A világ úgy csukódott be Utnapistim előtt, mint egy álmatagon forgatott könyv É-kur híres könyvtárában. Legalább ez jutott eszébe, amikor csodálkozva dörzsölte szemét egy hajnalon. "Hogyan? - gondolta megütődve. - Tán nem lép fel Samas, a hős, a Világ Kapujának küszöbén?" Kilépkedett szobájából az emeleten körbefutó nyílt tornácra s szétnézett. Samas, a hős, átlépte ugyan a Világ Küszöbét, de fénye nem ragyogott. Szürke homály feküdte meg a várost, mintha finom, tapinthatatlan hamu szitált volna. Utnapistim fölemelte csupasz, ráncos arcát az égre: szürke volt az égbolt, mint a vas. Nannar ijesztő vérvörös korongja vadul izzott az északi látóhatár fölött, a Nap sugarai is melegen tűztek, a kettős fényben meg-megcsillantak Anu templomának a lapos háztetők fölé emelkedő fehér teraszai, távolabb látszottak az elnyúló hegygerincek, az országút szalagja is láthatóan kanyargott a szélben görnyedő óriási páfrányok között. S Utnapistim látta az embereket is, amint apró bogarak módjára mozogtak az országúton - de mindezt csak homályos, hályogos ködön át. Félkezével erősen megkapaszkodott a tornác korlátjában, hogy a dühöngő szélvész az alant tátongó szűk udvarra ne sodorja, másik kezével megint megdörzsölte szemét. Pillogott. Könnyezett. Nem látott jobban. Csakugyan, úgy zárult be a világ, mint a könyvtárban a vékony fatáblákból összerakott könyv lapjai, amikor leszáll az alkony, a keskeny ablakon csak a vadul keringő vörös Nannar világít be a mennyezetig érő polcokra, s a süket könyvtáros megjelenik, hogy figyelmeztesse az olvasásba mélyedt tudósokat a könyvtár bezárásának idejére.

Ott állt a tornácon, fél kezével keményen fogta a korlátot, mintha a lassú éjszakába forduló világba akarna kapaszkodni, pálmalevél ruháját eszeveszett rohamokkal tépi a dühöngő szélvész, csupasz arcát az Égre emeli, s összevont szemmel figyeli a szédülten lebegő óriási Nannart. Majd a kezét nézegeti. Nagy gonddal, figyelemmel, mintha nem is az övé lenne ez az úszóhártyás, ráncos, pikkelyekkel födött, erős karmú s majdnem fekete kéz. Csakugyan, látja a pikkelyeket, a körmöt, a csupasz tenyér görbe vonalait: a szívvonalat, az életvonalat, a fejvonalat, a májvonalat, a Nap-dombot, a sorsvonalat, házasságának apró keresztjeit mutatóujja tövénél, a hosszú öregséget mutató mély karpereceket csuklója körül, még a kemény kis bütyköt is a mutatóujján, amit a sok-sok napéven át szorongatott íróvessző nyomott rá - tehát mégiscsak lát. De mintha sűrű szürke füstbe mártotta volna a kezét, s azon keresztül nézegetné.

Visszalépeget a szobába. Idebent egészen sötét van. A Nap keskeny fénycsóvát szór be a magas ablaknyíláson át, a szoba mélyén sárgán pislákol az istenszobor elé állított agyagmécs. Utnapistim ágyára telepszik, maga alá szedi lábszárait. Úszóhártyás jobb lába most a bal ágyékára szorul, maga alá kanyarított jobb lábfején ül, kezét ernyedten vastag fekete térdére nyugtatja, s maga elé néz. Lassan lélegzik. Kopasz feje lehorgad, nagy orra, mint a madárcsőr, mered az ölébe. Egy pillanatra elréved, s már bizonyosan tudja, hogy meg fog vakulni.

Megráz egy kis ezüstcsengőt. A gyengéd csilingelő hang szétfut a nagy ház vastag falai között, utat keres a szobák, folyosók során, s elhal a távolban. A vihar tombol a kéményben.

Szabitum, a Gazella, nesztelenül nyitja a bőrsarkokon lengő ajtót.

- Mit kívánsz, ó, férjem?

Utnapistim bólint.

- Figyelj, Gazella - mondja a feleségének nagyon komolyan. - Én meg fogok vakulni.

- Mi? Mit mondtál? - hebeg Szabitum. Dermedten áll a küszöbön. - Ó, jóságos Anu, Egek istene.

- Mit jajgatsz, ó, feleségem? - feddi Utnapistim. Anu nem bocsát rám rosszat, Anu szeret. Ha vakká tesz, nyilván azért cselekszi, hogy javamra váljék. Értem Anu szándékát: vakká tesz, hogy jobban lássak.

De Szabitum, a Gazella, csak annyit ért mindebből, hogy Utnapistim megvakul. Rémületében jajveszékelni kezd, csapkod, kapkod, ide-oda szaladgál a szűk, hosszú szobában, ősz haját tépi, sűrű könnyei leomlanak ráncos fekete orcáján. Kicsiny termete - haj, valamikor olyan fürge és karcsú volt ez a kicsiny, csillogó pikkelyekkel borított test, mint a gazella - még jobban összetöpörödik. Férje mellé ül az ágyra, átöleli széles vállát, fejét a fejéhez szorítja, úgy jajong.

- Jaj, jóságos Atyánk, de megvertél! Jaj, Nergál, fekete halál kegyetlen istene, te Alvilág fejedelme, be meglátogattál! Mi lesz most már belőlünk, ki visel rám gondot vénségemre, ki támogat, ha beteg leszek! Ó, jaj nekünk!

Utnapistim vállára borul, görcsösen zokog.

A vén Utnapistim, akit úgy szoktak nevezni Szurippak városában, hogy "Meglelte-Az-Életet," bölcs türelemmel viseli a jajongást. Megtanulta már régen, hogy a földi világ legizgatottabb lényei a madarak meg a nők. Csak meghalni tudnak nyugodtan. Szabitumnak is hányszor magyarázta már, akkor is, amikor még valóban Gazella volt, hogy Anu, az égi Atya, sohasem tesz rosszat teremtményeivel, s nincs olyan csapás, amin siránkozni kellene, íme, vénségére sem tanulta meg. Szelíden simogatja az asszony fejét, ujjai megszokott mozdulattal siklanak pikkelyes vállára - bizony, nem simák, hajlékonyak s ezüstösek már ezek a pikkelyek, hanem csontosak, merevek, sőt töredezettek is -, mosolyog, de csak annyit mond neki:

- No, no, nyughass már... Semmi baj, no... csak megvakulok...

- Ó, jaj, csak megvakulsz! - sikít az asszony.

Hát igaz, a vén Utnapistim látott elég bajt, rondaságot hosszú életében. Mikor ifjú volt, Erechben élt, ahol a nők uralkodtak. Vége-hossza nem volt esztelen pörlekedéseiknek, torzsalkodásaiknak, gyűlölködéseiknek, háborúságuknak s a lázadó férfiakon gyakorolt kegyetlen megtorlásaiknak. Később, amikor férfiúvá érett, már férfiakat választottak a városi tanácsokba, s Utnapistim is tanácstag lett. Ez a korszak sem volt jobb, bár az isteni törvényeket valamivel jobban tisztelték, mint az asszonyuralom korában. De az esztelen pörlekedés, torzsalkodás, gyűlölködés, háborúság s a lázadókon betöltött kegyetlen bosszú nem lett kevesebb. Csak más. Szemérmetlenül loptak, hazudtak, csaltak, hamisították a mérleget, gyilkolták egymást, ha valamelyiknek jobb volt a szeme, kikaparták még azt is. Utnapistim észrevette, hogy a tanácsban annak a szavát követik, aki nagyobbat, szebbet tud hazudni, s mennél nyilvánvalóbb volt a hazugság, annál bódultabban helyeseltek. Utnapistim nem akart hazudni, ellenkezőleg, meghalt volna, ha nem az igazat mondja. S mégis, megdöbbenve látta, hogy akaratlanul hazudik. Hazugságainak hatalmas sikerük volt. Irigyei megszaporodtak, ellenségei annyian voltak, mint a fűszál. Ekkoriban nevezték el Atra-Hasisnak, azaz Nagyeszűnek. Ez a kitüntető név élete legnagyobb hazugságához fűződött. Az ő érdeme volt ugyanis az emberi nem legnagyobb újítása. Amikor elviselhetetlenné vált a nőuralom zsarnoksága, kicsinyessége, korlátoltsága, s mind több nagyelméjű férfiú látta, hogy a társadalom rendjén változtatni kell, azaz a párosodási ösztön s az anyaság törvénye helyett az értelemre, a józan belátásra kell alapozni az életet, az akkori Atra-Hasis dolgozta ki az új törvényeket, s szervezte meg a győzedelmes átalakulást. Az új törvények a józan értelem pillérein épültek. Atra-Hasis lángelméje pedig éppen abban mutatkozott meg, hogy megengedte a nőknek azután is a többférjűséget.

A nőuralom idején, amíg asszonyok intézték a közügyeket a tanácsban, asszonyok örökölték a birtokot, asszonyok ítélkeztek a bíróságon, ők üzentek hadat, kötöttek szerződéseket, az emberi társadalom egy csupa kotlóstyúkból álló baromfiudvarhoz hasonlított. Minden rendbe jön, ha megfordítjuk a dolgot: intézzék a közügyeket, örököljék a vagyont, kössék a szerződéseket, ítéljenek a bíróságon, üzenjenek hadat a férfiak. Istár istennő egyeduralmát váltsa föl Anu, az Égi Atya, valamint Enki és Enlil meg a többi férfiistenek uralma.

Távol legyen tőlünk, hogy párhuzamot vonjunk a matriarchátus és a patriarchális társadalmi berendezések között. Csak futólag mutatunk rá, hogy Utnapistim, eredeti sumér nevén: Zi-u-szudra törvényei lényegesen enyhítettek a törvények és szokások szigorán. Az új rend korántsem volt olyan kegyetlen, mint amilyen a nők uralma alatt. Többet bízott a bölcsességre a természetes ösztönökre, nem volt annyira kicsinyes, szűkkeblű, s a megtorlások terén sem ment olyan messzi, mint a nőuralom. Megelégedett például a puszta karóba húzással.

Mindez azonban nem biztosította volna a birodalmat a nők lázadásától, hiszen tudjuk, a nők kényesek hatalmi helyzetükre, s egyáltalában nem válogatósak az eszközökben. Utnapistim lángeszét azonban láttuk. Meghagyta számukra a legfontosabbat: a többférjűség intézményét, jogi helyzetüket a férjekkel szemben, az anyagi függetlenséget (szabadon rendelkeztek hozományukkal, a férfi köteles volt a házasság előtt biztosítékot letenni válás esetére s így tovább), s változatlanul érvényben maradt Istár istennő tisztelete is. Istár papnőit sem korlátozták élvezetes és tiszteletreméltó működésükben, bár a templomváros kolostoraiban kellett lakniok. Így aztán nem kellett attól tartani, hogy az ősi titkos szervezetekben tömörült nők forradalmat szítanak, visszacsikarják politikai hatalmukat, s iszonytató megtorlásban részesítik az új rend megalapítóit.

Azonban mindez nagyon-nagyon régen történt. Azóta Utnapistim korszakokon esett át, többször újjászületett, s meglehetősen átalakultak a társadalom apró-cseprő berendezkedései is. Az emberek így sem éltek jobban vagy rosszabbul. Az az Utnapistim, akit a tornácon láttunk, aki szobájába vonult, és a feleségének csengetett, aki megvallotta, hogy el fogja veszíteni a szeme világát, már régóta nem a hajdani Nagyeszű volt...

Legokosabb, ha visszalépünk néhány ezredévvel vagy még többel is, abba az időbe, amikor Atra-Hasis, azaz Nagyeszű, vidéki birtokán tartózkodott, tanúja lett egy mindennapos eseménynek, s abból az eseményből meglepő jelentést olvasott ki a maga módján. Akkoriban az emberek általában hajlamosak voltak, hogy közönséges látványok mögött másvilági erők játékát, esetleg istenek kinyilakoztatását keressék. Ma már megállapíthatjuk, hogy ama vízözön előtti kor emberei nemcsak loplak, gyilkoltak, kegyetlenkedtek, hanem a mai embernél lényegesen többet és nagyobb áhítattal imádkoztak is.

Ámde mondjuk el, mi történt egy-két kozmikus esztendővel azelőtt, hogy Utnapistim a tornácon körülnézett, megfürdette kialvóban levő sötét szemét Nannar vörhenyes fényében, s Anu akaratában békésen megnyugodva tudomásul vette, hogy a világ, mint egy könyv fatáblái, be fog csukódni előtte. Aki most még nem értené azt a döntő pillanatot, türelemre intjük. Lassanként ki fog derülni, miképpen került az ugyanazon a délkörön lengő Nannar vérszínű korongja az égboltra, miért sötétült el Samas, miért vált szürkévé az égbolt, miért dühöngött eszeveszetten tomboló szélvihar, miért volt ilyen fenyegető színe a világnak - miért volt ez a pillanat döntő.

Atra-Hasis a patakban horgászott nagy kiterjedésű, változatos tájakkal ékeskedő birtokán. Túl volt a hatalmon, lemondott a közszereplésről, magának éldegélt. A Nap édesdeden sütött, fehér felhőcskék vonultak el tisztelgő menetben Samas fénylő orcája előtt, mint avatásra járuló fátyolos szüzek. Atra-Hasis feje fölött szinte az Égig nyúltak a vérpiros virágokkal rakott óriás páfrányok, ennek a gőzölgő, távoli kornak legjellemzőbb növényei. Lepedőnyi csipkés leveleik súlyosan bólogattak. Egy kövön ült, messze ellátott a mocsaras völgybe. Két hosszú nyakú, tarajos farkú sárkány viaskodott a mocsárban, túrta-kavarta az örvénylő iszapot, hányta a sarat, iszonyú farkával ugyancsak verte a mocsárban lustálkodó, szundító, jóllakottan sütkérező, de a viadal kavargásától megrémült óriás gyíkok csapatait. Madarak rikácsoló serege rajzott körülöttük. Atra-Hasis elgyönyörködött a borzongató látványban. Nevetségesnek találta, hogy ezek a ház nagyságú szörnyek aránylag olyan kicsiny fejjel boldogulnak a világban, hangjuk pedig szánalmas nyöszörgésnél, vinnyogásnál nem egyéb, holott dörgő ordítást várna tőlük az ember. Most egy repülőgyík félelmetes árnyéka terült a viaskodók fölé, a szárnyas szörnyeteg rikácsolva lecsapott, s biztos mozdulattal kivájta az egyik palaszürke sárkány szemét, bár érezte, hogy horgát hal pedzegeti. Így maradt néhány percig vagy kettősóráig, esetleg napig, netalán esztendeig, ki tudja? Mert az idő megállt. Atra-Hasis hunyt szeme előtt vakító fényességbe borult a végtelen térség. Kigyúlt a semmi! Elfeledte, hol van, mit művel, elfeledkezett önmagáról is. Ijedt boldogsággal, lepkekönnyű örömmel merült el a fényességbe. A fényesség pedig nem volt más, mint Anu maga, az Égi Atya.

- Láttad, mi történt odalent a völgyben? - kérdezte a hangtalan hang, olyan nyelven, amit Atra-Hasis sohasem hallott még, de azért csodálatosképpen az ő nyelve volt, legbelsőbb anyanyelve, szavak, ragok, képzők, hangsúlyok nélkül is érthető nyelv.

- Láttam - felelte repeső örömmel ugyanazon a szótlan nyelven Atra-Hasis.

- Hát gondolkodj rajta, és értsd meg, amit jelent.

Atra-Hasis fölrévült kábulatából. A napfény ragyogóbb volt, mint az imént, a felhők fehérebbek, a világ világosabb, tisztább, közelibb s egyben sokkal másvilágibb. Minden megváltozott körülötte.

Utnapistim, aki "meglelte az életet", mindenekelőtt leborult a kőre, könnyeivel öntözte, s hálát adott Anunak végtelen szeretetéért. Azután megtekintette a sárkányok küzdelmének színhelyét. A kéklő messzeségből keselyűk szárnyaltak a fölvert mocsár felé, s vadul szétütöttek a madarak között. A megvakított sárkány még vonaglott, tíz garnyi fényes, iszamos teste vadul csapkodott a sással, zsurlóval lepett vízben. Hosszú nyaka görcsösen fölmeredt, tátogó szája vakon kapkodott kínzója felé. De a repülőgyík dárdás fogakkal fegyverzett hosszú csőre le-lecsapott a félholt dög torkára, tépte-szaggatta, vitorla nagy szárnyával vadul vert fölötte, sarló alakú karmai a lapockájába mélyedtek. Ez már a küzdelem vége volt. Keserves, reménytelen vonaglás. A mocsár százfajta kisebb-nagyobb ragadozó madara még elevenen kikezdte, s a kitépett hússal vijjogva repült tova. Csakhamar ellepték a letépett szörnyeteg tetemét úgy, hogy látni is alig lehetett, s akik eddig vele küzdöttek, most egymással marakodtak harsány csárogás, vijjogás, károgás, rikácsolás között. A küzdő óriások izgalmas, szép birkózása a mocsár söpredékének undorító marakodásává züllött.

Távolabb eszeveszetten menekült a másik sárkány. Mérföldes ugrásokkal rohant a völgy sűrű páfrányrengetege felé. Csenevész első lábait a mellére szorítva, hosszú nyakát megnyújtva, száját kitátva, emeletes hátsó combjai duzzadó, szürke izmait megfeszítve, fényes farkát támasztékul használva szédületeseket ugrott, magasra verte a mocsár vizét, legázolta a sásrengeteget, a virágokkal rakott magas zsurlókat, törte az óriási páfrányokat. Ezer meg ezer rikácsoló, cserregő piros, zöld, kék madarat riasztott föl rohanásában. Alakja rohamosan törpült, majd hirtelen eltűnt a távoli sűrűben.

Most már csak a mozdulatlan dög volt odalent s a rajta osztozó madársereg. Még néhány pillanat, s a fehérlő csontváznál nem marad belőle egyéb. A csőrüket fenő keselyűk máris oszladoztak a nagyvásárból, a repülőgyík meg, kiszedve a dög nemesebb belső részeit, zúgva elrepült.

Utnapistim felgöngyölítette horgát, lassan feltápászkodott a kőről, pálmaszoknyájáról leverte a hangyák s egyéb bogarak nyüzsgő sokaságát, s elindult Erech fele. Miután Atra-Hasis volt, azaz: a Nagyeszű, úgy gondolta, az embereket okvetlenül föl kell világosítani a megtalált igazságról. Ha ki-ki értelemmel belátja s megérti az igazságot, egyben kitárul előtte a helyes élet kapuja is.

Fölmenvén a templomhoz, mélyen meghajolt a hét bejárat egyikét őrző, emberarcú szárnyas kéribbuk előtt, s a tanácsházba sietett. Azag Aja, a Sugárzó, egy emelvényen ült a hosszú, homályos terem végén, csupasz arcát tenyerébe támasztotta, óriási, tág szemét a távolba meresztette, s elgondolkozva lassú szóval diktált valamit a mellette kuporgó írnoknak. A sovány, nagy orrú írnok alázatosan tekingetett a főpapra, buzgón rótta pálcikájával az apró ékeket, még a nyelvét is kidugta igyekezetében. Azag Aja mögött a fülkében komor, rejtelmes, magába merült ábrázattal ült Belit-szeri, a Föld istennőjének hatalmas szobra, agyagtáblát tartott a térdén, kezében íróvesszőt, amint jegyezni szokta a földi világ eseményeit. Lápiszlazuliból faragott drága mécses égett előtte.

Utnapistim térdet hajtott az istenasszony előtt, azután tenyereit összeillesztve s homlokához emelve, tisztelettel köszöntötte a főpapot.

Azag Aja kegyesen bólintott.

- Bizalmasan akarok beszélni veled, ó, Sugárzó - rebegte izgatottan Utnapistim.

A főpap intett, a sovány írnok készségesen fölugrott, s nesztelen macskalépésekkel kisurrant a teremből.

Most halálos csend volt a vastag téglafalak között. A világi életből nem hatolt be ide semmi nesz.

Azag Aja megvakargatta pikkelyes mellét, s várakozóan tekintett Utnapistimre. Ez nagy reménykedéssel eltelve fogott hozzá, hogy egymásra torlódó szavait ellelkendezze.

- Két sárkány viaskodott a mocsárban - mondta. - S a két szörnyeteg mindaddig marcangolta egymást, amíg egy repülőgyík le nem csapott a magasságból, s iszonyú fogas csőrével ki nem tépte egyikük szemét.

Azag Aja bólintott. Arca merengő volt, szemét behunyta. Kis, hegyes, fekete álszakálla reszketett.

- Értem - dünnyögte. - Erech és Szurippak küzdelme. De az Ég Atyja lecsap rá s megvakítja. És mi legyőzzük a gyalázatost, gőgjét megtörjük, s elkergetjük istenét.

- Hadd mondjam tovább, ó, Beavatott - folytatta türelmetlenül Utnapistim. - Az egyik sárkány ottpusztult ugyan, de a másik rémülten elmenekült. S a dögkeselyűk s egyéb dögevő madarak...

- Értem - mosolygott s bólintott ismét a Sugárzó, mint aki első pillantásra behatol, Ég, Föld s Alvilág minden rejtelmébe. - Erech megmenekül, Szurippak tetemén pedig a környék népe fog lakmározni. Anu kegyelme nagy!

Utnapistim szorongva nézte a Beavatottat. Ez fölvetette nagy sugárzó szemét, jobbját lassan fölemelte, s hosszan nézegette megráncosodott fekete úszóhártyáit.

- Nem így magyarázom, ó, Sugárzó - nyögte Utnapistim. - Mert miközben mindezt néztem, Anu, az égi Atya, részeggé tett s betöltött fényességgel.

- Hát hogy magyarázod, ó, Nagyeszű? - kérdezte fölényesen Azag Aja, éles tekintetét most úszóhártyáiról Utnapistimre vetve.

- A földi világ mélységes mocsarában életre-halálra viaskodik Erech és Szurippak - kezdte Utnapistim. - Ezt jól értetted, ó, Beavatott. De éles elméd hadd lássa meg azt is, amit Anu nekem látnom engedett. Mert szörnyű égi gyík támad, s megvakítja Szurippakot, lecsap rá, s húsát szétmarcangolja, szívét kitépi, s májából lakmározik. De ugyanez lesz a sorsa dicsőséges városunknak, Erechnek is minden népével együtt, ha el nem menekül az égi gyík dühe elől. Halljad, ó, Sugárzó! - kiáltotta elragadtatott hangon. - Dögkeselyűk s ragadozó madarak martaléka leszünk mi is, akár Szurippak, ha menedéket nem találunk valahol a világ hegyein, sűrűiben, ahol meghúzhatjuk magunkat.

- Jól van, tegyük fel, hogy helyesen értetted Anu szavát - bólintott beleegyezően Azag Aja, s megint elmerengve nézegette kiterjesztett úszóhártyáit. - Hogyan meneküljön akkor Erech?

- Egyszerűen, ó, Sugárzó. Használja értelmét az értelem elűzésére, s kövesse, amit a szívében lakozó Anu parancsol.

- Használja... értelmét az értelem... elűzésére... - szótagolta mereven, lassan a Sugárzó. - Ez bölcs beszéd, magam is ezt hirdetem számtalan napév óta. És éppen ezért nincs semmi baj, ó, Nagyeszű. Mert mi itt Erechben hirdetjük és követjük Anu, az égi Atya parancsait. Vezetésem alatt, mérnökeink terve szerint, fölépítettük É-annát, Anu és Istár templomát. Papjait beavatjuk a misztériumokba, halálba küldjük, és visszahívjuk a halálból. Megtanítjuk...

Utnapistimot csak a főpap iránt érzett mélységes tisztelet akadályozta meg, hogy lemondóan, sőt szemtelenül ne legyintsen. Hát hogyne! Tudja ő mindezt jól. Anu szolgái beavatottak, megjárták a halál birodalmát, találkoztak Ennugival, a soha vissza nem térés istenével, a Gödrök Urával, leborultak Ereskigal, a nagy föld úrnője, az Alvilág istennője előtt és színről színre látták a rettenetes arcú Nergált, a fekete halál istenét. Erejük s hatalmuk most legyőzhetetlen. Puszta akaratukkal halálba tudják meríteni önmagukat, s föltámadnak az általuk előre megszabott időben. Mozdíthatatlan faragott köveket emelnek kezük intésével, s szállítanak a hegyek ormára. Ismerik az élet titkát, vizsgálják eszközeikkel Ninib seregét, amikor leborul az éjszaka. Tudnak szavakkal ölni s füstölővel gyógyítani, ők éneklik a nép előtt a himnuszokat Anu és Istár tiszteletére, s tépik ki a föláldozott férfiak szívét. Ők küldik hadba a népet Szurippak ellen. Mindezt tudja Utnapistim, jobban, mint bárki a város lakói s a falvak serege között. Ismeri s rettegi a Sugárzó főpap rettenetes hatalmát s erejét. Miért nem érti meg mégsem, mire oktatta őt Anu a patakparti sziklán a sárkányok példázatával?

- Hadd dadogjam el, ó, bölcsek bölcse a te beavatott elméd előtt, mit mondott nekem Anu - kezdte újra Utnapistim. - Le kell mondanunk a Szurippak ellen vívott áldatlan harcról. Le kell mondanunk az egymás ellen folytatott küzdelemről. Le kell mondanunk városunkról, földünkről, hazánkról, palotáinkról és templomainkról. Le kell mondanunk varázserőnkről. Mindenről le kell mondanunk, mert erőnk s hatalmunk átkozott az eljövendő Égi Gyík előtt. Ha mindenről lemondunk, meg fogjuk hallani az Égi Atya szavát.

- Barátom és testvérem, ó, Nagyeszű - zárta be a vitát Azag Aja, s egyetlen mozdulattal felkelt ültéből -, részegséged megzavart téged. Anu nem fenyeget bennünket Égi Gyíkkal, s nem kívánja, hogy az ő szent felségéért vívott harcról lemondjunk, tűrjük Szurippak istentelen galádságait s féktelenségét. Hatalmunkat, erőnket azért adja, hogy országunkat, városainkat megdönthetetlen falakkal övezzük, s faragott kövekből puszta akaratunkkal építsünk templomokat, palotákat s hegyi utakat. Ezért avattattunk be a halál titkába is, hogy uralkodjunk az életen, el tudjunk rejtőzni eljövendő napévekre, akaratunkkal uralmunk alatt tartsuk a földet, szavunkkal élni, füstölőnkkel gyógyítani tudjunk. Ha pedig minderről lemondanánk, mint te kívánod, úrrá lenne fölöttünk Anu ellenségének, Szurippaknak népe, falainkat földig rombolná, az Égi Atyát trónusáról ledöntené, földünket sóval hintené be, hajóinkat belegázolná a tengerbe, földönfutók lennénk, üldözött erdei vadak, összeomlana az emberiség szép rendje s így tovább. Ezt nem akarhatja Anu, a mi Égi Atyánk.

- Használd értelmedet az értelem elűzésére, s hallgasd, amit Anu a szíved mélyén mond, ó, Sugárzó - rimánkodott Utnapistim.

- Miután ismeretes vagy bölcsességedről s nemes szándékaidról - fejezte be a főpap -, jónak látnám, ha véleményedet előadnád a tanácsban is. Szóljanak hozzá a Beavatottak s a Vének.

Intett, Utnapistim összetette s homlokához emelte kezét, mélyen meghajolt, térdet hajtott az istennő előtt is, aztán kiballagott a teremből. Hallotta, amint a főpap tapsolt, s az írnok besurrant a bronzveretű nehéz ajtón.

Néhány napig úgy kóválygott, ténfergett a házban s a város zsúfolt utcáin, mint az alvajáró. Pillanatra sem tudott szabadulni a harcoló sárkány képétől. Ugyanaz a révület, ami a patak partján oly boldog részeggé tette, szállta meg minden alkonyatkor. De akárhogy forgatta, hüvelyezte Anu szavait, nem tudott bennük más értelmet találni, mint amit a főpappal közölt.

Megverték É-anna, azaz: Ég Háza hatalmas gongját, tanácsba hívták a nép Véneit. Az étel- és italáldozat ünnepélyes bemutatása, a himnuszok és könyörgő litániák eléneklése után méltóságos léptekkel bevonultak a tanácsházba. Surrogtak a pálmalevél szoknyák, csoszogtak az úszóhártyás meztelen lábak, zörögtek az összesúrlódó testek szarupikkelyei, amint letelepedtek a mozaikos padlóra, mint egy sereg pingvin, Azag Aja elfoglalta főhelyét az emelvényen. Tojás alakú, vörös tiara a fején. Megnyitotta a tanácskozást.

- Barátunk, Anu szolgája, Atra-Hasis álmot látott. Álmában szólott hozzá Anu, az Ég Atyja, s fölhívta figyelmét két sárkány és egy repülőgyík viaskodására, ami Atra-Hasis szeme előtt folyt a völgyben. A Nagyeszű ezután hozzám jött, s megmagyarázta a viadal példázatát. Én nem értettem vele egyet, noha Beavatott vagyok, ismerem a halál titkát, láttam Nergál arcát s Ennugit, a gödrök, csatornák urát, a soha vissza nem térés istenét. Hatalmat nyertem, mint tudjátok, a test fölött, akaratommal helyükre emelem a faragott köveket, szavammal ölök, és füstölőmmel gyógyítok. Anu az én kezemből fogadja kegyesen a számára kitépett s fölmutatott szíveket. Azonban lehet - tette hozzá gőgös, finom mosollyal, s megint hosszasan nézegette kiterjesztett ujjai között az úszóhártyát -, hogy tudásom s erőm cserbenhagyott. Nem értek egyet Atra-Hasis véleményével s kívánságaival. Az ő bölcsessége fölülmúlja az enyémet.

- Ó, ó, távol legyen! Nem úgy van! Lehetetlen! - zúgták, kiabálták, rikoltották a tanácstagok összevissza.

- Nem, nem - kiáltotta maga Utnapistim is. Fölemelt kézzel tiltakozott a főpap feltevése ellen.

Azag Aja szerényen mosolygott, s ő is tiltakozóan fölemelte jobbját.

- Hadd szóljon Atra-Hasis testvérünk, a Nagyeszű, aki a birodalmunkban dicsőségesen uralkodó, mindnyájunkat boldogító, egyedül helyes, igazságos, istennek tetsző rendet megalapította, s tanúságot tett nagy elméjéről s Anu Atyánk iránta tanúsított különös kegyeiről.

Utnapistim szólásra emelkedett. Majdnem szóról szóra ugyanazt mondta, amit minapában a főpapnak. Kíváncsi arcok ébenragyogása, villogó nagy szemek tüze fordult felé. Utnapistim folyamatosan, csöndesen, higgadtan beszélt, hol az egyik, hol a másik szempárt fogta bűvöletébe, hol az egyik, hol a másik arcon tapadt meg a tekintete. Ismerte őket jól. Ez itt Ammiszaduga, a mezei munkák elöljárója, magas, csontos, fekete képű férfiú, meztelen testén esőtől, széltől, rekkenő napfénytől szerszámok törésétől cserepesek a pikkelyek, körme töredezett, ujjai között sok helyütt szakadozott, forradásos, hasadt az úszóhártya. Az a hallgatag férfiú amott Irnu, a Cédrus, az erdők s az erdei gazdálkodás elöljárója. Ő gondoskodik épületfáról, hajóépítésre alkalmas anyagról s minden egyébről, amit az erdő ad. A főpap közelében üldögélt Ilan-semea, az építkezések felügyelője és tervezője, a kőbányák elöljárója, a mérnökök feje. Hosszú fehér haját nem kötötte magas kontyba a búbján, mint szokták, hanem régi módi szerint szabadon a vállára csapta. Nyakában finom művű lazúrkő nyakláncot s amulettet viselt, bal karján ugyancsak lazúrkőből faragott apró szemű karperecet. Foga a bételdió örökös rágásától fekete volt. Atra-Hasissal éppen szemközt szélesen, lomhán ült összehajtogatott combján Ana-am, Ilan-semea fia, széles mellén pazarul csillogtak olajjal kenegetett pikkelyei, gondos női kezek fonták remekbe pálmalevél szoknyáját, mindkét felső karján kéken ragyogott a lápiszlazuli karperec. S nagy körben ültek még a többiek, Enmu-dugga, a hadak fővezére, sarló alakú karddal az övében, vállán pálmalevél köpönyeg, fején lápiszlazuli tarajjal díszített fényes bőrsisak. Lala, a csatornák felügyelője meg Simetán, a csillagjósok elöljárója - ez két testvér volt -, alacsony, zömök, nagy orrú férfiú, kontyukban kagylóhéj fésűt viseltek. S így tovább.

Ha valamelyikükre ránézett, bólogatva helyeselt mindahány, de ha szemét másfelé fordította, nyomban a szomszédja arcát leste, s ábrázata aggódóvá vált. Az aggódó arcok főképpen akkor szaporodtak, amikor Utnapistim kifejtette, hogy le kell mondani a Szurippakkal vívott örökös harcról, a vetélkedésről, a kövek s más hatalmas súlyú tárgyak puszta akarattal való elmozdításáról, a szavakkal végrehajtott ölésről. Míg az helyeselt, akire éppen nézett, a többi zúgott, tiltakozott. Egy röpke pillantás a főhelyen trónoló főpap hideg, gúnyos arcára meggyőzte Utnapistimot, hogy kárba veszett a fáradozása. Nem értik, nem tudják fölérni ésszel, szívükbe fogadni alázattal az ő csodálatos igazságát. Pedig hogy megértették akkor, amikor hirdette, hogy meg kell változtatni a társadalom rendjét. Akkor belátták, hogy veszélyben az emberi nem jövője. Akkor égtek a vágytól, hogy uralomra juttassák Anu törvényeit, az igazi törvényeket, az értelem rendjét. Most, amikor meg kellene érteniök, hogy Anu az értelem nevében a minden tudományról és hatalomról való önkéntes lemondást kívánja, megtorpannak, s bámulatosan ostobáknak bizonyulnak. Valóban ők azok a tekintélyes, tisztelt férfiak, akik finoman font pálmalevél szoknyákban s köpönyegekben, magasra tornyozott konttyal, hajukban kagylóhéj fésűvel, nyakukon remekbe készült lápiszlazuli láncokkal, csuklójukon, bokájukon cizellált perecekkel, méltóságosan lépkednek a város utcáin, vagy gyaloghintón vitetik magukat, szolgáik pávafarokkal legyezik őket, és piros ernyőt tartanak a fejük fölé, pikkelyes bőrüket olajjal kenegetik, s messze elnéznek a világ kavargása fölött? Valóban ők borulnak térdre az első sorban az Ég Háza oszlopcsarnokában Anu és Istár oltára előtt, ők lengetik a füstölőt, ők éneklik legszárnyalóbban a himnuszokat és végtelen litániákat? Ők hordozzák az Égi Atya törvényeinek betöltéséért a felelősség roppant súlyát?

Mikor szavait befejezte s leült, zavart csend támadt. Majd elsőnek Ammiszaduga, a parasztok s a földművelés elöljárója emelkedett szólásra.

- Meghallgattam Atra-Hasis szavait - kezdte megfontolt, mély, dörmögő hangon -, valóban, nemhiába nevezzük őt Nagyeszűnek. Én, bár szintén Beavatott vagyok, s nem dicsekvésként mondom, szintén láttam Nergál rettenetes orcáját s a gödrök és csatornák urának, Ennuginak ábrázatát, s bár nem vetélkedhetek a Sugárzó főpap erejével, de amolyan kisebbfajta kőkolosszusokat magam is megemelek a puszta akaratommal, nem is szólván róla, hogy termékenységért könyörgő áldozataimat Niszaba anyánk mindig kegyesen veszi, hogy legyen betevő falatja az országnak... - itt nagyot nyelt, szaporán kapargálta mellén a fölpörsent szarupikkelyeket, s erősen reszelte a torkát. - Szóval... nem azért mondom, hogy dicsekedjem, mindenki tudja... De hogy mondhatnánk le erőnkről s hatalmunkról, hogy engedhetnénk át vetéseinket, termékeny földjeinket Szurippak hitvány népének? Kérdem én, vajon ki táplálja a népet, ha én nem áldozok többé...

- Igaz! Úgy van! Ez az igazság! - helyeseltek a tanácsbeliek.

- Egyszóval: én tisztelettel meghajtom fejemet Atra-Hasis bölcsessége s szívének tiszta szándéka előtt, de... Anu Atyánk parancsait nyilván velünk is közli, ha kíván valamit, nem csupán Atra-Hasissal, s ki felel érte, hogy Atra-Hasis részegsége valóban az Égi Atya részegsége volt-e, s Atra-Hasis, ha csakugyan az Égi Atya részegségét érezte, az ő szavait hallotta, igazán s helyesen magyarázza-e azokat az égi szavakat...

Újabb helyeslés. Mindnyájan föltartották hüvelykujjukat, jeléül, hogy nagyon-nagyon egyetértenek a szólóval.

Enmu-dugga, a hadsereg turtánja következett.

Kissé hátrataszította sisakját, megigazgatta görbe kardját, jobb lábát mereven előrenyújtotta, s fokról fokra erősödő hangon, végül szinte kiáltozva beszélt.

- Én Anu, az Égi Atya hódolatában kelek és fekszem. Még álmaiban is gyakran meglátogatom, mondhatom, büszke vagyok erre. Tisztelem Atra-Hasis véleményét. Azt sem vonom kétségbe, hogy csakugyan Anu szólt hozzá a tóparton...

- Patakparton - igazította helyre a bírák elöljárója.

- Helyes, ezt akartam mondani. Csakhogy az igazság az, hogy abban a pillanatban, mihelyt én szélnek eresztem a hadsereget, s ama hitvány Szurippak észreveszi, hogy nincs mitől tartania, hát olyan disznóságot művel...

Akkora helyeslő, örvendező zúgás kerekedett, hogy szinte már nem is volt méltó ehhez az előkelő testülethez. Az arcok, a szemek ragyogtak. A főpap elnézően mosolygott a hős katona kissé faragatlan szavain...

- Szeretném én látni - folytatta most már kiabálva a hős -, vajon miként akadályozza meg Atra-Hasis barátunk, hogy föl ne dúlják É-anna csodálatos épületeit, földre ne döntsék szobrait, szét ne rúgják oltárait, le ne nyilazzák papjait, föl ne hasogassák papnői hasát, sárba ne tapossák Anu és Istár nevét és... és...

Ezt már bőszülten ordította. Végül fölemelte hatalmas öklét s megrázta.

- Hát, én pedig akármikor hajlandó vagyok véremet adni Anu Atyánk szent birodalmáért, akármi legyen is Atra-Hasis barátunk véleménye... és... és.

Fújva, gyorsan leült. Pálmalevél köpönyege csücskével megtörölte izzadó homlokát. Belenézett a sisakjába, aztán úgy a fejébe csapta, hogy szinte csattant.

Következett a bíróságok felügyelője. Hosszan, szárazon, megfontoltan beszélt. Kristálytiszta következtetések, megokolások, érvek finoman kiművelt láncolatával bizonyította, hogy Anu szavát követni annyi, mint Anu törvényeit megtartani és megtartatni, ez pedig csak úgy lehetséges, ha e világon széltében-hosszában kiterjesztik a törvények uralmát, viszont ez meg csak hatalom segítségével történhetik, ámde ha lemondunk a harcról, a fegyverről, a hatalomról, a törvények uralmát sem terjesztjük ki, viszont így megtagadjuk Anu parancsát, aki...

Olyan világos, olyan tiszta volt, figyelni sem kellett rá.

Ilan-semea hosszú ősz haját egyre a mutatóujjára csavargatva beszélt, hangja gyenge volt, mint a sáska szárnyának nyiszergése. Közben nyámmogva rágta a bételdiót, s egyre köpködött. Bőségesen ismertette a felügyelete alatt végrehajtott nagyobb építkezéseket s az újabb építkezések terveit. Így többek között, hogy csak a legfontosabbat említsük, egy hatalmas magtárét, egy csillagvizsgáló toronyét, ebben nagyméretű könyvtártermek is lennének, ahol összegyűjtenék az ősi följegyzések idevágó részét, hogy a tudósok rendelkezésére álljanak. (Itt a csillagász Simetán hangosan helyeselt s azt kiáltotta: már régen kellett volna!) Továbbá egy kiegészítő épület tervét É-anna északi oldalához, ahol az ifjúság ünnepeit tarthatnák, egy tágas és díszes épületet a főiskola szárnyához, egy új kaputoronyét a keleti kapu fölé, a kikötőben pedig újabb raktárházak sorának terveit. Mindezt a tőle megszokott tüzetes aprólékossággal, megszabva a falak nagyságát, az emeletek számát, a helyiségek méreteit, az anyag mennyiségét s a szükséges munkások tömeget. Végezetül kijelentette, hogy Anu dicsőségét csak úgy szolgálhatjuk, ha minden erőnkkel s képességünkkel építkezünk az örökkévalóság számára.

Amikor fia, An-am szólott, Utnapistim már fásult közönyösségbe süllyedt. Térdére könyökölve nagy szorgalommal négyszögeket meg háromszögeket rajzolt körmével ruhájának egyik különösen szép sima pálmalevelére. Azt sem tudta, hol van, s mi történik körülötte. Mint valami különös, de mégis unalmas, sokszor látott álom, zajlott a tanácskozás a maga megszokott rendjén. Egészen más módhoz kell folyamodnia, gondolta. Miféle módhoz? Ezt nem tudta. De bizonyos volt benne, hogy amint Anu megmutatta neki az igazságot, ugyanúgy megmutatja majd a módot is, hogy igazságát érvényesítse.

Amikor mindennek vége lett, Utnapistim is hazafelé vette útját. Néhányan egy irányban mentek. Simetán csatlakozott hozzá. Részletesen kikérdezte a látomásról, helyeselte véleményeit, alapjában véve el is fogadta, amit ajánlott, de hivatkozott rá, hogy ekkora fontosságú kérdést nem lehet máról holnapra eldönteni. A megvalósítás olyan fölfordulással, akkora zűrzavarral járna, olyan beláthatatlan következményeket vonna maga után, hogy jobb lesz még egyelőre várni, hátha Anu újabb utasításokat ad majd... Aztán ki jobbra, ki balra elköszönt, s Utnapistim egyedül bandukolt a hirtelen leszakadó esti szürkületben.

Végül is nem ment haza, hanem elballagván a Szukku, azaz Gát utcában levő ház előtt, ahol lakást bérelt, befordult a szűk Asbár, azaz Takács utcába, s nagy kerülővel visszakanyarodott az É-anna épület felé. Elhatározta ugyanis, hogy felmegy a Csillagtoronyba. Homályos, de annál kínzóbb érzés nyugtalanította. Mintha a sötét égboltozat aljáról valami halk, reszketeg sugárzás érkezett volna, agya belsejében szinte csiklandozást érzett. Gyorsabban vert a szíve is a szokottnál. Nagy vágyat érzett, hogy folytassa a beszélgetést a csillagásszal.

Föllépkedett a kanyargó lépcsőn, s belépett egy terembe. Csak egy szolgával találkozott, aki a falon elhelyezett vajmécseseket gyújtotta meg. Egyébként az egész nagy, súlyos épület mintha kihalt volna. A halotti csendet még növelte a templom egyik épületéből áthallatszó zsolozsma egyhangú dallama.

Jó magasra kellett fölkapaszkodnia Utnapistimnak, amíg a csillagvizsgáló teraszra érkezett. Tíz gar magas torony tetején nyílt a kör alakú terasz. De már az is alacsonynak és szűknek bizonyult. Az építkezések felügyelőjének igaza volt, amikor új torony s hozzá könyvtárszobák létesítését kívánta. Ezt az épületet úgyszólván tegnap, csak egy világhónappal ezelőtt építették, de már elavult. Igaz, Utnapistim ifjúkorában ez sem volt. Az emberek tisztára belső sugallatukra hagyatkoztak. Ó, akkor még boldog egyszerűségben élt az ember, Anu tiszta szívű gyermeke! Tudta, hogy Anu benne van, s ő Anuban, megértette szavát, s Anu is az övét. A végtelen páfrány- meg pálmaerdők mélyén testvéri közösségben élt a majmokkal, tigrisekkel, bölényekkel, bogarakkal, óriás gyíkokkal meg a láthatatlan világokkal. Nem viselt görbe kardot, íjat-nyilat nem használt, s nem tartott övében kovából pattintott kést. Nem ismerte a halált, mert nem ismerte az időt.

Ezen elmélkedett Utnapistim, míg lassan fölhágott a lépcsőn. Fejében egyre kavarogtak a balul végződött tanácskozás apró jelenetei. A tanácstagok arca, hangja. Hogy nem értették meg őt, amikor szavai olyan világosak voltak, s az egész kérdés annyira tiszta, mint egy ital víz? Miért nem tekintenek magukba ezek a bölcsek, ezek a tudósok, Beavatottak, ezek a hatalmasok és erősek, hogy fölismerjék magukban Araru részét, Anu lelkét, megértsék szavát, átadják magukat intő szeretetének? Csatornákat terveznek és ásatnak, várfalakat, kaputornyokat, palotákat és raktárakat építenek az örökkévalóság számára... (Itt szánakozóan mosolygott, mert jól emlékezett még a pálmalevél házakra, paticspalotákra, gerendatornyokra, amelyeket valaha szintén az örökkévalóság számára építettek, s hol vannak ma már!) Hadcsapatokat szerveznek, kardokat kovácsolnak, nyílhegyet meg kést pattintanak, íjat ragasztanak-préselnek, haditerveket koholnak, hogy rakásra öljék Szurippak népét, s rakásra ölessék magukat... Mindezt Anu érdekében teszik. Mintha bizony Anut ledönthetnék a világ trónusáról! Ha pedig ledönthetik, hát csak döntsék, nem isten, akit le lehet dönteni. Cédrust szállítanak a tengerpartra, műhelytelepeken hajókat építenek, hogy elvonuljanak Dekár partjaira, vagy a távoli aztláni birodalomba, s arannyal, rézzel, drága szövettel, esetleg emberi koponyákkal térjenek vissza. Mozdíthatatlan köveket faragnak a kőbányákban egy beavatott felügyelő irányítása alatt, s akaratuk erejét arra fordítják, hogy hegyre emeljék őket, várakat építsenek belőlük, meg az eliszaposodó tengerpartokon hosszú párkányokat szegezzenek a hullámok ereje elé. Szavaikkal ölnek, füstjükkel, kezük rátételével gyógyítanak. Elrejtőznek halottak módjára, hogy majd később életre támadjanak, amikor ebből a földből, ebből a tengerből, ezekből a városokból és falukból, ezekből a szilárd falakból és tornyokból nem lesz már semmi... s tán az emberi nem utolsó nyomait is elmossa az idő végtelen óceánja. Le akarják győzni az időt! A világot. Szurippak pedig ugyanezt cselekszi. Az is tud igével ölni, füsttel gyógyítani, sziklákat emelni, kardot élesíteni s íjat gyártani. Az is az örökkévalóság számára épít. Az is le akarja győzni a földet, a világot, az időt.

Utnapistim nyugodt szokott lenni, mint a szikla, de most nagyon nyugtalan volt. Külsőleg nem látszott rajta. Lassan lépegetett egyik lépcsőfokról a másikra, úszóhártyás lába, amely olyan időtlen idők óta taposta már a földet, nesztelenül hágott a kellemes, hűvös kövekre.

Fölérkezvén a négy oszlop által tartott tetőre, nyomban észrevette Simetánt, amint a párkánynál ült, s faragott lécből készült szextánsával mért valamit az égboltozaton. Simetán, az Esthajnal, nem fordult meg Utnapistim lépéseire, talán nem hallotta, vagy annyira elmerült munkájában, hogy nem is hallhatta. Mint valami árnyék, kuporgott kis székén, orra élesen kivált a sötétkék mennybolt hátteréből.

Utnapistim csöndesen mögé állt s hallgatott. Simetán csak keze tiszteletteljes fölemelésével jelezte, hogy észrevette őt s üdvözli.

- Alig lépett ki a Világ Kapuján Samas, Ninib serege máris csodálatosan ragyog - suttogta Utnapistim, áhítattal körültekintett, s megint érezte azt a csodálatos, megfejthetetlen, csiklandozó izgalmat agyában s a szíve környékén.

A csillagok égtek. Égtek, szikráztak, hunyorogtak, mint végtelen kikötő vizén a hajók lámpásai. Anu Útja fent, a Zeniten, szinte világított, mint az égő köd. Utnapistim megborzongott. Átjárta a mindenség hidege. Mélyen beszívta a város körül levő kertek, mocsarak illatát, aztán visszafojtotta lélegzetét. Széles mellkasa megfeszült. Úgy érezte, most rögtön le fog ugrani a mélybe.

Odalent feketén zsúfolódtak a lapos háztetők. É-anna teraszai mintha ködből épültek volna, elvesztették súlyukat. A völgyben gőzölgött a mocsár. Távolról recsegés hallatszott: magányos sárkány törte a rét bozótját. Egy hang hosszan jajdult, mintha kést mártottak volna valakibe. Békák milliója brekegett. Madár vijjogott, kurrogott. Oroszlán bődült el álmatagon, nyomban rá egy rémült kisborjú, oly esetlenül, mint az anyja mellett álmában fölsíró gyermek. Füttyök hasítottak át a messzeségen: az erdőből most vonultak ki az emberforma majmok, hogy megdézsmálják a gyümölcsöket.

A világ ezer hangján élt, zsongott az éjszakában.

Simetán levette szeméről a szextánst, s Utnapistimhez fordult. Hegyes süvegét hátrább lökte borotvált fején, meg megint előrecsapta.

- Hány Bibbu jár az égen, ó, Nagyeszű? - kérdezte izgalomtól elszorult hangon.

- Hat Bibbu - suttogta csodálkozva Utnapistim. - Samas, a hős, Bibbu, a Bak, Dilbat, Zabbaténu, Mulu-babbar, a Fehér Csillag, s Kaiman.

Simetán bólintott.

- Azt hittem, Nergál elvette az eszemet. S hány csillagkép van, ó, Nagyeszű?

- Kinevetteted magadat, ó, Simetán, holott nagy tudós vagy! - mosolygott Utnapistim. - Anu uralma alatt huszonhárom, Enlilé alatt harminchárom s Enkié alatt tizenöt.

- Nergál mégis elvette az eszemet! - kiáltotta Simetán megdöbbenve. Kimutatott Kelet felé, a Világ Gátjának aljára. - Odanézz! Oda, oda! Ahol Samas, a hős szokott belépni a Világ Kapuján. Látod? Látod?

Szinte reszketett izgalmában.

Utnapistim jól odanézett. Majd Simetán kövérkés ábrázatára meredt. A derengő homályban jól látta, hogy a tudós arcának minden izma rángatózik, mintha Nergál valóban elvette volna az eszét. Távolba mutató keze is reszketett! Ismét kimeredt az égboltozatra.

- Az Égi Gyík! - susogta. Arcából lefutott a vér. Lélegzete elállt. Le kellett ülnie a párkányra s jól megfogóznia a kőperemben, hogy le ne zuhanjon.

Sokáig ültek, hallgattak.

- Hát mégis jól láttam - magyarázta gyorsan, rekedten Simetán. Fölállt, járt néhány lépést, megint leült, s a távolba meredt. - Már régóta gyanús volt nekem az a tájék. Éreztem, tudtam, kell ott valaminek lennie. Föltúrtam a régi feljegyzéseket. Több mint tizenkét világév tapasztalatai vannak bennük, mint magad is tudod, ó, Atra-Hasis. Közbevetőleg mondom: csakugyan jó lenne már az az új könyvtár, amiről beszélnek, akkora a rendetlenség, hogy a méreg eszi meg az embert... Szóval, gyanús volt. Az is különös, hogy egy idő óta nyakra-főre születnek csupasz csecsemők, s később sem nő ki a pikkelyük. Olyant is hoztak már, hogy csináljam meg a horoszkópját, akinek úszóhártyája helyén csak amolyan csenevész kis bőrcsökevény volt. Hiszen erről te is halhattál a városban. A múlt héten egy asszony kútba dobta a gyermekét, mert nem volt úszóhártyája. A nép nagy változásokról suttog. Szurippak győzni fog, mondja. Szurippak legyőzi Anut... Ez mégiscsak furcsa, mondom magamban. Egyszer aztán eszembe jutott, hogy nekem most ágyban fekvő betegnek kéne lennem, olyan gyalázatosan érzem magam. Ég a hólyagom, fáj a vesém, valami rossz sugárzás hat rám. Előveszem a csillagképemet, nézem, semmi. Vagy rosszul számították ki, mondom, vagy éppen születésem idején leszállóban volt egy gonosz sugárzású csillag, amit akkor még nem láttak. Utánanézek a számításoknak. Kikeresem az ősi táblákat, összehasonlítom. Semmi hiba. Nincs más hátra, mondom, itt valahol egy Bibbunak kell bujkálnia. Mégpedig Keleten, mert most kell fölszállóban lennie. Hát csakugyan! Ma este megláttam az új Bibbut. Meg is mértem. Huszonkét fok, negyvenhárom perc Anu Útjától északra, amint látod. És most... most, hogy vélekedsz te magad, ó, Atra-Hasis?

Utnapistim hallgatott. Elkérte a szextánst, gondosan célba vette a gonoszul, vörösen csillogó apró csillagot. Megmérte az állását. Simetán nem tévedett. A vajmécsesnél kiderült, hogy a mérés fokra, percre egyezik.

- Az Égi Gyík - dörmögte ismét, s rámeredt Simetánra. Aztán hosszasan, merengve bámulták megint a csillagot. Hallgattak.

- Vörös - dünnyögte Simetán.

- Hol volt eddig? - töprengett Utnapistim. - Honnét jött? Vajon ott marad-e, ahol van, vagy közeledik?

- Nagy baj lesz ebből - sóhajtotta keservesen Simetán, levette süvegét, s vadul vakargatta öblös kopasz koponyáját. - Ég a hólyagom, minduntalan vizelhetnék, a vesém fáj...

- Csakugyan jól értettem Anu szavát - suttogta Utnapistim.

- Nem ok nélkül születnek csupasz gyermekek... Meg akiknek nincs úszóhártyájuk.

Gondolataikba merültek, hallgatták az éjszaka hangjait. A csillagok lassan fordultak tovább a maguk útján. A kis vörös csillag is följebb, följebb emelkedett, ott hunyorgott a Mulubabbar mellett.

- Szólni kell Azag Aja őszentségének - nyögte tétován a csillagász.

Szólni ám, szólni bizony s nemcsak a főpapnak, hanem az egész tanácsnak - tépelődött Utnapistim, de görcsösen hallgatott tovább. Szólni kellene az egész városnak. Nem is szólni, kiabálni, ordítani kellene. Leugrani a mélybe, végigrohanni az utcákon, kifutni a mezőkre, kiáltozni a falvakban, átszökni Szurippakba, lármázni a piacon, fölmenni a Csillagtoronyba s megmutatni a szurippaki csillagászoknak is azt a kicsiny csillagot.

- Anu kegyelme nagy - mondta végül nyugodtan. Lélegzetét visszafojtotta, mozdulatlanul ült. Kinyílt benne az a titokzatos belső fényesség. - Anu kegyelme nagy, s én leborulok előtte - rebegte fölriadva. - Íme, engem választott ki, hogy szóljon hozzám, s általam megtartsa az életet... Ó, tudós Simetán, nagy idők előjele ez a csillag. Mától fogva semmi más tennivalónk nem lehet, csak ennek a figyelése. Nyomon kell követnünk az útját. Meg kell mérnünk a mozgását. Tudnunk kell, vajon közeledik-e vagy távozik. Én tudom, hogy közeledik. Tudom, pusztulásunkat hozza. De amit én tudok, más nem hiszi el. Azért számokra van szükségünk.

- Vigyázzunk és várjunk - súgta mintegy önmagának Simetán, az Esthajnal.

Most hadd mondjuk el, hogy Utnapistim nemzetségének égi védnöke a szurippaki Lugalbanda volt. Életében színről színre látta Anut, az Égi Atyát, szívében hordozta és szerette őt, szavára figyelt, intéseit követte. Földi halála után pedig fölemelkedett az örökkévalóságba, Anu fényességébe. Felesége, Ninszun, Anu hűségében élt ura oldalán, s vele együtt marad mindörökké.

Utnapistim atyja, a bölcs és alázatos Ubara-Tutu, azaz Tutu isten Védence, szép kis templomot épített a városon kívül egy dombon az ős tiszteletére. Ebben a templomban szolgált a fiatal Risat-Ninlil mint a megistenült Ninszun asszony papnője. Ügyes kis házban lakott a templom mellett. Ninszun meg Lugalbanda alabástrom szobra elé minden reggel friss virágokat helyezett, naponta háromszor kiválogatta Utnapistim földjének legszebb kalászait, legédesebb datolyáit, legpirosabb almáit. Égőáldozatról is lelkiismeretesen gondoskodott, gabonát, illatos magvakat, fenyőágakat s borostyánt égetett, hogy füstjét kegyesen fogadja Utnapistim nemzetségének ősatyja-anyja.

Ninszun szolgálatában ő fogadta a családhoz látogatóba érkező férfivendégeket s Utnapistim népes nemzetségének férfitagjait, ha tengerről, faluról Erech városába hozta az útjuk. Így természetesed nem ment férjhez. Békében, okosan, Anu szeretetében s Ninszun iránt való mély alázatban éldegélt, tisztán tartotta házacskáját s a templomot, művelte kertjét, pálmalevélből ruhát font, vesszőből-sásból kosarat, vízhordó kannát, heverőszőnyeget készített. Gyakran megfordult a városban, jó tanácsokat adott a családnak, részt vett É-anna nagy körmenetein, virágokat s gyümölcsöt vitt a kerek keblű, bagolylábú, karcsú, ifjúságában pompázó Istár hatalmas szobra elé, meglátogatta válogatott papnőit, s lélekben újra meg újra megtisztulva tért vissza kedves templomához a városon kívül.

Kis termetű, fekete hajú nő volt, pálmalevelekből kötött rövid szoknyája muzsikált, amikor kisded lába szerényen végigtipegett Erech utcáin, s fölszökdelt a templomkapuhoz vezető széles lépcsőkön. A férfiak megfordultak utána, nem győztek betelni kerek csípőjének, csupasz, kemény mellének, virágkoszorús fürtös fejének, dallamos járásának, vágyat keltő alakjának szépségével. Sok erős férfi vágyát helyezte Ninszun lábai elé, sokan adtak hálát Utnapistim ősanyjának, amikor jóllaktak teste ízével, beteltek mámorral.

Maga Utnapistim gyakran meglátogatta házában, amikor fölügyelt az aratásra, megtekintette szőlőit, vigyázta a kútgémhez hasonló szőlőtörő sulykok járását s a mély aszfaltverembe csurgó must csobogását. Megpihent Risat-Ninlil vályogházában, fogyasztott némi kenyeret, datolyát, ivott egy kis sört, elmélkedett és szundikált. Üldögélt a ház előtt. A fákon papagájok hintáztak, a páfrányok csipkés levelein ökölnyi vérpiros virágok illatoztak, kék lepkék tenyérnyi szárnya surrogott a forró levegőben, a távoli erdőkből bódító illat hömpölygött a völgybe. Samas vakító sugarai forralták a csillogó tavak vizét. Utnapistim szerette nézni a kövér felhők járását az égen, árnyékuk gyors futását a rét zöldjén. Nehezen telt be a mocsárban hentergő vagy hatalmas ugrásokkal iramodó sárkányok látványával is. Ifjúkora emlékein tűnődött. Akkoriban még a keselyűk által megtisztogatott sárkánycsontvázak bordáiból építettek háztetőt. Kisfiú korában ő is hordta a pálmalevélkévéket, amikkel a nagy, fehér bordákat fürtösen befonták. Gyakran a belső támasztóoszlopok is sárkányok lábcsontjai voltak, emlékezett: egy falu úgy kivetkőzött Anu ismeretéből, hogy a mocsaras tóban tanyázó sárkányokat imádta. Tavasszal meg ősszel szűzleányt áldozott, hogy békén hagyják a zebucsordákat. Így vonultatta emlékeit Utnapistim a kis ház előtt a kövön. "Emlékek kövének" nevezte.

Sokszor a felügyelőjével is ott tanácskozott. Volt, hogy Risat-Ninlil házában töltötte az éjszakát is. Kivonult a világból, távoli szigetre költözött. Néhány szép himnusz termett ezekből a magányos éjszakákból, Istárhoz, az életadóhoz s -elvevőhöz. Elefántcsonttoronynak, egek kapujának, tisztaság edényének, aranyháznak nevezte az istennőt.

Abban az időben, amikor Utnapistim meg Simetán éjszakáról éjszakára az Égi Gyíkot figyelte, Risat-Ninlil fiat szült. Fölkelvén a gyermekágyból, gondosan bepólyázta, ölébe vette, s a városba gyalogolt, hogy bemutassa Istár istenasszonynak meg Utnapistimnak. Risat-Ninlil nem örült a gyermeknek. Nemcsak, mert mint papnő meddőséget fogadott, hanem azért is, mert valamely nagy bűne miatt a fiú torzszülött volt. Risat-Ninlil könnyei patakként omlottak, amikor Utnapistim szobájában ülve, vontatottan kibontogatta a pólyát, s az iszonyúan sivalkodó gyermeket Gazella meg Utnapistim elé tárta.

- Nergál megvert engem! Istár megcsúfolt engem! Ó, bár venne magához Ennugi, a soha vissza nem térő utak, a gödrök és csatornák ura! Mit véthettem, mit véthettem! - jajongott a szegény asszony.

Szabitum óvatosan fölemelte a gyermeket, s megnézte.

- Ó, ne siránkozz, ne vétkezz, hiszen ez a fiú nem is torz - vigasztalta a papnőt.

De Risat-Ninlil egyre hajtogatta, ő bizony kiteszi a templom elé, vagy verembe dobja, nem neveli föl szégyenszemre, csapásra.

Torz ugyan nem volt, mint Szabitum is mondta, de vörös teste majdnem teljesen csupasz, azoknak a halvány, apró, selymes kis pikkelyeknek némi nyomát csak itt-ott lehetett látni, amelyek az egészséges csecsemőt borítják. Sem kezén, sem lábán nem mutatkozott úszóhártya sem. Csúf, rövid kis korcs bőr feszült apró ujjai között. Egyébként emberi lény volt tetőtől talpig. Ordítani is úgy ordított, mint az emberi csecsemők.

Hát Risat-Ninlilnek is olyan gyermeke született, amilyenről a csillagász szólott, s a nép suttogott! Risat-Ninlilnek, a papnőnek - Szabitum alig tudta titkolni rémületét. Maga Risat-Ninlil eszét vesztve jajgatott. Ebből a szörnyetegből rablógyilkos lesz bizonyosan. Vagy az Alvilág küldte, hogy így hozzon szerencsétlenséget a városra. Nergál keze ránk nehezedik, az Anunnakik törvényt ültek fölöttünk s pusztulásra ítéltek!

Vége-hossza nem volt a siralomnak, a komor jóslatoknak. Szabitum vigasztalgatta ugyan az ifjú papnőt, de inkább szánalomból, mint meggyőződéssel.

- Csend legyen - mondta végül bosszúsan Utnapistim. - A gyermeket fölneveled, ahogy kell. Én pedig örökbe fogadom, amint a törvény előírja. Ősanyám papnője vagy. Illik, hogy fiamnak tekintsem a fiadat, s ő engem atyjának. Még ma fölmegyünk a templomba, s megíratjuk az örökbefogadási szerződést. Ha nincs pikkelye, úszóhártyája, hát nincs. Emberi arca, szeme, alakja van, s ez éppen elegendő. Nem korcs. Anu lelke ilyen alakban méltóztatott testet ölteni.

Szavai nyomán aggódó csend támadt. Gazella nyugtalanul pislogott Utnapistimra, nem mert szólni. Risat-Ninlil könnyei megszűntek ugyan, de azért gyanakodva nézegette a kisfiút. Ez pedig egyre veszettebbül sírt. Vörös arcát eltorzította a düh.

- Még a képe is vörös, amilyennek az aztlániakat mondják - nyögte Risat-Ninlil.

- Szoptasd meg - parancsolta Szabitum.

Az anya kelletlenül szorította emlőjéhez a gyermeket. A sírás egyszerre elakadt, hangos cuppogás neszezett a jóleső csöndben. A dühös kis arc kisimult, szeme lecsukódott. Most nem volt vörös, hanem gyengéden világosbarna, mint az olaj.

- Minek fogod nevezni? - kérdezte Utnapistim.

- A templomban azt mondták, nevezzem Gisnek vagy Gilgamesnek. Ó, Anu atyám, Istár anyám, de megvertél, de meglátogattál... de szép kisfiút adtál! - zokogott Risat-Ninlil.

Ujjával gyengéden megsimogatta az álomba merülő szelíd kis arcot.

- Gilgames... - dünnyögte Utnapistim. S így folytatta: - E fiú hírnöke az eljövendő emberi nemnek. Mert lesznek idők, amikor senkit sem borít pikkely, és csak a torzszülöttek ujjai között lesz úszóhártya. Ez a fiú s a többi hozzá hasonló, az égi gyík korának fia. Nagy szerencsétlenség támad, de hadd jöjjön az újfajta ember, s teremtsen új világot.

A két asszony áhítattal figyelte Utnapistim kinyilatkoztatását. Ő tudta, hogy nem értik. Mosolygott, s kiment a szobából.

Amikor fonálra fűzzük Utnapistim földi bolyongásának főbb eseményeit, amíg tudtára nem ébredt megvakulásának, szólnunk kell a két nagy város: Erech és Szurippak ősi vetélkedéséről is.

Szurippak, a nagy gondvánai szárazföld keleti partján, erős falakkal körülvett város volt, körülbelül akkora, mint Erech. Voltak vályogházai, könyvtára, temploma, csillagvizsgáló tornya, kikötője. A kikötőben hajók sürögtek, a keskeny utcákon nép tolongott. Árusok kiáltozták portékáik árát s kiválóságát. Előkelők hordoztatták magukat gyaloghintón, teherhordók vezették szamarukat - egyszóval, éppen úgy éltek, jöttek-mentek, fenekedtek, mint Erechben. A falakon dárdás, nyilas őrség ácsorgott, a kapukat reggel megnyitották, este bezárták, a templomban gongot vertek, a főpap hét részből álló vörös tiarát s szent álszakállt viselt, a papok s elöljárók Beavatottak voltak, éppúgy fölemelték s szállították a faragott köveket, mint Erechben, éppúgy holttá tudták tenni magukat, ugyanúgy el tudtak rejtőzni, igével ölni, kézrátevéssel, füstöléssel gyógyítani, mint az erechiek.

Az eladó lányokat ott is ezüstért, aranyért, mindenféle szép holmiért vették, tavasszal nagy ünnepet ültek, ősszel körmenetben adtak hálát Inninninek a termésért, és új sör mellett nagy mulatozást, táncot, dorbézolást csaptak a termékenység előmozdítására. Gyermekeiket a mesterek éppúgy tanították írni-olvasni, mint az erechi gyermekeket. Volt hadseregük, a katonák sarló alakú bronzkardot, kovából pattintott kést, nyilat használtak, fejükön bőrsisakot, vállukon bő pálmalevél köpönyeget viseltek. Mindenben éppen olyanok voltak tehát, mint az erechiek.

Hasonló volt a nyelvük is, ámbár nem értették egymást.

Ez már elegendő ok a gyűlölködésre. Hiszen nehéz eltűrni, hogy más is olyan legyen, mint mi. A hasonlóságok ellentéte ez.

Ha pedig meggondoljuk a nagy s döntő különbségeket, megértjük, hogy a gyűlölködésre a kelleténél is több okuk volt.

Az őskorban Szurippak népe férfiuralom alatt állott, nem úgy, mint Erech. Az ősök pásztorok s vadászok voltak, legelőiken hatalmas juh- meg szarvasmarhanyájakat terelgettek. Lovuk is volt. Nem pálmalevél házakban laktak, hanem sátrakban. Nemzetségeik feje férfi volt, a vagyont férfiak örökölték, a szerződéseket férfiak kötötték, ők viselték a méltóságokat, a fegyvert, ők üzentek hadat. A vadászatban elannyira kitűntek bátorságukkal s ravaszságukkal, hogy még az északi vidékek óriás elefántjait, bölényeit, sőt nemegyszer a mocsarak félelmetes sárkányait is el tudták ejteni. Hasított körmű törpe lovaikat úgy idomították, mint a kutyákat. A repülőgyíkot meglesték, s fúvócsövön kilőtt mérgezett nyíllal ölték meg. Mindez természetesen férfimunka volt, férfiúi szívet s erőt kívánt. Dumuzi, a Pásztor uralkodása idején éltek így.

Később Erech példájára letelepedtek, csatornákat ástak, földet műveltek. A földműveléssel együtt lassan-lassan nőuralom virított Szurippakban. Amikor tehát Erechben nőuralom virított, Szurippak férfiuralom alatt élt. Ez a harcias társadalom gyakran megsanyargatta, adófizetésre kényszerítette a gyámoltalanabb Erechet. Amikor meg Szurippakban a férfiuralomnak már csak a nyomai maradtak meg, Erechben szerveződött férfiuralom, így a kibékíthetetlen ellentét továbbra is megmaradt közöttük.

A kétféle társadalom kétféle istenben testesült meg. Erech Anu, az Égi Atya egyedül igaz vallását követte, bár elismerte Istár istenasszonyt is. Szurippak Inninni istennőt imádta, s neki épített templomot. Az erechi tudósok ugyan azt állították, hogy Inninni nem más, mint Istár, de ha ez igaz, miért nem nevezték Istárnak, miért Inninninek? Éppen ilyen elviselhetetlenül kifacsarták Nergál szent nevét is: Irrának mondták. A szurippakiak olyan tévhiedelmeket hirdettek még, hogy az első embert Enki teremtette, s Adapának nevezte, holott az egész emberi nem tudja azokból az időkből, amikor Anu maga nyilatkoztatta ki az igazságot, hogy az első embert Aruru, a szobrász-istennő agyagból gyúrta, s reáköpött, nevét pedig Adamának mondotta. De ki tudná mind fölsorolni Szurippak hitbeli tévelygéseit? Nyilván Azag Aja, a főpap maga sem. Éppígy Szurippak főpapja s egyben királya, Lugal sem tudta volna nyilvántartani Erech tévelygéseinek halmazát és zűrzavarát.

De ezeknél bosszantóbb, kibírhatatlanabb különbségek is voltak közöttük. Az erechiek például csípőn kötötték meg a pálmalevél szoknyát. A szurippakiak a csípő alatt. Emiatt a határmenti falvak asszonynépe naponként kikaparta egymás szemét. Az erechi nők magasra tornyozták a hajukat, s nagy, faragott ezüst- vagy bronztűvel tűzték meg. A férfiak kopaszra borotválták koponyájukat, vagy ugyancsak fölkötötték a hajukat foglalkozásuk, társadalmi állásuk szerint. (Ilan-semea, az építkezések felügyelője, vállára eresztve viselte, azonban ő maradi volt.) A szurippaki nők lebocsátották a hajukat, kagylóhéj-fésűt nyomtak bele, a lányok koszorút tettek rá, az asszonyok két ágba fonták, a férfiak meg csak úgy hagyták szabadon, kettéválasztva, megvajazva. Ha lovagoltak, futottak, vagy hálót húztak, homlokukon összekötötték. Aztán, például, az ajtók. Erechben a lakások ajtajai befelé nyíltak, úgy lévén helyes, hogy befelé nyissa az ember az ajtót, ha valahová bemegy. Szurippakban viszont kifelé nyíltak, úgy gondolván, hogy kifelé kell nyitni, ha a házból kimegyünk. Csónakjaik is mások voltak, mint az erechbeliek. Baloldalt két doronggal egyensúlyozófát erősítettek rájuk, hogy a korallzátonyon megtörő hullámok föl ne borítsák. Az erechi halászok ellenben arra hivatkoztak, hogy a hosszú evezők ugyanúgy megteszik a legvészesebb hullámtörésben is.

Szurippakban a köleskására borsót hintettek, s a bambusznád fiatal hajtásait mézzel ették.

Erechben a köleskására mézet csurgattak, s a világért sem ették volna a bambuszhajtást másként, mint vajjal és sóval.

Végezetül még egy példát: az erechiek "tetvesnek" csúfolták Szurippak népét a hosszú hajviselet miatt. A szurippakiak pedig, minthogy kényes orrúak voltak, "büdösek"-nek mondták az erechieket, mert szerintük az erechi nőknek pézsmaszaguk volt.

A két ország között annyira elmérgesedett a gyűlölet, hogy a társadalom legmélyét is átjárta, s belejátszott mindennapi életükbe. Hajóik megcsáklyázták egymást. A nép véres verekedéseket rendezett. Beleavatkozott a katonaság is. Ebből háborúság támadt. Elhajtották egymás barmát. Fölégették a gabonáját. Agyonverték a kutyáját, tyúkját. Kitépték egymás fáit. Kölcsönösen megátkozták egymást, s az átok ellen rontó művelettel védekeztek. Ha Erech bőrt, sót vagy cédrust szállított valamely külföldi városba, megjelentek Szurippak követei, s megfenyegették, ha ezután is venne Erechtől valamit. Ugyanezt cselekedték viszonzásul az erechi hatóságok is.

A hadsereget mind a két birodalom a végtelenségig növelte. Arra hivatkozott, hogy a másik ellen kell védekeznie. A katonaság száma annyira megnőtt, hogy néha több ezer harcos állott a határon, s nézett farkasszemet egymással. A fegyvereket hihetetlenül tökéletesítették. Erech harcosainak íja hatszáz lépésre hordott, Szurippak fiai fúvócsöveket s mérgezett nyilakat használtak. (Szurippak is gyártott volna olyan erős íjat, mint Erech, ha ismerte volna az íj halenyvvel s préseléssel való ragasztásának titkát. Erech meg örömmel kapott volna a mérgezett nyílon, ha ki tudta volna találni, milyen mérget használ az ellenség. Titkuk ellesésére kémeket küldözgettek, ezért ha akár itt, akár ott elfogtak valakit a másikak közül, minden teketória nélkül kivégezték.)

Abban az időben, amikor Utnapistim meg Simetán fölfedezték az Égi Gyíkot, a két birodalom viszonya igen elmérgesedett. Ekkoriban a távoli Aztlán istenkirálya követeket küldött Erechbe, s baráti szándékait, Erech iránt érzett mély tiszteletét pazarul festett s égetett, sziromlevél vékonyságú, szinte átlátszó hatalmas vázák ajándékozásával bizonyította. A vázákat a három előkelő aztláni ünnepélyesen adta át a főpapnak s a tanácsnak É-anna főoltára előtt, ott is állították ki magas kőoszlopokon, hogy lássa, csodálja a nép. Maguk a követek is sűrűn mutatkoztak a nyilvánosság előtt. Azag Aja palotájából gyakran vitték őket díszőrség kíséretében piros gyaloghintókon hol istentiszteletre, hol a leronthatatlan várfalak és kaputornyok vagy az oroszlánszívű katonaság megtekintésére. E bronzképű, kontyos, lengő tollakat viselő, magas termetükön arannyal hímzett, piros köpönyeget suhogtató, arany fülbevalóval, kar- meg lábpereccel rakott különös férfiak az utcai nép kíváncsiságát végtelenül fölcsigázták. Sűrű tömeg kísérte őket, a katonák csak erőszakkal tudtak utat nyitni a gyaloghintók előtt. A főpap palotájának kapuját éjjel-nappal ácsorgók serege állta el. Vadidegen emberek kérdezősködtek egymástól. Miféle nép ez - firtatták -, talán nem is igazi ember? Hiszen vállal magasabbak, mint mi. A bőrük vörösbarna, arcukon kék, piros meg fehér ábrák vannak, nyilván isteni jelek, varázserejük titkai. S mik azok a tollak a fejükön? Tán csak nem a koponyájukból nőnek? Haj, de gazdagok lehetnek, hogy így megrakták magukat arannyal!

Akadt, aki mint tengerész járt már abban a távoli birodalomban. Ez azután fennhéjazó magyarázatba fogott. A kíváncsiak gyűrűje közrefogta. E bételdiót rágó és sűrűn köpködő tengerészek voltak az utca ünnepelt hősei. Szédítő csodákat meséltek tapasztalataikról. Érthető, hogy sokan irigyelték a dicsőséget, s maguk is fölcsaptak aztláni világjáróknak. Derekasan megtetézték az igaziak elbeszélését, sőt azt is tudták, hogy Aztlán szövetséget kíván kötni Erechhel Szurippak ellen.

Mindezeket hallván, Szurippak megijedt, s fegyverbe szólította a férfiakat.

Mit tehetett mást Erech? A tanács összeült, a turtán kijelentette, hogy fenyegetettnek látja a birodalom biztonságát, Anu dicsőségét, a rend, a józan ész s a törvények uralmát, s csak úgy viselheti a felelősséget, ha a férfiakat fegyverbe szólítja.

Ezekben a feszült napokban Utnapistim éjjel-nappal töprengett, mit tegyen. Szobájába zárkózott, böjtöt tartott, szüntelenül imádkozott. A ház népe lábujjhegyen járt ajtaja előtt. Még felesége, Szabitum is ijedten hátrált, amikor valamely fontos kérdéssel benyitott hozzá. Utnapistim mozdulatlanul ült ágyán, csak a szemét nyitotta ki, felesége máris menekült.

Amikor böjtjét s imádságait befejezte, a főpappal s a tanáccsal a kikötőbe vonult a követek búcsúztatására. A hosszú kőpartokat ellepte a nép. Aztlán fiának díszes gyaloghintaja úgy ringott a tömeg fölött, mint hullámokon a hajó. Sok tülekedés árán végül elérték a rakodópartot, s a tollas, palástos férfiak kiszálltak. Itt még a tolmács segítségével Isten bőséges áldását kérték egymás népére, s megfogadták, hogy áldozni s imádkozni fognak egymásért. A tollas fejű követek remélték, Erech városát mihamar viszontlátják, méghozzá a mainál is nagyobb fényben, virágzásban.

A tiarás főpap pedig remélte, hogy a követek útja kényelmes, biztonságos lesz, s ő is elutazhat egyszer Aztlán, a Vízi Birodalom híres fővárosába. Amíg személyesen nem mehet, szégyenkezve küldi emlékül e néhány szerény s mindennapi kis lápiszlazuli csecsebecsét. A cédrusládikában kincseket érő, csodálatos faragott, cizellált nyakláncot, hajéket, karperecet, gyűrűt, örökmécsnek való lámpát nyújtott át. Kézről kézre adták a ládikát, hogy jelezzék: még az illedelem törvényeit is áthágják, annyira örülnek a kincsnek. Végül méltóságosan fölvonultak a hajójukra, a meztelen, vörös testű idegen tengerészek majomügyességgel szedték föl a pallót, kúsztak a kötelekre, s fordították a tenger felé hosszú, magas orrú, emeletes fahajójukat a kikötő árbocrengetege s csónakhada között.

Ketten ültek a Csillagtorony egyik szobácskájában: Utnapistim meg Simetán. A mennyezet ablaknyílásáról egy szolga félrehúzta a bőrtetőt, a Nap élesen tűzött be rajta. Egy kis asztalkán ezüsttálban mirszu, azaz tejszínből, olajból, gyümölcsből kevert pép volt. A napfényben vakítóan szikrázó tányérkákba vettek egy keveset, ujjukkal eszegették.

Utnapistim halkan megkérdezte Simetánt:

- Hogy szolgál az egészséged, ó, Esthajnal?

Simetán arca most sokkal soványabb volt. Sötét bőre sem tudta eltüntetni beteges sápadtságát. Fáradt szeme véres volt, ajka minduntalan eltorzult valami belül rágó fájdalomtól.

- Makacsul ég a hólyagom, s egyre vizelnem kell - panaszkodott, s tenyerét ruhája alatt a hasára szorította. - Jó a meleg. Otthon meleg téglát teszek rá, de az a baj, hogy ritkán vagyok otthon. Rendeltek belső orvosságot is, nem használ. Nyilvánvaló, hogy az Égi Gyík tépi a belsőmet.

A szolga kőkorsóban hideg sört állított az asztalra.

- Nem iszom - rázta kopasz fejét fanyarul a csillagász. - Észrevettem, hogy a sörtől jobban ég a hólyagom, s fáj a vesém.

- Mutatkozik-e az Égi Gyík hatása a horoszkópokban? - tudakolta Utnapistim.

- Egyre erősebben. Akik az Égi Gyík órájában születnek, rosszkor születnek. Rengeteg horoszkópot hasonlítottam össze, ha a Kaimánuval van együttállásban, még hagyján. Kaimánu kiegyenlíti a rossz sugárzást. Még jobb a Fehér csillaggal való együttállás. De ha Dilbat erősíti az Égi Gyíkot, reménytelen. Dilbat, mint tudjuk, nem más, mint Istár. Jókedvében termékenységet, vidámságot, szapora, boldog életet áraszt. De rosszkedvében kétségbeesést, szerencsétlenséget, halált, a nemző szervekben betegséget. Szerencsés időben áld. Rossz időben ver. Most, ha az Égi Gyík erősíti Dilbat haragját az ilyenkor született ember sorsa rettenetes. Nemegyszer látom jelét, hogy a maga kezével vet véget életének. Akinek az Égi Gyík a csillaga, jól vigyázzon. Az Égi Gyík a nemi szervek istene. Gonosz isten. A test alsó nedveinek istene.

Utnapistim hosszasan figyelte a nyomorult állapotban levő csillagászt. Lassan iszogatta sörét, töprengett.

- Születnek-e csupasz gyermekek? - kérdezte.

Simetán legyintett.

- Hajjaj, ó, Nagyeszű! Egyre több. Pedig hozzám csak azok jönnek, akik horoszkópot készíttetnek. De mennyire titkolják! Sokan kútba, verembe, csatornába vetik a csecsemőt rémületükben vagy szégyenükben. Sokan meg kiteszik Istár szentélye elé a lépcsőre. Ide figyelj - suttogta, s óvatosan körülnézett, egészen odahajolt Utnapistimhez -, Enmu-Dugga, hős vezérünk, járt nálam... de ez titok, nagy titok... Horoszkópot kért újszülött fia számára. A fiú... szinten egészen csupasz, úszóhártyája nincs, bőre pedig olyan világos, mintha nem is erechi anya szülte volna. Enmu-Dugga kétségbe van esve. Felesége mindenáron meg akarta fojtani az újszülöttet. Aztán le akart ugrani az ablakból. Mit szólsz hozzá, ó, Nagyeszű?

- Risat-Ninlil, ősanyám papnője, szintén csupasz fiút szült - vallotta meg Utnapistim. - Hogy ki az apja, nem lehet tudni, hiszen Risat-Ninlil papnő. De minthogy ősanyám papnője, s magam is élveztem teste gyönyörét, a gyermeket fiammá fogadtam, szerződést írtam. A fiú neve Gilgames, teljesen csupasz, csak a hátán, mellén, a combján meg a kezefején látszik némi gyönge pikkely. Úszóhártyája sincs. A bőre meg olyan világos, mint a dió héja.

- Vajon nem valami új isten nemzi ezeket a gyerekeket? - töprengett Simetán.

- De igen. Az Égi Gyík. Az ő gyermekei ezek. Egyre többen lesznek. Mi pedig pusztulunk, s ők uralkodnak a földön. Anu kegyelme nagy, tervei csodálatosak.

Ezután megint hallgatott. Utnapistim ma még ritkábban szólt, mint máskor. Mintha valami nagy terven törte volna a fejét. Miközben a csillagász gőgös szerénységgel fejtegette, hogy a tenger vize észrevehetően emelkedik, rétekben, völgyekben mélyül a vadvíz, mintha oda sem figyelt volna. De azért minduntalan rajta maradt sötét, mély, nagy szeme Simetán petyhüdt arcán, érzelmes és mégis hideg szemén. Simetán is észrevette, hogy töpreng valamin, hol ki akarja mondani, hol elhallgatja. Nem akarta háborgatni kérdezősködéseivel.

Igen büszke volt Utnapistim barátságára, lépten-nyomon dicsérte nagy elméjét, bátorságát, jóstehetségét, egy kissé félt is tőle.

- Este visszajövök - dünnyögte végül Utnapistim. - Most dolgom van.

Elköszönt s távozott. Oly váratlanul, hogy Simetán csodálkozva bámult az ajtóra.

Este csakugyan megjelent a Csillagtorony teraszán. Leült a párkányra, hosszan nézte az új csillagot. Bár úgyszólván mindennap látta, mégis meglepte az Égi Gyík nagysága és fényessége. Amikor Samas kilépett a Világ Kapuján, s a gyors sötétség rászakadt a városra, az Égi Gyík nyomban megmutatkozott, mégpedig majdnem a Zeniten. Uralkodott a szikrázó csillagok között. Akkorára nőtt már, mint egy galambtojás. Fénye rőtvörös volt, mint a pislákoló parázs. Utnapistim sokáig nézte. Agyában különös lüktetést érzett, szíve táján bizsergő izgalmat. Járkálni szeretett volna, de uralkodott magán. Mindössze a két kezét feszítette a szívére.

- Rohamosan közeledik - suttogta.

Simetán nyomban magyarázni kezdett.

- Képzelj egy égő mécsest, ó, Atra-Hasis, meg egy éji lepkét, amint egyre szűkülő körben kering a mécses körül. Ezt cselekszi az Égi Gyík. Rohanása egyre szűkebb körben mozog, egyre gyorsabb. Már azt is kiszámítottam, mikor érkezik hozzánk. Most állunk a Vízöntő küszöbén. Mire a vége felé járunk, lecsap ránk az Égi Gyík.

- Ez nem sokkal több egy világhónapnál - hagyta helyben Utnapistim.

- Talán még kevesebb is, hiszen a rohanás egyre gyorsul. Az is lehetséges, hogy az Égi Gyík máról holnapra lecsap. Anu kezében vagyunk.

- Vajon Szurippakban is tudják ezt? - töprengett Utnapistim. - Ott is vannak tudósok. Ott is látnak. Ott is élnek Beavatottak!

Simetán a hasát simogatva helyeselt. Kíntól torzult, sápadt arcát tiszteletteljes mosoly öntötte el.

- Mindig ezt szerettem s bámultam benned legjobban, ó, Nagyeszű, hogy meglátod az ellenségben is a gyámoltalan emberi lényt. Hidd el, Anu legszebb adománya ez benned. Mert ugyanakkor, amikor látod a messzi múltat, s bepillantasz a jövendőbe, észreveszed az istenhit híján tévelygő, rosszindulatú ellenséget is. Segíteni akarsz mindenkin. Tele van a szíved szánalommal. Ezért vagy te sokkal nagyobb minden Beavatottnál. Ezért kedvel az égi Atya.

Miután mindenkinek szüksége van hízelgőkre, akik tévedéseit igazolják, hitét megerősítik, Utnapistim is jóleső kéjjel hallgatta a csillagász szavait, de kezével azért elhárító mozdulatot tett.

- Én azonban, mint mindig, most is csak azt mondom - folytatta szerény, oktató hangon Simetán -, hogy túlságosan jó véleménnyel vagy az ellenségedről. Hajlandó vagy föltenni, hogy Szurippakban is látják az Égi Gyíkot, odaát is vannak tudós csillagvizsgálók, s kiszámították az új isten útjának adatait. Én azonban ismerem a szurippaki tudományt. Nem vagyok olyan jó véleménnyel róla, mint te. Bocsáss meg - szúrt közbe gyorsan -, én csak mint csillagtudós szólok. Nem akarom kisebbíteni szavaid értékét.

- Találkozni szeretnék Lugallal, a szurippaki főpappal - bökte ki Utnapistim.

Simetán egy kissé elbámult. Beesett arcvonásai vonaglottak. Utnapistim olyannak látta most a derengő éjszakában, mint egy öregasszonyt. Még színtelen hangja is vénasszonyos volt. A szeme érzelmes meg hideg egyszerre, mint a vénasszonyoké.

- Találkozni? - ismételte csodálkozva. - Hogyan, találkozni?

- Találkozni s beszélni vele. Mi csodálatos van ebben?

- Hát... hát nem szokták nálunk... hehe! Könnyen félreérthetnék...

- Majd te segíteni fogsz, ó, Esthajnal - fordult felé igen komolyan Utnapistim. - Időtlen idők óta hűséges barátom vagy. Tudós csillagvizsgáló, figyeled az istenek útját. Beavatott vagy, ismered a halál birodalmát, a soha vissza nem térő utak urát. Látod az Égi Gyíkot, kimérted gonosz törvényeit. Tudod, mit szeretnék s helyesled. Amikor a tanácsból kijöttünk, helyeselted.

- Igen, igen, csakugyan helyeseltem... s most is helyeslem... Te jót akarsz, ó, Nagyeszű... Csak attól tartok, annyira az örökkévaló dolgokon csüngesz, hogy nem látod, nem is láthatod a mindennapi élet ezer apró veszélyét... az emberek hitványságát... az akadályok nagyságát... a következményeket... Hiszen tőled ilyesmit nem is lehet várni! Sokkal több vagy te, sokkal nagyobbra hivatott... Megvallom, féltelek, ó, Nagyeszű... hiszen a barátod vagyok... Sőt az a küldetésem, hogy téged szolgáljalak, őrizzelek, az én sokkal csekélyebb, de gyakorlatibb tudásommal útjaidat egyengessem... Csalódásoktól megóvjalak... Hiábavaló reményektől megkíméljelek...

Utnapistim megint elhárító mozdulatot tett.

- Én csak azt szeretném cselekedni, amit Anu kíván - mondta csöndesen. Akármennyire szomjazta is a hízelgést, legbelsőbb lénye irtózott tőle.

De akkoriban még Utnapistim abban a meggyőződésben élt, mint már a főpappal folytatott beszélgetéséből s a tanácsban elmondott szavaiból is láttuk, hogy az emberek javára mindent meg kell tennie. Ha veszedelem fenyegeti őket, el kell hárítani. Igazának tudtában, mély hitének talapzatán állva, aggodalmában, szorongásában cselekedni akart mindenáron. Szánakozó szívének mérhetetlenül fájt, hogy az emberek a földi hatalom után rohannak, Anutól elrugaszkodó gőgjükben varázserejükkel, gazdagságukkal, fegyvereikkel büszkélkednek, s nem akarják tudomásul venni a fejük fölött hunyorgó, elpusztításukra készülődő Égi Gyíkot. Istenadta szerencse, hogy ez a derék tudós ugyanúgy látja a romlást, mint ő. S ha látja, bizonyosan segít majd el is hárítani.

- Hogyan beszélhetnék Lugallal? - töprengett.

- Nehéz, nehéz - vakarta kopasz fejét a csillagász. - De ha akarod, majd gondolkodom rajta. Kényes ügy, hiába... Jaj, de ég a hólyagom, megint vizelnem kell! - nyöszörögte s fölugrott. - Bocsáss meg, egy pillanatra...

Elrohant.

Míg odajárt, Utnapistim számba vette régi barátait. Elsősorban É-anna hatalmas könyvtárának igazgatójára, Ur-Ba'ura gondolt. Itt volna még Namzi, a templom első hárfása, himnuszköltő és történetíró. Nem hagyhatja figyelmen kívül az édesszavú dalok költőjét, Hétilt sem. Ennyi egyelőre elegendő. Igen, ezek a kiváló, beavatott férfiak, ezek a nagy tudósok és művészek, akik elragadtatott pillanataikban oly csodálatosan közvetítik Anu és Istár szavát, mindent el fognak követni, hogy az embereket rábírják a világi hatalomról, a varázstudományról való lemondásra, megértetik velük a közelgő pusztulás iszonyúságát, s rávezetik a menekvés egyetlen útjára: Anu parancsainak követésére.

Mikor Simetán megkönnyebbülve visszatért, közölte vele gondolatát. A csillagász lelkesen helyeselt. A könyvtáros, a hárfás, a költő és történetíró egytől egyig Erech büszkeségei, nagy elmék, Beavatottak, beszélni kell velük. Véleménye szerint legokosabb lenne itt, a csillagvizsgáló teraszon találkozniuk, ő majd megmagyarázza az Égi Gyík mivoltát, mozgásának titkait, meg is mutatja nekik, ha eddig nem látták volna. Utnapistim pedig fejtse ki, mit kell tenniök az emberi nem megmentésére.

Utnapistim bólintott.

Ur-Ba'u, azaz Ba'u szolgája, mint minden reggel, aznap is erősen megkésve rohant föl a könyvtár lépcsőin, amikor Utnapistim meglátogatta. Kézzel-lábbal iparkodott, hogy a késést csökkentse. Örökké rohant. Örökké elkésett. A könyvtár látogatói gyakran úgy kuporogtak a lépcsőkön, mint a verebek. Ő meg szélsebesen rohant föl, bevágódott a nehéz bronzkapu, már messziről integetett, szabadkozott, sajnálkozott, de hát annyi a dolga örökké... Üzenetet kellett küldenie fia családjának falura. Zöld hagymát, retket, s halat kellett vásárolnia a piacon a feleségének. Meg kellett vizsgálnia fiúgyermeke feladatát, egy fordítást irodalmi nyelvről köznapi nyelvre, s a hibákat meg kellett magyaráznia. El kellett rohannia beteg nénjéhez a város felső részébe. Útközben beugrott egy asszonyhoz, aki családja részére pálmalevél szoknyákat szokott kötni, elkészült-e már az új ruhája, mert ez, amit visel, annyira szakadt, kilátszik alóla az ülepe. És mert mindennap csőstül voltak ilyen sürgős elintéznivalói, mindennap késett.

Most is hanyatt-homlok rohant föl a lépcsőn, már messziről hadonászott Utnapistim felé, s lengette a könyvtár hatalmas bronzkulcsát.

- Ó, te itt vársz, édes barátom, te itt vársz! - ordította, mert süket volt, nem hallotta a saját hangját. - Bocsáss meg, bocsáss meg! - hevesen megölelte Utnapistimet. - Rögtön, rögtön, nyitom már! Lépj be, barátom. Megkéstem egy kicsit, annyi dolgom támadt, tudod, a feleségem gyöngélkedik, segítenem kellett neki... Mostanában mindig gyöngélkedik, valami női gyöngeség vagy mi, de nem megy orvoshoz... Mit kívánsz, mit keressek ki neked?

- Semmit, beszélnem kell veled, ó, Ba'u Szolgája.

- Rögtön, rögtön, hozatok egy kis gyümölcspépet.

Egy pillanatig sem tudott nyugton maradni. Úgy szaladgált az óriási teremben a cédruspolcok között, mint a város utcáin szokott, véget nem érő dolgai elintézése közben. Még akkor is nehezen ült le, akár a tojó galamb, amikor a szolga már behozta, s egy sarokban az asztalkára tette a mirszut. Keze fejével megtörölgette izzadó homlokát, s a süketek feszült mosolyával nézett Utnapistimre. Ez megfogta barátja karját, keresztbe tette, s kényszerítette, hogy nyugton maradjon.

A mirszu érintetlenül állott előttük a tálban.

Utnapistim hangtalan szavakkal, ajkát erősen mozgatva, némely szó jelét ujjával a levegőbe rajzolva elmondta az Égi Gyík feltűnésének s az emberiséget fenyegető katasztrófának legfontosabb mozzanatait. A könyvtáros minden szót hangosan megismételt, hogy ellenőrizze önmagát, de türelmetlenségében ötször-hatszor is helytelen szót mondott, izgalma nőttön-nőtt. Gyakran hangosan fölüvöltött. Furcsán, olykor szinte érthetetlenül mondta a szavakat, a hangsúlyt sem oda vetette, ahová kellett, nehéz volt vele beszélgetni. Utnapistim mosolyogva ismételt meg egy-egy szót, csillapította süket barátját, ha dühében öklével a homlokát verte, s harsányan baromnak nevezte magát.

- Hm... - dünnyögte végül, arcának mélyre ásott árkai megmerevedtek, szemét behunyta. - Hm... Hallottam valamit, tanácskozás is volt, nem? Igen, igen... Azag Aja nem hiszi. Hm... A többi sem hiszi. Tudod, barátom, én mindenben melletted állok, én, ha akarod, hangjegyekre szedem a bélhangjaidat, én testestül-lelkestül hiszek neked... De hát... Sokáig tart, amíg félreteszik az értelmüket, s Anu szavára figyelnek. A hatalomról, az uralkodásról lemondani nem könnyű. S ha mi, erechiek, lemondunk is, nem zúdulnak ránk a szurippakiak? Egészen bizonyosan... Hm...

- Beszélni akarok Lugallal, hogy ők is úgy cselekedjenek, mint mi.

- Cselt gyanítanak majd. Attól félnek, rájuk rontunk, ha leteszik a fegyvert, abbahagyják a varázslást... Hm...

Hosszú ideig tanakodtak. A süket könyvtáros görcsös erővel vetette föl magát abból az örökké zúgó csöndből, amibe valaha, régen, elmerült, mint ragadozó hal veti fel magát a tengerből, hogy elkapjon egy-egy elszálló madarat. Így kapta el a szókat Ur-Ba'u. Közben folyton evett. Egyre kínálta Utnapistimet is. Végül Utnapistim elfáradt. Kérte barátját, mutasson néhány szöveget, amely az Égi Gyík eljöveteléről szól.

Most Ur-Ba'u létrán mászkált, ládikákat szedett le, s rakott Utnapistim elé az asztalra, a földre, minden talpalatnyi helyre. Lefújta a port, kotorászott, régi fatáblákat emelgetett ki a ládikákból, megnézte a számozást, visszavitte, ami nem volt jó, újat hozott, lázasan tevékenykedett. S közben kiabálva, rikoltva, suttogva, majd meg harsányan kitörve magyarázott. Voltak itt ősi szövegek, amelyeket még szójelekkel írtak, azaz véstek éles késheggyel a sima, vékony fatáblákra. Voltak szótagírással rótt éksorok égetett agyagtáblán. Utnapistim gondosan olvasgatta a tudós által kijelölt részeket, összekapcsolta őket. Igen, ismerte ő ezt mind, de most ki kellett emelnie emlékezete időtlen rétegeiből s összekötni egymással, hogy elvonuljanak lelki szemei előtt a kezdettől tudott, most bekövetkező események.

- Olvasd ezt - bökött a könyvtáros egy töredezett, igen régi fatáblára. Megnézte a tábla jelzőszámait, elrohant, egy nagy poros sástekercset vonszolt ki, széthúzta s kiabált: - Ez a jóslat az Aztlánon túl levő birodalomból került hozzánk, a Vízi Birodalom királya ajándékozta valaha, nem is tudom, mikor. A szöveg fordítás. Nehéz olvasni, mert ősi szójelekkel írták, de érdemes vesződni vele.

Már Utnapistim mellett állt, nagy körmű úszóhártyás ujjával bökdöste a jeleket, s görcsösen föl-fölkiáltva, segített Utnapistimnak az olvasásban.

A szöveg ezt mondta:

"És a Tizenhárom Istent megragadta a Kilenc Isten. És nagy zivatar hullott, és hamu hullott, és sziklák és fák hullottak. És ő egymáshoz csapdosta a sziklákat és a fákat. És a Tizenhárom Isten megragadtatott, és a fejüket levágták, arcukat megverdesték, és kiokádtattak ők... És az ő nagy Kígyójuk lerántatott az égből csörgőpikkelyű farkával és a kecal madár tollaival..."

- Itt is van valami - bökött egy másik lapra a könyvtáros. - Ez is a múltról szól, mint az előbbi, de tudjuk, hogy Anu a világot időnként összeromboltatta, s új meg új alakban teremtette újjá. Amit a szöveg mint elmúlt eseményt mond el, eljövendő esemény... - Most vadul fölnyerített, s széles tenyerét rácsapta a fatáblára. - Nergál pusztítsa el, régóta szöget ütött már a fejembe az a sok egyforma szöveg! Én barom! Csak az Égre nem néztem fel!

"A vizek kisodortatva az ég szívéből, Hurakanból, forrni kezdtek, és nagy áradat zúdult minden teremtményre. Égő szurok hullott az égből, a föld arca fekete lett, éjjel és nappal fekete eső zuhogott, és az égben zaj hallatszott, mint tomboló lángoké. Az emberek elrejtőztek a barlangokban, de a barlangok összezúzták őket. A tűz és víz elpusztított mindent."

Ilyeneket s hasonlókat olvastak, s vérük lefutott agyukból, tagjaikat dermedtség fogta meg, szemük előtt égett, dőlt, forrt s jajgatott a világmindenség.

- Hát mi viaskodunk egymással, mint a sárkányok s hagyjuk, hogy megvakuljunk s megsemmisüljünk? - kiáltott föl Utnapistim.

- Mit mondasz? Nem értem - fordult felé a könyvtáros.

Utnapistim gondos tátogatással és kézmozdulatokkal közölte vele, hogy találkozni fognak a Csillagtorony tetején s távozott.

Útját most kifelé vette a városból. Ugyanis Namzi, azaz: Élet, kint, a falakon kívül lakott egy kis házban, gyümölcsöskert közepén. Nem tudta elviselni a városi élet zaját, a nép tolongását, az utcai árusok és szamárhajcsárok kiáltozását, a vastag kerekű kordék nyikorgását s a barátai gyakori látogatásait. Hárfás volt, himnuszköltő és történetíró, mindhárom minőségben csendre, magányra volt szüksége. Még a könyvtárba is csak akkor ment, ha munkájához könyvre volt szükség. Ott sem igen olvasott, barátja s tisztelője, Ba'u Szolgája megengedte, hogy hazavigye a cédrusládikákban őrzött táblákat. Ezekért is jobbadán a feleségét küldte. Fölvéste, amire szüksége volt, vagy elsorolta élőszóval.

Mint hárfás csak a nagy, díszes istentiszteleteken működött. Odahaza ellenben hosszú kettősórán át szorgalmasan gyakorolt, ha elmélyedt a zenében, nem volt szabad benyitni hozzá.

A faragott kőszörnyektől védett kapu ellenségesen meredt az idegenre. Holmi mindennapi járókelő megborzadhatott az arasznyi fogakat vicsorgató, vaskos pofájú alakoktól, a ridegen bezárkózott kaputól. Utnapistim azonban nyugodtan megdöngette a kaput a láncon függő bronzbuzogánnyal, s amikor a kémlelőnyíláson egy mosolygós, melegbarna gyermeki fél szemet pillantott meg, maga is elmosolyodott.

- Ó, Atra-Hasis! - csicsergett odabent egy friss leányhang, s a kapu csikorogva megnyílt kőbe ágyazott sarkain.

- Üdv neked, kis É-anna-du - köszönt nyájasan Utnapistim.

A csinos növendéklányka vígan kiáltotta:

- Üdv neked, megint tévedtél! Én Turturra vagyok.

- Az ám, Turturra - kapott észbe Utnapistim, amikor végignézett a formásodó leánykán. Hogy megnőnek a gyermekek. Íme, már Turturra mellecskéje is duzzad, csípője kerekedik, tekintete tüzesebb s pajzánabb a szajkóénál. Hiszen akkor É-anna-du, a legidősebb, már eladó nagylány. - Itthon van atyád?

- Itthon. Mindnyájan itthon vagyunk.

- Mit művel?

- Most éppen É-anna-dunak magyarázza a Nagy Misztériumot s Istár istenasszony megújulását.

Szökdécselve futott a tágas, buja kert kanyargó gyalogútján a ház felé. Pálmalevél szoknyája ütemesen lengett izmos combján. Apró pikkelyű lábszára meg-megvillant a sűrű levelek között betűző sárga napfényben, bokaperecei csörögtek. Két vörhenyes, nagy kutya rohant elébe, barátságos szóval, becéző rikkantással lecsillapította őket.

Namzi hűvös, homályos szobájából egy nagyobb, szép fekete leány surrant ki, amikor Utnapistim belépett. A házigazda fölemelkedett gyékénnyel takart heverőjéről, vidáman lépett Utnapistim felé, túlzott udvariassággal mélyen meghajolt.

Illedelmesen érdeklődtek egymás egészsége iránt, majd letelepedtek a heverőre, s maguk alá szedték a lábukat. Kellemes, hűvös kis szobában lakott Namzi, azaz: Élet. Jól félreesett a lakóház népesebb részétől. Erre szükség is volt, mert Namzit és feleségét eddig öt élő leánnyal áldotta meg Istár (kettő meghalt). S az öt közül a két legnagyobb, É-anna-du; azaz: Ég-Háza-Hozta meg Turturra, azaz: Csöppség, kora reggeltől késő estig parázs veszekedésben állott egymással, miután Turturra bájai napról napra hevesebben virágzottak, s már veszélyeztette É-anna-du elsőbbségét. Vak féltékenységükben szörnyű lármát tudtak csapni, anyjuk szigora is megtört rajtuk. A három kisebb pedig éppen azért lármázott, mert még kicsi volt.

- A Nagy Misztériummal foglalkoztam éppen - dünnyögte Namzi, összerakosgatta a himnuszokkal televésett táblákat, gondosan visszatette ládikájukba s elhelyezte egy kis polcon, egyéb könyvesládikák mellé. - É-anna-du már nagylány, legközelebb avatják, s részt kell vennie a nagy Tammuz ünnepén.

A sarokban remekművű hárfa állt, hangszekrénye kagylóhéjjal volt kirakva.

- Mindig itthon tartod? - intett szemével a gyönyörű hárfa felé Utnapistim.

- Arra gondolsz, hogy a lányok összetörhetik? - nevetett gyermekesen Namzi. - Ebbe a szobába csak akkor szabad másnak belépni, ha én is itthon vagyok. Különben a hárfát minden alkalommal magammal viszem, a szolgám cipeli.

Fölkelt, a hárfához lépett, áhítatosan megsimogatta a faragott halfejet, megpengette a húrokat. Álmatag, lágy hang áradt szét a hűvös szobában, mintha tetszhalálból ébresztett lélek sóhajtott volna a gyönyörűségtől, amit az égi fényességben átélt.

Megint visszaült a heverőre. Kíváncsian nézte Utnapistimot.

- Mi gondban vagy?

Namzi vézna, sápadt férfiú volt, kopasz, öblös feje gömbölyű agyagfazékhoz hasonlított, arca azonban gyermekes volt, szinte fejletlen. Mélyre ásott szeme késpenge élességével szúrt ki élesen metszett szemhéja közül. Hideg, biztos, kutató, mérlegelő s ítélkező szeme volt, mint a sebésznek, aki csipeszeivel, ollóival s éles obszidián késével belek között vájkál, mint a papnak, aki biztos mozdulattal hasítja föl az áldozat mellét, nyúl a remegő tüdőszárnyak közé, s tépi ki a forrón lüktető szívet, hogy fölmutassa az istennek.

Utnapistim újra megállapította mindezt, valahányszor találkozott Namzival. Most is, míg elmondta, miket tapasztalt az utóbbi időben, s mit vélne helyesnek, egyre azon csodálkozott, milyen fazékforma feje van Namzinak, milyen könyörtelen szeme s milyen fejletlen, gyermekes arca.

- Most jövök Ur-Ba'utól - fejezte be Utnapistim előadását - Megnézegettük a régi szent iratokat. Ur-Ba'u véleménye ugyanaz, ami az enyém. Ur-Ba'u szent férfiú.

- Igen, van benne valami kutyaszerű - jegyezte meg Namzi. Hosszan töprengett.

- Isten hűséges kutyája - tette hozzá meghatottan Utnapistim. - Szent kutya. Híven őrzi Anu kinyilatkoztatásának beláthatatlan gazdagságát. Ha vele vagyok, úgy érzem, meg kell simogatnom s veregetnem a fejét.

- Tud ám ő harapni is!

- Hát mi a véleményed? - firtatta Utnapistim.

- Én mindezt már megénekeltem egyik himnuszomban! - magyarázta szaporán Namzi. Egyszerre fölélénkült, mint a vízbe dobott hal. - Ismered Rammán-himnuszomat? - S fennen szárnyaló érzelemmel szavalta: - Az Úr, ha haragszik, reszketnek az egek, Rammán, ha dühöng, reng a föld. Hatalmas hegyek omlanak előtte, haragja elől, dühe elől, ordítása elől, dörgése elől a menny istenei a mennybe menekülnek, a föld istenei a földbe bújnak, a Nap alámerül az ég fenekére, Dilbat eltűnik az ég magasán...

- Hatalmas himnusz - bólintott Utnapistim. - De úgy vélem, ez Rammánról, azaz a mennydörgésről szól s nem az Égi Gyíkról.

- Tulajdonképpen ugyanaz. Amikor ezt a himnuszt énekelni kezdték, Simetán nyomban megértette s attól fogva vizsgálja az Égi Gyíkot.

- Ez most nem lényeges, ó, Namzi - terelgette barátját egyenesbe Utnapistim - Az a kérdés, hogy helyesled-e, hogy találkozzam Lugallal, s megpróbáljam a varázshatalomról, erőszakról, földi gazdagságról való lemondásra bírni, hogy Anu méltónak tartson bennünket az életre.

- A tanácskozáson ott leszek - biztosította Namzi. - De jó lenne, ha meghívnátok Gubbubut. Tudom, nem tartjátok sokra, de én nagyra becsülöm. Sokat utazott, sokat látott. Tiszta jellem.

Gubbubu, a Kopasz nevének hallatára Utnapistim szájíze elfanyarodott.

- Sokan leszünk...

- Gubbubut nem szabad kihagynunk. Mégiscsak tanult férfiú. Velem ugyan mindig csúnyán bánt, csepülte himnuszaimat, sőt olyasmit is mondott a főpapnak, hogy a templomi zenekar rossz. De azért szólni kell neki is.

- Majd szólunk neki, ha kívánod, ó, Namzi. Különben mi a véleményed, helyesled, hogy találkozzam Lugallal, s megpróbáljuk elejét venni a háborúnak?

- Végre is mindegy, hogy a Vörös Sárkány esz-e meg bennünket, vagy a Fekete Halál - válaszolta vidoran Namzi. - Szerintem az emberi nemnek vége. Nem lehet rajta segíteni. Régen megmondtam már, hogy az emberi nem története körülbelül befejeződött. Én is meghalhatok bármikor, beteg a szívem. De azért kíséreld meg, ó, Nagyeszű, hogy Anuhoz fordítsd a szíveket. Én ugyan nem bízom az eredményben, részt sem akarok venni semmiben, de a találkozásra elmegyek, s megmondom a véleményemet. A legvégső esetre egy korsó beléndekfőzetet tartogatok, hogy családommal együtt megmérgezhessem magam.

Utnapistimet ismét csüggedés szállta meg, és egy pillanatra magába mélyedt, s elrévedt Anu fényességében. S hite megint csak megerősödött: az emberi nemen segíteni kell. Ő megteszi a magáét, a többi Anu dolga. Anu nagy, és hatalmas az ő serege.

Ekkor úgy látszott, mintha terhére lenne a himnuszköltőnek és történetírónak, bár udvariassága s kedvessége nemhogy csökkent volna, hanem inkább nőtt. Vagy talán éppen ezért. Namzi éppen a túlzott udvariassággal, figyelmességgel éreztette látogatóival, hogy terhére vannak. Most is mindenáron sört akart hozatni, hiába tiltakozott Utnapistim. Hát jobbnak látta elköszönni. Kölcsönös hajlongások, üdvözlések s kézemelések után el is távozott.

Most a város másik vége felé irányozta lépteit. A kapuőrség hódolattal köszöntötte, az utcákon tolongó nép közül sokan üdvözölték. Utnapistim tisztelt férfiú volt városában. Nem is csoda. Látta ezt a várost, amikor még hitvány kis halászfalu volt s pálmalevél kunyhókból állott. Itt élt, amikor hatalmas kövekből megrakták védőfalai szilárd alapját, noha az a fal még igen silány volt ehhez képest. A mai hatalmas templomváros helyén is látta a cédrusoszlopokon, sárkánylábcsontokon emelt régi szerény kis templomot s benne a nehézkesen faragott, de azért megrendítő istenszobrokat meg a vaskos kéribbukat bejáratnál. Akkor még egyedül Istár bagolylábas szobrát őrizték a főszentélyben. Anu maga szerény helyet foglalt el egy oldalszögletben. Csillagvizsgáló torony sem volt akkor, s a könyvtár, ahol az ősi szent írásokat őrizték, otromba terméskő kunyhó volt, durva kőládák álltak benne a mai cédruspolcok helyett, írás is kevés volt még. A szent kinyilatkoztatásokat könyv nélkül tudták. Erech a szeme láttára s az ő nem csekély hozzájárulásával nőtt szédítő nagyságú, kábító forgalmú, kápráztató szépségű világvárossá. A férfiak tudták, hogy ő alapozta meg bölcs törvényeivel a férfiuralom rendjét, a nők pedig, hogy neki köszönhetik a többférjűség intézményének fennmaradását, a biztos anyagi helyzetet, anélkül, hogy a felelősség rájuk hárulna a város sorsáért.

Hétil, az édesszavú szerelmi dalok híres költője a Kutimmu, azaz Ezüstműves utcában lakott egy nemrég épült emeletes házban. Utnapistim a költőt az emeleti tornácra nyíló szobácskájában találta. Szemközt ült az ajtóval, s a beáradó fényben szorgosan forgatta íróvesszejét egy lágy agyagtáblán. Nagy fejét lelógatta, kontyba kötött fekete haja félreomlott, de ez aligha zavarta munkájában, mert még a szeméből sem rázta félre.

- Lú sulmu ana kása - dörmögte az üdvözlő szavakat, anélkül, hogy írásából föltekintett volna. - Te vagy, ó, Atra-Hasis? - örvendezett aztán, mikor látta, hogy a fényt elálló árnyék nem más, mint Utnapistim. - Telepedj le, kérlek. És hallgasd meg ezt a dalt. Éppen most fejeztem be.

Még Utnapistim le sem telepedett a gyékényre, máris szavalni kezdett. "Ez éjszakára, igen, ez éjszakára, hadd lássam bájaid édes kertjét! Szívem ma telve ujjongással és a hárfák zengő zenéjével. Ma éjjel rád gondoltam..." - kezdte izzó, fojtott hangon, szép nagy száján édesen gördültek ki a kerek szavak, mint a gyöngyök, ujjaival minduntalan a haját gereblyézte, mert makacsul hullt. - Az Istár-misztériumban fogják énekelni - mondta a végén, szokatlanul sötét arca boldogságtól ragyogott.

Utnapistim gyönyörködött a dalban. Majd némi hallgatás után közölte, hogy Namzitól jön, véleményét kívánja hallani egy igen fontos kérdésben. Namzi nagy tudású férfiú, de egy kissé reménytelennek látja az emberi nem jövőjét...

- Igen, Namziban van valami magzatszerű - dünnyögte mély hangon Hétil. - Olyan az arca, mintha meg sem született volna, mintha az anyaméhben kuporogna. S örökké a halálát várja.

Az Égi Gyíknak úgy megörült, mint gyermek a színes kavicsnak.

- Nem is néztem, nem is néztem! - kiáltotta sajnálkozón. - Még ma éjjel megnézem. Micsoda, akkora már, mint egy tojás? Ó, Nagyeszű, hiszen ez csodálatos! Elmegyek a csillagászhoz, megkérem, magyarázza el, mit lehet tudni róla.

De amikor Utnapistim kifejtette az Égi Gyík feltűnésének következményeit, elkomorodott, szinte megrémült.

- Ó, Atra-Hasis, te mindentudó ember vagy! - kiáltotta, s fölugrott, vadul beletúrt a hajába, majdhogy sírva nem fakadt, nagy szeme gyermekes könyörgéssel bámult Utnapistimre. - Hiszen ez szörnyűség. Mi történik a feleségemmel, gyermekeimmel, öreg anyámmal? Mit tegyek? Hová meneküljek? Te mindent tudsz, bizonyára tudod hát, hol az a hely, az a völgy vagy hegy, vagy sziget, ahová nem ér el az Égi Gyík hatalma!

Utnapistim annyira megsajnálta, hogy majdnem könnyezett.

- Anu eddig is elpusztította már a világot, hol tűz, hol víz által - magyarázta csöndesen. - Égi Gyíkot, Vörös Sárkányt eddig is küldött már az emberi nemre. Szent írásokban olvashatod, ó, Hétil, mily szörnyű pusztulás szakadt a világra a múltban, amikor még magunkféle emberek nem is voltak, csak afféle hal alakúak vagy madárszerűek. De az emberi nem fönnmaradt, mert hűséges volt Anuhoz, s Anu megmutatta a menekülés útját. Tudhatod, hogy eleinknek még három szemük volt, s erejük a miénknél is sokkal rettenetesebb. Mégis összetörtek Anu dühének sújtó keze alatt. De megmaradt a vele szövetségben élő emberek sokasága s íme, élünk s vagyunk mi is. A menekvés útja most is az, ami volt. El kell fordulnunk a világtól, a hatalomtól, a varázstudománytól, a fegyvertől, s meg kell találnunk magunkban s egymásban Anut. Rá kell bíznunk magunkat Anura. Helyre kell állítanunk vele az ősi szövetséget. Meg kell találnunk a hajdani Aranykort, amikor az emberek Anuval, egymással, állattal és növénnyel, ásványokkal és láthatatlan világokkal szent egyezségben éltek, nem ismerték az időt s nem haltak meg. Anu kegyelmes, és hatalma végtelen.

- El kell fordulnunk a világtól... a hatalomtól... a varázstudománytól... a fegyvertől... - ismételgette magában Hétil, s egyre a hajában turkált, mintha tetvészkednék. - Aranykor... Ó, Nagyeszű, lehetetlent mondasz. Hiszen mindezt Anu adta s az istenek akarták! Attól félek, ó, Atra-Hasis, elvesztetted az eszedet. Valamikor nem ezt mondtad. Vagy nem te alapítottad meg az emberiség új rendjét, az értelem uralmát, a férfiak társadalmát? Nem azóta növekszik s gyarapodik Erech hatalomban, fényben, tekintélyben, gazdagságban, mióta te ezt a rendet megalapítottad? Nem azóta építettünk leronthatatlan várfalakat, lenyűgöző templomot, felhőkbe nyúló csillagtornyot, tudománnyal rakott könyvtárat, nem azóta ásunk csatornákat, aratunk bőségesen, táplálkozunk gazdagon, iszunk zamatos sört, illatos bort, lakunk kényelmes házban, ülünk gyaloghintón vagy gyors kerekű kordén? Nem azóta lesz mindez közös kincs, mióta te új, értelmes, józan törvényeket szerkesztettél? S most mindezt vágjuk a szemétre, s éppen a te kívánságodra?

- Akkor tévedtem - suttogta Utnapistim, lehajtott fejjel. Most azt kívánja általam, hogy mindezt dobjuk a szemétre. Mert új életet akar. S új élete csak annak lesz, aki a mostanitól jajszó nélkül el tud szakadni.

Hétil a fejét rázta.

- Nem, nem, lehetetlen! - kiáltotta majdnem dühösen. - Ha egyszer tévedtél, tévedhetsz kétszer is. Amikor a küzdő sárkányokat nézted, Istár elvette eszedet. Ur-Ba'u pedig megzavart azokkal a régi írásokkal. Ur-Ba'u egy kicsit agyalágyult. S azok az írások talán nem is szentek.

- Hát nem helyesled, hogy találkozzam Lugallal?

- Ó, Atra-Hasis, mindent meg kell tenni, hátha Lugal másként látja a dolgot, nekik is van Csillagtornyuk, ők is látják az Égi Kígyót, ők is gondolkodnak. Igen, bizonyosan tudom, Lugal nem tanácsol ilyen őrültséget, sőt, ami rosszabb: lehetetlent. Ha a pusztulás ránk szakad, meg kell találnunk a menekülés útját, de nem úgy, hogy mindent sutba dobunk, ki vonulunk a mezőre, füvet legelünk, tollastul esszük a madarakat, hátulról öleljük a nőket, mint a szőrös erdei emberek, s dal helyett vonítunk, mint a kutyák.

Utnapistim hite megint megrendült, mint már annyiszor. De úgy vélte, most nincs ideje a vitának, majd a találkozáson. Hétil megígérte, hogy ott lesz, csak Ur-Ba'u meghívása nem tetszett neki. Ur-Ba'u többet olvasott, mint amennyit véges elméje megbír, mondta, szent ember, de egy kissé együgyű. Ellenben Gubbubu meghívását ő is helyeselte. Igaz, fitymálóan nyilatkozott szerelmi dalairól, sőt olyasmit is mondott valahol hogy ő, Hétil, gyermekdalokkal tűzdeli meg az Istár-misztériumot, de éppen ezért. Ne mondja Gubbubu, hogy ő, Hétil elfogult.

Amikor Utnapistim távozott, Hétil mélyen lelógatta hatalmas, nehéz fejét, mindkét kezével a kontyát csavargatta s olyan kétségbeeséssel bámult Utnapistim után, mint aki édes, mély álomból ébredvén azt veszi észre, hogy vicsorgó tigrisek állják körül az ágyát.

Alkonyatkor Utnapistim elsőnek érkezett a Csillagtorony teraszára, Simetán változatlanul kínlódott hólyagégése s vesefájdalmai miatt. Arca sápadtabb volt, mint legutóbb. Bágyadtan érdeklődött Utnapistim egészségi állapota s családja hogyléte iránt, majd megjegyezte, hogy Gubbubunak üzent, meg is ígérte, hogy eljön.

A teraszon asztalka állott, mellette néhány cifra gyékénnyel takart kényelmes heverő. A szolga nesztelenül egy kancsó sört s ivóedényeket hozott.

Csakhamar megérkezett a mindig pontos Namzi. Gyermekes arca vidor volt, szavai gyorsak, udvariasak s kedvesek.

- Nos, hát hol van a te Égi Gyíkod, ó, Atra-Hasis? - kérdezte. - Különben hallom, ó, Simetán, azóta vizsgálod olyan tüzetesen, mióta az én Rammán-himnuszomat éneklik a templomban.

- Rammán-himnuszod csodálatos, ó, Namzi! - bókolt nyájasan a csillagász. - Büszke vagyok, hogy olyan látogatóim lesznek, mint te és a többiek. Ha titeket látlak, bizakodás fog el. Ennyi nagy bölcse, isteni szavú költője, páratlan művésze s tudósa nincs egyetlen birodalomnak sem. Ha ti egyetértetek, az emberi nem megmarad s élni fog.

Most lassú léptekkel fölérkezett a lépcsőn Gubbubu. Meg kell állnunk mellette egy pillanatra, hogy szemügyre vegyük. Lassú mozdulatai kerekdedek, csiszoltak, fegyelmezettek voltak, nem úgy, mint akár Namzié, akár Hétilé. Nyomban feltűnt, hogy nem pálmalevél szoknyát, hanem finom, piros-kék rövid kendőt viselt, gondosan a lágyéka körül csavarva s a csípőjén bedugva. Finom művű ezüstcsattal erősítette meg. Álla alatt kicsiny, hegyes álszakállt viselt, mint a főpap, de nem feketét, hanem vöröset. Merev, méltóságteljes arcán egy-egy piros meg kék sáv virított. Feje búbján egy pici kontyban három szál tollat hordott, mint Aztlán követei. Egyébként olyan kopasz volt, hogy feje csillogott az alkonyat visszaverődő fényében.

Mindnyájan nagy tisztelettel köszöntötték, s érdeklődtek egészsége iránt. Gubbubu nem tette össze a kezét s emelte homlokához, mint szokás, hanem gyengéden tapsolt s hajlongott. Aztán lassan leült, ágyékkendőjét mutatós redőkbe szedte.

Miért viselt Gubbubu ilyen feltűnő ruházatot? Miért volt vörös álszakálla, három tolla, miért festett jeleket arcára, s honnét vette idegen szokásait?

Gubbubu mindezt Aztlánban szedte magára. Amikor a könyvtár épült, a főpap, a tanács és a hazánu, azaz főpolgármester egyetértettek abban, hogy Gubbubut ki kell küldeni Aztlánba, az ottani tudományos élet s a könyvtárak tanulmányozására. S ha már Gubbubu utazott, vele küldtek egynéhány gazdag kereskedőt is. Kiválasztották az alkalmatos hajót, kellőleg fölszerelték, válogatott tengerészeket rendeltek reá, s Gubbubu hosszú időre eltűnt a városból.

Amikor visszajött, már nem viselt pálmalevél szoknyát, arcán megkövesedett tekintély trónolt, üdvözléskor tapsolt, feje búbjára sastollakat tűzött, állára vörös álszakállt ragasztott, modora némileg gőgös és nagymértékben előkelő lett. Szavait pedig minduntalan megtűzdelte ismeretlen aztláni szavakkal, sőt úgy beszélt, mintha aztláni nyelvből fordított volna sumérra. Az erechi intézményeket olyan jóindulatú tisztelettel emlegette, hogy már megvetésnek is beillett. Ritkán mutatkozott a nyilvánosság előtt. Gyalog sohasem járt, csak gyaloghintón. Iszonyodott az utcai csőcseléktől, a kereskedőktől, az alacsonyabb rangú tisztviselőktől, de ezt is tiszteletteljesen. Időnként a főpapnál, egy-egy tanácsbélinél vagy Enmu-duggánál, a vezérnél vacsorázott. Estéit azzal töltötte, hogy szobájába zárkózva gondosan írta, javította s átírta utazásának emlékeit, tapasztalatait és tanulságait.

- Várjunk még Ur-Ba'ura? - kérdezte Hétil, a szerelmi költő.

- Azt hiszem, ne várjunk, ó, barátaim - ajánlotta Gubbubu. - Ur-Ba'u mindig késik, s egyébként is nehezen hall egy kissé.

- Talán egy korty sört mégis meginnánk addig, hátha jön, s az égbolt még úgysem elég sötét - vélte Simetán. Töltött az edényekbe, s ittak.

Igen meleg volt, jólesett a hideg sör. A távoli völgyből fehér gőz szállott, mint valami üstből. Az ég felhőtlen volt, csak Nyugaton villogott néhány hosszú rézvörös felhő, a világból kilépő Samas bíboruszálya.

Namzi arról beszélt, hogy újjáalakítja a templomi zenekart. Elégedetlen a harsonásokkal. Gubbubu helyeselt, de a dobosokat sem találta kifogástalanoknak. Aztlánban sokkal több dobot alkalmaznak, hárfát meg egyáltalában nem, ezért ott a zenekar sokkal keményebb, tömöttebb, férfiasabb, s hatása megrendítőbb.

Ebben Hétil egyetértett vele, s miután mohón kiivott még egy kupa sört, kifejtette, hogy itt, Erechben, bizonyára Istár tetszésére olyan lágy, érzelmes, megindító az ének meg a zene. - De azért nem bánnám, hogy ó, Gubbubu, ha mutatnál nekem néhány szerelmi dalt az aztláni misztériumból, szívesen versbe foglalnám, ha szó szerint lefordítanád - kérte Gubbubut.

- Örömmel állok szolgálatodra, ó, Hétil. Látogass meg. Én magam is versbe foglaltam néhányat a himnuszaik közül, de szerelmi dalokkal nem foglalkozom. Egyfajta mukumit érzek tőle... - elfintorította piros-kék sávos merev arcát. - Ott egyébkent csak a tavaszi madártánc-misztériumban énekelnek szerelmi dalokat.

Rohanvást érkezett Ur-Ba'u. Mindkét karját a levegőbe lendítette, harsogva kiabált. Az üdvözlő szavak ellihegése után leroskadt a heverőre, keze fejével gyöngyöző homlokát törölgette, s mohón nyúlt a sör után.

- Iszonyú hőség... Samas ma lángolt... bocsássatok meg, hogy egy kicsit késtem. Szegény feleségem gyöngélkedik, nem megy orvoshoz, nekem kell segítenem, annyi futkosnivalóm volt... Pfű, de melegem van, hadd igyam még egy kortyot.

Mindnyájan ittak.

Most Simetán vette át a szót. Amíg a gyorsan ereszkedő sötétség beburkolta a földet, adatokat mondott el az Égi Gyík pályafutásáról, gyorsaságáról, közeledése mértékéről s a hatásáról, amit az emberi sorsokban s a föld életében okoz. Fölhívta figyelmüket a csupaszon született gyermekek nagy számára, a szaporodó betegségekre - nekem is makacsul ég a hólyagom, s fáj a vesém, örökké vizelnem kell, sört sem ihatom - panaszolta, s egyre a hasán tartotta a kezét... Növekszik az ámokfutók száma is - folytatta felsorolását -, a tenger vize duzzad, a partok eliszaposodnak, a vadvizek megáradnak, holott eső csak ritkán mutatkozik egyelőre... Mert az a véleménye, hogy az égi Gyík közeledése majd hatalmas záporokat, viharokat zúdít a földre, béka, gyíkféle, szúnyog, pióca, mindenfajta féreg, bogár és nedvességben szaporodó nyű megsokasodik, Nergál fekete halállal sújt reánk, asszonyaink pedig női betegségek miatt válnak terméketlenekké...

Komor csendben hallgatták.

Közben besötétedett, az égbolton föltünedeztek a Bibbuk s Anu Útjának világító ködfelhői. Nyugaton, nem messze a Dilbat fényeszöld drágakövétől, előbb csak halványan, majd rohamosan erősödő fénnyel előtűnt az Égi Gyík tyúktojás nagyságú korongja.

Sokáig nézték. Rejtelmes borzongás járta át őket, agyukban csiklandó izgalmat, szívük táján szorongást éreztek. Minden porcikájukat átjárta az Égből áradó félelmetes, ellenséges sugárzás.

Dermedten ültek a heverőkön, a terasz párkányán, vagy álltak a meredély szélén, s bámultak a sötétkék égre.

- Hiszen láttam én ezt már ezelőtt is - mondta vidáman Namzi. - Sőt a Rammán-himnuszban meg is jósoltam a pusztulást, amit a világra hoz...

- Én eddig azt hittem, régi isten, most közeledik, de elleng ismét az Alvilágba, csillagászok dolga tudni, melyik s mi a neve - dünnyögte Hétil.

- Aztlánban nem látszik - jegyezte meg jóságosan leereszkedő hangon Gubbubu. - Egyfajta csillag ott nem látszik, s egyfajta látszik. Más isteneik vannak s más tlutljaik. De azért a mieink is hatalmasak... És nem vitathatunk el tőlük egyfajta örökkévalóságot.

- Egészen vörös - kiáltotta Ur-Ba'u. - Éppen olyan, amilyennek a Vu-könyv írja.

- Szemmel láthatóan forog - tette hozzá halkan Hétil. - Szörnyűség!

- Képzeljetek egy égő vajmécsest, ó, barátaim - magyarázta Simetán fojtott hangon, a párkányon Utnapistim mellett ülve s tenyerét a hasára nyomva. - Egy égő vajmécsest, amely körül éjszakai lepke kering. Egyre szűkebb körben, egyre gyorsabban. Így kering a világ körül az Égi Gyík, egyre szűkebb körben, egyre gyorsabban, vörös tekintetét a földre szegezve s száját föltátva, hogy egyszer, Enlil parancsára, kiokádja tüzét s forró leheletét... Bocsássatok meg egy pillanatra.

Fölugrott, s a sötétben lerohant a lépcsőkön.

- Szegény Simetán, beteg - rikoltotta messze hallatszó hangon Ur-Ba'u.

Utnapistim most összeszedte minden okosságát, türelmét, s utat engedett az emberi nem iránt régóta érzett aggódásának s forró szeretetének. Ékesen szólott, mindent elmondott, ami a szívét nyomta.

- Most pedig, miután valamennyien együtt vagyunk, mondjatok véleményt ti is, ó, barátaim - kérte őket befejezésül, s szeme könnybe lábadt. Hiszen úgy szerette a barátait! A beteg Simetánt, aki nemzedékről nemzedékre itt üldögél a teraszon, merőn figyeli a csillagokat, szemét szextánssal rontja, le-levéve a vajmécses sapkáját a pislogó fényben számjeleket ró hosszú oszlopokban, érintőt, párhuzamosat, gyorsaságot, ellipszist, cikloist, hatványt, gyököt, szöget, logaritmust számít, számokban él, lát és érez, s akit elsőnek tett beteggé az új isten rosszindulatú sugárzása. Ur-Ba'ut, a szent süketet, Anu kutyáját, a kinyilatkoztatások hűséges őrét, akinek mindig annyi a dolga, s oly kevés az ideje, örökké új ruha után vágyik, s a régi kopottból mindig kilátszik a fara, ha nem vigyáz. Namzit, a gyermekarcú, késtekintetű, fazékfejű hárfást és történetírót, aki félreeső szobácskájában égi zengzet harmóniáiba merül, himnuszokban dicséri az isteneket, s veszekedő leánykái között hasztalan próbál csendet teremteni. Hétilt, a nagy fejű, nagy szájú, rémült szemű óriást, aki egy szeretett asszonyhoz intézi forró éjszakákról szóló dalait, s Istár dicsőségére illeszti a misztériumba. Még ezt az aztláni világjárással kevélykedő Gubbubut is szerette, elvégre az istenek dicsőségére járta meg a tengert, visel ágyékkötőt, tollat meg álszakállt, s megbocsátja Erechnek az aztláninál szerényebb fényét, erejét, műveltségét...

Úgy szerette a Csillagtorony körül elterülő zsúfolt háztetőket, a vastag falakat, a négy világtáj felé nyíló kapukat, a távoli kerteket, a völgy gőzölgő mocsarát, a hegygerincet s az óriási páfrányok sötét erdeit. Úgy szerette a nyüzsgő utcákat, a szamarát hajtó hajcsárt, a pálmalevél kalap alatt verejtékező rabszolgát, a vonagló derékkal siető ifjú nőket, a kavicsokkal játszó gyermekeket, a templom gongját, a kikötő árbocerdejét, a csík módjára sikló csónakokat s a halászok dalát, amikor ütemes mozdulatokkal vonják a beláthatatlan hosszúságú súlyos hálót.

Úgy szerette feleségét, Gazellát, fiait s leányát meg a kedves kis papnőt s a csupasz fiút, Gilgamest. Úgy szerette a mirszut, a sült húst, a sört, a datolyát és a szőlőt, a hűvösen simogató patak vizét s a szikrázva cikázó halacskákat a vízben. Még a sárkányokat is szerette, azt, amelyiknek oly vékony fekete nyaka s gyíkforma feje van, azt is, amelyiknek palaszürke a teste, s iszonyatos szájában könyökhosszúságú fogak villognak. Szerette a vadállatokat is az erdőkben, hegyekben és barlangokban. A piros, zöld papagájokat, a drágakő-ragyogású virágmadarakat, a lomhán lejtő, mohó keselyűket, a táncoló darvakat, a Napba repülő halavány flamingókat s a kicsiny zöld békákat a húsos levelű óriás fákon. A füttyögető, makogó pajkos erdei embereket.

Nem lehet, hogy Anu elveszítse azokat, akik forró szeretetet éreznek ember, állat, fák, tengerek, az egész világ s Anu iránt. Hadd szóljon most az igazi bölcsesség a csillagok alatt összegyűlt régi barátok ajakán.

A bölcsesség pedig, ami az ajkakon szólott, ilyen volt:

Elsőnek Namzi fejtette ki nagy vígan, hogy az emberi nem története körülbelül befejeződött, megmenteni nem lehet, jóformán mindegy, az Égi Gyík pusztít-e el bennünket, vagy a fekete halál. Az Aranykornak vége, a világ régen kifordult az Oroszlán házából. Bölcsessége elveszett, szíve megromlott, ami elmúlt, többé vissza nem hozható. Kár is megkísérelni, de ha Atra-Hasis megkísérli, ő szívesen ad tanácsokat, részt azonban nem vesz semmiben. Úgysem él sokáig. Végső esetben pedig családostul megmérgezi magát.

Másodiknak Gubbubu nyilatkozott. Elöljáróban ismertette Aztlán városának fekvését, alakját, a belső Szent Várost körülvevő csatornák számát, a hidak és kapuk nagyságát s alakját, a bölcs törvények néhány fontosabbikát, az ünnepek rendjét, a nép foglalkozását, életmódját s így tovább. Majd föltette a kérdést: ha az Égi Gyík nem mutatkozik, márpedig bizonyos, hogy nem mutatkozik, miképpen ébrednek a fenyegető veszély tudtára az aztlániak, s miként menekülnek meg? Nyilvánvaló, hogy egyfajta ellentmondás "fekszik" Atra-Hasis gondolatmenetében. Hát csak mi, itt Erechben vagy Szurippakban, távolodtunk el Anutól, szegtük meg az ősi egyezséget, fordítottuk erőinket bűnös, kárhozatos varázslatokra, vetettük magunkat a hatalom után, míg Aztlánban mindez nem történt? Avagy ott nem bűn? Továbbá, ha mi itt elpusztulunk, de Aztlán nem pusztul el, miért kell annyit töprengenünk, miért nem vándorolunk ki? Ő nem kételkedik benne, hogy egyfajta gonosz isten támadt az Égen, hiszen látja saját szemével, de hiszi, hogy el fog menni békén, s ha lesz is egyfajta nehézség, baj, talán csapás is, ezek ellen éppen a varázstudomány, a hatalom, a gazdagság, a bőség nyújt menedéket s nem az élet áldásairól való könnyelmű, sőt, meri mondani: csucsu-mitlis lemondás.

Harmadikul Hétil, a dalköltő szólott. Nehezen kezdte, hajában kaparászva keresgélte a szavakat, nagy fejét lelógatta. Megvallotta, hogy rémületében elment Azag Ajához, a főpaphoz. Megkérdezte a véleményét. Azag Aja mosolyogva megnyugtatta. Igaz, hogy az Égi Gyík föltűnt az égboltozaton, Atra-Hasis azonban helytelenül magyarázza Anu szavait, s a saját rémületét akarja elfogadtatni a világgal. Ő azonban, Hétil, mégsem olyan nyugodt és biztos, mint Azag Aja. Lehetségesnek tart valami kisebb méretű pusztulást. De hát nekünk, a föld kicsiny egereinek, édes mindegy, hogy egy dézsa vízben fulladunk-e meg vagy egy egész tóban. Nekünk, kis földi lepkéknek, vajmi közömbös, hogy egy máglya tüzében hamvadunk-e el vagy egy erdőégésben. Kérdés, megvalósítható-e, amit Atra-Hasis hirdet. Szerinte, nem. Lehetetlen falakat nem építeni, tornyokat nem emelni, fegyvereket nem kovácsolni, hajózást abbahagyni, nagy köveket akaratunkkal a helyükre nem emelni, rontó varázslat ellen nem védekezni, igékkel nem gyógyítani s így tovább. Mert vajon ki tudná rábeszélni az építészeket, a mérnököket, a kőbányászokat, a kőműveseket, a nádazókat, az ácsokat, a tengerészeket, a kereskedőket, a fegyverkovácsokat, a csatornaellenőröket, a zsilipnyitogatókat, a földműveseket, a... - Itt kifulladt és sóhajtott egy nagyot. - Egyszóval, neki az a véleménye, hogy: egyrészt az emberi nem történetének nincs vége, mint Namzi gondolja, másrészt a Vörös Sárkány avagy Égi Gyík ellen nem az élet eddig elért csodálatos eredményeinek elgórálása, szándékos lerombolása véd meg, hanem éppen ellenkezőleg, a tudomány, az építőmesterek, a hajósok, a katonák, a csatornavezetők... Fokoznunk kell tehát Anu adta képességeink eredményeit, meg kell ragadnunk minden eszközt... varázstudományt... észt... akaratot...

Poharába öntötte a sör utolsó cseppjeit, s égő torkába nyelte.

Ezután nagy zűrzavar támadt. Összevissza beszéltek, vitáztak, érveltek. A lárma egyre nőtt. Mindegyik a maga igazát hangoztatta.

De lám, csak nem feledkeztünk meg Ur-Ba'uról, azaz Ba'u Szolgájáról? Nem, hanem Ur-Ba'u feledkezett meg mindenről és mindenkiről. Első rohamra megivott néhány pohár sört, s valamennyire helyreállította a sok rohangálás meg a forróság által megzavart belső békéjét. Majd - miközben barátai az Égi Gyíkot bámulták, Simetán magyarázatait hallgatták, s egymást iparkodtak az általuk külön-külön képviselt, de homlokegyenest ellenkező egyetlen igazságról meggyőzni - a szolga hideg sültet, úgynevezett súmut tett az asztalkára, mégpedig hat felnőtt férfiú étvágyához szabott ezüsttálon. Megújította a söröskancsó tartalmát is. Ur-Ba'u jó darabig némán üldögélt, mintegy kívül az emberi társadalmon, magán a földi világon is, süketségének zúgó tengerébe merülve. Karját összetette ölében, s maga elé bámult. Arca mélyre ásott árkai kisimultak. Ezután látva, hogy a jelenlevők csak a maguk szavát hajtják, s egymással, főképp vele mit sem törődnek, hozzáfogott a sült elfogyasztásához, sörrel való leöblítéséhez. Sima, gyors, gyakorlott mozdulatokkal dolgozott, feltűnés nélkül, sőt némi megadással, úgyszólván hangtalan tiltakozással... Csak annyit hagyott, amennyit az illendőség legbarátibb értelmezésű törvényei okvetlenül megszabtak. Csöndesen ivott még egyet, kezét megint összetette szakadt pálmalevél szoknyáján, s emésztéshez látott. Ez volt a kedves ülő helyzete. Égi békesség, nyájas nyugalom szállta meg ebben az ülésben, mert afelől is bizonyos volt, hogy karja elfedi a szakadozott pálmalevelek közül netán kilátszó testrészeit. Mosolyogva bámult az éjszaka messzijébe, a szikrázó csillagok világába s a tüzes tojásként hunyorgó Égi Gyíkra. Azután szemét behunyta, állát a mellére ejtette. Elaludt.

De mindig tudta, mikor kell fölébrednie. Egyszer csak kinyitotta szemét, az égre tekintett, s ijedten fölordított:

- Ó, én barom, hogy elszundítottam, pedig már későn van, rég haza kellett volna mennem! A feleségem gyöngélkedik, aggódik értem, s én itt ülök...

Fölpattant, gyorsan elbúcsúzott barátaitól, s lerohant a vajmécsekkel világított lépcsőn. Alulról, a torony tövéből még fölintegetett, s nyugodalmas jó éjszakát üvöltött a társaságnak.

Éjjel-nappal nagy gondban, tusakodásban vergődött Utnapistim. Szokott derűs nyugalma elhagyta. Hogyne vergődött, hogyne tusakodott volna, amikor sem a főpap, sem a Vének Tanácsa, sem az ország válogatott tudósai s művészei nem hittek neki, ha hittek is, nem támogatták, mert megvalósíthatatlannak tartották terveit.

Közben híre terjedt Utnapistim vélekedéseinek és gondjainak. A főpap bizalmasan elmondta a feleségének, felesége az elöljáró feleségének az elöljárók egy részt ugyancsak a feleségüknek, másrészt a kedvesüknek, a fiuknak, bizalmas barátaiknak s így tovább... Simetán horoszkópjai sem maradhattak titokban: egyre többször bukkant föl bennük az új csillag rossz sugárzásának nyoma. Akárhogy titkolta is az újszülöttek apja-anyja előtt a sors fenyegető rémét - hiszen mindnyájan hivalkodni szerettek volna a csecsemő dicsőséges jövendőjével -, a horoszkópok gyanút keltettek, az örvendezni kívánó szülők orra lekonyult. Szaporodtak a csupaszon vagy félig-meddig csupaszon született gyermekek is. Most már az is igen feltűnő volt, hogy nem barna szeműek voltak, hanem zöld szeműek. Igaz, a különös gyermekek szaporodásával csökkent a kétségbeesés, a szégyen, de nem csökkent az aggodalom. S lehetetlen volt össze nem kapcsolni a szokatlan gyermekek nagy számát az új isten föltűnésével.

Persze a mindennapi emberek éppúgy tülekedtek, fenekedtek, dolgoztak, izzadtak, ettek, aludtak, szerelmeskedtek s imádkoztak, mint eddig. Sorsukat rábízták a Vénekre, hiszen tudták, hogy azok meg az istenekre bízzák, s így minden a legjobb rendben volt. De az agyukban, a szívük táján ők is egyre gyakrabban érezték azt a megmagyarázhatatlan csiklandást, szorongást, amit Utnapistim és társai már régóta éreztek. Azután még a legtörvénytisztelőbb, legbékésebb mindennapi embernek is tapasztalnia kellett olyasmit, amin a fejét csóválta. Így például a kikötő kétnaponként váltakozó eliszaposodása olyan nagy méreteket öltött, hogy a nagyobb hajók már be sem állhatták a rakodóparthoz, csónakokon kellett árut, utasnépet kicipelni, behordani. A ladikosok örültek, mert új keresethez jutottak, de nem örültek a hajótulajdonosok, a tengerészek s a raktárházak birtokosai. Ezeket különösen elkeserítette, hogy nagy költséggel, munkával épített s jó karban tartott raktáraik talpát kétnaponként a tenger vize nyaldosta, mintha a szörnyeteg óceán lustán nyújtózkodnék, s próbálgatná, miképpen nyelhetné le valamennyit az árukkal együtt feneketlen gyomrába. A város mögött elterülő hosszú völgyben úgy megdagadtak a vadvizek, hogy a szántóföldek nagy részét el kellett hagyni. A földművesnép nagy tömegben vonult a földművelés elöljárója elé, s előbb szép szóval, alázatosan kérte, majd fenyegetőzött, végül ordítozott s dobálózott kétségbeesésében. Az elöljáró új meg új áldozatokat mutatott be Niszaba istenasszonynak, a gabona úrnőjének, Niszaba nem hallgatta meg őt. Ekkor a nép a csatornák felügyelőjét vette ostrom alá. Először kért, majd követelőzött, végül kövekkel dobálózott. Az elöljáró bebizonyította, hogy a csatornák rendben vannak, sőt egyre újabbak épülnek, a zsilipkezelők szorgosan végzik dolgukat, áldozatot is mutatott be a tengerek és vizek istennőjének, Szabitunak. Ámde Szabitu nem fogadta el az áldozatot, a csatornák színig teltek, a zsilipek fölött átzuhogott a víz, békák, gyíkok, kígyók, mindenféle víziférgek beláthatatlan tömege lepte el a nemrég még viruló mezőket, nád, sás, káka, fúlencse, zsurlók buja rengetege verte föl. Hovatovább sárban hentergő óriás gyíkok, sárkányok, vadmadarak Édenkertjévé változott az egész vidék. A nép odahagyta vízbe merült házát, barmait a magasabb dombokra hajtotta, ellepte a kerteket, kiverte a kertészeket otthonukból, leszedte a gyümölcsöt, lelegeltette a babot, ellopta a datolyát, sőt gyakran meg is ölte a tiltakozó gazdát. Egyre nőtt a siralom, a szegénység. Vele együtt a düh is, természetesen. Mert vajon miért hull ez a sok csapás, ha nem az ország vezetőinek bűnei miatt? Miért fordultak el az istenek, ha nem a vezető férfiak ellen föltámadt bosszújukban?

Háború, nyavalyák, árvíz, szárazság meg más efféle elemi csapások idején a nép egyszerű gyermeke is fölemeli szemét az Égre, s keresi az istenek jeleit. Most is fölemelte, meg is találta a jelt: az Égi Gyíkot. Ha vak lett volna is, észre kellett volna vennie. Ott ragyogott Ninib szikrázó, ismert s megszokott serege, a Bibbuk és csillagképek között fölségesen, vörösen, fenyegetőn, s halvány tűzfényt árasztott szét a csendes éjszakai tájon. Lassan mozgott még, csak minden másodnap mutatkozott Keleten, nappal a diadalmasan föllépő Samas fénye elkergette, de újra meg újra visszatért, ha Samas kilépett a világból. Olykor napokra, sőt hetekre eltűnt. Néha csak a felét lehetett látni, másik felét bekapta valamely jóságos égi lény, tán maga Ninib, Anu gyógyító fia, az emberi nem szánakozó barátja. Ilyenkor az emberek nyugodtabbak voltak, jobban aludtak, vidámabban dolgoztak. De azután megint csak előbújt kajánul, ferdén, sötéten égve, s két napig kúszott az égboltozaton. Lesandított a földi világra, magasra szívta a tenger vizét, belenyúlt az emberek agyába, szorongatta a szívüket, s elvette az asszonyok eszét. A vizeket pedig behintette békaporonttyal, szúnyogtojással, piócával, kövér gilisztával, skorpióval s ezernyi más ronda, csípő, szúró, maró mérges féreggel.

Azag Aja a Vének Tanácsával egyetértett abban, hogy valamit tenni kell. Látni való, hogy Anu, az égi Atya, megharagudott az emberi nemre, s fia, a jóságos Ninib, nem tudja lecsillapítani haragját, szánakozásra indítani szívét. Az is lehetséges, hogy Istár istennő teremtő kedve fordult vérengzőre. (Ezt abból is gondolni kellett, hogy a nők természete megromlott, tisztulásuk ideje megzavarodott.) A szokásosnál tömegesebb emberáldozatot kell tehát bemutatni, hogy kitépett szívek ezreivel engeszteljék meg a haragvó isteneket.

Templomi katonák járták tehát a várost és az országot, minden házba bekopogtattak, s följegyezték az elsőszülött ifjakat, akik még nem töltötték be a tizennyolcadik életévüket. Az ajtófákra jelet kentek. Nagy boldogság várt rájuk: őket fogják feláldozni Enlilnek. Az ifjak ujjongtak örömükben. Sört ittak, lerészegedtek, fejüket koszorúval díszítették, s összeölelkezve, dalolva vonultak a katonák között, É-anna lenyűgöző épületei felé. Ott lesz már ezután lakásuk, gyönyörűséges életük, enni-innivalójuk, ott imádkoznak, énekelnek, vigadoznak már, amíg föláldoztatván, megistenülnek, elfoglalják helyüket az örökkévaló fényességben, s megengesztelik Enlil haragvó szívét.

A katonák sorra járták a lányos házakat is, hogy Istár áldozatai közé besorozzák az elsőszülött szűz leányokat, akik még nem töltötték be tizenhatodik életévüket. Az ajtófélre piros jelet mázoltak. A leányok zokogtak boldogságukban, elteltek borzongató kéjjel, rémült gyönyörrel, mezítelenre vetkőztek, megfürödtek, testüket illatos olajjal kenték be, hajukba virágfüzért fontak, s jajongva borultak jó szüleik vállára, mint lakodalom előtt. Kart karba öltve, táncolva, énekelve vonultak azután hosszú sorban É-anna lenyűgöző épületei felé, ahol Istár lakóhelyén lesz immár lakásuk, gyönyörűséges életük, ott imádkoznak, énekelnek és táncolnak a papnők kegyes felügyelete alatt, amíg a nagy nap el nem érkezik. Akkor testüket Istárnak szentelik, majd beleugranak a Tüzes Hegy torkába, fölmennek az örök fényességbe, s megengesztelik Istárt, a termékenység, a szerelem és a gyönyör kegyetlen istennőjét.

A fiúk szülei pedig sírtak örömükben s a leányokéi zokogtak gyönyörűségükben, hálát adtak Anunak és Istárnak, hogy őket választotta ki az áldozatok szüleiül. Íme, most tisztelettel halmozza el őket a nép, kitünteti ajándékaival, koszorút tesz a fejükre, kitér előttük az utcán, mindennapi munkájuktól megkíméli őket. Életük méltóságban, megbecsülésben folyik e földi világon, békességben, örök nyugalomban, az alvilági istenek és istennők kegyeiben részesednek haláluk után. És lőn nagy örömünnep és dáridó szerte egész Erechben s a birodalom minden falujában, valahány családból áldozatot vettek.

A nép pedig ugyancsak örvendezett, mert bizonyos volt benne, hogy az Élő Szívek Áldozata megengeszteli Enlilt és Istárt, elkergeti az Égi Gyíkot, a tenger ismét visszatér medrébe, meghunyászkodik Szabitu istennő erős keze alatt, hullámai nem nyaldossák többé kétnaponként a gátakat, a vadvizek visszavonulnak a mélybe, Niszaba bőséges gabonát s gyümölcsöt ad ismét a földjeikre békésen visszatérő földműveseknek, a csatornák újra levezetik az öntözővizeket, ahogy kell, s a zsilipek a megszabott törvények szerint működnek.

- Látjátok? - magyarázta a város főterén egy csillagos este nagy sokaság közepén egy borbély. Még sumér mértékek szerint is kicsiny, zömök, izgékony alakja eltűnt az összeverődött csoportban, ámde a hangja annál inkább kivált. - Látjátok? Nézzétek! Sokkal kisebb. Ninib legyőzi, pedig még be sem mutattuk a nagy áldozatot. Anu szíve máris megindult rajtunk. Istár szeretete visszatért!

Az Égi Gyíkra mutogatott. Mindnyájan az égre bámultak: a vörös csillag csakugyan kisebb volt. Ninib mintha sikerrel fojtogatta volna.

- Meglássátok - rikoltotta lelkesen -, el fogja kergetni végképp. Ó, hála Anunak! Hála neked, jóságos Istár!

A borbély műhelye a térségre nyílt, reggeltől estig sokan megfordultak benne fejük s arcuk borotváltatása végett a Vének s előkelők közül. A gyékényen üldögélve, sorsukra várakozva bőven megbeszélték a város eseményeit. Járt a főpaphoz is, továbbá ő tartotta rendben a papok nagy részének s az áldozatoknak a haját. Az utóbbiakat nem borotválták, csak kenték és fésülték, hosszú hajjal léptek utolsó útjukon a templom szentélyébe vezető lépcsőkre.

A borbélynak mindenki igazat adott, csak egy kereskedő, Samas-Lamasszi, akinek nagy áruraktárai voltak a kikötőben, s akinek fiát szintén besorozták az áldozatok közé, jegyezte meg elég kemény hangon:

- Azt hiszem, inkább azokat a csupasz, pucér új legényeket kellene föláldozni, hiszen tulajdonképpen az Égi Gyík gyermekei...

Samas-Lamasszi, azaz Samas-Az-Én-Őrzőm, eddig is nagy tekintélynek örvendett gazdagsága révén, de most, hogy fia a megistenülők közé került, rebegő hódolattal találkozott minden lépésnél. Az emberek feléje fordultak, s összetett kezüket a homlokukhoz emelték.

- Ó, bölcs gondolat, bizony! Igazad van, szentünk atyja! Ajánlani kellene a főpapnak! - mondogatták mindenfelől.

Egy asszony elkiáltotta magát:

- Igaza van! A csupasz lányok is az Égi Kígyó szülöttei!

- Nem óhajtok vitázni veled, ó, Samas-Lamasszi - fordult felé a borbély -, de nem bizonyos, hogy az Égi Gyík küldi őket. Én ápolom Ur-Ba'u könyvtáros fejét, tőle hallottam, hogy már régebben is megjelent az Égi Gyík, s mégsem születtek pucér gyermekek.

- Úgy van! Csak most születnek! - kiabálták többen, igen hevesen.

- Ki tudja, mit kívánnak az istenek? - folytatta a borbély. - Hiszen lám, a közmondás szerint is, amit régi bölcs őseink hagytak ránk: "Ki foghatná fel a mennyei istenek akaratát, s az istenek rejtelmes tervét ki érthetné meg?"

- Az isten szíve olyan messze van, mint a mennybolt teteje! Ezt is megmondták már! - rikácsolta egy személytelen hang.

Néhányan zúgolódni kezdtek. Ebből kitűnik, hogy többen voltak a hivők, mint a hitetlenek, bár jellemző, hogy ilyen kiáltás is elhangozhatott.

A nép tehát általában a legjobb reménységekkel nézett a nagy áldozatok elé. Nem így Utnapistim. Miután szentül hitte, hogy Anu, az égi Atya, kegyes és jó minden teremtményhez, az emberáldozatot nemcsak szükségtelen rossznak tartotta, hanem valóságos, iszonytató bűnnek. Szerinte Anu nemcsak nem kívánta a kitépett szívek véres áldozatát, a halomra ölt emberek s a tűzhányóba lökött leányok ezreit, hanem egyenesen tiltja. Hiszen Anu minden élő és élettelen lényben benne lakik, az ő részei vagyunk, s ő a mi legdrágább részünk, az isteni, az örökkévaló, a mindenütt jelenlevő, maga a Szeretet. El is határozta, hogy tiltakozik az emberáldozat megtartása ellen. Fölment tehát Azag Aja palotájába, s leborult a főpap előtt.

- Ó, Sugárzó - mondta a főpapnak az üdvözlő szavak s a hogyléte iránt érdeklődő kérdések elhangzása után -, Anu, az égi Atya küldött hozzád.

- Ismét hallottad az égi Atya szavát? - kérdezte mosolyogva a főpap, s megsimogatta kis fekete álszakállát, majd az úszóhártyáit kezdte vizsgálni a tőle megszokott gonddal. - Ülj le. Tudod, mindig szívesen hallgatlak, ó, Nagyeszű.

- Szomorú a szívem, ó, Azag Aja - sóhajtotta Utnapistim. - Nem is tudom, hogy kezdjem... É-anna szentélyének őrei házról házra járnak, megkeresik az elsőszülött ifjakat, s az ajtót piros festékkel jelölik meg. És megkeresik az elsőszülött szűz leányokat, s az ajtót piros festékkel jelölik meg. Házról házra jár a halál istene, s áldozatra gyűjti Erech virágzó ifjúságát. Vérzik szívem, ó, Sugárzó.

- Ugyan miért vérzik, ó, Nagyeszű? - kérdezte kissé gunyorosan a főpap. - Hiszen nagy örömre készül az ifjúság. Az ifjú férfiak koszorúval a fejükön, fuvolát fújva lépkednek majd föl a szent lépcsőkön s egyesülnek Enlillel. Életük örökkévaló lesz. A szűz lányok pedig ugyancsak virágot fűznek a hajukba, odaadják testüket Istárnak, s egyesülnek vele mindörökké a Tüzes Hegy mélyében. A nép ujjong, mert elhagyja az Eget az Égi Gyík, az ifjak szülei pedig büszkék, hogy odaadhatják gyermeküket az isteneknek.

- Anu azt mondja: nem kell nekem a Kitépett Szívek áldozata, s utálatos az én orromnak az embervér szaga! - kiáltotta Utnapistim olyan harsány hangon, hogy a színes csempével borított falak megreszkettek belé. - Halljad meg, ó, főpap, mit mond Anu: nem vagyok kegyetlen, nem kívánom a vért. Én vagyok a szeretet, a békesség, a jóság. Én vagyok az élet. És ezt mondja Anu az én ajkammal: aki önként áldozza magát nekem, ám tegye. Mindenki szabad magával s az életével. De ne járjanak a katonák házról házra, ajtóról ajtóra a városban, a falvakban, szerte a birodalomban, ne jelöljék meg az ajtófélfákat a vér jelével, ne menjenek az ifjak koszorúval a fejükön az Ég Házának lépcsein, s a leányok virággal befont hajukat kibontva ne adják magukat förtelemre, s ne vettessenek a Tüzes Hegy torkába! Halljad, ó, főpap, azt mondja Anu, az égi Atya: mert énnekem egyaránt kedves minden ember, akár erechi akár szurippaki, akár aztláni, akár erdei, akár maja- vagy akitabeli fekete, akár pikkelyes testű, akár csupasz. És egyaránt kedves előttem minden állat, akár óriás gyík, akár sárkány, akár repülőgyík, akár tollas madár, akár féreg, hal vagy pillangó. És azt mondja Anu: ne öljetek meg senkit az én nevemben, s állatot is csak ha megéheztek, forduljatok el az emberáldozat iszonyatos törvényétől, engedjétek szabadon a rabokat, bocsássátok el a kiválasztottakat, tagadjátok meg a Kitépett Szívek törvényét, s az utcára vetett leányok szemérmét ne bántsátok! Ezt mondja Anu az én szívemben, ó, Sugárzó, s ezt mondom én.

Végre hát kimondta. Amitől maga is félt.

Hosszú-hosszú, dermedt, igen súlyos csend ülte meg Utnapistim szavai után az egész palotát. Azag Aja nagy barna szeme mint a véső fúródott Utnapistim lángoló szemébe. Utnapistim állta a rettentő szemet. Nem pillantott, nem rebbent a szempillája sem, nem reszketett a tekintete. Nem volt sápadt. Nem, Utnapistim szilárdan, moccanás nélkül ült összehajtott lábszárain, s nézett a főpap szemébe.

Azag Aja végül kifeszített úszóhártyáira pillantott, s lassan, fakó hangon így szólt:

- Amit mondtál, ó, Nagyeszű, istenkáromlás, ősi törvényeink lábbal taposása. Istentelen megtagadása a legdrágább, legnagyobb áldozatnak: az Élő Szívek és a Tiszta Ágyékok áldozatának. S éppen akkor, amikor el akarjuk hárítani az Égi Gyík pusztító haragját. Azt kell hinnem, ó, Atra-Hasis, néped vesztét kívánod.

- Ti okozzátok a nép vesztét! - suttogta Utnapistim, s ujjával a főpapra mutatott.

Azag Aja elsápadt. Kis fekete álszakálla reszketett. Szeme égett, mint az a kétágú tüzes vas, amellyel az elítéltek szemét szokták kiszúrni.

- Bilincsbe verethetnélek, ó, Atra-Hasis - suttogta nagyon halkan. Előrehajolt, minden szót tagolva mondott. - Pince fenekére vettethetnélek. Kiszúrathatnám a szemedet. Mert istenkáromló, törvénytipró, lázadó vagy. De nem teszem. Tudom, Anu elfordította rólad a tekintetét, s ezért fecsegsz összevissza ily iszonytató dolgokat. Nem vagy ura magadnak, nem urad Anu. Az ő dolga tehát, hogy számon kérje indulataidat s számon tartson téged.

- Jaj neked, Azag Aja, mert Beavatott vagy, s mégsem tudod megérteni, mit mondtam - sóhajtotta Utnapistim keserűen. - Jaj Erechnek, és jaj az egész birodalomnak. Jaj az emberi nemnek, mert nem érti meg Anu szavát. Ó, hazám, Erech! - jajdult föl, könnyei kicsordultak. - Tudtam, láttam, mégis meg akartam változtatni sorsodat... Te a Kitépett Szívek tömegét nézed, a szüzek föltépett szemérmét, a templom új és új épületét, a könyvtár új termeiben gyönyörködöl, s a csillagvizsgáló új tornyával büszkélkedel... Új, roppant vastagságú falaidban bizakodol, s a csatornáktól várod a vizek lefolyását. Ó, hazám, ó, népem! Az Alvilágba zuhant a te büszkeséged, s hárfáid zengése megszakadt. Rothadás van kiterítve alattad, és férgek a te takaród!

Lassan fölkelt, összetett kezét a homlokához emelte, s mélyen meghajolt a főpap előtt. Azag Aja fagyosan biccentett, De mikor betevődött mögötte az ajtó, egy pillanat alatt engedett benne a kemény fagy. Vállát lecsüggesztette, kezét az ölébe engedte, szinte összerogyott ültében. Szívét kételkedés mardosta. Hátha igaza van... elvégre Beavatott... Anu kiválasztotta... Nem kellett volna megalázni, bilincsbe verést, pincetömlöcöt emlegetni... No, hiszen úgysem verethetné bilincsbe, vethetné tömlöcbe, Atra-Hasis egyszerűen lerázná kezéről-lábáról a rákovácsolt bilincseket, kijönne a vastag pincefalakon át... Ugyan miért emlegette mégis ezt az ostobaságot? Majd megette magát dühében, szégyenkezésében, hogy így elveszítette józan önuralmát. S az az érv, hogy az Égi Gyík eltávoztatásáért kell bemutatni az Élő Szívek áldozatát... Holott éppen ő hangoztatta elsőnek Atra-Hasis tévedését... hogy Égi Gyík nincs... Anu példázatát rosszul magyarázta... mindössze Erech meg Szurippak küzdelméről volt szó...

Jaj, jaj, mi történt vele, hogy így megzavarodott! Mely gonosz isten ejtette hatalmába! Őt, a Beavatottat, a szent életű főpapot, Azag Aját, aki fekete álszakállt visel s az égi hatalmak kívánságait tolmácsolja a népnek! A törvény urát, a rend hatalmas ügyelőjét, életnek-halálnak dicső fejedelmét! Ó, jaj, jaj, hogy így kiszolgáltatta gyöngéit Atra-Hasisnak, hogy így legyőzette magát...

Utnapistim meg, ellenkezőleg, úgy érezte, őt győzték le.

Meg nem értéssel, vaksággal, süketséggel, konoksággal, bárgyú tekintéllyel, üres méltósággal, hiú gyermekes fenyegetéssel. Meg kellett értenie, hogy a Beavatott is lehet ostoba, ha elnémul benne Anu szava. Elnyomja a világi hatalom, a színes csempével rakott palotafalak lenyűgöző szépsége, az őrök, szolgák és barátok kutyahízelgése, az ünnepi szertartások méltósága, az istenközelség szaga, sőt talán elegendő maga a szakrális álszakáll. Gubbubunak csupán egy kis vörös álszakálla van, mintegy jelképéül, hogy rendkívüli ember, s már ez is milyen ostobává teszi...

Szinte érezte, amint a konok ostobaság súlya nekidől a mellének. Hiába feszül vele szembe, mozdíthatatlan. Használja varázserejét? Bűvölje nyakig földbe, mocsárba, ganéjba a főpapot? Ragadja el hatalmát? Belátóvá azzal sem tenné, legfeljebb megalázná... elsősorban önmagát. Azag Aja helyébe egy másik főpap ülne, éppen olyan, mint Azag Aja. Még a neve sem lenne más: a Sugárzó.

Efféle ízetlen gondolatok s keserű érzések közepette haladt Utnapistim hazafelé a Szukku, azaz Gát utca irányába. Mélyen magába merült, mert, mint már mondottuk, vívódott, tusakodott magában éjjel-nappal. De különösen ebben a percben, amikor elhagyta a főpap palotáját.

A Szukku utca nagyon megváltozott mostanában, akár maga a város is. A Gát, amelyről elnevezték, ötször akkora volt, mint amikor Utnapistim ebben az utcában lakást bérelt. Félkör alakú, széles, igen magas kőépítmény lett a hajdani keskeny földgátból, amelyet rátelepített sűrű gyep tett szilárdabbá. Hol volt már az a gyep! És a gyep szilárdsága! Mi volt mindez az irtózatos kőkockákhoz és hasábokhoz képest, amelyekből az új gátat rakták. A kemény szaruk szilárdságához, amely a száz biltunál is súlyosabb köveket összefogta. Vakondtúrás volt biz az, pedig nem volt csekélység. Ez meg másvilági óriások elképesztő műve.

Föllépkedett egy lépcsőn a Gát tetejére, végignézett a tengeren. Zúgó, sistergő, habzó, örökké vonagló szörnyeteg, csillogó pikkelyekkel borított istennő! Samas lehajló arca végigtükröződött rajta, s vakította a szemét. Utnapistim érzi a mérhetetlen víztömeg nyomását, amellyel a gátnak feszül. Forró szél ölelései alatt vonaglik a szörnyeteg, neki-nekirugaszkodik a Gát vörösen csillogó, messze tűnő falának, vicsorgatva, zihálva töri, tépi, marja, paskolja, veri, ássa, nekirohan, s át akarja ugrani, át szeretne zúdulni rajta, tajtékzón lerohanni a Gát mögött kanyargó utcákba, hogy elnyelje a város eme részét. De a Gát mozdulatlan. A Gát erős, nyugodt, rendíthetetlen. Felfröccsen rajta a tajték, s leomlik a mélybe megint. Mint a hasztalan, tébolyult szerelem.

De meddig, meddig lesz ilyen rendíthetetlen, ilyen szilárd, ilyen nyugodt a Gát?

Utnapistim leül a Gát szélén egy kőre. Elnéz a messzeségbe. Ott távolabb fehér a tenger, mint az ezüst. Hosszú, vakító fehér csík. Éles, mint a penge. Fölötte fehér, vemhes felhők gömbölyödnek s kúsznak el lassan a távoli öböl felé. Jobbról a kikötő rakodópartjai s raktárházai látszanak, mögöttük a város fala könyököl a magasba. Ez már új rakodópart. A régi kőperemet végleg elöntötték a szüntelenül magasan járó hullámok. Csak akkor látszik valami a régi kikötőből, ha a kétnaponként beálló apály visszazúdítja a vizet. De az apály sem akkora már, hogy a töltéseket, rakpartokat, raktárakat használni lehetne. Jóval beljebb új peremet raktak, s új raktárakat építettek, oda hordják most a kívül megálló nagy hajókról a népet meg az árut. Elladikáznak a régi épületek romladozó falai között. Elsiklanak fölöttük. Most is áll egy nagy gálya odakint, ahol a kék síkság zöldre változik. A hullámverés ütemesen emelgeti és süllyeszti. Emberek jönnek-mennek rajta, mint szalmaszálon a hangyák. Apró csónakok iparkodnak a part felé, mint csápos vízibogarak. Samas, a hős, ferdén ballag aláfelé égi útján, kilépni készül a nyüzsgő, vakító, forró világból. Hogy átengedje helyét az Égi Gyík komor hatalmának.

Utnapistim elnézte a tenger végtelenségét, a színeket és fényeket s gyönyörködött Szabitu erejében. Olyan illata volt a tengernek, mint az egészséges, fiatal asszonytestnek. Sirályok lengedeztek, rikácsoltak, kotkodácsoltak. Föllebbentek a magasba, mint viharban égre fújt ezüstös falevelek, le-lecsaptak a vízre, hangjuk recsegett. Olykor, ha fordultak, látni sem lehetett őket, eltűntek a kékségben, semmivé váltak, elszívta őket a Nap sugara. De egy pillanat múlva gyorsan hasították megint a magasságot éles, hófehér szárnnyal.

Ó, Anu Atyám, mit tegyek? - töprengett Utnapistim, szemlélve a változó valóság ezer csodáit. Szerette volna a tengerbe vetni magát, hogy eltűnjék a világból...

Nincs más hátra, gondolta hirtelen, varázstudományhoz kell folyamodnia. Ahhoz az erőhöz, amit elítél.

Hiszen igaz, ő, Utnapistim: mahhú. Azaz: emberfölötti erőkkel rendelkezik. Ha akarja, elvitetheti magát akár a legtávolabbi hegy ormára vagy a tengeren túl levő birodalmak akármelyikébe. Ha akarja, megnyílnak előtte a falak, föltárulnak a kapuk, levegőbe emelkednek a sziklák. Holtan hullanak le röptükben a madarak. Vihar támad a tengeren, jégeső zúdul a szőlőkre. Holtan esik össze a járókelő, a halott szelleme visszatér az Alvilágból. Ha akarja, holttá tudja tenni önmagát, hogy tetszés szerinti időben ébredjen föl ismét. Utnapistim: mahhú.

De ha ehhez a hatalomhoz nyúlna, fölébresztené másokban is a gonosz erőt, s végeláthatatlan versengés kezdődnék. Szörnyűséges tusa, sárkányok, bikák harca, démonok párviadala. Egymást tetéznék varázsigéikkel, egymást tépáznák műveleteik énjével. Eltakaríthatna maga elől Beavatottakat, Véneket, katonákat, ostoba költőket és művészeket, ellenséges falakat, akár városokat is népestül - de ez csak a Gonosz hatalmát növelné. A zűrzavarét, a gyűlölködését, a romlásét. Ahelyett, hogy segítene embertársain, ártana nekik. Az Égi Gyík hahotázna odafenn. Vörös száját kitátva kettőzött gyönyörrel fújná forró leheletét s tüzes lángjait a világra.

Nem, nem nyúl a mahhú tudományhoz. Inkább megkísérli újra meg újra meggyőzni az embereket Anu kegyességéről, s rábírni őket a Hozzá való alázatos megtérésre.

A város pukkadásig megtelt ünneplőkkel. Minden házban vendégek tanyáztak. Az utcákon mozogni is alig lehetett. Messze hegyekből leszálltak a kecskepásztorok kecskebőr ruhában, a síkságról csordások érkeztek, hátukon batyuval, amelyben a szükséges élelmet s az áldozatra szánt holmit cipelték. Betódultak a földművesek is, komoran, telve panasszal s a szótlan halászok a partról, olyan halszagúak, mint amilyen maga a tenger. Mind ünneplőben, gondosan borotvált képpel és koponyával. Csoportosan ténferegtek a városban, nem győztek betelni nagyságával, szépségével, csodáival. Bár évről évre látták, úgy megbámulták, mintha álomvilágra ébredtek volna. Tülekedtek a piacon, szemlélődtek és bíráltak. Tolongtak a borbélyműhelyek s a fürdők előtt. Az íj- és szíjgyártók boltjaiban beszerezték a szükséges szerszámot, fegyvert. Ugyancsak jó üzletet csaptak a késesek és a szekercekészítők, a fazekasok meg a lámpakereskedők is.

Leginkább érdemes megnézni a templom környékét. A kapukhoz alig lehet hozzáférni a ki- s beáramló tömegtől. Kora reggeltől késő estig tart a vonulás: férfiak, nők hordják áhítatosan az áldozati gabonát, gyümölcsöt, galambot, zebut, kecskét, halat, virágot - mindenből a legszebbet. Az udvarok egyikében csak gabona- s gyümölcsáldozatot szednek, a másikban csak állatot, a harmadikban csak virágokat, a negyedikben csupán sört, bort, az ötödikben meg csak aranyat, ezüstöt, drágaköveket. A tömeg csendes türelemmel vár, amíg az áldozatok megvizsgálásával s átvételével megbízott papok rájuk kerítik a sort. Csöndes morajlás hallatszik, a suttogva vagy félhangon váltott szavak egyenletes hullámverése. Mert az ismerősök megmutogatják egymásnak, mit hoztak, halkan megbeszélik a családi s közéleti eseményeket, közben irigyen lesik, vajon nem különb-e a másik árpája, kölese, hala, galambja, gödölyéje vagy virágja. Különösen az asszonynép lesi rosszul titkolt karvalytekintettel egymást. Arra is nagyon ügyelnek, melyikük áldozatát utasítja vissza a pap. Ekkor csodálkoznak, s alig tudják elnyomni kárörömüket.

Az Élő Szívek Áldozatára szánt férfiak bambuszrudakkal elzárt fülkéi előtt ember ember hátán tolong. Itt üldögélnek, kockáznak, imádkoznak, énekelnek a kiválasztott elsőszülöttek, itt fogadják a bámész áhítatot, amellyel a megrendült nép nézegeti őket s a mérhetetlen mennyiségben odahordott pompás ételeket és italokat. Tetőtől talpig mezítelenek, fejükön virágkoszorú. Félig-meddig isteneknek kell őket tekinteni, hiszen néhány nap múlva egyesülnek Enlillel, s örök fényesség lesz osztályrészük. Bátrak és átszellemültek. Egy pillanatig sem gyötri őket a tudat, hogy életükből már csak néhány nap van hátra, azután fölvágják a mellüket, eleven szívüket kitépik, fölmutatják Enlilnek, holttestüket pedig darabokra metélik s megeszik. Nem félnek a kíntól. Miért félnének? Amikor férfivá avatták őket, mellükön fölhasították a bőrt, szíjat fűztek reá, odakötötték a szent oszlophoz, s addig kellett futniok, amíg a bőrük kiszakadt, vagy összeestek. Azután meg az erős sör révülete is segít. S azt is tudják, hogy nem halnak meg, ellenkezőleg: örökké élnek. Ez pedig nem adatik meg minden embernek - hiszen ki mondhatja, hogy az istenek kegyéből a halál után is élni fog?

Van azonban a több ezer főnyi áldozati legény között néhány, aki komoran üldögél a bambuszrács mögött, némán bámul a messzeségbe s fásultan mereng a múltak képein. Sőt olyan is akad, aki görcsös mozdulatokkal jár le-föl a fülkében, homlokát időnként sűrű izzadság lepi el, arca megfakul, szemét behunyja s támolyogva dől a falnak. Mint például éppen Samas-Lamasszi fia. Körbe-körbelépeget társai között, látszik, már holtfáradt. De azért egyre jár, jár, noha talán nem is tudja, mit művel. Olykor megáll a rács előtt, két kezével megfogja a sima bambuszrudakat, homlokát a nádhoz szorítja, szeme vadul kutat a tömegben, mintha keresne valakit. Keze fejével megtörli lucskos homlokát, s folytatja a konok, kimért járkálást. Samas-Lamasszi naponta kétszer megjelenik az udvarban, nagy fáradozással a bambuszrácsig furakszik, s megáll a fia előtt. Ő is megfogja a bambuszrácsot, homlokát ő is a nádhoz nyomja, s hosszan elnézi a nyüzsgő, mezítelen férfiakat. Arca méltóságteljes, keze nem remeg, tartása nyugodt, szilárd. Olyan, amilyennek egy előkelő, tekintélyes sumér kereskedőnek lennie kell, aki ismert ember a városban, sőt Szurippakban meg Eriduban is. Aki minden kötelességének gondosan eleget tesz, áldoz az isteneknek, elvégzi imádságait, becsületesen él, szorgosan munkálkodik, örül javainak... Akit most hódolat övez, koszorút visel a fején. Csak azt az egyet nem tudja megérteni, hogy az Élő Szívek Áldozatára miért nem válogatnak a csupasz testűek közül, noha éppen az Égi Gyíkot akarják eltávoztatni az Égről... Miért áldozza föl a legkedvesebbjét, örökösét, akinek át akarta adni vagyonát s üzleteit, sőt éppen most akart megházasítani is - már kiválasztotta számára a szép, gazdag leányt -, miért, miért... Holott nagy számban születtek csupaszok és zöld szeműek, olyanok, akik magukon viselik az Égi Gyík jeleit.

A körülállók nem vesznek észre semmit. Dicsőítik az ifjakat, kérlelik, imádkozzanak értük Anuhoz, boldogoknak nevezi őket, dicsérik kápráztató szépségüket, isteni bölcsességüket. Samas-Lamasszi méltóságosan áll a rács előtt, elnézegeti az egyik mezítelen ifjat, aki egy távolabbi sarokban ül, aranykupából bort iszik, és magáról megfeledkezve szerelmi dalt énekel Istárhoz. Meg azt a másikat, aki fél könyökre dőlve csendesen beszélget szemközt heverésző barátjával. Azt a harmadikat amott, aki zsoltárt énekel, s táncol hozzá eleinte lassú, majd egyre gyorsuló mozdulatokkal, aztán forog, forog, arca, keze-lába megsokasodik, végül lihegve hull a földre isteni ájulásban. Meg azt is, aki csak ül, ül, maga elé mered a kőkockákkal kirakott padlón, körmével a kövek közét piszkálja, s érthetetlenül dünnyög. Csak azt az egyet nem nézi, aki körbe-körbejár, lábát ismert, sima, könnyed mozdulattal teszi a földre, fordul, ismét lépeget, kezét összekulcsolja a farán, fejét fölszegi, megáll a rácsnál, megfogja a bambuszrudakat, homlokát a nádhoz feszíti, s elnéz a messzibe. Ezt az egyet nem nézi, pedig azt is tudja, hogy anyajegyet visel a bal lapockáján, első fogsorán egy kis hézag látszik - ez olyan bájossá tette kicsiny korában -, s egyszer az egész esős évszakon át makacsul köhögött.

Samas-Lamasszi lassan elmegy, hogy estefelé ismét visszatérjen.

Felesége odahaza a gyékényen fekszik s görcsösen zokog.

Hát az áldozatra sorozott leányok?

Ők is vígan vannak ugyancsak. Istár papnőinek épületében a nagy udvar körül elhelyezett fülkékben esznek-isznak, énekelnek, táncolnak, imádkoznak - rács sem választja el őket a tolongóktól, mint a férfiakat. Testük mezítelen, csak a hajukban virítanak a piros virágok. De fülük, nyakuk, karjuk, bokájuk rakva szebbnél szebb lápiszlazuli ékszerekkel. Ó, milyen szépek, milyen kívánatosak. Istárnak gyönyörűsége telik bennük. Meg a férfiaknak is, akik csodálják őket. Még néhány nap, s örömére szolgálnak mindenkinek. Testüket a papnők olajjal kenik. Illatosak s virulok. Tizenhat tavasznál többet egyik sem látott, alakjuk kicsiny, derekuk izmos, de karcsú, csípőjük-combjuk domború. Apró pikkelyük ezüstösen csillog, mint a halaké.

Csengő hangon éneklik a szárnyaló dalokat, amelyeket részint maga Istár adott az emberek ajkára az ősidőkben, részint kiválasztottainak sugalmazott, mint például Hétilnek. Fürge ujjuk hárfát penget. Többen összefogóznak, körtáncot járnak. Mások zokognak a boldogságtól. Van, aki a földre vetette magát, fekete haja elomlik a kőkockákon, s nem tesz mást, csak hempereg ide-oda, mint a macska, hempereg, sötétbarna arcán isteni mámor könnyei csurognak. Van, aki csak ül, üldögél összehajtott combjain, s a messzibe néz. A hízelgő, magasztaló szavakat nem is hallja. Már most éli azt a hatalmas pillanatot, miikor ifjú testét beleveti a Tüzes Hegy torkába, s leszáll a mélybe, Istár mélységes, forró szerelmébe, szülötteit visszafogadó méhébe.

Hétil, a költő, naponta kétszer is eljön az Istár-papnők szent udvarába, megáll egy kis fülke előtt, s nagy fejét lógatva, nagy száját merev mosolyra vonva nézi az egyik leányt. Az ő leánya az, méltónak találtatott Istár áldozatára. Hétil a többi leányt nem is látja. Nem látja a gyönyörködő férfiakat, a leányukat dédelgető anyákat sem. Csak azt az egyet, aki térdelve kuporog a földön, fél kezével a haját fésülgeti, s hosszan szembenéz az apjával.

- Boldog leszek, apám? - kérdezi ragyogó, túlvilági arccal.

- Nagyon-nagyon boldog leszel - dörmögi Hétil szaporán.

- Egyenest Istárhoz jutok, a magas Egekbe?

- Behunyod a szemed, ugrasz, és már Istárnál is vagy, ó, leányom - magyarázta Hétil.

- Én most szent vagyok, ugye?

- Szent vagy, ó, leányom.

- Ugye, ez szebb és jobb, mintha feleségül mentem volna Namtilához?

- Ó, leányom, sokkal-sokkal szebb és jobb! - kiált föl mély hangon Hétil. - Az élet tele van gonddal, keserűséggel, csalódással, szegénységgel... Munkálkodnunk kell, mert az égi Atya büntet bennünket bűneinkért. Neked nem kell munkálkodnod, nem fogsz csalódni, nem leszel szegény, sem beteg... Istár olyan gyönyörökben ringat mindörökké, amilyenekről nem is álmodsz.

Így beszélgetnek egy darabig, azután Hétil hazaballag. A leány fölugrik térdeltéből, énekel, tapsol. Szent táncot jár a többiekkel, s úgy érzi, nagyon-nagyon boldog.

Hétil felesége odahaza a szobájában ül, kezébe temeti arcát, nem eszik, nem iszik, nem alszik, nem szól, csak ül, mint egy bálvány. A költő pedig üres fatábláit bámulva zokog.

Így érkezik el az ünnepek első napja.

Ezen a napon a nép bűnbánatot tart. Hiszen mindnyájan bűnösök vagyunk, akár tudva, akár tudatlanul. Ki ismerhetné az istenek és istennők tetszését? Naponta ezerszer meg ezerszer áthágjuk törvényeiket. Az ember, mióta elszakadt istentől, lépten-nyomon botlik, nincs kéz, amely biztosan vezessen. Istenétől eltiltottat evett? Istennőjétől eltiltottat evett? "Igen" helyett "nem"-et? "Nem" helyett "igen"-t mondott? Istenét megvetette? Istennőjét megvetette? Gonoszat mondott? Illetlent mondott?

Így sorolja elő a bűnök sorát a bűnbánat napján a pap a térdre borult sokaság előtt. A fölkelő Nap beragyog Anu templomhajójának felső ablakán, s odatűz az oltár fölött ragyogó hatalmas aranykorongra. A fény szikrázva omlik szét Anu arcáról az arannyal borított oszlopokon, a csillogó, cifra mozaikokkal kirakott magas falakon, játszik a szentélyben cédruspolcokon álló istenszobrokon, az istenősök faragott, hófehér képein. A három aranyláncon függő öröklámpa piros fénye mint eleven szív csillog keresztül az aranyos sugarak tüzén. Túlvilági derengés tölti be az óriási tetőzetet is. Fényárban úszik a templom. A tömeg földre borul, szemét föl sem meri emelni Anu sugárzó orcája, az orcáját körülküllőző fénynyalábok előtt.

- A bíróval hibás ítéletet hozattál? - harsog a Szent Mértékek kövénél térdeplő pap elnyújtott, a falakról és oszlopokról harsonazengéssel visszavert hangja. - Elnyomtad a gyengét? Elválasztottad apától a fiút? Elválasztottad fiútól az apát?

Végtelen a bűnök sora. Minden kérdésnél megáll, mintha feleletet várna az ezernyi bűnbánótól. Itt-ott mély sóhajtás hangzik. Valaki fojtottan fölzokog.

- Nem bocsátottad el a foglyot? Nem oldottad föl a megkötözöttet? Nem adtad vissza a napvilágot a bebörtönözöttnek? Azt mondtad egy fogolyra: "Fogd el őt"? Egy megkötözöttre: "Kötözd meg őt!"? Ismeretlen a bűn az isten ellen! Ismeretlen a bűn az istennő ellen.

Még jobban fölemeli a hangját:

- Megbántottál egy istent? Megsértettél egy istennőt?

Sorra következik az ősök megsértése, apának, anyának, rokonnak gyűlölete, a csalás, a hamis beszéd, a rágalmazás, a pénzhamisítás, a határjelek eltávolítása, a vérontás, az egyetértés megbontása. Az igazak üldözése, elűzése, összetörése, megalázása, az erőszakoskodás, a rablás. A saját hasznára, mások ártalmára folytatott varázslás, igézés. Végül mélyre bocsátott hangon zengi a pap, s lassan fölkel, a nép felé fordul, kezét kitárja, szemét a magasba emeli:

- A sok bűntől, amit elkövettél, mindattól, amivel istenedet, istennődet megbántottad: oldoztassál fel!

A Nap eltűnt Anu arcáról, a fénysugarak kihunytak. Sok ezer fej emelkedett föl a padlóról, sok ezer száj sóhajtott megkönnyebbülten, sok ezer arcon folytak a megtisztulás boldog könnyei. A templomot a na-izi áldozatának sűrű, fehér, édeskés füstje töltötte be. Papok jöttek és mentek az égőáldozat oltára körül, aranyedényekből illatos tömjént szórtak a parázsra. Egyre újabb meg újabb dús fellegek szálltak a magasba.

Utnapistim végigzsolozsmázta a bűnvallás szavait, leborult a kövezetre, mellét öklével verte, szemét elöntötték a bűnbánat könnyei. Szent révületében nem látta a körülötte szorongó tömeget, az arannyal borított sudár oszlopokat, a szentélyben sorakozó istenszobrokat, csak Anu arcát, a ragyogó, aranyos fényességet látta, ez töltötte be egész lelkét, mint Naphoz nem hasonlítható napsütés. Érezte a sugarak átható forróságát, a sugárzó arc közelségét. Beleolvadt ebbe az arcba, amely annyira emberi volt s mégsem emberi. Mosolygott a ragyogó aranyarc, s mégis mozdulatlan volt. Végtelen messzi, s mégis ott fénylett az ő lelkében. Szembenézett vele, ráismert: ő volt, ő maga, Utnapistim: Aki-Megtalálta-Az-Életet.

Utnapistim évezredek óta élt. Egyik alakját levetette, s fölvette az újat. Volt hal, hüllő és madár. Volt kétnemű emlős lény, négykézláb járt. Volt úgy is, hogy három szemmel nézte a világot, aztán a középső szeme mélyen behúzódott az agyába, már nem látott, csak érzett. Utnapistim olyan lény volt, aki nem tudott fölegyenesedni, térdei összecsuklottak, görnyedten járt, mint az erdei ember. Beszélni sem tudott ezen a szép, sokrétű sumér nyelven, csak makogott, csivogott, dörmögött, bömbölt vagy fütyült - s mégis, már abban a különös nyelvben benne volt a mai nyelve. Most pikkelyes bőrt visel, egyenesen jár, füle megkisebbedett, beszélőizmai kifejlődtek, de múltjára sok vonás emlékezteti. Leginkább az, hogy Anu arcát most éppúgy ismeri, látja s magában hordozza, mint valaha. Eljön az idő, amikor ebben az alakjában is meghal. Többé újjá sem születik talán, végleg ottmarad Anu fényességében, az örökkévalóságban. Másféle, másfajta emberek következnek, már itt is vannak: testüket alig fedi pikkely, úszóhártyájuk összezsugorodott, színük is világosabb, szemük is zöld. De Anu arca bennük is ragyogni fog.

Az imádkozódeszkára borulva, kezét kiterjesztve, egész testét ernyedten elhagyva Utnapistim teljesen átadta magát Anunak. Nem tudta, hol van, kik vannak körülötte, s mit művelnek. Megfeledkezett a füstölőáldozattal foglalatoskodó papokról s a magasba szálló tömjénfüstről. Kiemelkedett a forgandó, folyton változó világból, nem tudott semmiről, s mégis tudott mindent.

Szorgosan eljárt a tíznapos ünnep minden istentiszteletére, részt vett az áldozatokban, csak az utolsó nap áldozatait és szertartásait nem vállalta. Szobájába zárkózott, amikor fölkelt a zibu, azaz a Mészárlás Napja. Nem vonult a Beavatottak csoportjába, az előkelők között a véres oltárhoz, nem nézte végig ezer meg ezer áldozatra szánt ifjú férfi ünnepi fölvonulását a lépcsőkön, nem kívánt ott lenni, amikor két-két pap megragadja az áldozat kezét-lábát, a vértől fekete kőoltárra fekteti, a főpap belevágja kovakését a mellébe, kitépi szívét s fölmutatja Enlilnek. Utnapistim irtózott a vértől síkos, kénszagú falaktól, az iszamos kövezettől, a véres papoktól, a fuvolázó, koszorús férfiaktól, s az eszméletlenségig elragadtatott nép ájult fetrengésétől s üvöltésétől. Nem kívánt enni a földarabolt emberi testekből. Otthon üldögélt sötét szobácskájában s böjtölt.

Nem jelent meg a részeg tömegben, amikor a nép Istár tiszteletére dorbézolt, táncolt, énekelt városszerte az utcákon, a férfiak az áldozatra sorozott ifjú szüzekkel ölelkeztek, a kéjekben fetrengő, elragadtatottságban vonagló férfiak és nők fejéről leesett a koszorú, az ágakból épített sátrak összedőltek, a levegőt sör, bor, verejték, illatos kenőcs és ondóillat töltötte be. A Tüzes Hegy ormára nem kísérte föl a bontott hajú, virágos lányokat, hogy végignézze, mint ugranak a hegy torkába a föláldozott szüzek. Utnapistim valaha ugyanígy áldozott, vigadott. Most kívül került ezeken a szertartásokon. Idegenné lettek számára. Sőt, ha mindenben teljesíteni tudta volna Anu parancsát, oda kellett volna állnia a hosszú menetben tolongó, virágos ágat lengető, éneklő tömeg elé s rá kellett volna kiáltania: "Megálljatok! Anu nem akarja ezt! Menjetek haza, zárkózzatok szobátok sötétjébe, merüljetek magatokba, Anu színe előtt irtózatos a vér, a kitépett szívek látása. A dorbézolás, a tűzbe lökött szüzek sikoltása bántja a fülét!" Csakhogy a tömeg agyontaposná őt.

Samas-Lamasszi ott volt az Élő Szívek Áldozatán. Látta fiát, amint merev lépésekkel fölment a lépcsőn. Látta, hogy ujjai a fuvolán járnak, de a fuvola hangját nem hallhatta a harsogó zenében, a nép ujjongó üvöltésében. Látta, amint megbotlott az utolsó lépcsőfokon, a mellette haladó ifjú megragadja a karját és segít neki. A többit már nem látta. Behunyta a szemét, s így fohászkodott:

- Kegyetlen és kegyelmes vagy, Anu, égi Atya! Nem ismerlek, de neked adom mindenemet. Fogadd kegyesen a legkedvesebb eleven szívét, és vedd őt Magadhoz az örök fényességbe. Bűneimtől tisztíts meg az ő vérével...

Később ő is evett az áldozati húsból. Talán éppen az ő fia friss, véres húsa volt.

Hétil is belesodródott a táncolva vonuló tömegbe, amely a lányokat a Tüzes Hegy oldalán, sziklalépcsőkön és tisztásokon az utolsó útra kísérte. Ő is virágos gallyat lóbált, fején virágkoszorú volt. Ereiben az orgia mámora, fejében a sör gőze kavargott. Samas vakítóan égett, de az ég fekete volt s mégis izzó. A kövér levelű óriás páfrányok feketék. Feketék az égő piros virágok is.

Hétil annyi szüzet ölelt, amennyit csak bírt. Talán közöttük volt az ő leánya is. Ezen a napon azonban nem volt apa és leány, ifjú és testvér. Csak Istár volt. Az egyén meghalt arra a napra. Csak Istár élt.

Nem látta a leánykáját, ezer leányt látott, mind az övé volt, Nem hallotta sikoltását, amikor a füstölgő mélységbe ugrott. Egyetlen sikoltást hallott, egyetlen borzongató, kéjes, ujjongó, rémült sikoltást. A nép ordított. Távoli hegyek verték vissza őrjöngő ordítását: "Euán! Euán!" A föld megtelt ezzel az eszeveszett euánnal.

Mikor az ünnepek befejeződtek, a város kiürült, ki-ki visszatért mindennapi munkájához. Utnapistimban megszilárdult az elhatározás, hogy varázstudományához folyamodik, s megidézi Lugalt.

Aggályai nem csillapodtak, de mégsem tehetett mást. A háború megint kitört Erech meg Szurippak között, a csak nemrég kötött örök barátsági szerződést fölbontották, Szurippak ugyanis elfogott egy erechi kereskedőembert, a katonák megmotozták, kémnek találták, a bírák szemének kiszúrására, szívének kitépésére ítélték, s az ítéletet Inninni tiszteletére végre is hajtották. Az erechi Vének Tanácsa Enmu-dugga, a turtán hosszas, kemény fölszólalása után szerződésszegésnek minősítette Szurippak eljárását, minthogy Anu törvényei, a józan ész rendje, az emberiség tisztessége, maga az Igazság tiportatott lábbal a szurippakiak rémtette által. A turtán tehát a határra vezényelte csapatait, a megtorlás Anu nevében megkezdődött. Erech biztos lehetett dolgában. A jósok ugyanis megállapították a hadjárat szerencsés kezdetének napját, a bemutatott áldozatok pedig biztosították az istenek támogatását.

Szurippakban hasonló események zajlottak le. A Vének Tanácsa kétségtelen biztonsággal megállapította, hogy Erechből egy kereskedőnek álcázott kém lopakodott szolgáival a birodalomba, meg is találták nála nyilakon alkalmazott titkos méreg faháncsra írt leírását. Miután a méreg az istenek ősi ajándéka volt, a kém lábbal taposta tettével az isteni rendeléseket. De gyáván tagadott, hangoztatta, hogy ő nem a mérget akarta ellopni, hanem egy cserzőanyag keverésének adatait. Kínpadra vonták. Mindent vállalt. A bíróság összeült, a kereskedőt szemének kiszúrására s Inninninek való föláldozásra ítélte. Nyilvános istentiszteleten, az egész nép áhítatos részvételével végrehajtották az ítéletet. Nyomban ezután a jósok kikeresték azt a napot, amelyen a megtorló háború szerencsésen megindulhat, a szurippaki turtán csapatait a határra rendelte, s a megtorló háború Inninni nevében, az ő igazságáért, az isteni törvények rendjének megtartásáért megindult.

Az erechi árkászok futóárkokat ástak Szurippak határsánca alá.

A szurippaki árkászok ugyanígy cselekedtek, és semmivel sem árultak el csekélyebb ügyességet az erechieknél.

Az erechi mérnökök rávezették a mocsár vizét a szurippakiak szántóföldjeire.

A szurippaki mérnökök ugyancsak ismerték az isteni tudományt - hiszen közös ősük adományozta a rég múlt idők messzeségében mindkettőjüknek -, s vadvizek tömegét rávezették az erechi szántóvetők földjére.

Itt is, ott is vízben úsztak a gabonatáblák, a pálmák, a házak s a raktárak. Pusztultak a szőlők. A népet új csapás sújtotta: onnét is el kellett menekülnie szegényes motyójával, kisdedeivel, ahonnét az Égi Gyík által okozott áradások még nem öntötték ki. S Erechben is, Szurippakban is örvendezett a haditanács meg a turtán a hadműveletek sikerén.

A tengeren elrendelték a tengerzárat. Erechben is, Szurippakban is őrhajók vigyáztak a kikötőkre. Egymás hajóit, ahol érték, megcsáklyázták, elsüllyesztették, vagy a saját révükbe vonszolták.

Erechben nagyszámú szurippaki hadifoglyot áldoztak Istárnak, az Öldöklőnek, szívüket kitépték, testüket földarabolták s ünnepélyesen megették.

Szurippakban ugyancsak sok erechi hadifogollyal ugyanezt cselekedték Inninni tiszteletére, s a város népe mély áhítattal evett ellensége húsából. Ilyenformán az erechi nép a szurippaki katonák bátorságában, a szuripakki pedig az erechi férfiak vitézségében részesült. Az áldozat egyébként kedves volt Istárnak és Inninninek.

A nép éhezett, de bátran tűrt és harcolt. Eltűnt az árpa, a köles, a datolya, a só meg a hal. Tököt, babot ettek itt is, ott is. Sok ezren még azt sem. Az anyák elkergették küszöbükről éhező gyermekeiket.

Egyszóval, anélkül, hogy részleteznők a hadjárat eseményeit, minden a maga rendje-módja szerint történt. A főpap, a papság, a Vének, a Beavatottak, a hadvezérek, mérnökök és katonák, az íjgyártók és méregkeverők, a hajóácsok és a tengerészek, a csáklyások meg a búvárok mind-mind híven követték kötelességük parancsait s a hadi tudományok szabályait. Mind elteltek igazuk tudatával, s meg voltak róla győződve, hogy ezúttal az örök békesség ügyét szolgálják.

De ezen nincs mért meglepődnie, aki tudja, hogy a háború örök, egyedül a béke véges és rövid. Az örök háború során pillanatokig tartanak az örök békék.

Ilyen körülmények között miképpen mehetett volna Utnapistim Lugalhoz? Avagy Lugal Utnapistimhoz? A határok tűzben-vízben álltak, a nép szent dühe mindkét birodalomban égig csapott. Utnapistim kénytelen volt mahhú tudományához folyamodni.

Vállalnia kellett a varázslást. Az Égi Gyík megnőtt, akkora volt, mint egy ivóedény pereme. Miközben a birodalmak tépték, ölték, marcangolták, gyújtogatták, vízzel árasztották el, kivégezték, éheztették, szomjaztatták, elsüllyesztették, elfogták, vakították, oltárra fektették, megették egymást, az Égi Gyík lassan, de egyre gyorsuló lappangással közeledett. Ábrázata most már nem volt teljes egészében parázsvörös, hanem néhol rézvörös, néhol meg fehér, mint a fényes ezüst. De ezt a fehérséget is beragyogta valami titokzatos vörösség halvány sugárzása. A rézvörös helyeken nagy, fehér foltok látszottak, a fehéreken meg rézvörösek. Tisztán meg lehetett már különböztetni az Égi Gyík tátott száját, ijesztő fogait, villogó szemét, ábrázata torz rémvonásait az éjszakai égboltozaton. Különösen akkor volt félelmetes, ha felhők közül vicsorgott a földre. Sugarai alattomosan tűztek ki a felhők résén, leragyogtak a sötétbe merült természetre s a háborúban pihegő falvakra, városokra. Végtelenül megnövelték a hatalmas épületek arányait, árnyékba borították a szűk utcák medreit, az új kikötő óriási kövekből rakott gátját megnyújtották, be, egészen a csillogó, vörös vízterületig, ahol az Égi Gyík sugárhidat vert.

Mindez nem volt meglepő Utnapistim s néhány híve számára. Simetán számításai helyesek voltak, Ur-Ba'u szent szövegei mély értelmet nyertek. Hétil ugyan a főpaphoz alkalmazkodott, de azért nem kellett sokat töprengenie, hogy belássa: hiábavaló volt a nagy áldozat. Namzi sem mondta ok nélkül, hogy az emberi nem története nagyjából véget ért, a beléndekfőzetet sem tartotta készen ok nélkül. Meglepő csak az volt, hogy mindenki a véres háborúval törődött, ahelyett, hogy az égre vetette volna tekintetét, s elgondolkozott volna háború és béke tökéletes hiábavalóságán.

- Ó, Anu Atyám - imádkozott Utnapistim -, tudom, tilos a mahhú tudomány. Tudom, nem szabad más érvvel élnem, mint meggyőzéssel, türelemmel, józan elmével. De miképpen találkozzam Lugallal a háború forgandóságai közepette? A Te ügyed szolgálatában nyúl szegény szolgád a mahhú tudományhoz! Bocsáss meg neki, Anu.

Mindenfelől jól meghányva-vetve kötelességeit, a világ állapotát, az emberi gyarlóság, ostobaság mérhetetlen erejét és a saját tehetetlenségét, Utnapistim hét napig böjtölt és imádkozott. A nyolcadik napon elővette gondosan csiszolt kristályát, maga elé tette egy cédruslapocskára, lábszárát összehajtogatva elébe ült, s nyugodtan, mozdulatlanul nézte a kristályt. Érezte, amint az agyába húzódott hajdani harmadik szem összeköttetésbe kerül a sugárzó kristállyal, s legyőzhetetlen erejét Lugal irányába sugározza.

Végül nem látott semmit, magát a kristályt sem. Révületbe esett.

Az ajtó megnyílt, Lugal belépett. Meghajolt Utnapistim előtt. Meglepően magas férfi volt, s időtlen, mint Utnapistim. Arca sápadt, kemény. Szája nagy, keskeny, szorosan záruló. Szeme viszont kicsiny, fekete, két ferde redő fogta még kisebbre. Vékony fekete álszakállt viselt, fején hét részből összeillesztett vörös tiarát, homlokán csillogó kristálygombot. Öltözéke a Szurippakban szokásos, csípőn alul megkötött pálmalevél szoknya meg egy vállára vetett, hosszú fehér, rostokból szőtt kendő volt.

Behúzta az ajtót, letelepedett Utnapistimmal szemközt a gyékényre.

- Üdvözöllek, testvérem, Aki-Megtalálta-Az-Életet - köszöntötte igen halkan, kimérten. - Eljöttem, mert megtudtam, hogy beszélni kívánsz velem.

- Ó, Lugal, ó, király - szólította meg Utnapistim nagy hódolattal, összeillesztett tenyerét a homloka elé emelte. - Üdvözöllek. Hogy szolgál az egészséged?

- Jól, köszönöm. És a tiéd?

- Köszönöm, király. Innál egy korty sört?

Utnapistim megrázta a kis ezüstcsengőt. Csakhamar belépett egy szolga.

- Hozz egy tál almáslepényt s egy kancsó sört, két kupát - parancsolta a házigazda.

Az almáslepény meg a sör egy pillanat múlva ott állt a gyékényen. Sokkal gyorsabban, mint ahogy hozni lehetett volna.

A király mosolygott, kivett egy darab lepényt, udvariasan megette. Azután ivott egy kortyot a sörből.

- Hazánk háborúban áll egymással - kezdte halkan Utnapistim. - Mint két óriás sárkány, tépi, marja, szaggatja egymást. Vérzik a szívem, ó, Lugal. Sokat töprengtem, imádkoztam, tusakodtam magamban. Százszor meg százszor is megkérdeztem: vajon ez volna Anu akarata? Hogy a mi népünk földúlja a te néped vetéseit, lerombolja házait, vízzel árassza el földjeit, rabszíjra fűzze katonáit, szívét kitépje, húsát megegye? És egyre tisztábban hallom Anu szavát: nem ezt akarom, azt akarom, hogy a szurippaki nép is éljen, hallgassa szavamat, örvendezzék nekem, s gondoljon a feljebb való dolgokra. Erről akarok beszélni veled, ó, király.

Lugal jól eszébe véste Utnapistim szavait. Szemét behunyva sokáig hallgatott.

- Szíved vérzik, ó, Utnapistim, testvérem - szólt halkan. - De vérzik az én szívem is, mert katonáim földúlják néped vetését, lerombolják házait, vízzel árasztják el földjeit, rabszíjra fűzik katonáitokat, kitépik szívüket, s a nép megeszi húsukat az áldozaton. Sokat gondolkodtam, töprengtem, tépelődtem én is, vajon ez volna-e Inninni istennő akarata. És szívemben egyre tisztábban hallottam az ő szavát: azt akarom, hogy az erechi nép éljen, örvendezzék az én termékenységemnek, bort igyék, zenéljen, táncoljon s gyermekeket szüljön. Szívesen beszélek veled erről, ó, Utnapistim.

Ősöm Lugalbanda volt, a nagy Beavatott, ismerte a világ isteni számait, az égitestek mozgásának törvényeit, megjárta az Alvilág birodalmát, látta a rettenetes Nergál arcát, s fölemelkedett az égi fényességbe, mert Anu halhatatlanná tette őt. És ugyanez a Lugalbanda volt a te ősöd is, ó, Szurippak isteni királya, beavatott férfiú, ősünktől örökségbe kaptuk a világ isteni számainak ismeretét, az égitestek mozgásának törvényét, megjártuk az Alvilágot, s láttuk a rettenetes Nergál arcát. És lásd, most a te néped hadakozik az én népem ellen, s az én népem a tiéd ellen. Noha ismerjük az ősi igazságot, s ismeri nálunk is, nálatok is minden ember. Ez pedig így szól: "Mégy, és elveszed ellenséged földjét: jön, és elveszi földedet az ellenséged." A Vének Tanácsa azonban nálunk is, nálatok is úgy határozott, hogy öljük egymást. Így van ez emberemlékezet óta. Mert igaz a régi bölcsesség: "A barátság egy napig, a szolgaság örökké tart." Bizony, alig tartanak örök barátsági szerződéseink egy napig, de örökké tartanak a fegyver szolgaságának napjai. Azt hiszem, ó, Lugal, te sem tartod számon háborúinkat, amiként én sem.

Lugal megrázta a fejét.

- Feljebbvalókra kell tekintenünk, ó, Lugal - folytatta Utnapistim örvendezve, hogy a király ilyen okosan megérti őt. - De hadd kérdezzek tőled fontosabbat, mint amiről szóltam. Elvégre a háborúra kár sok szót vesztegetnünk. Mondd, ó, Lugal, látjátok ti is az Égi Gyíkot?

- Ti Égi Gyíknak nevezitek, mi Vörös Sárkánynak - bólintott Lugal. - Tudósaink ismerik a világ számait s az égitestek mozgásának törvényeit. Népünk pedig éppen úgy tapasztalja, mint a tiétek, hogy a tenger árja elöntötte partjainkat, túlhágta legerősebb gátjainkat, elárasztotta raktárainkat, elsöpörte parti falvainkat, a vadvizek megduzzadtak, a sárkányok, óriás teknősök, békák, skorpiók és férgek módfölött elszaporodtak, a földművesek elhagyják földjeiket, kiverik házukból azokat, akik dombon, hegyoldalon laknak, rémület, nyomorúság, aggodalom facsarja szívüket, s el vannak keseredve, mert az asszonyok csupasz, zöld szemű gyermekeket szülnek, akiknek nincsen úszóhártyájuk. Tudjuk, hogy mindezt a Vörös Sárkány hozta reánk. Régi szent könyvekből tudjuk továbbá, hogy Inninni, a kegyetlen, időnként elküldi a Vörös Sárkányt, s elpusztíttatja vele a világot. Igen, ó, Utnapistim, tudósaink dermedten ülnek a Csillagtoronyban, kezükben reszket a szextáns, mert látják, hogy a rettenetes Sárkány tátott torokkal közeledik, hogy tüzet és forró vizet zúdítson a világra, lerogyassza a szilárd oszlopokon nyugvó égboltozatot, megrázza a földet lábunk alatt, s halomra döntse hatalmas épületeinket, amelyeket varázstudományunkkal emeltünk.

- Hát ha ti is látjátok mindezt, miért nem gondolkoztok a menekülés módjain? - kérdezte izgatottan Utnapistim.

Lugal ivott egy kortyot, kendője csücskébe törölte száját. Halkan felelt:

- A Beavatottak gondolkoznak. De a nép... Hiszen tudod, ó, Utnapistim, a nép dolga nem az, hogy gondolkozzék.

- Ó, Lugal, testvérem! - kiáltotta Utnapistim nagy indulattal, szemében könny csillogott. - Vessünk véget a harcnak, tegyük félre fegyvereinket, forduljunk el a földi hatalomtól, öljük meg magunkban az irigységet, mondjunk le varázshatalmunkról, ne átkozzuk többé egymást, s ne vesződjünk az átkok erejének megtörésével! Egy az út, egy az igazság, s egy az élet: Anu, a jóságos. Hallgassunk reá, ő kivezet bennünket a pusztulásból. Anu az életet akarja s nem a halált!

- Bölcs vagy, ó, Utnapistim, Lugalbanda ivadéka - sóhajtotta Lugal megrendülve. - De kívánságod fölöttébb hiábavaló. Az emberek élnek, munkálkodnak s meghalnak. Az időben élnek. És az idő törvényeinek engedelmeskednek. Az időtlenség eseményeit csak mi látjuk, a világ isteni számait, az örökkévaló törvényeket csak mi ismerjük. Ha a tenger beljebb zúdul a szárazföldre, ők is beljebb vonulnak. Ha a földeket elárasztják a vadvizek, a dombokra mennek. Ha a csatornák és a zsilipek megromlanak, szidalmazzák a mérnököket és lázadnak, de beletörődnek. Ami következik, nem tartozik rájuk, hanem a fiaikra, unokáikra és dédunokáikra, mint ahogy az ő dolguk sem tartozott a nagyapáikra, őseikre. S azt hiszik, hogy a pillanat, amelyben élnek, örökkévaló. Csak mi látjuk, ó, Utnapistim, hogy az örökkévalóságuk: pillanat.

- Véget kell vetnünk a háborúnak! - kiáltott föl Utnapistim lelkesen. - Meg kell magyaráznunk a népnek: az istenek a békét akarják, hogy megmeneküljön az emberi nem a végső pusztulástól...

- Ó, Utnapistim - sóhajtott Lugal szomorúan, de mosolygott -, a háború az idő pillanatainak dolga. Meg sem értenék tehát, ha azt kívánnók tőlük, hogy hagyják abba. A harc: az idő. A gyűlölet: az idő. A szerződések: az idő. A romlás csakúgy, mint az építkezés: az idő. A nyelvek: az idő. Az átok és a rontás: az idő. A varázserő: az idő. A béke pedig s a lemondás: az időtlenség. Hogyan érthetnék meg tehát kívánságaidat, ó, bölcs Utnapistim?

- Nem, nem tudok megnyugodni benne! - kiáltotta Utnapistim ingerülten. - Anu jó, ő a szeretet, ő a béke. A mi dolgunk, Beavatottaké, hogy közvetítsük istenünk akaratát a néphez.

- Ó, Utnapistim, tiszta és jóságos a te szíved - mosolygott meghatottan Lugal. - Azt hiszed, meggyőzheted az emberi nemet az istenek akaratáról. Holott az istenek akarata: az időtlenség akarata. De vajon nem teremtette-e Anu Apszut és Tiámatot az idők kezdetén, s nem harcoltak-e ők is egymással? És vajon az istenek nem hadakoznak? Békén szendereg-e Szabitu a tengerek mély ágyában, nem tör és ront-e s nem épít-e ugyanakkor? Nem dübörög-e Ramman az égboltozaton, s nem menekülnek-e ilyenkor maguk az istenek is az Ég legfelsőbb zugába, az alvilágiak az Alvilág legsötétebb mélységébe ijedtükben? Nézd magát Istárt, akit mi Inninninek nevezünk. Nem egyesül-e benne a termékenység áldása a pusztítás átkával, a magáé a vérével, nem ölte-e meg szeretőjét, Dumuzit, s nem támasztja-e föl minden esztendőben a tavaszi napéjegyenlőség éjszakáján? Honnét ismered az istenek természetét és szándékait, ó, Utnapistim?

- Anu a szívemben lakik, onnét ismerem őt - suttogta Utnapistim. - Enlil, Istár kegyetlen kívánságára, elhatározta, hogy pusztulást bocsát az emberi nemre, mert elfeledte az ő parancsait.

Lugal felemelkedett. Megigazgatta szoknyáját, elrendezte vállkendője redőit, mosolygott.

- Aki fölismeri őt magában s megérti szavát: kövesse. De arról mondj le, ó, Utnapistim, hogy az embereket az örökkévalóság útjára tereld. Csak uralkodhatsz rajtuk, avagy elvonulhatsz lakóhelyeik közeléből. Én uralkodom. Ez pedig annyit jelent, hogy háborúba viszem őket, ha háborút kívánnak, békét kötök, ha békét akarnak, megásatom a csatornáikat, kinyitom, bezárom a zsilipeket, hajókat építtetek és kenyeret helyezek a gyékényükre. Fölvonulok a templomba, áldozom az isteneknek, koszorút teszek a fejemre, énekelek és táncolok az Örök Mértékek köve előtt, tömjént hintek a parázsra, s fennszóval könyörgök, bocsássa meg tudva-tudatlan elkövetett bűneinket. Inninni kegyetlen: háborút és élő emberi szíveket akar. Adok tehát háborút s élő szíveket a nép nevében. Az istenek, ó, Utnapistim, örökkévalók, az emberek, ó, Utnapistim, mulandók. Hadd éljék tehát a mulandó életet a maguk módja szerint.

Intett, meghajtotta fejét, lassan kilépett az ajtón.

Egy kis szél támadt utána, ahogy az ajtó nesztelenül nyílt s csukódott bőrsarkain. Aztán mély csend lett. Mély, hangtalan csend, mintha megállt volna az idő.

De megint megindult, lassan-lassan forogni-peregni kezdett, s Utnapistim fölemelte fejét. A kristályt szomorúan fölemelte s egy faragott csontládikába rejtette. Sokáig ült még elgondolkozva a gyékényen. Szomorú, levert, reménytelen volt. Nem sikerült meggyőznie Lugalt. Holott Lugal éppoly tisztán, mélyen, igazán látott mindent, mint ő.

Ugyanazon a napon, ugyanabban az órában, Lugal király és főpap egyedül ült az örökkévalóság számára épült óriási palotájában. Fáradt volt. Hosszadalmas szertartásokat kellett végeznie a Tüzes Hegy ormán, s ez kifárasztotta. A Tüzes Hegy Erechhel szemben levő oldalán ugyanis a szurippaki nép szokott fölvonulni Inninni tiszteletére rendezett áldozati ünnepein. A határt itt sűrűn elhegyezett vaskos sziklatornyok, erős sáncok védték. Lugal már kora reggel égő és füstölő áldozatot mutatott be É-kur templomában, a Hegyházban. Nagy hőség volt, szakadt az eső. De azért hatalmas tömeg gyűlt össze, s verette magát a záporral egész nap.

Majd a nép, élén Lugallal s a Vének Tanácsával, a Tüzes Hegyre vonult, hogy feneketlen kráterébe vesse az elfogott erechi asszonyok egy nagy csoportját. A Szent Út síkos volt a meredek hegyoldalon. Lugal maga is többször megcsúszott, a feje fölé ernyőt tartó papok alig tudtak menni. A főpap-király ugyan észre sem vette akkor a fáradalmakat, de most, hogy szobájában ült, kimerültnek s meglepően álmosnak érezte magát.

Elmerengett. Fülében még zengett a nép hatalmas éneke, a hárfák, harsonák és dobok egetverő harsogása. Szeme előtt kápráztatóan nyílt meg a hegyoromról táruló kilátás a síkságra, a városra s mögötte a fátyolokba burkolózó tengerre. A Szent Utat szegélyező óriási emberfejek rejtelmes mosollyal bámultak az öböl felé. Lugal ezeken a képeken merengett fáradtságában, míg úszóhártyás ujjai elmélázva forgatták a söröskupát.

Egyszerre csak gyenge légáramlás legyintette meg. Föltekintett: az ajtó kinyílt, s lassú, nesztelen lépésekkel Utnapistim jelent meg a homályos szobában, összeillesztett tenyerét a homlokához emelte, mélyen meghajolt Lugal előtt.

- Üdvözöllek, testvérem, ó, király - mondta igen halkan. - Hogy szolgál az egészséged?

Lugal meglepetésében fölkiáltott.

- Ó, Atra-Hasis, testvérem! Hogy kerülsz te ide?

- Megtudtam, hogy beszélni kívánsz velem - felelte Utnapistim szelíd mosollyal. Letelepedett a cifra gyékényre, gondosan elrendezgette csípőjén megkötött pálmalevél szoknyáját, duzzadt nagy ajkát megtörölgette keze fejével, ahogy szokta, s várakozóan tekintett Lugalra.

- Egyél egy darabka almáslepényt, igyál egy korty sört - kínálta Lugal. Gyorsan megütötte a gongot. Az ajtóban egy szolga jelent meg, leborult a földre. - Lepényt, sört, ivóedényt! - parancsolta a király szaporán.

A szolga sebesen kihátrált az ajtón, de már egy pillanat múlva ott is állt aranytálban a lepény, aranykancsóban a sör s aranykupa a gyékényen. Sokkal gyorsabban, semhogy emberi erővel be lehetett volna hozni.

Utnapistim udvariasan evett egy darab lepényt, ivott egy kis sört.

- Hallgatlak, ó, király - mondta végül halkan.

- Nem is tudom, hol kezdjem - fogott hozzá Lugal. Mélyen sóhajtott, nagyon nehéz volt a szíve. - Hosszú idő óta böjtölök, tépelődöm, imádkozom, tusakodom magamban. Vérzik a szívem, ó, Utnapistim, mert az én népem minden módon öli, tépi, szaggatja, pusztítja a te népedet. Éjjel-nappal kérdezgetem magamtól: vajon ez volna Inninni istennő akarata? Vajon azt kívánja az istennő, hogy aki munkálkodik, tegye le a szerszámot, aki aratni szeretne, menjen a sáncokra, aki földjét akarja öntözni, vérrel öntözze a köveket? S úgy érzem, ó, Utnapistim, testvérem, hogy Inninni, az istennő, kegyes és jó. Ő a termékenységet szereti, az örömet, a sört, a táncot, a gazdag gabonaföldeket, a halban bő vizeket, a roskadó hálókat. Azt mondja Inninni: "Menj, Szabitu, csendesítsd le a tenger vizét, hogy fiaim halászhassanak. Menj, Niszaba, tégy kenyeret az én gyermekeim gyékényére. Mert fiakat és leányokat akarok az asszonyoktól, bőséges magot a földbe és bőséges magot a méhbe."

Utnapistim szelíden mosolygott.

- Látom, ó, bölcs Utnapistim - örvendezett a király -, hogy egyetértesz az én dadogó szavaimmal. Isteni ősünk, akitől a világ Szent Számainak ismeretét, a csillagok járásának törvényét kaptuk, Lugalbanda, Szurippakban élt, de te Erechben állítottál templomot tiszteletére, rendeltél papnőt szolgálatára. Testvérek vagyunk. Mondd, miképpen vethetnők végét a háborúnak, hogy népünk feljebb való dolgokra nézhessen?

- Ó, Lugal, kiáltott föl szokatlanul hevesen Utnapistim. - Ha kívánságodat meg lehetne valósítani!

- A nép elé kellene állnunk - folytatta lelkesen Lugal, egészen közel hajolt Utnapistimhoz, s ujjával megérintette mellén a pikkelyt. - Igen, álljunk a nép elé. Nyilatkoztassuk ki az istenek akaratát. Parancsoljuk meg, hogy tegyék le a fegyvert, térjenek vissza munkájukhoz. Ne áldozzák föl többé egymás eleven szívét, ne egyenek egymás húsából. Mondd, ó, Utnapistim, tudják nálatok, hogy az égen megjelent a Vörös Sárkány? Ugyanaz, amelyről a régi szent könyvek szólanak?

Feszülten nézett Utnapistimre.

- Nálunk is van Csillagtorony - felelte lassan Utnapistim az ő megszokott, halk, mély hangján. - Tudósaink vizsgálják a Bibbuk és csillagképek mozgását, ismerik törvényeit. Beavatottjaink megkapták a Szent Számok titkát, É-anna templomában nálunk is ott áll a Szent Számok kőből faragott mértéke. Az Égi Gyíkot látjuk, ismerjük, tudjuk, reánk tör, elpusztítja a földet és az emberi nemet. Tudom, ó, Lugal, erre kellene gondolniuk az embereknek.

- Álljunk a nép elé! - kiáltotta serényen Lugal.

Utnapistim szomorúan mosolygott.

- Okos vagy, ó, Lugal, s tiszta a szíved. De a nép elé hiába állnánk. A nép szíve tele van gyűlölettel, irigységgel. A nép pusztítani akar. Igazságot akar, de legázolja, aki megmondja az igazságot. Csak kettőt cselekedhetsz, ó, Lugal. Uralkodsz a népen, vagy elvonulsz lakóházai közeléből. Király vagy, uralkodsz. Tudhatod hát, hogy a népet három törvény vezeti: az Eszme, az Igazság meg az Ostobaság. Az Eszme elpusztítja az Igazságot. Az Igazság megöli az Eszmét. Az Ostobaság pedig eltapossa mind a kettőt. Igen, te uralkodsz, ó, Lugal! Tudhatod hát, hogy ezt a három törvényt kell szolgálnod.

- Én az istenek szavát akarom szolgálni! - kiáltott föl Lugal.

- Vajon ismered-e az istenek szándékait? - kérdezte egy kissé gúnyosan, de végtelenül szomorúan Utnapistim. - Azt mondod, Inninni termékenységet, örömet, életet akar. Azt mondod, irtózik az Eleven Szívek Áldozatától, a tűzhányóba lökött asszonyok jajszavától, a pusztuló földek, leégett házak, feldúlt családok látványától, a hontalanul, éhesen, fáradtan kóborló nép szomorúságától. De lásd, már az idők elején nem vonta-e magára Anu haragját az első ember, Adapa, akit mi Adamának nevezünk? S a törvények tábláit nem ragadta-e ki Enlil kezéből a Zu madár, hogy a maga tetszésére érvényesítse? És Istár, akit te Inninninek nevezel, nem férfi-e reggel, s nem nőszemély-e este? Vajon nem egyesíti-e az isten, Anu, magában a jóságot és a kegyetlenséget, az életet és a halált, a magasságot és a mélységet, a keserűt és az édeset, a kéjt és a kínt, a világosságot és a sötétséget?

- Én Inninni szavát meghallottam s megértettem - makacskodott Lugal. - Az ő szava pedig ezt mondja: "Eltávoztatok tőlem, elhomályosult bennetek az arcom, elnémult a hangom, elszakítottátok a szövetséget, amit veletek kötöttem. Ezért elküldöm reátok a Vörös Sárkányt, hogy pusztítson el benneteket, mert új földet akarok látni és új embert, aki hű legyen hozzám, s akivel jót tehetek!" Ezt mondja nekem Inninni, az élet istennője.

- Valóban, meg kellene szüntetni a harcot, hogy a szemek az Égre tekintsenek, ó, Lugal. De ez lehetetlen. Mert a nép azt mondja: ki küld bennünket harcba, ha nem Inninni, hogy bosszút álljunk azokon, akik lábbal tapossák törvényeit, megszegik parancsát? Mi, azt mondja a nép, örök békét akarunk, de ez csak akkor lehetséges, ha elnémítjuk a békétleneket. Majd ha Inninni igazsága győz, béke lesz a világon, s mi, teljesítvén az istennő parancsát, visszatérhetünk munkánkhoz. Ezt mondja a nép. És valóban, mondd meg igaz lelkedre, nem az istenek szándékait követi ebben?

Nehéz csend szakadt rájuk. Pisszenés sem hallatszott az egész palotában, de még egy szúnyog szárnyának gyengéd dünnyögése sem.

- Mit tegyek, mit tegyek hát, ó, Utnapistim! - kesergett Lugal kétségbeesve.

- Tedd le főpapi tiarádat, vesd le királyi köpenyedet, dobd le vállkendődet, hagyd el ezt a palotát, s vonulj félre a népek útjából, ó, Lugal - tanácsolta Utnapistim.

- Akkor kimondják, hogy megszegtem az istenek akaratát, s megölnek.

- Halhatatlan vagy! - kiáltotta Utnapistim.

- Csakhogy mást kennek királlyá s főpappá a helyemben, s az ugyanazt lesz kénytelen cselekedni, amit én. Holott, amíg a szent trónuson ülök, megmenthetem őket.

- Megmenteni a halandókat? - mosolygott Utnapistim szomorúan. - Szeretheted. Sajnálhatod. Imádkozhatsz értük. Föláldozhatod magad a lelkükért. De megmentened... nem lehet. Ki-ki csak magát mentheti meg!

- Mindent el akarok követni, hogy megértsék, a fejsze a fák gyökerére vettetett!

- Vállat vonnak s azt mondják: jó, de előbb győzzük le Erech istentől elrugaszkodott népét, romboljuk le falait, hányjuk kardélre a csecsemőket is, tépjük ki a gyomot gyökerestől, s azután lássuk, miképpen intézzük az emberi nem megmentését.

Megint hallgattak. Lugal kínlódva töprengett, Utnapistim bölcs mosollyal nézte.

- Hatalom, erő, törvény, fegyver van a kezemben - kezdte újra Lugal konokul. - Te azért beszélsz így, ó, Utnapistim, mert nincs a fejeden a vörös tiara, válladon a hímzett köpeny. - Én azonban király s főpap vagyok, elszámolással tartozom az isteneknek. Tekintetemet a népemen pihentetem, figyelem az emberek sorsát, szemmel tartom házát, kenyerét, családi javát, örömét és bánatát...

- Számon akarod tartani a tenger fodrozódó, fölcsapó s megint eltűnő hullámait? A folyó elfutó fodrát? Meg akarod őrizni a szivárványos habot az elpattanástól?

- El akarom rendelni...

- El akarod rendelni, hogy a hullámok, a vízfodrok, a buborékok álljanak meg, merevedjenek meg mindörökre? Ülsz az időtlenség mozdulatlan partján s mozdulatlanná akarod tenni az elfutó időt?

- Mi fog elkövetkezni hát? - kérdezte tehetetlenül Lugal.

- Megmondom, ó, király - felelte lassan, igen halkan Utnapistim, s nagy barna szemét Lugal kicsiny, mélyen ülő, szemzáró redővel szűkített tekintetébe fúrta. - Erech meg Szurippak viaskodni fog tovább. Erech legyőzi Szurippakot, s igazságot tesz rajta. Szurippak összeszedi minden erejét, s legyőzi Erechet. És igazságot tesz rajta. S amikor már mind a kettő összetört a nyomorúság súlya alatt, amikor az újra meg újra fölépített házak, templomok, kikötők s könyvtárak megint romokban hevernek, jön a harmadik hatalom, s legyőzi mind a kettőt, és igazságot tesz. S ekkor eljön a negyedik, hajókkal és seregekkel. Így folyik ez mindaddig, amíg az Égi Gyík roppant bosszúja meg nem rengeti az Ég oszlopait, meg nem rázza a földet, halomra nem dönt minden épületet, a mélybe nem sodor minden istenszobrot, a lezúduló víz meg nem fojt embert-állatot, s agyaggá nem teszi az elvakult emberi nemet mindenestül. S akkor új eget s új földet látsz, ó, Lugal, s új embert, ahogy mondtad.

A király tenyerébe támasztotta fejét. Szomorú volt, tehetetlen, fáradt. De még egyre töprengett, mit tehetne a romlás elhárítására. Nehezen adta meg magát. Nem tudta belátni, hogy ő, a király és főpap, a Beavatott, a világ Szent Számainak ismerője, aki megjárta az Alvilág birodalmát, s látta Nergál rettenetes arcát is, ő, Lugal, aki időtlen idők óta egyre új s új alakban intézi Szurippak népének sorsát, s majd egyszer eltávozik az örök fényességbe, hogy ott is halhatatlan legyen, ő, aki roppant épületeket rakat, hajókat építtet, csatornákat ásat, könyvtárat emeltet a szent iratok számára, csillagvizsgáló tornyot az égitestek útjának figyelésére, parancsokat oszt a turtánnak, seregeket mozgat, ellenséges birodalmat romboltat, trónusán rendelkezik élet-halál fölött, most tétlenül nézze a Vörös Sárkány közeledését, s ne álljon a végső pusztulás útjába. Addig töprengett, mélázott és szomorkodott, amíg bele nem nyilallt egy gondolat. Fejét fölvetette, vékony ajkán diadalmas mosoly játszott.

- Tudod, ó, Utnapistim - kiáltott fel kemény hangon -, mit cselekszem?!

- Mit, ó, testvérem, király?

- Legyőzőm Erechet. Örök békét kötök vele. Tanácsba hívom az erechi Véneket és Beavatottakat s téged is, ó, Utnapistim, aki legnagyobb vagy a Beavatottak s legvénebb a Vének között. Együtt áldozunk Inninninek és Anunak. Égőáldozatot s illatáldozatot mutatunk be a hatalmas isteneknek. Szabadon bocsátjuk a foglyokat, feloldozzuk a megkötözötteket. Helyreállítjuk a lerombolt épületeket, a feldúlt csatornákat. Kijavítjuk a zsilipeket. Azután a mérnökökkel elkészíttetem egy hatalmas, mérhetetlen torony tervét, toronyét, amilyet még nem építettek ezen a földön soha. Toronyét, amely kiemelkedjék a legmélyebb hullámokból, szilárdan megálljon a legrombolóbb földrengés közepette is. Követeket küldök Aztlánba, kérvén őket, építsenek tornyot ők is, vagy, ami még helyesebb, válasszunk ki közösen alkalmas helyet a torony számára, s egyesítsük minden erőnket, tudományunkat s varázshatalmunkat. Mozdítsunk akkora sziklákat, amilyeneket még nem mozdított isteni erő. Szedjünk százezer munkást a nép közül, nyissunk aszfaltbányát, főzzünk szurkot a kövek megerősítésére, többet, mint amennyit mai bányászaink s főzőink együttvéve adhatnának. Ássuk a torony alapjait tíz gar mélyre. Ami erőt, fáradalmat, verejtéket eddig egymás elpusztítására fordítottunk, fordítsuk a torony építésére. Legyen a toronyban könyvtár ősi szent könyveink számára, legyen templom és oltár, legyen a tetején csillagvizsgáló erkély, hogy tudósaink onnét figyelhessék a Vörös Sárkány meg az égi istenek útját. És legyenek benne lakások a nép, ólak az állatok, raktárak az élelem számára, hogy az odamenekülő nép el ne pusztuljon étlen. És legyenek szobák az orvosok részére, hogy a betegeket gyógyíthassák. Mit szólsz hozzá, ó, testvérem, Utnapistim?

Győztesen nézett Utnapistimre.

- Ó, Lugal, király és főpap - suttogta Utnapistim szomorúan, kiitta maradék sörét, s keze fejével letörölte csöppjeit az ajkáról. - Te király vagy, uralkodsz és parancsolsz. Szavadra terveket készítenek a mérnökök, munkásokat szednek a felügyelők, sziklákat hordanak a varázstudománnyal megáldottak, aszfaltot főznek a gyárak, csatornákat ásnak a rabszolgák. Ha kívánod, szövetségre lép veled a legyőzendő Erech, s Eridu, sőt a távoli Aztlán hatalmas birodalma is. Te király vagy, Lugal, szavadra óriási torony emelkedhet a kiválasztott alkalmas helyen, alapjai tíz gar mélyre nyúlhatnak, lehet benne könyvtár, templom, csillagvizsgáló, ezer meg ezer szoba az emberek, ezer meg ezer ól az állatok, sok-sok ezer raktár az élelem számára. De mindez össze fog omlani, mint a hitvány hangyaboly, amikor az Égi Gyík megrázza az Ég oszlopait, megrendíti a földet, lezúdítja tüzes köveit s dermesztő esőjét a világra.

Szólt, lassan meghajolt Lugal előtt s nesztelen lépésekkel kiment. Gyengéd szellő támadt utána, amint az ajtó nyílt-csukódott bőrsarkain.

Lugal sóhajtott. Fölkelt, megsimította verejtékező homlokát. Utnapistim egyetértett vele, s mégsem sikerült meggyőznie. De azért elhatározta, hogy mindent megtesz, amit gondolt.

Szomorú, levert volt. De kemény s határozott, ahogy királyhoz illik.

Erech népe ujjongott. Mindenki az utcára tódult. Nagy győzelem híre érkezett: a szurippaki sereg zömét sikerült bekeríteni. Enmu-dugga, a turtán, ezúttal rövid, de még határozottabb szavakkal jelentette be a Vének Tanácsának, hogy legalább százezer főnyi sereget zártak körül a hadviselés szabályai szerint. A sereg lefegyverzése, a katonák elfogása és rabszíjra fűzése gyorsan halad előre, a haditudomány szabályai szerint.

Az utcákon csakugyan nagy számban kísértek foglyokat ajkukba fűzött szíjakon, hátrakötözött kezekkel. Pálmalevél szoknyájuk, nyakukba vetett rostköpenyük tépett és csatakos volt, fejükről hiányzott a bőrsisak, szánalmas állapotban voltak. Testük oly sovány, hogy mindenki láthatta, fogytán van már az élelmük, tán a füvet is megeszik odaát kínjukban. Sikerrel járt tehát a földek elárasztása, a csatornák eltorlaszolása, a zsilipek szétverése, a raktárak fölgyújtása és a tengerzár is.

Enmu-dugga azonnal megkapta az "Istenek Kedvence" címet és rangot. Ő az a férfiú, aki eltiporta a gonoszság, az árulás és istentelenség fészkét s meghordozta az igazság fáklyáját az ellenséges földön. Most már csak egészen rövid idő kérdése, hogy az előretörő sereg elérje magát Sziruppak városát, elvágja a vízvezetéket, aláássa a tornyokat, ledöntse a bástyákat, s hatalma alá hajtsa a konok megátalkodottságban erőszakoskodó szurippaki népet.

A főpap ünnepi körmenetet rendezett, meghordozták Istár bagolylábú szobrát. Lombsátrakat, viráglugasokat állítottak, énekeltek, zenéltek, táncoltak és ittak. A foglyok közül néhány százat föláldoztak, szívüket kitépték, húsukat földarabolták s megették. Néhány száz elhajtott nőt pedig fölkísértek a Tüzes Hegy ormára, s a kráterbe vetették őket.

Szurippakban nagy megdöbbenés lett úrrá. Lugal összehívta a Vének Tanácsát. A turtán azonban kijelentette, hogy veszedelemről szó sincs, mindössze annyi történt, hogy egy kisebb csapat tervszerűen visszavonult, maga után vonva az ellenséges fősereget, ami által lehetséges a hadvonal két szárnyán bekerítő mozdulatokat végrehajtani s az egész erechi főerőt, több mint százezer embert, bezárni és megsemmisíteni. Ami az elfogott szurippaki hősöket illeti: ők az utóvédhez tartoztak, elszánt harcukkal lehetővé tették a fontos hadmozdulat végrehajtását, s örök hálára kötelezték a birodalmat önfeláldozásukkal. A döntő ütközet még csak ezután kezdődik, mégpedig a turtán s a haditanács tervei szerint, a jósok által megállapított időpontban kétségtelenül olyan sikerrel, hogy a felállítandó emlékoszlopok feliratai mindörökre ámulatba fogják ejteni a világot.

Erre Szurippakban mindenki az utcára tódult, énekelt, táncolt és sört ivott. Inninni tiszteletére kitépték néhány száz erechi katona szívét, húsát megették, fölvonultak a Tüzes Hegy ormára, s nagy sereg elhajtott erechi nőt a kráterbe vetettek. Lombsátrakat, viráglugasokat állítottak mindenfelé. Inninni papnői pedig testük örömében részesítettek minden férfiút, aki megkívánta őket. Olyan nagy volt a vallásos vigalom, hogy az erdőkből levonultak az ember formájú majmok, beszálltak a fecsegő papagájok és a szanaszét heverő ivóedényekből részegre vedelték magukat a mámoros sokaság közepette.

Csakhogy az erechi turtán mégis igazat mondhatott, ámbár a százezres hadsereget nem számlálta meg senki. Mert katonái csakhamar Szurippak falai alatt álltak. Lugal csapatai kétségbeesve védelmezték a vízvezetéket, de sikertelenül. Vissza kellett vonulniok a Tüzes Hegyre vezető Szent Út sáncai mögé, hogy a két sorban fölállított óriás szobrok mágikus erejének védelme alatt kíséreljék meg föltartóztatni a gyáva ellenséget. Szurippak haderejének kezén alig maradt már egyéb, mint ez az út, a város maga, néhány kisebb erődítmény a várostól délre meg a kikötő. Minden hasznavehető férfit a falakra meg a sáncokra rendeltek, sőt kisfiúkat használtak a fegyverek s égő anyagok hordozására, asszonyokat a mérgezett nyilak készítésére. Enni alig volt mit. A raktárak részint kiürültek, részint elpusztultak, részint üzérkedők kezére jutottak. Végül elapadt a víz is a vízvezetékekből, üresen tátongtak a ciszternák.

Fölpuffadt hasú gyermekek támolyogtak az utcákon, sírtak, vagy meghaltak anyjuk karjai között.

Az asszonyok egész nap a raktárak előtt ácsorogtak néhány marék babért, árpalisztért, datolyáért, de üres kosárral tértek haza.

A férfiak pedig dühösen, szótlanul, véres bosszút esküdve s forrón imádkozva vonultak a csatatér egyik feléről a másikra, amint a hadvezér parancsai kívánták.

Elkövetkezett a gyászos, a hihetetlen nap: az erechi csapatok rést ütöttek a falakon, benyomultak Szurippak ősi városába. Iszonytató események zajlottak le ekkor. A szurippakiak utcáról utcára, palotáról palotára, csatornától csatornáig, hídtól hídig védekeztek. Mérges nyilak, szurokcsóvák hullottak a háztetőkről. Az erechiek pedig lépésről lépésre nyomultak tovább. Minden házba betörtek, mindenkit leszúrtak, összevagdaltak, agyonvertek, falhoz csapdostak, akit csak értek. A lakásokból kihányták a bútorokat. Utánuk hajigálták a lakókat. Minden éghetőt fölgyújtottak. A vad ellenállás miatt érzett dühükben törtek-zúztak, öltek, égettek, raboltak. Anu és Istár nevével ajkukon igazságot szolgáltattak, megtanították Szurippakot az örök barátsági szerződések megtartására, Anu törvényeinek tiszteletére, a józan értelem és rend megbecsülésére.

Lugal a Vénekkel s a vezérkarral É-kur templomépületeinek vastag falai, zömök tornyai, tágas udvarai és árkádjai közé húzódott vissza. Minden erejükkel védelmezték a szentélyt, az istenek és ősök szobrait s a szent iratokat, amelyekben az örök tudomány szállott nemzedékről nemzedékre. Itt, a templomvárosban mutatták be utolsó áldozataikat s könyörögtek az istenekhez segítségért, bűnbocsánatért. Itt mondtak szörnyű átkokat ádáz ellenségeikre.

Erech tombolt a diadaltól. Miután a szurippakiaktól rabolt élelmet kiosztották, s az éhségtől szédelgő népet jóllakatták, megnyitották É-annát, s hálaadó áldozatokat mutattak be Anu meg Istár szentélyében. Ismét folyt a sör, a bor, Istár papnői testük örömében részesítették a férfiakat, zengett a zene, dübörgött a dob, harsogtak a harsonák. A nép táncolt. Az erdőkből pedig sunyi, bölcs pofával bevonultak az ember formájú szőrös majmok, bezúdultak a fecsegő papagájok, sört, bort vedeltek a szanaszét heverő ivóedényekből és csöbrökből, vigadoztak, kergetőztek, füttyögtek, betelepedtek a lombsátrakba. A majmok vállukra ültették a részeg papagájokat s dőzsöltek, amíg csak le nem ütötte őket a szent révület mámora.

Enmu-dugga megkapta az "Istenek Ereje" címet és rangot.

Szurippak hatalma tehát örökre megtört. A gyalázat vára porba omlott. A szószegők hitvány népe fegyverszünetért könyörgött, maga a főpap-király, elvakult vezéreivel, hasztalanul könyörgött az égiekhez: elfordultak tőle, megtagadták, undorral megvetették, kiköpték, átadták sorsának.

Egy hajnalon utolsó rohamra indultak az erechiek, s betörtek a templomba is. Lugal magába roskadva ült a Szent Számok kőládája előtt. Amikor a katonák beléptek, fölállt s maga nyújtotta csuklóit, hogy megkötözzék. Tiaráját a fején hagyva, királyi köpenyegében, állán az álszakállal, kísérték erős fedezet alatt a nép ujjongó csúfolódása, diadalüvöltése, zenebonája közepette az erechi főpap, Azag Aja palotájába.

Nyomban utána igába szorított nyakkal bekísérték a turtánt is egész vezérkarával együtt, s külön-külön mély pincebörtönbe vetették valamennyiüket.

Inninni óriási szobrát ledöntötték, a templom cédrusoszlopairól lefejtették az aranyat, a drága edényeket, lápiszlazuli ékszereket összeszedték, s csikorgó zebutaligák százain Erechbe szállították. A nép megint diadalüvöltéssel kísérte a kordékat a városon át, táncolt, ivott, énekelt, dobot vert, kagylókürtöket fújt, s Istár papnői az örömök teljességében részesítették a birodalom hős férfiait, amíg csak el nem nyúltak a földön.

Így végződött Erech és Szurippak háborújának első része.

Mert ez csak az első része volt. A kikötőt ugyanis képtelenek voltak elfoglalni, de nem is igen törték magukat érte. Úgy gondolták, mit ér már a kikötő a város meg a katonaság hatalma nélkül. Valóban, nem is ért volna semmit. Azonban Szurippak válogatott hőseinek egy erős csapata, amely megszállva tartotta az óriási kőgátakat, mólókat és rakodópartokat, a raktárakban fölhalmozott fegyverek, mérgek, szuroktömegek segítségével oly eredményesen biztosította a maga nyugalmát, hogy a hajóépítő telepeken sikerült rendbe hoznia a hajóhadat, sőt még meg is erősíteni. Elannyira, hogy vakmerő tettre határozhatták magukat. Éjnek évadján hajókra szálltak, a gályákat megrakták rabszolgákkal, pontosan elkészített terv szerint eloldozták a köteleket, s hatalmas evezőcsapásokkal megindultak Erech kikötője felé. Minthogy a várost védő falak félköre Északon is, Délen is a tengerpartig nyúlt, a tenger felől be lehetett törni a városba, akár valami óriási sárkány hátsó lábai között az alsó lágy részekbe s onnét a szív felé. A tengerpartot alig védelmezte számba vehető erő. Hiszen senki sem gondolhatta, hogy a leterített vadállat még kinyújtja karmait s éppen innét, a tenger felől tépi föl Erech hasát.

Szurippak hősei, jól meggondolván, hogy életük úgyis az alvilági isteneké, s ha győzelmet nem is, de bosszút sikerül aratniok gyűlölt ellenségükön, egész álló éjjel némán eveztek s készülődtek a hajókon. Felleges, sötét éjszaka volt, az Égi Gyík terhes esőfelhők mögé bújt, sehol sem pislákoltak csillagok. Szakadt az eső, sűrű fátyolt terített a tengerre. A hajó farán állók alig láthattak a hajó orráig.

Csöndes surrogással hasította a hajóraj a hullámokat. Elöl a háromsoros-evezős vezérhajó, ahonnét egy árbocról el-eltakart szuroklámpával adták a jeleket. Szélesen, óvatosan elterülve haladt a hajóhad az öböl felé. Amikor Samas föllépett a Világ Kapujának küszöbére, a szurippakiak előtt fölmeredtek az erechi kikötők magas, lávakövekből épített vörös gátjai, mólói, rakpartjai, áruházai, beljebb pedig előderengtek a kikötőkből nyíló elhagyott szürke utcák. Távolabb a Csillagtorony sötét tömege, a Könyvtár épületének lapos kockája s a Szent Városban, az eső ködéből alig kirajzolódva, É-anna hatalmas épületeinek előugró bástyás falai derengtek.

Mire a kikötő őrsége észbe kapott s megfújta a kagylókürtöket, dörömbölni kezdett a hatalmas lármadobokon, Szurippak hajói máris horgonyt vetettek, pallókat dobtak egymás fedélzetére, egyik hajóról átszökdeltek a másikra, csónakokba ugrottak, s ki ahogy tudott, deszkán, ladikon, vízben gázolva rontott a partra. Mire kivilágosodott, az őrséget leöldösték, rabszíjra fűzték, tengerbe hányták, a kikötőt hatalmukba kerítették, az utcákat megszállták s hozzáláttak a raktárak kiürítéséhez, a csapatok elosztásához, új parancsok kiadásához. S tetőtől talpig fegyverben, azonnal megindultak Erech belseje felé.

Belit-szeri, a Föld istennője, szenvtelen arccal trónolt szentélyében, térdére támasztott tábláján nyugtatta íróvésőt tartó jobbját. Az örökké égő mécses komoran pislákolt előtte. Azag Aja vörös tiarájával a fején trónusára telepedett. Oly mozdulatlanul ült, mint maga a földi eseményeket jegyző istennő. Lábszárán gondosan elrendezte pálmalevél szoknyája redőit, vállán a hosszú fehér kendőt, nagy úszóhártyás kezét a térdére nyugtatta. A Vének és Beavatottak félkörben ültek előtte imadeszkáikon. Itt volt Ammi-szaduga, a földművesek elöljárója, Irnu, az erdők felügyelője, Ilan-semea, az építkezéseké, Ana-am, a fia, Lala, a csatornák elöljárója, Enmu-dugga, a turtán s végezetül maga Utnapistim. A beteg csillagtudós nem jött el. Valamennyien moccanás, hang nélkül ültek a helyükön. Komor csend feküdte meg a hatalmas termet. A félhomály is komorabb volt, mint egyébként, mert ezekben a napokban szünet nélkül szakadt az eső, a terem tetőnyílását be kellett takarni, alig szűrődött be némi világosság.

Nyílt a nehéz bronzajtó, s Lugal, két magas rangú katona között belépett.

Senki sem fordult felé, senki sem pillantott rá. Csak Utnapistim figyelte, anélkül, hogy a szeme mozdult volna.

Azag Aja intett. A két katona megállt az ajtóban, Lugal pedig méltóságos lépésekkel bement a félkörbe. Megállt a főpap előtt, térdre bocsátkozott, leborult, megcsókolta a főpap lábát. Így maradt leborulva, amíg Azag Aja halkan rá nem parancsolt:

- Állj fel, ó, király!

Ekkor fölegyenesedett s megállt mozdulatlanul.

- Figyeljetek, ó, Vének - emelte föl erélyes hangját a Sugárzó. Kemény volt az arca, kemény a tekintete, mint a késpenge. De azért közönyös s oly mozdulatlan, mintha cédrusfából faragták volna. - Lugal, Szurippak főpapja és királya, Inninni szolgája, megjelent előttünk, hogy megcsókolja lábamat, hódoljon Erech istenei és istennői előtt, megvallja, hogy vétkezett Anu törvénye ellen, mert lábbal taposta a békét, fölforgatta a rendet, pusztulásba vitte birodalmunkat és a saját népét. Le akarta dönteni isteneinket, lerombolni templomunkat, ledönteni dicsőséges városunkat, rabszíjra fűzni férfiainkat, elhurcolni nőinket, megölni gyermekeinket. Ilyen szándékok vertek gyökeret Lugal szívében. S ha mindezt meggondoljuk, világos előttünk, ó, bölcs elmék, hogy lázadása az istenek és istennők ellen irányult. Ha terve sikerül, felszabadultak volna az alvilági hatalmak, s romlásba döntötték volna a világ Szent Számainak rendjét is. Márpedig ezeken a számokon alapszik az égitestek mozgása, világunk élete, minden emberi rend és tudomány. Mondhatjuk tehát: a világmindenség alapjai ellen lázadt az előttünk alázatosan álló Lugal. S hogy ez így van, bizonyítják a fölégetett házak, az éhező ezrek, a halottak tömegei, az egész pusztulás, amit tetteivel szemünk láttára művelt. De íme, ó, bölcsek, láthatjátok, hogy ügye elbukott, mert megtagadta az igazságot. Anu, Istár s valamennyi istenünk és istennőnk kinyilvánította ítéletét. Hőseink Anu nevével ajkukon legyőzték a lázadás fészkét, istennőjét ledöntötték trónusáról, szentélyét földúlták, kincseit elhozták, vaksággal megvert, gyűlölködésbe szédült lakóit megfenyítették. A gőgös, hatalmas Szurippak utcáit romok borítják, a lázadók vére festi feketére köveit, örök halálba taszított népén keselyűk lakmároznak. Sakálok és hiénák üvöltöznek a kevély városban, s az erdőkből bevonuló szőrös erdei emberek szedik össze maradék kenyerüket és gyümölcseiket. Anu és Istár vasvesszővel vert rajtuk végig, s ők meggörnyednek e vasvessző kegyetlen csapásai alatt. Szurippak áruló főpapja s királya most itt áll előttünk. Leborult s megcsókolta lábamat. Tekintsetek rá, ó, bölcsek! Alázatos, megtört. Szíve, mint a tapló, nyelve, mint a vén fák oldalán nőtt reves gomba, szeme, mint a kihunyt szén, agya, mint a tengerekben foszladozó hínár, hangja, mint az erdei emberek értelmetlen makogása. Nézzétek őt, és magasztaljátok Atyánkat, aki az Égben uralkodik. Anu nagy, és hatalmas az ő serege!

Valamennyien Lugalt nézték. A király azonban korántsem volt alázatos, görnyedt, hanem egyenes, magas és mozdulatlan. Utnapistim az arcát, a szemét is látta. Komoly, merev, de nyugodt volt az arca, álszakálla sem rezzent. Mélyen ülő sötét szeme villogón tűzött ki ferde szemzugai résén. Nagy, vékony ajkán túlvilági mosoly lebegett.

Utnapistim megrendülve nézte. Ugyanaz a férfiú, aki meglátogatta, ugyanabban a ruhában, ugyanúgy, ahogy nála megjelent.

Lugal Utnapistimre nézett. Arca megrezzent. Mosolya gyöngéddé lágyult. Szemén látszott, hogy ugyanazt gondolja, amit Utnapistim: ez az a férfiú, aki nála megjelent, ugyanabban a ruhában, ugyanúgy, ahogy meglátogatta őt.

Utnapistim ezt gondolta:

- Szeretettel, szánakozással nézlek, ó, Lugal, testvérem! Miért nem tudtalak meggyőzni, hogy az örökkévaló Atya szavát kövesd, a békét szolgáld, s néped tekintetét feljebb való dolgokra irányítsd? Most együtt szolgálhatnánk népünk javát, keresnénk a menekülés útját s mentenénk meg az emberi nemet az Égi Gyík haragjától... Itt állasz megalázva, megkötözött kézzel, birodalmad romba dőlt, s mindkettőnk népe vesztébe rohan. A tiéd, mert legyőzték, a miénk, mert győzött.

Lugal pedig ezt gondolta:

- Szeretettel, megbocsátással állok előtted, ó, Utnapistim, testvérem! Miért nem tudtalak meggyőzni, állj a nép elé, s mondd meg az igazat? Miért nem segítettél, hogy jót cselekedjem? Miért nem támogattál, hogy főpapi s királyi hatalmammal megteremtsem a békét, fölépítsem a romokat, helyreállítsam a szilárd rendet, közös tanácsba hívjam Véneiteket, s együtt építsük föl a tornyot, amely megment bennünket a Vörös Sárkány dühétől? Ó, Utnapistim, te tudod, nem lázadtam én, hanem betöltöttem mint király az istenek rendelését, hogy békét, igazságot s menekülést hozzak a népeknek...

Eközben Enmu-dugga, a turtán, pattogó hangon, erélyes szavakkal beszélt. Vázolta a hadjárat lefolyását, az erechi csapatok nehéz, halálmegvető harcait, okos hadmozdulatait, a vezérkar terveinek pontosságát, céltudatosságát, a fegyverek győzhetetlen jóságát, az erechi nép istenbe vetett rendíthetetlen hitét s az ellenség minden képzeletet meghaladó aljas, megátalkodott öldöklési, rombolási dühét.

- Mindabban, ami történt, s amit a magunk szemével is láthatunk, Lugal a bűnös. De bűnösek a szurippaki Vének, a papok, mert hazug hittel töltötték meg ostoba népüket. Bűnösek az elöljárók, mert munkájukkal szolgálták az istentelenség, az árulás és a rombolás ügyét. Bűnösek a vezérek, mert haditerveket gondoltak ki az igaz ügy ellen, a fegyverkészítők, mert a katonáknak mérgezett nyilakat, fúvócsöveket, pajzsokat, sisakokat, köpönyegeket készítettek. Bűnösek az élelemraktárak felügyelői, mert a nép testi erejéről, amíg tudtak, gondoskodtak, a vízvezetékek elöljárói és a ciszternák felvigyázói, mert, amíg lehetett, vizet adtak a városnak, holott ha nem adtak volna, az igaz ügy régen diadalra jutott volna. Most csak e megvetendő, hitvány, áruló király áll előttünk - harsogta érces hangon, s rámutatott Lugalra. - Papjai, vezérei, felügyelői, elöljárói azonban börtöneinkben várják sorsukat. Aki elmenekült, vagy elbújt, hiába reménykedik. Elfogjuk, ajkukba szíjat fűzünk, s megkötözve hurcoljuk őket ide az Igazság trónusa elé. Amíg pedig én, az Istenek Ereje, itt állok a helyemen, s fegyver lesz a kezemben, a szívemben hit Anu, Istár és valamennyi isteneink, istennőink örökkévalóságában, soha-soha többé meg nem ismétlődhet efféle árulás, lázadás, az örök békesség ilyen megvetendő... megvetendő...

- Megbontása - szólt közbe Ilan-semea.

- Megbontása, ezt akartam mondani - fejezte be a turtán, s fújva leült.

Anmi-szaduga a földek állapotáról, a gabona és a gyümölcs mennyiségéről, a hadjárat okozta pusztulás mértékéről számolt be. Kifejtette, hogy az emberiség mindezt Lugalnak s társainak rovására írja. Amit Lugal elkövetett, megcsúfolása Niszaba istennőnek. A szent titkot, isteni törvényeket tipró király-főpapot s minden hozzátartozóját, minden hívét és szolgáját ki kell tehát pusztítani.

Lala a csatornákról beszélt. Mit, hol s hogyan romboltak szét a szurippaki hadak a király parancsára.

Ilan-semea halk, zümmögő hangon a romba dőlt épületek, feldúlt otthonok siralmas képét rajzolta meg. Követelte, hogy Szurippak városát tövig rombolják le, köveit hordják szét, szántsák föl, sóval vessék be utcáit, minden falut égessenek föl, a szurippaki népet telepítsék széjjel Erech megnagyobbodott birodalmának kietlen területein, építményeiket, bástyáikat adják át az erdei embereknek s a denevéreknek, baglyoknak méltó tanyául.

Utnapistim csak hallgatott. Szemét nem vette le a mozdulatlanul álló királyról. Hallotta a szónokokat, értette is őket, de szívében keserű szánalom ütött tanyát. Tudta, ha most föláll, s megmondja az igazat, senki sem érti meg. Pedig mit vétett ez a király? Nem tehetett mást, mint amit tett, hiszen király volt. Ha egyebet cselekedett volna, elárulta volna országát. S mit tettek a Vének? Lázadónak, istentelennek, árulónak nevezik őt, megbüntetését kívánják. Ha nem tennék, elárulnák az országot. Mondja ezt meg nekik? Istentagadónak, lázadónak neveznék őt is. És igazuk lenne. Valóban elárulná Erechet. A győzelmet, a szenvedést, a halottakat és a hontalanná letteket.

De ha nem szól, elárulja Anut. Anu benne ragyogó fényességét, szüntelen a szívében suttogó, mindenen átható hangját. Anu örök, időtlen igazságát: a szeretetet.

Kit kell inkább szolgálnunk? Anut vagy Erechet?

Nyilvánvaló, hogy Anut.

Lugal jelentősen, hosszan ránézett. Ezt mondta a szeme: "Ó, Utnapistim, testvérem, akinek őse ugyanaz volt, mint az enyém, s ott uralkodott, ahol én uralkodtam, te tudod, mi lakik a szívemben, te tudod, hogy nem bűnös vagyok, hanem legyőzött!".

Utnapistim fölemelkedett helyéről. Minden arc feléje fordult.

- Ó, Ragyogó, s ti Vének és bölcsek - mondta mély, lassú hangon. - Hadd szóljak én is, aki e társadalom törvényeit adtam nektek, s nem kívántam tőletek sem hatalmat, sem katonát, sem birtokot, sem egyéb javakat. Itt áll előttünk Lugal, a főpap és király, megkötözött kézzel, megalázott szívvel. Háta mögött egy rombadőlt birodalom, összedőlt trónus, porba omlott istenek. Nézzétek őt. Szíve vérzik a népe romlásán, birodalma vesztén, fényes palotáinak romjain. Nézzétek őt, és értsétek meg. Király volt, uralkodott. Anu, az égi Atya parancsa pedig így szólt: "A király hordozza a királyi pálcát, üljön királyi széken, s uralkodjék az én nevemben. Sorsa: dicsőség és vereség." És ezt mondja Anu: "Hitvány király az én szememben, aki nem hordozza a pálcát, s nem uralkodik, aki megriad a dicsőségtől és a vereségtől." Ezt mondja továbbá Anu: "Aki fegyvert visel, ne rettenjen meg az öléstől. De elbukik az, aki öl." Lugal király volt. Hordozta a pálcát, uralkodott, dicsőségben s vereségben volt része. Viselte a fegyvert, nem riadt vissza az öléstől, elbukott, mert ölt. De gondoljátok meg, ti Vének, ti is uralkodtok, ti is pálcát viseltek, mint ő, nektek is dicsőségben, győzelemben van részetek, mint neki volt. És ti is megverettek, mint ő megveretett. Gondoljátok meg azt is, ti Vének, bölcsek, ti is fegyvert viseltek, ti sem riadtok vissza az öléstől, győztetek, de megölettek, mert öltetek. Ó, barátaim - kiáltott fel s ragyogott az arca, fekete kezét fölemelte -, értelmetekhez szólok, mint annyiszor! Mondjatok le most az értelmetekről. Mert az azt kívánja, hogy büntessétek meg Lugalt, vezéreit, tisztviselőit, népét, büntessétek, ahogy nektek tetszik. De ti mondjatok le a büntetésről! Fegyvert fogtok, s elveszitek ellenségetek földjét, jön az ellenség, és elveszi a földeteket. Mondjatok le a hatalomról, amely kezetekbe adta Lugalt és birodalmát. Mondjatok le a fegyverről, amellyel győztetek. Mondjatok le a hatalomról, amely előtt leomlanak Szurippak falai, palotái és templomai. Mindez mulandó, apró-cseprő hiúság. Tekintsetek éjszakánként az Ég szilárd boltozatára. Ott kúszik felénk az Égi Gyík. Lappangva, nesztelenül, vörös fényben közeledik, torka tátva, szörnyű fogai vicsorognak. Gondoljatok arra, hogy az Egek szilárd boltozata leszakad majd, az oszlopok összeomlanak, a föld megrendül, víz, vas és hamu hull a világra, forró víz zuhog a magasból, a tengerek kicsapnak medrükből, jóságos isteneink rémülten menekülnek, s Anu bezárja fülét jajgatásotok előtt, mert nem figyeltek az Ő szavára, amely szívetek mélyén suttog. A józan értelem nevében kérlek: cselekedjetek a józan ész ellen!

Leült.

Hosszú csend támadt. Azag Aja, a Sugárzó, sokáig ült hunyt szemmel a székén. Mindenki leste a szavát, hogy hozzá igazodjék. Mert Utnapistim felszólalása megdöbbentette őket. Elméjük megzavarodott.

Végre megszólalt a főpap. Hosszasan nézegette kifeszített úszóhártyáit. Egy kissé mintha gúnyosan mosolygott volna.

- Barátunk, Atra-Hasis, a Nagyeszű, nem először lep meg bennünket szavainak mély értelmével, felfoghatatlan bölcsességével - kezdte lassan. - Emlékszünk, barátaim, ti Vének, arra a tanácskozásra, amikor először hallottunk az Égi Gyíkról. Akkor úgy véltük, Atra-Hasis nem értette helyesen Anu szavát. Mert mit kívánt Atra-Hasis? Azt kívánta, mondjunk le hatalmunkról, hadainkról, fegyvereinkről, tudományunkról, varázserőnkről, ne átkozzunk többet, s ne védekezzünk ellenségeink átka ellen, ne építsünk, s ne romboljunk. Hanem várjuk Anu jóságos szavát, hogy tudjuk, miképpen meneküljünk meg a pusztulástól. Azóta, ó, ti bölcs Vének, sok idő telt el. Nemzedékek születtek s haltak. Falak omlottak, újak épültek. É-anna temploma kibővült, kincsei megszaporodtak. Városunk falai megnőttek, gátjai megerősödtek. Haderőnk félelmes lett a népek előtt, fegyvereink összezúzták a hazugság és lázadás várát. Íme, győztünk, megteremthetjük az örök békét. Az Égi Gyík közeledett ugyan, de nem vesztünk el haragjától. Most félelmünkben, holott erre semmi okunk, mert hiszen Anu orcájának napja reánk sütött, eresszük szélnek ellenségeinket? Adjuk vissza fegyvereit? Lakassuk jól, hogy meghízzék, mint egy tíz gar nagyságú sárkány, s végül fölfaljon bennünket? Szolgáltassuk ki Anu igazságának megnyert ügyét azoknak, akik elárultak? Ó, Atra-Hasis, nem látod, mit jelent a győzelem? Anu így szól: "Annak adom a győzelmet, aki az én nevemben harcol, annak adom az uralmat a világon, aki engem szolgál. És annak a fejére helyezek koszorút, aki az Igazságért küzd." Miután Erech győzött, kétségtelen, hogy Erechnek van igaza. Lugalt megalázta Anu, s megtaposta Istár. Kétségtelen tehát, hogy Lugal szolgálta a gonosz ügyet. Nem, ó, Atra-Hasis! Kövessünk el mindent magunkért, ne rettenjünk meg az ellenség gonosz erejétől. Örvendezzünk a diadalon, s tegyünk eleget Istár parancsának: büntessük meg az ellenséget, mert bűnös a háborúban, a vérben, a pusztulásban. Ha így cselekszünk, Anu elhárítja fejünk felől az Égi Gyíkot, ha ugyan romlásunkra törne csakugyan. De én ebben is kételkedem. Az Égi Gyík jött és megy. Bibbuk száguldanak az Égen, amint Ninib akarja. Hány Bibbu s hány csóvás farkú sárkány és kígyó rohant át eddig az Égen, mióta fennállanak az egek oszlopai?

- S többször el is pusztították már a világot - jegyezte meg Utnapistim.

- Igaz - bólintott a főpap -, szent könyvek írják, s magunk is tudjuk, Beavatottak, hogy a világ oszlopai időnként megrendülnek, eltűnnek a szárazföldek, és újak támadnak. De az emberi nem megmaradt s meg fog maradni, mert Anu így akarja. Mint Hétil, a költő, igen helyesen mondta nekem egy régi beszélgetésünk során: "Nem ehetünk füvet, nem ölelkezhetünk hátulról asszonyainkkal, mint az erdei szőrös emberek." Sőt ellenkezőleg. Mindezt megértvén, büntessük meg Lugalt, ahogy szörnyű sorsa neki megszabta.

Ezzel a Vének valamennyien egyetértettek. Bölcs nyugalmukat elveszítve, egymás szavába vágva újabb és újabb érveket kiáltoztak Utnapistim felé. S diadalmasan nézték Lugalt, aki megszíjazott kézzel, egyenesen állva, mozdulatlanul, ajkán szomorú, megvető mosollyal várta sorsát.

A háború kimenetelében az erechbeliek közül természetesen senki sem kételkedett. S az is csak természetes, hogy ugyanígy állt a dolog hosszú ideig Szurippakban is. Hiszen a népet itt is, ott is Beavatottak vezették, ők pedig ismerték az istenek akaratát, a Szent Számok titkát. Ők mutatták be az áldozatokat a nép nevében. Arról az erechiek is, a szurippakiak is meg voltak győződve, hogy az Igazság az ő oldalukon van.

Nos, az igazságban a szurippaki nép akkor sem kételkedett, amikor legyőzték. Fogcsikorgatva tűrte a szenvedéseket, mert úgy vélekedett, hogy az Igazság elbukott ugyan, de fel fog támadni, győz, és bosszút áll a vereségért.

A diadal nagy napjaiban a Vének Tanácsa úgyszólván állandóan együtt volt, csupán az áldozatokra szakította meg üléseit. Sorra kerültek Lugal után az összes elfogott vezetőférfiak. A turtán s egész vezérkara, azok kivételével, akik a hegyekben bujdostak, Eriduba szöktek, vagy Szurippak kikötőjében tartották még magukat az utolsó csepp vérig. De nemcsak a katonai vezetők, hanem a polgáriak is. A nubanda, azaz a király kincstárosa. A muzaz-ékalli, azaz a királyi palota felügyelője. A hazánu, azaz Szurippak főpolgármestere. A nágiru, azaz a munkások elöljárója. S így tovább. Bűnösök hatalmas tömege várta büntetését a pincebörtönökben, az előkelőbbek külön-külön, a kisebb rangúak összezsúfolva, mint a birkák. Sorsukon nem csodálkoztak. Ha ők győztek volna, éppen így bántak volna el az erechiekkel. (Amíg lehetett, el is bántak.) Utnapistim igazságát: "Jaj a legyőzötteknek, százszor inkább jaj a győzőnek", nem ismerték, így ezzel nem vigasztalták magukat. De megnyugtatta őket, hogy Sziruppak istenei örökkévalók, s megtorolják a rajtuk esett sérelmet, továbbá, hogy az Alvilágban mint hősök, ételben-italban, kényelemben részesülnek a világ végezetéig.

É-anna hatalmas csarnokában s az udvaron, óriási néptömeg jelenlétében, mindennap nagy zibut, azaz nagy mészárlást rendeztek. Az áldozatra szánt szurippaki bűnösöket vagy egyenként, ajkukba fűzött szíjon, megkötözött kézzel, mezítelenre vetkőztetve vezették az oltárhoz, ahol fáradhatatlanul sürgő-forgó éneklő és zsolozsmázó papok fölhasították a mellüket, szívüket kitépték, tagjaikat földarabolták, s kiosztották a szent falatokra áhítozó népnek, vagy tömegével, nyakukat zebufogathoz használatos igába szorítva, kezüknél fogva összeszíjazva hajtották áldozatra. A legelőkelőbbek szemét szívük kilépése előtt kétágú tüzes vassal kiszúrták, hogy földi büntetésben is legyen részük. A templomváros felől minden reggel hosszú kettősórákig tartó jajgatás, üvöltözés, hörgés, eget verő örömujjongás, ájtatos énekszó, harsonazengés, dobdübörgés hallatszott. Az oltár kövét vastagon bevonta a vér, mint a szurok. Vérben tocsogtak a papok. A falakra is magasan fölfröccsent a kénszagú, fekete embervér. Erech népe a győzelem, a bosszú, a sugárzó Igazság, a vér, a sör és a papnők által bőven osztogatott kéj mámorában tobzódott. Az emberek táncra kerekedtek az utcákon. A környező erdők majmai már vissza sem tértek tanyájukra, szállást ütöttek a városban, csapatostól ténferegtek szerteszét, megkeresték az elhagyott ivóedényeket, a nyitva felejtett borosvermeket s ittak, amennyi beléjük fért. Papagájok serege röpködött mindenfelé, majmok, emberek vállára telepedtek, vagy részegen bukdácsoltak a porban. A szemét s a csontok eltakarításával foglalkozó kutyák rájuk sem hederítettek.

Lugal megvakítását s föláldozását utoljára hagyták. Mint királynak s főpapnak jelen kellett lennie honfitársai, bűnös cinkosai kivégzésén. Összekötözött kézzel, két előkelő katona őrizete alatt minden reggel É-annába kísérték, ott állt az oltár mellett egyenesen, mozdulatlanul, komolyan, nagy, keskeny ajkán alig lebbent a mosoly, mintha révületben élt volna. A kivégzettek kínján, jajgatásán, vérük láttán szeme sem rebbent. Méltóságosan viselte bíborvörös tiaráját, hímzett köpönyegét, fehér vállkendőjét s álszakállát.

Ez időben Utnapistim, Hétil, Namzi, Ur-Ba'u meg Gubbubu ismét találkozott Simetánnál a Csillagtorony tetején.

Az asztalkán most is mirszu, söröskancsó meg ivóedény állott. Sötét volt, fenn gomolygó esőfelhők rohantak. Az Égi Gyík - Simetán Nannarnak nevezte - hol elbújt a felhők mögött, hol előbukkant, hatalmas korongja vörösre festette a felhők szegélyét. Az álomba merült városból csak kutyaugatás meg a falakon álló őrök kiáltása hallatszott, amint a múló kettősórák számát továbbadták egymásnak. Beláthatatlanul sötéten nyúlt el a megnőtt mocsár. Ha Nannar kidugta vörösezüst orcáját, a víz megcsillant, feketén váltak ki a nádasok, az óriási páfrányok csipkésen tükröződtek a vízen. Békabrekegés, madárvijjogás, majmok füttye, álmukból fölvert papagájok veszekedő ricsaja s egy-egy toronymagasan fölemelkedő sárkány ijesztő ordítása verte föl az éjszakát, Nyugat felől meg a dagadó tenger hullámverése harsogott ütemesen. A tenger fölött pásztás eső zuhogott, olyan volt, mint egy óriási hárfa.

A hat jó barát hallgatagon nézte a felhők vonulását s Nannar bujdosását a felhők között.

- Ne tagadjuk, ó, barátaim - szólt mély, dörmögő hangon Hétil, a szerelmi dalok költője -, gyönyörű s örökre emlékezetes ünnepségekben van részünk. Te, Namzi, úgy vélekedtél, hogy az emberi nem története nagyjából befejeződött. Én pedig úgy látom, a főpapnak van igaza. Új korszak előtt állunk, az istenek soha nem képzelt hatalomban, gazdagságban, fényben részeltetnek bennünket, s a kőtáblák örökre hirdetik majd Erech nem halványuló dicsőségét. Mert Erech lesz az úr a világ négy táján, Erech szabja meg az emberi nem útját.

Nannar előbukkant, fénye elöntötte Namzi gyermekes arcát, fazékszerű koponyáját. Éppen szemközt ült az Égi Gyíkkal, sugarai ráhullottak. Namzi ábrázata vidor volt, hangja kacagó.

- Várd meg a végét, ó, Hétil. Olyan borzalmas pusztulás szakad ránk, hogy az égi istenek riadt egerek módjára bújnak majd az Egek zugaiba! Én már nem érem meg, hamar meghalok, de emlékezzetek szavaimra.

- Én bizakodó vagyok, ó, barátaim - nyögte fátyolos, beteg hangon a csillagász. - A győzelem visszaadja a népet Anunak, s ti, akikhez fogható tudósok, művészek nincsenek semmilyen országban, hozzáláthattok tulajdonképpeni hivatásotok betöltéséhez: a világ minden népét Anu ismeretére tanítani, az ő dicséretét zengeni. A ti vezetésetek alatt csodálatos templomok, könyvtárak, csillagnéző tornyok, gátak és bástyák épülnek majd. Nannar keringésében mintha lassúbbodást látnék.

- Sok jót remélek a győzelemtől - csatlakozott hozzájuk Gubbubu méltóságosan, miután ivott egy korty sört. - Egyfajta bizakodásra nemcsak szükségünk van, de okunk is. Tegnap megint egyszer Enmu-duggánál vacsoráztam. Híreim ilyenformán megbízhatók. Sajnos, nem részletezhetem őket. Bizalmasok. Nyugodtak lehettek, Erech megint egyszer bebizonyította a világ előtt, hogy Anu törvényeit képviseli a földön. Ez egyfajta tiltlmut is jelent számunkra. És bár messze elmaradtunk más nagy birodalmak mögött, amilyen például Aztlán, ezután semmi akadályát sem látom, hogy az igazi nagy alkotások alapjait megvessük, főképp, ha szövetséget kötünk Aztlánnal, s átplántáljuk az ő tisztultabb, fenségesebb micsitijüket, amely egyfajta közeledést jelent Anu aztláni értelmezéséhez. Most erről írok éppen aztláni tapasztalataimról szóló igénytelen feljegyzéseimben.

Hétil koszorús nagy fejével bólogatott.

- Föláldoztam elsőszülött leányomat Istárnak, ó, barátaim - dörmögte medvehangon. - Büszke vagyok rá. Az áldozat nem volt hiábavaló.

- Miről beszéltek? - üvöltötte Ur-Ba'u.

Simetán hangtalanul, ajkával erősen tátogatva megmagyarázta, miről folyik a szó.

- Igen. Igen - dünnyögte Ur-Ba'u. Majd fölrikoltott: - Hétil áldozata hiábavaló volt!

- Nem volt hiábavaló! - magyarázta Simetán kézzel-lábbal. - Ezt mondja éppen.

- Hát én meg éppen azt mondom, hogy hiábavaló volt! - üvöltötte Ur-Ba'u. Nannar most rávetette sápadt sugarait: mély árokkal szántott arca eltorzult, mintha fájós foggal kavicsba harapott volna.

Meghökkenve, kíváncsian, ellentmondóan tekintettek rá.

- A kegyetlen Istár megharagudott az emberi nemre! - kiabált Ur-Ba'u, mintha nagy térségen nagy tömeghez intézné látnoki szavait. - Bement az istenek tanácsába... Verd meg az embert, Anu, kiáltotta, mert eltávolodott tőled! Az anunnakik emeljék föl fáklyáikat! Rammán dühöngése az égig hatoljon! Változtasson minden világosságot sötétséggé... Zúdítsa föl a tengerek vizét a hegyekre, zúdítsa le a vizet az emberekre, mint a háborút! Ne lássa egyik a másikat! Legyenek valamennyien fölismerhetetlenek az Égből. Így ordított a szép hangú Istár. Háború? Győzelem? Patkányok viaskodása, eszeveszett futkosása csupán. Hétilnek fáj, amit mondok, de nem tehetek róla.

Ba'u Szolgája hirtelen elhallgatott s körülnézett.

- Kiabáltam talán? - kérdezte suttogva.

- Kiabáltál, ó, barátom felelte Namzi vidáman. - Holott az igazságot suttogni sem szabad.

Nevettek s ittak.

- Mit nevettek? - suttogta Ur-Ba'u.

Simetán megmagyarázta neki. Majd szorongva fölugrott, s elrohant.

- Egyre betegebb! - üvöltötte Ur-Ba'u. Ezzel visszavonult önmagába, kezét keresztbe tette ölében, eltakarta szakadozott pálmalevél szoknyáját, s mereven a messzibe nézett.

- Nincs igazatok! - kiáltotta dühösen Hétil, s fölkapta nagy, nehéz fejét Nannar előbújó világosságában. - Pusztulás! Az emberi nem történetének vége! Ostobaság. Azag Ajának van igaza. Mind rosszul értitek Anu szavát. Atra-Hasis véleményét ismerjük. Most is elmondta a Vének Tanácsában. Azag Aja közölte vele, hogy nincs igaza. A Vének közül senki sem értett vele egyet. A Vének is az én véleményemen vannak. Föláldoztam elsőszülött leányomat Istárnak, s nem tettem hiába... nem hiába tettem... - nagy könnycseppek gurultak végig csontos fekete arcán, koszorús fejét lehajtotta. Egyszerre sötétség borult reá.

Namzi vidoran nevetett.

- Barátunk, Ur-Ba'u egyfajta tévedésbe esett - fejtegette kimérten Gubbubu. Apró kontyából a tollak úgy meredeztek, mintha fényes, kopasz koponyájából sugarak lövellnének. Megsimogatta kicsiny álszakállát. - Nem szokatlan olyan embereknél, akik egyfajta hamis világba zárkóztak. Ur-Ba'u nem is egy, hanem két világba zárkózott. Kissé nehezen hall. S ezenfelül napjait évezredek óta szent iratok olvasásával, tanulmányozásával, értelmezésével tölti. Ur-Ba'u nagy elme, de egyfajta csimtlu hibájába esett, mint Aztlánban mondják...

Ur-Ba'u nem sokat hederített rájuk. Ügyesen maga elé kanyarította a mirszut tartalmazó tálat, ujjaival szaporán szedegette a tejszínes gyümölcspépet, hogy mozdulatlan szájjal eltüntesse. Közben egyre a távolba meredt, mintha a fejében hullámzó örök zúgásból hangok érkeznének, s azokat figyelné. "Anu kutyája" - mondta rá Hétil, a költő, s most valóban olyan volt, mint egy emberarcú, hűséges kutya, amint láthatatlan felséges Gazdája hangjait füleli. Közben belenézett a korsóba. Látta, hogy jócskán van még benne. Gyakorlott mozdulattal megtöltötte kupáját, egy hajtásra kiitta. Keresztbe tett kézzel ült aztán, nehogy szoknyája résén kilátsszék valamely testrésze, behunyta a szemét, s ugrásra kész nyugalomba merült.

- Mit mondtál, ó, tudós - fordult a visszatérő Simetán felé Gubbubu. - Nannar most nem közeledik?

- Most valóban mintha nem közelednék - nyöszörögte Simetán görnyedten. - A betegségem ugyan semmivel sem könnyebb, de műszereim és számításaim azt mutatják, hogy a kör, amelyen a gonosz isten kering, egy darab idő óta nem szűkül.

- Tudtam, hogy így lesz - bólintott Gubbubu. - Ki is fejtettem véleményemet. Nannar jön, Nannar megy. Talán emlékeztek még.

- S mi megmaradunk - sóhajtotta Hétil bizakodóan. - Hová is mennénk? Hol lenne mentség az Égi Gyík elől, ha csakugyan Istár kívánságára küldte volna Anu, hogy elpusztítsa az emberi nemet?

Utnapistim az egész beszélgetés során szótlanul üldögélt a terasz párkányán s az éjszaka borongó-derengő képeit, zavaros hangjait, a nehéz felhők iramodását, az Égi Gyík vándorlását figyelte. Egyszersmind önmagában is elmélyedt. Számba vette érzéseit. Az agyában szinte elviselhetetlenné fokozódott feszítő nyomást, a szívét el-elfacsaró szorongást. Nem hallotta a vitát, de magában egyre ezt mondta: "Igazam van! Igazam van!" Teste-lelke eggyé vált a világgal.

- Anu Atyám! - kiáltotta szokása szerint riadtan Ur-Ba'u, s fölpattant ültéből. - Késő éjszaka van, s én még itt ülök. Holott a feleségem beteg, aggódik értem, egyedül van otthon. Ne haragudjatok, ó, barátaim, mennem kell.

- Én is megyek - emelkedett föl a helyéről méltóságosan Gubbubu. - Még gondolkoznom kell aztláni utazásomról szóló művem egyes részein.

A többiek is mentek. Csoszogó lépésük lassan elhalt a lépcsőkön. A torony alól még hallani lehetett halk, dörmögő beszélgetésüket s Hétil szavait: "Simetán megmondotta, hogy nem közeledik!" Eltűntek az éjszakában.

- Csakugyan azt mutatják a méréseid, ó, Esthajnal - fordult Utnapistim a görnyedten üldögélő Simetánhoz, amikor kettesben maradtak -, hogy Nannar nem közeledik?

- Ó, Atra-Hasis - nyöszörögte Simetán, alig hallható fátyolos hangon. - Neked megmondom az igazat, úgysem titkolhatnám el. Az Égi Gyík mozgása rohamosan gyorsul, kettősóránként már öt és fél ívpercet tesz. Pályafutásának köre szűkül. Avagy nem érzed magadban gonosz erejét? S nem látod a tenger félelmetes duzzadását, a vizek növekedését, a fellegek sűrűbb voltát, nem látod, milyen tébolyodottak, eszeveszettek az emberek? Vajon ezt a véres háborút, amelyben isteneket döntenek porba, nem Nannar gonosz sugárzása zúdította a népekre? Ó, jaj - nyögte s meggörbült, mindkét tenyerét a hasára szorította -, olyan beteg vagyok már... alig vonszolom magam... Az orvosok mondják, a város teli van asszonyokkal, akik beteg hólyagjukat s petefészküket hiába gyógyíttatják, s meddők, mert elmarad a tisztulásuk... Ez mind Nannar...

- Miért nem mondtad meg az igazat? S a Vének Tanácsáról miért maradtál el?

- Ó, barátom, Atra-Hasis, hogy mondtam volna meg az igazat Hétilnek, aki föláldozta a lányát, s most zokogva viseli a koszorút? Miért mondtam volna meg Gubbubunak, aki új korszakot vár Erech győzelmétől, s Aztlánból akar átplántálni holmi ticstlu-micstlukat? Ur-Ba'u amúgy is tudja az igazságot, s füle süket az én együgyű hazugságom iránt, Namzi pedig úgysem hiszi, amit mondok, azzal sem törődnék, ha a számok könyökhosszúságú sorát tárnám elé. A Vének Tanácsáról elmaradtam, miután beteg vagyok, alig mozdulhatok... Elvégre nem szaladhatok ki minden pillanatban vizelni a Föld istennőjének szentélyéből!

- Igazad van, ó, Simetán, én is hiába mondtam meg az igazat. Te talán igaz horoszkópokat adsz át a hatalmasoknak, ó, Simetán?

Simetán a fejét rázta.

- Még az vigasztal - suttogta -, hogy hazám győzött a háborúban. Hadd örvendezzék a pusztulás felé rohanó Erech a diadalnak.

- Holott még ezt a háborút is elveszti s mondhatatlan megaláztatásba, nyomorúságba, reménytelenségbe zuhan - mondta Utnapistim.

- Mindig hiszek neked, ó, Nagyeszű - vitatkozott görcsösen Simetán -, tudod, elsőnek tartalak a Beavatottak és Bölcsek között. Habozás nélkül követlek és szolgállak, amint kívánod. De ebben az egyben szemközt állok veled. Bocsáss meg!

- Várd meg az események végét - intette Utnapistim mosolyogva. - Egyébként mit jelent, ha a világot legyőzzük is, de magunkat elveszítjük?

- Addig is lefolyik néhány évszázad Belit-szeri homokóráján, ó, Atra-Hasis. És miután az emberek a pillanatban élnek, s törvényük a homokóra, addig is vigadhatnak, születhetnek, építhetnek, bőven arathatnak s hajózhatnak... A többivel pedig miért törődnénk? Ezért örvendezik a szívem a győzelmen, s ezért adok hálát Istárnak a háború szerencsés kimeneteléért.

- S a horoszkóp?

- A horoszkóp? - töprengett Simetán elrévedezve. - Valóban, helyesen kérdezted, ó, barátom. Még engem is meglep, milyen biztosan tudsz mindent. Ami a horoszkópot illeti, éppen Nannar együttállása Dilbattal nem sok jót jelent Erech számára. De hátha kering valahol egy láthatatlan, ismeretlen csillag, amely javunkra dönti el majd az aggasztó jóslatot?

A hajnal kéken derengett a Világ Gátjainak szélén, hűvös hal-, víz- és növényszagú szél suhant el a Csillagtorony terasza fölött. Nannar korongja elsápadt. A felhők közül kiragyogó csillagok eltűntek. A torony alatt elterülő város szűk utcái lassanként kihasadoztak a szürkület homályából, utolsót kiáltottak az őrök, messziről, mint sáskacirpelés, már hallatszott a korai dolgukra iparkodó zebukordék otromba kerekeinek zörgése. Vörös csík jelent meg a fellegek résén: a Világ Küszöbére lépő Samas királyi palástjának szegélye.

Simetán meg Utnapistim még egyszer a teraszon üldögélt. Egy szolga a csillagász parancsára kendőket hozott. Vállukra vetették a kora hajnali hűvösségben. Szótlanul ültek, nem is tudták, miért. Mintha vártak volna valamit, valami meglepő, szörnyűséges, végzetes eseményt.

Ekkor a kikötő felől, nagyon-nagyon messziről, kiáltozás neszezett. Majd mintha kagylókürtök vonítottak volna. A terasz nyugati párkányához mentek, figyelték a tenger felől érkező hangokat.

- Katonák - jegyezte meg Simetán.

- Harsonáznak, dobolnak, kiáltoznak - tette hozzá Utnapistim.

- Tán Lugal föláldozására készül valami - vélekedett a csillagász.

Figyeltek. Mintha az Egek pereméről bámultak volna le a mélyben elterülő világra. A lárma csak úgy szűrődött föl ide, mint a homokóra pergő szemecskéinek finom nesze.

A felhők szétbomlottak, s a ködfátyol mögül, amit a hajnali szél úgy teregetett, mint egy óriási kendőt, kicsillant a tenger borzongó tükre.

- Mennyi hajó! - kiáltott föl Simetán örömmel. - Nem is tudtam, hogy ennyi hajónk van. Úgy mozognak, mint csiszolt ezüstön a legyek.

Ordítozás, dobszó, harsonázás zűrzavara támadt a tenger felől.

- Hajók - mondta Utnapistim is, miután jól szemügyre vette a tengert a gátak ölelő sötét karjai között. - Csakhogy nem a mi hajóink... Idegen hajók.

- Idegen hajók? Honnét jöttek volna?

- Szurippakból. Az ellenség betört a kikötőbe.

A csillagász arca olyan sápadt volt a reggeli fényben, mint a penész.

Mindez aznap reggel történt, amikorra Lugal kivégzését tartogatták.

Minden eddiginél dicsőségesebb reggelt várt Erech népe, s minden elgondolhatónál gyalázatosabb napra virradt.

Mondottuk, hogy mire a Nap fölkelt, Szurippak elszánt hősei úgyszólván veszteség nélkül elfoglalták a kikötőt a tengerre szögellő védőbástyák karéjában. Valamennyi móló, rakodópart, áruraktár, a partra nyíló tágas piactér s a piactérre torkolló valamennyi utca bejárata a hatalmukba került. Megszállták a hajógyárat s a fegyverraktárt is. Most már, igen bölcsen, egy pillanatot sem vesztegetve fosztogatásra s a lakosság fölkoncolását is későbbre hagyva, csoportokat alakítottak, s a vezetőknek megszabták, mely irányba nyomuljanak előre, hogy a kijelölt fontos épületeket, elsősorban a katonaság laktanyáit, a fővezér székhelyét, a vízvezetékeket és ciszternákat, valamint a világ négy tájéka felé nyíló bástyakapukat elfoglalják.

A házaiból gyanútlanul kilépő vagy a lármára riadtan kiszaladó erechi polgárság ámulva látta az utcáin rohangáló szurippaki katonákat, kezükben hosszú fúvócsöveiket, karjukon a kis kerek pajzsot, fejükön a bőrsisakot, vállukon a vastag pálmarostból szőtt köpönyeget, amit az erechi nyilak ellen viseltek. Szurippak hősei vadul ordítva rohantak végig a szűk utcákon, a fejvesztetten rájuk törő erechi katonákat rövid, sarló alakú kardjukkal vágták-kaszabolták, a menekülők után pontosan találó mérgezett nyilakat fújtak. Egy-két kettősóra lepergése után úgyszólván egész Erech az ellenség birtokába került, kivéve É-anna hatalmas épületcsoportját, a bástyák néhány szakaszát s az északi kaput.

Hogy mondhatnók el, mekkora rémület, riadalom, kétségbeesés, zűrzavar tört ki Erechben? Hogy tarthatnók számon a laktanyáikból kirohanó csapatok fejvesztett nyargalását, az utcákon kavargó nép iszonyatát, harsonák vad üvöltését, dobok dobogását, ordító torkok állati hangját, visító nők visítását, haldoklók hörgését, fölgyújtott házak gerendáinak ropogását? Vágtató zebuk bőgését, kordék csikorgását, hajcsárok ordítozását, cifra gyaloghintók porba hullását, megveszett kutyák ugatását, elgázolt gyermekek báránybégetését? Erechben kitört a pánik.

Ezzel pedig a szurippakiak körülbelül meg is nyerték a reménytelen csatát. Győzött az esztelenség, a vakmerő őrület, a józan ész ellen föltámadt kétségbeesés.

A szurippakiak villámgyorsan kiszabadították börtönben sínylődő honfitársaikat, fegyvert nyomtak a kezükbe, s a megalázott, meggyötört férfiak szívében magasra csapott a bosszú dühe. Ha volt közöttük, aki gyáván megadta magát, most hőssé vált az is. A hősök pedig félistenekké.

É-anna megostromlását ezekre a hősökre és félistenekre bízták, ők már ismerték a templomvárost, eleget hajszolták őket a Hét Kapun ki s be, hogy bajtársaik föláldozását nézzék. Elégszer vonultak a magas falak között, a lépcsők rengetegén föl s le Erech csúfolódó, ujjongó, diadalittas népétől kísérve, hogy látványuk harci tüzüket, kitartásukat s végezetül győzelmi mámorukat növelje. Némelyikük alsó ajkából még kilógott a szíj, amellyel rabságba hurcolták. Sokuk csuklóján még ott fityegett a sebtiben elnyisszantott hurok vége. És sokuk arcán még ott égtek a nyál gyalázatos nyomai, amit az erechi nép köpött reá. Ezek most nem ismertek akadályt, ellenállást, félelmet, szánalmat, gyengeséget. Semmibe vették a falak magasságát, a lépcsők sokaságát, a bronzkapuk szilárd erejét, az árkádok és folyosók zegzugának tömkelegét, a fejükre hulló nyilakat, köveket, égő szurokcsóvákat, a lezúgó kardcsapásokat.

Ahogy Lugal menekült annak idején É-kur vén falai közé maroknyi hívével, úgy menekült most Azag Aja É-anna egyik udvaráról, egyik folyosójáról a másikra, egyik fala mögül a másik mögé. Társaságában volt Enmu-dugga, a turtán, néhány vezértársával, továbbá a csatornák felügyelője meg egy csoport fegyveres pap. Istár papnői közül egy megriadt csapat futkosott körülöttük mint sikítozó madársereg. A komor férfiak káromkodva kergették el őket láb alól.

Azag Aja végül Belit-szeri szentélyébe húzódott. Már arra sem volt ideje, hogy áldozatot mutasson be Anunak a Szent Számok kőedénye előtt. Riadozó füle hallotta, hogy a nagy szentélyben harc tombol: dübörgés, tompa zuhogás, csörömpölés, ordítozás zaja verődött át a vastag falakon. Azag Aja dideregve ült trónusára, szemét behunyta, néhány mély lélegzetet vett, de végül is magába roskadt. A nyitott bronzajtón sűrűn rohangáltak ki s be katonák, szolgák, hírvivők. A terem túlsó sarkában Enmu-dugga ült vezértársaival, s fogadta a híreket, küldte a parancsokat. Azag Aja mindebből mit sem látott, s mégis tudta, mi történik nemcsak körülötte, hanem az épületek többi részében, sőt a városban is. Arca fakó volt, mint a napszítta fekete gyapjúszövet.

Egyszer csak elcsöndesedett minden. Azag Aja fölkapta a fejét. Ettől a hirtelen csendtől még jobban megrémült, mint a tomboló harci lármától.

A süket csendben mindnyájan egymásra bámultak. Enmu-dugga levette sisakját, s verejtékes homlokát törölgette.

- Bízom a fordulatban - mondta rekedten. - Ha a negyedik udvarba küldött csapatnak sikerül kivernie az ellenséget a templom keleti részéből, ellentámadást indítok. Magam állok az élére. Parancsot küldtem a városba, hogy az északi kapu őrségét sürgősen rendeljék a Gát utcába, így a kikötőt oldalazhatjuk, s elvághatjuk a tengertől.

Ekkor belépett Lugal.

Lassan a főpap trónusa elé lépdelt, megállt előtte, hosszasan nézegette Azag Aját. Ez sápadtan meredt rá, mint egy jelenésre, sötét szeme égett.

A csend egyre feszültebb lett. Enmu-dugga s a többiek megkövültek a terem sarkában. Egy hírvivő még a fél lábát sem tette be, úgy maradt, ahogy lépett, amikor turtán parancsával éppen indulni akart.

- Ó, Sugárzó - szólalt meg Lugal csöndes, egyenletes, cseppet sem riasztó hangon. - Íme, ismét itt állok előtted. Tiarám a fejemen, királyi palástom a vállamon. De Inninni most ezt mondja: "Mily véget ért a zsarnok, mi végre jutott az elnyomó!"

Azag Aja, mintegy révületben, fölkelt trónusáról, lelépett a földre, térdre borult Lugal előtt, s megcsókolta a lábát.

- Király és főpap - mondta most már ő is nyugodt, érces hangon, még egyre a földön fekve. - Íme, a trónus. Ülj reá.

Lugal föllépett a trónus emelvényére, s az arannyal, elefántcsonttal díszített cédrusszékbe telepedett. A teremben levők mind leborultak előtte.

- Ti erechiek - emelte föl a hangját Lugal, s villogó kicsiny szemét körülhordozta a teremben levők gyér csoportján. - És te, ó, főpap! Ezt mondja Inninni, az én istennőm: "Eltörte Anu az istentelennek a botját, eltörte a zsarnok vesszejét, aki dühösen verte a népeket szüntelen veréssel és haraggal zsarnokoskodott a nemzeteken, tartózkodás nélkül való zsarnoksággal." Tudod, mi a törvény, ó, főpap. Győző voltál, legyőzött lettél. Uralkodtál, szolga vagy. De ne tedd le főpapi tiarádat, ne vesd le övedet, ne dobd el vállkendődet. Kelj föl. Vonulj Szurippakba, hogy ott térdre vesd magad Inninni földúlt templomában, az ő újra fölállított szobra előtt. Vonulj Szurippakba, ó, főpap és csókold meg a vérrel áztatott köveket, amelyeket katonáid lába tiport.

Tapsolt. Vérgőzös, csatakos, tépett szurippaki katonák léptek be. Kardjukat úgy lóbálták, mintha ölesre lendült karjuk nem tudna engedelmeskedni akaratuknak. Lugal a főpapra s megmaradt híveinek kis csoportjára mutatott. A katonák megragadták őket, s maguk előtt küldték a bronzajtó felé.

Mikor mind eltávoztak, Lugal még egy pillanatig csendben imádkozott a trónuson. Arra riadt föl, hogy egy cingár, nagy orrú, szolgálatkészen mosolygó férfiú siklik be az ajtón. A cingár ember nyilván nem tudta még, mi történt, mert riadtan megállt Lugal előtt. Hóna alatt írótáblákat, zsebében íróvésőt szorongatott.

- Mit akarsz? - kérdezte mosolyogva a király. Oly mulatságos volt ez a tudatlan ember, mosolyogni kellett elképedésén.

A cingár emberke Lugal mosolygására észbe kapott. S abban a pillanatban, amint észbe kapott, már térdre is vetette magát. Ilyen a végzet, gondolhatta, eddig úgy látta a trónuson ülő tiarás férfiút, mint a rabot, megkötözött kézzel borult le Azag Aja előtt, megcsókolta lábát, bírái előtt állt, álnok törvénytiprónak, az istenek ellen lázadónak nevezték, őrök fedezete alatt kísérték az áldozati oltárhoz, hogy végignézze, miként vakítják meg, áldozzák föl honfitársait... Most meg itt ül a Sugárzó arannyal borított, elefántcsonttal díszített cédrustrónján, tiarásan, hímzett köpönyeg, hosszú fehér kendő a vállán, itt ül egymagában, könyökére támaszkodik s mosolyog. Csakugyan az a leghelyesebb, ha térdre veti magát, s arcát föl sem emeli a volt rab ábrázatára.

- Ki vagy? - kérdezte Lugal barátságosan.

- Ó, Sugárzó - hadarta készségesen a térdeplő írnok. - Senki és semmi vagyok, porszem ebben a palotában, Azag Aja írnoka... voltam... s most a te szolgád vagyok.

- Tudod, ki vagyok én? - folytatta a király a szórakoztató kérdezősködést.

- Tudom - rebegte az írnok -, te vagy a Sugárzó, a főpap és a király, az Istenek Kedvence, az Istenek Fegyvere vagy.

- Emelkedj föl - parancsolta Lugal. - S vedd tábládat és vésődet. Diktálni akarok.

Az írnok sebesen ülő helyzetbe vágta magát, térdére fektette a fatáblát, ujjai közé kapta a vékony vésőt. Szolgálatkészen tekintett Lugalra. Látszott rajta, minden képességét összeszedi, hogy méltónak bizonyuljon Lugal szolgálatára. Mint ahogy méltó volt eddig Azag Ajáéra. Sovány arcáról megbízhatóság sugárzott. Szeméből forrón sütött a hűség. Mozdulataiból áradt a rátermettség s az öntudatos alázat. Csak a szent Betű munkásai tudnak ilyen megbízhatóak, ilyen hűségesek, rátermettek, öntudatosak lenni.

Lugal a messzibe nézett. Lassan fogalmazta mondatait, mint aki minden szaváért felelős önmaga, a birodalom, a történelem s az istenek előtt. Aztán, egyenként ejtegetve a szavakat s tökéletesen hangsúlyozva, tagolva, a ragokra, képzőkre, viszonyító szókra gondosan vigyázva, semmit meg nem ismételve, nem javítva s nem helyesbítve, diktálni kezdett.

Az írnok boszorkányos ügyességgel véste apró betűit. A király bizonyos lehetett benne, hogy nem téved s nem ront. Ahogy eddig sem tévedett, eddig sem rontott, amíg hosszú éveken át Azag Aja előtt ült, figyelt s írt. Büszke szerénység lakozott benne: Azag Aja többször megdicsérte, megveregetvén a vállát s megajándékozván egy-egy sékellel - amely sékeleket ő a világért sem költötte volna el, hanem egy ládikába gyűjtötte, s időnként elgyönyörködött bennük.

Az ember azt gondolhatná, mi sem lett volna egyszerűbb, mint a városon kívül levő csapatokat Erechbe rendelni s kívülről elfojtani a csínyt. Ámde egy pillanatra se feledjük, hogy a birodalomban levő csapatok részint nem is sejtették, mi történt a fővárosban, részint föloszlóban voltak, hogy munkájukhoz visszatérjenek. A hősök tömege, befejezvén halálmegvetéssel végbevitt vállalkozásukat, megrakodván zsákmánnyal, betelvén étellel, sörrel-borral s a legyőzött nép asszonyaitól kierőszakolt gyönyörökkel, mindenfelé ellepte az utakat, s hazafelé vonult. Az együtt tartott csapatoknak pedig nem volt, aki parancsokat adjon. Hiányzottak a tervek is. Hiszen a főpap, a fővezér s a vezérkar fogságba került. A parancsnokok nagy része elesett, vagy ajkába fűzött szíjakon várta sorsát. Nem indultak hírvivők, az ország belsejéből Erech felé igyekező posta egyenesen a megszállók karmai közé futott. A birodalom megbénult. Nem tevékenykedett az építkezések, a csatornák, a zsilipek, a kereskedők, a hajókészítők, a fegyverkovácsok, az élelemkiosztók s egyéb fontos testületek felügyelősége sem. Ami hír eljutott az országba, rémhír volt, inkább a zűrzavart növelte, mint a tisztánlátást. E rémhíreket vagy egyszerűen nem hitték, vagy kétségbeestek tőlük.

A szurippakiak viszont gondoskodtak róla, hogy leigázott országukba hírvivők rohanjanak, parancsokat vigyenek, a népet lobogó ujjongással töltsék el, s lázadást robbantsanak ki a megszállók ellen. Bámulatosan rövid idő kellett csak a tökéletes sikerhez. Szurippakban föllángolt a hit, a hősiesség s a bosszúvágy. Mindenki tartogatott valamit az erechiek rovására. Megölt, elhurcolt férjek, és apák, elvesztett testvérek, vőlegények, fülből, nyakról letépett ékszerek, megtaposott hitvesi erény és szűzi tisztaság, földúlt templom, lerombolt szentélyek, porba döntött istenszobrok, széthányt könyvtárak, elkallódott szent iratok... Ki győzné elsorolni mindazt a jogos indokot, ami a szurippaki népet, férfit és nőt, vénet és gyermeket egyaránt az erechiek ellen bosszúra ingerelte? Napok alatt seregek támadtak a semmiből, mintha a megöltek támadtak volna új életre, szebben, erősebben, diadalmasabban, mint valaha. A seregekből hadoszlopok alakultak, a hadoszlopok élére bujdosásból visszatért vagy az ismeretlenségből felbukkant parancsnokok álltak. A föláldozott turtán vezéri sisakját egy volt rab sussi, azaz hatvanados tette a fejére, s rövidesen kiderült, hogy e fej méltó a sisakra. Rab kiszirekből, azaz hadnagyokból rab bijálik, azaz tábornokok lettek, rab eseritekből legalábbis rab mék, azaz századosok.

A csapzott hajú siratóasszonyok jajgatása örömujjongássá, bosszúüvöltéssé változott. Dékuk, azaz toborzók meg luputtuk, azaz sorozók járták Szurippakot s a falvakat szerte az országban. A lábra kelt erő egykettőre rázúdult Erechre, mint az áradat. "Nincs köztük fáradt és botorkáló, nem alszanak és nem szunyókálnak, meg nem oldódik a derékövük, s el nem szakad egy szíj. Nyilaik hegyesek, íjaik megfeszítve..." Az erechiektől elvett fegyverekkel bőségesen kárpótolták elkobzott fegyvereiket. S most az erechiek tapasztalhatták, hogy nemcsak a fúvócsövekből sziszegve szálló, láthatatlan mérges nyilak öldösik őket, hanem saját messzehordó pompás íjaik is ellenük pengenek.

Ekkor az Erechben működő csapatok is hozzáláthattak a hadi tevékenység második, nem kevésbé fontos, ám annál élvezetesebb, hasznosabb részéhez: a rabláshoz, romboláshoz, dőzsöléshez. Minden házba betörtek, mindenkit leszúrtak, összevagdaltak, agyonvertek, falhoz csapdostak, akit értek. A lakásokból kihányták a bútorokat. Utánuk hajigálták a lakókat. Minden éghetőt fölgyújtottak, a vereség miatt érzett dühükben törtek-zúztak, öltek, égettek, raboltak. Inninni nevével ajkukon igazságot szolgáltattak, megtanították Erechet az örök barátsági szerződések megtartására, Inninni törvényeinek tiszteletére, a józan értelem s a rend megbecsülésére, valamint az emberséges hadviselés, a méltányosság elemi törvényeire.

Istár óriási bagolylábú szobrát ledöntötték, a templom cédrusoszlopairól lefejtették az aranyat, a drága edényeket, lápiszlazuli ékszereket összeszedték, s csikorgó zebutaligák százain Szurippakba szállították, a szurippakiakból annak idején elhurcolt kincsekkel együtt.

Mi történt Simetánnal meg Utnapistimmel?

Mi történt e szörnyű események közepette Namzival, a Templom első hárfásával, a zsoltáríróval és történelemtudóssal?

Mi történt Hétillel, a szerelmi dalok költőjével s Gubbubuval, Aztlán beavatott rajongójával? Ur-Bau'val, Anu hűséges kutyájával a tudománytól roskadozó könyvtárpolcok között?

Eltűntek a kavargó események közepette, mint elsodort falevelek a viharban. Elbújtak? Elmenekültek? Félig romba dőlt házuk odvaiban tanyáztak, elzárva a külvilágtól, egymástól s minden élelemtől és italtól? Meghaltak? Valamely ismeretlen katona hasította ketté drága elméjük edényét, döfte át szorongó szívüket, taposta ki beleiket? Vagy ott égtek valamely lángoló épületben?

Ki tudná e pillanatban számon tartani, megtalálni őket, amikor a város fenekestül fölfordult, az "igen"-ből "nem" vált, a "szép" "utálatos"-sá változott, a holnap büszke reménysége a tegnap gyors feledésre ítélt apró semmisége lett? Ki törődhetnék hárfásokkal, költőkkel, könyvtárosokkal, emlékirat-szerkesztőkkel, amikor rabszíjra fűzték a főpapot, megkötözték a fővezért, igába hajtották a gyönyörűen elrendezett birodalom minden előkelőségét s a Beavatottak meg a Vének Tanácsának tagjai sem tudták, hol hajtsák álomra fejüket. Ki járna utána hárfáknak, írótábláknak, könyvtartó ládikáknak most, amikor vérben fetreng a városok szépe, kavargó porban szédeleg az imént még ünnepre készülődő nép s évezredes falakat lángok nyalnak? Ki kereshetné a lehullott koszorút, amikor Istár csodálatos szobra dőlt le a magasból?

Erech Déli Kapuján egy fehér szent elefánt lépdelt ki méltóságos lomhasággal, ormányát magasra emelve s vígan szíva a vérszag után olyan jóleső friss mezei levegőt. Hasított patás apró lovakon válogatott, előkelő katonák kísérték. A lovascsapat mögött pedig súlyos kordék nyikorogtak, teherrel megrakott szamarak lépdeltek hosszú sorban.

Díszes hintó himbálózott a fehér elefánt hátán. Lugal meg Utnapistim ült benne.

Mind a ketten szótlanul nézték a tájat, az utakon kavargó tömeget s a hegyek fölött vonuló vastag felhőket. Miről beszélgethettek volna? A csodáról, hogy e szent elefánt megnyugtatóan ringó hátán, duzzadó párnákon ülve utaznak most, holott röviddel ezelőtt még szolgaságba hullott király s isteneit vesztett főpap volt az egyik, a másik meg a tanácsban önuralmat, kegyelmet hasztalan könyörgő, a közeli végpusztulásról süket fülekhez szóló tanácsbeli Vén?

Utnapistim lenézett a magasból. Szamarukkal, lovukkal vesződő türelmetlen katonák, sántikáló, véres fejű sebesültek, hátukon-keblükön szánalmas batyut s gyermeket hurcoló riadt asszonyok, az út széles kőkockáiról árokba lökött holttestek, állati dögök, éneklő szurippaki csapatok, igába tört egykedvű rabok, sivalkodó fiatal nők, akiket vad katonák tepertek a földre, mezítelen aggok, füvet rágó haldoklók vonultak el alatta. Fellegekben szállongtak a rikácsoló keselyűk, s emberi-állati dögre telepedtek válogatás nélkül. Sunyi hiénák kullogtak ki a bokrok közül, mint hullarablók, akiknek szennyes a lelkiismeretük. A rekkenő napsütésben a rothadó hullák émelyítő édeskés szaga terjengett.

A széles hadiút végtelenül vonult dombra föl, völgybe le, elhagyott szántók, kertek között. Ligeteken, sűrű bokros csalitokon tört át, őserdőbe hatolt, ahol alkonyati sötétség s nyirkos hideg borult az utazókra, az égbe nyúló vastag levelű páfrányok gyermekfej nagyságú bíborvirágokat nyitottak, ágaikról liánok s óriáskígyók csüngtek, sötét lombjaik között láthatatlan majmok, izgatott papagájok rikácsoltak, aranytollú lantmadár menekült, s hatalmas kék lepkék csapongtak részeg lebegéssel, mint megriasztott tündérek. Mocsáron kanyargott keresztül, magasan a kövekig terpedő víz fölött, ahol a végtelen sástengert forró szél himbálta, madarak ezrei szárnyaltak föl megzavart tanyájukról, lomha óriásgyíkok iramodtak meg a közeledők zajától, s mint magas paladombról fölemelkedő karcsú torony emelkedett ki a pocsolya hűsében sütkérező sárkányok feje. De még az őserdőben, a mocsári úton is szakadatlanul menekülők, betegek, sebesültek vánszorogtak, dögök, hullák hevertek, sakálok, keselyűk marakodtak.

Alkonyatkor értek Szurippakba.

Itt az emberek, állatok, taligák, lovasok kavargása még örvénylőbb volt. A fehér elefánt úgy nyomta szét a katonák csapatait, az utcák romjai között tolongó népet, mint hajó a hullámokat. Utnapistim kinyitotta fáradt szemét. Romokat, üszkös gerendákat, utcára hajigált törött bútorokat, fölismerhetetlen rongyhalmazokat, elhányt sisakokat, törött íjakat, csontvázzá rohadt halottakat, kutyák, keselyűk, sakálok által kikezdett, fölpuffadt lódögöket látott. A lézengő, részeg katonák meg a rongyos, sovány nép mindenütt megállt, s örömüvöltésbe tört ki a fehér elefánt láttára. Lugal kihajolt s bólintott vörös tiarás fejével. Aztán Utnapistimhez fordult. Arca sötét volt, nagy, vékony szája görcsösen összezárult.

Hát ez lett volna a nemrég oly büszke, szépséges, vidám, szent város, Inninni gyönyörűsége, ezredév nemzedékeinek szorgos hangyabolya? Romok, dögök, éhezők, csontvázak, hiénák, és sakálok bűzhödt fészke volt! A Halál fészke, amelybe, mint a keselyű, összehordott rothadó halat, büdös húst, reves csontot, vergődő állatot, lerakta ürülékét, kiokádta az emésztetlen szőrt-tollat!

De ennek a bűzhödt fészeknek szanaszét górált, dúlt, mocskos, hullaszagú kövei között ujjongó tömeg csatangolt, részeg férfiak ölelkeztek Inninni előpenderült papnőivel, Erechből rabolt sör meg bor állott az elhagyatott ivóedényekben, a heje-hujázó tömeg között sunyi, bölcs pofájú majmok dülöngéltek, vedelték a részegítő italt s hajkurászták az ugyancsak lerészegedett papagájokat.

De Utnapistim a romok között sok helyütt összetört apró holmijukat vagy eltűnt gyermeküket keresgélő asszonyokat is látott. Szótlanul, közönyösen, fakón, rongyosan, soványan hágtak kőről kőre, turkáltak a szemétben, emeltek föl egy bögrét, egy törött poharat, egy tépett pálmalevél ruhát, egy szakadt ékszert, s rakták féltő vigyázattal halomba. Puffadt hasú, mezítelen leánykák segítettek nekik.

- Mennyi rom, mennyi halott, mennyi pusztulás! Milyen szegénység! - sóhajtotta Lugal komoran. Ezek voltak az első szavak, amiket Utnapistimmal az úton váltott.

- Miért hoztál magaddal, ó, király? - sóhajtotta Utnapistim, s eltakarta a szemét. - Hagytál volna a magam városában. Hadd sirattam volna csak a saját országomat, a saját népemet, a saját hazám eltávolodását Anutól...

- Könnyebb elviselnünk a magunk szenvedését, mint a másokét - jegyezte meg Lugal.

Az ember képtelen sokáig zűrzavarban élni. Bármilyen szívesen hagyják oda a járt utat a járatlanért, meglepő gyorsan taposnak a járatlanból jártat. Így Szurippakban is, Erechben is hamarosan kialakult a mindennapi élet rendje, amit új rendnek neveztek.

Az utcaseprők hozzáláttak, hogy eltakarítsák a tört-zúzott holmi szemetét a lezúdult köveket, fölfordult taligákat, elszórt fegyvereket, kidobált kacatot s mindazt az ezer apró vacakot, csontot, szíjat, csatot, rongyot, kést, kanalat, edényt, amit a kutyák meg a majmok és a papagájok mint számukra hasznavehetetlent otthagytak. Az asszonynép rászorította a férfiakat, hogy segítsenek nekik elpusztult vagy megrongált otthonuk helyreállításában, széthurcolt meg a kövek alá került holmijuk összeszedésében. Az asszonyok annál erélyesebben fogták kordába a férfiakat, mennél jobban kitűnt, hogy a hosszú, véres háború nagy férfiáldozatot kívánt. Sok asszony elvesztette két-három férjét, sőt boldog lehetett, akinek egy is megmaradt, Így aztán meg lehet érteni, hogy a szurippaki nők mindent megtettek a férfiak hazacsalogatására, otthon tartására s a "pézsmaszagú" erechi asszonyokkal való édes hatalmaskodások abbahagyására.

A város kezdett újjáéledni elesettségéből. A kapukon árukkal, élelemmel rakott szamarak, zebufogatok tolongtak a szűk utcákba, hogy az éhes nép méregdrágán szétkapkodja az áhított javakat. A mesteremberek nagy szorgalommal készítettek új bútorokat, edényeket, ruhákat, szerszámokat meg ajakfestéket. A munkások kitakarították a csatornákat, a zsilipőrök elfoglalták helyüket a zsilipeknél, hogy az Elárasztás Napján nagy füleskereszt alakú kulcsukkal megnyissák az áldást hozó víz áradását. Az Építkezések Hivatala új paloták építésére készített terveket. A nágiru, azaz a munkások és rabszolgák nyilvántartója, munkássereget vezényelt a templomvárosba, s varázslatos gyorsasággal hozatta rendbe É-kur megrongált épületeit, valamint a királyi palota termeit. Új hajókat építettek a kikötőben levő arzenálban, kijavították a régieket. Tengerészeket toboroztak a hajókra, evezősöket soroztak. Helyreállították a raktárakat. A ciszternákat kitisztították, a vízvezeték összeomlott pillérei helyébe újakat építettek. A parasztok fölkerekedtek, bejárták az erechi falvakat, s visszacsikarták elhurcolt állataikat, sőt többet vittek haza, mint amennyit elvesztettek. Az élet föllendült.

Erechben is tudomásul kellett venni, hogy az Igazság ügye elbukott, nem ugyan az istenek akaratából, de az erechi vezetőférfiak ostobaságából, fennhéjázó gőgjéből s az istenek iránt tanúsított hűtlenségük következtében. Némán, fogcsikorgatva belenyugodtak az egyelőre változhatatlan helyzetbe, komoran láttak a romok eltakarításához. A családok apránként kiváltogatták fogságba hurcolt férfitagjaikat, a nők elsiratták férjüket, vőlegényüket, a gyermekek apjukat. Aki pedig visszakapott férjei közül legalább egyet, annak az egynek is örvendezett. A kordékat ugyan jobbára nem zebuk húzták, a terhet nem szamarak cipelték, hanem maguk a görnyedező erechi polgárok, rangkülönbség nélkül, a földbe akasztott ekét is maguknak kellett vonszolniuk, de azért a város kapuin itt-ott már élelemmel, árukkal rakott kocsik gördültek be, s oszlottak szét a feneketlen ínségben sínylődő nép vad áradatában. Az utcákat kirendelt munkások tisztogatták, eltakarították a hullákat és dögöket, amelyeket a fulladásig jóllakott keselyűk otthagytak. Kiválogatták a használhatónak látszó holmit, befejezték a kóbor kutyák, csatangoló majmok szorgos, de hiányos munkáját. Niszaba istennő pedig nem nézte, erechi vagy szurippaki föld, kert sóvárogja-e a termést. Egyforma gabonát, datolyát, babot, tököt, kókuszdiót adott ennek is, annak is, ha buzgón fohászkodott hozzá. Az erechi nők méhe is emberi magzatot szült, noha erőszakkal ejtették teherbe, s Istár istenasszony, csakúgy, mint Inninni, nem volt túlságosan szigorú, nem kereste az apát, az asszonyok szívébe forró szeretetet, mély szánalmat öntött az ártatlan apróságok iránt, emlőjüket bőven megáldotta édes tejjel, mint amilyen bőven omlottak a háború fordulatai között keserű, sós könnyek.

Lugal okos király volt. Miután a szurippaki katonák kitombolták magukat, s bosszújuk mértéke betelt, hazarendelte őket, mindenütt csak annyi őrséget hagyván, amennyi a lázadásoknak elejét vehette. Erech élére sannanakot, azaz helytartót állított, ugyanannak az ismeretlen rab kiszirnek, azaz hadnagynak a személyében, aki a szurippaki kikötőt oly dicsőségesen védelmezte, majd hajóival a vakmerő rajtaütést végrehajtotta. A kerületekbe adószedőket, bírákat, tisztviselőket küldött. Az elfogott vagy elbujdosott erechi elöljárók helyére új férfiakat állíttatott. Lassan-lassan megindult az építkezés, kitisztogatták a csatornákat, a zsilipmesterek az Elárasztás Napján nagy füleskereszt alakú kulcsukkal megnyitották a zsilipeket, a kikötőt kitatarozták, a raktárépületeket rendbe hozták, az arzenálban kellő ellenőrzés alatt kijavították a megrongált hajókat, újakat is építettek. Erech kezdett talpra állni. De mert egy elbukott nemzet nem mindig a fejét emeli föl először fektéből, elsőnek a kereskedők, kőszívű uzsorások és üzérek kaptak lábra a halálos nyomorban. A király tudta ezt, de nem sopánkodott miatta. Az élet minden formájában élet. Csak hagyni kell, az undok hernyóból is csodálatos bíborszínű pillangó válik.

Utnapistimot nemcsak magával vitte Szurippakba, hanem ott is tartotta. Palotájában rendelt neki szállást avagy, mint mondta: "kényelmes nyugvóhelyet és heverőt". Utnapistim szabódott. Szívesebben visszatért volna városába. Vágyódott honfitársai, barátai után, szeretett volna segíteni népének a lábadozásban. Családja sorsáért is aggódott. Lugal azonban azzal érvelt, hogy közös ősük, Lugalbanda, a sötétbe vesző múltban Szurippak istenkirálya volt, így Atra-Hasis szintén szurippakinak számít, tulajdonképpen hazajött tehát Szurippakba. Ami pedig a családját illeti, nyomban megparancsolta, hogy kényelmes gyaloghintón hozzák el Utnapistim feleségét, Szabitumot, a családi fészekből még ki nem röppent legkisebb fiát és leánykáját, továbbá hűséges szolgáit és szolgálóleányait. Lakásuk berendezését elegendő zebufogat vitte a királyi palotába, hogy Utnapistim megszokott bútorai között élhessen. Sőt el akarta hozatni Risat-Ninlilt, a papnőt is fiával, Gilgamessel együtt, de Szabitum megmagyarázta Utnapistimnek, hogy ez nem volna helyes, az ősök kegyhelyét nem lehet papnő nélkül hagyni, még rossz néven vennék, ha megszokott papnőjük helyett más szolgálná őket. Gazella, mint általában az asszonyok, nagy gondot fordított az ősök tiszteletére. Így Risat-Ninlil Erechben maradt.

Lugal mindenféle magas hivatalokkal kínálta meg Utnapistimot. Lelkesen magyarázta, hogy az emberiség javát s az istenek akaratát szolgálná, ha Atra-Hasis, a Nagyeszű, párosítaná mély bölcsességét, a Titkokban való nagy járatosságát az ő rettenhetetlen hatalmával, fegyvereinek tekintélyével, főpapi méltóságának világraszóló ragyogásával. De Utnapistim nem állt kötélnek. Makacsul elutasította a kínált hivatalokat, sőt eltartásáról is maga gondoskodott, ámbár földjeit a háború jórészt elpusztította, jószágát a katonák meg a rablással bíbelődő nép elhajtotta, ekéit-boronáit, egyéb szerszámait ellopta, rabszolgáit pedig az erechi helytartó más, sürgősebb munkára, elsősorban a saját új gazdaságának helyreállítására rendelte. Így a királynak be kellett érnie annyival, hogy legalább zebukat, szamarakat, ekéket meg munkásokat bocsásson Utnapistim rendelkezésére.

Mindegy, azért mégiscsak ott élt Utnapistim az ő oldalán, s amikor szükségét érezte, tanácskozhatott vele. Elsősorban a két birodalom isteneit és istennőit párosította össze. Utnapistim ezt helyeselte, jól tudván, hogy csak a nevek különböznek, az istenek ugyanazok. Anu pedig, az égi Atya, egyaránt ott él minden teremtmény szívében, akár őt helyezik a templom legdíszesebb szentélyébe, akár mást. Lugal tehát úgyszólván átszervezte az Egek Birodalmát, megfogalmazta az istenek és istennők egymáshoz való viszonyát, s mint főpap kihirdette az Ég berendezésének igazi, másíthatatlan törvényeit. Anu hatalmas aranykorong arcát fölállította É-kur szentélyében, áldozati napokat és szertartásokat rendelt számára, az erechi Anu-zsoltárokat a szurippaki templomban is énekeltette, Inninni tavaszi búcsújának országos ünnepét egy napon tartotta meg Istáréval s így tovább. Ez a tevékenység igen megnyugtatta, mert, mint mondta: "Először az égi dolgokról kell pontos képet nyernünk, hogy hozzáfoghassunk a földi dolgok helyes elrendezéséhez." Vallási ténykedéseiről nagy, díszes kőtáblát állíttatott a templomváros hetedik bejáratánál, az új kéribbuk mellett.

Ezt így elintézvén, Utnapistim elé tárta, hogy most a tudomány egyesítésére kerül sor. Mennél szorosabbra kell fűzni Szurippak meg Erech tudományos munkájának hálózatát. E célból nemcsak a szurippaki könyvtár elhurcolt, elkallódott tábláit hozatta vissza, hanem kiürítette az erechi könyvtárat is, és mérhetetlen szent kincseit szintén a megnagyobbított szurippaki könyvtár díszes termeiben helyeztette el. Miután pedig a könyvtár igazgatója a háború során, a szent iratok védelmezése közepette meghalt, elrendelte, hogy Ur-Ba'u maga is hagyja ott Erechet, költözzék Szurippakba, a világ tudományos középpontjába.

Harmadik terve az volt, hogy közös tanácskozásra gyűjtse Erech meg Szurippak Beavatottjait és bölcseit. Mint tudjuk, régi dédelgetett gondolata volt a világ legtudósabb férfiainak közös munkára való serkentése, egy olyan szellemi testület kialakítása, amely az emberi nem, a rég múlt idők minden tudományát, isteni titkainak egész sommázatát, a szent iratok magyarázatának minden árnyalatát és irányát, a jövőbe látás tökéletességét, a varázserők sohasem álmodott hatalmát egyesítené magában. E tevékeny, nagyra törő, fáradhatatlan, okos király lázasan fejtegette Utnapistim előtt valóban bámulatos terveit. Utnapistim csodálta és szerette őt. De nem hallgathatta el kételyeit s aggályait, valamint a nehézségeket, amelyek a megvalósítás útjába merednek. A legnagyobb baj mindjárt az volt, hogy az erechi Beavatottak és bölcsek legtöbbjének sorsáról éppúgy mit sem lehetett tudni, mint a szurippakiakéról. A háború forgó kereke eltaposta, szétszórta őket. Először Erech hősei fűzték szíjra Szurippak bölcseit s vitték diadalmasan haza, hogy az ujjongó nép előtt kiszúrják a szemüket, kitépjék a szívüket a háború bűnéért. Majd Szurippak vitézei fűzték rabszíjra az erechbelieket mint háborús bűnösöket. Szemüket kiszúrták, szívüket kitépték, összemetélt tagjaikat megették, még mielőtt a király törődhetett volna velük. Meg ezután mind a két városban voltak Beavatottak, akik ismerték az elrejtőzés titkát, így egyszerűen eltűntek, hogy jobb idők elkövetkeztéig lappangjanak.

Továbbá, akik megmaradtak, nem bizonyos, hogy egy véleményen lennének az emberi nem javát szolgáló módszerekben. Ez még nem volna baj. Csakhogy mindegyikük rendelkezik valaminő varázserővel. Nem bizonyos azonban, hogy erejüket közös feladatoknak szentelik, inkább valószínű, hogy egymás ellen fogják fordítani. Ebből azután olyan félelmetes birkózás származhatnék, hogy belepusztulna az egész emberi nem.

De Lugal félretette az aggályokat. "Nem vagy gyakorlati ember, ó, Atra-Hasis" - mondta megbocsátó mosollyal. - "Bízd csak rám. Hatalmam erejével rá fogom bírni őket, hogy isteni tudományukkal Szurippak meg Erech közös boldogulását szolgálják. Te csak segíts összegyűjteni a bölcseket. Én majd megbékéltetem őket egymással. Avagy nem közösek-e az isteneink is?!"

Utnapistim időtlen élete során annyiszor hallotta már, hogy nagy bölcs ugyan, de nem gyakorlati férfiú, míg végül maga is belegyőződött. Most is szerényen mosolygott, s helyeselte a király terveit. Miért ne helyeselte volna? Hiszen jószándékúak, nagyméretűek, lelkesek voltak. Nem volt lehetetlen, hogy Utnapistim beavatottsága meg Lugal, a főpap-király szörnyű hatalma nemes célok szolgálatában egyesüljön.

Most már olyan aggályai voltak Utnapistimnek, amiket Lugal, ha akart, tudomásul vett, ha nem akart, játszi legyintéssel mellőzött. Apróságok. Utnapistim ugyanis nem titkolta gyanúját, hogy a történelem eddigi során csöndesen, mondhatnók: sunyin meglapuló Eridu, élvén a hosszú hadakozásban kimerült két birodalom gyengeségével, megtámadja és leveri Lugalt, s fenekestől felforgatja terveit. A király azonban ezúttal is csak mosolygott Utnapistim aggályán. Utnapistim bölcs férfiú, az ő végtelenül tisztelt és szeretett testvére, de gyakorlati kérdésekhez nem ért. A diplomácia szálai az ő kezében egyesülnek. Ő ismeri az erők mértékét s egymáshoz való viszonyát. Megbízható, ravasz emberei neki tesznek megbízható, ravasz jelentéseket Eridu terveiről, helyzetéről, hatalmáról, gyengeségéről, katonaságáról, kereskedelméről, pénzügyeiről, hajózásáról s így tovább. Efelől tehát ne aggódjék. Ha háborúra kerülne sor, ő, Lugal, napok, hetek alatt leverné, leigázná. Sőt a kellő pillanatban maga indít háborút, hogy Eridut is világbirodalmához csatolja, erőit az emberiség javára fordítsa, végezetül pedig szövetkezzék Aztlánnal a Világtorony felépítésére.

Utnapistim megnyugodott. Valóban, a király dolga az uralkodás, a harc, s amíg Lugal kegyesen forgatja a királyi pálcát, az istenek törvénye szerint kormányoz, távol tart magától bosszút, gyűlöletet, irigységet, nem rontja meg a hatalom, ez a legnagyobb rontó, az ő dolga, Utnapistimé, segíteni, megerősíteni nemes szándékaiban s figyelmeztetni, ha letérne Anu szolgálatának útjáról. Hadd építsen tornyot. Az Égi Gyík ugyan el fogja fújni, mint pókhálót a vihar, de miért ne építene tornyot, ha hisz benne?

- Te nem hiszel benne, mint régóta tudom, ó, testvérem és barátom, Atra-Hasis - mondta elgondolkozva a király. - Már akkor közölted kételyeidet, amikor oly csodálatos módon meglátogattál. Tudom, nem győzhetlek meg most sem. De kérlek, nagyon kérlek, segíts. Ha fölépítem a tornyot, megmentem az emberi nemet. Ha nem mentem meg... legalább elmondhatom az istenek színe előtt, hogy mindent elkövettem, amire csekély erőmből futotta...

- Ó, bárcsak igazad lenne, király! - kiáltott föl Utnapistim.

- Te bölcs férfi vagy, a legnagyobb, akit valaha ismertem - fejezte be a vitát Lugal. - De nem vagy gyakorlati ember. A hatalom, az erő itt van, az én kezemben. Légy bizonyos afelől, hogy az emberi nem s Anu szolgálatában fogom használni.

- Legyen, ó, király, tetszésed s akaratod szerint - bólintott Utnapistim. - Az én kötelességem nehéz: Anu szavát kell közvetítenem hozzád s mindenkihez, aki az értelem nyelvén szól. Bocsáss meg, ha ellentmondok neked.

Eközben Szurippak népe szomjasan várta a végső elégtételt: Azag Aja főpap kivégzésének napját. Lugal húzta-halasztotta az időt. Nem szívesen állította bírái elé a Sugárzót. Hiszen tapasztalta, mit jelent a hatalom trónusán ülni, cselekedni és tévedni. A győzelem ormáról a megaláztatás porába hullni. Hallgatni az istenek szavát, s eleget tenni az emberek kívánságainak, ezer érdekének, ösztöneinek. Utnapistim is kegyességre intette: "Jaj a legyőzöttnek - hangoztatta -, de százszor jaj a győzőnek! Győzd le magadban a győzőt, ó, testvérem, Lugal." S a király igazat adott Utnapistimnek.

De nem így a nép.

Erechet megaláztuk, megbüntettük, kiraboltuk - mondta a nép -, száz meg ezer erechi gonosztevőt áldoztunk föl, mert megcsúfolta isteneinket, istennőinket, kirabolta házainkat, megölte férfiainkat, falhoz csapdosta gyermekeinket, megerőszakolta tetvesnek csúfolt asszonyainkat... De a főbűnös, aki ránk szabadította az Alvilág gonosz hatalmait, lábbal taposta az örök barátsági szerződést, föllázadt az isteni törvények ellen, elpusztításunkra parancsot adott: még él! Noha Inninni szomjasan kívánja eleven szívét. Mi pedig szeme kiszúrását akarjuk látni, húsából akarunk enni. Meddig várjunk még?

Az új népvezérek, akik eleddig az ismeretlenség mélyvizeiben úszkáltak, s apró falatokból tengették mindennapjaikat, most, hogy a háború fölkavarta az idők tengerét, fölvetődtek, magasra csapó hullámok hátára kaptak, napfényben sütkéreztek, s felülmaradásukat görcsösen biztosítani akarták. Untig noszogatták a főpap-királyt, tegyen végre eleget az ország kívánságának, vonszoltassa elő pincebörtönéből Azag Aját, töltse be rajta a végzetet. Nehogy az istenek és istennők haragja föltámadjon a birodalom ellen, kiragadja kezéből a hatalmat, s romlásba döntse egész Szurippakot.

Lugal vívódott, tusakodott. Éjszakái álmatlanul vánszorogtak, nappalait komor töprengések között töltötte. Odakint, a Szent Város csatornákkal körülvett falain kívül, egyre gyakrabban verődött össze az utcák népe, ordítozva, követelőzve, fenyegető haraggal járta be az utcákat, összesereglett a piacon, szónokok szavára figyelmezett, kardot lóbált, kövekkel dobálózott, megfutamította a magas rangú tisztviselőket, elagyabugyálta a bírákat, mert úgy vélekedett, hogy nem akarják teljesíteni a király parancsát. Gúnydalokat énekelt a Vének Tanácsa ellen. S az üszkös háztetők számonkérőn bámultak a féktelen tömegre.

- Mit tegyek, ó, Utnapistim? - kérdezte Lugal egy este a vajlámpába meredve. - Hovatovább rajtam kérik számon Azag Aját, s ha nem adom nekik, rám sütik az istentagadás bélyegét.

- Ne add nekik - tanácsolta Utnapistim. - Emlékezzél meg róla, hogy te is álltál a bírák előtt!

- Ha nem adom nekik Azag Aját, ha nem látják kitépett szívét, nem ehetik húsát, föllázadnak.

- Van katonád, fojtsák el a lázadást.

- Föllázadnak a katonáim is.

- Hirdesd ki az istenek és istennők akaratát, ó, Lugal, hogy nem kívánják Azag Aja föláldozását. Főpap vagy.

- Mióta a birodalom fönnáll - magyarázta Lugal -, az a törvény, hogy a legyőzött ország fejét föl kell áldozni Inninninek, különben kamatostul veszi meg a népen, amit megtagadtak tőle.

- Nincs mit tenned, kövesd a szíved parancsát, ó, testvérem, Lugal - vonta le a végső következményeket Utnapistim. - Kit kell szolgálnod? Anut-e avagy Szurippak elvakult, bosszúvágyó népét? Tedd le a tiarádat, királyi köpönyegedet, pálcádat, s vonulj magányba.

- Megölnek - suttogta a király alig hallhatóan.

- Örökkévaló vagy! - figyelmeztette keményen Utnapistim.

- Egyszer már mondtad ezt, szóról szóra így - merengett Lugal azon a csodálatos beszélgetésen, amit Utnapistimmal folytatott. - Akkor azt feleltem, s most is azt felelem: más fejére teszik a tiarát, más vállára terítik a köpönyeget, más kezébe adják a pálcát, s az nemcsak Azag Aját áldozza föl majd, hanem romlásba viszi a birodalmat is. Nem építi föl a tornyot. S ha majd eljön a Vörös Sárkány pusztításának napja, mérhetetlen csapást zúdít az emberi nemre, elvész, az isteni tudomány is... Ó, Utnapistim, vérzik a szívem! De király vagyok s főpap. Föl kell áldoznom Azag Aját, hogy megmeneküljön az emberi nem...

- Király vagy, tedd, amit a királynak tennie kell - dünnyögte keserűen Utnapistim.

Lugal fölkelt a cifra gyékényről, kezét Utnapistim vállára tette, szűk szemrésén át hosszan, igen szomorúan tekintett Utnapistim nagy, ragyogó szemébe.

- Te tudod, hogy nem akartam. Ó, Utnapistim, te tudod! De, király lévén, nem szeghetem meg népem ősi törvényeit. Nem én áldozom föl Azag Aját, hanem a törvény és a nép. Vérzik a szívem.

- Ó, Lugal, király és főpap - suttogta Utnapistim szomorúan, kiitta maradék sörét s keze fejével letörölte csöppjeit az ajkáról. - Te király vagy, uralkodsz és parancsolsz. Szavadra terveket készítenek a mérnökök, munkásokat szednek a nágiruk, sziklákat hordanak a varázstudománnyal megáldottak, aszfaltot főznek a gyárak, csatornákat ásnak a rabszolgák. Te király vagy, Lugal, szavadra óriási torony épülhet a kiválasztott alkalmas helyen, alapjai tíz gar mélyre nyúlhatnak, lehet benne könyvtár, templom, csillagvizsgáló, ezer meg ezer szoba az emberek, ezer meg ezer ól az állatok, sok-sok ezer raktár élelem számára. De mindez össze fog omlani, mint a hitvány hangyaboly, amikor az Égi Gyík megrázza az Ég oszlopait, megrendíti a földet, s lezúdítja tüzes köveit, dermesztő esőjét a világra. Mindez hiábavaló, Lugal. Haszontalanság és hiúság. Hiszen te Azag Aja életét sem tudod megmenteni!

Lugal sóhajtott. Megsimogatta verejtékező homlokát. Szomorú és levert volt. Utnapistim szavai úgy hangzottak számára, mint a visszhang: távolról valaki már elkiáltotta őket, s a hegyek most visszakiáltják.

Miért ragaszkodott Utnapistimhez? Hiszen úgyszólván semmiben sem hitt, amire ő az életét tette. Amiért dolgozott, töprengett, virrasztott, parancsokat osztott, törvényt ült, terveket készíttetett, pénzt veretett, aranyat gyűjtetett, köveket bányásztatott, ércet kovácsoltatott. Semmiben - noha ugyanaz az isten lakott bennük, ugyanúgy látták a jövendőt, s ugyanúgy aggódtak az emberiségért s az isteni tudományért mind a ketten. Miért hozta el hát a bölcs férfiút Erechből, miért rendelt neki lakást a saját palotájában, miért tanakodott vele naponta többször, sőt még éjjel is, egy kancsó sör mellé ültetvén a cifra gyékényre? Miért vitázott vele, ámbár tudta, hogy meggyőznie lehetetlen?

Tisztelte és szerette Utnapistimot. Mióta Erechben, a Vének Tanácsában a főpap előtt állt, s összevillant a szemük, tudta, hogy szereti, s hogy Utnapistim szíve is forró részvéttel, megértéssel fordul feléje. Egyikük az "igen" volt, másikuk a "nem". Egyikük a Föld, másikuk az Ég. Egyikük az idő, másikuk az örökkévalóság. Lugal nem tudott meglenni Utnapistim nélkül.

Vontatott járással kiment, hogy parancsot adjon a Vének Tanácsának összehívására.

Nyílt a nehéz bronzajtó. Azag Aja két magas rangú katona között belépett. Csúcsos tiarája a fején, állán fekete álszakáll, vállán hosszú fehér kendő, vége majdnem a térdéig ért.

Lugal intett. A két katona megállt az ajtóban, Azag Aja pedig méltóságos, de megtört lépésekkel a király elé járult. Megállt, majd térdre bocsátkozott, leborult, megcsókolta a király lábát. Így maradt a földön fekve, amíg Lugal halkan rá nem parancsolt:

- Állj föl, ó, főpap!

Ekkor fölegyenesedett, s megállt mozdulatlanul. Mindenki ránézett. Nem volt alázatos, nem volt félénk. De megtört volt. Arcvonásai megnyúltak, orra megnagyobbodott, gunyoros ajka lefittyedt. Nagy szemét közönyösen vetette a királyra.

- Figyeljetek, ti Vének - emelte föl nyugodt, hideg hangját a király. Kemény volt az arca, kemény, talán túlságosan is kemény a tekintete, akár a penge. - Azag Aja, Erech sugárzó főpapja, Istár szolgája, megjelent előttünk, hogy megcsókolja lábamat, hódoljon Szurippak istenei és istennői előtt, megvallja, hogy vétkezett az istenek törvénye ellen. Mert lábbal taposta a békét, fölforgatta a rendet, pusztulásba vitte birodalmát és népünket. Ledöntötte isteneinket, lerombolta templomunkat, dicsőséges városunkat. Rabszíjra fűzte férfiainkat, elhurcolta nőinket, megölte gyermekeinket. Ha mindezt meggondoljátok, ó, bölcs elmék, világos előttetek, hogy lázadása az istenek és istennők ellen irányult. Ha terve sikerül, fölszabadultak volna az Alvilág hatalmai, s romlásba döntötték volna a világ Szent Számainak rendjét is. A világmindenség alapjai ellen lázadt az előttünk álló Azag Aja. Leégetett házak, éhező ezrek, halottak tömegei bizonyítják, az egész pusztulás, amit tetteivel szemünk láttára művelt. De ügye elbukott, mert megtagadta az Igazságot. Hőseink Inninni nevével ajkukon legyőzték a lázadás fészkét, vaksággal megvert, gyűlölködésben megszédült lakóit megfenyítették, a gőgös, hatalmas Erech utcáit romok borítják, s lázadók vére festette feketére köveit. Halottain keselyűk lakmároztak, sakálok és hiénák üvöltöztek a kevély városban, s az erdők szőrös emberei szedték össze kenyerét s maradék gyümölcseit. Inninni vasvesszővel vert végig Erechen, s Erech meggörnyedt e vasvessző kegyetlen csapásai alatt. Áruló főpapja most előttünk áll. Leborult s megcsókolta lábunkat. Tekintsetek rá, ó, bölcsek! Alázatos, megtört. Szíve, mint a kialudt szén, nyelve, mint a némáé, agya, mint a szúrágta fa. Nézzétek őt, és magasztaljátok Anyánkat, aki az Égben lakozik.

Valamennyien Azag Aját nézték.

Utnapistim megrendülten figyelte. Ugyanaz a férfiú, ugyanúgy, ugyanabban a ruhában és főpapi díszben, ahogy annyiszor látta. Ahogy trónusán ült, amikor ítéletet mondtak Lugal fölött. Tekintetük találkozott. Azag Ajáé üres, réveteg, megtört, de elszánt volt, Utnapistimé szánakozó és szomorú.

Mindkettejük szemében elvonult egész életük. De Azag Ajáéban megdöbbenés, hitetlenség is hőködözött, amikor életén végignézve, meg kellett értenie az érthetetlent, az abszurdumot: többé nem születik újjá, föláldozzák, szívét kitépik, az örök istenek lehajítják őt az Alvilágba, ahol port eszik, és szomjazik mindörökre. Nem értette, mi történt vele, miért jutott erre a sorsra. Hiszen Beavatott, ismeri a Szent Számokat, járt az Alvilágban, s visszatért a halálból, száz gun súlyú köveket tud emelni s vinni puszta akaratával, igével gyógyít vagy ver, parancsát földi s másvilági hatalmak lesik. Most meg itt áll összeszíjazott kézzel, legyőzték az erősebb istenek, a nagyobb hatalmak, a lebírhatatlanabb erők.

Pedig az istenek tanácsán járt, népe javát szolgálta, buzgón áldozott az isteneknek és istennőknek.

Eközben az új turtán pattogó hangon beszélt. Kicsiny, kövérkés, igen fekete férfiú volt, hangja rekedt, mint aki sokat vezényel. Öklével rövideket sújtott a levegőbe, mintha szöget verne.

Kifejtette, hogy mindabban, ami történt, Azag Aja a főbűnös. Megszegte a két birodalom között létesült örök barátsági szerződést, katonái elárasztották Szurippakot, megcsúfolták az igazságot, a méltányosságot, a becsületet, gyáván raboltak, pusztítottak s öldököltek, amíg Szurippak hősei, az utolsó pillanatban, véget nem vetettek dühöngésüknek.

- De nem csupán Azag Aja, a főpap bűnös! - kiáltotta szent haragban égve. - Bűnösek az erechi Vének s a papok, mert megszédítették a népet, az elöljárók, mert a háború ügyét szolgálták, ahelyett, hogy eltávoztak volna helyükről, a fegyverkészítők, az élelemraktárak felügyelői, a vízvezetékek igazgatói, a csatornák és zsilipek őrei, a kikötők parancsnokai! Bűnös mindenki, legyen akár nagy, akár kicsiny, aki munkájával szolgálta az igazságtalan háborút. Az istenek és istennők nem ismernek nagy bűnöst és kicsi bűnöst, a bűnök mértékét ők szabják meg. Mi valóban átadtuk az isteneknek a nagyobb meg kisebb bűnösök egész seregét, csupán Azag Aja áll még előttünk, s várja sorsát. Sorsában nem kételkedünk. A nép türelmetlenül lesi a napot, amikor e gaz áruló szemét kisütik, szívét kitépik...

A földművelők elöljárója a földek pusztulásáról beszélt. A csatornáké az öntözőművek iszonytató állapotáról. S így tovább. Utnapistim csak hallgatott. Szemét nem vette le a király előtt álló főpapról. Hallotta a szónokokat, értette is őket, de szívében keserű szánalom égett. Tudta, ha föláll s megmondja az igazat, senki sem érti meg. De ha nem szól, elárulja Anut. Az örök, időtlen igazságot: a Szeretetet.

Kit kell inkább szolgálnunk? Anut vagy Szurippakot?

Azag Aja hosszan ránézett. Ezt mondta a szeme: "Ó, Atra-Hasis, testvérem és barátom, te tudod, mi lakik a szívemben, te tudod, nem bűnös vagyok én, hanem legyőzött!"

De ezt az igazságot csak a legyőzöttek ismerik.

Utnapistim fölemelkedett helyéről. Minden arc feléje fordult.

- Ó, király, s ti Vének - mondta mély, lassú hangon. - Hadd szóljak én is, aki nem adtam nektek semmit, mégis királyotok vendégszeretetét, barátságát mondhatom magaménak. Itt áll előttetek Azag Aja, a Sugárzó főpap, megkötözött kézzel, megalázott szívvel. Mögötte-előtte romba dőlt birodalmak, összedőlt trónus, meggyalázott istenek is istennők. Nézzétek őt. Szíve vérzik népe s népetek romlásán, birodalma vesztén, fényes paloták romjainak láttán. Nézzétek őt, és értsétek meg. Főpap volt, uralkodott, áldozott. Anu, az égi Atya parancsa így szólt: "Jaj a legyőzötteknek, százszor inkább jaj a győzőnek, ha nem győzi le önmagát!" Azag Aja uralkodott, s megveretett. Azonban emlékezzetek meg róla, ti Vének, hogy királyotok, testvérem és barátom: Lugal, éppen így állott a Vének előtt, megkötözve, megalázottan s éppen így kívánták megkínzását s föláldozását, mint ti kívánjátok Azag Ajáét. A jóságos istenek megmentették, kezébe adták a győzelmet. Ellenségétől pedig elvették, s megvonszolták őt a porban. Gondoljátok meg ezt, ti Vének. Annak idején Erechben is ezt mondtam, amit ma. Mondjatok le a fegyverről, amivel győztetek. A hatalomról, ami előtt leomlottak Erech falai. Mindez mulandó, apró hiúság, fodor a vízen, buborék a folyón. Hanem tekintsetek éjszakánként az Ég szilárd boltozatára. Ott kúszik felénk az Égi Gyík. Lappangva, nesztelenül, vörös fényben közeleg, torka kitárul, iszonyú fogai vicsorognak. Gondoljatok rá, hogy az Egek szilárd boltozata lerogy majd, tartóoszlopai összeomlanak, a föld megrendül, tűz, víz és hamu zuhog a világra a magasból, a tengerek kicsapnak, jóságos isteneink és istennőink rémülten menekülnek az Ég zugába, mint a kutyák, Anu bezárja fülét jajgatásunk előtt, mert nem hallgattok az ő szavára, amely szívetek mélyén suttog. Kérlek, tegyétek félre a józan eszeteket, kegyelmezzetek Azag Ajának!

Leült.

Felszólalása nagy izgalmat keltett. Érveket kiáltoztak felé. Megkérdezték, vajon elfelejtette már a háborút? Egy igen mérges, sovány férfiú ezt kiáltotta: "Nincs megbocsátás, nem adjuk vissza a fegyvert az árulónak! A rombolás indulatait örökre ki kell gyomlálni a világból!" Egy másik, nem annyira mérges, de annál inkább kegyes férfiú ezt kiáltotta reszkető hangon: "Ha nem áldozzuk föl a főpapot, Inninni bosszút áll rajtunk!" És akadt egy, aki magánkívül ugrott föl imadeszkájáról, s Utnapistimra mutatva dörögte: "Eddig nem láttuk, nem ismertük őt! De tudjuk, hogy Erechből való." Mire az előbbi, a mérges: "Meg akarja menteni a főpapját, hogy romlásunkat okozza!"

Erre a tanácskozás hangja olyannyira elmérgesedett, hogy az eddig szótlanul, szinte komoran ülő király fölemelte kezét, s így szólt:

- Atra-Hasis testvérem és barátom!

Utnapistim pedig fölkelt, mélyen meghajolt Lugal előtt, s kiment a teremből.

Másnap föláldozták Azag Aját.

Messze vidékről óriási néptömeg vonult a városba, hogy lássa. A szűk utcák szinte kipukkadtak a hejehujázó, táncoló, zsoltárokat éneklő nép sokaságától. É-kur templomvárosát úgy ellepték, hogy mozdulni sem lehetett. Sokan összeestek a hőségben.

Amikor az áldozati füst fölszállt a magasba, megjelent Azag Aja. Két főpap vezette kezére hurkolt hosszú szíjon. Tiarája a fején, kendője a vállán.

Lugal hangosan imádkozott, majd Azag Ajához lépett.

- Térdelj le.

A főpap révetegen letérdelt.

Ekkor a főpap-király levette a Sugárzó fejéről a tiarát, földre dobta, s rálépett. Majd könnyed, szinte szelíd mozdulattal letépte Azag Aja fekete álszakállát. Ezután vállkendőjét vette le válláról, s ugyancsak a földre dobta.

Dermedt csend ülte meg a sokaságot, visszafojtott lélegzettel, égő szemmel figyelték a szertartás ünnepi mozzanatait.

Rekedt ordítás bődült. Azag Aja a földre bukott. Féregként vonaglott kínjában. A kétágú tüzes vas füstölve égette ki a szemét.

A következő pillanatban megragadták, a zibu oltárára fektették, Lugal imádkozva vágta kését a rab hörgő mellébe, jobbjával belenyúlt, s kitépte a szívét. Magasra emelve fölmutatta az Égben lakozó Inninninek, a háború, az öles, a halál, a szerelem, a termékenység örök istennőjének. És a templom környékét s az egész várost örömordítás töltötte be. A nép leborult, mint a sarlóval levágott gabona.

Utnapistim otthon ült szobájában. A közeli templomudvarok felől s a városból hozzáhatolt a nép részeg ujjongása, diadalüvöltése, harsogó éneke. A dobok az agyában doboltak, a hárfák a szívében pengtek. Homlokát verejték verte ki. Behunyta a szemét, kényszerítette magát, hogy semmit se halljon, ne lássa a szeme előtt kavargó képeket. Alig lélegzett.

- Anu, jóságos Atyám, szeretet! - mondta magában újra meg újra. - Jöjj, végy a tenyeredre, mint a megriadt madarat. Emelj Magadhoz az élet hétágú fájára, emelj föl magas fészkedbe, simogass, békíts meg, ó, Anu! Bocsáss meg!

Lassan-lassan derengő fényesség, majd ragyogó napfény öntötte el. Hallotta Anu halhatatlan, mindenen áthatoló suttogását: "Ne félj, mindez semmiség. Én vagyok, Aki vagyok."

Szívesen időztünk a politikai események ismertetésénél s még szívesebben merülnénk el benne jobban, mert mi sem érdekesebb, tanulságosabb, épületesebb a politikánál. Ha megtehetnők, nem is foglalkoznánk mással, mint ama vízözön előtti korszak városállamainak politikai viszonyaival, egymással való kapcsolatuk: háborúik és békéik sűrű váltakozásával, nemes törekvéseik sorsával. Utnapistim azonban annyira közönyös volt a politikai és diplomáciai kérdések iránt, annyira reménytelennek látta a főpap-király, a nubanda, azaz kincstáros, a nimbir, azaz várnagy, a sakkanak, azaz helytartó, a szukkal, azaz első miniszter, a rabiánu, azaz polgármester, a hazánu, azaz főpolgármester, a sibútu, azaz Vének Tanácsa, a turtán, azaz fővezér, s az idegen államokba ezüstlapra vésett levelekkel utazó követek varázslatát, hogy mi sem szánhatunk reá több helyet, mint amennyi Utnapistim és Lugal cselekedeteinek megértésére elegendő.

Utnapistim abban az időben azon fáradozott, hogy a háború forgatagában alámerült barátait felszínre hozza, s Lugal dicséretes kívánsága szerint a szurippaki bölcsekkel és művészekkel - már akik megmaradtak - közös tevékenységre sarkallja.

Tudta, hogy valamennyien megvannak, akik annak idején együtt üldögéltek a Csillagtorony teraszán, s a világ szomorú jövendőjéről vitatkoztak. Ha lemondott is a mahhú tudomány gyakorlásáról, azért nem minden volt titok a számára. Csak föl kellett keresni őket, s alkalmas viszonyok közé helyezni, hogy munkájukat folytathassák.

Ezért egy nap fölkapaszkodott hasított körmű kis lovára, s néhány fegyveres katona kíséretében, akiket a király személyes biztonsága érdekében rendelt mellé, elindult Erechbe.

Miután a katonák mindenféle ürüggyel elszedték Utnapistim pénzét, ékszereit s apró használati tárgyait, épségben átadták az erechi helytartónak, csak arra kérték, hogy szolgálataikat jutalmazza valamivel, miután csekély fizetésükből lehetetlen megélni. Utnapistim utasította a birtokai intézőjét, hogy a derék katonáknak szállást, bőséges ellátást s néhány mína ezüstöt bocsásson rendelkezésére, majd kérte őket, várják meg türelemmel, amíg küldetését befejezi, hogy azután Szurippakba visszakísérhessék. Jól tudta ugyanis, hogy semmi baj sem érheti, ha egyedül utazik, de ragaszkodott a jóravaló, önzetlen hősök társaságához. Annyi érdekes, csodálatos hőstettet meséltek, amennyit az egész hadsereg is csak nehezen művelhetett. Utnapistim pedig szerette a szórakoztató történeteket s a nép fiainak e történetek elmondásában megnyilatkozó humorát, férfiasságát, nemeslelkűségét, puritán jellemét.

Legelőször a könyvtárba sietett.

A hatalmas palotán még most is meglátszottak a háborús dúlás nyomai. A bronzajtóról például lefeszegették a gyönyörű domborműveket, a kacskaringós díszeket. A kapu mellett kétoldalt falba illesztett nagy kőtáblákat, amelyek régi tudósok tetteit hirdették, összetörték vagy elvitték.

Utnapistim be akart nyitni, de a kapu zárva volt. Szokása szerint leült tehát a lépcsőre, hogy Ur-Ba'ut megvárja. Az időt merengéssel töltötte. Néhány pillanat vagy kettősóra múltán valóban megjelent Ur-Ba'u s nagy sebbel-lobbal törtetett fölfelé a lépcsőn. Utnapistim fölemelkedett ültéből. A könyvtáros hosszan nézte, mint aki nem hisz a szemének, azután állati üvöltésre fakadt, mély árkokkal keresztül-kasul szántott arca eltorzult, karját kitárta, s oly ropogósan ölelte magához Utnapistimot, hogy ennek a lélegzete is elfulladt.

Sokáig álltak összeölelkezve, egymás hátát veregetve, kopasz fejét simogatva. Alig tudták visszatartani könnyeiket. Majd Ur-Ba'u elővette a kapu óriási bronzkulcsát, kitárta a nagy kapuba vágott kisebb ajtót, s beléptek a könyvtárba. Utnapistim körülnézett a mennyezetig érő cédruspolcokon. Mélyen beszívta a hűvös, homályos terem dohos levegőjét. Meghatottságában szólni sem tudott.

De annál inkább szólt Ur-Ba'u. Először is mentegetőzött. Megkésett egy kissé, de a mai nehéz viszonyok közepette megszaporodtak a tennivalóik. Felesége beteg, orvoshoz nem mehet, hiszen betevő falatjuk is alig van, így kell neki összeszednie a nyomorúságos élelmet, amiből családja tengődik. Ezenfelül Szurippak hősei elvittek a lakásból minden elvihetőt, összetörtek benne minden összetörhetőt, megettek minden ehetőt, végül ki is kergették, kénytelen volt egy félig leégett ház néhány épen maradt szobájában meghúzódni. Csakhogy, sajnos, az ajtókat mind a régi, mind az új lakásokról letépték, így ajtó híján szűkölködik. Ami Erech borzalmas végnapjait illeti, arról fölösleges szólnia. Első dolga volt megnézni a könyvtárat. A rombolás, rendetlenség itt is nagy volt, a polcok, a könyvládikák egy részéből a szurippakiak tüzet raktak a terem közepén, hogy megsüthessék szerény vacsorájukat, de azért apránként sikerült rendbe hoznia. Maga gyalult, faragott és szögelt, maga söpört, cipelte a romokat meg a szemetet. A helytartó előzékeny volt, a tudomány iránt érzett odaadó tiszteletből megparancsolta, hogy ne háborgassák munkájában, sőt kérte Ur-Ba'ut, készítsen az ősi szent iratokról jegyzéket, s nyújtsa át neki. Most éppen ezen a munkán fáradozik.

Utnapistim nem sok szót fecsérelt sorsa vázolására, hanem közölte Lugal terveit. Ur-Ba'u először elszomorodott, azután örvendezett.

- Ó, Atra-Hasis, testvérem és barátom! - vonította keserűen, s végre leült egy darab ócska gyékényre, azzal sem törődve ezúttal, hogy szoknyája szakadásait eltakarja, pedig nagyobbak voltak, mint valaha. - Hát azért kell a lajstrom, mert Szurippakba viszik az iratokat? Jaj, jaj nekem! Ezért őriztem őket évezredeken át! Ezért nélkülöztem, fáradoztam... Hát ha így áll a dolog, ha kifosztják a könyvtárunkat is - suttogta kiáltásnak szánt hangon -, akkor Azag Aja megérdemli sorsát a háborúért! - Elgondolkozott. - Nem, barátom, én nem megyek Szurippakba. Hozzánőttem ehhez a városhoz. Megnyugtat, amit Lugalról hallok. Hadd vigyék a könyveket. De én nem megyek. Itt akarok meghalni, Erechben. Idekötnek az emlékeim! - ordította. - És nem is akarok újjászületni többé. Vagy ha igen, váljak kutyává, majommá, akármivé, csak ne tudóssá. - Ekkor ismét elgondolkozott, mosolygott. - Helyes! - rikoltotta. - Vigyenek mindent. Elvégre az isteneknek oly mindegy, hogy a tudomány ebben a városban őriztetik-e meg az idők végezetéig vagy a másikban. Mit jelent a szent iratok számára, hogy itt vannak-e, ezeken a polcokon vagy egy másik épületben, más polcokon? Helyes! - suttogta újra. - Elmegyek Szurippakba a te kedvedért, ó, barátom és testvérem, Nagyeszű. Az Égi Gyík eltörli Erechet, Szurippakot egyaránt, mint egy köpést, egyre megy. Hátha a torony, amit Lugal építtet majd, csakugyan megőriz valamit az isteni tudományból s az emberi nemből? Akkor meg jobb, ha ott van minden kéznél, Szurippakban.

Utnapistim most barátaik felől tudakozódott.

A könyvtáros kacskaringós rohangálásai közben bőséges adatokat szerzett sorsukról.

Simetán, a csillagász, fent ül a tornyán s egyre hanyatló egészségben vizsgálja a rohamosan közeledő Égi Gyíkot. Már alig vánszorog, de a helyén van. Szurippak katonái nem sokat törődtek a Csillagtoronnyal, félnek is tőle, meg aztán nem volt mit kezdeniök a számtáblákkal, műszerekkel és följegyzésekkel. Mindössze egy ötvenezer éves naptárt égettek el, gyújtófát vagdaltak belőle. Ez sem nagy kár, hiszen a naptár nem volt régi. Ő, Ur-Ba'u nemrégiben járt Simetánnál. A tudós bőven beszámolt az Égi Gyík mozgásáról, emlegette Utnapistimot is, mondván, a legnagyobbnak tartja minden Beavatottak között, s nincs távol az idő, amikor igazát mindenki megérti. Egyébként családjával együtt egy pincében lakik, semmije sem maradt, éhezik.

Namzi, a hárfás, zsoltáríró és történettudós, odahagyta kis kerti házát, hárfáját, könyveit, és családjával együtt valami faluba menekült. Nem hallani róla. Utoljára akkor látták, amikor a templomváros ostroma folyt. Azt mondta, többé nem nyúl hárfához, nem ír zsoltárokat, s nem foglalkozik történelemmel, miután nem lesz hol hárfáznia, vége az emberi nem történetének. Bizonyosan mérget ivott egész családjával együtt.

Hétil, a költő, sok bajba sodródott. Mindenki ismerte és számon tartotta Azag Ajához fűződő barátságát. Emiatt besúgták a szurippaki csapatok parancsnokánál, el is hurcolták vagy ötször, de sírva tiltakozott, fölolvasta dalait, s bebizonyította, hogy tulajdonképpen Inninni tiszteletére költötte őket. A parancsnoknak tetszettek a dalok, megsajnálta a zokogó költőt s kidobta. Most a régi lakásában él, bútorai, edényei, ruhái nincsenek, egyik fiát fogságba hurcolták, kisebbik lánya férjhez ment egy szurippaki hadnagyhoz, de otthon van. Ur-Ba'u úgy hallja, Hétil újabb dalok költésébe merült, nem hederít a világra. Éhezik, mert csak a hadnagy támogatja, azt meg tudjuk, mi fizetése van egy hadnagynak.

Gubbubu a romlás idején kivonult a városból, egy paraszt elhagyott házába költözött, ott él most is. Neki könnyebb a helyzete, magában él. Többen borsot akartak ugyan törni az orra alá, mert szívesen vacsorázgatott Enmu-dugga, a turtán asztalánál, előkelő barátait túl sűrűn emlegette, azonkívül tudja mindenki, hogy Erechtől várta az emberi nem új korszakának megteremtését, de különösebb baja nem történt. Mindössze hallgatnia kell. A szurippakiak nem tudtak mit kezdeni furcsa szövetkötényével, a kontyában ékeskedő három szál tollal meg az állát díszítő kis vörös álszakállal. Valamiféle Beavatottnak vélték ugyan, de nem tudták, miféle. Aztán olyan előkelően, hidegen, méltóságosan viselkedett, annyi aztláni szót kevert beszédébe, hogy ez is megzavarta őket.

Ezek után Utnapistim megint lóra ült, hogy fölkeresse Simetánt.

A tudós egy kis szobácskában üldögélt a Csillagtorony kilencedik emeletén. Egy kancsó ital állott előtte. Magából kikelve fogadta Utnapistimot. Leültette, de megkínálni nem tudta semmivel. Dőlt belőle a panasz. Elsősorban az egészségre panaszkodott. Hólyagja oly szörnyűségesen ég, mintha eleven parázzsal tömték volna meg. Veséje fáj. Éjjel-nappal petrezselyemfőzetet iszik - a kancsóra mutatott -, okádni kell már, ha a petrezselyemnek csak a nevét is kimondják előtte. Éhezik is, természetesen. Meg aztán a politikai helyzet. Meddig maradnak a városban a szurippaki katonák? Mikor ül trónjára az új főpap? Ki lesz? Vajon sikerre vezet-e az a tervezett lázadás, amiről az egész városban suttognak? Igaz-e, hogy Lugal haldoklik, Azag Aja föláldozásának napján rettenetes villámok sújtottak az ünneplő népre, az új turtánt pedig megölték a tisztjei?

Utnapistim eloszlatta lázálmait, mire igen elcsöndesedett. Sóhajtozott. Igaza volt Namzinak, ő mindig egyetértett vele - magyarázta -, az emberiség története befejeződött. Kár volt annyira bízni Erech hadseregében, a főpap tudományában s a szerencsében. Ezt is hangoztatta elégszer, örökké korholta Hétilt meg Gubbubut elvakult bizakodásukért. Emlékezhet Atra-Hasis, azon a félelmetes éjszakán éppen ő intette őket óvatosságra.

De hát az Égi Gyík? Mit mondanak a számok, mit vallanak a műszerek?

- Ó, barátom, Atra-Hasis - nyögte Simetán alig hallható hangon, egészen meggörnyedt, nagy orrát a térdére nyomta, kezét a hasára helyezte. - Emlékezzél, mi ketten voltunk, akik fölfedeztük az Égi Gyíkot. Tisztában voltunk vele! Ma már a vak is láthatja, hiszen akkora, mint egy fazék. De ki hitt nekünk? Most már látják, miképpen hozza a végzetet, a horoszkópokból nem lehet kitagadni gonosz hatásait. Most már a rabszolgák is rebesgetik, hogy Nannar küldi a csupasz, zöld szemű embereket, s a sok méhbajt, petefészek-nyavalyát, tisztulási zavart, elmebeli háborodást az asszonyokra. Sokan azt is tudják, hogy ez a hosszú, példátlanul véres háború, amelyben olyan őrült rombolást vittek véghez, annyira lábbal taposták az emberi méltóságot, az istenek törvényeit s annyi erős fegyvert alkalmaztak, mint eddig még soha, szintén Nannarnak köszönhető.

Szavait sűrűn meg-megszakította, görcsösen ivott a kancsóból, úgy erőszakolván magába a kortyokat, mint gém a halat. Sápadt arca pillanatról pillanatra másképpen torzult el.

Csak akkor vidámodott föl, amikor Utnapistim közölte vele, hogy Lugal hívására Szurippakba kell mennie, ott a Csillagtorony épületében kap szállást, ellátást, mert a szurippaki tudósokkal együtt kell figyelnie az Égi Gyíkot. Szedje hát mennél előbb családját, iratait, műszereit, csomagolja be a Csillagtorony régi értékes följegyzéseit, számtábláit, naptárait, hogy szállításra készen legyenek, azután tüstént induljanak Szurippakba. Csak az egészsége miatt aggódott Simetán. Kételkedett a szurippaki orvosokban. Mindenáron el akarta vinni orvosát is, semmiképpen sem fért a fejébe, hogy Szurippak nem fizethet egy orvost az ő kedvéért, különösképpen nem úgy, hogy itthagyott erechi jövedelméért is kárpótlást nyerjen.

Namzit meg Gubbubut már nehezebb volt megtalálni. Ezért Utnapistim még ellátogatott a városban lakó Hétilhez, hogy azután idejét a másik kettő fölkeresésének szentelhesse.

Hétil most is az ajtó előtt ült, s egy fatábla tanulmányozásába merült, amikor Utnapistim árnyéka megjelent előtte a roskadozó tornácon. Ezúttal az ajtót nem kellett kitárni, mert nem volt ajtó. A szurippaki hősök nagy vonzalmat tanúsítottak az ajtók iránt, gondosan letépték mindenütt, s vagy eltüzelték, vagy csak összetörték, s az utcára szórták. Egyszóval, Hétil lakásán sem volt ajtó.

A költő hosszú haja a szemébe hullt, úszóhártyás nagy ujjaival sűrűn beletúrt s hátragereblyézte. Nagy feje lelógott, szokatlanul széles arccsontjai feketén fénylettek az izzó napsütésben. Keze íróvésőt forgatott, alig látható apró betűket vésett a fatáblára.

- Lú sulmú ana kása! - dörmögte pincemély hangon, anélkül, hogy föltekintett volna.

De mikor látta, hogy az árnyék nem más, mint a rég nem látott Utnapistim, fölugrott, megölelte, megpaskolta izzadt hátát és sírva fakadt.

A szerelmi dalok költője olyan volt, akár egy gyermek. Csüggeteg, félénk, gőgös, érzelmes. Ezúttal ráborulhatott valakinek a vállára és zokoghatott. Egyszerre dőlt belőle minden fájdalom, mint felborult korsóból az olaj. Bugyborékolt belőle a sírás.

- Csakhogy megvagy, csakhogy megvagy, ó, barátom - zokogta egyre. - Ki hitte volna, hogy ez lesz a vége! És te most is azt mondod, hogy ez még nem minden? Hová jutok akkor, mi lesz a sorsunk, feleségem... gyermekeim... Hát hiába áldoztam föl a lányomat?

Amikor végre lecsillapodott egy kissé, a rongyos gyékényre telepedtek, s Hétil megpróbálta némileg rendbe szedni panaszait. Sehogy sem tudott beletörődni sorsába. Nem akarta elhinni, hogy mindaz megtörtént, ami történt. Koszorús férfiú volt annak idején, dalait elragadtatva énekelték Istár templomában, mindene bőven volt, az élet csúcsán üldögélt, biztonságban, népszerűségben, tiszteletben. A főpappal, É-anna előkelő papjaival, magas rangú tisztviselőkkel, gazdag kereskedőkkel, hajótulajdonosokkal barátkozott. Bízott bennük, s ennélfogva tévedhetetlennek tartotta önmagát. Az Égi Gyík fenyegetésében nem hitt. Most pedig látnia kellett, hogy még a háború megítélésében is tévedett - hát akkor nem téved-e Nannar jóindulatában? Akikben bízott, elbuktak. A főpap nem él többé. A magas rangú tisztviselők kényszermunkát végeznek a kikötőben, vagy kivégezték őket. Az előkelő papok el sem hagyják É-anna megcsúfolt templomvárosát, ott is ijedten surrannak, oszlopcsarnokokon át, ajkuk néma, csak az imádságokat, szertartásos szavakat mondják, s tétován teszik Istár neve mellé az Inninni melléknevet. Ő maga ki sem meri húzni lábát a lakásából. Mindenét elvesztette, ennie is alig van mit. Felesége beteg, sovány, sápadt, a halált emlegeti. S tetejébe még az élete sincs biztonságban, sohasem tudhatja, nem lép-e be ajtótlan szobájába egy-két szurippaki katona, nem viszi-e el, hogy bebörtönözze, megkínozza, megölje, nem kísérik-e Szurippakba ajkába fűzött szíjon, nem áldozzák-e föl Inninni oltárán, ujjongó tömeg szeme láttára. Az asszony, aki forró szerelmi dalait sugalmazta, eltűnt. Dalai kihunytak, mint röpke lángocskák, amiket jégverés paskol szét.

- Pedig hát mit vétettem én? - kérdezte keserűen, s nagy könnyei ismét megeredtek. - Szerelmi dalokat írtam az istennőhöz, mindegy, Istárnak nevezzük-e vagy Inninninek. Ó, mondd barátom, Atra-Hasis, találsz-e csak egyetlenegy szócskát is dalaimban, ami miatt ilyen szörnyű sorsra kellett jutnom? Gyűlöltem Szurippakot? Uszítottam népe ellen? Gyaláztam a királyt? Megöltem akár csak egy szurippaki katonát vagy állatot, egy madarat, egy lepkét is? Volt a kezemben más, mint íróvéső? - Ijedten körülnézett, mintha leselkedő szemeket, ellenséges füleket, gonosz szándékokat gyanítana maga körül, aztán dühösen fölkiáltott: - Nem igaz, hogy hittem a győzelemben! Nem igaz, hogy Szurippak vereségét kívántam! Hazugság, hogy barátságban voltam a főpappal!

Koszorútlan nagy fejét lehajtotta, könnyezett.

- Nyugodj meg - vigasztalta Utnapistim őszinte részvéttel. - Valóban, dalaid egy szót sem tartalmaznak, ami miatt ilyen sorsot érdemelnél. Kár őket kitépni a misztériumok gyönyörű szent koszorújából. Az sem igazságos dolog, ó, Hétil, hogy most némán kell kuporognod ebben az ajtótlan szobában, az utcára sem mehetsz ki s féltened kell életedet. Csakhogy Inninni haragja nem válogat, nem keresi, kit taposson el, s kit hagyjon életben. Istár sem válogatott. Azután meg mindnyájan tévedhetünk, tévedett a főpap, a fővezér, a Vének Tanácsa, tévedtem én is... Te is tévedtél. Nyugodj meg, ne tiltakozz a végzet ellen. Ha békével fogadod, visszaad mindent.

- Könnyű neked, ó, Atra-Hasis - sóhajtotta irigyen a költő. - Te szerencsés vagy. Magához emelt Szurippak királya, hatalmat helyezett a kezedbe, szabadságot biztosított számodra... Most is hogyan kerültél ide? Nemde ő adott neked lovat, kísérőket, hogy idejöhess? Azt mondják, lakást is a palotában kaptál, s ott ülsz a Vének Tanácsában. Igaz? Meg hogy rendbe hozatta a gazdaságodat. Feleségedet, családodat, szolgáidat Szurippakba vitette. Risat-Ninlil mesélte valahol, ő talán tudja. Mondd, ó, Atra-Hasis, hogy intézted ezt? És mondd csak - kérdezte szaporán, egészen közel hajolva Utnapistimhez, mint egy védelmet kereső gyermek -, nem szólhatnál érdekemben Szurippak királyának? Nem olvasnád fel előtte szerelmi dalaimat? Nem magyaráznád meg, hogy Inninnihez éppúgy szólnak, mint Istárhoz... de különben, ő elismerte Istár örökkévalóságát... hát akkor miért üldöznek engem? És nem említhetnéd meg azt is, hogy én sohasem szónokoltam Szurippak ellen és...

- Elég, ó, barátom, Hétil - állította meg a gyorsan rohanó áradatot Utnapistim, fölemelt kézzel mintegy megálljt parancsolván a hullámoknak. - Éppen ezért jöttem, hogy a király óhajára Szurippakba szállítsalak, mert részt kell venned a szurippaki költők, tudósok s egyéb hasonló férfiak közös munkájában.

Hétil nem akart hinni a fülének. Szinte bénultan nézte Utnapistimot. Azután fölugrott, kiabált, szaladgált örömében. Egyre-másra vadul a hajába túrt, szeméből most meg már az öröm könnyei hullottak.

- Ó, barátom, Atra-Hasis! Ó, Ninib küldöttje! Hát lehetséges? Hát igaz? - kiabálta, bömbölte. - Mondd, valóban te ülsz itt, nem valami jelenés? Nem varázslat? Hadd tapogassalak meg. Nem, nem, úgy látszik, csakugyan te vagy. Elmegyek, elmegyek Szurippakba. Minden tehetségemet, tudományomat a király rendelkezésére bocsátom. Megérdemli, nagy király, igaz főpap. Ne aggódj, Atra-Hasis, nem fogtok csalatkozni bennem. Nem vallasz velem kudarcot. Szolgálni akarok, költeni akarok... Ide figyelj. Mostanában azzal vigasztalódom, hogy költeményekbe foglalom Inninni jóságának, kegyességének ezer bizonyítékát, amit irányomban tanúsított. Hallgasd meg csak!

Egy ölre való fatáblát hurcolt elő szobája sarkából, s Utnapistim elé zúdította. Maga is leült közéjük, mint gyermek a kavicsai közé. Lázasan turkált. Nyomban megtalált egyet, ami különösen tetszett neki, szemébe lógó hosszú haját hátratúrta, s lázas, szárnyaló hangon szavalni kezdett. Utnapistim behunyta a szemét, magába merült, hagyta, hadd zúgjon el fölötte a szép szavak, égő jelzők, szikrázó hasonlatok, görgő hangsúlyok hullámzása.

Sok kettősóra telt el, mire elbúcsúzhatott, s megkereshette a rozzant ház előtt bronzkarikához kötött lovát. Fölkapaszkodott reá. S miközben a kis ló szaporán haladt, nem győzött csodálkozni rajta, hogy a lovát nem lopták el, miközben a szárnyaló költeményeket hallgatta.

A ház, amelyben Gubbubu isteni sugallatra már Erech végnapjai előtt meghúzódott, egy paraszti ház volt. Otromba kövekkel kerített kicsiny kertben állt, oszlopai sárkány lábszárcsontjai voltak, tetőgerendázata faragatlan páfrányszárakból készült. Oldala vesszőfonadék, teteje pálmalevél. Eléggé rozzant állapotban találta Gubbubu, amikor rábukkant s beleköltözött, mert a paraszt már régen odahagyta, miután földjét elöntötte a Nannar küldötte talajvíz. De lankán állott, a mocsár a kertet nem érte, bár körös-körül messze hatalmába vette már a földet. Ameddig a szem ellátott, csak sötétzöld sást, bugás náderdőt, csillogó víznyiladékot, ezer meg ezer madarat, brekegő békát, illanó gyíkot, siklót s mélyen, a mocsár bozótos részein, föl-fölemelkedő sárkánynyakakat lehetett látni. Néhány szurippaki katona ugyan ide is elvetődött portyázásai során, de vagy be sem lépett a kerítés mögé, vagy meghökkenve távozott a tudós férfiú méltóságos viselkedésének, kopasz fején ágaskodó tollainak, színes szoknyájának, festéksávokkal díszített ábrázatának, kis vörös álszakállának láttán. Így eléggé háborítatlanul éldegélt abból a néhány datolya- meg kókuszpálmából, elvadult babból, szőlőborból, dús fügefából, ami a ház körül burjánzott.

Mikor Utnapistim leszállt, Gubbubu a legcsekélyebb fölindulás nélkül lépett ki házából, hogy megnézze, miféle kódorgó vetődött ide. Összetett kezét a homlokához emelte, s erechi módon köszöntötte Utnapistimot.

- Üdvözöllek, ó, barátom, Atra-Hasis, hogy szolgál az egészséged?

Mintha tegnap váltak volna el a Csillagtorony teraszán.

Utnapistim örvendezett Gubbubu láttán. A tudós arca, feje tökéletesen sima volt, mint aki naponta borotválkozik. Diónyi kontyából büszkén ágaskodott a három szál toll. Arcán friss volt a kék-piros-fehér sávok festéke. Vörös álszakálla tekintélyesen díszítette öntudatos, mozdulatlan arcát. Csípőjéről szép rendben omlott alá a színes szőtt kendő.

Leültek a szellős házban. Gubbubu kókuszhéjban egy marék fügét helyezett Utnapistim elé.

- Egyfajta biztonságban élek itt - magyarázta nyugodt, szenvtelen hangon. - Mindenem megvan, ami kell. Nem háborgattak különösképpen. Minden a magatartás dolga, ó, Atra-Hasis. Amikor Aztlánban jártam, az ragadta meg legjobban a figyelmemet, hogy ott a vezető társadalmi rendet már ifjúkorában helyes magatartásra tanítják. Nagyon fontosnak találom, hogy erről is szó essék irataimban. Egyfajta mitlalinak nevezem ezt, igen találó kifejezés. Egyél néhány szem fügét, ó, barátom, üdülj föl, mást nem tudok adni.

Ettek néhány szem fügét.

- Jól megvagyok itt - mesélte aztán -, csak ezek a csikcsak gyíkok zavarnak, amelyek ellepik a pálmatetőt, s alkonyattól hajnalig zörögnek, vartyognak, vadásznak a fejem fölött. Meg a sárkányok a mocsárban. Ha összeverekednek, ordításuk fölveri a környéket. A napokban egyfajta kacsacsőrű sárkány, jó vén hím, majdnem összetaposta a házat, de hát az ilyesmire el kell készülnöm. Nappal még csak el tudja kerülni az ember, hogy összetapossák, de éjjel, amikor alszik, egyfajta mucsimi borzongatja, amitől nehéz szabadulni.

Utnapistim javaslatát, hogy a király kívánságára menjen Szurippakba, s vegye ki részét a tudósok, költők, művészek közös fáradozásából, bizonyos tartózkodó méltósággal fogadta. Hosszasan gondolkozott.

- Tulajdonképpen helyeslem a főpap-király tervét - felelte, miután jól megfontolta az ügyet. - Az emberi nem jövője érdekében egyfajta mukimura van szükség. Mindig ennek az érdekében szóltam, ha mód nyílott reá. S még egyet: ezekben az időkben megint egyszer különös jelentőségre emelkedett az a fajta magatartás, amit mitlalinak neveztem az imént, igen találó aztláni szóval. (Sajnos, a sumér nyelv nem ismer megfelelő szót, mint sok másra sem.) Szurippak van egyedül hivatva az emberi nem jövőjének irányítására, neki kell leraknia az alapokat. Mi, erechiek, bűnösek vagyunk a háborúban, Szurippak ügye az emberi nem ügye volt. Különös jelentőséget ad ennek egyfajta micsui, amely Nannar, az Égi Gyík rohamos közeledése folytán vált sürgőssé. A király, ó, Atra-Hasis, jól látja a dolgokat. És természetesen te is, miután a király közelében élsz. Hajlandó vagyok tehát Szurippakba utazni, ó, barátom, ha biztosítani tudjátok a gyaloghintót, mert én lóra nem tudok ülni.

Így állván a dolgok, most már csak Namzit kellett volna fölkeresni s Szurippakba hívni. De ezt Gubbubu is hiábavaló kísérletnek vélte. Namzi eltűnt, olyan vidékre menekült, amit senki sem ismer, tán a vad hegyek közé, ahol szőrruhában járnak az emberek, mint Szumukán, a pásztoristen. Valaki beszélt vele távozása előtt. Kijelentette, hogy az emberi nem története immár nagyjából, de végérvényesen véget ért, ami még hátravan: a vég fölismerése, a következtetések levonása, az önkéntes halál. Hárfáját valóban elhagyta, mondván, ezután nem lesz templom, ahol Anu dicsőségére hárfázni lehessen. A zenekartól, a kórustól búcsúzás nélkül vált meg. Zsoltárokat sem ír többé, a történelemmel pedig leszámolt. Hiszen nem lesz már utókor, amely tanulhatná, épülhetne belőle. Valószínűleg valami kis kecskenyájat legeltet, annak a tején, sajtján éldegél, annak a bőrébe öltözik. De az is lehet, hogy egyfajta mérget ivott, talán nadragulyát.

- Most már megmondhatjuk - fejezte be Gubbubu a Namziról szóló értesülések elsorolását -, hogy zsoltárai nem voltak egészen kifogástalanok, a zenekarban pedig sohasem sikerült a harsonákat fegyelmeznie. Egyfajta tiltli hibájába esett, és sohasem tudta levetkőzni e hibákat. Ezenkívül a magatartás, az a bizonyos mitlali, tökéletesen hiányzott belőle. Végtelenül fájlalom, vérzik a szívem, ó, Atra-Hasis, hogy Szurippakból hiányozni fog, de hát... Mondd, ki lesz még ott?

Utnapistim örömmel jelentette, hogy sikerült rábeszélnie Ur-Ba'ut, Simetánt s Hétilt.

- Ur-Ba'u egy kissé belefulladt a szent iratok megrendítő jóslataiba - jegyezte meg Gubbubu. - Nagy elme, bölcs férfiú, de egyfajta korlátoltság teszi lehetetlenné, hogy távolabb lásson. Simetán nagy tudós, de aggaszt, hogy olyan beteg. Hétil költő. De az a bizonyos mitlali, amiről szóltam, benne van meg legkevésbé. S erősen bele is ártotta magát a háborúba, közeli barátság fűzte Azag Ajához s néhány más vezető férfiúhoz. De nem baj, nem megrovásképpen mondom. Nagyobb baj, hogy dalai egy kissé lágyak, érzelmesek, nincs meg bennük Istár... akarom mondani Inninni felséges, lenyűgöző pimpluja... Mindegy, ó, Atra-Hasis, én hálás vagyok a királynak. Mondd meg neki, hogy aztláni utazásomról szóló irataimat most kiegészítem, s olyan mozzanatokra is rámutatok, amelyek a szurippaki élet isteni tartalmát hathatósan erősítik, s egyfajta szilárd magatartást tesznek majd lehetővé a döntő pillanatban, Nannar eljövetelének napján.

Utnapistim sok időt elvesztegetett barátai látogatásával, de nem bánta meg, mert alkalma volt saját szemével, színről színre látni őket, helyzetükről, életmódjukról, szenvedéseikről s az őket eltöltő isteni szellemről tapasztalatokat szerezni. Fáradozásaival segítségére volt a király-főpapnak is. Ezek után még csak a városon kívül álló kis szentélybe látogatott el, hogy találkozzék Risat-Ninlillel, meggyőződjék az ősök szentélyének állapotáról, s képet alkothasson örökbe fogadott fia növekedéséről, egészségéről és szükségleteiről. Lova fejét tehát a város falai iránt fordította, hogy aztán egy mellékútra térve, a kedves kis szentély felé ügessen.

A szentély s mellette a kertes ház, Risat-Ninlil otthona, mit sem szenvedett a háború förgetegéből. Risat-Ninlil zokogva borult Utnapistim lába elé, a sok rémület, aggódás, nélkülözés, amit nagy önuralommal, istenbe vetett hittel, de gyönge női vállán mégiscsak nehezen viselt el, az ő lelkében is otthagyta szomorú nyomait. Sokáig zokogott boldog megkönnyebbülésében, majd elmondta, mennyit éhezett, hogy félt az idelátszó iszonytató tüzektől, milyen durvák voltak a szurippaki katonák, s mennyi nehézség közepette őrizte meg a kisfiát. Mióta Utnapistim Lugalnál tartózkodik, az ő sorsa is könnyebb, a birtokról elegendő élelmet, áldozati gabonát, füstölőt, gyümölcsöt kap, s az ide-oda vonuló katonák sem bánnak vele olyan erőszakosan, amikor szent hivatása szerint a test örömeiben részesíti őket. De a fiút már magasabb tudományokra is oktatni kellene, mint aminőkkel ő rendelkezik.

- Hol a fiú? - kérdezte Utnapistim, mert nem látta Gilgamest a házban.

- Csavarog, örökké csavarog, nekem alig segít - panaszkodott Risat-Ninlil. - Bemegy a városba, jár az utcákon, mindent megnéz. Elkódorog a kikötőbe, nézi a hajókat, a tengerészeket, a sürgés-forgást. Néha attól félek, felszökik valamelyik hajóra s eltűnik, sohasem látom többé, örökké kóborol. Ha megverem s kényszerítem, maradjon itthon, segítsen, egykét pillanat, s már nem is látom sehol. Még ebben a kis házban, ebben a kertben is úgy el tud tűnni, hogy lehetetlen megtalálnom. Ó, Atra-Hasis, félek, nagyon-nagyon nehéz sors vár Gilgamesre. Nemhiába sírtam olyan keservesen, amikor megszültem. Teste majdnem csupasz, úszóhártyája nincs, a szeme zöld, ez is olyan nehezemre esik. Miért nem lett olyan gyermekem, mint másnak, ha már papnő létemre szülnöm kellett? És nemcsak a külseje más, a mája, a szíve is. Enlil meg ne büntesse, de gyakran félek tőle.

Ekkor betoppant a fiú.

Finom termetű, sovány, de izmos gyerek. Haja a vállát verte. Szép boltozatos homloka erősen hátrahajlott. Melle széles, egészen sima. Ugyancsak simák, mintha beolajozták volna, izmos lábszárai is. Keze feltűnően hosszúnak s vékonynak látszott, finom ujjai között nem feszült úszóhártya. Rövid pálmalevél szoknyát viselt, bal bokáján finom művű lápiszlazuli karikát, nyakában évezredes, gyönyörű füzért.

Megállt a küszöbön, nagy zöld szemét Utnapistimra, majd az anyjára vetette. Mintha kérdezné, ki ez az ismeretlen, időtlen ember, aki oly rendületlen nyugalommal ül a gyékényen, ujjai között söröspoharat forgat, s áthatóan, de cseppet sem hidegen vizsgálja őt.

- Itt az atyád, aki iránt örökké tiszteletet kell tanúsítanod, ó, fiam - intette meghatottan Risat-Ninlil. S mintha szégyenkezett volna a fiú miatt, elfordult.

- Jöjj ide, fiam - szólt Utnapistim szeretettel. - Hadd nézzelek meg. Igen, igen - dünnyögte lassan -, ez az új ember... egyharmada ember, kétharmada isten.

- Csak a nyakán, a hóna táján meg a hasán van egy kis pikkely - suttogta az anyja. - A szeme pedig zöld, mint az agát. Néha nem merek belenézni. Olyan ijesztő fény villog benne, akár alkonyatkor a tengeren, ha mereven belebámul az ember. Ismeretlen világ nyílik a mélyén, nem látok a fenekére. Ninszun papnője vagyok, naponta áldozom őseidnek, különösképpen ősanyádnak, s tudhatod, ó, Atra-Hasis, hány szembe tekintettem már. De ilyen szembe soha, mint ezé a fiúé. Sok másvilági titkot ismerek, az övét nem ismerem.

Csüggedten álldogált előttük. Arca már nem volt olyan ártatlanul kihívó, olyan áhítatosan parázna, mint régen. Félelem, szomorúság felhőzött rajta. Egy anya arca volt. És a teste is fáradtabb, nem olyan muzsikáló mozgású, amely után szíven ütve fordultak meg a férfiak. Egy anya teste volt, noha Ninszun papnőjéé.

Utnapistim hosszasan elnézegette őt meg a fiút.

- Te honnét jöttél? - kérdezte kíváncsian Gilgames.

- Én, fiam? Valamikor a tengerből jöttem - dünnyögte a kezdet ősnapjaira emlékezve Utnapistim. - Látod, jöttünk. De honnét jöttél te?

- Anyám szült, s azt mondják, Nannar volt az apám - felelte komolyan a fiú. - De hát hová mégy innen?

- Még nem tudom. Ó, Anu Atyám, még nem tudom - sóhajtotta Utnapistim. - Talán vissza, ősömhöz, Lugalbandához, ősanyámhoz, Ninszunhoz. Akiknek képét ott láthatod a kis templomban. Nem tudom, lehet, hogy visszatérek a tengerbe. De hová mégy te?

Megfogta Gilgames kezét, gondosan forgatta, vizsgálta, megtapogatta a tenyerét, nagyujja begyét, külön a hosszú ujjak perceit.

- A fejvonalad igen erős, sőt kettős - dörmögte mintegy önmagának. - Csillagok, apró piros pettyek virágzanak rajta. Csakhogy erősen lehajlik a tenyered szélén. A sorsvonalad vastag és mély, de nem egyenes. Még egy vonalat látok mellette. Vigyázz, ó, fiam, Gilgames. Nagy utat fogsz megtenni, király leszel, várost építesz, fallal veszed körül, de szüntelen melletted ólálkodik a saját árnyékod, s nem tudsz szabadulni tőle. A szívvonalad gyengébb. De gödrök, apró szakadások mutatkoznak rajta. Vigyázz, ó, fiam, Gilgames, áldozz Istárnak, meg ne feledkezzél róla, nehogy bosszút álljon rajtad, s letaszítson az Alvilágba, mint Dumuzit, a szeretőjét. Különös dombokat is látok az ujjaid alatt, ó, fiam, Gilgames. Hüvelykujjad alatt kiduzzad az izom, ha így behajtom a tenyered felé. Az életvonalad kettős. Nagy magasságokat és mélységeket jársz meg, ó, fiam, erős életed lesz, nagy életed, de merőben más, mint a miénk, anyádé s az enyém. És ó, jaj, rövid az életvonalad, nem fogsz évezredekig járni a földön, mint én és annyian mások, akik a tengerből jöttünk.

- Meghal? - kiáltotta rémülten Risat-Ninlil. - Ó, istenek! Miért jósolsz ilyen gonoszat, Atra-Hasis? Hiszen a csillagképe is oly aggasztó.

- Ne rémüldözz, értelmetlen asszonyszemély - korholta szigorúan Utnapistim. - Elfeledted volna, hogy az ember halhatatlan?

- De, ha nem járhat hosszú ideig a földön...

- Majd jár Anu útján, ha el nem veszíti Anut. De erről nem szólok többet, hiszen asszony vagy. Mit tudsz te a halhatatlan emberről? S Nannarról, aki el akarja pusztítani a halhatatlan embert?

- Mindent tudok! - kiáltotta sértődötten Risat-Ninlil.

- Mindent tudsz, szavaid mégis zavarosak, mint minden asszonyé. Szolgáld Ninszunt, áldozz naponta szorgalmasan, imádkozz, szeress, ez a te nyelved. Nannarról pedig ne vitázz.

Risat-Ninlil ijedten elnémult. Inkább dologhoz látott, s egy tál sumut, azaz sült húst, kenyeret, datolyát, tejet meg az "istenek és királyok eledelét" azaz hagymát, fokhagymát helyezett Utnapistim elé.

- Jöjj, ó, Gilgames, egyél atyáddal - kínálta Utnapistim a fiút.

Gilgames letelepedett, gyorsan, mohón falt. Az időtlen ember gyönyörködve nézte, miközben lassan, igen mértékletesen eszegetett ő is.

- Eljönnél velem Szurippakba? - kérdezte.

- Ó, atyám, elmegyek! - kiáltotta a fiú. Zöld szeme ragyogott, mint két óriási, fényesre csiszolt agátkő.

- Velem leszel, s majd taníttatlak. Eléggé megnőttél már, meg kell járnod a Hét Házat. S ha méltó leszel rá, beavatnak a Szent Számok s a halál titkába, hogy erős légy, s tudd, hogy az ember halhatatlan.

- Messze van Szurippak? - firtatta a fiú egyre lázasabban, mitsem törődve a Hét Házzal, Anuval s az ember halhatatlanságával. - Ott is van tenger? A tengerre megyek?

- Messze van, ott is van tenger, s a tengerre megyünk.

- Én nagy hajóhadat fogok építeni, s tengerészeket, evezősöket, katonákat gyűjtök, legyőzöm Szurippakot, s Erech lesz megint a világ leghatalmasabb országa - fecsegte a fiú. Olyan szaporán hadarta a szókat, hogy csak nehezen lehetett érteni, lélegzete gyors, lelkendező volt, mint a repülő madáré.

- Lassan, lassan - intette Utnapistim mosolyogva. - Majd megtanulod a lassú lélegzést, sőt azt is, miképpen kell úgy élned, hogy lélegzetet ne is végy. Megtanulod az élet lassítását, hogy a kettősórában is örökkévaló légy, mint őseid s atyád. Mohó a fiad - fordult a szolgálatkészen álldogáló, merengve mosolygó Risat-Ninlilhez. - Nannar gyermeke gyorsan akar élni. Majd megtanítom őt az isteni tudományokra, hogy valóban az legyen, aminek az embert Anu parancsára teremtette Aruru: örökkévaló, mindenható és mindentudó. Most elmegyek. Készítsd föl fiadat az útra, amint asszonyhoz illik.

Risat-Ninlil összekapkodta Gilgames legszükségesebb holmiját, elővette a legjobb pálmalevél szoknyát, kicsiny cserépedénybe olajat, egy szelencébe kenőcsöt tett, gondosan bedugaszolván és lezárván az edényeket. A türelmetlenül tomboló fiút gyöngéden megfésülte, haját megkente, nem felejtkezvén meg lába megkenéséről sem. Közben hullottak a könnyei. Siránkozva panaszolta az anya sorsát, akit magára hagy édes magzata, mint madarat szárnyra kelt fiókái. Ki lesz már most társa a magányban? Ki segít neki a munkában? Ki meséli el csodálatos kalandjait, amikor esténkint a ház elé ül, s ölébe teszi a kezét? "Tavaszi gyümölcs: szomorú gyümölcs!" - sóhajtotta.

Mindennel elkészülvén, megkente Utnapistim lábát is, azután leborult előtte, s hangos szóval kérte az istenek áldását.

Mikor felkapaszkodtak a szívós lovacskára - Utnapistim a nyeregbe, Gilgames a háta mögé -, s elindultak a hadiút irányába, sokáig állott még a küszöbön, tenyerével beárnyékolta szemét, vonagló ajka az ősi varázsigéket suttogta, amelyeket már nem is értett, oly régiek voltak:

- Ki... risti libiki... risti la libiki... la libi... pis. Pisti... pisti sa anzisti... sa anzis... su anzis... anzis...

Az utasok alakja egyre kisebbedett az óriáspáfrányok alatt. Egyedül volt. A házban ott feküdtek az eledelestálak, a maradék sült, kenyér, datolya s egy-két hagyma. Risat-Ninlil a gyékényre borult, zokogott. Asszony volt: sorsa, hogy magára hagyják. Nő volt, s bárha papnő, nehezen tudott egyedül lenni.

Míg Utnapistim azzal bíbelődött, hogy a király kívánsága szerint, de nem túlságosan nagy bizakodással, dicsőséges együttműködést teremtsen, Erech meg Szurippak tudósai, költői, művészei között, s ebből a célból magára vette barátainak a fővárosba való telepítését, ellátását, ezer ügyük, gondjuk, intézését, a nehezen induló eszmecserék közös mederbe való terelgetését, itt az ideje, hogy Gilgames gyermekkoráról elmondjunk annyit, amennyit nemcsak tudni kell, de tudni is illik.

Amikor az első szavakat pötyögtette s idébb-odébb ténfergett a világ ház környéki részén, Gilgames érezni kezdte, hogy nyugtalanságot okoz létezésével. Risat-Ninlil gyakran szoptatta sírva, ha abbahagyván játékait, hozzáfutott, s emlőjét kérte. Bizonyára így szoptatta már akkor is, amikor a világból csak föléhajoló arcát ismerte, és megértette, hogy ez a kedves arc ritkán mosolyog rá. Később megszokta az eltűnődő, aggódó, szomorú arcot, a könnyektől elborult fekete szempárt, s úgy hitte, ilyennek kell lennie.

Risat-Ninlil bizakodott. Más asszonyok is biztatták: majd megpikkelyesedik a kisfiú bőre, majd megnőnek csenevész kis úszóhártyái, majd megfeketedik a szeme. De amint telt-múlt az idő, jó reménységei végképpen füstbe mentek. Tudomásul kellett vennie, hogy az ő fia nem olyan, mint másé, s hogy Istár oly módon érezteti vele különös figyelmét, amit ő nem ért, de alázatosan elfogadni kénytelen.

Már-már elalvó félelmei azonban újra meg újra felriadtak, mert a nála megforduló utasok, katonák, erechi polgárok, ismerősök és ismeretlenek gyakran megbámulták a gyermeket, hitetlenül cuppogattak ajkukkal, a fejüket csóválták, sőt föl is rikoltottak meglepetésükben. Ilyenkor az anya szíve megdermedt, szégyenkezéssel vegyes félelem kerítette hatalmába, s kicsordultak a könnyei.

Aztán megint megnyugodott egy kissé, hallván, hogy szerte a városban, sőt más helyeken is, sűrűn születnek csupasz, zöld szemű gyermekek. Fiúk-lányok egyaránt. Ebben már törvényt látott, s nem riadozott a borzasztó gondolattól, hogy szörnyszülöttet hozott a világra. Nem, nem volt már szörnyszülött, mint a többi. De vajon nem mások-e az erdők szőrös emberei is? Vagy azok a magas, vörös bőrű férfiak, akik Aztlán távoli birodalmából érkeztek Erechbe? Vagy a még különösebb lények, akik alacsonyabbak az elképzelhető legkisebb sumér embereknél, testük agyagszínű, görnyedten, bujkálva járnak, fán építenek maguknak kunyhót, csacsogó, rikoltozó hangon beszélnek, nem ismerik a tüzet, hernyóval, bogárral, gyíkkal, vadgyümölccsel, rügyekkel táplálkoznak, sohasem hagyják el az őserdő nyirkos sötétségét s ha menekülnek, fáról fára lódítják csenevész testüket? És tán nem voltak emberek azok a halféle lények sem, akik a tengerből lomhán kimászva, alig tudtak mozogni a földön, mégis a sumér nép, vagyis az isteni Ember ősei lettek? Risat-Ninlil így vigasztalgatta magát. Arra is gondolt, amit Utnapistim mondott, hogy ugyanis ezek a csupasz, zöld szemű gyermekek lesznek egykor a megszokottak s az uszonyosak, a pikkelyesek a szörnyek. De jobb volt erre nem gondolni, hiszen úgysem érte föl ésszel. Csak annyit tudott, hogy szívesebben látna maga mellett egy magafajta emberkét, mint ezt a csodát. A végzetbe alázatosan bele kell törődnie - de bár ne választották volna őt ki az istenek erre a nehéz végzetre!

Gilgames tehát korán észrevette, hogy más, mint a többi. Azonban csak akkor értette meg igazán, amikor összekerült vele egykorú gyermektársaival s minduntalan ráripakodtak s derekasan megtaszigálták: "Eredj innen, te szörnyeteg!" Meg amikor a gyermekek szokásos következetességével s kegyetlen örömével csúfolták: "Csuda Gis! Csuda Gis! Csuda Gis!" Nagyobbacska lévén, össze is hasonlították az ő szép testükkel csúnya testét, kérdezgették, hol a pikkelye, hogyan fog úszni, miért olyan csupasz, mint egy béka.

Sok keserűség származott ebből Gilgamesre, sok bánat az anyjára. Mint az állat, amelybe mérges skorpió ragadt és semmi módon nem tudja lerázni: harapott, rúgott, sírt, elfutott, átkozódott, még álmában is föl-fölriadt. Ezerszer menekült anyja ölébe, s keresett nála vigasztalást. Ezerszer kérdezgette: milyen gyermek ő, miért nincsen pikkelye, miért olyan csúnya keze-lába, miért zöld a szeme? Risat-Ninlil csak magához ölelte, csókolgatta, simogatta hosszú haját, s annyit mondott: "Ilyennek születtél, fiacskám, ilyennek akart Istár, ő tudja, miért... Ne sírj, ne félj, eredj szépen játszani."

Amikor később anyjával megfordult a városban, itt is, ott is hozzá hasonló gyermekekre bukkant. Azok is üldözöttek voltak, azokat is csúfolták, kiverték a játékból, azokat is nyaggatták, miért mezítelen a bőrük, miért zöld a szemük, mikor rágta le a kutya úszóhártyájukat. Azok is sírtak, verekedtek, elfutottak, magányosan bámulták társaik játékát, azok is anyjukhoz menekültek, s azokat sem vigasztalhatta meg a szüléjük.

De már nem szégyellte magát annyira, nem volt oly vad s gyűlölködő. Az asszonyok, akik Gilgameshez hasonló szörnyet szültek, önkéntelenül is összetartottak. Vigasztalták egymást. Némelyikük még büszke is volt magzatára, istenfit látott benne. Gilgames tehát gyakran barátkozhatott csupaszokkal, egyre vígabban játszogatott velük, s kezdte magát különbnek érezni a pikkelyeseknél.

Így nőtt, növekedett a kis Gilgames. Anyja háza körül sok érdekes dolgot tapasztalt. Így például az áhítatosan bemutatott áldozatok szertartásait. Pisszenés nélkül bámulta Lugalbanda s Ninszun kőből faragott zömök, méltóságteljes titokzatos képét, s anyját, amint virágot, gyümölcsöt, gabonát helyezett lábuk elé. Bizonyos napokon az anyja illatszert égetett, s bódító, édes füstjével megtöltötte a csendes kis szentélyt. Gis gyakran játszott áldozást: két hosszú követ állított föl, füvet, bogyót rakott elé, hajlongott, imádkozott, a földre vetette magát, énekelt, ügyetlen mozdulatokkal táncolt, mint anyjától látta. Szívét ilyenkor mélységes áhítat töltötte el, olyan világba lendült, ahová más nem követhette.

Meg aztán ott voltak az anyjánál szerelmi tisztelgésre jelentkező férfiak. Az egyik komor, szótlan, lassú mozgású, a másik vidám, gyors, nevető. Az egyik harapós lovon érkezett, tarisznyáját a kapufélre akasztotta, a másik fáradtan cammogott, sóhajtva ült le a házban, s kérte a papnőt, hogy legelőbb a lábát kenje meg, mert felpattogzott az út forró porába. Volt, aki mámorosan jött a városból, dalolt, kurjongatott, tiszteletlenül rávert Risat-Ninlil domború farára, s pajzán szavakat habogott, volt, aki illedelmes áhítattal előbb az áldozat elfogadására kérte, hosszan imádkoztatta Ninszun képe előtt, övéből gonddal őrizgetett lápiszlazuli ékszert vett elő, röstelkedve nyújtotta át, s csak azután vonult vele vissza a belső, ablaktalan szobába, ahol örökké vajmécses pislákolt, s tömjénszag terjengett. Némelyiktől félt, némelyiknek a nyakába mászott s lovagolt rajta. Olyan is volt, aki gyönyörűséggel mesélt neki az istenekről, Apszu meg Tiámat rettenetes harcáról, a Zu madár cselekedeteiről, Rammán haragjáról. Messziről jött utasok olyan országról beszéltek, ahol nem ismerik a kocsikereket, szánon vonszolják a terhet, az óriási templomok kívül-belül arannyal borítvák, mintha színaranyból verték volna őket. És ismét voltak, akik ismeretlen dalokat énekeltek, sípon játszottak, s tekintetük a távolba merült.

A kis Gilgames, vagy mint elavult kiejtéssel mondották: Gis, rengeteget mulatott, tanult, tapasztalt e férfiak társaságában. Leginkább pedig azt tanulta meg, hogy a nő élete éjjelnappal szüntelen áldozat. Áldozat az ősök képe előtt, énekkel, imádsággal, tánccal, sörrel, félelemmel, vígsággal, lábak megkenésével, fáradt fejek megpihentetésével, öleléssel, sóhajjal, könnyel. Áldozat Ninszunnak, áldozat Istárnak. Korán megtudta már, hogy az anyja szent asszony. Papnő. Szüntelen a másvilággal fogózik, álmában isteneknél jár. Különösen érezte ezt, amikor egy-egy látogatója álmát fejtegette, s a gondolataiba merült férfiú, összehajtott lábszárán üldögélve, réveteg ábrázattal hallgatta csöndesen pergő szavait.

De nemcsak efféle izgalmas tapasztalatokra tett szert Gilgames.

A környék egyre növekvő mocsarában olykor ijesztő közelről láthatta az óriási sárkányok különböző fajtáit. Kardfogúakat, kacsacsőrűeket, gyíkfejűeket. Sárga testűeket, palaszürkéket. Azokat, amelyeknek csenevész első lábuk volt, ugrás közben alig léptek reá, combjuk, hátsó lábszáruk ellenben akkora, mint Erech kapuja, kapufélje. Látta, amikor elterülve szunyókáltak a sárban, legyek tömege, madarak raja lepte őket, de csak feküdtek, feküdtek mozdulatlanul, rá sem hederítve a mocsár magas állataira, a levegőben felhőként közeledő repülőgyík rikácsolására, a kaimánok, krokodilok s egyéb óriás gyíkok marakodására, a legyőzöttek olajként terjengő vérére. Egyszer egy kacsacsőrű sárkány olyan közel feküdt hozzá, hogy bendőjének dübörgő korgását, lélegzete fújtató zúgását is hallotta, sőt érezte a szörnyeteg orrfacsaró, ijesztő bűzét is. Földbe gyökerezett lábbal állott a helyén, szeme kimeredt, hajszála sem moccant. A sárkány közelsége, szaga, óriási testének szokatlan hangjai, súlyos mozdulatlansága az istenek közelségének áhítatos félelmét árasztotta el benne. Homloka izzadt, bőrét izgalom csiklandozta. Miféle lények ezek? Miért nem gázolnak el mindent, s teperik hatalmuk alá a világot, miért nem uralkodnak magán az emberen is?

Másféle szórakozásai is voltak. Így például a szőrös erdei emberek. Nem az egészen nagyok, a fekete képűek, vicsorgó fogúak, akik olyan erősek voltak, hogy karvastagságú bronzrudat tudtak összetörni, s ha megdühödtek, ököllel döngették széles mellüket. Hanem a kisebbek, az örökké vigyorgok, csacsogók, veszekedők, kergetőzők. Akik jóformán vissza sem tértek az erdőbe, hanem a város terein csatangoltak, a hulladékban turkáltak, játszottak a gyermekekkel, tetvészték a fejüket, kilopkodták az árusok kosarából a gyümölcsöt, ünnepen az ivóedényekből vedeltek, s kunkorodó farkukat mókásan lóbálva, együtt táncoltak, rivalogtak a mámoros néppel. Ilyen alkalmakkor ugyan a nagy feketék is becammogtak a városba, ittak, ordítoztak, verekedtek, de félelmetesek voltak. Ellenben a kisebbek olyanok, mint a vásott gyerekek. Munkatevő napon is lehetett velük játszani: pálmalevél szoknyába öltöztetni, kézen fogva vezetni, fogócskázni, legfőképpen pedig labdázni. Kétszer is megfordultak a levegőben, amikor a labda után ugrottak. Csak akkor dühödtek meg, ha a kemény fagolyó orron ütötte őket. Ilyenkor kővel hajigálták a visítva szétrebbenő gyerekhadat s fölkúszva a háztetőkre, ülepüket mutogatták a csúfolódóknak.

De ne vesszünk bele egészen Gilgames szórakozásainak ecsetelésébe. Fáj a szívünk, ha e régmúlt idők gazdagságára gondolunk. Istenház, tömjénfüst, ének, tánc, imádság, utasok, sárkányok, repülőgyíkok, erdei emberek, ünnepek... Ó, Gilgames csodálatos gyermekkora!

Később, nagyocska lévén, el-elbódorgott az anyai háztól, s miközben Risat-Ninlil aggódva kiáltozta nevét, ő a kikötőben őgyelgett, bámulta a jövő-menő hajókat, a kikötő mozgalmas-forgalmas életét. Leült egy kobakra, vagy a párkányról lógatta a lábát, s nem tudott betelni a kéklő tengerrel. Mindennap, minden pillanatban más színe volt Szabitu istennőnek. Néha ezüstösen játszott, néha kéken. Néha meg sötétzölden háborgott, s magasra zúdította dörgő hullámait. Apró fehér fellegek úsztak fölötte, majd meg hosszan elnyúló sötétkékek. Vagy vörösek, amikor Samas méltóságosan, sugárzón belemerítette óriási arcát. Különösen szerette Gilgames, ha nagy szél fújt. A nehéz, kondorszélű felhők úgy rohantak fölötte, mint korbáccsal űzött másvilági állatok.

Nagy élet folyt a hajókon. Mindig indult háromsor-evezős, nemcsak Eriduba, Szurippakba, hanem a távoli Maju meg Akita mesebeli földjére is. Ezeket kisebb-nagyobb ünnepélyességgel búcsúztatták, mert különös járatban voltak: előkelő emberek utaztak rajtuk fontos küldetésben, s igen nagy értékű kincseket vittek magukkal. Vagy egy-egy hatalmas hajó érkezett, amit nagyobb néptömeg fogadott, élén a Vénekkel vagy esetleg magával a főpappal. Mind a menő, mind az érkező hajókon nagy sürgés-forgás uralkodott. Élelmet, zsákokat hordtak le-föl, csónakok serege rajzott a nagy alkotmányok körül, a fedelén köteleket csavartak-bontottak, takarítottak, kiabáltak, felügyelők ordítottak, rabszolgák vonultak a hajóhídon. A parton meg tengerészek ácsorogtak, bolondoztak, vitáztak, énekeltek, kiabáltak, rokonok búcsúztak a messzeinduló hajósoktól. Szájtátó nép bámulta őket. Az előkelőségek külön csoportban tárgyalták érthetetlen ügyeiket. Izgatott kereskedők futkostak, s adtak utasításokat szolgáiknak.

Gilgames a gyerekektől elkülönülve arról ábrándozott, hogy egyszer ő is hajóra száll, s olyan országokba megy, amilyeneket még alig láttak az erechiek. Oda, ahol nagy termetű, fekete emberek élnek, vagy vörösek, akik színes csíkokat festenek arcukra, s tollakat viselnek a fejükön. Elmegy abba az országba, ahol a templomokat, palotákat arany borítja, s az emberek kék szőtt ruhában járnak. Megkeresi s megcsodálja mindazt, amiről anyja látogatói beszélnek.

Olyan izgalom fogta el ilyenkor, hogy alig bírt magával. Már-már megszökött. Egyszer sikerült ellopnia egy könnyű csónakot. Szívdobogva ragadta meg az evezőt, s teljes erejéből, kifulladásig evezett, hogy elérjen egy magas, hosszú hajót. A csónakok nyüzsgő sokaságában néhányan odakiáltottak a magányosan iparkodó fiúnak, nevettek is, de nem hederített rájuk. Sikerült elérnie a hajót, de a kötéllétrán nem tudott fölmászni, minduntalan eltaszigálták onnét, akiknek sürgős dolguk volt. Sóvárogva ült a csónakban, evezőjével távol tartotta a hajó félelmes oldalfalától, hogy hozzá ne verje a hullámzás. Tehetetlen dühvel átkozta a lajtorján mászkálókat, sírt. Mindenáron föl akart jutni a hajóra, hogy az evezősök fedélközelében elbújjék valahol, s csak akkor jöjjön elő, amikor már kint járnak a tengeren, s nem lesz szívük belehajítani, hogy megszabaduljanak tőle. Az élelem fejében majd dolgoznék valamit, akár a legnehezebb munkát is, csak juthasson föl egyszer. De a csónak tulajdonosa, egy halász, észrevette a ladik eltűnését, dühösen utánaevezett, megkereste a szökevényt, ráordított, átugrott hozzá, nyakon ragadta, néhányszor derekasan hátba verte, szidalmak özönét zúdította rá. Szégyenszemre vissza kellett térnie a kikötőbe, s a nép még kinevette, amikor a halász kilódította a partra, s megmagyarázta neki, hová menjen.

Tervével azonban nem hagyott föl, sőt, otthon is mélyen elhallgatta a csúfos kudarcot. De be kellett látnia, hogy a hajókra nem vesznek föl ilyen hasznavehetetlen kis sihedert, aki csak láb alatt van, eszik, issza a drága édes vizet, amitől gyakran a hajó sorsa függ, sír az anyja után, amikor csakugyan eltűnnek az ismerős partok. Ha a hajó kint jár a végtelen óceánon: belebetegszik a hullámzásba, vihar esetén pedig sikoltozásával rémíti a Szabitu dühétől rettegő hajósokat. Ha meg sikerül bujkálnia, amíg vihar nem tör ki, s a tengerészek szorgosan átkutatják a hajó minden zegét-zugát, vajon nincs-e rajta nem tudott utas, belehajítják a háborgó tengerbe áldozatul Szabitunak. Gilgames mindezt belátta a saját fejével, s éppen azért hallgatott síró anyja előtt. De egyre a nagy út foglalkoztatta.

Most nyakra-főre hajókat épített, s vízre bocsátotta őket. A mocsár tiszta vizein napokat töltött kicsiny hajóival, reájuk rakta minden álmát, s csiklandó örömmel nézte, hogyan úsznak el a kicsiny víztükör óriás síkján, meredek partok előtt, sásrengetegek őserdei alatt, víziszörnyek félelmes közelségében, amikor egy-egy kígyó farkcsapása elmerítheti őket. Úsznak a széllel küszködve, hullámokon ringva, mint az igaziak, s gyakran örökre eltűnnek, ahová már nem lehet utánuk mennie. Ilyenkor könnyek fojtogatták, boldog is volt meg szerencsétlen. Komor hallgatásba merülve cammogott anyja kiáltására a házba, mogorván segített neki. Ha tehette, félrevonult, magában gunnyasztott, szeme előtt pedig hajók, hajók érkeztek, indultak, sohasem látott gyönyörű partok, különös emberek, csodálatos városok ringtak el.

Sokszor nem tudta, mi az, amit álmában látott, s mi, amit ébren csak képzelt. Képzelgéseit mint álmokat mesélte el anyjának, az álomfejtőnek. Risat-Ninlil alig titkolható aggodalommal hallgatta fia gyors, lelkendező el-elakadó lázas szavait, arca elkomorodott, sóhajtott.

- Féltelek, Gis... El foglak veszíteni... Nem tudom, mi a szándéka veled Istárnak és Szabitunak, de mindketten nagyon boldogtalanok leszünk...

S forrón imádkozott fiáért, amikor áldozati szertartásait elvégezte.

Gilgames néha arra ébredt, hogy anyja a fekvőhelye fölött áll, reszkető kezében vajmécset tart, s aggódó figyelemmel nézi őt.

- Aludj, csak aludj - suttogta szégyenkezve. - Fölébredtem, mert nyöszörögtél. Azt hittem, valami bajod van, vagy gonosz álmot láttál. Aludj csak, ó, fiam, nyugodtan.

S visszavonult a maga fekvőhelyére, mintha békésen aludnék tovább. De a fölriasztott Gilgames sokáig hallotta nehéz sóhajtásait és suttogó imádságát.

Aztán iskolamesterhez vitte az anyja.

É-anna templomvárosa mellett, a Szent Város bástyáinál, egy keskeny kis utcában, a második emeleten lakott a mester. Meredek lépcsőkön kellett fölkapaszkodnia hozzá. A keskeny, hosszú udvar felől egyenesen egy nagy szobába lépett az ember. Tizenöt-húsz fiú ült a döngölt padlón, térdére agyagtáblát támasztott, s görcsös ujjal mindenáron érthetetlen, céltalan jeleket próbált belenyomkodni. A szoba mélyében emelvényen ült az alacsony termetű, igen kövér, kopasz, nagy orrú tanító, hosszú botot szorongatott, karvalytekintettel őrködött a fenekén megülni nem tudó sereg fölött, szüntelenül bételdiót rágcsált, és sárgákat köpdösött egy homokosládikába.

A tanítás kora reggel kezdődött, a forró napszakban szünetelt, estefelé megint folytatódott. Rendje pedig napról napra ez volt: a mester belépett a szobába, mire a fiúk gyorsan abbahagyták a verekedést, kergetőzést, csúfolódást, a féktelenség minden elképzelhető faját és nemét, helyükre rohantak, összehajtották lábszárukat s iparkodtak figyelmes pofát vágni. A mester föllépett az emelvényre, karvalyszemét meghordozta a társaságon, köpött, hosszú szózatot eresztett meg a tisztességes viselkedés szabályairól, a jóravaló ember ismertetőjegyeiről, majd imádkozott s köpött. Ezután újra meg újra kifejtette, hogy az írásjegyekkel varázsjeleket vetünk a táblára, megrögzítjük a fogalmakat, s ezáltal uralkodunk rajtuk. (Újra köpött.) De érzelmeinket, kívánságainkat, gondolatainkat másoknak is tudtára adhatjuk. Ez is varázslat. (Ismét köpött.) Módunk nyílik arra is, hogy rég múlt történeti eseményeket följegyezzünk, isteni férfiak tettét megörökítsük s ilyképpen juttassuk el a késő nemzedékekhez. Ez szintén varázslat, az elmúló idő legyőzése. (Megint egy köpés.) Továbbá és legfőképpen: az istenek kinyilatkoztatásait, amiket őseink előtt színről színre tettek, az idők végezetéig ismerjük, értelmüket soha el ne tévesszük. Ez a legnagyobb varázslat. (Köpés.)

Majd a sorban legszélről ülő, legügyesebb fiú tábláját elkérte, rávésett egy jegyet, megmagyarázta, mit jelent, s szigorúan meghagyta, írják le a többiek is. Ezután magába süllyedt, szemét lehunyta, csak folytonos őrlő állkapcsa s köpködése jelezte, hogy ébren van, s egyre rágja, rágcsálja a még imádság közben is szájában tartogatott bételdiót.

A fiúk nyelvüket kidugva, keserves izzadság közepette írták, törölték el s írták újra a megszabott jegyet. Álmosító csend honolt a szobában. A homályt csak a terem közepén egyenesen az égre nyíló mennyezetablak törte meg. Némelyek elszundítottak. Mások lökdösték egymást, terveiket beszélték meg, csereberéltek. Ismét mások azzal űzték el a varázslat unalmát, hogy halcsontot szúrtak egymás derekába - a megszúrt fiú ordított -, vagy bogarat dugtak egymás szoknyája alá -, a meglepett fiú visított. Ilyenkor jótékony, üde röhögés kerítette hatalmába a többit is. A mester leugrott emelvényéről, s meglepő fürgeséget tanúsított a csínytevők elkapásában, derekas elfenekelésében és korholásában. Helyreállítván a rendet, emelvényére szállott, köpött, s megint magába merült.

A görcsösen utánzott jeleknek olyan alakjuk volt, hogy Gilgames, a csönd unalmában, mindenről megfeledkezett, csak azokat az ábrákat nézegette. Történeteket gondolt ki róluk. Annyira elveszett a világ számára, hogy csak akkor riadt föl, amikor a mester sorra magához kérte a táblákat, s megvizsgálta az odaadó munka eredményét. Az egyik ábra nyilas embert mutatott, a másik tengerifecskét, a harmadik halat, a negyedik hegyet, az ötödik csónakot, a hatodik pálmafát, a hetedik Samast, a hőst, s így tovább. Mármost elképzelte, mit cselekszik íjával a nyilazó, mit művel a madár, a csónak, hol áll a pálma, a hegy... Csodálatos történeteket meséltek neki ezek az ábrák. Az ő írásait nem is igen kellett a mesternek eltörölnie, őt nemigen kellett korholnia, csúfolnia. Gyorsan haladt a tudományban - de hiszen anyja, Risat-Ninlil is tudott írni.

A forró kettősórák beálltával a mester fölemelkedett helyéről, s engedélyt adott az evésre, heverésre, társalgásra, szigorúan kikötvén, hogy tisztességesen viselkedjenek. (Köpött.) Most ő is eszik, mondotta. Ez volt a pillanat, amikor kifejtette, hogy hozzanak mennél sűrűbben árpalisztet, húst, gyümölcsöt, sört, mert az éhezés ugyan megkönnyíti a tanulást, de fölöttébb megnehezíti a tanítást. Őneki pedig nincs földbirtoka, nem olyan szerencsés, hogy rabszolgái lennének, a kikötőben sem indulnak-érkeznek hajói, a raktárak egyikében sem tartogat árukat, még csak egy hitvány kókuszpálmája sincs. Egyetlen kincse a tudomány s az istenek kegye. Hát ezt jól meggondolják, mondják meg odahaza is, azután ne fukarkodjanak ajándék dolgában. Köpött egy hosszút s kiment. A fiúk meg átadták magukat a zabálás, ordítás, verekedés, hancúrozás, csúfolódás, szóval: a féktelenkedés minden fajának. Sokan lehevertek a padlóra s aludtak. A dél átvette uralmát ebben a hűvös, homályos teremben is. Samas gyilkos sugarait bőszen ontotta a világra.

Gilgames vagy, mint társai hívták: Béka Gis, szüntelen sérelmeket szenvedett tanulótársai részéről. Az első pillanattól kezdve, hogy betette lábát a mesterhez, nem szűntek meg csodálni és csúfolni pikkelyei, úszóhártyái hiányát, szemének undorító zöld színét, bőrének fahéjszerű halványságát. Folytatódott, amit már gyermekkorában tapasztalt. Ő is folytatta, amit akkor elkezdett: verekedett, menekült, elvonult, bosszút állt, kesergett, vigasztalást keresett. Keserűségében gyakran elnézegette kezét-lábát. Szerette volna egy tőkére tenni, s baltával lecsapni. De amikor később néhány hasonló fiút hoztak az iskolába, ismét megvigasztalódott, mert magához illőkre ismert bennük. Nem volt egyedül. S ha jól összetartottak, védekezni is tudtak. Azok is olyan "békák" voltak, mint ő, ámbár ez a csúfnév nemigen illett rájuk, hiszen a békának, igenis, vannak úszóhártyái, noha pikkelye valóban nincs.

Ezek a fiúk természet dolgában is hasonlítottak hozzá. Éppúgy szerették a tengert, a csatangolást, az álmodozást, mint ő. Éppúgy elkívánkoztak a városból soha nem látott országokba. Éppoly könnyen tanulták meg a jeleket, s éppúgy meséket koholtak a leírt ábrákból. Amikor még békésebb viszony uralkodott az iskolatársak között, s e csupasz fiúk belebódultak meséikbe, terveikbe, mulatságos képzelgéseikbe, a többiek körülülték őket, bámulták beszédjüket, magukat is belelovalták e csupaszok külön világába. De aztán fölkeltek, legyintettek, s azt mondták: "Jól tudtok hazudni. Nannar fiai vagytok."

De ne vesszünk el túlságosan Gilgames tanulóéveinek rajzolásában. Szívünket ne adjuk át e vízözön előtti édes-keserű, magányos, társas időknek, e végeláthatatlanul gazdag emlékek színeinek, hangulatainak, fölmérhetetlen csodáinak és eseményeinek. Ó, kövér mester, homályos szoba, verekedések, csúfolódások, csínyek, álmodozások, jóízű kenyér, sajt meg gyümölcs, nyálcsordító szundítás, zsongó, déli meleg! Ó, barátságok, gyűlölködések, tervek! Ó, Gilgames csodálatos iskolaévei!

De Nannar gyermekei gyorsan kamaszodnak. Gilgames feje fölött alig forgott el néhány év, s egyszerre azon vette észre magát, hogy nemcsak úgy nézi már a leánykákat, mint eddig. Tegnap még együtt játszott, úszott velük, s csak az keltette föl izgalmát, hogy a szoknyájuk alatt nem egészen olyanok, mint ő. Kíváncsiságát újra meg újra kielégítette: közelről, igen gondosan megvizsgálta, összehasonlította őket önmagával. De inkább sajnálta a leányokat hiányaikért. Most azt is észrevette, hogy a tagjaik gömbölyűbbek, izgalmas gömbölyűségek vannak rajtuk máshol is, nemcsak ahol a szoknya eltakarja testüket s olyasmiről lehet sugdolózni velük, amitől lángba borul az arca. Ki is választott magának egy-egy szép leányt a városnak hol ebben, hol abban a részében, kajtatott utána, mint kutya a szimat után, szépeket mondott, kérte őket, engedjék megcsókolni magukat, s menjenek hozzá feleségül. De a lányok sorra kinevették, sőt kicsúfolták őt.

- Veled csókolózzam, te béka? - mondták ingerkedő ábrázattal, ajkukat biggyesztve. - Hiszen rád sem tudok nézni. Milyen vagy te? Te béka! De még annak is van úszóhártyája. De milyen a te kezed? Milyen a lábad? S ha a szemedbe nézek, hányhatnám! Eredj innen, mert hozzádvágok egy követ.

Gilgames elsápadt elvörösödött, arca komorrá vált. Megfagyott a szíve. Roggyanó inakkal kullogott el. Étvágya elveszett, rá sem tudott nézni az emberekre. Gyötörte az utcai sürgés-forgás. Búsan kiment a tengerpartra, de nem a kikötőbe, hanem a védőgát messze nyúló falára, a kőperemre ült és sírt. Nézegette a kezét, lábát, testét. Elmerült a villogó tenger messziségébe. Bámulta a felhőket. Szeretett volna meghalni.

Vagy otthon maradt, s csodálkozásba ejtette anyját szolgálatkészségével. Vizet hordott, tüzelőt gyűjtött, fölverte a mocsarat madártojások után, tőröket állított, s vízicsibét, kacsát fogott, ellátta pecsenyével a házat. Fölmászott a toronymagas kókuszpálmákra, s a szédítő magasságban - ahonnét be lehetett látni a világot, miközben a kókuszdiókat fürgén csavargatta szárukról, s hajigálta a földre - nagynak, szépnek, diadalmasnak képzelte magát. Ott álmodozott arról a leányról, akit szenvedélye egész forróságával szerethet, aki majd hozzásimul, puhán megcsókolja, s kitárja testének részegítő jóságát. De itt is mutatkozott egy kis baj. Gilgamesnek a pikkelyesek, az úszóhártyások, a fekete szeműek tetszettek, azok, akik megfutamodtak előtte s megalázták. Képzeletében nem magafajta leány képe ringott. Akikre sóvárgott, nem ilyenek voltak. Ha meglátott egy kívánatos leányt, reszketés fogta el, térde megroggyant, nem tudta fékezni magát, hogy utána ne eredjen, birtokába ne akarja venni.

De mindez még elviselhető volt addig a napig, amikor először érezte magát férfinak. Amikor először ocsúdott a félelmes, isteni erőkre, amelyek képesek teremteni és rombolni, föltámasztani és ölni, magasba röpíteni és mélybe lökni. Gilgamest megérintette Istár ujja.

Semmit sem gyanított. Leverten üldögélt a gáton, s a köveket csapkodó tenger ütemes zuhogását, a fehéren villogó sirályok rekedt kodácsolását hallgatta. Hirtelen vad izgalom lepte meg. Reszketett, homlokát kiverte a verejték. Didergett, forrott egyszerre. Nem tudta, mi történik vele, mit cselekszik. Testében olyan feszítést érzett, mintha szét akarna oszlani a semmiben. Kínzó, ijesztő, egyben szédítően kéjes érzés volt! Egy pillanatig nem látott semmit, nem hallotta a tengert, a sirályokat, elveszítette önmagát. Csak zuhant, mintha a sötétben izzó, láthatatlan semmibe zuhanna. De ugyanakkor föl is szállana a végtelenségben, testetlenül, súlytalanul, gyönyörűen. Ekkor érintette meg Istár istennő, a kegyetlenül jóságos, a megölve föltámasztó, a fölemelve megsemmisítő istenasszony.

Azután fekete lett az ég, fekete a tenger, a felhők, feketék a sirályok, de izzón ragyogott minden ebben a mély feketeségben.

Gilgames reszketve, elernyedve, vacogó foggal ült a gáton. Minden erejét összeszedte, hogy le ne boruljon a kőre, meg ne haljon. Borzadt attól, amit érzett. De vadul kívánta, hogy megint érezze. Nem tudta, mi történt vele, csak annyit tudott, hogy elveszett. Mindene elveszett. El az élet, a világ, ő maga. Olyasmi történt, ami eddig lehetetlen volt, amiről nem is hallott. Elszörnyedt önmagától. Szíve teli volt elviselhetetlen, vad fájdalommal. Úgy tekintett vissza az eddig ismert Gilgamesre, mint aki meghalt. Úgy nézte révült tétovaságban, álmodozón mostani önmagát, mint aki eddig sohasem volt... s ezután mindig lesz, örökké, amíg csak agyaggá nem változik a teste.

Görcsösen zokogott.

A sírás lassanként megnyugtatta, omló könnyei tisztára mosták. A világ ismét visszanyerte szokott képét: kék lett az ég, fehérek a felhők, kék meg ezüstös a tenger. A hangok alakot öltöttek. Gilgames ereje visszatért. Jótékony szellő hűsítette vizes homlokát.

Fölkelt, s mint aki menekül, sietve elhagyta azt a helyet. De később visszanézett, s ajka kiszikkadt a sóvárgás égető szomjúságától.

Most hosszú ideig magában, magának élt Gilgames. Komor volt, szótlan. Aggódó anyja hiába kérdezgette, mi baja. Hiába noszogatta, beszéljen. Hiába simogatta meg a fejét: vadul elkapta, mintha tüzes parázs érintette volna. Hiába kérlelte: nézzen a szemébe, elfordult, behunyta. Még álmából is szorongva riadt, hátha figyelik, nézik, látják. Vad, szorongató, zavaros álmai voltak, nem tudta volna elmondani anyjának, mint eddig. Összetörve ébredt, ízetlenül evett, cammogva ment a mesterhez agyagtáblájával, favésőjével, ebédjével a tarisznyájában. Ha kívánatos nőt látott, elfordította arcát, szíve vadul kalapált. És remegett a térde, mintha másfelé akarná vinni. Gilgames lesoványodott, zöld szeme kapkodó lett, majd meg mereven tapadt valahová, ahol nem látszott semmi. Arca is hamuszínűvé változott, mint a füstös fahéj. A mester szidalmazta, sőt meg is verte. Jólesett a szidalom, még inkább a verés. Mennél jobban fájt, annál jobban megkönnyebbült tőle. A táblára vésett jegyek értelmüket vesztették. Görbe, kajla, idegen lett az írása.

Gilgames szerelmes volt. De nem volt senki, akit szerethetett volna.

Csak álmában látogatta meg időnként a félve sóvárgott, rettegve várt nő, aki megrázta, megölte, újjáteremtette. Nem volt arca, nem volt szeme, teste, hangja, súlya, mégis lázított az arca, sütött a szeme, égetett a teste, részegített a hangja. Gilgames verejtékben fürödve ébredt, teste csatakos volt s forró, mintha kemencébe vetették volna. Könnyei újra meg újra megeredtek, a rémület újra összefacsarta szívét, megint menekülni szeretett volna. De eléldelegve álmán, úgy nézett rá vissza megint, mint arra a helyre a gáton, ahol a régi Gilgames meghalt, s az új megszületett.

Utnapistimnak sok aggodalmat okozott, hogy Lugal király szolgálatában éjjel-nappal utazik, tesz-vesz, tanácskozik, de ha becsületesen a szívébe néz, azt mondja csupán: mindez hiábavaló.

Pedig, ha valaki a szokásos mértékkel mérte volna tetteit, joggal ámulhatott volna. Jóslatai - már ami Erech s Szurippak viszonyát, Eridu szerepét illeti - egytől egyig beváltak. Erech a végső diadal küszöbén elvesztette a győzelmi pálmát és Szurippak ragadta magához. Eridu, ez a szárazföld déli sarkán épült, meglehetősen nagy kikötőváros pedig megkísérelte, hogy Szurippaktól ragadja el a dicsőséges faágat. Ám ebben megakadályozta Lugal király okossága és eréllyel párosult résenléte. Mert még mielőtt fölkészülhetett volna, a király levelet intézett Eridu királyához, s a már ismert módon kifejtette, hogy egy Eriduba induló szurippaki kereskedőt megöltek, kiraboltak a két birodalom között fönnálló örök barátsági szerződés megcsúfolására. "A te országodban tettek rajtam erőszakot - írta a főpap-király. - Állítsd magad elé a gyilkosokat, s térítsd meg a pénzt, amit elvettek. Az embereket, akik szolgáimat megölték, öld meg, és bosszuld meg vérüket. Ha azonban emez embereket nem ölöd meg, akkor vagy az én karavánomat, vagy a te követeidet megint meg fogják ölni, s megszűnik közöttünk az érintkezés." Eridu királya, Alulim, aki akkor több mint huszonnyolcezer év óta uralkodott, megértette a levélben rejlő fenyegetést, számba vette erőit, s a Vének Tanácsával egyetértőleg úgy döntött, hogy a megölt kereskedő gyilkosait karóba kell húzni, holttestüket a határon álló szurippaki őrség parancsnokának ki kell szolgáltatni, a Lugaltól követelt borsos kártérítést pedig hiánytalanul el kell küldeni Szurippakba.

Így is történt.

Eridu követei megjelentek Szurippakban. Ünnepélyesen, nagy tisztességgel fogadták őket. A Vének Tanácsa lakomát rendezett, a lakomán maga Lugal is megjelent. Míg a pazar fogások elköltése, a válogatott borok s zamatos sörök megivása, a hősi énekek és hárfák meg szebbnél szebb papnők bájainak élvezése tartott, a király hangoztatta mély baráti érzelmeit Eridu ősi városa iránt, csodálta nagy férfiait, tudományát és művészetét, s kifejezte azt a kívánságát, hogy a két birodalom kapcsolatait az eddigieknél sokkalta szorosabbá, bensőségesebbé, szilárdabbá óhajtja tenni mindkettejük s az egész emberi nem érdekében. Evégből legcélravezetőbbnek látná, ha Alulim őszentsége önként lemondana a királyi tevékenységek fárasztó gyakorlásáról, nagy képességeit egyedül az istenek és istennők meg a nép lelki gyarapításának szentelné. Ő viszont, Lugal, boldogan tenné le Alulim megbízható, baráti kezébe a patészi, azaz királyi helytartói hatalmat.

Eridu követségének vezetője elsápadt, de boldog mosolygása még boldogabbra derült. Hálásan üdvözölte a király ötletét s biztosította, hogy szóról szóra közölni fogja Alulim királlyal, a maga részéről pedig mindent elkövet, hogy a szép terv valóra váljék.

Ő ugyan nem követhetett el, szegény, semmit, mert szörnyű görcsök közepette másnap meghalt, de a követség tagjai, úgy látszik, magukévá tették a tervet, s csakugyan elkövettek mindent. Mert Eridu királya, Alulim, nemsokára személyesen utazott Szurippakba, s Lugalt megkérte, vállalja el Eridu biztonságának védelmét, vegye szívére polgárainak jólétét, tudományának, művészetének felvirágoztatását, hogy a három birodalom közös erővel, lankadatlan lelkesedéssel szolgálhassa az isteneket, az istennőket s az emberi nem jövőjét.

Alulim látogatásakor soha nem látott ünnepségeket rendeztek. Áldozatokat mutattak be, lakomákat tartottak, a nép nem tudott hová lenni örömében. Lugal kihirdette, hogy Eridu istene: Enki, a Föld Ura, örökkévaló isten, aranykoronggal és sugarakkal ábrázolt képét tisztelnie kell minden szurippaki meg erechi polgárnak, s hogy Eridu városa, amely éppúgy az istenektől származik, mint Erech vagy Szurippak, különösen büszke lehet a múltjára, hiszen ott teremtette Aruru istennő Anu parancsára az első embert: Adapát. Biztosította Alulimot a nagy nyilvánosság előtt, hogy Eridu temploma É-abzu, az ő főpapsága alatt háborítatlanul megmaradhat kincsei és szent iratai birtokában.

Az ünnepségek lezajlottak, Eridu katonáit leszerelték és hazaküldtek, a szurippaki hadsereg helyőrségei elfoglalták őrhelyeiket, hogy ezután már ők ügyeljenek Eridu biztonságára, népének jólétére. Mindenki örült. Lugal, hogy vérontás nélkül birodalmához csatolhatta Eridut, Alulim, hogy megmaradhatott főpapnak s patészinek, Eridu népe, hogy É-abzu temploma érintetlenül szolgálhatta tovább Enkit, miután Lugal másodszor is átszervezte az Eget s Inninnivel meg Istárral egyenrangúnak jelentette ki Esharát.

A közös munka megkönnyítésére Lugal elrendelte, hogy Eriduból telepítsék Szurippakba a legkiválóbb tudósokat, művészeket, a könyvtár felbecsülhetetlen értékű ősi fatábláit nagy gonddal szállítsák Szurippakba, s bízzák Ur-Ba'u gondozására. Az anyagi erők gyümölcsöztetése érdekében pedig okos, gyakorlati intézkedéseket tett. Adófelügyelőket nevezett ki, mérnököket bízott meg a csatornahálózat szemmeltartására, egyesítette a zsilipek megnyitásának napját, a szurippakiakéval, a kikötő ellenőrzését saját embereire bízta, összehangolta Eridu hajózását Szurippakéval és Erechével. Olyan király volt Lugal, aki nem szűnt meg éjjel-nappal fáradozni birodalma jólétéért, s közben a nagy, végső célt sem tévesztette szem elől: a Világtorony fölépítését.

Minden a legjobb rendben folyt tehát, Utnapistim sem tétlenkedett, támogatta Lugal sikeres munkáját. Ünnepélyesen megtartották az összegyűjtött tudósok, művészek tanácskozását is. Ezen Szurippak kiváló férfiai biztosították az erechieket, majd az eriduiakat csodáló tiszteletükről, kifejtették, hogy az istenek szolgálatában valamennyien egyetértenek. Ugyanezt cselekedték az erechiek, majd az eriduiak. Gubbubu több kettősóráig tartó bámulatos beszédében ismertette Aztlán irodalmát, művészetét, iskolázását, törvényeit, lendületes szavakkal hárított el magától minden dicsekvést, nyomatékosan hangoztatta Szurippak vezető szerepét az emberi nem jövőjének megalapozásában, s fölhívta a figyelmet több olyan nyugati intézményre, amit helyes volna a Hármas Birodalomba átplántálni. Különösen a mitlalira gondol, mondotta. Arra is fölhasználta az alkalmat, hogy kijelentse: Erech bűnös volt a szerencsésen lezajlott háborúban, de bűnét jóvá kívánja tenni inaszakadtáig vállalt munkával, önkéntes erőfeszítéssel. Köténye, tolla, álszakálla nagy tiszteletet keltett.

Hétil arról szólott, hogy szerelmi dalai, amelyeket valaha gyönyörűséggel énekelt a nép Erech templomában a Nagy Misztérium ünnepein, egyaránt szólnak Istárhoz és Inninnihez, tehát az igazság, a testvéri megbékélés érdekében helyes volna éneklésüket elrendelni Szurippakban és Eriduban. Sajnos, ez idő szerint Erechben sem éneklik őket. Kérte a tudósokat, bölcseket, művészeket, hassanak a hatalom gyakorlóira: ne üldözzék, ne fenyegessék, ne búsítsák azokat a férfiakat, akik a háború előtt kiválóknak bizonyultak, de most riadtan hallgatni vagy bujdosni kénytelenek.

Az összes felszólalások, beszédek, érvek, szeretetnyilvánítások, fogadalmak nagy elismerést keltettek, gyönyörűséget okoztak, lelkesedést támasztottak. Lugal örömmel bizonykodott Utnapistim előtt, mikor megszokott esti sörüket iszogatták a király-főpap kedves szobácskájában:

- Lásd, ó, testvérem és barátom, Atra-Hasis - úgy mond -, nemcsak három birodalmat egyesítettem, hanem e három birodalom lelkét is. Ha visszatekintesz, ó, Atra-Hasis, a hosszú útra, amit magunk mögött hagytunk, szíved örvendezhet. Magad is megtetted a magadét. Ez annál szebb tőled, mert még ma sem hiszel nekem. Ugye, nem hiszel, ó, Atra-Hasis?

Utnapistim megcsóválta komoly fejét.

- Nem, ó, testvérem és barátom, király. Ez nem az az út, amelyen az embert vissza lehet vezetni Anuhoz, s meg lehet menteni az Égi Gyík gonosz dühétől. Mert az ember, ahány van, annyiféle nyelven szól, annyiféleképpen gondolkozik, s annyiféleképpen irigyli, gyűlöli egymást. Anu egyetlen nyelvére kellene őket megtanítani. Hogy csak őt hallgatván s minden egyébről lemondván, megadassék nekik a menekülés, az élet...

- Nem vagy gyakorlati férfiú, ó, Atra-Hasis - mosolygott Lugal. - Bölcs vagy, igaz ember, tiszta a szíved, tele vagy aggodalommal az emberi nem sorsáért, de nem vagy gyakorlati férfiú. Hogyan érhetnéd el, hogy az emberek egy nyelven szóljanak és egyféleképpen szolgálják Anut s a maguk megmentését, ha nem hoznál gyakorlati rendszabályokat? Törvényeket? Íme, én lépésről lépésre haladok. Egyesítettem Erechet, Eridut Szurippakkal. És vagyok a Világ Ura. Hatalmam beláthatatlan, erőm mérhetetlen. Most szövetkezem Aztlánnal, s azután hozzáfogunk a Világtorony megépítéséhez.

- Hatalmad beláthatatlan, erőd végtelen - dünnyögte Utnapistim -, mégis megöletted Azag Aját.

- Megtörtént - sóhajtotta Lugal kedvetlenül, de aztán ismét fölcsillant a mosoly nagy, keskeny ajkán, kicsiny, fekete szeme villogott. - Nem tehettem mást, király vagyok. De Kelettől Nyugatig, Északtól Délig egyvégtében futnak a hadiutak, egyvégtében járnak a karavánok, egy törvény szerint hajóznak a hajósok. Egy súlymérték szerint mérnek mindenütt, egyformán fizetik az adót, egy napon nyitják meg a zsilipeket, egy napon ünneplik Istár, Inninni meg Eshara istennő búcsúját, egy napon tartják a nagy zibut, s kétévenként a Szüzek Feláldozásának ünnepét a Tüzes Hegyen. Íme, őseink óriás szobrokkal szegett útján három birodalom népe vonul koszorúsan, zeneszóval, énekkel, táncot ropva a hegyre. Mérnökeink egy terv szerint készítik a hatalmas kőgátakat a dagadó tenger ellen. Még a szoknyák megkötésének módját is elrendeztem. Ezután bármerre jársz a Hármas Birodalomban, ó, Atra-Hasis, a szoknyák kötését mindenütt derékon egy kissé felül láthatod. A többférjűség rendjét pedig kiterjesztettem Eridura is. Mit soroljak el még, ó, barátom és testvérem, hogy meggyőzzelek? Majd ha elérkezik a Világtorony építésének ideje, egy nyelven fognak szólni azok a százezerek, akik építik!

- S ha fölépül, százezerfelé futnak, tornyodat pedig eltörli Nannar a föld színéről, mint egy hangyabolyt - ellenkezett Utnapistim, szokása szerint. - Az emberben magában kell tornyot építeni s erősséget a gonosz isten ellen. Mit fognak majd érni a mérnökök terve szerint összehordott, varázserővel egymásra rakott kövek, a szobák, ólak és karámok ezrei, ha Nannar dühe elszabadul!

Lugal legyintett, ivott. Sikereinek aranyos trónusán ült, biztos volt magában. Erős, okos, jó szándékú király! Utnapistim szerette és sajnálta.

Odakint fellegtelen, párás éjszaka volt. Nannar, azaz az Égi Gyík avagy Vörös Sárkány fent lebegett az égboltozat nyugati szélén, mint egy óriás korsó. Fénye elhomályosította a Bibbukat, a csillagképeket, csupán Anu útja villódzott fehéren, mint hidegen égő ködfelleg.

- Közeleg, közeleg ám! - ordította Ur-Ba'u a Csillagtorony széles teraszán, árkokkal hasogatott kemény, hűséges kutyaarcát Nannar vörös foltos ezüstkorongjára függesztve s kezét keresztbe téve ölében.

- Jön, hogy Nergál pusztítaná el! S mit művel a király? - üvöltötte az éjszakában messze hangzó szóval.

- Mindent egyesít, elrendez, s készíti a Világtorony tervét - tátogta Utnapistim, a terasz párkányán ülve s a fény felé fordulva, hogy a könyvtáros jól láthassa a száját.

- Én csak abban bízom - nyöszörögte Simetán alig hallható nyiszergéssel -, hogy ti, ó, Atra-Hasis, itt vagytok Szurippakban, s szemeteket rajta tartjátok a király szándékain. Sőt sikerült egyesítenetek, Erech, Szurippak és Eridu kiváló férfiait. Ez az igazi nagy mű, ó, barátaim, nem az országok egyesítése, a kereskedés, a hajózás, az adófizetés, a szoknyaviselés meg a Tutsli-mutsli szabályozása! Ó, jaj, meghalok! Elég a belsőrészem! S nincs reá orvosság. Szurippak orvosai éppoly ostobák, amilyenek az erechiek voltak. Csak azt mondom, ó, barátaim, ha valami megmenti az emberi nemet, hát a ti munkátok menti meg. Tudod, mindig sokra becsültelek, ó, Atra-Hasis, szolgálatodra álltam s állok éjjel-nappal. A te érdemed, hogy három birodalom nagy elméi szép egyetértésben működnek. Mert hiába okos a király, hiába jóindulatú, hiába viseli szívén az emberiség sorsát, ha te nem állasz mellette, ó, Atra-Hasis, minden szép terve kudarcba fullad. Igaz, a király nagyságát dicséri, hogy a te nagyságodat észrevette, de azért... Ó, jaj nekem! Várjatok.

Felugrott a gyékényről, amelyen hevert, és csámpásan, görnyedten, kezét a hasára nyomva eltámolygott.

- Nem viszi soká - ordította suttogásnak szánt hangsúllyal Ur-Ba'u, amint a csillagász elimbolygó alakja után nézett. - Mindegy - tette hozzá lemondón, most már egészen halkan. - Ugyanabban a gödörben válunk agyaggá mindannyian. Talán éppen Lugal őszentsége Világtornya alatt. Nannar eltörli, mint egy köpést, velünk egyetemben.

Visszatérvén s ismét a gyékényre hevervén, Simetán megivott egy korsó petrezselyemfőzetet, s némileg megkönnyebbülve ismertette Nannar helyzetét.

Az Égi Gyík pályafutása egyenletesen gyorsul - mint mondá -, a gyorsulás aránya három a köbön ívpercenként. Útja spirális, egyre táguló közökkel. A tágulás arányszáma öt a köbön ívmásodpercenként. Pályája ilyenformán mértani haladvány szerint szűkül. A szűkülés arányszáma kettő a köbön ívmásodpercenként. A földre ható szívóereje ugyancsak mértani arányban növekedik, legerősebb az érintők irányában. A szívóerő növekedését nem lehet kiszámítani, de minden adatot egybevetve, három az ötödik hatványon ezergaronként és percenként. Borzasztó erővel kapaszkodik ez az erő a tenger vizébe, magasra emeli, s amikor odább fordul, visszaejti. Semmiféle gát nem képes ellenállni ennek a fokozatosan dagadó víztömegnek. De fölszívja a levegőt is, ennélfogva Samas vörös sugarai bővebben omlanak a földre, a hőség fokozódik, a párák sűrűsödnek. Mindnyájan tapasztalhatjuk az időjárás változását. Ma már örülünk, ha didereghetünk, de hát ki didereghet, legfeljebb ő, Simetán, a betegség lázától... Maholnap fölforrnak a tengerek, gőzzé változnak a mocsarak, s a sárkányok, amelyek oly elégedetten henteregnek most benne, egy napon rémülten menekülnek a hegyvidékre, hacsak puhára nem akarnak főni.

- És mindezt tudtuk, te meg én, ó, Atra-Hasis! - nyögte nyavalyás vigaszként. - Bezzeg most már másként beszélne Azag Aja, a Sugárzó is, ha föl nem áldozták volna szegényt.

- Mit magyaráz a tudós? - fordult Utnapistim felé Ur-Ba'u. Tétlenül üldögélt, fölbámult az égre, összetett kezét ölében, szakadt szoknyáján tartogatta.

Utnapistim néma tátogással fölvilágosította a feszülten figyelmező könyvtárost.

- Micsoda? - vonította diadalmasan. - Megfőnek a sárkányok? Nemcsak a sárkányok, barátaim! De városok főnek meg! Hegyek főnek meg! Világrészek, birodalmak főnek meg, mint a zebuhús! De hát mit tehetnénk? A világ nem akar Atra-Hasis útján járni. Világtornyot akar. Jó, legyen. Hadd építsék. Talán sikerül megmenteni egy-két elcsenevészedett emberpárt, néhány sovány barmot, egy-egy szent iratot a pusztulástól. De én ebben sem bízom.

- Én bízom Lugal terveiben - nyöszörgött a csillagász. - Csak támogasd, ó, Atra-Hasis, ez a te küldetésed. Én már nem avatkozom semmibe, úgysem sokáig élek... Ó, jaj nekem!... Amíg tudom, vizsgálom Nannart, följegyzem a számokat, összeállítom a táblázatokat, s a szurippakiak rendelkezésére bocsátom. Tegyenek vele, amit akarnak. Csak az fáj, ó, barátaim - sóhajtotta olyan fájdalommal, ami fölülmúlta a hólyagégéses fájdalmát is -, hogy így mellőznek. Sohasem törekedtem semmire, ti tudjátok. Szolgáltam Erech népét, s most az egész emberiséget. De elvégre Nannart én vettem észre először, mikor még nyoma sem mutatkozott az égen. Az én horoszkópjaim vallottak reá, amikor még sötétben bujdosott. Hát mégsem szép, hogy most, amikor idehoztak, az én tornyomból, egy szurippaki tudatlan csillagász álljon fölöttem s az egész tudósseregnek én csak megfigyeléseim fáradságos eredményével szolgáljak, ők meg ülnek szobáikban, vitatkoznak, böngészik az adatokat, horoszkópokat készítenek, lépkednek az ünnepeken, esznek-isznak... S nem én vagyok a felügyelőjük, hanem egy tudatlan férfiú, tán nem is beavatott... Egy sarlatán... egy kis bűvész... aki, ó, jaj, de ég! Aki akkor sem látta Nannart, amikor akkora volt, mint az öklöm. S nélkülem akkor sem látná, amikor olyan lesz, mint egy kocsikerék! Valóban, szólhatnál értem egy jó szót a királynak. Hiszen mindig tiszteltem, te tudod, ó, Atra-Hasis, milyen tisztán láttam a győzelmét...

Utnapistim megígérte, hogy szól egy-két jó szót a királynak, ígéretét nyomban el is felejtette. Nannar akkora volt, mint egy hatalmas vizeskorsó, erős fénye vörösezüsttel tarkázva. Nagy, fekete foltok mutatkoztak rajta, amelyek látszottak tátott szájnak, vicsorító fogaknak, kimeredt három szemnek, de látszottak taréjos állat görbe hátának, föltekeredett farkának, kimeresztett karmainak is, amint ugrásra készen meglapul egy ezüstös vörös fényt sugárzó nagy lyuk közepén. Máskor meg, ha sokáig nézte az ember, olyan volt, mintha egy távol lebegő tüzes gömbön kapaszkodnék, s onnét akarna leugrani alkalmas pillanatban a világra. Miután így is lehetett látni, amúgy is, alakját, mibenlétét többféleképpen magyarázták. Mindenesetre ez is növelte ijesztő titokzatosságát.

A homokóra emberei nem féltek tőle, mint a Beavatottak és Tudósok, akik fölbukkanása óta figyelték. Az egymásra következő nemzedékek olyannak látták, amilyen születésük percében volt. S elfogadták olyannak halálukig. Olykor elmerengtek rajta: miféle isten? honnét jött? milyen alakot mutat? Érezték hatását. Andalogtak fényénél, csókolóztak, daloltak. Vagy kínzó álmatlanságban fetrengtek ágyukon, fejük fájt, szívük szorongott, elviselhetetlen vágyat éreztek, hogy elfussanak, vagy elbújjanak valahová. Csakhogy ha elbújtak is, sugárzása áthatolt a vaskos téglafalakon, átvert a félrerúgott pálmalevél takarón, a vastag gyékényen, szőnyegen, befolyt a vérbe, s szívta az agyat, szorongatta a mirigyeket, senyvesztette a nők petefészkét. Rohamként támadó őrültségeket okozott, s akik hatalmába estek, fényes nappal sem tudták, miért cselekedtek éjjel úgy, mintha más lakott volna a bőrükben. Szégyenkeztek, bánkódtak. Viaskodtak őrültségük következményeivel. A tengerészek tudták, ő szívja magasra a tengerek vizét és zúdítja a magas partok felé. A földmívesek miatta hagyták el mocsárrá változott gazdag földjüket, s húzódtak a dombokra. De, újfent hangoztatjuk, elfogadták, hogy van, sőt, hogy mindig is volt, s elviselték, ahogy tudták.

Utnapistim és társai, a tudósok, a csillagászok azonban aggódón meresztették rá mozdulatlan szemüket. Ismerték: kicsoda, micsoda, mit akar, mit fog cselekedni. Csak azt kérdezték ők is hiába, hogy honnan jött. Hol volt eddig. S mi lesz belőle, ha tönkretette a világot. Ők immár jobban tudták, hogy valami tűzben formált irtózatos gömb, belsejéből ugrásra készen mered a föld felé a Vörös Sárkány, az Égi Gyík. Tüzes torka kitátva, hogy lávát, izzó köveket, forró hamut, gőzölgő vizet bocsásson az emberi nem apró hangyabolyaira, eleméssze az Anutól elszakadt embert. Hosszú, tarajos farka összekunkorodva hevert körülötte. Ők látták, miként növekedik napról napra fenyegetőbben. Most már nem akadt senki, aki azt mondta volna, amit szegény Azag Aja vagy a méltóságteljes Gubbubu mondott: "Nannar jön, Nannar megy." Nannar jött, egyre jött - nem mutatott semmi szándékot a menésre.

A hidegen, kínzón sugárzó fényben, amely hidegsége ellenére is vöröses volt, mintha réztükör verte volna vissza, vörösen gőzölögtek a végtelen mocsarak, vörösen izzott a tenger, vörösen csillogtak a roppant város lapos háztetői, vörös fényben izzottak a hegygerincek. A páfrányerdők minden levelét mintha vörösrézből kalapálták volna. Mint rézből formált szobrok, ágaskodtak a síkon figyelő hosszú nyakú sárkányok. Az égen úszó felhők vörös rézgőzből voltak.

Simetán, Ur-Ba'u meg Utnapistim némán nézték a vörösrézzé változott világot, a vadul sugárzó égi jelenség lassan szálló óriáskorongját. Simetán ernyedten feküdt gyékényén, keservesen nyögött, percenként vedelte korsajából az utálatos főzetet. Majd meg föltápászkodott, s görnyedten ballagott a lépcső felé, hogy könnyítsen égő hólyagján. Ur-Ba'u összetette szakadt szoknyáján a kezét, nehogy kilátsszék valamely testrésze. Árkokkal szabdalt, szenvedő, merev arcát Nannar felé fordította, nagy száját komoran összeszorította. Olyan volt, mintha rézből kalapálták volna. Utnapistim szokása szerint a kőperemen ült, mert szeretett a mélység fölött helyet foglalni, ahol érezte az ember esendő voltát, ég-föld között való lebegését, s messze beláthatta az alant elterülő, mélyen szunnyadó emberi világot. Szemét mereven Nannarra függesztette. Olyan érzés lepte meg, mintha a Csillagtorony gyorsan forogna Nannarral szembe, mint mérhetetlen kerék küllője. A végtelenben utazott. S amint így utazott, tisztán látott mindent. Mintha nesztelen hajón suhanna, meg sem csobbanó tenger mozdulatlan hátán: elébe fordultak e világ birodalmai, hegyláncai, pálmás, páfrányos erdei, fülledt mocsarai, zebucsordái, vadlovakat, oroszlánokat bújtató füves pusztái, kopasz sziklagerincei, homokos sivatagai, arannyal borított palotái, templomai, roppant bástyái, kapui és gátjai, rejtőző falvacskái, lobogó tűzhányó hegyei. S ahogy ez mind-mind elforog, jön és letűnik a Világ Gátjai mögött, semmibe merül az egész világ. Ők hárman is ezzel a magas, zömök toronnyal együtt, amelynek teraszán ülnek. Utnapistim nemcsak tudott mindent, de látott is.

- Emlékszel, ó, barátom, Atra-Hasis, arra a különös éjszakára, amikor Erechben együtt virrasztottunk, a Csillagtornyon? S együtt néztük az idegen hajókat a szürkület fényében? - nyekeregte Simetán elmélázva. - Milyen feledhetetlen, izgalmas reggel volt!

- Semmiség - legyintett Utnapistim. - Én vagyok, Aki vagyok.

- Mit beszéltetek? - ordította Ur-Ba'u rájuk pillantva a rézvilágból.

Utnapistim legyintett s mosolygott.

- Igazad van, ó, barátom - bömbölte Ba'u Szolgája. - Nem változik semmi.

Gilgames ebbe az ellentmondó, előkelő világba csöppent. Eddigi körülményei gyökeresen megváltoztak. Mind mostanáig egy kis kertes házban lakott, ahol a legváltozatosabb vendégjárás közepette is minden mozdíthatatlannak látszott, s egyszerű volt. A templomocska, a naponta megismétlődő áldozatok, a magasztos tömjénfüst, amely nemcsak a kis szentély falaiba ivódott, s úgy hozzájuk tartozott, mint virághoz az illata, de még a lakóházat is átjárta kellemes, édeskés zamata. A mocsár, amely Gilgames legnagyobb örömére, de a parasztok elkeseredésére napról napra növekedett, a mocsárban hemzsegő rengeteg állat, madár, bogár, a burjánzó vízirózsa, nádbuga. A város, ahová reggel sástarisznyával a vállán elbandukolt a mesterhez, az utcák megszokott képe, jól ismert alakjai: a boltjuk ajtajában ácsorgó borbélyok, a földön fatáblák között ülő jogtudósok, a zebukordén bámészkodó parasztok, a vállukon-mellükön faedényeket cipelő s árujukat harsány énekléssel kínáló árusok, a kígyót táncoltató, kötelet az égbe hajító s rajta fölmászó bűvészek, a förtelmes sebekkel borított meg vak koldusok, az Apszu és Tiámat rettenetes harcát éneklő, hárfázó utcai énekesek, a hivatalukba siető vagy gyaloghintójukból merev képpel kibámuló tisztviselők. A mester, kezében a bottal, szájában az örök bételdióval, az iskolaszoba álmos homálya, a fiúk. És a kikötő messzibe nyúló, hatalmas kőgátjai, a rakpart, a hajók, a fekete rabszolgák.

Ezt a megszokott, apróra ismétlődő s mégis folyton változó világot a háború egy időre kivetette ugyan sarkaiból, de Gilgamest ez alig zavarta. Mindössze néhány hónapig nem lehetett a városba mennie, azután meg, amikor végül bement, mindenütt sok érdekes romot, utcára szórt kacatot, furcsa helyzetben heverő embereket, állatot, sok dögkeselyűt s még több keservesen siránkozó asszonyt látott. Az iskolából hiányzott néhány fiú, s a mester is keserves ábrázattal ült emelvényén. Gilgames ezzel nem sokat törődött. A szentély, a ház, a mocsár a régi maradt, anyja sem változott egy fikarcnyit sem. Csak a látogatók között szaporodtak meg a szurippaki katonák, s tűntek el az erechiek. Nem sok különbség volt közöttük. Ha részegek voltak, az erechiek is éppúgy ordítoztak, óbégattak, gorombáskodtak, mint a szurippakiak.

Most azonban mindennek vége. A szentély, a kis ház, a mocsár, az erechi utcák megszokott járókelői, az iskola, a mester eltűnt a múltba. Gilgames Utnapistim szállásán kapott szobácskát a palotában. Cifra gyékényszőnyeg borította padlóját, asztalka, pazar ágy, faragott szék állott szolgálatára, s az asztalkáról sohasem hiányzott a mirszu meg a sör. Ezt sem kókuszhéj csészében, agyagkorsóban tették elé, hanem ezüsttálon, ezüstkancsóban. Egy kis ezüstcsengettyű is állott az asztalkán, hogy Gilgames csengethessen, ha szüksége van valamire. Csengetett is. A finom csilingelés varázslata nyomban mozgósított egy rabszolgát, az ajtó nesztelenül nyílt, a néma, alázatos herélt belépett, mélyen meghajolt, s mint valami szellem, teljesítette Gilgames parancsát. Amíg meg nem szokta, Gilgames szüntelenül csengetett, s ugyancsak törte a fejét, mit is parancsoljon. De hamar megunta. Mint a mirszut meg a sört is.

Reggel a Szent Város gongjának messze hangzó kongására fölkelt, s imádkozni ment Inninni szentélyébe. Ebben nem volt semmi különös, Inninni szobra majdnem olyan volt, mint Istáré Erechben, csak itt az istennő egy-egy mérleget is tartott, s kétfelől baglyok álltak őrt mellette. Az aranyozott oszlopokon, a drágakövekkel kirakott falakon sem volt semmi néznivaló. A papok is olyanok voltak, úgy tettek-vettek, a nép is úgy imádkozott s énekelt, mint Erechben. Éppúgy jöttek-mentek a templomváros épületei között a fölcicomázott, illatos kenőcsökkel kenekedett papnők is. Gilgames imádkozott s hazament. A hatalmas, díszes bronzkapunál emberarcú kéribbuk meredeztek, tereferélő katonák álltak. Gilgames úgy mozgott közöttük, mintha mindez a legtermészetesebb volna. Pedig nehezen szokta meg. Eddig az ilyesmit csak távolról szemlélhette, vagy másoktól hallotta.

Mezítelen, úszóhártyátlan lába széles, komor lépcsőkön lépegetett. Eleinte eltévedt a folyosókon, mint valami barlangtömegben. De aztán hamar kiismerte magát.

Szobájában már várta az alázatos tanító. Cingár, kövérkés, halk férfiú volt, tiszteletteljesen meghajolt s kérte, hallgassa meg a mai napra szánt leckét. Nagy elismeréssel nyilatkozott Gilgames írásáról, csak arra figyelmeztette, hogy nyugodtabban, türelmesebben írjon. Hitetlenül rázta a fejét, mikor kiderült, hogy Gilgames a több tízezerre rúgó jelből már sok ezret ismer, s meglepő gyorsan kihámozza egybekapcsolásuk értelmét. Csendben üldögéltek - ezúttal Gilgames a széken s a tanító a gyékényen -, írtak. Ummu-tábat szinte suttogva magyarázott, nagy fekete szemét föl-fölemelte tanítványára, vékony ujjai bűvészsebességgel forgatták a vésőpálcikát, s gyönyörű gyöngyjeleket róttak a puha agyagba. Ummu-tábat igazolta Gilgames elképzeléseit a jelekről. Valóban nyilazó volt az egyik, tengerifecske a másik, pálma a harmadik, csónak a negyedik, Samas az ötödik s így tovább. És valóban történetek, események játszódtak le közöttük. Ummu-tábat olyan jelek eredeti képét is megrajzolta, amelyeket már föl sem lehetett ismerni.

Írás után egy-egy szent szöveg olvasása és magyarázata következett. Istenek körében lejátszódott harcok, viták, ég, föld, víz és tűz teremtése, az első ember: Adapa gyúrása, a Zu madár tettei: miként akarta elragadni a világ törvényeinek tábláit, Apszu, az édes víz és Tiámat, a keserű tenger háborúsága meg Istár is, a legizgatóbb istennő, akiben minden ellentét egyesül. Szerelme Dumuzi iránt, Dumuzi halála, siratása, föltámadása, azután szerelme Isullánu, Anu kertésze, majd meg Szilili fia, a Ló iránt... Mennyi, mennyi szerelem és milyen végzetes valamennyi! Hallott Etanáról is, a hősről, aki szárnyakat alkotott, s az égig röpült, de lezuhant, s halálra zúzta magát... Ummu-tábat türelemmel, lelkes áhítattal fejtette ki a Nagy Misztérium szertartásainak értelmét is. Azt is megmagyarázta, hogy miért kell időnként emberáldozatot bemutatni, szüzeket lökni a Tüzes Hegy torkába, s miként fizeti vissza bőségesen Anu meg Inninni - vagy Istár, hiszen őt is örökkévaló istennőnek nyilvánították - a neki ajándékozott férfiakat, nőket.

Gilgames módfelett szerette a tanulás béruit, azaz kettősóráit. Az íráson átesett, azután gyönyörrel merült az isteni tudományba, mint utas a hideg patak simogató hullámaiba. E tudomány tele volt rejtelmekkel. Naponta új meg új kaput tárt az égre. Gilgames mohón pillantott a kapun túl levő világba, zöld szeme káprázott a ragyogó látnivalóktól. Mindennap azt hitte, most megvilágosodott előtte minden, s naponta új meg új titkok tárulnak föl. A világ: ég, föld, levegő. Alvilág; maga az ember, bámulatos rendben állott egybe s nőtt, nőtt a szédítő végtelenségig.

Tanulás után pihenés, ebéd következett. Gilgames Utnapistim asztalánál étkezett. Szabitum, akit anyjaként kellett tisztelnie, serdülő leánya: Lugal-anna-mundu meg egy férfikorban levő fiú: Si-lu-dárat ült az asztalnál. Utnapistim többi gyermeke nem volt odahaza. Ő maga is ritkán evett otthon. Vagy fontos ügyekben járt-kelt, Anu tudja, hol, vagy a király asztalánál, esetleg a Vének Tanácsában vagy ünnepi lakomán étkezett. Az ebéd méltóságosan folyt le. Szabitum az asztalfőn ült, lassan evett, arca ritkán árulta el érzéseit, még ritkábban nevetett. De nyugodt, sőt nyájas volt. Csak a szeme járt fürgén, figyelőn, mint aki olyan emberek között él, akiknek ritkán lát a szívükbe. A leány - kövéres, gömbölyű, kis termetű ifjú nő, igazi sumér szépség, szobrot faraghattak volna róla, hogy az anyák mindig lássák, s szép leánygyermeket szüljenek - vidor ábrázattal ült az asztalnál, minduntalan nevetett, fecsegett, kötekedett vagy vitatkozott. Makacs, önfejű leány volt, nem tűrt ellentmondást. Akármilyen szertartásos csendben folyt is az evés, ő mindig elújságolta a szurippaki előkelőségek tetteit, a családi, társasági eseményeket, beszámolt a férjhez menésekről, a hozományokról s vételárakról, bírálta az ünnepségeket, a fejdíszeket, a zenét, a táncot, fecsegett a főpap-király udvarának titkairól, az előkelőségek szeretőiről, feleségéről, lányáról, fiáról, vejéről-süvéről, kifakadt, ha a birtok állapotáról esett szó, ékszerekért lelkesedett, vagy a bátyját korholta. A fiú, Si-lu-dárat, némán evett, csak egy-egy mosolygó, rendreutasító, ellenkező vagy bosszús pillantást vetett rá. Ha szólt, egy-egy szót vetett oda csupán. Nagyon hasonlított Utnapistimhoz, különösen a szeme meg az orra. A homloka, a szája pedig egészen Szabitumé volt. Gilgames hamar megtudta, hogy a nők megőrülnek érte, ő azonban hidegen bánik velük, mintha élettelen tárgyak volnának. Azt mondta: nincs lelkűk, csak szívük, ez pedig mindennél veszedelmesebb.

Gilgames az asztal végén ült. A leány rosszul leplezett irigységgel bánt vele. Szívesebb volt a kelleténél, de éjfekete szemét gyakran gyűlölettel pihentette meg rajta. Gilgames tudta ezt s fájt neki. Szerette volna szeretni mindnyájukat. Szabitum nem utasította vissza érzéseit, igazságos, méltányos volt, de hűvös. A leány nem tűrte, hogy szeretetével a közelébe férkőzzék, ha egyébbel nem, egy csúfondáros szóval visszalökte magától. A fiú zárkózott volt, gőgös, fölényes. Isteni magasságból tekintett le reá, akárcsak az anyjára, a húgára meg a nőkre. Sem nem szerette, sem nem gyűlölte. Semmi volt számára.

Ebéd után aludt. Vagy merengett, képzelgett, idegen világrészekben járt. A henyélés e csendes, magányos kettősórái voltak a legkedvesebbek. Néma volt a palota körös-körül. A vastag falak nem eresztettek át semmi neszt. Mintha a föld mélyébe süllyedt volna, pisszenés sem hallatszott az emberi világból. Kihalt minden. Hol a király? Merre jár Atra-Hasis? Mit művelnek az előkelő férfiak, a katonák? S nénje, a rideg Lugal-anna-mundu, bátyja, a gőgös Si-lu-dárat? Mivel foglalkoznak ők?

A déli forróság csökkenésekor ismét megjelent a tanító meg a testedző mester. Ezt a kopasz, nagy orrú, hangos férfiút nem szerette. Még a nevét sem tudta. A Szent Város gyakorlóterére mentek. Lovagolnia, vívnia, futnia kellett. A tanító egy kövön ülve figyelte, s a pihenés perceiben halkan, tiszteletteljesen magyarázta, mit kell tudnia a lóról, a szamárról, a zeburól, az elefántról és egyéb állatról, amely az ősidőben csatlakozott az emberhez, s ma is titkos kapcsolat fűzi hozzá. A testedző férfiú meg ordítva parancsolgatott: így tartsa magát a lovon, úgy próbáljon esni, ha a vad, rugós, harapós állat leveti, ilyen meg olyan hangokkal, cuppanásokkal, füttyökkel, szavakkal, mozdulatokkal közölje vele akaratát. És szidalmazta, mint egy katona, ha hibát követett el. Kardvívásnál bivalybőrbe öltöztették, fejébe sisakot nyomtak s egy oszlopos tornácon ugráltatták. Mestere most, szemben állva vele, görbe kardját fenyegetően fölemelte, dobbantott, ugrott, rémítően kurjantott, s neki is föl kellett emelnie kardját, dobbantania, ugrania vagy hátrálnia kellett, s torkaszakadtából ordítania, hogy mennél félelmesebb legyen. Ha rosszul forgatta kardját, akkora ütéseket kapott, hogy a bivalybőrön át is megkékült a helye. Ajkát összeszorítva dühösen verekedett, iparkodott akkorákat vágni ellenfelén, amekkorák csak kiteltek az ellene érzett gyűlöletből, de az csak dobbantott, ugrott, kivédte a vágást, s rikoltva helyeselt.

Mikor a vívás kifullasztotta, megint pihenés következett, s a szelíd tanító régi csatákról, híres hadjáratokról, világraszóló győzelmekről, szégyenletes vereségekről beszélt. A győzelmes harcokat mindig Szurippak vívta, a földig sújtó vereség ellenfeleit gázolta porba. E legázolt ellenfelek közé tartozott Erech is. Gilgamesnek hallania kellett, mint futamodtak meg gyáva honfitársai, miként könyörögtek kegyelemért, hogyan pusztultak el tömegesen kard által, mérgezett nyíltól vagy karóba húzva. Megtudta, hogy Erech előkelő férfiai gonoszak, hitványak, gyávák voltak, s az Alvilággal szövetkeztek az isteni örök rend alávaló megbuktatására.

- Ne fájjon ifjú szíved Erech bukása miatt, ó, uram - kenegette fájó szívét a szavak balzsamával Ummu-tábat. - Hazád nem az igazságot szolgálta. Megszegte az örök barátsági szerződést, ezért az istenek akaratából bűnhődnie kellett. Anu nagy és hatalmas az ő serege!

- Eszedbe ne jusson sírni - dörgött rá nyersen a tornamester. - Arra se gondolj, hogy az a piszkos Erech még fölemeli valaha szégyenletes fejét. Az erechi főpap uralma ronda szolgaság volt. Erőszak s tisztességtelenség, az emberi méltóság megtiprása. Most szabadságban élnek ott is, itt is, mert Szurippak főpap-királya a szabadság kéribbuja. Most tisztesség, becsület, rend uralkodik az egész világon. Érted? Lugal győzött, s él az emberi méltóság! No, gyerünk most futni.

Gilgames a futópályára ment. Nagy, gyöpös térségen homokos út kanyargott. Itt gyakoroltak a futók. Mikor Gilgames kísérőivel megjelent, mind letakarodtak a pályáról s összeverődtek, hogy nézzék. Nézhették is. Gilgames úgy pattant el helyéről, mint a kilőtt nyíl, hosszú lépésekkel futott, lábujjai szinte nem is érintették a földet. Futott, mint a gazella. Futott, mintha nem is ember fia volna. Vékony, karcsú, könnyű alakja suhant. Fejét makacsul leszegte, nem látott, nem hallott. Mozgását nem hátráltatta sem fölösleges zsír, sem könnyen sérülő, kényes úszóhártya. Futott, mintha ki akarna szaladni a világból.

Ámulva nézték. Így senki sem tudott futni.

- No, ha minden erechi így futott volna, máig is kergethetnénk őket! - kiáltott egy ácsorgó katona. Kiáltását röhögés helyeselte.

A tornamester - akinek nevét Gilgames, csupa utálatból, sohasem kérdezte - bámulatát iparkodott szőrszálhasogató bírálattal elnyomni. Ne úgy tartsd a karod! Ne úgy lépj! Ne úgy végy lélegzetet, mert kifulladsz, hanem így! Csuda, hogy ez a pucér kölyök hogy tud futni, noha fogalma sincs a futásról!

Gilgames hallgatott a kifakadásokra, de dühös volt. Így még jobban futott.

Azután hazamehetett, csavaroghatott, henyélhetett, tehetett, amit akart. De mit tett volna? Barátai nem voltak. Még csak társa sem, akivel beszélgethetett volna. Ténfergett a Szent Város udvarain, tornácain, szűk sikátoraiban az óriási épületek között. Nézhette a katonákat, a csoportokban vonuló hevesen beszélgető papokat, bámulhatta a fecsegő, nevetgélő, bontott hajú papnőket. Hovatovább semmi sem volt már számára érdekes... A templomváros valamennyi zegzugát bejárta, megvizsgálta, megcsodálta. Végül, bár nem győzte bámulni nagyságát, mintha összezsugorodott volna, nem volt titka előtte. Mit kezdjen mármost?

Leggyakrabban egy magasan fekvő teraszra ment, leült a párkányra, elnézett a messzibe. Innen jól lehetett látni egyfelől a tengert, másfelől a Tüzes Hegyre vezető széles Szent Utat s a mellette sorakozó óriás bálványokat. A tenger szembenézett a sziklafejekkel. A tenger nyugodt volt vagy háborgó; szelídkék vagy haragoszöld; ezüstös vagy palaszürke; csendes vagy harsogó. Szabitu istennő pillanatonként más és más arcot mutatott... A tenger: a folyton változó örökkévalóság volt. A sziklafejek mereven, közönyösen, mozdíthatatlanul bámultak szembe a tengerrel. Tíz gar magas arcukon egyetlen durva izom sem rándult. Vak szemük a távolba meredt. Orruk okosan, gőgösen merült a forró semmibe. Nagy, vékony szájuk hallgatagon fitymálta a nyüzsgő világot. Homlokuk olyan egyszerű gondolatot rejtett, ami már nem is volt gondolat. Csúcsos koponyájukat magas kőkalap fedte. Elefántfülhöz hasonló, faragott fülük nem figyelmezett sem a szellők zenéjére, sem a viharok dübörgésére. Színük sohasem változott: vörösesszürkék voltak, akár rájuk ragyogott Samas égő sugara, akár Nannar fordította feléjük jegesen csillogó, rézvörös korongját. A szoborfejek az örökké változatlan mulandóság voltak.

Szembenéztek egymással.

Majd elmoslak, szétmállasztlak, elborítlak titeket - locsogta a tenger, és szelíden szikrázott.

Örökké itt állunk, hirdetjük a semmit, sötétbe merült isteni alkotóink titkát - suttogták a néma óriás ajkak gőgösen, s mosolyogtak.

Ott szeretett üldögélni Gilgames a magas párkányon s nézni a tengert meg a rejtelmes kőarcokat, amint őrt állanak a Tüzes Hegyre vezető meredek úton.

Csalódottnak érezte magát. Ismét szökési terveket forgatott. A tengeren hajókat látott, amint megérkeztek, csónakok raja veszi őket körül, s a parton összesereglett a távolból hangyabolynak látszó nép. Kiabálásuk úgy hatott föl hozzá, mint a ciripelés. Induló hajókat látott, amint a csónakok raja elválik tőlük, nagy testük egyre jobban összezsugorodik az óceán vakítóan villogó messzeségében. A sokaság elszéledt, mint a hangyasereg, hogy erőlködve cipelje terhét, bábját tovább. Hangjuk hamar elveszett, mint a ciripelés. Gilgames tehetetlenül bámulta őket. Újra meg újra a régi kalandra gondolt, az ellopott csónakra, a csalogatón himbálózó kötéllétrára, a hajó oldalát csókoló hullámok édes csobogására, a fedélzeten rohangálok kiáltozására. Ha most lopna csónakot, bizonyára sikerülne följutnia. Most már erősebb, nem tudnák eltaszigálni. Nem szúrna úgy szemet. Jobban tudna dolgozni is, nem vernék félholtra dühükben, nem hajítanák a tengerbe. Nem csúfolnák, hogy sír az anyja szoknyája után, amikor eltűnnek a partok... Csak egytől szorongott. Csupasz teste, úszóhártyátlan keze-lába, zöld szeme magára vonná a hajósok figyelmét, s visszakergetnék, vagy a vízbe hajítanák, hogy szerencsétlenséget ne hozzon rájuk.

Miért nem született egészen embernek, mint annyi százezren? Vagy miért nem egészen istennek, hogy ne kellene a földön járnia, emberek közé vegyülnie?

Szomorú, hallgatag volt. Megfoghatatlan vágyakkal telt csordultig a szíve.

Vigasztalásul, megnyugvásul megkísérelte újra meg újra visszaidézni azt a pillanatot, amikor találkozott Istárral. Csakhogy kísérletei némi szédületet hoztak ugyan, de üresnek, csalódottnak érezte magát, s még inkább egyedül maradt. Istár lassanként egyre jobban, egyre könyörtelenebbül elhagyta. Már nem kellett menekülnie előle. Alig érintette, s eltűnt. Még levertebb, még magányosabb lett utána. Néha ugyan álmában mintha érezte volna mezítelen teste suhanását, sima érintését, tüzes ujjai simogatását, puha, égető csókját, de fölébredvén hiába nyúlt utána, nem volt sehol.

Gyakran nem tudott aludni. Asztalkáján az örökké ott álló mirszustál meg söröskancsó társaságában szelíden pislákolt az ezüstből kalapált halforma vajmécses, hosszú árnyakat vetett a komor, magas falakra, a szoba mélyében kis ezüstemelvényen álldogáló Inninni-szoborra, a székre, az ágy faragott díszeire. Az asztalka, a szék merev élei imbolyogtak, libegtek, el-elmosódtak. Kemények voltak s mégis testetlenek, akár a kísértetek. Az ágy faragott sárkányai mintha kígyózó, nesztelen birokra keltek volna egymással. Gilgames elnézegette őket. Szeretett volna nesztelen, kígyózó birokra kelni valakivel, valamivel, Istárral? Sárkánnyal? Vagy csak egy vidám, hancúrozó jó baráttal?

Gyakran fölkelt, kiment, s a fekete árnyékok között belemerült a keskeny, magas folyosók torkába. Kilépett egy teraszra, a párkányra ült, bámulta Nannart. Zöld szeme mozdulatlanul meredt a jeges fényű, rézvörös korongra. Moccanni sem tudott. Érezte Nannar szívó sugárzását. A Vörös Sárkány rámeresztette mély, fekete lyukban villogó három jeges szemét, megbűvölte, mosolygott rajta, fenyegette, hívta, suttogott neki. Tudta, ha behunyt szemmel végigmenne a szédítő párkány peremén, nem zuhanna le. Nannar millió láthatatlan sugárkarommal fogta őt, gyermekét, s a fülébe súgta: "Kétharmad részben isten, egyharmad részben ember... Kétharmad részed az enyém. Megöllek, hogy örökre s egészen az enyém légy." Gilgamesünk ijedten fordította el arcát a kísérteties isten orcájáról, s megborzongott. Kényszerítette magát, hogy visszatérjen a szobájába, mozdulatlanul feküdjék, szorosan bezárja a szemét, s gondolattalan örvénybe merüljön.

Így élt Gilgames a Szent Városban.

Egyszer egy térségen ballagott át. A Negyedik Kapu felől felbukkant a szent fehér elefánt. Gilgamesünk megállt, hogy gyönyörködjék benne. Gyalogos katonák között magasan kiemelkedve, lassú, méltóságos léptekkel, ormányával vidáman játszva közeledett. Hátán piros függönyöket lebegtetett a szél, a hintó csónak gyanánt ringott a magasba. Az elefánt testét szinte elborították a sallangok, kösöntyűk, aranylemezek, lápiszlazuli ékszerek. Csodálatos volt, nem is e világból való jelenség.

Gilgames oldalt lépett, s ekkor a függöny megnyílt. Utnapistim arca sötétlett ki mögüle.

- Megállj! - parancsolta az elefánt nyakán kuporgó rabszolgának.

Ez nyájas, gürrögő hangot hallatott, az elefánt megállt. Ormányát hátrahajtotta a rabszolgához, mintha kérné, fújjon bele a szent tülökbe. Apró fekete szeme vidáman kacsintott hátra: vajon miért kellett megállnia?

- Hiszen ez Gilgames! - kiáltott a magasból Utnapistim komoly hangja. - Hogy szolgál az egészséged, ó, fiam? Gyere közelebb.

Gilgames az állat mellé lépett. Érezte teste sugárzó melegét, isteni szagát, hallotta a gyomra korgását.

Most Utnapistim barátságos ábrázata mögül kibukkant a sötétből a király vörös tiarás feje is.

- Térdre! - vezényelt ordítva a katonák parancsnoka.

Gilgames leborult, tenyerébe temette arcát.

- Te vagy Atra-Hasis barátom és testvérem különös fia? - hangzott a magasból a szent férfiú vidám szózata.

- Én vagyok, ó, Ragyogó! - felelte Gilgames eléggé csengő hangon.

- Hallottam rólad. Te tudsz olyan csodálatosan futni? Te vagy Nannar mezítelen gyermeke? Látom, derék fiú vagy, ha kissé szokatlan is. Tedd ezt el emlékül.

Valami csendült a kőkockákon. Egy katona odaugrott, fölvette, átadta Gilgamesnek. Aranygyűrű volt.

- Ha ebbe a kőbe hosszan belenézel, meglátod, amit akarsz. Meglátod a holtakat is. Vigyázz reá. Őrizd meg, s hagyd ivadékaidra. Jó hasznát veheted, de csak avattatásod után. Addig nem mutat semmit. Üdvözöllek.

- Tanulj, ó, fiam és növekedjél - búcsúzott nyájasan Utnapistim. - Nem feledkeztem meg rólad. Látom, megnőttél, fölserdültél. Most eredj. Üdvözöllek. Indíts! - kiáltotta az elefánt nyakán kuporgó rabszolgának.

Ez fölemelte faragott pálcáját s hujjogó, rekedt hangot hallatott. Az elefánt csoszogva elindult.

Gilgames csodálkozva bámult a menet után. A jelenetet sok pap, kíváncsi papnő meg magas rangú hivatalnok is végignézte. Most ők is fölemelkedtek térdeltükből, s levették arcukról tenyerüket, amely mögül óvatosan leskelődtek. Mi történt? Gilgames mintha álomból ébredt volna. A feje füstölgött.

De a szent fehér elefánt méltóságosan ringatta hátán a piros hintót, s a katonák ott lépkedtek körülötte sisakosan, pajzsosan, vállukra vetett fúvócsővel, nyilas tegzükkel. Bő pálmalevél köpönyegüket fellegként kavarta a forró szél.

Samas vakító sugarakat szórt a templomváros súlyos épületeire.

Egy kapu mellett lángoltak az őrt álló szárnyas, karmos kéribbuk merev, mosolygó orcái.

Gilgames észbe kapott. Megnézte a gyűrűt. Vastag volt, kalapáló eljárással készült, farkába harapó kígyót ábrázolt. A kígyó finom pikkelyeit csodálatosan formálta a művész. Apró fején élőn duzzadtak állkapcsai. Szeme vízcsepphez hasonlóan szikrázott. Farka azonban sokszögűen csiszolt kristályt fogott körül, ez volt a mágikus kő. Gilgamesünk szíve vadul vert, szeretett volna máris belepillantani. De hiába pillantott volna: nem mutatkozott volna benne semmi. Még csak egy legelésző vadszamár képe sem.

Tenyerében szorongatta a gyűrűt, hazasietett. Otthon lázasan leült, s ujjára húzta. Nagy volt ugyan, de a hüvelykujján erősen megmaradt.

Éjjel is felriadt, megnézte, az ujján van-e. A mécses fényében forgatta, csodálta. Látszott, hogy varázsgyűrű. Rejtelmes erőt sugárzott, olyan volt, mint egy különös, nem emberi szem. Gilgames reszketett a kíváncsiságtól, mit fog majd látni benne, ha férfiúvá avatják.

De jaj, ez idő szerint még csak fiú volt, siheder. Szívében kínzó vágyak égtek, de teste még félig-meddig gyermeki volt. Kétharmad részben gyermek, egyharmad részben férfi.

Néhány nappal a királlyal s Utnapistimmal történt találkozás után, Gilgamesünk egy este az ágyán hevert. Kedvére való estebédet evett, Szabitum, a Gazella, igen nyájas volt, kikérdezgette tanulmányai felől, beszélt Adapa teremtéséről, sokat mosolygott. Gis nagyon szerette, ha mosolygott. Szelíd, nyugodt arca sugárzott ilyenkor, finom ajka, mint egy leányé, nagy szeme, mint egy ártatlan gyermeké. Mélyre hatolt a szeme, átjárta az embert, titkot rejtegetett, mindent megértett - de mégis volt benne valami hideg okosság. Lugal-anna-mundu is barátságos volt, többször elkérte Gis gyűrűjét, csodálta, forgatta, ujjára próbálgatta, nevetett. Bátyja nem volt otthon. Jó hangulatban beszélgettek a vajmécses világánál.

Gilgames most elégedetten heverészett, s unalmában a gyűrűt nézegette. Lábát az ágy végére támasztotta, a másikat átvetette rajta, harangozott vele. Dúdolgatott is a harangozás ütemére. Várta, hogy elálmosodjék, de messze elkerülte az álom.

Az ajtó ekkor nesztelenül kitárult, egy herélt lépett be.

- Uram, Inninni istennőnk, áldassék a neve, elküldte egyik papnőjét. A szent asszony fiatal, szép, kövér, és illatos a teste. Fejét megkoszorúzta. Kívánod, hogy belépjen?

- Jöjjön, jöjjön! - kiáltotta Gilgames. Fölugrott, egyszerre nagy izgalom szállta meg. Kapkodó ujjaival vadul fésülte vállára omló haját.

A rabszolga kihátrált, a papnő belépett. Behúzta az ajtót, leborult Gilgames előtt, így maradt néhány pillanatig.

Gilgames nézte a földre hajló nőt. Csípője erősen kidomborodott, de a dereka meglepően karcsú volt. Kinyújtott karján, vállán csillogtak az illatos kenőccsel megkent apró pikkelyecskék. Koszorús fején piros virágok lángoltak. Haja a földre omlott, gyöngyfüzérek jégszemei csillogtak csigás fekete fürtjei között, mintha kagylókban pihennének. Felső karján lápiszlazuli perecek, padlóra tapasztott ujjain gyűrűk csillogtak. Szép volt a vajmécses világában ez a térdre borult fiatal nő. De nemcsak szép, hanem gyermekesen kedves, ártatlanul odaadó is. Gilgamesünk nyomban erős rokonszenvet érzett iránta.

Mi volt az az ajándék, amit Gilgames a papnőtől kapott? Mi, amit e vízözön előtti szerelmi együttlétnek köszönhetett?

Ha később visszagondolt erre az éjszakára, elsősorban a földre borult fiatal nőt látta maga előtt ronthatatlan elevenségében. A gyermekien asszonyos domború csípőt, a lányos derekat, az ártatlanul parázna fejet, a gyöngyszemeket a fekete hajában s a sötéten csillogó váll, a karok gömbölyű fényét. Ez a kép örökre megmaradt benne. Azután megmagyarázhatatlan zűrzavar következett. Büszkeség és gyámoltalanság, kínzó feszültség és csüggedés, férfiasság és tehetetlenség, nagy kíváncsiság és nagy-nagy üresség, szomjúság s a tikkadt száj elégületlen sóvárgása. Szoros testi közelség és áthatolhatatlan távolság. Fény és sötéten kavargó, alaktalan homály.

A papnő, akinek talán neve sem volt, vagy ha volt is, nem az, aminek gyermekkorában nevezték, térden állva, leborulva, összetett kézzel együtt imádkozott vele Inninni virágokkal díszített szobra előtt. Majd egyszer csak az asztalkánál kuporgott a gyékényen s tapsolt.

- Mirszu? Sör? Ugye, szabad ennem belőle s ihatnom is? - kérdezte ujjongva.

Mind a ketten eszegettek a mirszuból, ittak a sörből, bár Gilgames sem éhes, sem szomjas nem volt. Az örömlány nagyon mulatságosan viselkedett. Ujjaival mirszut dugott Gilgamesünk szájába, s többször is ugyanabból az ivóedényből itatta. Sőt teleszívta száját sörrel, megcsókolta Gilgamest és a szájából itatta, mint galambfiókot az anyja. Ez elviselhetetlenül izgató volt. Gilgames alig bírt magával. És mert nyilvánvalóan minden szabad volt számára, miközben a sört a leány szájából itta, keze merészen a gömbölyű mellre tapadt, ujjai reszketve simogatták az édes gyümölcsöt.

Az is csodálatos, hogy a papnő, Gilgames ölébe kuporodva s hosszú haját cirógatva, így szólott hozzá:

- Milyen különös, milyen gyönyörűséges vagy, ó, Gilgames! Sohasem láttam ilyen férfit. Hadd lássalak jobban. A szemed zöld, mint a hegyi tó. Ahol én nevelkedtem, Szippara környékén, a hegyek között, egy kis kerek tó volt, sötét fák vették körül, remegőn tükröződtek benne. Olyan a te szemed, ó, Gilgames! Hadd nézzek jól bele.

Sötét szemét tágra nyitva, hosszan, nagyon hosszan, anélkül, hogy a pillája rebbent volna, Gilgames szemébe meredt. A fiú állta a tekintetét, belemélyedt ő is. Csakhamar csodálatosan átalakult a leány kerek arca: lelkes és komor, odaadó és keményen ellenálló volt egyszerre. Ilyet még Gilgames sosem tapasztalt. Tetszett neki. Arcuk egyre közelebb hajolt egymáshoz, végül a szájuk is összeért, s a fiú mohón rá akart tapadni. De a lány visszahúzódott egy hajszálnyit és csak lassan, egészen lassan, alig érintve csókolta meg. Gilgames reszketett.

- Hát a tested, ó, Gilgames? - csivogott ismét a leány, s elvonva száját, vizsgálgatni kezdte Gilgamesünket. - Milyen különös, milyen csodálatos, milyen szép! Csak a nyakadon, a hónod alatt meg a hasadon vannak egészen apró, finom pikkelyeid... Itt meg ni, mindenütt sima és mezítelen vagy, selymes, mint egy most született kis állat. Ne szégyelld magad, ó, szépséges Gilgames. Engedd, hogy gyönyörködjem benned! Hadd lássam, milyen a bőröd érintése.

Ajkával sorra megérintgette a bőrét, ott, ahol apró pikkelyek borították s ott is mindenütt, ahol csupasz volt. Kíváncsian, halk kuncogások közepette hasonlítgatta össze a pikkelyes meg a csupasz helyeket, itt-ott egy kissé meg is harapdálta apró fogaival, s megint tapsolt.

- Milyen sima vagy! Milyen selymes. Ó, Gilgames, ilyen csodával még nem találkoztam. Ki vagy te? Ki szült ilyen különösnek?

Ez nagyon jólesett Gilgamesnek. Mert eddig békának csúfolták a lányok, s ráripakodtak, hogy takarodjék, rá sem tudnak nézni. Íme, most nemcsak a szemét hasonlították hegyi tóhoz, amelyben zöld fák tükröződnek, hanem csupasz testét is megcsókolgatják, és csodálatosnak nevezik.

Abban a vízözön előtti időben a nők, Inninni, Istár vagy Eshara papnői pedig különösen nagy figyelmet szenteltek az emberi test ama helyeinek, ahol idegcsomók találtatódnak. A papnő kiváltképpen ismerte ezeket a helyecskéket s tudta, mint kell bánni velük. Ritka tökéletességet ért el e helyecskék csókolgatásában, ujjal, ajakkal való cirógatásában, puha tenyérrel való gyengéd simogatásában, harapdálásban s ezer egyéb dédelgetésében. Még a szempillája seprűcskéjével is meg tudta sepergetni Gilgamest, ahol az ilyesmi kellemes, például a melle bimbaján. De ne gyötörjük szívünket ama vízözön előtti kor papnőinek tökéletes asszonyi tudományával. Amit az állati test, az emberi értelem s az isteni lélek együttesen megtehet, a papnő megtette. Ó, Gilgames első szerelmes éjszakája, ó, először látott, érzett test, illat, forróság és hűvösség, ó, első reszketése a férfiúi szívnek!

Ismét mirszut majszoltak, sört ittak, hevertek. A papnő halk, de közbe-közbe vidáman fölcsengő szavakkal, majd meg bánatosan, szinte könnyezve a gyermekkoráról mesélt. Hanyatt feküdt a gyékényen, fejét Gilgamesünk mezítelen ölébe tartotta, önfeledten játszott úszóhártyátlan, hosszú, finom ujjaival. Szemét olykor-olykor Gilgames felé fordította a homloka alól. Ez a sötét szempár hosszú, hajló selymes pillák közül ragyogott, s minden pillanatban más volt. Egyszer sötét, mintha felhők vonulnának át fekete vizű mély tó fölött, egyszer ragyogó, mintha Nannar jeges, ezüstös parázsfénye bukkanna elő, néha nevetett, mintha vidám aranyhalacskák cikáznának benne, akár a fekete csempékkel bélelt templomi tavacskában, ahol Gilgames szívesen álldogált. Néha könnyesen szomorú volt. Gilgamesnek le kellett hajolnia, hogy szelíden megcsókolja. Duzzadt ajkáról szünet nélkül hullottak, csörgedeztek, folytak a gömbölyű, csillogó szavak. Gilgamesünk mámoros örömmel hallgatta. Soha ilyen szép történetet nem hallott.

Így telt-múlt az idő, sőt meg is állt, mert nem tudták, mennyi homokszem hullott le már a homokórán. Az őrök kettősóra-kiáltásai sem hatoltak át a falakon. Gilgames lassan simogatta az ölében pihenő fejet. A szoba falai kitágultak a Világ Gátjainak pereméig, hegyek támadtak, meredek ormok, erdővel borított gerincek, vadkecskéket, vadjuhokat, vadjakokat tápláló füves rétek, kis zöld tó kerekedett az erdő közepén, az a bizonyos, amelyben az óriás páfrányok zölden tükröződtek. Egy kis pálmalevél kunyhó is támadt az erdő tisztásán, kutyák ugattak, tyúkok káráltak a kunyhó körül, még egy fekete tigris is heverészett mögötte, szelíd, mint a birka és királyian hatalmas. A fákról majmok bucskáztak le, játszottak a gyermekekkel, akik a kunyhóban laktak. Egy nagy erejű, hosszú hajú, nyugodt férfiú járt az erdőben, egy másik, fiatalabb, gyümölcsöket, gyökeret, halat hozott a tó partjáról. A papnő anyjának két férje. Egy szép, kövér asszony mezítelenül járt-kelt a kunyhó előtt, pálmalevelet simított, fazekat mesterkedett puha agyagból, tüzet élesztett, főzött mellette, közben énekelt, mindig énekelt, és sokat nevetett. A papnő anyja. Egy mezítelen kislány üldögélt az eresz alatt, majomfogakból nyakéket fűzött, vállán papagáj ült, ölében csirke pihent. Időnként rákiáltott egy játékos majomra, mert a fogakat tartalmazó kókuszcsészékben kotorászott. A papnő. Három kisebb leányka ugyancsak mezítelenül húzott-vont egy kis fekete kutyát. A papnő húgocskái. Két kisfiú íjjal lődözött egy faderékra. A kilőtt nyilakat hosszú farkú majom vitte vissza, bölcs pofát vágva, mint egy tornamester. A fiúk pillanatonként összeverekedtek, tépték egymást és visítottak. A papnő öccsei...

Beszélt, mesélt az örömleány, elmesélte egész gyermekkorát. Majd sóhajtott, megtörölte a szemét, Gilgames nyakára fonta a karját, nevetett.

- Szereted a táncot, ó, Gilgames?

Gilgames szerette.

A papnő fölugrott, kinyújtózott, hosszan ránézett Gilgamesünkre. És egyre a szemébe nézve, egyre mosolyogva lassan ringatni, remegtetni, lengetni kezdte a karját. A derekát, a nyakát, kicsiny, finom, kövér testét, minden ízét-porcikáját. De anélkül, hogy egy tappot tett volna helyéről. S hogy mosolygó arcát elfordította, szemét levette volna Gilgamesről.

Gilgamesünk ültében rámeredt. Hol az egész leányt látta, hol csupán a karját, derekát, combját, remegő mellét, hol csak bűvölő, sötét szemét a feketén lobogó, gyöngyös haj fellegében. Figyelte, hogy mozognak az ujja percei is. Tenger hullámzott, szélörvény kavargott, virág borzongott, fény reszketett a papnő belsejében, de a teste nem mozdult tovább, állt egy helyben.

- Tetszik? Tetszik neked, ó, cédrusfám, tetszik, mondd, mondd? - suttogta, lihegte, csengte, nyögte, sóhajtotta a leány tánc közben. S mikor Gilgames égő, zöld szeméből látta, hogy alig tud uralkodni magán, ölébe omlott, ajkát a szájára tapasztotta, s csókolta, mintha a vérét akarná venni. Testéből virágos rétek illata szállt.

De mindezek után sem adta át magát még neki, hanem énekelni kezdett. Dala ott született a hegyek között, a zöld tó partján, Gilgames sohasem hallotta.

Egyszerű kis dal volt. Egy virágról szólt, eső verte, szél tépte, Samas gyilkoló sugarai perzselték, mégis megérlelte magvát, el is szórta, s új meg új kis piros virágok támadtak belőle. A papnő hangja gyermekes volt, de néha rekedtesen megcsuklott, mintha zokogna. A virág énekelt.

És megint simogatás, csókok, piros őrület. Gilgames ostoba volt. Ügyetlen, mint egy vak. Reszketett. A papnő szelíd, odaadó, okos és anyás. Gilgames szégyellte férfiatlanságát. A leány meghatottan mosolygott rajta, gürrögéssel, susogással csillapította túlságos izgalmát, mint egy állatét. Az apátnő mindenre megtanította, amit testről, lélekről, életről-halálról, istenekről-állatokról tudni kell. Gondosan ki is választotta őt a sok közül erre az éjszakára. Hiszen Ummu-tábat tüzetesen fölvilágosította, kicsoda Gilgames, ki a nevelőapja, és milyen kényes föladatról van szó.

Gilgames megismerte a papnő testének gyönyöreit. Üres szívvel hevert ágyán. A leány könnyedén simogatta. Úgy ült mellette, mintha Gilgamesünk beteg volna. Anyásan mosolygott.

Végre lassan-lassan tisztulni kezdett az agya, de a szemét nem nyitotta ki. Mintha felhőkön feküdnék. Szíve dobogott. Ez volt hát Istár ölelése? Ez volt a lépés, amely a földről az örökkévalóságba visz? Ezt kereste, kívánta, erről képzelgett, ezt várta?

Nem, nem ezt. Nem Istár volt, csak egyik papnője. Egy csodálatos, gyöngéd, okos, részeg, szívtelen papnő. Karjába vette, ringatta, fölemelte őt, lépkedett vele a magasság felé, de az utolsó lépcsőfokon, ahonnét az örökkévalóság nyílik, elejtette. Nem ment vele tovább.

Látta Istárt, érezte illatát, forrósága megcsapta, ízlelte szentségét, kegyetlenségét, megérintette őt. De Istár nem egyesült vele. Istár az Égben maradt, ő a Földön.

Minden összekavarodott benne. Teste zsongott még, de zsonghatott volna a sörtől is. Szíve kalapált, de kalapálhatott volna futástól is. Szeme előtt színes körök sugárzottak, de hányszor villództak előtte már ezek a színes lángocskák akkor is, amikor sokáig bámult a tengerre! Érezte, ez nem Istár. Csak hasonló hozzá. Csak az üzenete. A papnővel üzent. Ilyen vagyok - mondta. - De nem ez vagyok.

Talán, ha nem értette volna meg annyira a Nagy Misztériumot, mindez nem jutott volna eszébe. De Gilgamesünk egy papnő és Nannar gyermeke volt. Csak egyharmad részben ember, kétharmad részben azonban isten.

Reggel arra ébredt, hogy az örömleány az asztalka előtt fésülködik. Hosszan elnézte félig hunyt szemhéja alól. A papnő komoly arccal merült munkájába. Szeme a fal egyik pontjára, valahová a semmibe nézett. Keze lengett, mint szellőtől ringatott pálmaág. Fekete haja félig eltakarta arcát. Pálmalevél szoknyában, összehajtott lábbal ült, ölében hevertek a gyöngyei.

Alig hallható dalt dünnyögött, de csak mintegy álmában.

Tegnap vagy ezer évvel ezelőtt, olyan volt ez a nő, mintha Gilgamessel egy fészekben kelt volna. Ha arra gondolt, hogyan térdelt a padlón, gömbölyűen domborodó csípőjére, karcsú derekára, gyermekesen ártatlan, ártatlanul parázna fejére, gyöngyös, fekete hajára, sötéten csillogó vállára, csodálkozott, hogy az a lány azonos ezzel a dúdolgató, fésülködő nővel. A kettőt semmiképpen sem tudta egynek. E kettővel azt a harmadikat, negyediket, tizediket, aki táncolt, énekelt, mesélt, aki simogatta, lágyan vagy harapósan csókolta, gyönyörködött a szemében, csupasz testében, játszott úszóhártyátlan ujjaival, cédrusnak nevezte őt. S mindezt valamennyit azzal a gyermekkel, aki a szavak varázslatára pálmakunyhó előtt ült, majomfogakból füzért készített, s mancsára vert a kotnyeles majomnak.

Hány nő ez a papnő? Hány nő egy asszony?

Száz meg száz és ezer. Mind, mind üzenetet hoz Istártól, de nem maga Istár. Ó, Istár valamennyi, egyszerre, Istár a halál és az élet.

Gilgamesünk siheder volt, de testében kétharmad résznyi isten lakozott. Az a kétharmad rész kereste az ezer asszonyt-leányt egyesítő Istárt, és nem találta meg. Istárt, a szüzet, Istárt, a szajhát, Istárt az anyát, Istárt, a gyilkost, Istárt a feltámasztót, Istárt, az istennőt.

Ó, Gilgames első szerelmi éjszakája! Meddig és hányszor kap még az Egyetlen után, meddig és hányszor ragad meg hevesen csak egy papnőt, egy üzenethozó örömleányt az Egyetlen helyett? Most még siheder. De férfiú lakik benne. Vajon nem legyint majd valamikor ez a férfiú lefittyedt ajakkal Istár nevének hallatán, és nem sóhajt fáradtan: távozz, hisz elérhetetlen vagy!?

Minden a legnagyobb rendben folyt. Azt lehetett volna hinni, hogy a nemes király-főpap isteni beavattatás révén nemcsak előre látja és irányítja az eseményeket, hanem szabadságában áll ki is tervezni.

Erech és Eridu Szurippakhoz való csatolása után, midőn érezte, hogy a valóság sziklaszilárd talaján áll, s immár semmi meg nem döntheti, Lugal követeket küldött Aztlánba. E követküldés Gubbubunak példátlan dicsőséget hozott - mellesleg mondva. Mert a két Vén mellé harmadik követül őt választotta az okos király. Ugyancsak mellesleg mondva Gubbubut megillette ez a kitüntetés. Saját hazája rútul mellőzte, Azag Ajának nem volt szerencsés keze a nagy feladatokhoz méltó férfiak megválasztásában. Hogy Erech milyen sorsra jutott pusztán emiatt, láttuk. De Lugal gyakorlati férfiú volt. Nem akart Erech útjára lépni. Jól megválasztotta embereit. Gubbubu megbízásával két eredményt ért el - s kettőt el kell érnie minden okos uralkodónak, ha többet nem is. Egyik, hogy Gubbubu személyében az aztláni viszonyokkal ismerős, nagy tudású, az ország nyelvét, műveltségét a kisujjában hordó követet nyert, másik meg az, hogy jó példát mutatott a megbékélésre, a múlt elfeledésére, a háborgó lelkek lecsillapítására, a széthúzó erők egyesítésére.

A Vének Tanácsa kikísérte a követeket a kikötőbe, sok szerencsét, jó utazást kívánt nekik, és Szabitu istennő kegyeit kérte reájuk. Ünnepélyesen elbúcsúzván, a követek hajóra szálltak, a parancsnok még egyszer megnézte a hajója horoszkópját, majd elfoglalta helyét az első fedélzet hídján, s nagy ordítással utasítást adott a kötelek eloldozására, az evezők vízbe merítésére s a kormány balra fordítására.

A hajó elment.

Telt-múlt az idő. Egy alkonyaton újra föl is bukkant a kikötő bejáratánál. Füstjelzéseket adott, ladikok siettek elé, a nép összegyűlt a parton, a Szent Város gongját megkondították, s a város szétszórt pontjain tartózkodó Vének hosszú lépésekkel siettek a tanácsterembe. Ott a hajó megérkezéséről hiteles hírt kapván, izgatottan a kikötőbe siettek. És a három követ, elöl a tollas, álszakállas Gubbubu, lelépegetett a partra. Nyomban látszott, hogy útjuk sikerrel járt. Mert három tollas, festett arcú, vörös bőrű, köpönyeges aztláni előkelőség is érkezett. A hatalmas nyugati birodalom követei.

Lugal nagy tervei tehát kibontakozóban voltak.

Aztlán királya éppen Gubbubu nagyszerűen megfogalmazott, három kettősóráig tartó beszédének lenyűgöző hatása alatt lelkesen hangoztatta, hogy Szurippakhoz meleg baráti érzésekkel vonzódik, szíve csordultig telt Szurippak főpap-fejedelme iránt érzett testvéri szeretettel, mélységes bámulattal, és semmi egyéb nem hevíti, mint a vágy, hogy az istenek akarata szerint szorgosan munkálja a két egymásra utalt birodalom jövőjét, népének boldogságát s az egész emberi nem dicsőségét. A király beszéde legalább öt bérupercig tartott.

A nemes érzelmek, a lángoló felbuzdulás eredménye, íme, itt volt. Szurippak népe csoportokba verődve bámulta az idegen előkelőségeket, csodálta vörösbarna bőrüket, tollas fejdíszüket, orcájukon virító istenjeleiket, hímzett palástjukat, szőttes szoknyájukat, egyszóval mindazt, ami csodálnivaló volt rajtuk. Ismét sok szó esett Aztlánról, a hajóút hosszúságáról és veszedelmeiről, a nyugati ország terveiről s Lugal nagy okosságáról. Szájról szájra röppent a hiteles értesülés, hogy Szurippak megfenyegette Aztlánt, ha nem csatlakozik önként, jó szívvel Lugal világbirodalmához, Szurippak háborút indít ellene, és Erech sorsára juttatja. Ámde Aztlán királya bölcs és bátor király. Elküldte követeit, hogy leboruljanak Lugal előtt, megcsókolják lábát, s értesítsék királyukat végtelen boldogságáról, amellyel Szurippakhoz kíván csatlakozni.

Nagy nyilvános füstölő- meg italáldozatokat rendeztek. Harsogtak a kagylókürtök, dobogtak a dobok, zengtek a hárfák, sikongtak a sípok. Ezrek énekelték a hálaadás magasztos zsoltárát. Minden arcon boldog győzedelmi mosoly virult, minden fejen piros virágkoszorú. Utcahosszat vígság, tánc, ivás, hejehuja járta. Vadidegen emberek összeölelkeztek. Szurippak napja harsányan ragyogott az emberiség fölött. Az istenek napról napra, évről évre, századról századra dicsőségesen kinyilvánították szeretetüket a szurippaki választott nép s legkedvesebb fiuk: Lugal iránt.

Egyébként voltak keserves égi jelek is, de ki törődnék velük, amikor ünnep ünnepet követ, a Vének arca elégedettséget sugároz a figyelő utcai népre, evés-ivás tombol nemcsak a Szent Városban, hanem a legtávolabbi szűk utcazugban is, s az erdők majmai, amelyek finom érzékkel figyelik az emberek életét, megint tömegestül lepik el a várost, isznak az elhagyott edényekből, s részegen mászkálnak a szobrokon?

Mert például a tenger már olyan területekre is betört, ahol ezelőtt még kutat sem lehetett ásni. A nemrégiben épült, minden eddiginél hatalmasabb kőgátak egy részén átcsapott a dagály. Csatornák sora vált használhatatlanná. Partok tűntek el, szántóföldek, erdők, falvak merültek víz alá. Az Erechbe vezető nagy hadiút töltését kétszeres magasra emelték, de már így is alig lehetett használni, a mérnökök éppen abban fáradoztak, hogy nagy kerülővel, hegyhátakon, gerinceken át vezessenek sok fáradsággal, mérhetetlen anyagpocsékolással, hihetetlen költséggel új utat. Földművesek tízezrei menekültek a hegyekbe, még följebb szorították a fegyverrel védekező, elkeseredett pásztorokat, kiverték kertjükből a kertészeket. Kövekből teraszokat raktak, s a széles, hegyre kapaszkodó kockákon szántottak-vetettek. Még a Tüzes Hegy oldalán is kiirtották a páfrányerdők egy részét, s gabonateraszokat létesítettek a helyükön.

Azután az elviselhetetlen hőség. A nép mindenféle magyarázatot keresett, de csak néhányan tudták, akik a Csillagtorony szobáiban az égi istenek útját figyelték, hogy Samas gyilkoló vörös sugarait Nannar fokozza. Nannar ugyanis más, távoli földrészek levegőjét elszívja, akárcsak a tenger vizét, magasra tornyozza Szurippak fölött, ezen a vastag levegőrétegen át azután Samas csak a legerősebb, legmérgesebb vörös sugarait hintheti a földre.

És a tűzhányó? Ez már nem volt csekélység! Eddig emberemlékezet óta békésen füstölt. Szivarozott, mint az aztláni követek, ha barátságosan tárgyalnak. A legvénebb dédapák sem emlékeztek már veszélyes háborgására. Az Alvilág gonosz hatalmai nem szítottak tüzet a mélyben, nem hánytak ki a dermedt lávával borított óriási lyukakon sem folyékony tüzet, sem forró köveket. A hegyoldalon pompás szőlők, fügéskertek, pálmaligetek virultak. Most meg mi történt? Egy kora hajnalon, amikor még alig szürkült az ég alja, tompa, fenyegető dübörgés hullámzott el a város alatt. Azután megrendült a föld. Négy, egyesek szerint öt erős lökés taszította meg a város bástyáit, tornyait és palotáit. Az emberek kirohantak a házakból, mint megriadt csirkék szaladgáltak, káráltak, rikoltoztak, karjukkal verdestek, s egymást kérdezgették, mi történt. Az asszonynép sikoltozott, s a haját tépte. A gyermekek anyjukba kapaszkodva bőgtek. Csoportok verődtek össze a tereken, mint megrázott köpülőben a vaj. És a fenyegető szürkületben látták, amint itt is, ott is összedől egy emeletes téglaház, az utcák kövezete hajladozik, mint tűzben a fakéreg, a Szent Város roppant falai ingadoznak. Távolabb meg, a városon kívül, lesüllyednek a dombok és fölemelkednek a síkságok, a hegyek gerince meggörbül, mint a vajúdó állaté, láthatatlan, érezhetetlen szélben hajladoznak a karcsú pálmák, az erdők páfrányrengetegén morajló erő vet hullámokat, egy-egy kis tanyaház összerogy, mintha térdre esnék valamely haragvó isten előtt, a barmok bőgve törnek ki óljukból, a kutyák vonítanak, a szamarak ordítva vágtatnak szanaszét. Rémült majmok rohannak a városba, a mocsarakból inalnak a lusta sárkányok, riog az eszét vesztett repülőgyík.

Amikor fenyegető csönd támadt, s a világ részeg tánca megszűnt, olyan robbanás hullámzott alá a Tüzes Hegyről, hogy az emberek megtántorodtak. Egyszersmind égig érő vörös lángoszlop csapott ki a hegyből. Lassan emelkedett a világító oszlop, nőtt, nőtt, bodros törzséből vörös ágak nyúltak ki, az ágakon nehéz, fekete lombok támadtak, s amikor elérték az Ég boltozatát, szétterültek, s elhúzódtak a tenger felé. Csakhamar sűrű hamueső szitált a magasból. A hajnal elvesztette fényét. Az Égbolt megfeketedett. És hullt, hullt a fekete, száraz eső szakadatlanul, sőt egyre sűrűbben. Morajlott, dübörgött a világ. De a fekete esőn is átvöröslött a Tüzes Hegy csúcsán álló lángoszlop.

Aki nem veszítette el a fejét, láthatta, hogy a torokból kígyózó tűzfolyam indul, s egyre szélesebben, egyre hatalmasabban, fenyegetőbben kúszik lefelé. Erdők égtek el benne, mint föllobbanó, pillanat alatt elhamvadó lepkeszárny a mécseslángban.

- Nergál! Nergál! Irgalmazz! - üvöltötte a nép.

Egész nap tartott a dübörgés, a kisebb-nagyobb rengések és lökések kegyetlen játéka. Egész nap hullott a hamu. A lávafolyam estefelé két ágra szakadva elérte a földművesek gabonateraszait. A nép az utcákon tanyázott, szaladgált, jajgatott, imádkozott, könyörgő zsoltárokat énekelt. A Nap orcája összezsugorodott, vörös toronyként tekintett keresztül a fekete hamun, mint egy megaszalt indiánkoponya.

Akik a kikötőben jártak, elmondták, hogy két toronymagas hullám zúdult végig a rakodópartokon, összetörte a gát egyik részét, elsöpörte a raktárakat, a part menti házakat, egy háromsor-evezős óceánjáró gályát kitett a halpiac közepére, egész sereg kisebb hajót háztetőkön vagy udvarok mélyén helyezett el, csónakok százait zúzta össze. A város part menti része, mint mondták, térdig érő iszappal, fetrengő polipokkal, tátongó halakkal, jég gyanánt heverő csigákkal telt meg. A zavaros tenger emberek, lovak, zebuk, kutyák, majmok holttesteit ringatta leszakadt gerendákkal, elragadott bútorokkal, zsákokkal, ládákkal és fatörzsekkel vegyest.

Bízvást mondhatjuk, hogy akik a város belsejében mindezt elmondták az összezsúfolt tömegeknek, csipetet sem túloztak. S mit meséltek a vidékről menekülő habogó, halálsápadt parasztok?

Elmondták, miként futottak el a hömpölygő tűzfolyam öleléséből éppen az utolsó pillanatban. Mint égett el apáik, nagyapáik szorgos munkájának eredménye, otthonuk, fészkük, ahol bölcsőjük ringott. Miképpen futottak szét kedves állataik, tűntek el hűséges házőrző ebeik. Újra meg újra elsorolták, mijük pusztult el, és siránkozó hangon kérdezték, ki segít rajtuk.

Szamaruk, zebukordéjuk vagy csak a hátukon cipelt batyujuk mellett üldögéltek, köpködtek, bámultak. Az asszonyok körben ültek, siralmas énekeket énekeltek.

Miután sem a rémület nagyságát, sem a pusztulás méreteit nem tudjuk szerbe-számba venni, csak azt hangoztatjuk nagy nyomatékkal, hogy a nép ezekben a váratlan, ijesztő eseményekben Nergál ujját s az istenek haragjának jelét látta. Amint a dübörgés megszűnt, a föld ismét megállapodott, a tenger visszahúzódott medrébe, a mocskos folyók leülepedtek, a hamueső elállt, s az ég kékje ismét ragyogni kezdett, a rémült állatok újra legeltek, a menekülő sárkányok, vijjogó repülőgyíkok, rikácsoló papagájok, menekülő majmok visszatértek az erdőbe: az emberek is visszanyerték bizalmukat s körülnéztek. Sok domb eltűnt, mocsár hentergett a helyén. Sok mocsárból domb emelkedett ki, a vizek lefolytak, szárazon maradtak a fulladt víziállatok s a zörgő sásmezők. Sok patak megváltoztatta futásának irányát. Sok sima réten mély szakadékok tátongtak, sok szakadék beomlott és megtelt földdel, kidőlt fával. Sok csatorna elgörbült, megvetemedett, vize szétáradt, sok zsilip összedőlt.

A kikötő: romhalmaz. A környéken levő utcákban összetört hajók henteregtek, fölpuffadt hasukat az égnek vetették, mint döglött tengeri állatok.

De még senki sem mert visszatérni otthonába. Éjszaka is a szabad ég alatt tanyáztak, és álmatlanul bámulták Nannar vigyorgó ábrázatát.

Lugal - Utnapistim, Gubbubu meg a három aztláni követ társaságában - sört ivott, amikor az ítéletnap fölvirradt. Egész éjjel tanácskoztak. Amikor a dübörgés, morajlás kezdődött, a három aztláni elsápadt, egymásra tekintett, s anyanyelvén mondott valamit.

- Egyfajta tlimtutól tartanak, ó, Sugárzó - tolmácsolta Gubbubu méltóságteljesen.

- Mitől? - kapta föl fejét Lugal.

- Nannar üzen - szólt közbe nyugodtan Utnapistim. - Várjuk meg a többit.

- Talán nem egészen Nannar - folytatta Gubbubu szemrebbenés nélkül, s még a szivart sem tette le, amit aztláni módra szívott. - De, barátaink szavai szerint, egyfajta alvilági fenyegetés tanúi vagyunk, ők gyakran tapasztalnak ilyet.

A morajlás erősödött. Mintha a palota mély pincéiben köveket hajigálnának. Ugyanekkor megrendült az épület, a falak ingadoztak. Egy asztalka feldőlt, egy söröskancsó elgurult. A három követ fölugrott. Csicsergő, szapora szóval magyaráztak valamit.

- A Tüzes Hegy haragszik - jelentette Gubbubu. Most már reszketett az álszakálla, s a szivart fordítva vette szájába. - Azt mondják, ó, ragyogó király, hogy talán elmulasztottuk az áldozatot. Tlitli amlati micstlu palki - mondta határozott hangon, nagy méltósággal a követeknek. S nyomban sumérra fordította a király és Utnapistim kedvéért: - Az áldozatokat mindig bemutattuk.

Erre az aztlániak ismét letelepedtek. Festett arcukon egy ín sem moccant.

- Íme - szólt a király nyugodtan -, eggyel több ok, hogy létrejöjjön közöttünk a szövetség.

Most Lugal írnoka lépett, vagy inkább surrant be, ahogy szokott. Sovány, nagy orrú ábrázata olyan volt, mint aki bocsánatot kér, nem tehet semmiről, mindazonáltal boldogan áll rendelkezésére a királynak, akár a romok alatt is. Térdre borult.

- Ó, ragyogó király, az Anunnakik nagyon fenyegetnek bennünket - nyögte. - Talán jó volna...

Elhallgatott. Rábízta az okos királyra, mi lenne jó. Azag Ajára is mindig rábízta. Ez volt életének célja és értelme. Ez volt polgári büszkeségének szilárd alapja.

- Most nincs rád szükségem, Lugal-u-namtila - mondta a király. - A tanácskozást abbahagyjuk. Menj családodhoz, majd hívatlak.

Az írnok nesztelenül kisurrant.

Mi lakott embereinek lelkében e döntőnek látszó pillanatban?

Lugal lelkében egy okos, hideg hang beszélt: itt a döntő helyzet, az istenek rettenetes érvet adnak neked, ragadd meg, használd, élj vele. Miután egész éjszaka tanácskoztál ezekkel a tollas férfiakkal - mondta a Hang -, s nem jutottál eredményre, most állj a sarkadra. Ne ijedj meg, hiszen ők megijedtek.

Utnapistimban is megszólalt a Hang. Itt a döntő pillanat - súgta -, ragadd meg. Lugal eddig csak a Világtorony ábrándképét látta, most megmutathatod neki az egyedül helyes utat. Itt mindenki megijedt, te ne ijedj meg. Halhatatlan vagy, ne félj semmitől.

Gubbubu lelkében ezt súgta egy hang: vajon csakugyan Nannar ujja mozdult volna meg, s az rázza a világot, dönti fel, mint egy homokórát, hogy visszafelé peregjen az idő? Ha így lenne, ragaszkodj a helyes mitlalihoz, a magatartáshoz, erről van szó! Hiszen mindnyájan megijedtek. Te ne ijedj meg, egyszer úgyis meg kell halnod, halj meg a mitlali dicsfényétől övezve.

A tollas aztlánok ilyesféle hangra figyelmeztek: láttátok odahaza a Tüzes Hegy dühét, mikor az emberáldozatot nem fogadta kegyesen Huicilopocstli. Hallottátok moraját, éreztétek földrengető háborgását gyakorta. Ezeknek a szurippakiaknak az áldozatát sem fogadták kegyesen az istenek. Óvakodjatok tőlük ebben a pillanatban. Lugal meg akar benneteket erdőzni Világtornyának tervével, mást akar, nem Világtornyot: le akar benneteket győzni! Most mindenki megijedt, ti ne féljetek, menjetek ki innét, mert rátok szakad a ház.

Lugal szólalt meg először. Szava nyugodt, okos és világos volt.

- Testvéreim és barátaim, ó, aztláni előkelő férfiak, ti bölcsek - kezdte. - Figyeljétek az istenek és istennők szavának dübörgését. Lássátok, milyen jeleket mutat fölemelt ujjuk. A föld remeg, inganak a falak. Rettegés tölti el az ember, állat szívét. Ha magatokba néztek, tudom, nyomát sem fedezitek fel szívetekben a félelemnek, de azért lenyűgözve álltok az istenek erejének megnyilatkozása előtt. Azt mondják a mi isteneink és istennőink: ó, Aztlán világbirodalmának bölcs férfiai, fontoljátok meg Lugalnak, a mi szolgánknak javaslatát, kössetek vele szövetséget, építsetek közös erővel tornyot, hogy megmeneküljön az emberi nem, ha üt majd az ítélet könyörtelen gongszava.

Gubbubu méltósággal tolmácsolta a király szavait. A három aztláni mindent meggondolt és megfontolt. Vezetőjük, a legvénebb, akinek arca cserzett bivalybőrhöz hasonlított, s koponyájára úgy tapadt a szikár bőr, mintha megfüstölték volna, keze pedig ráncos volt, mintha pókháló ragadt volna rá, alig hallható, lassú, szinte kínosan kiszorongatott szavakat ejtett.

- Bölcs javaslatodat, ó, sugárzó király és főpap, egész éjjel úgy hallgattuk, mint az istenek üzenetét. Dönteni azonban nem tudtunk, mert haza kell mennünk, s meg kell kérdeznünk a magunk isteneit is, akiknek hűséges szolgája volt királyunk, Oann őse. Majd, ha ők feleltek, felelünk mi is. A Világtorony valóban alkalmas volna az emberi nem megmentésére, ha erőnket össze tudnók gyűjteni s a tervet végre tudnók hajtani. De most a Tüzes Hegy beszél, s ilyenkor legjobb kimenni a házból. Mi ezt régóta tudjuk. Ti nem féltek, ó, király, de mi félni szoktunk. Ezért menjünk a szabadba.

Ez ám a ravasz fickó - gondolta a király elismerően, amikor Gubbubu méltósággal tolmácsolta a vén atya szavait. Miután pedig ebben a pillanatban megint megrendült a föld, a falak inogtak, a gerendák recsegtek, az asztalka ismét fölborult, a korsó a földre esett, s újabb morajlás búgott föl a mélyből, arra gondolt, hogy a nép kára s ijedelme iszonytató lehet. De okosan javára fordíthatja e kárt és ijedelmet, ha nem veszti el a fejét. Már a tennivalók sorrendjét is tudta. Először: meg kell nyitni a gabonaraktárakat. Másodszor: munkásokat kell rendelni a károk kijavítására. Harmadszor: áldozatot kell bemutatni Inninninek meg a Tüzes Hegynek. Negyedszer: ki kell hirdetni országszerte, hogy Nannar, a gonosz isten, a Vörös Sárkány, elküldte első üzenetét, szálljon hát mindenki magába, s gondoljon a Világtorony építésére, ha pedig az ideje elérkezik, teljesítse a király parancsát. Ötödször: ez utóbbi tennivalót Erechben és Eriduban ugyanazon a napon kell végrehajtani s ugyanúgy, mint Szurippakban, noha a magtárak megnyitása és a munkások mozgósítása Erechben és Eriduban nem olyan sürgős.

- Mit mond az én bölcs barátom és testvérem, Atra-Hasis, ebben a megrendítő pillanatban? - fordult Utnapistimhoz Lugal.

Az időtlen férfiú, bár haszontalannak tartotta a követekkel folytatott hosszadalmas tanácskozást, fölöslegesnek a Világtorony építését, unalmasnak az előkelő, cicomás, üres szavak végeérhetetlen áradását, példás türelemmel, egyetlen elnyomott ásítás nélkül, hogy csak egyszer is vakarózott volna, ülte végig a hosszú éjszakát. Hangja mélyről jött, s nyugodt volt. Szeme komoly, szelíd és okos.

- Véleményemet nemegyszer megmondottam tervedről, ó, testvérem és barátom, Lugal. Tudod, mennyire csodálom erőfeszítéseidet az emberi nem érdekében. Ebben a megrázó pillanatban én is Nannar üzenetét látom. Reménykedem és felvidámul a szívem, ha arra gondolok, hogy most világszerte megrendül az emberek szíve, ledől körülöttük a látszatvilág homokvára, magukba fordulnak, s meglátják magukban az egyetlen, örökkévaló, változhatatlan, megdönthetetlen világot, Anu világát, és elindulnak, hogy oda térjenek és megmeneküljenek. A te hivatásod, ó, nagy király, hogy minden anyagi eszközt, hatalmat az emberiség javára fordíts, mert hiszen király vagy. A te hivatásod, ó, testvérem és barátom, hogy minden lelkierőt és hatalmat az emberiség megigazulásának munkálására fordíts, mert hiszen főpap vagy. Az én hivatásom pedig, hogy elhaladjak a valóság megfoghatatlan, ingatag építményei között, s Anu szavát hallgassam, tolmácsoljam, hiszen Beavatott vagyok. Neked, ó, király, sok a dolgod a világban. Nekem ó, sugárzó főpap, semmi. Hogy a te sok dolgodat helyesen végezhesd, néha-néha megkérdezel engem is, mert nálam van a mérték. Szolgállak tehát, ó, testvérem és barátom, a mértékemmel, amint szolgálom emez aztláni férfiakat is.

Gubbubu feszengett. A mitlali kezdte felmondani a szolgálatot. Utnapistim bölcsességét sohasem szerette túlságosan, szentül hitte, hogy az ember halandó, esendő és tudatlan. Utnapistim véleményét a változó valóságról zagyvaságnak tartotta. Elvét, mely szerint arra kell használni az értelmet, hogy kiűzzük az értelmünket, fából vaskarikának, sőt veszedelmes tagadásnak minősítette. Hitt a haladásban, a varázstudományban, csodálta az építményeket, a szobrokat, örökkévalóknak vélte őket. Most, hogy Utnapistim szavait hallotta, feszengett. Attól is tartott, hogy a követek valamelyike, okvetlenül tudván sumérül, megérti őt. Az ujjai között szorongatott vastag, kialudt aztláni szivarra tekintett, megsimogatta kis, vörös állszakállát s óvatosan szólt.

- Egyfajta bizonytalanság fenyeget itt bennünket, ó, sugárzó király. Aztláni vendégeink, akik gyakran tapasztaltak már ilyen tlicslulit, mint ez...

A falak megrendültek.

- Aztláni barátaink, akik ismerik az ilyenkor helyes mitlalit - folytatta kissé rekedten -, helyesnek tartanák, ha kimennének a szabadba. A te biztonságod, ó, sugárzó király és főpap, a birodalom, az emberi jövő érdeke...

Most bekövetkezett a harmadik vagy negyedik lökés, Gubbubu semmi esetre sem számolta meg. Sápadtan fölemelkedett, kisimította szőtt szoknyája gyűrődéseit, megtapogatta ágaskodó tolldíszét, s reszketeg ajakkal dadogta:

- Menjünk... menjünk innen... még ránk szakadnak a kövek...

- Menjünk - hagyta rá mosolyogva a király, s ő is fölemelkedett arannyal, elefántcsonttal díszített kényelmes heverőjéről. - A sör úgyis kidőlt.

Ezzel mindnyájan elindultak a teremből.

A palota megtelt rémülettel. Sikongó hölgyek, ordítozó férfiak, fegyvereiket elhagyó katonatisztek, parancsolgató, sápadt tisztviselők, rémült papok, kócos papnők rohangáltak a folyosókon, s ütköztek lépten-nyomon egymásba. Az egyik lépcsőn szinte gurult, s nem rohant lefelé a palota új parancsnoka, Samas-lamasszi. Soha kövér nágiru ilyen gyorsan nem jutott le lépcsőn, mint ő. A királyt észre sem vette.

Az egyik fordulónál Aztlán férfiai méltósággal elköszöntek, és saját lakosztályuk terasza felé indultak. A király, Utnapistim meg Gubbubu tovább haladtak egy tetőterasz lépcsője felé.

Kijutván a teraszra, a király a párkányhoz lépett s körülnézett. Utnapistim melléje telepedett, Gubbubu kissé hátrább állt meg a király mögött.

A világ megváltozott. Mintha nem kőből, földből, vízből, felhőből, fényből, illatból, tehát csupa látható, érezhető, tapintható anyagból épült volna. A tengeren hegymagas hullám kerengett idáig hallatszó zúgással a part felé, rázúdult, átgördült a gáton, elnyelte a kikötőt, a partokat, a parti házakat, azután megfordult, s oly tömegesen nyargalt vissza az óceánba, hogy a meder szárazon maradt mögötte, mintha egy teknőt loccsantott volna ki valaki. A Tüzes Hegy ormán égig emelkedett a ragyogó oszlop. Vörös folyam áradt le a hegyoldalon, lepkeszárny módjára lobbantak el benne az erdő óriás páfrányai. Ahol síkság volt, most domb púposodott, ahol domb volt, lapály támadt. A hegygerinc meggörbült, mintegy óriási vajúdó állat, s a város, a város ezeréves sötét téglái, melyeket a homokórák népe nemzedékek szorgos munkájával rakott egymásra, a szilárd bástyák, tornyok, teraszok és lépcsők mozdíthatatlan kövei, amelyeket varázserő emelt helyükre, inogtak, remegtek, hajladoztak, málltak és hulltak. Különös világ volt ez: kőbe merevült évezredek indultak meg, hogy túltegyék magukat az építő értelem törvényein, s tetszésük szerint válasszanak új, alaktalan formákat.

E bizonytalan, rengő, hajladozó világot sűrű sötétszürke hamueső tette valószínűtlenebbé. Még Samas, a hős arcának fénye is csak hunyorogva, sápadtan tört át rajta.

Sokáig ültek, álltak szótlanul. Az ijesztő látvány lenyűgözte őket.

- Nos, barátaim - dünnyögte Lugal elgondolkozva -, íme, az első intés, hogy összeszedjük minden erőnket, tudásunkat, varázshatalmunkat, józan eszünket, s megtegyünk minden lehetőt. Első intésnek elég erős. Lehetetlen szemet hunyni előtte. Aki nem értette meg a tenger dagályának, a csatornák megtelésének, a lapályok elmocsarasodásának, békák, kígyók, szúnyogok, skorpiók és egyéb mérges, undorító férgek megsokasodásának, szántóvetők menekülésének, véres háborúságnak, csupaszok, zöldszeműek születésének, Nannar növekedésének szelídebb jeleit, ebből a dörömbölő, világító, tomboló jelből érthet. Nézzétek, a Csillagtorony hogy ing jobbra-balra! - mutatott a hamueső fátyolán át a szokottnál is sötétebbnek látszó Csillagtorony felé a király.

- Ó, sugárzó király és főpap - szólt udvarias, túlságosan megformált szavakkal, a szokottnál különösebb hangsúlyozással Gubbubu -, a te példátlan okosságod megvilágítja előttünk a helyzetet. Egyfajta tlimtuval állunk szemben, ó, ragyogó. Aztlánban ezt már jól ismerik és kiszámították. Nekünk egy kissé szokatlan. Mint mondád, ó, király és főpap, jobban meg kell fontolnunk építési terveinket, jobban ki kell számítanunk a kövek és kötőanyagok, a gerendák és a földbe ásott alapok teherbírását. Gondolnunk kell egyfajta ingadozásra is, ami erős próbára teszi a nagyobb építményeket. A tenger ellen pedig magasabb, szélesebb gátakat kell emelnünk. Nem tartom ugyan valószínűnek, de lehetséges, hogy az ilyen jelenségek megint egyszer megismétlődnek. Az Anunnakik ezután is fölkelhetnek az Alvilágban, s megint egyszer megrázhatják a földet. S miután te, ó, sugárzó király, gondolsz Nannar haragjára is, valóban elérkezett a Világtorony építésének ideje. Mindez gyakorlati kérdés. Számítások, föld, kövek, aszfalt, gerendák és munkások dolga. Enki, a Föld Ura, szilárd anyagot adott a kezünkbe, szilárd alapot a lábunk alá. Nincs tehát akadálya, hogy egyfajta valóban szilárd, hatalmas méretű, jól elrendezett, tágas, célszerű építményt emeljünk a te okos terveid szerint, amely ellenálljon a talán mégis lehetséges megrázkódtatásnak... Egyfajta Világtorony nagyon is építhető, ó, uram. Csak meg kell feszítenünk értelmünket, fel kell használnunk tudásunkat, varázstudományunkat... Szörnyű ez a hamueső - nyögte a szemét törölgetve. - A birodalom érdeke talán azt kívánná, hogy te, ó, sugárzó király, fedél alá vonulj e veszedelmes mutocsli elől...

- Íme, a szilárd, változhatatlan valóság - dünnyögte Utnapistim a párkányon, lenézve a homályba borult, meglódult, összezavart városra.

A mélyből sikoltozás, jajgatás, óbégatás, ebugatás, szamárordítás, zebubőgés, robaj vad összevisszasága hangzott. Messzi rémült sárkány ordított, repülőgyík riogott. Mindez tompán hallatszott a Szent Város magasan fekvő teraszára. És egyáltalában nem hatott föl a kemény égboltozatig.

A tűzhányó kitörésekor Hétil épp a Csillagtoronyban tartózkodott. Csak amolyan véletlen találkozás volt ez Simetánnal. Hétil ugyanis hallván, hogy Aztlánból követek érkeztek Szurippakba, és a követek társaságában visszaérkezett Gubbubu is, továbbá, hogy Gubbubu nap mint nap a királyi palotában tartózkodik, ott eszik-iszik, tudja Istár, miféle országos fontosságú ügyekben forgolódik, őhozzá pedig még be sem szagolt, költőknél nem szokatlan izgalomba esett.

Izgalmát elvégre meg tudjuk érteni. Idehívták Szurippakba, s most nem hederítenek rá. Itt tátog, mint az eleméből kiemelt hal. Telik-múlik az idő, de semmi jelét nem látja, hogy szerelmi dalait, amelyek valaha Erech népének ajkán zengtek, visszaillesztenék a Nagy Misztériumba. Helyettük szurippaki költők dalai virulnak a Misztérium szent koszorújában, sőt az eridui szertartásokon is szurippaki dalokat énekelnek már. Mindenütt Szurippak tudósai, költői, művészei munkálkodnak, övék a dics és a koszorú. Hétil erősen bízott Gubbububan. Mint Nyugaton járt tudós, tekintélyes férfiú, főleg aztláni kérdésekben sikerrel állta meg a helyét, és íme, a király-főpap trónusáig emelkedett. Ott látható a követek társaságában, a Vénekkel barátkozik, a király palotájában rendezett lakomákon ül, beszédeket mond, tanácsokat ad. De eszébe sem jut, hogy a régi erechi barátot és testvért, akivel együtt szenvedett, munkálkodott, örvendezett és bukott, egy kissé fölemelje. Igaz, annak idején nem nyilatkozott túl nagy elismeréssel szerelmi dalairól. "Lágyaknak" tartotta őket. De vajon nem bocsátotta ezt meg neki Hétil? Bizony, megbocsátotta, sőt, fokozott barátságot tanúsított iránta. Véleményeiben osztozott. Tekintélyét tisztelte, tudását, tapasztalatainak példátlan gazdagságát elismerte, álszakálla előtt meghajolt, magatartásának nemességét, a mitlalit, nagyra becsülte. S Gubbubu mégsem emelte őt egy kissé. Itt senyved a fővárosban családostul, ha leánya, akinek egyik férje szurippaki hadnagy, nem támogatná, éhenhalna. (A másik, újabb férj: gazdag, kissé koros üzletember. Ámde ez nem támogatja.)

De nagyon csalódott Atra-Hasisban is. Igaz, gyermeteg, zavaros, ködös férfiúnak ítélte mindig, jóslataiban kételkedett, elveit alapjában véve ostobaságnak tartotta, de azért... Ha már akkora szerencséje volt, hogy a háború az ő javára dőlt el, a király-főpap legbelsőbb emberei közé került, palotájában lakik, birtokát rendbe hozta, meghívják a Vének Tanácsába, a szent fehér elefánton utazik, elveit a király gyermeteg tudatlansággal elfogadja, ködös jóslataiban hisz, folytonos tagadását mosolyogva tűri - szóval, ha már a király nem tud meglenni nélküle, mint a vén férfi izgató ital nélkül -, szólhatna érte egy jó szót. De nem szól. Megígéri, de nem szól.

Elviselhetetlen izgalmában Hétil csúnyán összeveszett a feleségével, bezárkózott szegényes szobájába, s keserű sorokat rótt egy lágy agyagtáblára. De nem lévén megelégedve a keserű sorokkal, kiszaladt a házból, és sokáig szerteszét csatangolt a városban. Végül úgy érezte, ki kell öntenie szívét. Számba vette alkalmas ismerőseit. Namzival találkozott volna legszívesebben, de Namzi nem volt sehol. Egyes hírek szerint éjjel-nappal panaszos zsoltárokat költ a hegyek között, kecskéket fej és nyír, gyapjúkba öltözködik, tejen, sajton, gyümölcsön, gombán él, s tudni sem akar a világról. Mások szerint családostul mérget ivott. Namzi után tehát nem futhatott. Ur-Ba'ut kissé ütődött férfiúnak tekintette. Elismerte a szent iratokban szerzett jártasságát, az isteni tudomány iránt tanúsított odaadását, tiszta szívét, de bosszantotta, hogy Ur-Ba'u annyira egyetértett Atra-Hasissal, helyesli zavaros igazságait, jóslataiban hisz. Egyáltalán, túl sokra becsüli Atra-Hasist! Meg aztán Hétilt fárasztotta is a vele való beszélgetés. Hétil gyorsan, hadarva, dünnyögve szokott beszélni, ott meg tátognia kellett, lassan mondania a szavakat, kézzel-lábbal hadonásznia, többször is ismételni, mert a türelmetlen Ur-Ba'u bosszúságában, hogy beszélgetőtársát próbára kell tennie, minduntalan elébe vágott, a félig értett szót másra csavarta. Nem, Ur-Ba'u nem kell. Kínlódjék vele más, akinek kevesebb a keserűsége, mint neki.

Maradt tehát Simetán.

Őt sem szerette ugyan, mert örökké nyögött, görnyedezett, panaszkodott, petrezselyemfőzetet nyakalt, de mégis jobb, mint senki. Meg aztán Simetánnak több jó oldala volt. Először mindjárt éppen a nyavalyája. Hétil a maga sok baját elfeledte egy kissé ennyi kórság láttán. Aztán az iránta (Hétil iránt) mutatott megrendítő hódolata. Az, hogy Lugal világbirodalmának nagyságai közé sorolta s hirdette, nélküle sötétségbe vész az emberi nem. Továbbá: a tudománya. Hétil borzongó csodálatot, meddő sóvárgást érzett a számtan, a csillagászat, a csillagjóslás iránt. De a Szent Számok ismeretébe sohasem tudott behatolni. Mestere annak idején mindent elkövetett, hogy a végső titkokat, amelyeken a világ szerkezete épül, megvilágítsa előtte. Végtelen türelemmel magyarázta, milyen viszonyban van a Földnek a Naptól való távolsága a Föld kerületével, mi az isteni szám, amelynek segítségével kiszámíthatjuk a kör, a gömb kerületét, területét, térfogatát, miképpen tartalmazza e számokat a Szent Számok edénye a templom főszentélyében s így tovább. Hétil azonban, sajna, nem tudta átlépni e végső igazságok korlátait. Nos, Simetán csillagász volt s a Szent Számok beavatottja. Ezért csodálta.

Gondolt hát egyet, átment a Szent Várost övező csatorna hídján, elhaladt É-kur roppant bástyafala mellett, fölkapaszkodott a Csillagtorony tetejére vezető széles lépcsőkön, s benyitott Simetán szobájába.

A tudós agyonhentergetett heverőjén aludt. Egy asztalkán petrezselyemfőzet meg homokóra állott mellette. Sápadt volt s olyan gyönge, hogy hangja pókhálóként szállongott a szűk, homályos szobában. Nagy örömmel fogadta Hétilt. Félig fölemelkedve ágyán, mindkét kezét elébe tárta. Repeső hangon nyöszörögte kérdéseit: hogy van, hogy szolgál az egészsége. Bocsánatot kért, nem tud fölkelni, de a betegsége...

És máris megnyitotta panaszainak ciszternáját. E csordultig teli tartályból zavaros áradat ömlött. Hétil megtudta, hogy Simetán, az Esthajnal, immár a halál küszöbén fetreng. Hólyagégése minden képzeletet felülmúl. Veséje nemcsak fáj, de vérzik is. Nincs orvos, aki segíthetne rajta. Felesége visszament Erechben maradt másik férjéhez, de jobb is, immár hosszú idő óta mit sem tudott kezdeni vele. Szüntelen panaszait, szemrehányásait, vádoló, lesújtó pillantásait nem tudta elviselni. Magával vitte legkisebb leányát, szeme fényét is, most nincs, aki megértené őt. Mert a leánya... És tüzetesen jellemezte a leányát. Lángeszét, szépségét, báját, kedvességét, szolgálatkészségét, részvétteli gyöngédségét. Így hát otthona sincs immár. Itt él ebben a szobában, éjszakára fölkecmereg a tetőteraszra, elmerül Nannar vizsgálatában. De már horoszkópokat sem vele csináltatnak, mert jóslatai fenyegetők. Csak az adatait használják fel. Ennélfogva ajándékokban sem részesül. Mindent elhalápolnak előle Szurippak csillagászai. Ezek egytől egyig tudatlan, sóvár, alamuszi, fennhéjázó emberek, de legtudatlanabb, legsóvárabb, legfennhéjázóbb a felügyelőjük, a Csillagtorony igazgatója, a vén Lugal-sum-iddin, azaz Lugal-Nevet-Adott. Már nevéből is kitűnik, milyen csúszó-mászó. Itt nem becsülik a szorgalmat, a tudást, a nyílt őszinteséget, az egyenes, igaz szót. Ő, Simetán, nem vágyakozik tisztségre, méltóságra, világi javakra. Mindig az isteneket szolgálta. Most is ezt cselekszi, bár alig mászik. Ezt fogja cselekedni utolsó leheletéig. De annyit elvárhatott volna, hogy ő, aki Nannart mát akkor ismerte, amikor nyoma sem volt az Égboltozaton... És mindezt Nannarnak köszönheti, ha jól megfontolja. Mert a saját horoszkópjában is olyan jelek mutatkoztak...

S így tovább. Az asztalkán álló homokóra felső kelyhéből többször is lepergett a homok, Simetán többször is megfordította, míg az áradat folyt.

Hétil, a költő, részvéttel csüggesztette le súlyos fejét, széles, szép száját gyakorta összecsucsorította ámulatában, de kezdett megnyugodni.

Eközben Simetán sűrűn elő-elővett egy öblös cserépfazekat, és eltorzult képpel ülve ágyán, kínosan vizelt. Ezt a gyötrelmes tevékenységét a költő bizonyos hideg érdeklődéssel szemlélte, s igen szórakoztatónak ítélte.

Belefáradván a panaszokba - noha a ciszterna korántsem ürült még ki -, Simetán keserű szemrehányásokkal illette Atra-Hasist. E szemrehányások annál fájdalmasabbak voltak, mert Simetán elöljáróban kiváló férfiúnak nagy bölcsnek, éles elmének, tiszta szívnek, szárnyaló gondolkodónak, nemes férfiúnak nevezte, s nyomatékosan hangsúlyozta hozzá fűződő barátsága ronthatatlan voltát. Így fájó sérelmei szinte ordítottak. Ezen a ponton nyitotta meg Hétil a maga bajainak mély ciszternáját.

Atra-Hasis szidalmazásával surran el megint egy-két kettősóra. Simetán a homokóra kelyhét kétszer is megfordította.

Hétil annyira megnyugodott, hogy kedve kerekedett a csillagászathoz s a számok titkának feszegetéséhez. Simetán lelkesen, nyögve magyarázott. Ámde mihamar belátta, hogy Hétil előtt hasztalan lebbentgeti félre a világ számrendszerének fátyolát. Kérdései gyermetegek voltak.

Leszállott az este. Simetán fölcihelődött ágyáról, s egyik hóna alá a petrezselyemfőzetes korsót, másik alá a cserépfazekat fogva, fölkecmergett a teraszra. Hétil követte.

Itt egy darabig szótlanul figyelte a tudóst, amint finoman faragot szextánsával célba veszi az eget, miközben vadul rángatózik a képe kínjában. Nannar hordó nagyságú korongja jeges csillogással szórta vörhenyes fényét a tudós sápadt arcába, megvilágította Szurippak zegzugait s a messzibe nyúló tengert.

- Mit tudsz mondani Nannarról, ó, tudós? - suttogta Hétil izgatottan.

Simetán folyamatosan nyöszörgött.

- Nannar távolsága a földtől rohamosan csökken - mondta. - A csökkenés mértékszáma ívfokonként és ezergaronként három a köbön. Pályája egyre szűkül, a szűkülés mértékszáma ívpercenként és ezergaronként négy a négyzeten...

Úgy hadarta e fölfoghatatlan számokat, a négyzeteket, köböket, az ezer, tízezer garokat, az ívperceket és ívmásodperceket, a csillagképeket, amelyeken Nannar ez idő szerint áthalad, s amelyekben bizonyos idő múltán állni fog, mintha táblákról olvasná. Hétil bámult. Egyre kevesebbet értett az egészből. De nem csüggedt, hanem kézzelfoghatóbb területre tért át.

- Miért olyan nagy a tenger, honnan jön az a sok víz, ó, tudós? - kérdezte.

- Nincs több víz, ó, barátom - felelt fölényesen a tudós. Egy cseppel sincs több víz a tengerben, sem a szárazföldön. És mégis elmerülünk benne. Egy leheletnyivel sincs több levegő, mégis megölnek bennünket Samas vörös sugarai. Miért, ó, barátom, miért? Íme, te bölcs férfiú vagy, a világirodalom legnagyobb elméi közé tartozol, megérted hát magyarázataimat. Mindez, ó, barátom és testvérem, Nannar sugárzásától van. Amikor Anu a földet teremtette, megszabta a vizek s a levegőég mélységét, magasságát. Tudjuk, hogyan osztotta három részre a világot. Csakhogy Istár dühös követelésére Enlil elküldte Nannart, pusztítsa el az emberi nemet. Nannar eljött. Sugarait rábocsátotta a világra. E sugarak szívják el a tenger vizét egyfelől, s gyűjtik magasra, meg bocsátják vissza másfelől. Ezek szívják el a levegőég egy részét egyfelől, s tornyozzák föl másfelől. Ezek vonzzák a földet egyfelől, s iparkodnak fölpúposítani másfelől. Átjárják a világot keresztül-kasul, behatolnak a föld mélyébe az Alvilágig, átnyomulnak a tenger mélyén, keresztültűznek minden emberi, állati testen, mirigyen és szerven, behatolnak a növények rostjaiba és gyökereibe... De hát ezt most hagyjuk. Nannar sugarait érzed magad is. Érzem én is, ó, jaj, szörnyűségesen érzem már kezdettől fogva. - Ivott, s használatba vette a cserépfazekat. - Térjünk vissza a tengerhez, a levegőhöz, az egész Földhöz. Ó, barátom, maholnap Nannar olyan csúcsosra szopja a földet, mint egy tyúktojás. Minden anyag, minden erő arrafelé húzódik, ahol Nannar szívja. Ez az Égi Gyík, mint mi is nevezzük, ez a Vörös Sárkány, mint ezek a tudatlan Szurippakiak hívják, amint látod, rámereszti három mély odvú szemét a világra, kitátja iszonytató száját, sugarainak temérdekségével úgyszólván körülkoslatja a világot, mintegy benyálazza, hogy azután lenyelhesse. Ó, jaj, jaj... jajajjaj!

Mohón ivott a főzetből. Lihegett.

- Benyálazza a világot - nyiszeregte tovább szaggatottan -, benyálazza az embert, az állatok mindegyikét... a legparányibb szúnyogot, a szúnyog szívét, veséjét is... csakúgy, mint az óriásgyíkokat és sárkányokat... benyálazza a füvecskéket és a magvakat csakúgy... csakúgy... mint az anya mellében rejtőzködő magzatot... a férfimagot... a szívedet, ó, Hétil, az agyadat... az én hólyagomat és vesémet s a tiédet...

Ez már nem volt kellemes. Hétil megrémült. Az ő hólyagját, veséjét is? Hát neki is így kell gyötrődnie, nyögnie, petrezselyemfőzetet innia, vizelnie? Ő is erre a gyalázatos sorsra fog jutni? Nem volt elegendő a rémületből, háborúból, üldöztetésből, szegénységből, bujdoklásból, aggodalomból? Nem volt elég? Mit kíván Istár, a kegyetlen? Hogy mindezek után égjen a belseje, zagyva kotyvalékot igyék, s borogassa a hasát?

Gutaütötten hallgatott. Föltekintett Nannarra: csakugyan ijesztő három mély szemgödréből kimeredő jeges, csillogó tekintete, föltátott szája, vörös ábrázata, tarajos, karikába kunkorodó farka. Csakugyan érzi sugárzó, gyilkos leheletét!

- Milyen íze van annak az italnak, amit kortyolsz, ó, tudós? - kérdezte óvatosan.

- Pökedelem - nyögte Simetán undorral, s köpött egyet.

- Használ valamit?

- Nergál tudja, a gyógyító alvilági isten, aki mindent meggyógyít. Talán már meghaltam volna.

- Megengednéd, hogy megízleljem? - könyörgött félénken a költő, s a korsóra kacsintott.

- Ó, tessék, tessék, barátom! - készségeskedett Simetán. Megragadta a kancsót, s olyan gyöngéden adta át Hétilnek, mintha illatos borral kínálná. E gyöngédség Hétil példátlanul részvevő szívének, mély baráti együttérzésének szólt. Sohasem hitte volna, hogy Hétil, akit ő gyermekesen irigy, kárörvendő, puha, kegyetlen, kétszínű embernek tartott, ennyi szeretetre képes. - Ízleld meg csak, milyen kotyvalékkal keserítem magányos életemet!

Hétil Nannar fényénél először jól megtekintette a sárgászöld folyadékot. Majd óvatosan megszagolta. Azután ivott egy cseppett. Undorító volt. Kényszerítette magát, hogy egy jót húzzon belőle. Megforgatta, lötyögtette a szájában, lenyelte. Hadd legyen tisztában vele már most, mit kell tűrnie, ha Nannar sugárzása az ő hólyagját is megtölti égető tűzzel, megszorongatja veséit, és vért facsar belőlük. Legyünk előrelátók, kemények - gondolta. - Nehogy meglepetés érjen... Hátha ez a Simetán csak áltatja a világot szenvedéseivel? Hátha a kotyvalék nem is olyan tűrhetetlenül undorító. Simetántól minden kitelik.

Gyomra hánytorgott, szájában összefutott a keserű nyál. Undorító volt, bizony, akár a rothadt, poshadt víz. Máshoz is hasonlíthatta volna. Gyanakodva nézte a korsót, nem cserélte-e el Simetán a másikkal.

- Pökedelem - dünnyögte pincemély hangon, arca megvonaglott, hosszút köpött. - Most már látom, mennyit szenvedsz, ó, barátom. Hiszen te mindig szeretted a mirszut, a jó bort meg a sört.

Ezzel odaveszett a nyugalma megint. Siralmas sors vár reá. Miért is kellett idejönnie, korholta önmagát dühösen, miért nem maradt otthon? Legalább nem tudott volna semmit. Ráért volna elfogadni s kibírni a nyomorúságot akkor, amikor megérkezik. Ó, ő, ostoba, taknyos, gyáva kölyök! Miért nem tűrte zokszó nélkül magányosan a baját, amint illik, miért rohant ehhez az átkozott tudóshoz?

El kellett volna mennie, de érezte, most még kevésbé tud egyedül lenni. Összeomlott, elcsüggedt. Üres tekintettel bámult maga elé. Nagy feje lelógott, széles ajka lefittyedt. Tehetetlen volt, senki volt, semmi volt.

De azért ült-üldögélt mozdulatlanul, magára is dühösen, hogy nincs ereje fölkelni és hazamenni. Holott már hajnalodik, a csillagok sápadoznak az égen.

Ült, mintha segítséget várt volna Simetántól. Elvégre ő ismeri a Szent Számok titkát, tud segíteni is, ha akar. Valami jó tanáccsal talán. Figyelmeztetéssel, biztatással, hogy nem mindenki pusztul bele Nannar gonoszságába, azok például, akik Istár-Inninni-Esharához szép dalokat költöttek, semmi esetre sem.

Simetán azonban makacsul dolgozott szextánsával, s a vajmécses ernyője előtt sűrű ékeket vésett egy fatáblára. Közbe-közbe szorgalmasan ivott is, meg az edényt is használta.

Keleten a Világ Gátjai mögött derengeni kezdett a hajnal. Az ég sötétkékje elszürkült.

A gyékényen szundikáló Simetán arca olyan volt, mint az agyag.

Istenem - töprengett mélabúsan Hétil -, talán még mi is agyaggá válunk egyszer. S nyolc-tízezer év múlva nem tud rólunk senki!

- Mit tudsz a király Világtornyáról, ó, tudós? - kérdezte hangosan.

- A Világtorony, a Világtorony? - vinnyogta pókhálóhangon a csillagász. - Most alapozzák. Atra-Hasis meg Gubbubu erősen fáradozik benne. No és ha csakugyan fölépül? El tudod gondolni, hogy én abban helyet kapok, ha ugyan megérem?...

- Kitől függ, hogy bejusson az ember?

- Talán Atra-Hasistól vagy Gubbubutól, de látod, egyik sem törődik velem.

Újra fölélénkült, s meg akarta nyitni panaszainak kifogyhatatlan ciszternáját. De Hétil nem hallgatott rá. Azon töprengett, hogy valamiképpen támogatni kellene a Világtorony tervét, így bizonyosan helyet kapna benne családostul. Elhatározta, megbocsát Atra-Hasisnak és Gubbubunak.

Hirtelen fölriadt. A távolból különös morgás, dübörgés hallatszott. Egyszersmind kóvályogni kezdett a feje, gyomra hánytorgott, homlokán verejték ütött ki. A világ meglódult. Mintha dőlni akart volna a Csillagtorony.

Szeme rémülten kapaszkodott a látható dolgok szilárd formáiba, de a formák megbomlottak. Hullámzott a föld, hajladoztak a hegygerincek, rengtek a házak, meglendült a magas Csillagtorony. Hétil fölugrott, tántorogva kapaszkodott a terasz peremébe.

- Mi ez? Mi történt? - suttogta sápadtan. - Mi ez?! - ordította állati bőgéssel.

- Ez... ez... nem tudom... - nyöszörögte a csillagász s meglepő fürgén fölugrott a gyékényről. - Talán Nannar?...

Tompa dörej hullámzott át a világon, s a két jó barátot szinte lesodorta a toronyról a meglódult levegő nyomása. A Tüzes Hegy ormáról mérhetetlen tűzoszlop emelkedett az égig.

A Csillagtorony népe fölbolydult. Kiáltozás, rohangálás. Négy-öt csillagász ugrott a teraszra, emberek, akik eddig sohasem mutatkoztak. Kócosan, némelyikük ruhátlanul, ahogy aludt, némelyikük fatáblát szorongatva, ahogy dolgozott.

- A Tüzes Hegy haragszik! - ordították eszüket vesztve. Egyikük leborult a hegy irányában.

- Összedől a torony! - sikoltotta egy másik, képtelenül vékony hangon.

A tengerről hosszú ostor suhant a partok felé. Átcsapott a gátakon, visszafordult, kikanyarodott a tengerre, mintha másvilági kéz vágott volna végig iszonytató korbáccsal az óceánon.

- Itt a vég! - sóhajtotta a költő megsemmisülten. - Ur-Ba'u igazat mondott. Sohasem hittem volna...

Nem mondhatjuk el, mit látott, hallott, tapasztalt Hétil ebben a megrendítő pillanatban, mert ő maga sem tudta volna elmondani. Tulajdonképpen semmit sem látott, semmit sem hallott, semmit sem tapasztalt. Amit később tudott a történtekről, másoktól tudta meg. Ekkor csak annyit érzett, hogy vége mindennek, hiába áldozta föl a lányát, hiába bújt, menekült, magyarázott, szónokolt, reménykedett és tűrt. Állati félelmében leült a kőre, lelógatta nehéz, bús fejét, hosszú haja a szemébe csüngött, várta a halált.

Ámde nem a halál érkezett meg, hanem akit legkevésbé várt: Ur-Ba'u.

Kézzel-lábbal hadonászva, eltorzult képpel jelent meg a följárónál. Tetőtől talpig dühös rémülettől reszketett.

- Mi ez? - ordította állati hangon, mintegy felelősségre vonva a fürgén szaladgáló Simetánt.

- Nem tudom, ó, nem tudom, - siránkozott a tudós. Rámeredt Ba'u Szolgájára, a kezét tördelte.

- Nannar? - üvöltött a könyvtáros.

- Talán... Nannar... minden Nannar...

Ur-Ba'u a párkányhoz lépett. Sokáig szemlélte a hajnali hideg fényben vergődő tájat.

- Valami nagy dörgést is hallottam - magyarázta azután. - De az egész testemmel hallottam. Az arcommal, a bőrömmel. Aztán megrendült a föld. Kiugrottam az ágyból, de beteg feleségem, szegény, már nem volt a lakásban. Elfutott valahová. Utánamentem, nem találtam. Akkor ide rohantam, hogy megtudjam, mi történt. Te sem tudod, ti sem tudjátok, tudósok? Ez a vég?!

- Ez a vég - sóhajtotta a költő. Könnyei lefolytak sötét ábrázatán. Úgy ült ott sírva, mint egy gyermek, aki elvesztette anyját.

- Ó, kislányom, kislányom... - zokogta. - Ó, én életem... Hát hiába adtalak oda mégis?! Istár! - kiáltotta, s égnek emelte mindkét öklét. - Szakadj meg! Rothadj meg! Gebedj meg, te égi szajha! Te, lovak kancája! Te legrongyabb az istennők között! Énekeltem szépségedet, jóságodat, szerelmedet, te szajha! Odaadtam elsőszülött szűz lányomat, te emberevő dög! Jaj, Istár, ne hagyj el!

- Mit mond a költő? - vonította kíváncsian Ur-Ba'u.

Simetán legyintett.

Újabb moraj, újabb föld alatti dübörgés, újabb rengés. A Csillagtorony úgy ingott, mint hullámokon a hajó.

- Van ám ereje! - kiabálta elismerően a tántorgó Ur-Ba'u. Tudod, ó, Esthajnal, hogy éppen így írja le a pusztulás kezdetét a szent Tupan-könyv? De hová futhatott a feleségem?

Erre sem Simetán, sem Hétil, sem a köréjük csoportosuló szurippaki tudósok nem tudtak megfelelni. Hol a szemüket dörzsölték, hol a megzavarodott vidéket bámulták, hol tántorogva kapaszkodtak támasz után, hol meg összevissza futkostak, mint az egerek. Közben vadul tanakodtak, kérdezősködtek, imádkoztak, jajongtak - nem is hallották egymás kérdéseit. Olykor-olykor valamelyikük a Tüzes Hegyre, a tengerre vagy a város hajladozó utcáira mutatott. De senki sem hederített rá.

Szürkén, sűrűn hullott a hamucső. Sötét, könnyű hava belepte gyámoltalan fejüket.

Ha a királyt, az udvari és templomi előkelőségeket, a Beavatottakat, a tudósokat és bölcseket, a Véneket meg a művészeket is megrázta a földrengés, elgondolhatjuk, milyen hatással volt a homokóra egyszerű emberére. A szántóvetőre, a pásztorra, a kertészre, akinek lába alatt megindult a szilárd föld. A hajósra, aki azon vette magát észre, hogy recsegnek a jól ácsolt gerendák, fölborul a kiszámított egyensúly, szakadnak a kötelek, levegőbe csapnak, vagy tövig vízbe nyúlnak az evezők, táncol az árboc, kalimpál a kormányrúd, s a hajó pilleként száll, száll valamely dagadó erő hátán a szárazföld felé, hogy átrohanván gáton, raktáron, háztetőkön, egy utcára, térre üljön recsegő zuhanással. A hajcsárra, aki korán reggel a város valamely kapujának megnyitását várta, hogy zebufogatával piacra vigye a zöldséget, gyümölcsöt, s jó vásárt csapjon. A borbélyra, aki szorgosan söprögette boltját, s várta az első borotválkozót. Az anyára, aki hajnali szoptatását végezte, s el-elszundikált mosolygó csecsemője fölött. Az ifjú asszonyra, aki lihegve szállt föl valamelyik férje karjában az élet csúcsára, s méz csörgött ajkán. A férfira, aki mámoros álmából révülve, átfonta felesége izmos derekát, s hatalmasnak, győzőnek, halhatatlannak érezte magát. Az orvosra, aki éjszaka haldoklónál fáradozott, s most békésen pihent. A hivatalnokra, aki álmában nehéz ügyet intézett el, most meg kiröpült ágyából. A koldusra... igen, még a koldusra is, aki szentül hitte, hogy vaksága, csonkabonkasága, vagy pokolvara birtokában háborítatlanul éldegélhet, míg meggazdagodva sírba nem száll.

Amikor a háborgás elült, a föld megszilárdult, s a tisztuló levegőn újból a szokott ragyogással hatoltak át Samas éltető-ölelő sugarai, megszólaltak a kagylókürtök s a dobok. Lugal hírnökei hirdették az első parancsolatokat. Lovasok, gyalogpostások futottak szét a birodalom minden részébe.

Hála Anunak, Inninni-Istár-Esharának, Enkinek, hála valamennyi istennek és istennőnek a főpap-király él, tudja kötelességét. Nyilván beszélt már az istenekkel.

A nép siránkozott, de megnyugodott. Volt, aki gondolkozott, parancsolt ebben a kábultságban.

Az élet megindult a maga rendjén.

Munkások jelentek meg mindenütt, eltakarították a lehullott köveket, gerendákat. Az utcáról hazatértek a parasztok, a majmok meg a papagájok. Házukba vonultak a nők, s számba vették, mi kár érte családi fészküket. A hajósok rendbe szedték, visszavontatták szárazra került hajóikat, a halászok összefogdosták a vergődő halak tömegét, rakásra söpörték a csigahalmazt, darabokra vagdalták a vonagló polipokat, s eladták az árusoknak. Az ácsok kijavították a város kapuit, a katonák visszatértek bástyáikra. Recsegő kordáik mellett ismét nagyot kurjongattak a hajcsárok. A borbély beszappanozta vendégét, s bölcs szavakat ejtett a katasztrófa okairól, hiteles értesüléseire hivatkozván. Ismét megszoptatta csecsemőjét az anya, s örvendett, hogy mind a ketten élnek. Férje karjaiba simult az asszony, bár rettegett, hátha éppen a szent szédület pillanatában zuhan rá a tető. Férje duzzadó vággyal közeledett hozzá, ámbár nem érezte magát olyan hatalmasnak, győzőnek, és halhatatlannak, mint ezelőtt. Az orvos elfutott a haldoklóhoz, noha már kevésbé bízott a tudományában. És a koldusok... igen, a koldusok a világ végéről énekeltek a templomváros szent kapuinál, hogy több alamizsnát kapjanak.

Megnyíltak a magtárak a rászorulók előtt. Ingyenkenyeret osztogattak a pékek.

- A király nagy! A főpap Inninni kegyeltje! - áradozott a nép Szurippakban, Erechben, Eriduban. Mert noha ott hamueső nem esett, a földrengés hullámai ugyancsak pusztítottak és rémítettek.

Katonák járták be a Világbirodalmat, magukkal szólították minden családból az elsőszülött szűz leányzót, s piros festékkel kenték meg a boldog család ajtófélfáját.

A leányok koszorút tettek a fejükre, testüket illatos kenetekkel kenték meg, daloltak, táncoltak, összekarolva vonultak Inninni templomába, hogy illően fölkészüljenek az áldozatra.

De ne merüljünk el a király-főpap parancsa szerint rendezett ünnepségek, bűnbánó istentiszteletek, na-izi, azaz füst-, gibil, azaz tűzáldozatok meg zibuk, azaz mészárlások felsorolásába. Tíz napig kongtak É-kur, a templomváros kisebb-nagyobb gongjai. Kimért, álmatag ütéseik égő harmatként hullottak a nép szívére. Tíz napig harsogtak a kagylókürtök, a harsonák, zengtek a hárfák, zúgtak a karénekek, sikongtak a sípok, dobogtak a dobok. Tíz napig énekeltek, táncoltak, imádkoztak az áldozatra készülő szüzek, tíz napig gyönyörködött szépségükben a férfinép.

Azután elérkezett az ünnepek utolsó napja, a hejehuja, az ivás, a szent ölelkezés ideje. És, mint már annyiszor, ősi módon folyt a sör, tombolt az önfeledt dorbézolás. A majmok bevonultak a városba, sorra járták az elhagyatott italosvödröket, torkig vedelték magukat borral-sörrel, elvegyültek az emberek között, bölcs pofával bámulták a kavargó népet, ravaszul kergették a rikácsoló papagájokat, háztetőkre iramodtak, kapuk alá húzódva aludtak.

A szüzeket pedig a nép a Tüzes Hegyre kísérte, s ujjongva lökte a füstölgő, kénszagú mélybe. Mindezt a megszokott mosollyal szemlélte a Szent Út bálványserege.

Szemléljük mi is a megszokott néma mosollyal. Az örök pillanat most is ugyanaz.

Ámde Lugal, a sugárzó okosságú főpap-király, nemcsak szemlélt, hanem cselekedett is. Király volt, cselekednie kellett.

Kihirdette a végső, a legnagyobb parancsolatot: Világtorony fog épülni. Álljon mindenki készen, hogy teljes odaadással teljesíthesse az elöljárók és parancsnokok útján kiadandó rendelkezéseit.

Világtorony?

Igen, Világtorony. Jól értette Alulim patészi és főpap Eriduban, a sakkanak Erechben Lugal ezüstlemezre írt levelét. Jól értette a szukkal, azaz nagyvezér, a hazánu, azaz főpolgármester, a rabiánu, azaz polgármester, a sibutu, azaz Vének Tanácsa minden városban. Jól értette a munkások számontartásával, mozgósításával foglalkozó Samas-Lamasszi, az adószedők serege, a katonai parancsnokok kara, jól értette a hajcsár, a hajós, a földműves, a pásztor, a borbély, az orvos, az anya, még a koldusok éneklő hada is. Valóban, Világtorony.

És miért ne?

Lugal az istenek és istennők kegyelt fia. Vele közlik a jövendőt és akaratukat. Hatalmas király, három birodalmat egyesített. Immár több mint huszonnyolcezer év óta uralkodik nagy fényben, dicsőségben. Háborúkat nyert, békét teremtett, falakat, gátakat, templomépületeket, könyvtárat, Csillagtornyot emelt, csatornákat nyitott, szemét a nép és az egész emberi nem jólétén pihenteti. Beavatottak, Vének és bölcsek, tudósok, költők, művészek környékezik. Aztlán követeit fogadta... Mérnöke, kincse, bányája, munkása elegendő. Miért ne építsen Világtornyot?

Aztlán követeinek távozása után Lugal palotájában éjjelnappal folytak a tanácskozások. A király gyakorlati férfiú volt, tehát minden anyagot, embert, tervet gondosan mérlegelt.

Legelőször az égi birodalomban, az istenek és istennők között nézett ismét körül. Papjaival meghányta-vetette, vajon jól elrendezett-e mindent, hogy a nép Szurippakban, Erechben, Eriduban egyformán vélekedjék a másvilági hatalmakról, egyformán higgyen, egyformán áldozzék és cselekedjék. (Mert csak ha tisztában vagyunk az örökkévaló égi renddel, foghatunk örökkévaló földi rend teremtéséhez.) Gondos bölcseleti meghatározások, a szent iratok beható tanulmányozása után Lugal úgy látta, minden isten és istennő helyét ismeri égben-földön-alvilágban.

E hosszadalmas feladat elvégzésében csodálatos segítségére szolgált Ur-Ba'u. Minden alkonyatkor a palotába sietett, szükséges könyveit targoncán vonták utána a rabszolgák. Ur-Ba'u most elemében volt. A főpap-király meg a papi előkelőségek körében hol suttogva, hol ki-kitörő rikoltással, hol üvöltve, hol recitálva magyarázta az ősök istenektől vett igazságait. Apróra föltárta és jellemezte a múlt homályba veszett eseményeit, ódon falemezeket vett csontos, fekete ujjai közé, hogy elavult szavakat olvasson föl és fejtsen meg. Ezekre az alkalmakra valamivel jobb szoknyát öltött. Nem tarthatta kezét mindig az ölében. Hiszen hadonásznia, mutogatnia kellett, sőt a lelkes munkában kitüzesedő homlokát is meg kellett törölgetnie a palota felügyelőjétől kapott finom vállkendővel. Javadalmazása ugyan egyetlen mina ezüsttel sem volt több, mint eddig, de a tanácskozások alatt bőven ehetett mirszut, jó borral le is öblíthette, munkája végeztével pedig pompás lakomában részesült: pecsenyét evett hagymával, fokhagymával, almás lepényt majszolt, sörözött. Így boldogan elviselte, hogy éjjel kellett végeznie a nehezebb házi munkát beteg felesége helyett s hajnalban piacra, boltba rohannia, hogy bevásároljon. Egy kissé el is késett a könyvtárból.

Tisztelői megszaporodtak. Nemcsak Hétil kereste föl naponta s kért régi szövegeket, hogy megismerkedjék az ősidőkben lezajlott világpusztulással, hanem erechi ismerősei is fölkeresték. Ajándékot vittek, kérték, mérlegelje gondosan, az igazságnak megfelelően az erechi istenek és istennők helyzetét. A Szurippakba érkezett eridui papok meg különösen kedvében jártak. Még ezüstöt is adtak, hogy Enki és társai örökkévaló dicsőségét kellő nyomatékkal hangoztassa a tanácskozáson. Sajna Ur-Ba'u az ajándékokat egy üres könyvesládikában helyezte el, ahonnét azután valamelyik szolga rendszeresen ellopta. Így ebből sem volt semmi haszna.

Végezvén az Éggel, Lugal a földre irányozta okos pillantását.

Mennyi munkást kell előteremteni az építkezéshez? Mit tudnak adni a bányák, hány újat lehetne megnyitni? Mennyi időre lesz szükség, hogy kifaragják az óriási kőtömböket? Milyen mélyre kell tervezni a torony alapjait, magasságát, a falak vastagságát, ha százezreknek akarnak helyet szorítani benne? Hány iku, azaz: "mező" területet foglal majd el a torony? Hány gur, azaz: "mérő" gabonát, sört, bort, sőt vizet kell elraktározni a torony lakói számára? Hány gun szénát, zabot, mindenféle egyéb takarmányt az állatoknak? Mennyi ideig tart az építkezés? Mennyi ideig az emberek, állatok számbavétele, összegyűjtése, elhelyezése?

De ne merüljünk el a kérdéseknek abba a toronymagas tömegébe, ami Lugal király hatalmas terve nyomán fölmerült. Bízvást elhihetjük, e kérdéstömeg nem sokkal volt kisebb magának az építendő toronynak méreteinél.

A legfontosabbak közé tartozott a munkások toborzásának ügye. Azonban éppen ezt a döntő problémát sikerült a legkönnyebben, a legmegnyugtatóbban megoldani. A nágiru ugyanis, aki a munkások számbavételét intézte, hivatkozott a földrengés folytán elszegényedett, az árvizek következtében talaját vesztett földművesek és pásztorok hatalmas táborára, s úgy vélekedett, ebből kell megszervezni a szükséges munkássereget. Így azután nem kellene folyton lázadásuktól tartani. A katonaság majd kordába fogná, az állam raktárai élelmeznék őket, lelkükre pedig megnyugtatóan hatna a rendszeresen bemutatandó közös gyónások, áldozások, ünnepségek sora, a díszes temetések méltósága, maga az a tudat, hogy a legkisebb, a legszegényebb, a legtanulatlanabb, sőt a legostobább, a legnyavalyásabb is a Világtorony kiválasztott építői közé tartozik, s nemcsak ő meg a családja kap benne biztos helyet, hanem Az Emberi Nem Megmentője címet is elnyeri örök dicsőségül.

Valóban, ha jobban behatolunk e lángszerű terv lényegébe, nem győzünk csodálkozni. Mert emlékezzünk csak, már a régi időkben egyre-másra törtek ki zavargások Erechben - s biztosak vagyunk benne: Szurippakban és Eriduban is - a földek elmocsarasodása miatt. A hosszú, véres háborúságok azzal a haszonnal jártak, hogy a földönfutóvá lett parasztok daliás hősökké vedlettek, fegyverrel övezték magukat, síkraszállak az istenek igazságáért, s közben pótolgatták, amit az áradás elvett tőlük. Arról a haszonról sem szabad megfeledkeznünk, amivel a férfiak számának erős megcsappanása járt. A háború után az okos király és főpap szigorú rendszabályok, nagyarányú építkezések, csatornázások révén elejét vette a súlyosabb rendzavarásoknak. Ámde Nannar szívóereje, gonosz sugárzásának hatalma egyre nőtt, s a Világbirodalom feje a bölcs vezetőférfiakkal, elsősorban a munkások felügyelőjével egyetemben tisztán látta, milyen szomorú következményei lennének egy, az egész birodalomra kiterjedő forradalomnak. A Világtorony építése tehát nemcsak az emberi nem és az isteni tudomány megmentését fogja szolgálni, hanem a végítélet napjáig békességben tartja a népet.

Mi kell a homokóra-embereknek?

Elsősorban élelem. Másodsorban szigorúan megszabott tevékenység. Ha e kettő hiányzik, elkutyulnak. Szívük megromlik, lelkük egyensúlya fölborul. Hátha még az életben, a kemény tevékenységen kívül, módot nyújtunk az istenek és istennők iránt érzett sóvárgásuk, félelmük, hálájuk kielégítésére is meg arra, hogy a munka mezején elhaltakat díszesen eltemethetik, úgyszólván mindent megtettünk, amit egy bölcs kormányzástól el lehet várni. Tegyük már most mindehhez a sugárzó büszkeségét, amit e homokóra-emberek éreznek, ha tudják, hogy ők a Világtorony építői, rajtuk fordul meg az emberi nem és az isteni tudomány sorsa... Ha látják, miként emelkedik fáradozásuk eredményeképpen egyre magasabbra, egyre hatalmasabbra a Világtorony! Miként vastagodnak falai, szaporodnak szobái, kígyóznak lépcsői, folyosói, alakulnak templomai, szépülnek könyvtermei, sokasodnak raktárai, telnek meg ólai, tartályai... Miként sereglik körülöttük az ámuldozó sokaság, miként cuppognak ajkukkal, sóhajtoznak, álmélkodnak, ujjonganak, miként tapsolnak... Miként nő a bevonulok tábora, hogy a Toronyba lépjen s elfoglalja kijelölt helyét... S mindez a mérhetetlen, kígyózó, áradó és táborozó sokaság mélységes hódolattal tekint rájuk, az építőkre. Az Emberi Nem Megmentőire! Még koszorút is viselhetnek, hogy ki-ki messziről lássa, kicsodák ők, a Torony munkásai!

Mindez a haszon pedig e homokóra-emberkék boldogságának csak a földi része!

Vessünk egy röpke pillantást a másvilágra is. Hitük szerint nem mindenki születik újjá, sőt nem is mindenki halhatatlan. Csak azok, akiket Anu vagy Enki a halhatatlanságra kiválaszt. Az emberek nagy, sőt túlnyomó része a halál után agyaggá válik, elenyészik, nem lesz többé. Más, nagy része meg Nergál s az Anunnakik országában jobb-rosszabb életmódot folytat. Többnyire földet eszik, poshadt vizet iszik, örökké tartó szürkeségben tengeti senyvedő életét. De a Világtorony építői nem fognak port enni, poshadt vizet inni! Dicsőséges munkájuk fejében pecsenyét kapnak, sört ihatnak, sőt heverőágyon heverhetnek. S ki tudja, melyiküket választják ki az istenek még magasabb rendű életre? Újjászületésre, örökkévalóságra?

A király-főpap mindezt egyetlen pillanat alatt látta. S a munkások összeszedésével, megszervezésével, a munkavezetők, csoportparancsnokok kiválasztásával, a kellő élelem előteremtésével azonnal megbízta Samas-Lamasszit, a nágirut, ugyanazt a férfiút, akinek elsőszülött fiát annakidején föláldozták az Élő Szívek Áldozatán. Futtában megjegyezzük, hogy Samas-Lamasszi a háború következtében tönkrement, fölhagyott a kereskedéssel, Szurippakba költözött, s mint koszorús férfi, a munkások felügyelője lett.

A torony terveinek elkészítésével a főpap-király Szurippak, Erech meg Eridu egyesített építőtársaságának fejét bízta meg. Ez a férfiú Beavatott volt, név szerint Titu, azaz: Fügefa. Neve jelezte hivatásának áldásos módját. Ismerte a Szent Számokat, tudta, miképpen kell alkalmazni őket a földi világ építkezéseinél, hogy az épület helyes délkörön feküdjék, harmóniában álljon a csillagokkal, méreteiben benne legyenek a Föld és a Nap számai, minden része helyes egyensúlyt tartson, nehogy akár a sugárzások, akár a földön működő elemi erők megronthassák.

Amikor megjelent a palotában, s Lugal Utnapistim meg Samas-Lamasszi jelenlétében közölte vele föladatát, Titunak a szeme sem rebbent. Sokáig ült gondolataiba merülve, vagy talán imádkozott. Módszere az volt, hogy szándékosan nem gondolt semmire. Bizonyos idő múlva révületbe esett, szeme különös villódzással meredt a terem egyik pontjára, arca meg sem moccant. A jelenlevők pisszenés nélkül vártak, míg magához tér és megszólal.

Ezúttal is így történt.

Titu lassanként látni kezdte a külső világot. Rövid, puha kezét fölemelte, kövérkés arca elmosolyodott, de azért nagyon komoly maradt.

- Látom a tornyodat, ó, sugárzó király - suttogta alig hallhatóan. - Látom a tornyodat, és ismerem alapszámait. Miután Beavatott vagy, nem tartom előtted titokban, ó, király, mit akarok építeni. Alakja négyzet legyen, kerülete egyenlő egy kör sugarának hosszával, amely sugár az épület magasságát jelenti. Falai ötvenegy fok, harmincegy perc, tizennégy másodperc szögében hajoljanak az alap síkjához. Az oldalélek pedig negyvennégy fok, ötvenkilenc perc, ötven másodperc szögben. Az épület magassága ekképpen pontosan úgy aránylik Samasnak a Földtől való távolságához, mint egy az egybillióhoz. Egyéb adatai könnyen kiszámíthatók az isteni Kulcs segítségével. Tehát a területe, a kerülete, a befogadóképessége. Minden oldalfal felülete egyenlő lesz az épület teljes magasságának négyzetével. Ha alapterületét elosztod a magasság kétszeresével, megkapod a Szent Kulcsot, azaz a hármat, tizennégyet, tizenötöt. Az egész torony mértékegysége a szent könyök, ezt szorozhatod, ahogy tetszik, az alapszámok nem változnak, a részek aránya ugyanaz marad. Mert, mint tudod, egy könyök tízmilliószorosa éppen annyi, mint a Föld átmérőjének fele. Ha, ó, dicsőséges király, akkora tornyot akarnál építeni, amelynek csúcsa elérje az Eget, vagyis Samast, a hőst, éppen olyan nagy területen kellene alapjait megvetned, amekkora az a kör, amelyen Samas, a hős a Föld körül kering. Épületem arányai tehát minden részletükben pontosan tartalmazzák a világ Szent Számait, amelyekre az istenek a világot s minden részletét fölépítették. Szükséges még, ó, sugárzó király, hogy Világtornyodat a harmincadik szélességi fokon állítsam föl. Ilyenformán ugyanis a torony csúcsa éppen a Sarkcsillag felé néz, s pontosan a világot egyensúlyban tartó sugárzások és erők középpontjában fog állani. Semmilyen megrázkódtatás, semmilyen gonosz hatalom nem döntheti meg. Örökkévaló lesz. Ha, mint mondád, attól tartasz, hogy Nannar gonoszsága eltörli a föld színéről, én ennek alázatosan leborulva, szememet lesütve sugárzó fényed előtt, hódolatteljes vakmerőséggel ellentmondok.

Hosszú előadása végén Titu ünnepélyesen leborult Lugal előtt, s tenyerébe temette ábrázatát.

- Kelj fel - biztatta kegyesen Lugal. - Mi a véleményed, ó, Atra-Hasis?

- Véleményemet ismered, ó, testvérem és barátom, Lugal - dörmögte Utnapistim szinte komoran. - Nagy feladat előtt állasz, komoly események küszöbére tetted a lábadat. Három birodalmat mozdítasz meg, hogy részvevő szíved indulatára hallgatva, megmentsd az emberi nemet és az isteni tudományt a jövendő számára. Barátunk és testvérünk, Titu, valóban helyesen látja a Szent Számok törvénye szerint építendő torony arányait és alakját. Jól kiválasztotta a szélességi fokot is, amelyen a torony csúcsa éppen a Sarkcsillagra néz, s a világerők középpontjában áll. Tudom, egész sereg olyan szám rejlik még a tervezett torony méreteiben, ami a földi élet minden jelenségét és titkát föltárja. Titu nem említette őket, mert ezúttal fölöslegesek is. Azonkívül azt sem mondta, hogyha a tervezett épület anyagának középsűrűségét megszorozzuk köbtartalmának könyökökben kifejezett számával, olyan végtelen számot kapunk, amely ötszázhuszonkettővel kezdődik, az pedig, mint tudod, a Föld fajsúlya, vagyis öt és ötvenkettő.

Amikor Utnapistim idáig ért, Titu meg Samas-Lamasszi álmélkodva tekintett rá. De az időtlen férfiú éppen ezt akarta. Véleményének komolyságát meg kellett alapoznia. Az értelemhez szólott, meg kellett hát csillogtatnia értelme mindenen áthatoló fényét.

- A sugárzó főpap-király számára titkos belső szobát is építenek, ahol az istenekkel értekezzék - vágott közbe lelkesen a mérnök. - Jól mondod, Atra-Hasis, a világ és az élet minden számát bele akarom építeni, hogy ronthatatlan legyen, s egyszersmind a Szent Számok titkát fenntartsa a világpusztulás után is!

Utnapistim bólintott.

- El tudok képzelni olyan szobát, amelynek hossza megszorozva a Szent Kulccsal, megadja az esztendő napjainak számát. Alapterületének és a keresztmetszet területének viszonyszáma pedig a Szent Kulccsal egyezik. Beleépítheted a nők változásának idejét, a huszonnyolcat és a férfiakét, a huszonhármat. A torony magassága például kétszázharminckétezerhétszáztíz, amit így is olvashatunk: huszonhárom nap, két óra, hét perc, tíz másodperc, azaz: a férfiúi természet hullámzásának ideje. De mondom, ezt most hagyjuk. Csak azért említem, hogy lássuk, valóban mindent úgy tervez Titu barátunk és testvérünk, hogy a világ erői összesűrűsödjenek benne. De, ó, király s ti, barátaim - emelte föl hangját s nagy, fekete kezét Utnapistim méltóságteljesen, mint aki nagy fontosságú kijelentést kíván tenni -, meg ne csaljuk értelmünket. Építhetsz akkora tornyot, ó, Titu, hogy csúcsa az égig érjen, minden hossza, szélessége, magassága, területe, kerülete, térfogata, helyiségeinek mértéke, száma tartalmazhatja magukat az eredeti méreteket s nem azok tízmilliomod részét vagy annál is kisebbet. Kimérhetsz minden követ a szent könyökkel oly pontosan, hogy hajszálnyit sem tévedsz. A torony mégis össze fog dőlni, el fog tűnni, elemeire fog hullani...

- De miért?! - kiáltott föl a király, első ízben türelmetlenül, mióta Utnapistimot ismerte.

- Miért? - reccsent rá a munkafelügyelő méltatlankodva.

- Miért? - mosolygott a mérnök elnézően.

- Azért, ó, azért - ejtegette lassan a szókat az időtlen férfiú -, mert Nannar hatalma magukat a Szent Számokat zavarja össze, bolygatja meg, töri darabokra, ó, testvérem és barátom, Lugal. A Föld állani fog, a Sarkcsillag állani fog, a Bibbuk és csillagképek állani fognak, Samas állani fog, de nem úgy, mint eddig!

- A számok... a számok mindörökké fennállanak! - mosolygott a mérnök.

- Ha a számok meg nem változhatnának, sohasem jelent volna meg az égen a Vörös Sárkány - figyelmeztette Utnapistim. - Egyedül Anu változhatatlan, de Neki nincs száma. Ő a szilárd rend, de Neki nincs anyaga. Ő a világ mértéke, de nincsenek méretei. Hány szám rejtőzik Benne, aki semmi és végtelen? Nannar eljött, s a számok már nem állanak meg többé. A Föld kerületének sugara már nem a régi. A harmincadik fok már nem ott vonul, ahol vonult, s ahová te a tornyot állítani akarod. Az év napjainak hosszúsága már nem az, ami volt, s megváltozott a nők tisztulásának ideje, a férfiúi élethullámzások napjainak, óráinak száma is. A föld már nem olyan messze van Samastól, mint hajdan, és Samas, a hős gyönyörű futása sem azon a körön történik, amelyen eddig.

- Bocsáss meg, testvérem és barátom, Atra-Hasis - szólt közbe Lugal -, de ez már sok. A Szent Számokat őseink maguktól az istenektől kapták, olyan időkben, amikor még színről színre látták Anut s hallották szavait. Anu nem csalhat meg minket.

- Anu nem csal. Anu most is az igazat mondja. Ezt mondja Anu: Elszakadt tőlem az emberi nem, értelmének gőgjében, a változó valóságból akar örökkévalót építeni, mert elfelejti, hogy halhatatlan, mindentudó és mindenható. Mulandóságba fut előlem az ember, mondja Anu. Én pedig, mondja ismét Anu, felbőszülvén Istár dühén s az ember gőgjén elküldöm Nannart, hogy zavarja meg a Szent Számokat, döntse pusztulásba az embert, s majd ha Nannar gonosz küldetését teljesítette, s fölfalván a világot, maga is mint Nannar megsemmisül, visszaállhat ismét a Szent Számuk rendje. Azt akarom, mondja Anu, hogy az ember csalódjék még a Szent Számokban is, mert a szám is valóság, a szám is mulandó. Én vagyok a Szám, mondja Anu, mert én vagyok a Semmi és a Minden. Én vagyok, Aki vagyok, s így teremtek az időtlen semmiben mindörökké.

Utnapistim ezzel elmondta, amit akart, s mély hallgatásba merült.

Lugal térdére támasztotta könyökét, arcát a tenyerébe helyezte, s gondolkodott. Keskeny, makacs szája mereven összezárkózott. Kicsiny, éles fekete szeme villogón tűzött a terem bronzajtajára, mintha kívánta, akarta volna, hogy az ajtó magától megnyíljék, s belépjen rajta az Igazság.

Titu, a mérnök, szelíd, elnéző mosollyal tekintett Utnapistim sötét arcába.

Samas-Lamasszi pedig hol a királyt, hol Utnapistimot, hol a mérnököt bámulta. Bosszankodott. Semmit sem értett abból, amit mind a mérnök, mind Utnapistim mondott - nem úgy, mint mi, akik értelmünk fegyverzetében állva, meg tudjuk mérni a világ számait, a csillagok, az élet, az ember minden titkát.

- A tornyot föl kell építenünk - mondta végül a király, miután az ajtó nem nyílt meg, és nem lépett be rajta az Igazság. - Király vagyok és főpap, ó, testvéreim és barátaim - Folytatta nyugodtan. - Mindent meg kell tennem az emberi nem és az isteni tudomány megmentésére. Azt mondom tehát - emelte föl a hangját erőteljesen -, hogy a Világtornyot még akkor is föl kellene építenem, ha a Szent Számok Nannar hatalma által összetörtek, érvényüket veszítették volna, mert hátha... hátha az ősi kinyilatkoztatások törvénye alatt állunk... és barátaim, egy királynak, egy főpapnak az a dolga, hogy szentül hívén a beavattatásán nyert titkokban, munkálkodjék, a többit pedig bízza Anura. Ezzel a tanácskozást mára befejeztük.

Fölemelkedett, és belső lakosztályába vonult.

- Hogy gondolod, ó, Atra-Hasis, hogy gondolod? - lihegte Samas-Lamasszi izgatottan. - Hát nem látod, hogy a király tornyot akar, s a mérnök ismeri az építés művészetet?

- Hogy gondolod, ó, tiszteletreméltó Vén? - kérdezte halkan a mosolygó mérnök s fölállt. - Vajon nem azért nyertük a Számokat, nem azért az értelmünket és varázshatalmunkat, hogy éljünk vele?

Utnapistim komolyan állott szemközt barátaival. Hol az egyiket, hol a másikat nézegette. Sötét szemében egy nagyapa elnéző, megértő, szánakozó szeretete csillogott, aki nem akarja megzavarni magukat nagynak, hősnek képzelő unokái játékát, de tudja, hogy kicsinyek és gyengék. Annyira magányosak, hogy sírnának, ha észbe kapnának. Annyira gyámoltalanok, hogy elesnének, ha nem fognák a szilárdnak látszó világ sarkait.

Így nézte őket percekig.

Azután elmosolyodott.

- Építsétek a Világtornyot, sohasem akartam megakadályozni - mondta dörmögő hangon. - Építsétek, izzadjatok, verjetek a körmötökre, kezdjétek újra... Gyönyörködjetek benne. Játsszatok, ó, barátaim. Fonjatok hálót is, amellyel fölfogjátok majd az Égi Gyíkot. Tömjetek a torkába hínárt, húzzátok ki a fogait, szúrjátok ki a szemét. Kössetek hurkot a farkára, úsztassátok meg egy teknőben, pányvázzátok a Világtorony talpához. Ó, ti, ti...

Ismét mosolygott. Majd összetett tenyereit a homlokához emelte, mélyen meghajolt, s kiment a bronzajtón.

- Bolond - dünnyögte Samas-Lamasszi, a kereskedőből lett munkafelügyelő. - Már Anu kinyilatkoztatásaiban is kételkedik...

- Nagy elme, valóban - suttogta mosolyogva a mérnök. - Csakhogy ködnek nézi, ami szilárd és szilárdnak, ami csupán köd.

Gilgamesünk ebben az időben, mint láttuk, még ifjú volt, nem azzal a szemmel nézte a világot, amivel az érett elméjű férfiak. A föld megrendülése, a falak ingadozása, a hamueső, a tűzoszlop tetszett neki, ahelyett, hogy megrémítette volna. A riadt emberek között megmaradt kíváncsi szemlélőnek. Most valami olyat tapasztalt, amit nem lát, ha annak idején sikerül följutnia a hajóra s idegen országba távoznia. Most egész életére megtanulhatta volna, hogy az emberrel ott helyben, ahol van, minduntalan történhetnek emlékezetes dolgok - csakhogy nem tanulta meg. Ez azonban egyelőre nem sürgős. Vándorlásairól később szólunk. Csak hangsúlyozzuk, hogy a katasztrófa idején csodálatos, gyönyörűséges izgalmat érzett, a dőlő, morajló, recsegő, vonagló világ nagy tetszésére szolgált, s csodálta a palota folyosóin, teraszain és udvarain futkosó emberek riadalmát, akik, ahelyett, hogy vele együtt gyönyörködtek volna, sikoltoztak, jajgattak, imádkoztak, hajukat tépték, s megfeledkeztek róla, hogy ruha nélkül ugrottak ki az ágyból.

Talán azért érzett gyönyörűséges izgalmat, mert ifjú lévén, volt még érzéke a csodák iránt? Vagy, mert Nannar gyermeke volt, s Nannar művében rokonlelkére ismert?

Sejtette talán, hogy olyan kor gyermeke lesz, amely korban minden képzeletet fölülmúló katasztrófák remegtetik meg a Földet, hasogatják meg az Eget, s morzsolják szürke agyagtömeggé az emberi nemet? Sőt, fölforgatják még az isteni Számok rendjét is?

Ifjú lévén s nem érett elméjű férfiú, a birodalom politikai eseményeiben viszont nem tudott gyönyörködni. Nem is igen törődött velük. Utnapistim családjában sokat tárgyalták ugyan a Világtorony építésének tervét - ez még tetszett neki, mert szintén rendkívüli volt -, de a király-főpap rendeleteivel vajmi keveset törődött. Mit bánta ő, hogy megnyitják a gabonaraktárakat, hogy ingyenkenyeret osztogatnak a népnek, hogy munkások százezreit akarják toborozni a tönkrement parasztok közül, hogy új bányákat akarnak nyitni s így tovább! Az meg aztán végképpen kiesett érdeklődésének köréből, ami Szurippak és Aztlán között bontakozóban volt. Látta a tollas, festett arcú, vörös bőrű, nagy termetű követeket, hallotta, hogy abból a birodalomból jöttek, ahol a templomokat tetőtől talpig aranylemezekkel borítják, s nem használnak kereket, hanem szántalpon vontatják a terhet.

Mit érdekelte hát Gilgamesünket, miután a földrengés nem tartott esztendőkig, a politika szép varázslata pedig még nem tudta gyönyörködtetni éretlen elméjét?

Gilgames egy napon, amikor éjszakai tartózkodását a teraszon befejezte, és szobájába tért, az egyik, Nannar vörhenyes fényétől élesen megvilágított széles lépcsőn alacsony, kövérkés, de azért karcsú s főképpen szép mozgású nőalakot látott fölfelé iparkodni. Az alak látványa megütötte. Megállt a lépcsőn, megvárta, amíg a nőalak elhalad mellette. Akkor jól megnézte fényben fürdő kerekded képét, sötéten, de bársonyosan ragyogó, rendkívül nagy szemét, vállára omló sötét hajbodrait, s megint érezte, de most még erősebben, azt az ütést a szívén. Valami meglökte, hogy szólítsa meg a leányt - első pillantásra látszott ugyanis, hogy fiatal leány -, vegyüljön vele társalkodásba, kérdezze meg például: hová megy, tetszik-e neki Nannar fénye, miért nem alszik még, segítségére lehet-e valamiben, vagy effélét - de szája nem nyílt szóra. Csak állt, bámult, majd megfordult, s szívrepesve gyönyörködött a leány járásában, amint fokról fokra lépett, csípője ringatózott, kurta szoknyája lebegett, bodros fejecskéje egyre feljebb-feljebb emelkedett a világosságban, s végül eltűnt odafent a terasznál, ahol szinte nappali erővel ragyogott Nannar másvilági fénye.

Gilgames finom termetű, de azért izmos, karcsú legény volt, haja a vállára omlott, zöld szeme tágan tekintett a csodálatos világba, nyakán szép művű lápiszlazuli láncot, bal fülében aranykarikát, bokáján ragyogó kék perecet viselt. Egyáltalában nem volt csúnya ifjúnak tekinthető. Különösen, mióta a papnő cédrusfának nevezte, szemét hegyi tóhoz hasonlította. Csupasz békának sem érezte többé magát. És mégsem szólt, nem mert szólni, csak állt és bámult. Ahelyett, hogy megkérdezte volna az eddig sohasem látott s mintegy álomból kilépő leányt, kicsoda-micsoda, hová megy, csak magában kérdezősködött. Ezért később, amikor már a szobájában volt, és szokása szerint elnézegette az ágyára faragott tekergő sárkányokat a vajmécses fényében, módfölött haragudott magára.

Még fölkelhetett, s a teraszra mehetett volna, talán ott találta volna a leányt. Esetleg ő is a párkányon ülve Nannar fényében gyönyörködött. Talán éppúgy álmodozott, mint ő. Éppúgy tengerre vágyott, éppúgy vonzották távoli országok, éppúgy érezte testének minden ízében-porcikájában Nannar vonzó sugárzását, talán éppúgy suttogott hozzá a gonosz isten... Csak föl kellett volna kelnie, s a teraszon megtalálta volna. Ki tudja, még az is kiderült volna talán, hogy a leányka testén sincsen mindenütt pikkely, úszóhártyái hiányzanak, vagy csak egészen kicsinyek... bár a szeme szinte fekete, ezt határozottan látta. Sőt éppen ez ragadta meg legjobban. Úgy villódzott benne Nannar fénye, mint a kútban.

Gilgames fölült ágyán, maga elé bámult, tusakodott. Néha-néha a hüvelykujján csillogó drága gyűrűbe tekintett, de a gyűrű nem mutatott semmit. Már-már fölkelt, de csüggedés fogta el. Végül elszomorodott, visszadőlt ágyára, s a papnőre gondolt. Ámde a papnő alakja az imént látott leánnyá változott, s Gilgamesünk azon vette magát észre, hogy mindazt a gyönyörűséget, amiben a papnő részesítette, az ismeretlen leánnyal képzeli el.

Nyugtalanul aludt. Nyomasztó, nehéz álma volt, de nem emlékezett rá. Csak érezte, valamilyen fontos és emlékezetes dolog történt vele - hogy mi, nem tudta. Olykor-olykor már a nyelvén volt, szinte kimondta, de a következő pillanatban szétfoszlott.

Gilgames ettől fogva két világban élt. Az egyikben megjelent Umnu-tábat, a halk, okos, udvarias tanító, új meg új jeleket vésett táblájára, megmagyarázta jelentésüket, dicsérte Gilgames elméjének fogékonyságát, majd az istenekről és istennőkről szólott odaadó lelkesedéssel, mint mindig. Azután elkövetkezett az ebéd ideje, Szabitum komolyan ült az asztalfőn, s anyás tekintete hol Gilgamesünkön, hol a leányon-fiún pihent meg, halkan szólott. A leány csevegett, nevetett, a fiú némán evett s el-elvonta ajkát egy mosolyra. A pihenés órájában azonban Gilgames gyorsan a másik világba lendült, abba, ahol a széles lépcső vezetett s egy fekete fürtű, nagy szemű, szép járású leány lépegetett fölfelé, egyre fölfelé a fényben. Ebben a másik világban más nem is volt. Csak lépcső, Nannar-fény, lépegető leány, libegő, kurta pálmalevél szoknya s két nagy-nagy, kútmély szem, amelyben Nannar fénye villog.

A nap forró órái után megint az egyik világ következett. Megjelent a recsegő hangú goromba tornamester meg a halk, mosolygó tanító. Megjelent a ló, fölhangzottak a korholó szavak. Megjelent a futópályán a Gilgames futását csodáló nézők csoportja. Megjelent az oszlopcsarnok, fölhangzott a vad kurjantás, lábdobbanás, a kardok csattogása. Közbe-közbe pedig a tanító halk csobogású hangja folydogált, csillogó hullámain görgetve történelmet, hadtudományt, természeti ismereteket és színes buborékként szétpattanó bókokat.

Az este ismét egészen a másik világban telt el. Most már nemcsak lépcső s lépegető leányalak, nemcsak két mély szem, nemcsak Nannar-fény volt ebben a világban, hanem valóságos zűrzavar. Hangtalan, tapinthatatlan világomlás. Forró szavak a terasz párkányán, amelyek Gilgames izzó vágyait, lengedező utasításait, fájdalmas búcsúit s találkozásait dadogják. Tenger, hajók, arannyal borított templomok. Fekete emberek, pálmakunyhók, égbe nyúló hegyormok. Nannar sugárzása festette vörösre. Nannar suttogása járt benne, mint a szellő. És Gilgames oldalán ott állott a hajófedélzeten, ott járt lebegő járással az idegen partok csillogó kagylómezején, ott üldögélt a pálmák hűsében, ott ámuldozott az arannyal borított templomok rejtelmes szentélyében, ott járt a hegyek ormán, ott omlott lábai elé esztelen vággyal a pálmalevél kunyhóban a leány, aki minden látomás mögött vagy fölött egyre lépett, lépett a magasba nyúló lépcsőkön, a másvilági fényben.

Gilgames szíve csordultig volt örömmel, fénnyel. Csordultig sóvárgással, kínnal, csüggedéssel. Gilgames szerelmes volt.

Csak azt nem tudta, kibe.

Hogyan tudhatná meg végre, ki az a lány? Mi a neve? Hol lakik? Mit művel a palotában?

Gilgames vadászott rá. Miután éjszaka látta, éjszaka kereste. Vad sietéssel, nesztelenül suhant a templomváros folyosóin, teraszain, futott le sötétbe vesző, szökdelt föl fénybe torkolló meredek lépcsőkön, vágott át folyosókon, lépett ki az oszlopsorok közé, haladt át néma udvarokon, tekintett be hol az egyik, hol a másik isten, istennő szentélyébe, ahol vajmécses lángja libegett a szent szobor előtt, hályogosan fénylett az arany, kék tűzzel ragyogott a lápiszlazuli a keskeny ablakrésen betűző Nannar-fényben, s ahol imádságba merült papok, papnők zsolozsmáztak. Gilgames egy eltűnő, örökké a fény felé lépegető leányalakot kergetett, de nem találta sehol. Mintha fölérkezve a lépcső legfelső fokára, a leány elszállt volna Nannar hideg, izzó sugarain a végtelenségbe, Bibbuk és csillagképek közé, mint maga Istár.

Gilgames azonban minden éjszaka futott utána, kergette, kereste.

Néha már-már úgy látta, amott csap el meglibbenő kurta szoknyája a folyosó fordulója mögött, emitt lép elő egy bronzajtó torkából, s tűnik el egy másikban. Ott üldögél álmodozva egy terasz párkányán, a kőpillérhez dől, arcát a fénybe fordítja, itt suhan el mellette, ahol alig látni a sötétségben, csak szoknyája zizegését hallani, teste illatát, hűvös sugárzását érezni. Már-már meghökkent: most szembekerül vele, ránéz. S nem tudja, mit mondjon. Mert amit a másik világban elmondott neki, mind-mind semmivé, szürkévé, jelentéktelenné vált.

Kereste, kergette, űzte, figyelte, s nem találta meg.

Gilgamesünk végre egészen elcsüggedt.

Kedvetlenül rótta Ummu-tábat jeleit, hallgatta magyarázatait. Szomorú reménytelenséggel pillantott az aranyfényű Égbe, ahová a tanító mélyértelmű történetei rést nyitottak. Üresen hevert szobájában az ízetlen ebéd után. Cammogva ment lovagolni, vívni, futni és süketen hallgatta a tornamester egyre csúfondárosabb, egyre gorombább megrovásait. A futópályán mit sem törődött a bámészkodók elragadtatott kiáltásaival, füttyeivel, nevetésével, a kiszabott távolságot dühösen megfutotta, azután magába roskadt. Ummu-tábat okosan szőtt előadásait fél füllel hallgatta. Nem volt többé kíváncsi Észak hómezőin legelésző óriáselefántok görbe agyarára, hegytetőkön vándorló bozontos jakok természetére, tenger mélyén tekergő kígyók szörnyeteg erejére, gazdátlanul utazó hajók kísértetárnyára, de még az óriásszobrok varázserővel szállító ősök tetteire sem. Hallgatott, figyelt, de a szeme másutt járt. Egy örökre eltűnt, elérhetetlen, köddé-sugárrá vált leányon.

Fahéj színű arca sápadt lett. Nagy, zöld szeme még nagyobb. Finom alakja megnyúlt, megsoványodott. Ujjai, amelyek amúgy is szokatlanul vékonyaknak, hosszúknak látszottak az úszóhártya hiánya miatt, még hosszabbak, még vékonyabbak, még idegesebbek lettek. Járása fáradt, vontatott, kedvetlen. Szíve olykor lustán vert, mint a forró napfényben elernyedt tenger gyönge hullámzása, néha meg vadul csapkodott, mintha vihar verné.

Egy este a herélt ismét jelentette, hogy a papnő bebocsátást kér.

Gilgames intett.

Most megismétlődött a kép, amit Gilgames sohasem felejtett el. A papnő leborult előtte, kerek csípője, karcsú dereka ártatlanul, paráznán feküdt Gilgames lába előtt, apró pikkelyekkel borított válla, karja illatos kenőcsöktől fénylett, elomló fekete hajában, mint kagylók ölén, ragyogtak a gyöngyök. Éppen olyan szép volt, éppen olyan odaadó, kihívó és ártatlan, mint először. Gilgamesünk hosszan nézte. Meghatottan gondolt az erdei tisztásra, a pálmakunyhóra, a majmokra, a gyermekekre, a tornácon nyakéket fűzögető kislányra.

De amikor a papnő tapsolva ült a mirszu mellé, s finom ujjaival az ő szájába is akart tömni belőle, amikor a sört ugyanabból a pohárból itatta, amikor megkérdezte, táncoljon-e, amikor halkan énekelt, majd cédrusfának nevezte Gilgamest, az ifjú szívből elröppent a vágy, kialudt benne a kíváncsiság. Hiszen ez a névtelen nő mindent ugyanúgy tesz, mint először... Minden mozdulata ugyanaz. Ugyanaz a szeme, a haja, az ékszerek cicomája, ugyanaz a mosolya, ugyanaz a mámoros, kihívó a tekintete, ugyanaz ártatlanul komor arca is...

- Beszélgess velem - kérte szomorúan.

A papnő lefeküdt. Gilgames ölébe nyugtatta gyermeki fejét. Ugyanúgy, mint először. És mesélt. A hegyekről, a tisztásról, a tóról, a kunyhóról, az apákról és testvérekről, a majmokról és madarakról... Ugyanúgy, mint először. De a kis szoba falai most nem tágultak a Világ Gátjáig, nem támadt erdő, zöld vizű tó, nem susogtak a lombok, nem libegtek kék lepkék, nem rikácsoltak, füttyögtek, csicseregtek madarak, a kisleány a tornácon nem fűzött nyakéket, s nem tudott a kotnyeles majom mancsára verni.

Gilgames hallgatta a csicsergő asszonyhangot, a kis dalt a virágról, de a varázslat nem sikerült. Szobában ült, a vajmécsre bámult, ölében egy leányfejet nyugtatott, ujjai a gyöngyfüzérek között babráltak, füle szavakat hallott... Igen, itt volt a szobában, varázslatnak nyoma sem volt körülötte. Istár ezúttal nem üzent.

Végül a papnő elszomorodott. Hallgatott. Később vontatottan fölkelt, az asztalkához telepedett, elővette kagylóhéj fésűjét s fésülködni kezdett. Fekete hajsátora alól hol bizakodó, hol haragos pillantást vetett az ágyán heverő Gilgamesre. Az ifjú szívét azonban kagylóhéj zárta szorosan. Félig behunyt szemhéja alól hidegen nézte a fésülködő asszonyt. Ugyanúgy fésülködött, ugyanúgy tartogatta ölében a gyöngyöket, mint először. Gilgames sajnálta és gyűlölte. Sajnálta, mert nem tudott adni, de elfogadni sem tudott semmit. És gyűlölte, mert sajnálta.

Alig várta, hogy elmenjen. A kis papnő szomorúan búcsúzott. "Beteg vagy, Gilgames? - kérdezte megállva előtte, s félrebillent arccal hosszan elnézte őt. - Megmérgezte valaki a szívedet? No, élj boldogul... Én nem tudlak meggyógyítani. Ha nagyon-nagyon beteg leszel, és már nem tudod elviselni tovább, vagy ha meggyógyultál, üzenj." - És elment. Gilgames föllélegzett, amikor az ajtó becsukódott utána.

Már mindenről lemondott, s kezdett magához térni csüggedtségéből, amikor egy este, a teraszra ballagtában, halk, finom, ezüstös énekszót hallott. Megállt, fülelt. A női hang a Nagy Misztérium egyik ujjongó dalát énekelte, azt, amelyikben az asszonyok örvendeznek Dumuzi föltámadásán, s hálát adnak Inninninek - Istárnak, Esharának - a daliás hős föltámadásáért. Úgy csengett, csattogott, trillázott, szárnyalt a hang, mint a hajnali madárcsicsergés.

Gilgames szíven ütve itta, nyelte a sugárzó, lengedező hangot. Ki énekel? Már tudta. De hol? Ezt kellett megtudnia. Ha megtalálja, többé el sem ereszti.

Futni kezdett a hang irányában.

Sötét, hosszú folyosón szaladt, az itt-ott elhelyezett pislákoló vajmécsesek alig világították meg tenyérnyi folton a falakat, a magas mennyezetig föl sem hatoltak. De Gilgames ismerte az épület minden zegét-zugát, a kanyargó, elágazó labirintus minden fordulóját. A hangot balról hallotta, úgy gondolta hát, ha átvág egy rövidebb, összekötő folyosón, rábukkan az éneklőre. Balra fordult. Fürgén futott, kezét kinyújtotta, mintha meg akarná fogni a megfoghatatlan hangot. Egy szélesebb folyosóra jutott. Megállt. A csengő, csattogó ének most előtte hangzott, de mintha távolodott volna. Gilgames biztos lépésekkel suhant előre. Keresztfolyosóba érkezett, fülelt. A tiszta hang most jobbról csengett. Jobbra indult, izgalma egyre nőtt. Így kergeti a vadász az óvatos, vágyva vágyott lantmadarat, hogy végre magasan, a páfránylombok között megpillantva óvatosan ráemelje fúvócsövét, s láthatatlanul suhanó nyilát felé röpítse.

De az üldözött lantmadár sehol sem volt.

Gilgames szívét most már bosszúság, majd harag töltötte el. Hát nem tudja megtalálni? Talán nincs is, talán csak egy testetlen hang játszik vele? Az csalogatja folyosóról folyosóra, fordulóról fordulóra, egy hangból alkotott leányalak? Az, akit először és egyetlenegyszer látott, csak test volt. Fürtös fej, kútmély szem, libbenő szoknya, gömbölyded, gyermekes lábszár, ringó mozgás, fényben fürdő kerek arc. Hangja nem volt. Ez meg csak hang, semmi más.

Meg kell találnia a hangot, hogy megtalálja a testet is.

Most elnémult. Gilgames megállt, feszült idegekkel, fülét hegyezve figyelt. Süket csend. Az óriási épülettömb vaskos mozdulatlanságban, rezzenés nélkül emelkedett körülötte, fölötte-alatta a téglák és kockakövek szörnyű súllyal zárkóztak egymáshoz. S a kőtömegeket át- meg átfúró folyosók s lépcsők zegzugain egy egér motozása sem neszezett.

A templomvárosban minden lélek aludt, mint a cserépfazekakban kuporgó, mély vermekbe falazott halottak.

Gilgames elcsüggedt. Elhatározta, hogy visszatér szobájába.

De ekkor egészen közel, szinte kézzel elérhetően, megint felcsendült az ujjongó dal. Gilgamesünk új szenvedélyre gyulladva megindult ismét.

Egy hatalmas csarnokban kétfelé is vezetett lépcső. A hang fölülről, nem nagyon magasról csattogott. Úgy sejtette, balról. Kettesével kapva a lépcsőfokokat, Gilgames vadul törtetett fölfelé. Kisebb teraszra jutott. A teraszon nem volt senki.

Körülnézett, gyorsan megfordult, lerohant a lépcsőn. Most jobbra indult, hármasával kapva a lépcsőfokokat. Széles folyosóba szökkent, a dal előtte hangzott. Teljes erejéből futott feléje. Ha egy álmosan bóbiskoló őrbe botlott volna, lándzsahegyre szúrta volna a fölriadó katona, olyan eszeveszetten viselkedett. Valóban tolvaj volt. El akart lopni egy hangot.

A hang ekkor mögötte énekelt.

Gilgames verejtékező homlokát tenyerébe szorítva megtorpant. Mi ez? - töprengett. - Tán csak nem vették eszét az istenek? Most valóban úgy érezte, mintha megőrült volna. Mindez csak álom. Talán nem is hall semmit, csak a lelke mélyén dalol valaki, s ő azt az ősi, megfoghatatlan hangot hallja maga körül, azt kergeti tébolyodottan. Istár hangját. De hátha meghallaná? Lélegzetét visszafojtotta, szemét behunyta. A hang énekelt. De nem benne, hanem fölötte.

Leült egy kiszögellő párkányra, kezébe temette arcát, bódult fejét jobbra-balra ringatta, könnyezett. Tehetetlenségében sírt? Vagy félelmében? Kielégítetlen vágy kínozta, vagy a kudarc? De a hang egy pillanatra sem hallgatott el, folytonosan ugyanarról a helyről, felülről csengett, gyengéden, ujjongón, mint a láthatatlan, fényes tollú lantmadár éneke a páfrányok sötétjében.

Mindegy, az már bizonyos, hogy a hang kívülről s nem belülről hangzik. Valaki csakugyan jár, s merengve énekel az alvó kövek között. Akár valóságos nő, akár csak egy lélek, de itt van valahol, s meg lehet, meg kell találnia.

Újból talpra szökött, s most már nyugodtabban, ravaszabbul, figyelmesebben indult a bujdosó ének felé. Macskalépésekkel lopakodott föl egy keskeny, igen meredek lépcsőn, oldalt vágott egy folyosón, másik, szélesebb lépcsőhöz ért. Itt ölnyi kéribbuk őrködtek a homályban. Mozdulatlan kőarcuk rejtelmesen bámult Gilgamesre. Ezt kérdezte a két sima, komoly, kissé gúnyos arc: hová mégy, Gilgames? Mit keresel? Miért üldözöl egy hangot?

Gilgames némi szorongással pillantott a szárnyas óriásokra, de tovább osont.

A Dumuzit üdvözlő, Istárt dicsőítő ének újrakezdődött. S bár nem énekelt teljes erővel a láthatatlan leány, mégis áthatolt a falakon, végigsuhant a folyosókon, tiszta illatként szállt a lépcsők torkolatán, s úgy áthatotta az egész épületet, mint az édes, magasztos tömjénfüst.

A fáradhatatlan vadász most megint a teraszra jutott, de megint nem látott semmit. Nannar vörös fénye ferdén tűzött a nyugati égről a terasz párkányára, hosszú, fekete kockát vetett a sima aszfaltra, egy-egy zömök pillér, mint a félig izzó vas: egyik oldala vörös, a másik fémfekete. Gilgames lassan körüljárta a párkányt, letekintett a tátongó mélybe. Az éjszaka hangjai brekegve, ordítva, vonítva, ugatva, füttyögetve, csirregve, susogva kavarogtak elő az elhagyatott tájból, elnyomták az ezüstös énekhangot. De azért tisztán hallatszott mégis, csakhogy most alulról.

Ez maga Istár - gondolta megdöbbenve az ifjú. - Ő énekel, ő csalogat, ő játszik velem. Istár, az édes, a kegyetlen, a szép hangú.

Lerohant a lépcsőn. Majd a nyakát szegte, úgy dübörgött alá a sötétségbe. És csakugyan, az édes, tiszta, szárnyaló istári hangot most erősebben hallotta. Úgy zengett, mintha a templom valamelyik szentélyében énekelt volna.

Úgy van! A templom valamelyik szentélyében. Onnét száll, azért járja be oly megfoghatatlanul az épületet, mert szent ez a hang, misztikus elragadtatottságában énekli valaki.

Hamar Inninni szentélyébe!

Gilgames ismerte az odavezető legrövidebb utat. Zegzugos folyosókon sietett, lépcsőkön ugrált lefelé, s egyszer csak ott járt a szentély előtt elterülő magas udvaron. Az udvart övező oszlopcsarnok zömök pillérei, mint hosszú verssorok zengtek a fényben. Vörös világosság sugárzott a szürke kövezeten, az oszlopok mögött feketeség tátongott. Gilgames fölszaladt a magas bronzkapuhoz, lassan, áhítatosan belépett.

Sűrű, vörös fényű homály fogadta. A hatalmas szentély mélyén szinte fenyegetően tornyosult Inninni karcsú, mezítelen, bagolylábú szobra. Aranyabronccsal övezett homloka sugárzott a vajmécses meg Nannar ráhulló fényében. Duzzadó, sima emlői keményen előremeredtek. Kitárt kezében egy-egy mérleg csüngött, lábánál egy-egy bölcs bagoly álldogált.

A titokzatos csendben csak a Nannar-fény zengett, csak a vajmécses apró lángja csipogott, de ezt nem lehetett hallani.

Gilgames letérdelt Inninni előtt, majd lábujjhegyen bejárta a szentélyt. Megkerülte az aranyos oszlopokat, betekintett a sötét oldalfülkébe, átlépkedett az előkelőségek itthagyott imadeszkáin. Mezítelen lába áhítatosan érintette a hideg kőkockákat. Vigyázva járt, nehogy megzavarja a szentélyben lebegő isteni erők békéjét.

És íme, a szentélyben sem volt senki.

Az ének most kívülről, nagyon távolról hallatszott. Gilgames biztosan tudta, hogy valamelyik teraszról.

Ismét leborult az istennő előtt, majd kilépkedett a templomból. Megállt a bronzajtónál a legfelső lépcsőfokon. Nagyon erősen, nagyon nyugodtan, nagyon hidegen figyelt. Csakugyan, egy magas, Nannar sütötte teraszról csurgott alá az ének. Egyszer elhallgatott, Gilgames azt hitte, vége, de újból felhangzott megint. Ugyanaz a misztikus dal, ugyanaz a forró, fojtott ujjongás, ugyanaz a csattogó csicsergés, magasra emelkedő ezüstös, légies szólam.

Már fáradt volt, nem is a teste, hanem a lelke fáradt el a hasztalan üldözésben. Csakhogy hiába mondogatta magának: hasztalan! Akarata ellenére elindult, átvágott az udvaron, fölment a lépcsőn s újrakezdte a bolyongást folyosón, lépcsőn, folyosón, lépcsőn - elölről. Már nem is gondolkozott. Nem találgatott, nem fondorkodott, merre jutna hamarább a hanghoz. Rábízta magát tehetetlenül, hagyta, hogy az énekszó láthatatlan, eltéphetetlen ezüstszála vezesse kőlabirintusban, sötétben, vajmécsesek imbolygó árnyai között egyre följebb, följebb, a legmagasabb tetőterasz felé. Miért hallotta a hangot a szentélyből, ha a teraszon énekelnek? Miért nem hallotta, amikor az egyik teraszon állt és figyelt? Miért bolyongott, hol előtte, hol mögötte a folyosókon? Miért hallatszott fölülről, ha fölfelé ment egy lépcsőn s miért alulról, ha fölért? Ámde ezek a kérdések olyan vérszegények, olyan gyöngék, pipiskedők, ványadtak és szánalmasak voltak, hogy Gilgames figyelemre sem méltatta őket. Haladt vakon, de annál inkább hallón a Hang felé.

Ne nézzük a homokórát, ne számolgassuk, hány kettősórán át tartott Gilgamesünk bódult bolyongása a Dumuzi föltámadását és Inninni jóságát dicsőítő hang felé. Két kettősóra volt? Háromszor fordították meg a virrasztók a homokóra kelyhét? Tíz volt, száz vagy ezer? Évek múltak el közben vagy évszázadok? Gilgames nem tudta maga sem. Tény, hogy amíg öntudatlan lába vitte, nemcsak folyosókon, lépcsőkön, csarnokokon, udvaron, teraszokon haladt át, hanem éveken és korszakokon is. Fölújult benne az anyai ház, az otthoni tömjénfüst, föltámadtak a hajdani sárkányok és repülőgyíkok, elsurrantak az örökre eltávozó kis hajók, megcsobbantak a tiszta víz csillogó hullámai, fölmeredt a tengernek szegülő hatalmas gát, fölvillant a végtelen tenger, kavargott az utcák sürgő-forgó népe, föltárult a bazár boltsora, előkúsztak a magányos órák árnyai, fölfájtak a csúfolódások, sérelmek, fölringtak az óceánra induló hajók, kigyúltak Istár üzenetei, elő-elővillództak a rég feledésbe merült álmok, föltünedeztek a bókoló páfrányerdők, megcsillantak a kókuszpálmákon hintázó érett gyümölcsök, megrendültek a paloták, elő-előszivárgott Nannar hívogató susogása a vöröslő magasságból... Gilgames csak ment, ment a hang irányába, mert mindenáron, mindenképpen meg kellett találnia, egyesítenie kellett a lépcsőn lépegető leányalakkal... Meg kellett nyugodnia, ha belehal is.

Gilgamesünk konok ifjú volt. Láttuk már őt, amint makacsul kísérletezett egy tengerjáró hajó hágcsójánál. Láttuk, amint Istár elől szökve egy részeg találkozást akart megismételni. Láttuk, mily szívósan kergette az ékjelekben bujdosó ősi alakzatokat s az alakzatok szövevényének varázslatos titkait. Láttuk, mily keményen vívott a tornamesterrel, hogy tartotta magát a rúgó-harapó lovon, miképpen futott. Láttuk Gilgamesünket abban a félelmetes órában is, amikor a szilárd föld megingott, tántorogtak az ezeréves épületek, s egerek módjára futkostak a rémült emberek. Láttuk, mily konokul kereste a leányt éjszakáról éjszakára, s mily kagylóhéjkeménységgel zárkózott be a művészetét tökéletesen tudó papnő örömei előtt. Gilgames konok volt, mint egy ugyanarra a kőre zuhogó kőbalta.

Ment, ment vakon, de annál inkább hallón a csengő hang irányába. Meg kellett találnia, hogy egyesíthesse a lépcsőn lépegető leányalak testével.

Egyszer azután elérte.

Azon a teraszon ült a leány, ahol Gilgames nem is sejtette. Félreeső, igen magasan fekvő terasz volt, nem jártak rajta, mert szélirányban feküdt.

Amikor Gilgames egy lépcsőn, amin eddig sosem járt, föllépett a teraszra, Nannar fényében sötét alakot látott. A párkányon ült, arcát a vörös fény felé fordította, szemét behunyta. Mezítelen karja a kőpárkányra feszült. Dereka elfordulva megnyúlt, s karcsúbbnak látszott, mint a lépcsőn. Lába árnyékban fürdött, mint valami fekete hullámörvényben. Nem is látszott, csupán kerek térde csillogott.

Nehéz elmondani, mit érzett Gilgames ebben a sorsdöntő pillanatban. Talán semmit. Talán annyit csupán, hogy: végre. Talán minden évet és korszakot, minden lepergett, haszontalanul elmúlt kettősórát egyszerre. Elégedjünk meg annyival, hogy Gilgamesünk kőbe gyökerezett lábbal állott a lépcső legfelső, még sötétbe vesző fokán, a leányra bámult, füle mohón itta-szívta a csodálatos éneket. De mi is volt csodálatosabb ebben a Nannar-fényes pillanatban? Az-e, hogy megtalálta, akit keresett, az-e, hogy valóságos emberi alakjában ült ott a párkányon, s arcát a fény felé fordítva, hunyt szemmel énekelt? Az-e, hogy nem volt testetlen lény, szellem, megfoghatatlan hang? Vagy, hogy csakugyan azé volt a hang is, akié a test annak idején a kőlépcsőn?

No, Gilgames! Most menj oda szépen, mondd el, hogy futottál utána folyosókon, lépcsőkön le-föl, hogy kerested templomban és teraszon. Mondd, mit kívánsz. Mondj el mindent, amit elmondtál már szobád magányában, éjszakai merengésen, vívócsarnokban, lovaglómezőn és futópályán. Mondd csak, mondd, amit elmondtál már a papnőcskét hallgatva, sört iddogálva. Nevelőapád asztalánál. Tanítód mellett, míg ékeket róttál. Sőt még álmodban is, amikor messze szállt lelked bejárta a világot, ahová nem tudtál megszökni!

De Gilgames csak állt, nézte és hallgatta az éneklő leányt. Talán évszázadokig nézte, hallgatta volna, ha a leány, minthogy jobban számon tartotta a kettősórákat, s nem haladt át pillanatok alatt éveken és korszakokon, abba nem hagyja az éneklést, merőn a lépcső felé nem néz, s kíváncsian föl nem kiált:

- Van ott valaki?

Ekkor Gilgames némileg remegő térddel előlépett a világosságba.

- Ki az? - kérdezte a leány olyan hangon, mint aki úgyis tudja, hogy ki.

Erre Gilgames elébe járult, összetett tenyerét homlokához értette, s mélyen meghajolt.

- Gilgames vagyok, Atra-Hasis örökbe fogadott fia. Itt lakom a királyi palotában - hebegte.

Most a leány gyermekes, kíváncsi tekintettel nézte Gilgamesünket. Ívelt ajka körül mintha egy kis gúny játszadozott volna.

- Te jársz utánam, mintha el akarnál fogni?

S miután Gilgames csak a fejét hajtotta le, folytatta:

- Miért?

Most, most kellett volna megmondania. De Gilgames torka elszorult. Hallgatott. Meddőnek érzett minden szót. Miért beszéljen? Mit mondjon? Hát nem ismeri-e kezdettől fogva, nincs-e teli vele szíve-lelke, minden porcikája? Nem együtt töltik-e hosszú idők óta az éjszakákat és nappalokat, nem állott-e mellette a hajón, mikor óceánra szállt, pálmás partokon nem csikorgott-e kicsiny lába alatt a kagylóréteg, nem állt-e a hegyek ormán, nem lépdelt-e vele arannyal borított templomok néma szentélyében? Nem borult-e elé odaadóan egy pálmalevél kunyhóban, nem volt-e az övé egyszer, tízszer, számtalanszor? Erről igazán nem kellene szólni. Csak át kellene karolni csillogó vállát, ajkára tenni ajakát s elmerülni a boldogságban, Istár mámorában.

Jaj, de Gilgames nem gondolta meg, hogy a leányka erről mit sem tud.

Nyilván ez okozta a találkozás első perceinek meddőségét.

Mint hasonló helyzetben mindig, ezúttal is a nő volt a bátrabb. Gyors, lelkendező szóval elmondta, hogy neve Héa, azaz: Tücsök, egyik apja tanító, a másik a templom énekese. Ő éppen most a másiknál lakik, mert anyja a tanítót faképnél hagyta. Ezért lakik ez idő szerint a Szent Városban. Elmondta továbbá, hogy van még két bátyja meg egy nénje is, azok, mint nagyobbak, a tanító apánál maradtak. Beszélt Héa magamagáról is. Sőt tulajdonképpen csak magáról beszélt. Még nem avatták, de a tavaszi nagy Inninni-búcsú alkalmával átesik ezen a döntő eseményen, s azután szabadon rendelkezik magával. Most éppen a Nagy Misztérium énekeit tanulja, különösen tetszik neki Dumuzi föltámadása és Inninni dicsőítő éneke. De hát nem csodálatos ez?

Megköszörülte a torkát, s mint a vadgalamb, begyét kissé kidüllesztve, fejét fölszegve, énekelni kezdett.

Gilgames elébe ült a párkány árnyékába, feltekintett a fényben fürdő leány elragadtatott arcába, úgy hallgatta az éneket. A hangok gyöngyözve, szétpattanva, elúszva, csillogón folytak szép formájú, duzzadt szájáról. Apró fogai kicsillantak a Nannar-fényben. Kerek arca sugarakban fürdött. Haja lobogott az éjszakai szélben. Ilyen szépet Gilgames még sohasem látott, de nem is képzelt.

Miközben az éneket hallgatta, egyre azon járt az esze, hogy Héát tavasszal avatják, azután teljes jogú nő lesz, ahhoz mehet feleségül, akihez akar. Héa, Héa... Milyen szép név! Mint valami ujjongó kiáltás, ami tánc közben fakad a mámoros nők ajkán. Héa... Olyan, mint mikor fogócskában elfogják a menekülőt s kacagva, diadalmasan fölrikolt az üldöző... Héa!

- Mit suttogsz egyre magadban, ó, Gilgames? - kérdezte hirtelen a leány.

A kérdés úgy meglepte Gilgamest, mintha valamin rajtakapták volna. Gyanútlanul ismételgette a gyönyörű nevet, hiszen a leány égnek fordított arccal énekelt, és teljesen elmerült Dumuzi feltámadásának ujjongó örömében.

- A nevedet... a nevedet mondogatom, Héa - rebegte szégyenlősen.

- És most miért nem mondod? - csapott le kacéran a leány.

- Hiszen mondom: Héa, Héa, Héa... - válaszolta Gilgames szinte reszketve. Olyan érzést keltett benne ez a hangosan kimondott név, mintha a leány ajkára tapadt volna, mintha megsimogatta volna feszülő mellét, fölfedte volna a kurta kis szoknya remegő titkait.

- Még, még - sürgette a leány hunyt szemmel. - Mondd még!

- Héa, Héa, Héa, Héa...

A leányka hosszan, kutatva ránézett.

- Ki vagy te, Gilgames, hogy így mondod a nevemet? - szólt kissé rekedtes hangon. - Miért nem beszélsz magadról?

- Hát beszéljek? Beszéljek?... Csakhogy nagyon nehezemre esik.

- Majd nem nézek oda - nevetett csiklandósan a leány. S nyomban behunyta kútmély szemét, de arcát azért rejtelmes mosollyal fordította Nannar felé.

Hát jó. Gilgames akadozva, dadogva, szégyenkezve beszélni kezdett. Rögtön ott vágott bele, hogy egyszer, még kisfiú korában, ellopott egy csónakot, egy tengerjáró hajóhoz evezett, s föl akart rá osonni, hogy idegen országokba hajózzék. Most mellőzte a kísérlet végét: a ladik után nyomakodó halászt, az ütlegeket és káromkodásokat, a partra való silány visszacipeltetést, valamint a fenekébe kapott goromba útbaigazítást. Hanem azzal folytatta, hogy mindig távoli országokba vágyott, látni szeretné idegen földek pálmás partjait, fekete embereit, az égbe nyúló fehér hegyormokat, a földig arannyal burkolt templomokat, a kunyhókat meg a kagylómezőket, az idegen kikötők sürgés-forgását... s így tovább. Mindezt úgy mondta Gilgames, hogy Héa a legcsekélyebb megerőltetés nélkül nyomban láthatta is az idegen pálmás partokat, a fekete embereket, a földig arannyal burkolt hatalmas templomokat, a csillogó kagylómezőket, az égbe nyúló fehér hegyormot, a sohasem látott kikötők sürgő-forgó életét. Emellett még láthatta az óceánjáró háromsor-evezős hajó hatalmas testét, fedélzetét is, a rohangáló mezítelen tengerészeket, a felügyelő gongütéseire csapó hosszú evezők sorait, hallhatta a kötélzeten hárfázó szél búgását, a tenger harsogását, a tajték ütemes fecsegését, a sirályok rikoltását. Gilgames időnként föl-fölnézett a hunyt szemmel merengő leány mosolygó arcára és hitte, hogy Héa valóban látja, hallja, amit mond neki.

Tücsök hirtelen talpra szökött. Kihúzta a derekát, lesimította zizegő pálmalevél szoknyáját, s halkan fölkiáltott:

- De most már megyek, Gilgames!

- Ne még, ne még - rimánkodott az ifjú. - Hiszen csak most akartam elmondani a legszebbet! Azt, hogy akárhol jártam-keltem...

- Tulajdonképpen ki a te apád-anyád, hogy ilyen furcsa vagy... ilyen...

Nem mondta ki, amit gondolt.

- Anyám papnő Lugalbanda és Ninszun szentélyében Erech városa mellett. Apám... nem tudom, ki. Azt mondják, Nannar gyermeke vagyok. De én nem tudom. Nem tehetek róla, de... - Elakadt, maga elé nézett. - Én meg Nannar... Nevelőapám, Atra-Hasis, azt mondja, kétharmad részben isten vagyok, egyharmad részben ember, de én... Jobban szerettem volna, ha egészen ember lennék. Mert amikor idegen földön járok, oldalamon...

- Kétharmad részben isten, egyharmad részben ember! Nahát! - nevetett messze csengő hangon a leány. - Hallottál már ilyet? Milyen mulatságos! És mit érzel abból, hogy kétharmad részben isten vagy? Ez nagyon jó lehet.

- Nem, nem jó, egy csöppet sem jó. Nem mulatságos. Csak annyit tudok, hogy mindenki olyan ellenségesen bánik velem... idegenkedik tőlem... Hazugnak nevez... És csúfol is...

Gilgames szenvedett. Életének minden kínzó, megalázó, gyötrelmes pillanata eszébe jutott. Ó, mit nem adott volna, ha elpanaszolhatja szenvedéseit. Ha ez a leány, a széphangú Héa, meghallgatta volna. Ha fejére tette volna simogató kezét, lehajolt volna hozzá, s így szólt volna gyengéd, majdnem anyai hangon:

- Szegény Gilgames. Megértelek és sajnállak. Szomorú lehet kétharmad részben istennek lenni. Én nem csúfollak. Én szeretlek.

De a leányka nem szólt semmit. Nevetgélt, rá-rápillantott oldalvást, mint a madár, majd meg elnézett a távolba. Türelmetlenül simogatta pálmalevél szoknyáját.

- Most elmegyek - mondta határozottan. - Nagyon mulatságos ifjú vagy, ó, Gilgames. Ha akarod, holnap megint találkozhatsz velem itt, a teraszon. Hallgathatod az énekemet. Aztán mesélhetsz is azokról a távoli országokról, ahová szeretnél elutazni. Mondd, Gilgames - kérdezte hirtelen, mintha váratlan gondolat ötlött volna eszébe. - Milyen szép nyakláncod van! Lazúrkő?

Az ifjú boldogan mutatta meg a nyakláncot.

- Igen-igen régi. Anyámtól kaptam. Minden szeme más. Nagyon szeretem.

- Gyönyörű, gyönyörű... - suttogta Héa. Álmatagon simogatta apró ujjaival a nyakék remekbe metszett és csiszolt szemecskéit. Hol a kék köveket, hol Nannar erős fényű korongját nézte. - Ilyen szépet még nem is láttam. Hány éves lehet?

- Néhány ezer, azt hiszem. Tetszik?

- Nagyon. Ó, nagyon. Nagyon... - suttogta lázasan.

- Megengednéd, hogy fölpróbáljam?

Gilgames harangozó szívvel csatolta le a nyakéket, s a leány kezének meleg fészkébe ejtette.

- Most mintha kis kék madártojások volnának - suttogta révülten. - Sohasemvolt madár tojásai. Tartogasd egy kicsit a kezedben, talán kikelnek.

- Hogy elröpüljenek? - kacagott Héa.

A nyakába csatolta, leszegett állal nézegette, hogy csillog apró pikkelyű, sima mellén. Körül-körültapogatta remegő ujjaival. Jobbra-balra forgatta a fejét. Átszellemülten mosolygott.

- Szép vagyok? Illik?

Szép volt-e? Kondor fekete hajához, sötét szeméhez, pirosbarna kerek arcához, dombos, sima melléhez, gömbölyű nyakához? Istenem, Gilgamesünk ebben az elragadtatott pillanatban szeretett volna leborulni a Nannar-fényben álló leány előtt, úgy nézni föl a nyaklánc ragyogó kristályaival díszített képre. Vörös fényben izzottak a kék kövek. Vörös fényben izzott Héa sötét szeme. Vörös fény parázslott fekete fürtjei között.

- Add nekem... add nekem, Gilgames - suttogta önkívületben. - Ha egy kicsit... igen... ha egy kicsit... Nézd, én ezt a nyakakét... - összevissza beszélt, remegő ajka alig formálta meg a sebtében kapkodott szavakat. - Én ezt a nyakéket, ezeket a köveket... Tudod, ma láttalak először és szeretném, ha mindig emlékeznék...

- Neked adom - jelentette ki Gilgames, mint egy törvényt.

- Ó, jaj, ó, ó, de gyönyörű, de csodálatos... Igazán? - kiáltotta megint messze csengő hangon Héa. Sötét arca kipirult, mintha Nannar az ereibe csurgatta volna vérforraló sugarait. - Édes Gilgames, te különös ifjú... te valóban kétharmad részben isten vagy!

Gilgamesünk vállára tette meleg, párnás kezét, hosszan a szemébe nézett, majd megfordult, s könnyű, libbenő futással áttáncolt a terasz fényben fürdő négyszögén.

- Holnap, Gilgames, holnap! - kiáltott vissza a lépcsőről. - És köszönöm!

Lebukott a sötétbe, mint egy jelenés. Mint Istár, amikor az Alvilágba szállt. Gilgames megistenülve bámult utána.

Most hát Gilgamesünk boldog volt. Vígan, könnyen rótta a jeleket, rajongva hallgatta Ummu-tábat lelkes magyarázatait, madárként ülte meg a paripát, hősként csattogtatta kardját a tornamesterével, sasként vijjogott, bölényként dobbantott, nyíl módjára szállott a futópályán, kíváncsian figyelte a finom mosolyú tanító előadásait, vígan rohant magányos szobájába, s kéjjel vetette magát a faragott ágyon. Gilgamesünk most nagy volt, dicső, győztes, gazdag volt... miután nemcsak képzeletbeli utazásairól beszélhetett a titokzatos bújócskázó leánnyal, de még adhatott is neki valamit. Anyjától kapott több ezer éves, drága művű nyakéket. Valahányszor a nyakához nyúlt, s érezte, hogy megszokott dísze hiányzik, boldog remegés fogta el. Révülten mosolygott, mert látta a leányt Nannar fényében a nyakékkel, hallotta elragadtatott sikolyait s hálás köszönetét a sötétbe vesző lépcsőkről. Gilgamesünk boldog volt - elvettek tőle valamit!

Másnap este már jókor járt-kelt a teraszon. Samas, a hős, még alig bukott alá a tengerbe, a hűvös esti szél alig szárnyalt még végig erdők illatával terhesen a város fölött, az égen alig hunyorgott még Dilbat, Istár zöld fényű csillaga, Gilgamesünk már ott rója a kockaköveket nyugtalanul, kemény lépésekkel, mint aki végső leszámolásra készül. Hősök várják így halálos ellenfelüket, kifent bronzkarddal a kezükben, elszántsággal a szívükben. Vagy szerelmesek, ölelésre-csókolásra készen. Olykor-olykor megállt a terasz párkányánál, lenézett az éjszakára készülő város zegzugos utcáira. Hallgatta a bástyaőrök dobolását, a harsányan elkiáltott kettősóra számát. Végül elmúlt a nappali zaj, s feltámadtak az éjszaka rejtelmes hangjai. A füttyök, a bőgések, a pittyegések, a halál vérfagyasztó ordításai, a szeretkezés kurrogása.

Nannar fényleni, zengeni kezdett az Égen.

Gilgames figyelt: nem hall-e énekszót?

Nem hallott.

Nem hall-e nesztelenül surranó lépéseket? Két gömbölyded, könnyű, mezítelen láb surranását a fényben égő köveken?

Semmit sem hallott.

Újból járkálni kezdett. Az elszánt hős szorongó gyermekké törpült. Azután megint a párkányra ült. Megfürdette arcát a fényben, fülét az éjszaka hangjaiban, orrát az illatokban és zamatokban, egész testét a hűvös sugarakban.

De a teraszon nem jelent meg senki.

- Ha megkerülöm a párkányt és jobb lábbal érek vissza a pillérhez, akkor jön - gondolta Gilgamesünk, s nagy önuralommal lépdelte körül a teraszt a párkány mentén. Jobb lábbal lépett a pillérhez, gyorsan megfordult, s a lépcsőtorokra meredt. Nem bukkant föl a mélyből senki.

Aprózzuk meg a szót? Részletezzük, mint látta, hallotta Gilgames, hogy Héa jön, s mint fordult meg időnként, hogy tetten érje a vágyva vágyott alakot, amint a sötét lépcsőtorokból Nannar fényébe lép? Miként peregtek a meddő kettősórák, mint haladt az Égi Gyík kiszabott vándorútján, mint vonultak el a táj fölött a felhők, mint hangzott föl az erdőségben a fácánok kukorékolása?

Ha most kimondjuk, hogy Gilgamesünk hiába várakozott, senki sem fog meglepődni. Mint ahogy Gilgames meglepődött, amikor meg kellett értenie, hogy Héa nem jön.

Az ifjú hős összeroppant. Belefáradva a hasztalan keringésbe, a kockakövek számlálgatásába, a föltevésekbe, hogy a várt leány megérkezik, ha jobb vagy bal lábbal lép bizonyos helyekre, a hideg sugarak alattomos izzásába, a nem hallható hangokba, amelyeket Nannar sugdosott, a kérdésekbe, amikre nem kapott választ, Gilgames leült a pillér mellé, ahol tegnap éjszaka szépe üldögélt. Szívét keserű csalódás, mély megalázottság emésztette.

Itt ülök most, ó, Héa - mondta magában jajongva -, ahol te ültél. Mennyit kerestelek, hogy lássalak! Mennyit űztelek, hogy megtaláljalak! Miért hívtál ide, ha most elhagysz? Ó, itt ülök egyedül, vágyódom utánad s menekülni szeretnék előled. Tele a szívem énekeddel, számon érzem csókodat, noha nem csókoltál, karjaimba foglak, noha távol vagy tőlem. Minden porcikám a te édességeddel telt meg, noha nem ízleltem édességedet. Miért aláztál meg? Nyakadba csatoltad nyakékemet, s nem jöttél. Megkérdezted, hová fogok hajózni, s nem jöttél. Milyen hitvány, megvetendő, csúf szörnyeteg vagyok én, hogy kinevetsz, s nem jössz el hozzám! Undorodom magamtól, iszonyodom hosszú ujjaimtól, csupasz testemtől, zöld szememtől. Legjobb lenne leugornom a mélységbe, ha te is utálatosnak tartasz... Ó, de nem lehet, hiszen szép vagy, bájos vagy, okos vagy, szeretet lakik benned irántam és megértés, te tudod, hiszen kérdeztél, hogy milyen nehéz kétharmad részben istennek s csak egyharmad részben embernek lenni! Miért nem jöttél hát? Beteg vagy? Hirtelen elutaztál? Nem ereszt anyád, a vén szipirtyó? Apád, a repedt hangú énekes? Van valakid már, egy nyomorult, gyáva, keshedt, ostoba, úszóhártyás, pikkelyes fickó? De ki állhat meg előttem, Gilgames előtt, aki kétharmad részben isten vagyok s csak egyharmad részben ember? Ha megtalálom őt, szétverem a képét puszta ököllel, összetaposom, mint egy bogarat, s leköpdösöm. Ó, jaj, neked is vannak úszóhártyáid, Héa, bár egészen finomak és kicsinyek, te is pikkelyes vagy, szépséges Héa, én kicsi egyetlenem, noha egészen aprók, simák és csillogók, s te fekete szemű vagy, bár úgy csillog szemed mélyén Nannar, mint a kútban... Nem is néztél rám, iszonyodtál tőlem... Ezért nem jöttél, tudom. Ó, de utálatos megvetni való szörnyeteg vagyok én! Hogy mutatkoznál az én társaságomban az emberek között? Mindenki ujjal mutogatna rád: ott megy Héa azzal a pucér emberrel, azzal a szörnnyel!

Így panaszkodott magában Gilgames, miközben lenézett a mélységbe. Rimánkodott, hősködött, összetört, utálta önmagát, szerelmet vallott, verekedett, győzött, legyőzték.

Végül fölvirradt a reggel. Gilgames ronggyá tépve lecammogott a teraszról, ágyára vetette magát, s mély álomba merült.

Ha most egyenesen kimondjuk, hogy Héa másnap, sőt harmadnap sem jelent meg a teraszon, noha Gilgames meg-megújuló bizakodással várta, ismét nem fog meglepődni senki. Mint ahogy Gilgames meglepődött. De mikor Héa negyedszer sem mutatkozott, bele kellett nyugodnia, hogy szépe vagy nem hederít rá többet, vagy elutazott. Még fölment a teraszra, még számolta a kockaköveket, még jajongott a pillér mellett, még játszott a gondolattal, hogy leveti magát a mélységbe, de végül is komolyan a sarkára állt. Nincs tovább! Héa megszületett, Nannar-sugárból és dalból szövődött. De most föllibbent előtte, mint a láng, s eltűnt örökre.

A papnő azonban nem Nannar-sugárból és dalból szövődött. Test volt, szerelmi tudomány. Gilgames, hogy annál gyökeresebben tépje ki szívéből a sugárhang leányt, egy este csöngetett az alázatos heréltnek, s megparancsolta, hogy teremtse elő a papnőt.

- Nyomban intézkedem, ó, uram - készségeskedett a herélt.

Némi idő elteltével halkan nyílt az ajtó, s a kis papnő belépett.

Leborult a gyékényre, ártatlan csípője paráznán kerekedett Gilgames mohó szeme előtt, dereka karcsú volt, válla, felső karja sima és kenettől illatos. Gyöngyfüzérekkel díszített fekete haja leomlott a gyékényre. Karperece kéken csillogott.

- Hiszen te majdnem olyan vagy, mint Héa! - mondta Gilgames boldogan. Rögtön lehajolt, fölemelte a papnőt, ölébe ültette, megcsókolta.

- Nem bírod már a mérget, amit valaki a szívedbe harapott? - kérdezte a papnő nevetve. - Vagy talán teljesen meggyógyultál?

- Meggyógyultam! - kiáltotta Gilgames diadalmasan.

Minden úgy történt, ahogy történnie kellett. A papnő tapsolt a mirszu meg a sör láttán, ujjacskáival tömött egy kis édességet Gilgames szájába is, megitatta a poharából. Táncolt előtte, s zilált haja között vadul villogott a szeme, amikor megkérdezte: tetszik-e. Elénekelte azt a régi, bájos kis dalt a virágról. Ölébe heveredett, mesélt az erdei tisztásról, a tóról, a kunyhóról, a két vadászó férfiúról, a nyilazó gyermekekről, a majommal kötekedő kisleányról. Megcsókolta Gilgamest az ajkával, a fogával, a szempillájával.

Gilgames diadalmas volt, férfi volt.

Végül átadták magukat egymásnak. Gilgames behunyta a szemét, szomorú boldogságot érzett. Nem a papnő feküdt karjai között, nem a papnő teste vonaglott szerelme tüzében, nem az ő illatát érezte, lihegését hallotta. Héa volt! Akit sohasem ölelt, sohasem csókolt, sohasem érintett!

Gilgames szája elkeseredett. Karjai csüggedten lehullottak. Az ölelés mámora után feneketlen ürességet, ásító sivatagot érzett maga körül. Olyan magányt, hogy szeretett volna fölordítani: Héa! De hallgatott. Közönyösen tűrte a papnő gyengéd simogatását, hallgatta nehéz lélegzetét, nézte félig hunyt szemhéja alól szendergő, fáradt arcát. Amikor pedig reggel az asztalkához ült, hogy kagylóhéj fésűjével rendbe szedje zilált haját, befonja a gyöngyöket, s fölvegye finom kötésű pálmalevél szoknyáját, Gilgames elfordult. Nem akarta látni ismert, csömörlésig ismert mozdulatait. Úgy tett, mintha mélyen aludnék.

Pedig nem aludt, csak élettelen teste hevert mozdulatlanul, mint a sivatagban szomjan veszett vándoré, aki hosszú-hosszú, tikkasztó napokon át bolyongott víz után hiába.

Gilgamesünk emlékezetében a papnő csodálkozó kérdése maradt meg csupán: "Hová lett a nyakéked, az a páratlan ékszer, ó, Gilgames?"

Nyakához kapott, tapogatta a helyét. A csodálatos, egyszeri találkozásból nem maradt egyebe, csak a nyakék - hiánya. Így emlékezett ezután arra az éjszakára. Az egyszer hallott csengő, szárnyaló énekre. A leány arcára, szemére, szavaira.

- Hová lett gyönyörű nyakláncod, ó, fiam? - kérdezte Szabitum az asztalnál.

- Hová lett szépséges nyakéked, ó, Gilgamesünk? - kérdezte csúfondárosan Lugal-anna-mundu.

Si-lu-dárat, a szótlan ifjú, csak lenéző pillantást vetett rá, ajkát alig sejthető gúnyos mosolyra vonta.

- Nem viselem többé - suttogta Gilgamesünk. A füle égett.

- Mintha ugyanilyet láttam volna Tücsök dagadt nyakán - szurkált felé Lugal-anna-mundu szelíd tekintettel.

- Hol láttad? - riadt föl Gilgames.

- No, hát Héa puffadt nyakán, azén a vakarcsén. Találkoztam vele a Harmadik Kapu előtt. Szép nyaklánca van. Nagyon réginek látszik. Ilyet ma már nem készítenek. Jól megnéztem, hiszen Héa szegény, valami herélt énekes az apja, ha-ha-ha! Kérdés, hogy honnét vette... No, de hát te nem is ismered Héát. Hol találkoztál volna vele? Hacsak akkor nem, amikor éjszakánként valamelyik teraszon tutul, s nem hagyja aludni az egész templomvárost!

Gilgamesünk alig várta, hogy egyedül legyen. Porba sújtva hevert ágyán. Szívét a kételkedés kígyói mardosták. Minden harapásuk egy-egy kérdés volt, minden feleletük egy-egy csöpp méreg. Honnét tudja Lugal-anna-mundu, hogy találkoztak a teraszon? Honnét, hogy az énekhang után kódorgott, mint dühös vadász a lantmadár után? Héa csak játszott vele? Csalogatta lépcsők, folyosók labirintusán keresztül-kasul, miután megtudta, ki az a csupasz, zöld szemű ifjú, aki úgy megbámulta? Játszott vele és kinevette? Elkérte nyakékét, s városszerte fitogtatja, hirdeti, kitől kapta emlékül? Egy szóra, egy mosolyra, egy köszönetért? Hát mégsem beteg, nem is utazott el, csak egyszerűen nem akar többé találkozni vele?

Szegény Gilgamesünk kínokban fetrengett. Elméje nem fogott, izmai nem engedelmeskedtek. Nem tanult, nem figyelt, nem kérdezősködött. Nem tudott lovagolni, súlyos kardcsapásokat fogadott mesterétől zokszó nélkül, súlyos szidalmakat, mintha nem is hallaná. A futópályán cammogott. Még enni sem tudott, nyelve taplóvá lett, nem érezte Szabitum asztalának zamatos ízeit.

Ekkor történt, hogy Gilgames, egyedül merengvén és búslakodván a Nannar-fényben, könnyű kéz érintésére rezzent össze. Megfordult. Héa állt előtte.

- Beteg vagy, ó, Gilgames? - súgta olyan szelíden, mint az illatos szellő.

Gilgamesünk csak nézte, nézte, mint aki álmot lát s fél, hogy elrebben, ha csak meg is mozdul. Szívében harag hullámzott, öröm ragyogott, megalázottság hánytorgott, győzelem dobolt.

- Hol voltál? Miért nem jöttél? - kérdezte végül félénken, de szemrehányóan.

Héa szeme tágra nyílt, mintha magába akarná szívni az egész világot csodálkozásában. Szelíd arca ártatlan volt, mint a csecsszopóé, aki nem tudja, honnét csorog szájába az édes anyatej. Ajka megnyílt egy kissé, mint az a piros virág, amit fekete hajában viselt.

- Én? Mikor?

- Hát amikor elmentél, azt mondtad... hogy másnap azon a teraszon, ahol énekeltél...

- Én? Nem tudom. Nem emlékszem. Csakugyan mondtam volna? Nem álmodtál, ó, Gilgames?

- Nem álmodtam! - kiáltotta fojtott hangon az ifjú, s úgy érezte, torkon kell ragadnia ezt a hazug szukát, ezt a semmit, ezt a kis lotyót. - Lehet, hogy mégiscsak álmodom... - suttogta azután. Mert mégis magához kellene szorítania, ölelésével megfojtania, halálra csókolnia ezt az édes, hangból-sugárból szőtt jelenést.

- Hol voltál? - kérdezte rekedten.

- Ugyan, hol lettem volna? Elutaztam apámhoz, a tanítóhoz. Nem is utaztam, csak a város másik végében voltam.

- Lugal-anna-mundu látott téged a Harmadik Kapunál.

- Lugal-anna-mundu hazudik, mert az Ötödik Kapunál találkoztunk.

- Mondtad neki, hogy tőlem kaptad a nyakéket?

- Mit képzelsz rólam? Vagy inkább magadról? Hát azt hiszed, kiabálva futkosok a városban, s hirdetem, mint valami dicsőséget, hogy tőled kaptam, tőled kaptam, tőled kaptam? - felelte Héa, s kihívón hátravetette fejét, élesen nézett Gilgamesre. - Vagy tán megbántad, vissza akarod kérni?

- Ó, Héa, Héa... - nyögte Gilgames gyötrődve. - Miért alázol így meg...

- Nos, jól van - mosolygott Tücsök szelíden. - Túlságosan elbizakodtál. Miért? Mert kétharmad részben isten vagy? De én is vagyok valaki. No, nem haragszom. Ó, Gilgames, ha arra az éjszakára gondolok, amikor te engem vagy inkább az énekemet az egész palotában... De mit is mondok. Amikor azon a teraszon ott az énekemet hallgattad, emlékszel? Én a pillér mellett ültem, egészen elöntött Nannar csodálatos fénye, mint most, te pedig a lábamhoz telepedtél az árnyékba... Ülj le megint, ó, Gilgames! Mondd, ne énekeljek neked?

Hát hogyne emlékezett volna! Sőt annál tisztábban emlékezett, mennél reménytelenebbnek látta, hogy mindaz megismétlődhet. És hogyne kívánta volna hallani énekét! Hogyne telepedett volna most is a párkány mellé, az árnyékba, hogyne bámult volna föl a fényben fürdő leányra?

- Énekelj, Héa - kérte, s leült a sötétbe.

- Énekelek, ha te is mesélsz nekem utazásaidról, amelyeket sohasem tettél.

Ezúttal ismét fölcsendült a leány ezüstös, rejtelmes hangja. Csattogott, csicsergett, hajladozott, lengett, szárnyalt, megcsuklott, lehullott, fölcsapott. Ismét sugárrá és hanggá vált egész valójában. Tiszta sugárból volt gyermeki feje, a hajában virító piros virágszirom, elragadtatott arca, sima nyaka, a csodálatos lápiszlazuli nyakék, domború, feszes melle, a pillérnek feszülő illatos karja. Tiszta hangból volt a pillantása, a mozgása, szoknyája zizegő rebbenése, dereka hajladozása, fekete hajának könnyű lebbenése. Gilgames szemével-fülével itta őt.

Héa ezúttal Dumuzi siratóénekét énekelte. A megrendítő ősi dal könnyeket csalt a szemébe. S a könnyek, mint piros korallgyöngyök, lassan peregtek Gilgames fejére, Nannar vörös fényében. Oly szép volt az ének, a terasz, az éjszaka, a hidegen izzó fény, a sugarak édesen kínzó ömlése, hogy Gilgamesünk szeméből is peregni kezdtek a könnyek.

Mikor a leány abbahagyta énekét, amelyben láthatólag maga is gyönyörködött, ismét uralomra jutottak az éjszaka állati hangjai. Sokáig ültek szótlanul.

- Hát most mesélj, Gilgames, hallgatlak - biztatta szelíden Héa. S mintegy véletlenül, Gilgames vállára tette hűvös kis kezét.

Gilgames legyőzte megrendültségét. Dadogón, egyre keresve a szétfutó silány szavak szebbjét, beszélni kezdett.

Nem ecseteljük részletesen Gilgames mondanivalóit. Hiszen gondolhatjuk, mit mondott Héának, sőt azt is, mit nem mondott, ő is úgy volt, mint a vízözön előtt annyi más ifjú: mindent el akart mondani, s nem tudott hová lenni dühében, mert semmit sem mondott.

Így például bőven beszélt utazásairól meg arról is, hogy milyen különös emberek laknak a föld hátán. Szólott érdekesnél érdekesebb állatokról s azok természetéről meg titkos erejéről, amint Ummu-tábattól, a finom mosolyú, kitűnő tanítótól hallotta. Mindez már magában véve is sok volt. És mégis: semmi. Mert nem egyszer, nem is tízszer nekiveselkedett, hogy a fődologra térjen, vagyis, hogy minden lépésénél, minden evezőcsapásánál, minden távolba suhanásánál ott van mellette Héa... De hát amikor éppen mondani akarta, vagy a leány tekintett reá olyan hűvösen, hogy belefagyott a szó, vagy ő érezte szánalmasnak magamagát, így a vallomás ezúttal is elmaradt.

Mindegy, a leányka szép volt s kimondhatatlanul kedves Gilgames szívének. Az éjszaka pedig teli varázzsal, sugárzással, halhatatlan zenével. Úgy, hogy mikor Keleten pirkadni kezdett a rózsaujjú hajnal, s Héa derekát kiegyenesítve, pálmalevél szoknyáját lesimítgatva kijelentette, hogy most immár haza kell mennie, Gilgames még nagyobb szomorúságot és magányt érzett, mint először. Hiába akarta hát gyökerestül kitépni a sugárból-hangból szőtt leány képét. Hiába volt oly győzedelmes. Hiába vette karjába a művészetét oly pompásan értő kis papnő. Hiába csüggedt el annyira, hogy már semmivel sem törődött. Hiába szúrt belé a csalódottság kígyómarása is. Ha most megmondhatta volna, hogy Héa és csak Héa és senki más, zokogni tudott volna megkönnyebbülésében.

Boldog sietséggel csatolta le bokájáról szépen csiszolt lápiszlazuli perecét, mikor a leány, már indulóban, rajta felejtette éjsötét szemét, s tikkadó hangon kérte, mutassa meg neki. Gilgames nemcsak egy bokaperecet, de mindent odaadott volna, csak lássa a leány gyönyörködő arcát, ragyogó, lázas tekintetét, hallja gyors, sebtében kapkodott ujjongó szavait. Ezúttal maga kérte, tegye a lábára. Elégedetten látta, hogy Héa a párkányra támasztja gömbölyded lábát, s fölcsatolja az ékszert.

Így állott egy pillanatig, föltámasztott lábbal, Nannar fénye végigparázslott selymesen csillogó lábikráján, megvillogtatta a zöld tüzű kék ékszert, sőt besuhant fölemelt szoknyája alá is, ahol a duzzadó hús életteljesen feszült. Gilgames szédült. Szerencsére zsibbadás állott a karjába, szíve megbénult, különben megölelte s vadul magához szorította volna Héát. Így azonban csupán tikkadó ajakkal dadogta:

- Milyen szép... Milyen szép vagy, ó, Héa!

- Szép vagyok? Illik?

Hogyne illett volna! Mennyivel gömbölydedebb s mégis karcsúbb volt most a csiszolt kék karikával ékesített boka! Mennyivel gyötrőbb, izgatóbb az egész lábszár! Amikor pedig Héa egymás mellé szorította a lábát, s szoknyáját a térde fölé emelte, hogy végignézzen karcsú vázához hasonló lábszárain, olyan volt, mintha föl akarna emelkedni Nannar sugárzenéjének hullámain, csak a lápiszlazuli bokaperec kötné a földhöz.

- Ó, Gilgames, milyen jó... milyen kedves ifjú vagy te! - kiáltotta Héa boldogan. Mindkét kezét Gilgames vállára helyezte, úgy nézett a szemébe. Hogy meddig tartott ez a mély szembe nézés? Pillanatokig, egy kettősóráig vagy tízig, talán évekig? Ki mondhatná meg? Csak az bizonyos, hogy Gilgames úgy érezte: korszakokig tartott, lehatolt nemcsak egész elmúlt életének mélyébe, de föl a jövendőbe is. Mégis nagyon-nagyon rövidnek látszott.

- Ezt a perecet mindig viselni fogom - suttogta Héa meghatottan -, hogy emlékezzem második találkozásunkra... és arra, amit azokról a kétpúpú emberekről meg a fekete tevékről meséltél. Ha akarod, holnap megint megtalálhatsz itt... most Dumuzi siratását tanulom. Élj boldogul, ó, Gilgames... és köszönöm!

Hangtalanul nevetett, elkapta kezét, megfordult, s Nannar vörös sugaraiban, amelyek már bágyadozni kezdtek Samas közelgő fénye előtt, táncolva iramodott a lépcső fekete torka felé. Ott még intett, mielőtt alámerült volna az Alvilágba. Keze meglebbent, mint kendőcske a szélben.

Most hát Gilgames oly boldog - s egyben boldogtalan - volt, hogy szinte meghasadt a melle fékezhetetlen örömében, Héa szereti! Ehhez már nem fér kétség. Ha ő, Gilgames, nem lett volna annyira topa, sőt barom, megölelhette, megcsókolhatta volna. Héa bizonyára a vállára hajtotta volna gyermeki fejecskéjét, nyitott szájjal csókolta volna vissza - mint az a kis papnő! - s megsúgta volna neki, hogy avattatása után az övé lesz. Hozzámegy feleségül, elkíséri utazásain, királynéként ül majd mellette faragott trónusán, este pedig megoldja pálmalevél szoknyácskáját, hogy mellé bújjon a sárkányokkal díszített ágyba.

De majd holnap!

Addig is hosszú-hosszú nappal állott előtte, gyötrelmes, untató, üres tevékenységek láncolata. Írás, tanulás, ebéd, vívás, futás, a tornamester gorombaságainak elviselése, Ummu-tábat mélyértelmű magyarázatai. Holott ő egyre a Napot nézte, egyre a homokórát leste. Siettetni szerette volna Samast kiszabott útján, a másikat megfordítani, hogy gyorsabban peregjenek a lusta homokszemek.

Ebédnél Szabitum hosszasan nézte Gilgamesünk lábát, majd bölcsen a szemébe tekintett, de nem szólt. Gilgames füle parázslani kezdett. Lugal-anna-mundu többször is lepillantott az asztal alá, de ő már bezzeg szólt, szelíden, bár Gilgames úgy hallotta, annál csúfondárosabban:

- Hová lett gyönyörű bokapereced, ó, Gilgamesünk?

- Nem viselem többé - rebegte Gilgames. - Elvégre férfiú vagyok, s úgyis... úgyis elég szokatlan a külsőm.

- Ó, mennyire kerülöd a föltűnést! - gúnyolódott a szép, okos leány. - Bárcsak a nők is ilyen szerények lennének... s ne vágyakoznának örökké nyakékek s lábperecek után!

Ezúttal az ifjú, komoly Si-lu-dárat is megszólalni méltóztatott. Fölényes pillantást vetve előbb a húgára, majd Gilgamesre, ezt mondta:

- Igen.

Gilgames hallgatott. Gyorsan bekapta eledelét, meghajolt Szabitum előtt, s kisietett a teremből.

Lugal-anna-mundu megjegyzése mérgezett nyíl volt a szívében. Holott semmi esetre sem gondolta, mintha Gilgames ajándékozta volna az ékszert, hiszen semmi oka sem volt erre gondolnia. Az meg különösképpen nem fordult meg a fejében, hogy éppen egyvalakinek ajándékozhatta, ugyanannak, akinek a nyakláncot. Ó, dehogy gondolt ilyesmire Lugal-anna-mundu! És szörnyűség elképzelni is, hogy már látta a bokaperecet. Héa lábán, pláne, hogy Héa dicsekedett is vele.

Nem, nem, efféléről szó sincs... Gilgames szívében mégis mérgezett nyíl volt Lugal-anna-mundu megjegyzése.

Meg kellene ismét szökni! Ladikot lopni, mint hajdan, fölmászni egy hajóra, elbúcsúzni Szurippaktól örökre.

Dehát itt van Héa. Éppen most szakadjon el tőle, amikor szereti?

Gilgames agyába vakító gondolat vetett fényt. Héával együtt kell elmennie!

A gondolat nagyszerűségétől megragadva, Gilgames felugrott ágyáról, s vadul keringeni kezdett szűk szobácskájában. Nemcsak ez a szoba lett most szűk számára, hanem a palota legnagyobb terme, a templomváros szentélye, sőt udvara is. Maga egész Szurippak. Az egész birodalom! Szerette volna szétvetni a falakat, elszállni a messzeségbe.

De legelőbb is Héához szeretett volna repülni. Hiszen olyan egyszerű az egész! Ő, Gilgames, szabad, fiatal, erős. Tudománya nem megvetendő. Szegénynek sem lehet mondani: van még egy fülbe való aranykarikája. Héa pedig mit hagyna itt, amit sajnálnia érdemes? Apját, a tanítót, aki a város valamelyik zugában a tanulók ajándékaiból él, s úgysem törődik méltatlanul mellőzött leányával? Apját, a repedt hangú énekest, aki silány javadalmazása ellenében zengi szólamait Inninni ünnepélyein? Anyját, aki faképnél hagyta a tanítót? A másik leányt meg a két fiút? A várost? Leánytársait?

Ha Gilgames azt mondja: jöjj velem, nyomban megy.

Reszketett izgalmában.

Alig temette el Samas a tenger hullámaiba fáradt fejét, Gilgamesünk máris a teraszon volt. Ha első ízben hősnek érezte magát, aki karddal a kezében várja halálos ellenségét, most hatalmas szárnyakat cipelt, szerette volna kibontani őket és szállni, szállni, beláthatatlan messzeségbe, idegen, új, csodálatos országok felé. Ha a múltkoriban türelmetlenül keringett a párkány mellett, számolva a kőkockákat, s figyelve, jobb vagy bal lábbal lép-e a pillérhez, most ketrecbe zárt albatrosz volt, amely vadul vergődik rácsai mögött, s véresre sebzi büszke fejét.

Aprózzuk-e a szót? Ha megmondjuk, hogy Gilgames hiába vonszolta szárnyait, hiába keringélt, csapdosott, vergődött ketrece rácsai között, hiába sebezte véresre büszke fejét, hiába nézett a távolba, ahová Nannar zengő sugarai vonták, senki sem lepődnék meg. Miként Gilgames meglepődött, belátván, hogy szépe ezúttal is hiába várakoztatja.

Szárnyaszegetten, csüggedten ült Gilgames a pillér mellé. Szíve csordultig megtelt bánattal, megalázottsággal, reménytelenséggel. Szemét lehunyván, s legördülő könnyeit keze fejével törölvén, így jajongott magában:

- Ó, Héa, kegyetlen vagy, gonosz vagy, istentelen szuka vagy, semmi egyéb! Magam vagyok, és hiába várlak! Mindkét kezedet a vállamra pihentetted, hosszan a szemembe néztél, boldog voltál és vidám. Úgy viselkedtél, mint aki szeret egy kicsit... igen-igen kicsit... s megérti, milyen nehéz kétharmad részben istennek s csak egyharmad részben embernek lenni. Szenvedek, Héa. A földön fetrengek kínomban, s nevedet kiáltozom: Héa! Héa... de te nem hallod meg. Senki, semmi vagyok. De hogyan is gondolhattam, én őrült, hogy szerethess engem? Hiszen csupasz vagyok, mint valamely undok béka, úszóhártyám nincs, zöld a szemem, mint a... nem, mint a hegyi tó, hanem mint a poshadt pocsolya! Még Samas tekintete sem csillan meg benne, hogyan láthatnád meg a mélyén saját gyönyörű arcodat? Szörnyeteg vagyok, csapása enmagamnak és az embereknek. Atyám valóban Nannar, a gonosz Égi Gyík, azért teremtett, hogy mindenki megutáljon, elkerüljön, s a mélységbe vessem magam... Ó, Héa, édesem, kicsi húgom, anyám, válts meg nyomorúságomból!... Héa, hazug vagy. Tudom, kínozol s kinevetsz. Hideg a szíved, mint a hegyikristály, s üres, mint a vízen futó szivárványos buborék. Könnyű vagy, Héa. Pattanj szét, tűnj el keserű, magányos életemből. Ki akarsz fosztani s lerúgni a mélységbe, mert utálsz. Hogy is tudsz ennyi utálattal még mosolyogni rám? Hazug vagy minden porcikádban, rothadt a szíved, nincs is szíved, tapló izzik benned, nem szív. Leugrom a mélységbe, de szeretni foglak mindörökké. Édes, édes Héa, te legszebb, legdrágább kincse felemás életemnek! Beteg vagy, szegényke? Vagy elutaztál? Apádnál tartózkodsz, a jóságos tanítónál? Megrémült anyád, mert ajándékot fogadtál el tőlem, a csupasztól, a zöld szeműtől, s rabságban tart, te pedig keservesen zokogsz sötét szobádban? Ó, csak még egyszer hallhatnám énekedet! Ha hozzám szökhetnél, megvigasztalhatnál, megsimogathatnád lüktető fejemet...

Lecammogott a teraszról, ágyára vetette magát, sírt. Majd mély álomba merült.

Gilgamesünk keservesen vonszolta életét. Minden este fölment a teraszra. Mondjuk-e, hogy hiába? Ki lepődnék meg rajta? Már maga Gilgames sem lepődött meg, annyira bárgyú nem volt.

Egy este azonban ismét a teraszon merengvén, fülét megütötte a csodálatos hang. De most nem fordult meg, nem is moccant. Akkor sem, amikor Héa ott állt mellette, s könnyű kezét ráhelyezte Gilgames vállára. Szíve ugyan vadul kalapált, egész teste izzott, de nem mozdult, rá sem nézett. Miért nézett volna, ő, a csupasz testű, a hosszú ujjú, a zöld szemű? Hiszen most már bizonyos, hogy Héa játszik vele, csúfondáros szavakat mondogat magában, mikor mesél neki... Múltkoriban is összekeverte a púpos tevét a fekete bőrű csupasz emberekkel.

- Haragszol, ó, Gilgames? - suttogta a lány szellőhangon. - Tudom, haragszol. Meg is érdemlem. - Föltelepedett a párkányra, fél karjával a pillért ölelte, fél karjával Gilgamesünk vállát. Szemét anyai jósággal pihentette az ifjú lehajtott fejen. - Sajnállak, Gilgames. Hiába vártál. De hirtelen apámhoz, a tanítóhoz kellett mennem, beteg a néném, őt ápoltam. Bocsáss meg.

Gilgamesben nagy melegség áradt el. Mégiscsak gazember vagyok - gondolta -, hazugsággal vádoltam ezt a tiszta szívű, jóságos leányt... Holott beteg nénjét ápolta! És bocsánatot kért.

De még nem mert hinni. Csak a fejét emelte föl, hogy kutatón nézzen a leányka kútmély, sötét szemébe.

- Bocsáss meg, ó, Gilgames - ismételte Héa. - Ugye megbocsátasz? Csak nem hiszed, hogy két olyan gyönyörű ékszert fogadok el tőled s megcsallak? Nézd, ha akarod, mondok valamit. Már a múltkor akartam mondani, de féltem... Jöjj el hozzánk, Gilgames. Ismerd meg jóságos anyámat, apámat, a zengő hangú énekest. És majd otthon is énekelek neked.

Héa szép volt, szebb, mint eddig. Hajában nagy piros páfrányvirágot viselt, nyakán villogott a zöld tüzű, kék nyaklánc, gömbölyű bokáján a csiszolt perec. De nemcsak szép, jó is, mint az édesanyja. Gilgames ezúttal először érezte egy nő igazi jóságát. Azt a jóságot, amely elvesz tőlünk, s nem ad cserébe semmit, csak az örömet, hogy elfogadta, amit adtunk.

"Bocsáss meg, ó, Gilgames! Bocsáss meg, ó, Gilgames!" - ezek a lenyűgöző szavak csengtek Gilgames szívében. S elnyomtak minden egyéb hangot. Az élet, a világ zaja alig szűrődött át rajta, elveszett ebben a mindent túlcsengő, tiszta hangban.

De ne aprózzuk megint a szót.

Boldog, izgalmas várakozással eltelt napok után Gilgamesünk, megfürödvén a templom medencéjében s megkenekedvén illatos olajjal, meg is fésülködvén illően, úgy érezte, testben-lélekben fölkészült a szent útra. Mert valósággal szentnek érezte az indulást első látogatására a szent otthonba, ahol szívének Istárja lakik.

A távolság nem volt nagy, az út nem volt hosszú. Hiszen Héa a templomvárosban lakott, mégpedig nem messze Inninni szentélyétől s a papnők kolostorától. Mégis, mintha legalább egy danna, azaz: mérföld távolságra kellett volna mennie. Pedig jól kilépett. Azt is tudjuk, hogy Gilgamesünk nem volt valami lassú járású ifjú, noha bánatában ő is úgy cammogott, mint az úszóhártyás, alacsony, kövér, mindennapi emberek. Ám ezúttal nem nyomta bánat, nem szegték szárnyát sem csalódások, sem megaláztatások. Úgyszólván repült.

Samas sugarai vakítottak. Miután erősen közeledett az esős évszak, a levegő fülledt, nehéz volt. Fokozta a Nannar vonzása által egyre jobban feltornyosodó levegőtenger sűrűsége is. Olykor nehéz, vastag felhők hömpölyögtek át az égen, hullott is belőlük néhány nehéz csepp, de az emberek azért óvakodtak kimenni sötét odvaikból, ahol a gyékényen heverészve, mezítelen testüket vízzel locsolgatva édes mirszut nyalogattak s bóbiskoltak. A roppant falak mély sikátoraiban alig mozdult valaki. Metszők, szinte fájók voltak a kőkockákon vibráló sugarak, élesek, mélyek, szinte feketék az árnyékok. A templomváros ilyenkor vakító napfényt, forróságot sugárzott. A bástyák, a magas épületek s az udvarokat övező oszlopcsarnokok körvonalai reszkettek. Nehéz, szorongató volt mégis a kövek évezredes mozdíthatatlansága.

De Gilgames nem érzett sem forróságot, sem fülledt párát. Fürgén ment, ahogy első látogatásra induló ifjúhoz illik.

A kapukat őrző kéribbuk merev arcán nyájas mosoly merengett. Fenevadtestükön lovagolni lehetett volna. Nem volt bennük semmi félelmetes.

Befordulván a célba vett épületbe, lépcsőn indult tovább. De a lépcső nem fölfelé vezetett a magasba, hanem lefelé, bár nem túlságosan mélyre, korántsem az Alvilágba. Csak a földszintig, miután az épület, természetesen, magas alapzaton állt. Ezredévek előtt épült ősi palota maradványai emelték hátukon, hogy újabb ezerévekbe vigyék.

Gilgames szaporán átment egy szűk belsőudvaron, s máris a templomi énekes ajtaja előtt állott. Egy pillanatig jól szemügyre vette. A Nap sugarai éppen az ajtóra tűztek. Szegényes faajtó volt, bőrsarkokon függött, fakilincs zárta. Mint a forró napfényben ellenségesen behunyt szem. Körös-körül az épület ajtajai sorakoztak, nagyjából ugyanilyenek. És az emeletek körben futó tornáca. Itt-ott lehanyatlott a korlát, mintha elbágyadt volna a fényben. De az ajtók mind csukva voltak, és semmi nesz sem hallatszott sehonnét.

Gilgamest kínzó érzés szállta meg. Talán később kellett volna jönnie. Amikor az ajtók tárva vannak, kihallatszik az emberek tereferéje, a gyermekek sivalkodása, kacagása, az estebédre sülő eledel sistergése, kicsap a zamatos illat meg a tűzhely kesernyés füstje... Amikor nem ilyen konokok az ajtók, nem ilyen magukba merültek az emberek.

Fölemelte az ajtófélen függő fabuzogányt, s óvatosan megkocogtatta a deszkát.

Várt. Semmi nesz. Csak a szíve dobogott hangos dobbantásokkal.

Ismét megveregette az ajtót, ahol a kopogtató fényesre kalapálta.

- Ki az? - hangzott odabent egy rekedtes, reszelős asszonyhang szinte riadtan.

- Gilgames - rebegte az ifjú, mint valami varázsigét.

Az ajtó megnyílt.

Idős néni állott a küszöbön. Tenyerét hunyorgó szeme elé tartotta, fonnyadt arca kíváncsian fordult Gilgames felé. Alacsony volt, alacsonyabb a sumér nők átlagánál, Gilgamesnek válláig sem ért. Orra mereven kiszúrt beteges képéből. A szeme is szúrt egy kissé. Kiszúrtak töredezett, száraz pikkelyei közül a csontjai is: vállperece, a könyöke, a bordák kosárfonása. Tiszteletreméltó emlői fonnyadt, nedvtelen gyümölcsét vállkendő takarta szemérmesen, ahogy idősebb hölgyhöz illik. A kendő csücskeit nagy levelű, szegényes tűzésű pálmalevél szoknyája övébe szorította.

- Gilgames? - ismételte az idős hölgy rendkívül nyájasan. Fonnyadt orcája kiderült, szúró tekintete barátságossá vált, vékony ajkán szíves mosoly játszott. - Ó, Gilgames! Vártunk! Jaj, bocsáss meg, Gilgames, olyan rendetlen vagyok! Meg sem fésülködtem még! Dehát egészen váratlanul jöttél, ó, Gilgames, ámbár Tücsök említette, hogy megtisztelsz bennünket... Jöjj beljebb, ne nézd a mi szegénységünket... Lépj be, ó, Gilgames!

Az ifjú áhítatosan belépett.

Ez hát a szent, meghitt otthon, énekesmadarának meleg fészke. Szűk, kopár szoba, egyik végében Inninni égetettagyag szobrocskája virágok között, másik végén egyszerű heverő, kecskebőrrel takarva. A földön szakadozott gyékény. Egy asztalka is állott még a szobában, cserépkancsó, kókuszhéjban datolya. Bal felől újabb ajtó nyílt, ugyanolyan egyszerű, dísztelen deszka, mint amin belépett.

Gilgamest mélyen meghatotta szépének egyszerű, mondhatnók szegényes otthona. Ő bronzfigurákkal, veretekkel díszített szárnyas ajtókon járt ki s be, cifrán szőtt gyékényen lépkedett, cédrusasztalhoz ült, ezüstkorsóból itta a sört, ezüsttálból ette a mirszut, ágyára sárkányokat faragott az ismeretlen művész, nem kecskebőr takarta, hanem oroszlánbőr... Ez a szobácska anyja szegényes, de megszokott, tömjénillattól átjárt hajlékára emlékeztette. Gilgames egyszerre visszacsobbant gyermekkora édes, tiszta vizébe. Ó, ez a kis szoba! Ez a szegénység! Ez a cserépkorsó meg kókusztál az asztalkán! Hogy mosolyog rá, hogy integet felé, hogy kelleti magát. Hiszen mind régi ismerősei, szinte hozzánőttek!

Héa anyja is úgy állt ott, mint az övé. Jóság, szelídség, csendesség áradt belőle.

- Üdvözöllek, ó, Gilgames - köszöntötte illő nyájassággal, amikor az ifjú gyámoltalanul megállt gyermekkora térdig érő, tiszta patakjában. - Hogy szolgál az egészséged? Ülj le, ide ni, a heverőre. Csak kényelmesen... Mindjárt jön a férjem, s Tücsök is azonnal itt lesz. Borzasztó ez a hőség, kibírhatatlan, ó, Gilgames! Az én szívem már nehezen bírja...

Szegény szív, szegény szent anyai szív! Immár nehezen bírta a forróságot. Sebesen lüktetett, látszott a sovány nyak ütőerén. Mennyi gond, munka aggódás, virrasztás, szeretet, fájdalom, csalódottság emésztette ezt a jóságos anyai szívet. Úgy virult ki belőle a szépséges kis Héa, mint lótuszvirág a fáradtan elterülő, sötét tóból.

Alig ült le Gilgamesünk, máris szapora suttogást hallott az ajtón túl. Szíve megvonaglott. A suttogó ajak úgy jelent meg előtte, ahogy a teraszon éneklés közben látta. Suttogás, dörmögés hallatszott ismét. A dörmögés nyilván a derék templomi énekes hangja volt.

Az ajtó kinyílt - de nem Héa lépett be, hanem egy nagyon-nagyon alacsony, kövér, kissé félvállú, nagy fejű férfiú.

- Hallom, Gilgames? - kérdezte kötélvastag, de azért zengő szóval. Tenyereit összetette, homlokához emelte, mélyen meghajolt, amennyire csak a pálmalevél szoknya korcából kiforduló hasa megengedte. - Üdvözöllek szerény hajlékomban, ó, Gilgames! Hogy szolgál az egészséged? Hallottam már rólad s szép tehetségeidről.

Összetett tenyerek, hajlongás, üdvözlő szavak, kérdezősködés az egészségi állapotról, mindez a szokásos, illő módon ment végbe.

- Iszonyú forróság - jelentette ki a férfiú fújva. - Mondják, Nannar okozza. Mondják, nem is fog ezután csökkenni. Mondják, Nannar nagy bőségben zúdítja majd ránk az esőt, de a forróság nem fog enyhülni. Mi lesz ennek a vége, ifjú barátom?

Gilgames alig fejtette ki véleményét, mely szerint Nannar nemcsak nagy esőt hoz majd, de előbb-utóbb világpusztító víz és tűzözönt is, a kövér férfiú máris afelől érdeklődött, hogy a Világtorony építése valóban megkezdődik-e rövidesen, s igaz-e, hogy minden templomi énekes családostul helyet kap benne. Hozzáfűzte még, hogy amennyiben a hír téves volna, már most tisztelettel kéri ifjú barátját és testvérét, szóljon egy szót érdekében, amikor a Világtorony elkészül, mert ő, bármennyire nehéz is az élete, nem ért a kuncsorgáshoz, előkelő barátok megkörnyékezéséhez. Szegény ugyan, de büszke, és ezt a tulajdonságát nem adná...

Gilgames repesve ígérte segítségét. Hiszen a gondolattól is megborzadt, hogy Héa derék, jóságos szülei kívül rekedhetnének a megmentő Világtornyon. Közben szorongva leste az ajtó nyílását.

- Nekem most dolgom van - fújta a kövér férfiú sürgősen. - Meg kell tanítanom néhány szólamot a kar új tagjaival. Mert nemcsak énekelek, ifjú barátom s testvérem, ha szabad mondanom: nemcsak szépen énekelek isteneink és istennőink dicsőségére, hanem olykor-olykor tanítok is. Pfű, de duhasztó meleg van! Mindegy, a kötelesség szólít. Élj boldogul, béke veled, ifjú barátom és testvérem. Én most a családom iránti kötelesség küzdőterére lépek.

Azzal felcihelődött, s kigördült az ajtón.

Ő kigördült, Héa pedig belebbent.

Gilgames ráemelte rajongó szemét. Ez volt a pillanat, amelyben Gilgames életének ki kellett lendülnie a megálmodott messzeségekbe.

Héa rosszkedvű volt. Nem is igen titkolta. Kapkodó szavakkal üdvözölte Gilgamest, elhadarta az illendő kérdéseket. De nyugtalanul pillantott hol Gilgamesünkre, hol tisztes anyjára. Leült, fölugrott, nevetgélt. Végül előkapott egy félig kész pálmalevél szoknyát, az asztalka mellé telepedett, s elmerült a levelek gondos fűzögetésében.

Gilgames szívét kínos szorongás fojtogatta.

De hiszen ez ugyanaz a leány, akivel a lépcsőn találkozott, akit éjszakánként keresett, akinek a hangját hallgatta, akit vadul hajszolt, akinek a lábánál ült, akinek odaadta ősi nyakékét, gyönyörű lábperecét... Ott csillog most is a nyakán, szoknyája alól kikacsintó bokáján!

A nyitva hagyott ajtón kegyetlen fénnyel tűzött be a Nap. Kemény sugarait rávetette a gyékényen ülő leányra meg anyjára.

Hideg, vizsgáló tekintettel nézte. Ugyanaz a haj, ugyanaz a kerek arc, ugyanaz a szempár, ugyanaz a lányos mell, kurta szoknya, gömbölyded láb, az az ezüstpikkely fátyol a testén, az a hang... S mégsem ugyanaz. Héa eltűnt. Aki itt ül szoknyája alá húzott lábbal s a munka fölé hajol, nem Héa!

- Gilgamesünk milyen tervekkel foglalkozik? - kérdezte nyájasan az anya.

- Én, én... király leszek majd - felelt közönyösen Gilgames. Fájó szívének mindegy volt már, ki ül majd mellette a királyi trónuson.

- És most mivel foglalkozik a mi Gilgamesünk? - nyájaskodott tovább az anya, hogy betöltse valamivel a leány megjelenésekor támadt üres csendet.

- Most tanulok... írok, lovagolok... egyszóval, nevelőim foglalkoznak velem. Majd azután... - most kellett volna elmondania, hogy messze utazik, világokat jár be! Csakhogy csüggedt kezével lemondóan legyintett. Sóhajtott. - Azután meg kell tanulnom a Hét Ház tudományát, s majd beavatnak...

A hölgy arca elfanyalodott.

- A Beavatottak mind olyan ijesztő emberek - nyöszörögte némi iszonyattal. - Ők nem járnak a földön, de azért földi életet élnek... Mindent olyan félelmesen látnak. Ó, Gilgames, nem félsz a Beavatottaktól? Veszedelmes emberek. Nem úgy látják az életet, amilyen valóban. Miért nem foglalkozol valami egyszerűbb, hasznos, békés munkával? Vagy ott a kereskedelem! Hidd el, ó, Gilgamesem, a kereskedés ma nagyon biztos pálya. Ma már nem ütik agyon a kereskedőt, nem fogják el a karavánját, hajóit nem süllyesztik el. Lugal nagy király. A kereskedés szépen föllendült alatta.

- Ugyan, anyám - csivogott türelmetlenül Tücsök -, vajon annyira érdekes-e, hogy Gilgamesünk mi lesz? Beavatott, borbély, kereskedő? De hiszen ő már külsőleg is egészen más. Nézd meg jól. Ilyen férfiúból csak Beavatott lehet. Újjá fog születni a világ végezetéig, nem úgy, mint mi, szegény halandók, akik agyaggá válunk... Hiszen kétharmad részben isten!

Ennyi gúnyt Gilgames még sosem hallott szendén mosolygó leányszájból. Ilyen firtató, éles karvalytekintetet még sosem látott szelíd anyaszemből. Úszóhártyátlan lábát maga alá húzta, kezét háta mögé rejtette, zöld szemét árnyékba fordította, szíve kővé meredt.

Most megértette Gilgames, miért kellett éjszakákon át bolyongania folyosóról folyosóra, teraszról teraszra. Miért kellett odaadnia nyakláncát s lábperecét. Miért hasztalanul várnia a megígért találkozóra. Megértette Lugal-anna-mundu csúfondáros szavait, Si-lu-dárat mosolyát. Még azt is megértette ebben a napfényes, metsző pillanatban, hogy Héa miért keverte össze a púpos tevét a csupasz fekete emberrel. Mindent megértett.

A régi anyai hajlék tömjénfüsttől átitatott falai semmivé váltak. A cserépkorsó mosolya oly kaján volt, mint egy szörnyetegé. A gyékény piszkos, a kecskebőr büdös. Anyja helyén egy horgas tekintetű, karvaly orrú szipirtyó ült, áthatóan vizsgálta őt, s lappangva kinevette. Héa helyén az a sohasem látott kis vakarcs, aki hetykén mutogatja értékes kincseit, dicsekszik, hogy semmiért, puszta köszönetért kapta egy utálatos fickótól, aki azzal kérkedik, hogy kétharmad részben isten.

De az ő helyén sem az a Gilgames ült, aki a teraszon Nannar-fényben fürdő sugár-hang leánykát csodálta. Nem, a heverőn egy finom alakú, izmos, hideg, büszke ifjú ült, zöld szeme agátfénnyel villogott, csupasz nyakát keményen fölszegte... Gilgames fölállt.

- Most elmegyek - mondta kissé reszelős hangon, de visszavonhatatlanul.

- Ó, Gilgames - kiáltott a leány színlelt ijedelemmel -, ilyen hamar! Hiszen megígértem, hogy énekelni fogok!

- És a szép utazásokból sem hallunk semmit? - csengett a szipirtyó mézesen. - Ó, Gilgames, mesélj nekünk valamit távoli országokról, palotákról meg azokról a kétpúpú emberekről, akiket Tücsök annyiszor emleget!

De Gilgames csak állott. Mereven, hosszan nézte őket. A kopár, piszkos szoba teli volt kegyetlen napfénnyel. Héa lapos arcán anyja vonásai ütöttek át. A vénasszony töpörödött, csontos alakjában vicsorogtak a kiütköző csontok.

- De hová is mennél ilyen hamar, ó, Gilgames? - csengett Héa. - Hiszen még datolyát sem ettél, sört sem ittál. No, maradj még. Én kérlek... Legalább a gyűrűdet mutasd meg. Ó, jaj, de csodálatos gyűrű! Add ide, hadd lássam.

Gilgamesünk mosolygott.

- Datolyát nem eszem, sört nem iszom, ó, Héa - mondta nyugodt, rettentő hideg hangon. - És a gyűrűt nem adhatom oda, mert avattatásom után ez a gyűrű megmutat mindent, amit látni kívánok. Azt is, ami az emberek szívében rejlik. Nem is maradok tovább, gondolkodnom kell azon, amit tiszteletreméltó anyád mondott: a Beavatottak veszedelmes és ijesztő voltán... Talán borbély akarok lenni vagy kereskedő, még nem tudom. Ha akár ez lennék, akár az, nyomban vissza fogok térni, ó, Héa, s mesélek neked utazásaimról, amelyeket sohasem tettem... Éljetek boldogul.

Kiment a vakító napsütésbe. Egy fejjel magasabb volt, amikor kilépett az ajtón. Egy elvesztett nyaklánccal, egy bokapereccel s egy örökre eltűnt leányalakkal gazdagabb.

Jó darabig peckesen haladt. Sem a forró napfényt, sem a nehéz, párás levegőt nem érezte. De azután elmenvén két kapuőrző kéribbu mellett, megállt. Az emberarcú szörnyek gúnyosan vigyorogtak. Gilgames föltekintett az épületre. A nyitott ajtók csúfondáros szája nevetett. Tovább ment. És íme, mindenütt rátátották szájukat az ajtók, az ablakok: kinevették... Áthaladt a hídon, kilépett a Szent Városból. Jobbra-balra sötét sikátorok nyíltak, öblösen nevették őt. Amerre elhaladt, kacagtak az utcatorkok, az ajtók, röhögtek a kapuk, vigyorogtak a keskeny ablakrések. Hamarosan kijutott a városból. A hatalmas bástyakapu szélesre tátott szájjal, bömbölve röhögött.

Mindenen elömlött Samas forró fénye.

Gilgamesünk egy mérföldkőre telepedett.

- A Beavatottak mind olyan ijesztő emberek! - nyávogta némi iszonyattal az anya. Némi iszonyattal? De milyen iszonyattal!

- A Beavatottak ismerik az istenek titkát - vitázott a vénasszonnyal Gilgames. - Ostoba némber vagy! Honnét tudhatnád te, mi a kinyilatkoztatás? A világ Szent Számainak és Mértékeinek igazsága? "Veszedelmes emberek!" Honnét tudhatnád te, ostoba némber s te is, taknyos leány, milyen időtlen óceánokon gázolnak át a Beavatottak, míg ti születtek, agyaggá váltok, s közben egyszer-kétszer megfordítjátok a homokórát? Elmentek Inninni templomába, énekelitek a misztériumokat, leborultok, s megvalljátok bűneiteket, koszorút tesztek a fejetekre, s fölvonultok a Szent Úton, esztek az Eleven Szívek Áldozatán, lerészegedtek, fölnéztek az Égre, s bámuljátok Samast, Nannart meg Ninib seregét... Ennyi számotokra a világ, az istenek és istennők hatalma, az élet. Borbély kell nektek meg kereskedő, ha-ha! Ők nem ijesztők. Nem veszedelmesek. Megszületnek, s megfordítják a homokórát. De Lugal több mint húszezer éve él, apám, Atra-Hasis, több mint ötvenezer év óta... S ha megismerem a Hét Ház titkait és a Szent Számokat, én is újjá fogok születni... Ijesztő ember leszek. Veszedelmes. Már most az vagyok. Ijesztő a csupasz testem, ijesztő az úszóhártyátlan kezem-lábam, ijesztő a szemem, ijesztő a világos arcom... Hát jól van.

Elnézett a város kapuja felé. A kapu ásított s röhögött.

- Jól van - mondta ismét. - Nem kellett volna Samas fényében látnom Héát. Nem lett volna szabad, csak éjszaka, Nannar sugárzásában találkoznom vele. Ó, Nannar! - sóhajtotta. - De azért szép volt, és bár sohase jött volna föl Samas! Íme, megbotránkoztatott a kezem és levágtam. Most nincs kezem, ami megbotránkoztatott... de azért szép volt.

Könnyezett.

Mert az ember levághatja elüszkösödött kezét, de az a kéz azért fáj, meg-megmozdul, hogy a pohár után nyúljon, szerszámot fogjon. A levágott kéz örökre a miénk marad. Gilgames lemetszette s eldobta Héát - de Héa azért mindig fájt neki, mindig az övé maradt. Főként éjszaka, mikor az őrülten sugárzó Nannar reszketeg fényében szétomlottak a világ kemény tömbjei. Amikor a zengő sugarak áthatoltak a bástyákon s a palotákon, az emberek agyán és szívén, a sárkányok óriás testén és a bogarakon, a fák láthatatlan sejtkristályain s a föld vastag kérgén az Alvilágig. Héa éneke megcsendült. Leányalakja, bodor feje, kútmély szeme, fekete hajában a húsosan virító piros virág nesztelenül megjelent Gilgames előtt. Vállán érezte könnyű gyermekkezét. Látta a nyakék zöld tüzű kék kövein, a bokaperec villogó karikáján a túlvilági fény parazsát. Föltárultak előtte a meredek lépcsők, a teraszok. Folyosók zegzugain futott végtelen iramban, dobogó szívvel. Bejárta a templomudvar fényben égő síkját, a fekete oszlopcsarnokok mély sötétségét, belépett Inninni szentélyébe, leborult a karcsú istennő rejtelmes arca előtt, megkerülte az aranyos oszlopokat, beszívta a tömjén s a virág dús illatát.

Régen elmúlt már a vízözön, új ég és új föld tárult az emberek elé, Gilgamesünk haja többszöri újjászületés után is megderesedett már, amikor a levágott kéz még egyre élt, sajgott, fázott, mozdult, integetett. Megsimogatta fáradt arcát, verejtékes homlokát, pihentette álmatlan éjszakáin, segítette, ha el kellett hárítani útjából tövist vagy rosszindulatú embert. Gilgamesünk nemegyszer azzal az érzéssel riadt fel álmából, hogy a levágott s ellökött kéz olyan valóságosan ő teste és vére, mint annak idején, amikor megpihent a vállán Nannar fényében. Sőt valóságosabb teste-vére volt. Mert nem halt meg vele, nem válhatott agyaggá soha.

Gilgamesünk azonban akkor, amikor a röhögő városkapu előtt a mérföldkövön ült, csak azt tudta még, hogy a kezét, amely megbotránkoztatta, lemetszette, s elviselhetetlenül fáj. Egyre a Nannar sugaraiban fürdő teraszokat, lépcsőket a lemetszett kéz egyre az éneklő leányalakot simogatja, meg őt simogatja az a könnyű, fájó kéz. Gilgames volt, összeszorította a fogát, megfeszítette zokogásra a mellkasát, ökölbe facsarta úszóhártyátlan kezét. De könnyeinek itt, ahol senki sem látta, nem parancsolhatott. Sűrűn forrón hullottak csupasz térdére, Gilgamesünk sírt.

- Ó, Héa - sóhajtotta szomorúan -, miért is kellett téged a napfényben látnom? Miért találkoztam anyáddal, apáddal, a kétpúpú emberrel meg a mezítelen fekete tevével? Miért szálltam le a lépcsőn otthonodba? És miért égett lázban a szemed, amikor a gyűrűmről beszéltél?

Így üldögélt több kettős órán át, amíg Samas a tengerbe nem temette fáradt arcát. Akkor az árnyak megnőttek, a világ súlyos tömbjei remegni kezdtek. Halkan fölzendült Nannar sugárzása.

Gilgames fölkelt a kőről, letörölte könnyeit, s bement a városba. A kaput éppen bezárták mögötte. Visszanézett rá: nem röhögött többé.