Az istenek sugallatát csak nagy fölbuzdulással, odaadással, nemegyszer szenvedéssel lehet fölfogni. Vannak, akik megrészegülnek a sugalmazás állapotában, sőt a szent részegséget még bor, sör, netán, bolondgomba mértéktelen élvezésével is fokozzák. Vannak, akik mogorván elvonulnak a világtól, s ha embert látnak a közelben, vicsorognak, mint a veszett kutyák. Vannak, akik csöndesen megülnek mély révedezésükben, mint a kotló a tojáson, vagy kisgyermek az éjjeliedényen, s megint vannak, akik összerogyásig rohangálnak, bezárt vadként ostromolván a világegyetem szűk rácsait. Ismét vannak, akik átszellemült mosollyal figyelmeznek a Belső Hangra, s eközben szemrebbenés nélkül isszák ki víz helyett a tintatartójukat, s az utcán tülekedő sokaság közepette is úgy lépdelnek, mint gólya a virágos réten. Olyanok is vannak, akik a sugallat érzésének szelére ünnepi hangulatba esnek, megborotválkoznak, megfürdenek, meghintik magukat illatszerrel. Vannak, akik méltóságosan telepednek asztaluk mellé, de percenként fölugorva hol a szobában igazítanak meg egy ferdén álló bútort, vagy alkalmatlanul lobogó függönyt, hol az árnyékszékre futnak, így könnyítvén magukon. Olyanokról is hallottunk, akik térdüket rázzák, foggal tépdesik tövig rágott körmüket, orrukba túrnak, vakaróznak. Mások megint az istenszag közeledtére fölütik orrukat, mint a vadászkutya, elrohannak a város legtávolibb pontjáról legsürgetőbb dolguk közepette is, és asztalukhoz vágván magukat, vad iramban róják a kinyilatkozás varázsjeleit.

Még többet is szólhatnánk erről, de most Gubbubu van soron.

Tudjuk, hogy évezredek óta egy nagy művön, élete egyetlen s legfőbb művén fáradozott. Aztláni tapasztalatait szedte szép rendbe, örök okulásul eljövendő évezredek számára. Ebben az időben újfent Aztlánban járt, mint Lugal követeinek egyike, hogy dűlőre juttassa az okos király és főpap terveit. Az aztláni követek ugyanis a földrengés után hazájukba távozván, semmi hírt sem adtak magukról. Lugal s munkatársai türelmesen vártak. Remélték, hogy a fontos terv megbeszélése Aztlánban sem tarthat örökké, bár rengeteg ága-boga volt. De esztendők múltak esztendőkre, és egy kicsinyke ezüstlap sem érkezett, sőt a hajósok állításai szerint messzi tengereken nem volt látható aztláni gálya. Mintha a hatalmas világbirodalom szó nélkül elsüllyedt volna.

Lugal és munkatársai türelmetlenül vártak. Végül elhatározták, hogy ismét követeket küldenek a távoli birodalomba. E követség vezetője újból Gubbubu lett, egyik tagja Titu, a kiváló mérnök, hogy ismertesse a Világtorony tervét, a másik Samas-Lamasszi, a volt erechi kereskedő, ez idő szerint nárigu, hogy a szükséges anyagi feltételekről számot adhassson.

Így járt Gubbubu ismét Aztlánban.

De, sajnos, hiába. Aztlán királya udvariasan meghallgatta Gubbubu több mint két kettősóráig tartó csodálatosan fölépített szónoklatát, majd bőséges ötperces válaszában biztosította Szurippak követeit, hogy a Hármas Birodalom főpap-királya iránt mély testvéri érzelmeket táplál, népe fölvirágzásának ügyét a szívén viseli, s nem fukarkodik áldozatok bemutatásában sem. De a nagy király tervét nem tartja időszerűnek. Engedje meg tehát a nagy király, hogy ajánlatát kissé jobban megfontolja, újabb tájékozódásokat nyerjen, s azután készséggel siet majd ő maga, hogy a birodalmuk között ősidők óta fennálló szoros testvéri kapcsolatokat a Világtorony fölépítésében is gyümölcsöztessék.

Gubbubuékat ellátták minden jóval, ünnepségeket rendeztek tiszteletükre, a lakomákon maga az istenkirály is megjelent, aranyosvörös tiarával a fején. Az arannyal borított óriási oszlopcsarnokban pedig hemzsegtek a festett arcú, tollas, vörös bőrű előkelőségek. Újra megmutatták Gubbubunak és társainak a főváros arannyal borított templomait, roppant palotáit, zsúfolt könyvtárát, a többszörös falgyűrűvel övezett város szépségeit, majd a kikötőbe kísérvén őket, hajójukat ünnepélyesen elbúcsúztatták.

Gubbubu, jelentést téve a király-főpapnak, kénytelen volt beismerni, hogy Aztlán királyának válasza egyfajta tlimtlu, s most már nem lehet mást tenni, mint egyfajta mitlalival fogadni a dolgot. Ő mindenesetre latba veti egész tudását, tapasztalatainak minden kincsét, s ezután is a szurippak-aztláni barátság elmélyítésén fog fáradozni, mert hiszi, hogy fáradozásának gyümölcse...

Lugal elismerően bólintott. Megajándékozta Gubbubut egy szép sastollal, szíves köszönetet mondott fáradozásaiért s megengedte, hogy ezután a Belit-szeri Íróvesszeje címet és méltóságot viselhesse.

Gubbubu az irigylendő siker után még nagyobb lelkesedéssel vetette magát műve átdolgozásába.

Azok közé a Beavatottak közé tartozott, akik nappal kimért rendben tesznek eleget polgári kötelességüknek. Megjelent a királyi tanácsban, a Vének Tanácsában, a templomi áldozatokon, egyszóval minden olyan helyen és alkalomkor, ahol és amikor egy megbízható, bár független gondolkodású, érett, az emberi nem jövőjében, királya uralomra termettségében, polgártársai tisztességében tántoríthatatlanul hivő, némileg óvatos férfiúnak illik megjelennie. Gubbubu valóban ismerte a helyes mitlali törvényeit. A homokórák emberét megvetette, mérsékelten szánta is. Nem vegyült a tömegbe, noha jólétét, boldogságát szorgalmasan munkálta. Büszke volt utazásaira, készülő művére, de illő, méltóságteljes szerénység illatozott körülötte. Tudásával meg volt elégedve, ámbár nem kérkedett vele. Elismerte Szurippak művelődésének rohamos emelkedését, de figyelmeztetett Aztlán magasabb színvonalára mint élő példaképre. Hangoztatta, hogy az emberi nem jövőjének megalapozásában Szurippaké a döntő szó, de szerényen emlegette erechi származását - mármint a saját származását - is. Megvetéssel fordult el azoktól, akik Lugal halálos betegségéről, ellene elkövetett varázsmerényletekről, Szurippak várható romlásáról s Erech vagy Eridu gyors bosszújáról suttogtak, de önérzetesen hirdette a három birodalom testvéri, egyenlő jogú együttműködésének s az okos király uralma alatt virágzó szabadságának szükségességét is.

Egyszóval: a nappal kettősóráiban Gubbubu megbízható, szolgálatkész, méltóságteljes állampolgár volt. Az éjszaka hűvös, csendes kettősóráiban azonban az isteni sugallatok följegyzésének, azaz: nagy műve újabb, most már végleges átdolgozásának szentelte magát.

A város déli kapuja mellett egy szűk sikátorban lakott, magasan, a harmadik emeleten, igen szerény, de ízlésesen berendezett lakásban. Padlóját aztláni szőnyeg borította, falain aztláni fegyverek csüngtek, amelyeket csak a szakértő szeme tudott megkülönböztetni a szurippaki mérgezett nyilaktól, az erechi nagy erejű íjaktól, az eridui szögletes pajzsoktól. Több asztalkán szintén aztláni tárgyak állottak: koponyából készült, arannyal díszített ivóedény, karcsú aranykorsó, citrom nagyságú, aszalt, hosszú hajú, sárga emberfej, egy cserépből való tárgy, amiről nem lehetett tudni, micsoda, s milyen célt szolgál, egy hosszú, széles kovakés, amellyel nyilván emberi szíveket vágtak ki az aztláni áldozatokon, aranyból készült, rémületes álarc, amelynek szemgödreibe Gubbubu valamely nagy madár hosszú, szürke evezőtollait szúrta. Egy másik asztalon kókusztálban bizonyos aztláni piros eledel kínálkozott. A szakértő megállapíthatta, hogy az aztláni kókuszhéj hajszálra olyan, mint a szurippaki, s a benne levő csemege is igen hasonlít a szurippaki gyümölcspéphez. De éppen ez volt benne a különös.

Ugyancsak aztláni ezüstmécsesben vaj pislákolt. Gubbubu csak ennek a mécsesnek a fényénél tudta fölfogni az isteni sugallatot.

Alkonyatkor könnyű estebédet evett: sült húst, hagymát, fokhagymát, kenyeret, datolyát, mirszut, lepényt s egyéb apróságot. Bort ivott hozzá, mert a sör álmosít. Szerény estebédjét egy tisztességes öregasszony készítette el és tette elébe. Gubbubu méltóságteljesen ült az asztalka elé, lassan evett, kimérten ivott, jól beosztotta, megrágta a falatokat, porciózta a kortyokat. Elhúzta az evést, hogy közben előkészüljön a sugallat befogadására. Estebéd végeztével a tiszteletreméltó szótlan öregasszony elhordta a maradékot, elvitte az edényeket, s egy kis kancsóban jamgyökérből ifjú leányok tiszta szájában rágott s nyálával erjesztett erős italt állított az asztalkára. Mellétette a szivarozáshoz szükséges faszenet. A szivart maga Gubbubu sodorta magagyűjtötte levelekből, aztláni módra, s az öreg hölgy semmi kincsért sem nyúlt volna hozzá, nehogy megrontsa valamely, a szivarban rejlő varázslat. (Beavatottak szokatlanabb holmijához egyébként sem tanácsos nyúlni.) Ezután tiszteletteljesen visszavonult.

Gubbubu most nagy körültekintéssel megmosakodott, az asztalka elé ült, elrendezte fatábláit, toronyba rakta a kész művet, megvizsgálta íróvésőjét, egy kis aztláni ládából kiválasztott egy vastag, barna szivart, megtapogatta-nyomogatta, szívott rajta néhányat, hogy lássa: jól szelel-e, a parazsat a szivar végéhez nyomta, s néhány hatalmasat pöffentett. Ez volt az a pillanat, amikor agya kellően ködössé vált a sugalmazás fölfogására. Sokáig ült így. A levegőbe bámult. Majd íróvésőjét finoman a sima táblára téve, róni kezdte az apró, görbe, görcsös jeleket.

Gubbubu egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy műve az örökkévalóság számára készül. Beavatott volt, bizonyos pillanataiban az időtlenség óceánját gázolta, füle Ninib seregének zenéjére figyelt. Időnként ivott egy kortyot a tüzes folyadékból, belebámult a kéken terjengő varázsfüstbe, s boldogan érezte agya ködös zsongását, megtapogatta apró kontyán ágaskodó tollait, kicsiny piros álszakállát, lesimította s megnézegette aztláni szőtt szoknyáját, s arcát méltóságteljes merevségbe kényszerítve elégülten dünnyögött.

Honnét tudta Gubbubu, hogy műve túléli a világpusztulást, hogy késő évezredek múltán az egyiptomi főpap birtokába kerül, az majd elmondja a nála látogatóban járó Solonnak, Solontól Platónig jut, s Platón reánk hagyományozza, most immár valóban az örökkévalóság számára? Igaz, Gubbubu műve nem szóról szóra egyezik Platón reánk maradt Timaiosával. De mindegy. Mégis Gubbubunak tartozik leróhatatlan hálával az emberiség. Gubbubu elvégre éppúgy beavatott volt, mint Egyiptom főpapja, mint Solon vagy Platón.

"...A tenger partján, a sziget tlumiján egy síkság van - írja Gubbubu -, valamennyi síkság legtermékenyebbje s legcsimtlibbje. E síkság szélén, mintegy harmincszor ezer könyök távolságban a tengertől, alacsony hegy áll. Ezen lakott Okean, egyike azoknak, akik a földből a világ kezdetén támadtak, feleségével. Csak egy leányuk volt. Amikor a leány fölnőtt, atyja és anyja meghalt. Tlalok szerelemre gyulladt iránta, feleségül vette, egyfajta várat épített a dombon, kisebb-nagyobb falgyűrűkkel övezte, s három csatornával vette körül. Ezt a dombot berendezte, s ez könnyű volt neki, mert egyfajta isten volt. Gyümölcskerteket is létesített. Házasságából öt ikerpár született. Ezért Aztlánt tíz részre osztotta, az elsőszülöttnek odaadta a dombot és a várat, és a többi testvér fölé egyfajta kacikává tette. A többit is egyfajta királlyá emelte, s nevet is adott nekik. A legidősebb neve, az első kacikáé, aki valamennyi fölött egyfajta tlimulit gyakorolt, Atli, azaz: Víz volt..."

Ezután nagy gonddal újra lemásolta a többi király nevét, uralkodásának módját, országának kiterjedését, földjeit, terményeit, a királyság öröklésének törvényét.

"...E királyi nemzetség - írta továbbá Gubbubu - egyfajta dús gazdagságra tett szert, aminő csimutli sohasem volt egy országban sem, sőt a jövőben sem lehetséges. El van látva mindennel, amire városnak és birodalomnak szüksége van. Bár a környező országok sok mindennel ellátják, a szükségletek java részét maga állítja elő. Így mindenekfölött azt, amit a bányászat hajlítható s olvasztható ércekben nyújt, köztük egyfajta rézöntvényt, amit Százszorszépnek nevezünk, s ma már az egész világon elterjedt. Az arany után ezt becsülik legtöbbre. A sziget azonban bőven szolgáltat egyebet, amit az erdő az építőknek nyújt, s a vad s szelíd állatok nagy sokaságát táplálja. Nagy számban él ott egyfajta óriási elefánt, azaz pipiti..."

Ecsetelvén Aztlán állatfajtáinak gazdagságát, a fűszerek és illatszerek leírására tért át Gubbubu. Majd a gyümölcsök, a föld terményeinek sokaságát írta le, hogy áttérjen az eledelek változatosságára, jóságára, a gyomorra tett kitűnő hatására. Megemlített egyfajta csemegét, ami a túlterhelt gyomor javára szolgál, minden izgatószert, nedvet tartalmazván, ami csak kell. Ezt a csemegét csimcsunak nevezte, s apróra leírta készítésének módját, miután, igen helyesen, úgy vélte, hogy késő évezredek múltán is javára lesz majd a túlterhelt gyomrú emberiségnek. Sajnos, a mű e része elveszett. Csak Platón említi, ámde a leírás mellőzésével.

A mű egy másik, nem kevésbé fontos része így szólt:

"...A lakosok, mivel a föld mindent megad nekik, templomokat, királyi palotákat, kikötőket, hajógyárakat építettek, egyébként is beépítették az egész birodalmat. Először hidakat építettek a csatornák fölött, amelyek az ősi várost övezik. A várat már tlimlali ott építették az istenek és az ősök lakóhelyén, ahol ma áll, egyik örökölte a másiktól, s mindegyik igyekszik bővíteni. Ma a nagyság és a szépség egyfajta csodálatraméltó látványát nyújtja..."

Miután Gubbubu nem is egyszer személyesen járta be a csodálatraméltó aztláni Szent Várost, részletesen leírta a csatornák szélességét és hosszát, a hidak nagyságát, s hogy mekkora hajók tudnak behatolni egészen a Szent Városig a legszélesebb csatornán, a legmagasabb híd alatt.

"...A hidakon, a tenger felől való átjárással szemben, tornyokat és kapukat emeltek, a köveket fehér, fekete és vörös színben a sziget tlumiján levő hegyoldalakból s a töltések külső-belső oldalából nyerték, ezáltal a parti dombok oldalában egyfajta mélyedéseket nyertek hajóépítő műhelyek számára, amelyeket ilyenformán maguk a sziklák födtek be. Építkezéseikhez részben ugyanilyen színű köveket használnak, részben másféle színű köveket raknak össze, miáltal az épületek egyfajta természetes szépséget öltenek. A legkülső földsánc körül futó falat érccel borították be, a belső falakat ónnal, a várat magát pedig, azaz a Fehér Várost, tetőtől talpig rézzel, s ez úgy ragyog, mintha arannyal borították volna. A templomokat pedig kívül-belül tiszta arannyal. A királyi palota..."

Most lemásolhatnék Gubbubu páratlan művéből a palota szépségének, épületei nagyságának, a főszentély, Tlalok szentélyének leírását, építési módjának ismertetését, ezüst- meg aranydíszeinek gazdagságát, a mennyezet elefántcsont borításának ragyogását, az aranyból öntött szobrok csodálatosságát s a legcsodálatosabbat; magának a főistennek szobrát, amint kocsiján áll, s hat aranyból öntött szárnyas paripát hajt, feje a mennyezetet éri, körülötte száz aranydelfin ficánkol. Az oltár leírását, amelyen a hatalmas, gazdag birodalom nagyméretű áldozatait bemutatja. A templom meg a palota kertjeinek, meleg fürdőinek, medencéinek ecsetelését. A katonai gyakorlótér képét, külön az emberekét s külön a lovasokét. A testőrség lakásainak részletes felsorolását. A hajóépítő műhelyek elképesztő munkájának rajzát, ahol a háromsor-evezős gályák készülnek. Majd a szokások, törvények ismertetését, az ünnepek és áldozatok leírását. De elvégre nem citálhatjuk Gubbubu nagy művét a maga egész terjedelmében. Ennyi is elegendő, hogy megismerjük, fontosságát hozzávetőleg megítéljük, Gubbubunak Aztlán iránti hódolatát megértsük és helyeseljük, írásművészetét csodáljuk. De még írásművészeténél is jobban bámuljuk azt az egyfajta mitlalit, amivel művét szigorú rendbe szedte, okosan beosztotta, higgadt előkelőséggel megfogalmazta, s újra meg újra kicsiszolgatta, törölte, bővítette.

Így dolgozott Gubbubu hajnalig.

Akkor gondosan elrakosgatta tábláit, a művet ládikába zárta, hamuval beszórt asztalát elrendezte, a másik szobában újra megfürdött, tollait levetette, álszakállát gyöngéden megfésülte, aztláni szoknyáját pálmalevél szoknyával cserélte föl, s álomra tért.

Ki értené meg ezek után, hogy Ur-Ba'u a király szobájában találkozván Utnapistimmal, s a tanácskozás megkezdésére várván, Samas-Lamasszi meg Titu jelenlétében így üvöltött:

- Mit művel manapság Gubbubu, az a barom? Még mindig Aztlánról kapar?

- Csitt! - intette szájára tett ujjal Utnapistim, s körülnézett.

- Kiabáltam talán? - rebegte ijedten Ba'u Szolgája. - Nem akartam, nem akartam... azt hittem, suttogok.

A két idegen férfiú elfordulva nevetett.

Ezzel az Aztlánnal, amelyről Gubbubu fő művét írta, kellett volna megegyeznie Lugalnak a Világtorony építésére. Gondoljuk el, minő hatalmas segítséget jelentett volna Aztlán tudós mérnökeinek, bástyaépítő mestereinek, csatornaásó munkásainak tudománya, piros, fekete meg fehér kövei nagy tömegének, rengeteg hajójának, jól felszerelt arzenáljainak mérhetetlen mennyisége!

Lugal belépett, a tanácskozás megkezdődött.

Gubbuburól Hétil, a költő is egyre rosszabb véleményt táplált. A földrengés ijedelmét kiheverte ugyan, de nem tudta kiheverni mellőzöttségét. Terveket koholt, s egy gyermek makacsságával kívánta megvalósítani őket. E tervek alapját abban a hosszú költeményben vetette meg, amin huzamosabb idő óta dolgozott. Hétil sem a le-föl rohangáló, sem a békén kotló, sem a fürdő és borotválkozó vagy bolondgombaevő Beavatottak közé nem tartozott. Külön fajta volt. Ő a végkimerülésig tekergett a városban. Odatülekedett minden mutatványos bűvész közelébe, röhögött a majomtáncoltatókon, megkérdezte a faedényárusokat, mennyibe kerül ez vagy az a kupa, teknő, azután faképnél hagyta őket. Tanácsot kért a földön üldögélő, táblát, vésőt forgató utcai tudósoktól, de jogi kérdései bosszantóan nyakatekertek voltak. A templom lépcsőin megállva a fölfelé haladó nők szoknyája alá lesett... Közben, szinte nem is tudva róla, sorokat, jelzőket, igéket görgetett magában félhangosan. Végre, érezvén, hogy megtelt, nyílegyenesen hazavágtatott, mint akinek hasgörcse támadt, szobájában a gyékényre telepedett, s egyre szemébe omló haját fésülgetve ujjaival, szorgosan rótta a varázsjeleket. Ilyenkor már készen volt benne a mű. Az sem zavarta, ha meglátogatták. Művéről föl sem pillantva köszönt, majd, mikor egyedül maradt, nyugodtan folytatta tovább.

Így munkálkodván, Hétilnek vagy három ládikája telt meg teleírott költeménytáblával. Úgy gondolta, sorra fölkeresi Gubbubut, Utnapistimot, Ur-Ba'ut, fölolvassa művét, s minden indoka és igazolása meglévén, úgyszólván kényszeríti őket, hogy szóljanak a királynak. Tervéhez újabb ötletet is csapott: el fog menni Samas-Lamasszihoz, a nágiruhoz, bizalmával, műve fölolvasásával tünteti ki és sivár sorsa megváltoztatására bírja. Elvégre Samas-Lamasszi éppúgy erechi, mint ő. Éppúgy tönkrement. Ha most hátára kapta is a szerencse, bizonyára megemlékezik a régi erechi napokról s az ő szép, mindenfelé énekelt szerelmi dalairól.

Először Gubbubuhoz indult. De a három ládikát sehogy sem tudta fölszedni. Kettőt a hóna alá fogott, a harmadikkal nem tudott mit kezdeni. Összekötözte a hármat, s a hátára vette. Így meg roppant nehéz volt. A silány táplálékon tengődő koszorús férfiú nem tudott megbirkózni a ládika súlyával. Mit tegyen? Teherhordót fogadjon? Miből? Végül előhívta megtört, szomorú, sovány feleségét, egy-egy ládikát a hóna alá nyomott, a harmadikat ő maga kapta föl, s elindultak Gubbubuhoz.

- Boldog vagyok, hogy megtisztelsz látogatásoddal - örvendezett merev képpel Aztlán előkelő rajongója. Letelepítette látogatóit, s megkérdezte, mit cipelnek a ládában. Kiderülvén a ládák tartalma, elrendezte arcát a mű meghallgatásához. Csak arra figyelmeztette Hétiléket, hogy egy béru múlva a Vének egyikéhez kell mennie ebédre.

Hétil lelógatta nagy fejét, szónokolva, lázasan olvasott. Felesége szolgálatkészen adogatta sorra a táblákat.

- Ez a hülye egészen jó költeményeket költ - mondta magában Gubbubu fanyarul. - Nagyobb, mint a fennen fitogtatott szurippakiak együttvéve.

- Kissé lágyak a költeményeid - mondta hangosan. - Mindig mondtam, hogy egyfajta tlitlu van bennük.

- Rothadj meg! - gondolta Hétil dühösen. Hangosan pedig így szólt:

- Lehet, hogy igazad van, ó, Gubbubu. Megpróbálok változtatni rajtuk. De hát most mondd, nem rettenetes, hogy nekem, aki annak idején Erechben...

Áradt belőle a panasz. Költeményeit félretolva beszélt, beszélt. Olyan ékes keserűséggel, hogy Gubbubu szívét szánalom s méltatlankodás szállta meg. Igen, tenni kell valamit Hétil érdekében. Művei szívhez szólnak, ő meg mellőzve, megalázva, semmibe véve éhezik.

- Valóban jó gondolat, hogy egyfajta lelkesítő működést fejts ki, ó, Hétil, a Világtorony érdekében - helyeselte Hétil ötletét. - Én mindenképpen megkísérlek egyfajta ocsimut, hogy a király tekintetét megint egyszer rád vesse. Csakhogy annak idején Erechben, tudod, a háború alatt...

Hétil fölordított. Micsoda? Hogy ő nem hitt Szurippak győzelmében? Hazugság! És hányan voltak, akik akkor egyetértettek vele? Hányan hirdették, hogy Erech kezébe van letéve az emberi nem jövő boldogulása? Azután meg nem maga a főpap-király jelentette ki törvényben, hogy Erech istenei, istennői éppúgy halhatatlanok, mint Szurippakéi?

- Igaz, igaz - bólogatott tollas kontyával Gubbubu. - De hát a helyes mitlaliról talán egy kissé megfeledkeztél. Ez nem bűn, de ártalmas... Tudod, hogy én Aztlánban is leginkább a helyes mitlalit csodálom... Erről írtam művem legfontosabb részét. Talán hasznodra válik, ha megmutatom neked.

Ládájában kotorászott, táblákat forgatott, végre megtalálta, amit keresett. Ünnepélyesen letelepedett, megtapogatta tollait, álszakállát, lesimítgatta szőttes szoknyáját, s törvényhirdető hangon olvasta:

- A felettük levő uralmat megszabja Atli parancsa, amint ezt egyfajta törvény nekik hátrahagyja, amely elődeik által rézoszlopra vésve a sziget közepén, a főisten templomában áll. Itt jönnek össze hol öt-, hol hatévenként, hogy a páros és páratlan számoknak egyenlő jogot adjanak, s ezeken a gyűléseken megbeszélnek minden közös ügyet, de megvizsgálják azt is, nem hágta-e át valamelyikük a törvényt, s erről ítéletet tartanak... Nem, nem az, amit akarok - dünnyögte, s másik táblát vett elő. Tollait, álszakállát megint megtapogatta, olvasott: - Mihelyt besötétedik, és az áldozati tűz elhamvad, mindnyájan nagyon szép sötétkék ruhát öltenek, lefeküsznek az eskütűz parazsa mellé, kioltanak minden világot a szentélyben, s hozzáfognak és igazságot mondanak az éjszakában, valahányszor az egyik a másikat a törvény áthágásával vádolja...

- Micsoda fecsegés... ömlik, mint a korpa - gondolta Hétil. - És ezt kell nekem hallgatnom!

De hallgatta hősileg, odaadón. Közben azon töprengett, mi lehet Gubbubu titka. Mivel szédíti meg az embereket. Aztlánhoz ért, jó, hiszen megfordult Aztlánban, ha ő járt volna ott, ő is értene hozzá. De a követségei sorra kudarcot vallottak. Most mégis Belit-szeri Íróvesszeje. Arra meg senki sem emlékszik, mily kitűnő értesüléseket szerzett Enmu-dugga erechi turtán vacsoráin...

Ámde Gubbubu végül is megígérte támogatását, s ez volt a fődolog. Hétil bizakodó ábrázattal mondott búcsút, s összeszedvén ládikáit, feleségestül boldogan távozott.

Másnap Ur-Ba'u-hoz mentek a könyvtárba.

Sokáig üldögéltek a lépcsőn, mire Ur-Ba'u lihegve, hadonászva s már messziről mentegetőzve megjelent. Hétil gondolatát rivalgón helyeselte! Hogyne! A Világtorony! Ő ugyan, akár csak Atra-Hasis, nem bízik benne, mert Nannar szét fogja kenni, mint egy köpést, de a király nagy és okos férfiú... És a szava: törvény. Miért ne építsen Világtornyot? S miért ne lelkesítsen, hitessen, dolgoztasson, éltessen akár milliókat?! Lugal nagy elme, tiszta szív. Ővele szépen bánik. Annyi munkát ad, hogy szinte beleőrül. De jó is, mert enélkül abba őrülne bele, amit előre lát...

Ur-Ba'u nem tudta meghallgatni Hétil művét, hiszen süket volt. Így hiába cipelték a ládákat. De sugárzó arccal követelte, hogy hagyják nála, majd elolvassa. Hétil gyanította: a világpusztulás régen lezajlik már, s Ur-Ba'u bele sem szagol írásaiba, hiszen nem is szagolhat. Felesége beteg, családi, házi dolgai után is neki kell szaladgálnia. A király tanácsában ül. A könyvtárat igazgatja. Mikor olvashatná el művét?

Ámde kiabálva tett szent hitet Hétilnek, hogy mindenkit megmozgat, rábeszél, meggyőz, erőszakol, akit csak lehet és kell Hétil érdekében. Így tőle is bizakodva távozott.

Ezután Samas-Lamasszi volt soron.

Hétil már a tervezett látogatás előtt több nappal jelentkezett az írnoknál. Kihallgatást kért. A hivatalnok egy-két jelet rótt egy hosszú, keskeny fatáblára, közben egyre a fogát szívta, mintha Hétil jelentkezése fájna neki. A költő kutyának érezte magát ebben a percben.

Mielőtt elindultak volna, Hétilék ünnepélyesen megfürödtek a templom medencéjében. Gondosan megfésülködtek, testüket a lányuktól kért kenőccsel megkenték. Hétil még koszorút is tett a fejére, hosszú idő óta először. Felesége tiszta vállkendő alá takarta szomorú keblét. Azután fölnyalábolva a ládikákat, elindultak.

Samas-Lamasszi előszobájában tolongtak a várakozók. Hétil nagy nehezen az írnok asztalkájáig tört, de ha azt hitte, nyájas mosollyal fogadják, s rögtön beeresztik, csalódott. Az írnok ugyanis keserves képpel szívta a fogát, hümmögött, íróvésőjével a fejét vakarászta, s azt mondta, ma lehetetlen. Samas-Lamasszi holnap egészen bizonyosan fogadja, de ma lehetetlen... Tanácskozásra kell mennie a királyhoz a Világtorony ügyében.

Hétilék elcammogtak.

Még kétszer-háromszor fürödtek meg hiába. Még kétszer-háromszor kenekedtek, fésülködtek, cipekedtek. Végre sikerült...

Ott álltak a nágiru teremnagyságú szobájában, a bronzajtó halkan becsukódott mögöttük. Samas-Lamasszi ékes szőnyegen ült, kövér testét ezüstlapocskával vakarászta. Mellette jobbról-balról egy-egy asztalka. Az asztalkán agyag- meg fatáblák, íróvésők, söröskorsók, ivóedény - persze ezüstből -, mirszu meg csengő. A terem egyik végén Inninni fekete kőből faragott szobra virágcsokrok között. Égetett cserépből kirakott gazdag mozaik ékesítette a falakat, a mennyezetet elefántcsont faragás. Édes, finom illat terjengett mindenütt, talán az istennő szobra előtt virító virágoké, talán a nágiru sugárzó fenségű testéé...

Nyájasan fogadta a költőt és feleségét. Ez máris jó jel volt. Leültette, sörrel kínálta őket.

Nehéz lenne most tömören elmondanunk, éreztetnünk, ecsetelnünk, láttatnunk a nagy nágiru tündöklő méltóságát, arcának nemes nyugalmát és nyájasságát, érdeklődésének sugárzó melegét, jóindulatának bölcs mértékletességét, megértő szívének szinte gyermeki tisztaságát, de egyben s mindenekfölött: nagy gyakorlati érzékét. Míg a költő beszélt, beszélt, panaszkodott, lelkesedett, táblákat szedett elő és tett el megint, Samas-Lamasszi hol az egyik, hol a másik asztalkáról emelt le egy táblát, hogy jeleket rójon le. A költeményeket, sajnos, nem hallgathatta meg, de hát rengeteg dolga volt. Ámde biztosította a költőt, hogy csodálatosságukról meg van győződve. Régi dalait jól ismerte a rég múlt szép erechi időkből, amikor még mindenki Szurippak bukásában hitt... Afelől is megnyugtatta Hétiléket, hogy Nannar nem olyan veszedelmes, mint amilyennek mondják. A költő leányának s az ő fiának föláldozása nem volt hiábavaló. Ami pedig a Világtornyot illeti: ennél jobb, szebb, király-főpaphoz méltóbb, biztosabb és hasznosabb tervet sohasem találtak még ki a világon. Csakhogy, sajnos, az ő vállára túl sok terhet rak a terv. Már-már roskadozik alatta. De hiába, vállalnia kell minden áldozatot, hiszen a király bizalma...

Most azonban nem fordíthat több időt Hétil nagy fontosságú ügyeire. De mindent megtesz az érdekében. Menjenek békével, éljenek boldogul, majd üzenni fog, mikor keressék föl ismét.

Mondjuk, ne mondjuk, hogy Hétil és neje földöntúli boldogságban fordult ki a nágiru szobájából? Mondjuk, ne mondjuk, hogy az írnok a nágiru parancsára még egy mina ezüstöt is nyomott Hétil markába, s a maga részéről is biztosította nagyrabecsüléséről? Mondjuk, ne mondjuk, hogy egész úton hazafelé, miközben a ládákat cipelték, Hétil és felesége azon veszekedett, mit fognak vásárolni az ezüstön, mit azon a rengeteg pénzen, ami Hétil markát most már bizonyosan üti? És a városnak melyik részén keresnek új lakást, hol szereznek új bútort - még új ajtókat is, miután ebben az időben s még a vízözön után is sokáig, az volt a szokás, hogy ki-ki magával vitte az ajtókat új lakásába? Mondjuk, ne mondjuk, hogy a házastársak dühös veszekedése mindenütt magára vonta a járókelők figyelmét s halálos haragban érkeztek nyomorúságos otthonukba? Nem mondjuk. Mert mindenekelőtt és fölött ott ragyogott szívükben a bizakodás, fejük körül az újra föltámadó dics fénye, s e kettő mellett elhalványult megszokott gyűlölködésük parazsa. Egyébként is végül összebékítette őket a szebb jövő hite s a tudat, hogy a Világtoronyban mindenképpen helyet kapnak.

Utnapistimhoz úgy állítottak már be, mint két szelíd testvér. Arcuk sugárzott. Megszépültek, megfiatalodtak. Egymás szavába vágva közölték Utnapistimmal a nagy tervet: a Világtorony érdekében kifejtendő költői tevékenység magasztos tervét. Az emberek ostobák - magyarázta lázasan Hétil Utnapistim szobájában ülve, s rajtafeledve csodálkozó gyermekszemét a bronzajtó pazar díszein, az asztalkák mozaikján, az ezüstedények csillogásán, a cifra gyékények ábráin s magán a komolyan üldögélő, sötét ábrázatú, mozdulatlan Utnapistimon. - Igen, az emberek ostobák. Nem tudják fölérni ésszel, mit jelent a Világtorony, ők csak a mindennapok gondjait nézik. Nannar messze van, s mikor következik el az idő, amikor fölfalja a világot, ha ugyan fölfalja? Még talán föl is lázadnak, látván, hogy a Világtorony fölépítésére mily súlyos adókat vetnek ki rájuk, mily tömegesen terelik őket munkára, s nem adnak elegendő, jó élelmet, mert a felügyelők ellopják. Hát még mi lesz, amikor kezdik névsorba szedni, kit milyen hely vár a Világtoronyban, ki mit vihet magával, s miről kell örökre lemondania... Ellenben ő, Hétil, olyan dalokat költ majd, hogy széltében-hosszában énekelhetik áldozásokon, ünnepeken, sőt munka közben is szívük megerősítésére, bizalmuk ébren tartására, a lemondás édességének hirdetésére, Lugal okosságának, az istenek akaratával egyező szándékainak megértésére...

Utnapistim szeretettel hallgatta a koszorús férfiú szavait, s bólogatott. Ködösen emlékezett valami ígéretre... hogy szól a királynak... segít Hétilnek... csakhogy nem volt benne bizonyos. Hunyt szemmel magába merült, a végtelen kettősórákig tartó felolvasásból úgyszólván semmit sem értett, bár hallott minden szót. Csakugyan szólnia kell a királynak...

Jó szívvel meg is ígérte.

Teltek-múltak a napok. Az egy mina ezüst röptében elfogyott. A nágiru nem üzent. Hétil fölkaptatott az írnokhoz, de ez fogát szíva, csak a vállát vonogatta. A nágiru őfényessége minden idejét a királynál tölti. Most állítják össze a fölhasználható munkások létszámát. Ha meg szobájában tartózkodott a nágiru, annyian voltak nála, hogy Hétil mozdulni sem tudott. Itt várta a fogadást a csatornák felügyelője, a földművesek elöljárója, a gabonaraktárak intézője, a pékek feje, a mérnökök seregéről nem is szólván, akik a tervek részleteit dolgozták ki. Hát még a bányák igazgatója, külön az ércbányáké, külön a kőbányáké? No és a hajógyárak vezetői? Akiknek elég hajót kellett előteremteniök a szállításra? És a kőfejtők csoportvezetői, akik a köveket faragásra készen kifejtik a hegyoldalból? Hát maguk a kőfaragók? Meg az aszfaltfőzők?

Ó, jóságos Anu s te, Enki meg az egész Ég egyesített örökkévaló seregei! Anu nagy, és hatalmas Ninib serege.

Így hát Hétil bizakodása posványba fulladt.

Elnyargalt Ur-Ba'uhoz. Kettősórákat töltött a könyvtár lépcsőin, a bezárt kapu előtt. Ur-Ba'uval már bizalmasan szólt, nem vetett gátat kifakadó keserűségének. A fölháborodott, méltatlankodó könyvtáros újra meg újra megnyugtatta. Atra-Hasis bizonyára megtesz mindent. Samas-Lamasszi sem rosszindulatú, de hát rengeteg a dolga... Gubbubu tehetségtelen de becsületes barát. Ő maga pedig, Ur-Ba'u... mit mondjon magáról? Csak az alkalmas pillanatot lesi, hogy szóljon. Hiszen művészetének mindig nagy bámulója volt.

Hétil egy kissé megnyugodva, de a könyvtárossal folytatott beszélgetés néma hadonászásába belefáradva tért haza, Ur-Ba'u pedig, bezárván a könyvtár bronzajtaját a súlyos kulccsal, megkésve vágtatott a királyi palotába tanácskozni. A teherhordó, aki a szükséges szent könyveket targoncán húzta, el-elmaradva, izzadságban fürödve ügetett utána.

És mégis... Ma már tudjuk, hogy az a néhány szent dal, ami ebből a vízözön előtti időből kőbe vésve fönnmaradt, a szegény, a mellőzött, a megalázott, a kétségbeesett Hétiltől származik. Édes sorok, zengő szavak, nehéz pompájú jelzők, izzó szerelmi szenvedély... Hová lettek Szurippak dédelgetett, koszorús költői? Eriduéi? Hol vannak Aztlán rézoszlopai s rajtuk az istennők szépségét, jóságát, termékenységét magasztaló örök szavak?

Gubbubu leírása legalább töredékesen s nem abban a klasszikus formában, ahogy megírta, ránk maradt. S ránk maradt Hétil néhány epedő költeménye. Gubbubu tudta, hogy évezredek számára írja művét. Hétil csak az aznapra gondolt: egy kis elismerésre, néhány mina ezüstre... S mégis az örökkévalóságnak írt! Ezüstöt pedig nem látott.

Elvégre akárki mondhatja, hogy e szerelmi költemények nem is Hétiltől valók. Még azt is, hogy költeményeket írt Gubbubu, titkon, maga előtt is szégyellve, az aztláni leírást pedig Hétil, kínjában, miután semmiképpen sem sikerült ezüstre tennie szert. A történelemtudomány s a kritika azonban, tudjuk, csalhatatlan. Nemcsak Gubbubut látjuk ma már tisztán, hanem Hétilt is.

Mert ugyan ki fakadt volna rajta kívül oly keserű panaszra, oly szárnyaló csüggedésre ki lett volna képes, mint Hétil? Ki járt oly reménykedve Samas-Lamasszinál s más barátainál, ki baktatott aztán oly letörten, nagy száját sírásra torzítva, kezét dühösen ökölbe facsarva, szemébe lógó hajjal, lent a mélységben, ahol már a semmi is hegyorom? Ki keringélt a városban céltalanul, meg-megállva a templom lépcsőjén, s a fölfelé igyekvő ifjú nők szoknyája alá lesve, a sarki jogtudósoknak kétségbeesett fogas kérdéseket föltéve, a faedényárusokat megállítva s áruikat fitymálva? Ki átkozhatta meg Utnapistimot, Ur-Ba'ut, Gubbubut, Samas-Lamasszit oly fenségesen, oly aljasul, oly kutyának szánt indulattal? Csak Hétil.

Ha abból az elsüllyedt korból ezrével maradtak volna fenn költemények, ha múzeumaink telve volnának Aztlán rézoszlopaival, Csics-en Ica, Kába, Uszmal, Akke, Icamal, Tikul, Szajil teleírott köveivel, Ofir, Zimbabve s más, elsüllyedt birodalmak emlékeivel, e sok ezer mű között is első pillantásra fölismerhetnők Hétil költeményét, amelyben romolhatatlan szavakkal írta meg a világ forgásáról alkotott véleményét, s örökített meg olyan pillanatot, amely, bár régóta elröppent már az égitestek sugarain, mégis kőnél szilárdabban örökké megmarad!

Holott Hétil csak megállt a halpiacon, s morgó ajkára alig figyelve, fogalmazott meg egy röpke, igen-igen keserű pillanatot. Így:

Most már azonban ideje, hogy utánajárjunk Namzi sorsának. É-anna volt hárfása, karvezetője, a zsoltáríró és történettudós, mint hallottuk, úgy eltűnt a háború viharában, hogy senki sem tudott róla. Kósza hírek szerint a hegyekbe futott, kecskéket pásztorol, a világról s az emberi nemről végleg levette a kezét. Mások olyasmit mondtak, hogy "elrejtőzött", azaz megállította szívét, megszüntette lélegzését, egy barlangban fekszik, s csak akkor lép elő megint, ha előre megszabott ideje elkövetkezik. Ismét mások bizonygatták, hogy családjával együtt beléndekfőzetet ivott.

Namzi azonban nem rejtőzött el, öngyilkos sem lett. Az igazság szóról szóra az, hogy csakugyan a hegyek közé menekült feleségével s öt leányával együtt.

Sohasem hitt a háború boldog végében. Mindig hangoztatta, hogy az emberiség története nagyjában bevégződött. A háborút csak afféle utolsó, befejező harsány sornak tekintette a történelem hatalmasan zengő zsoltárában. Amikor szorongásai elviselhetetlenné váltak, eladta házát, kertjét kétszáz sékel ezüstért, ami abban a zűrzavaros időben igen jó ár volt. Azután csöndben összecsomagolt, mindent fölrakott néhány szamárra, s elindult föl, egyre föl, mennél távolabb a rendezett állami élet áldásaitól. Néhány napi kóborlás után sikerült egy pásztorra bukkannia, aki hajlandó volt befogadni illő szolgálat ellenében.

Itt Namzi gerendából épült házacskájában lakott, vidáman terelgette gazdája kecskéit. Felesége vajat köpült, sajtot gyúrt, gyapjút mosott s kártolt, a lányok fontak, szőttek s híven átadták a gazdának, amit a nyáj jövedelmezett.

Namzi okos férfiú volt. Ezüstje a leányai számára megmaradt, háza, ruhája, élelme bőven került, az emberi társadalom nyűge nem szorongatta, az istentiszteletek szolgálatától megszabadult, anélkül, hogy maguk az istenek cserbenhagyták volna. Barátainak sem kellett okosakat mondania... Igaz, ellenségei áskálódásaiban, rágalmaiban sem gyönyörködhetett, azonban valamit mégiscsak kellett áldoznia, hogy pásztor lehessen a hegyek között.

Gazdája, Banda, a pásztor, egy pillanatig sem gyanította, hogy a szamárháton, nagyszámú családdal érkező vándor tulajdonképpen Beavatott és korának legnagyobb művészei, tudósai közé tartozik. Egyszerű, kecskebőrbe öltözött, írástudatlan jámbor ember volt Banda, szótlanul végezte dolgát, még feleségével, öt kisebb-nagyobb siheder fiával is vakkantva beszélt. Az istenek és istennők népes seregéből csak a legfőbbeket ismerte, s közülük is csak azokkal tartott szorosabb kapcsolatot, akik foglalkozásában segítették vagy hátráltatták. Így Istárral, Szumukánnal, a pásztoristennel meg Nergállal, az Alvilág félelmetes fejedelmével. A Beavatottaktól ő is félt, mint a legtöbb halandó. Riadtan küldte volna tovább Namzit, ha tudta volna, kicsoda-micsoda. De a hárfás és zsoltárénekes fazékfeje, vidor, gyermeteg arca, ábrándos tekintete félrevezette. Úgy vélte, hogy valamely, a háború vihara elől sodródó templomi szolgaféle, s készséggel befogadta. Kapóra is jött, mert két bojtárja, fölfedezvén magában a meddő életre kárhoztatott hőst, összesúgott s egy szép nap kereket oldott. A vitézi élet mezején nyilván gyorsabb módját keresték az emelkedésnek. Így segítség nélkül maradt.

Banda, a pásztor, néha látta ugyan, hogy Namzi éjszakánként vajmécses mellett üldögél házában, de azt hitte, imádkozik. Márpedig imádkozni ő is szokott, nem ugyan éjszaka, hanem napkeltekor-napnyugtakor. Még áldozatot is mutatott be időnként Istárnak, Szumukánnak és Nergálnak. Sőt egyszer, ifjúkorában, Erechben is járt, részt vett egy zibun, evett a föláldozott férfiak húsából, le is részegedett. Még egy papnővel is összeadta magát, minthogy ez is az ünnephez tartozott. De ez volt élete legnagyobb eseménye. Egy-egy szóval utalt rá, mit látott akkor. Milyen nagy a város, milyen mérhetetlen sokaság vonult az utcákon, a templomtereken, hány pap sürgött-forgott az oltárok körül, s mennyi majom vedelte a bort, sört ember módra. Megértette hát, hogy egy volt templomi szolga éjszaka imádkozik, fatáblákat forgat, betűket ró. Nem törődött vele.

Namzi még azért is okos volt, mert a Beavatottak sétáló fajtájába tartozott. Ő az isteni sugallatot járás-kelés, álmodozás, szemlélődés, ejtőzés közben fogta föl. Most aztán járhatott-kelhetett kutyája társaságában, álmodozhatott, miközben kecskéit legeltette, szemlélődhetett a hegyvidék változatos szépségében, ejtőzhetett deleléskor, itatás után.

A város, a társadalom, az állam messze elmaradt mögötte. Itt nem voltak bástyák, paloták, nem volt könyvtár, nem zsivajgott a kikötő zsibvására, nem ordítoztak a bazár kereskedői. Nem szóltak a gongütések. Északon töredezett ormú hegycsúcs meredt a szelíden úszó felhők közé, körös-körül erdős hegyhátak zárták be a tágas katlant, mint óriási heverő vadkanok. Dús, derékig érő fű zöldellt, ezerféle színes virág illatozott a legelőn. Patakok szelték keresztül-kasul, csobogó, tiszta vizű, hideg patakok, partjukon nefelejcs kéklett. Bizalmas csalitok, bokrok nyíltak-zárultak mindenfelé, új meg új meglepetést tartogatva a merengő Namzinak. Ha pedig vihar kerekedett s Rammán mennydörögve kergette a súlyos fekete felhőket a hegyek fölött, Namzi szívét csiklandó boldogság töltötte el. Vidoran állt az ömlő esőben, kecskebőrét vadul cibálta a szél, haját, testét hideg áradat csapkodta, de ő csak állt, állt rendületlenül, boldogan, nem tudott betelni a zápor lengő függönyének ezüstös fényével, a nehéz felhők áradásával, amint ráhömpölyögtek a hegygerincre, ráborultak a csúcsra, elterültek a völgyben, de itt-ott áteresztették Samas aranyló sugárkévéit.

Hát még az éjszakák!

Ha Namzi nem ült vajlámpása mellett - márpedig gyakran nem ült -, hajnalig is eljárkálgatott a hűvös éjszakában, Nannar fényében. Hogy ez a gonosz, pusztító, fenekedő isten milyen szép lehet, sohasem hitte volna. De hát az isteneknek még a hátsó felük is isteni. Nannar lehetett gonosz, csúfondáros, hozhatott iszonyatos romlást, meg kell hagyni, nagyon szép volt. Akár a hegyek mögül szállt föl vérvörösen, félelmetes nagyságban, akár az égbolt közepén lengett szinte vakító fénnyel, akár nappal ködlött tompán, akár csak egy keskeny karéja látszott, akár teljes egészében mutatkozott, amikor látható volt három mély gödrű, jegesen csillogó szeme, odvasan tátott szája, körben kunkorodó csipkés farka. Az éjszaka hangjai eleinte félelmetesek voltak Namzi számára. Borzongott tőlük. A párzás és a halál viaskodását érezte bennük, az élet titokzatos kettősségét, Apszu és Tiámat örök harcát. Később megszokta a gyöngéd pittyegések, kurrogások, nyögések és nyávogások érzékborzoló neszét, a verekedő vadak röfögésének, vinnyogásának, herregésének, ordításának idegborzoló rémületét, a majmok csivogásának, hörrenésének, füttyének az emberi társadalom hangjaihoz annyira hasonló zagyvaságát. Magányosan járt-kelt, megcsodálta egy-egy fa, bokor különös alakját, a vörös ködben úszó legelő zöld tükrét, a patakok olvadt rézként kanyargó folyondárját, az erdők vöröses bozontját, a hegyorom csillogását. Befelé fordított figyelemmel hallgatta szíve suttogó hangjait, s nem cserélt volna senkivel. Háború? Város? Hajók és raktárak? Templomok, paloták, gátak, bástyák és kapuk? Erech és Szurippak? Azag Aja, Simetán, Atra-Hasis, Gubbubu meg a többiek? Élő szívek áldozata, koszorús szüzek menete a Szent Úton? Kagylókürtök, harsonák, dobok, hárfák? Éneklő tömeg? Hol volt mindez? Évezredek ködébe süllyedt.

Így élt Namzi feleségével, öt leányával, a gazdáékkal, a kecskékkel és kutyájával. Így élt évszázadokig vagy évezredekig. Az idő múlását csak Nannar fenyegető növekedéséből látta. Még homokórája sem volt.

Ismerjük fölfogását, tudjuk, szerinte vége volt a történelemnek, az egész emberi nemnek. Zsoltárokra immár nem volt ezután szükség. Kik énekelnék néhány évezred múlva? Hárfázni sem kellett. Hiszen a templom minden ünnepével, áldozatával együtt halálra ítéltetett. Történelemmel miért foglalkozott volna? Hiszen a történelem, az emberi nem e csodálatos, zegzugosan kanyargó s nem is tiszta útja az istenek felé, véget ért. Namzit nem űzte, nem szorongatta, nem noszogatta, nem lelkesítette semmi. Szorgos, életrevaló felesége, vidám, veszekedő leánykái körül megtalált mindent, amire még szüksége volt.

Csak természetes, hogy ebben a merengő járás-kelésben, ejtőzésben és szemlélődésben egyszer-egyszer a feleség is túl közel került hozzá. Míg csendesen beszélgettek, ujjai önfeledten simogatták Gin-béru, azaz Kettősórák Szolgálója keblét, combja bizalmasan simult az asszony combjához. Szemük előtt elvonultak tűnt ifjúságuk fényes képei. Bizonyos idő múlva Gin-béru hasa erősen domborodni kezdett. Csakhamar újabb leányka nyivákolt a faházban, néma örömmel töltötte el Namzit, Gin-bérut pedig boldog szégyenkezéssel, hogy megint leányt szült.

Esténként valamennyien együtt ültek a ház előtt egy dús fügefa alatt s énekeltek. Sorra kerültek a Nagy Misztérium legszebb dalai: Dumuzi szerelme Istár iránt, Istár elragadtatott dicsőítő éneke Dumuziról, a nagy szerelmes halála és siratása, a föltámadás öröménekei s így tovább. E dalok közül nem egy Hétil, a költő művészetét dicsérte. Csakhogy Namzi nem elégedett meg ennyivel. Amikor egyszer leányai vékony, felesége vastagabb, zengő hangja s az ő csöndes brummogása saját zsoltárainak egyikét zengte, szeme előtt megjelent az erechi templomváros, koszorús, ünneplő tömeget látott, orrát megcsapta a tömjén s az égő áldozatok magasztos füstje, füle hallotta zenekar tiszta, telt zengését, az éneklő hívek hatalmas kórusát. És ekkor Namzi, fölkelvén családja köréből, a vajmécses mellé telepedett, maga simította fatáblát, maga faragta íróvésőt vett elő, s gyorsan, szinte játszva, megírta első zsoltárát a menekülés óta. Hamar elkészült. Miközben írt, már hallotta is a szöveg kísérőzenéjét, külön-külön az öblös harsonák bőgését, a dobok dobbanásait, a hárfák lágy zsongását. Kiment a fügefa alá, s énekelte a zsoltárt. Restellte magát s könnyezett.

Csakhogy a zsoltár dallamát hallani szerette volna valamely hangszeren is. Hosszas töprengés, vívódás után szinte lopva hazacipelt egy alkalmas fatörzset, tűzzel kiégette, kőbaltával, késsel simára csiszolta. Napokig, hetekig, évekig vesződött vele.

- Mi lesz ebből? - dünnyögte Banda, a pásztor, megállván a ház előtt, s vaskos, szőrös, fekete lábszárait szétvetve, csontos homloka alól csodálkozó majomszemmel bámulta a munkálkodó bojtárt.

- Még nem tudom - sóhajtotta vidoran Namzi, megtörölvén izzadt homlokát. - Csak úgy kivájom. Nagyon alkalmas fa...

- Mit faragsz, ó édesem? - kérdezte csöndes mosollyal Gin-béru, karján tartva mezítelen leánykáját.

Namzi tűnődve nézett az asszony csordultig telt emlőjére, vaskos, egészséges, gömbölyű, barna alakjára, omló hajjal övezett, mosolygó arcára.

- Még nem is tudom... - dünnyögte vidoran. - Csak arra vagyok kíváncsi, tudok-e valamit faragni ebből a fából.

- Egészen olyan, mint egy hárfa hasa - csodálkozott az asszony.

- Hárfa hasa! Hárfa hasa! - majmolta vidor bosszúsággal Namzi a feleségét. - Miért nem mondod egyenesen, hogy hárfa lesz, mi?

Gin-béru nevetett, befordult a házba. Odabent a két nagyobb leányka egymás haját tépte. Egy kagylófésűn veszekedtek. É-anna-du feldúltan kiáltozta Turturrának, hogy törje ki a lábát, amikor a legsimább gyepen jár. Turturra könnyben ázva visította É-anna-dunak, hogy hulljon ki a haja, legyen kopasz, mint Gubbubu, s ne nézzen rá többé Banda legidősebb fia. É-anna-du erre magánkívül volt dühében.

- Hallgassatok, átkozottak, megpofozom mind a kettőt! - kiáltott rájuk az anya. - Szégyelljétek magatokat! Apátok hosszú idő óta farag valamit... talán hárfa lesz belőle...

Erre elcsöndesedtek.

- Nehogy mondjátok neki - figyelmeztette őket Gin-béru szigorúan -, mert kitépem a hajatokat. Értitek?

Odaálltak hát munkálkodó apjuk mellé, nézegették, miként mesterkedik, birkózik a fatörzzsel. Hogyan égeti, kotorja, faragja, vakarja, csiszolja, nézegeti, forgatja, hogyan hümmög. Mulatságosnak találták Namzit. Vidor volt, dünnyögött magában, billegette kidugott nyelvét, vakarózott, töprengett, szitkozódott, forgott, leguggolt, gyönyörködött a formálódó fa alakjában, szép zsíros, sima fehérségében, el lehetett volna nézni örökké. De nem szóltak semmit.

Gin-béru mintegy véletlenül, munkája közben, többször is megállt Namzi műve előtt. Olykor oda is telepedett, hogy megszoptassa kicsikéjét. S miközben a gőgicsélő, jóllakott csecsemőt nézegette, egyre ragyogóbb szemét megpihentette Namzin is.

- Szép - mondta gyönyörködve.

- Mi szép? - horkant föl Namzi, vidor tekintettel csodálva feleségét.

- Hát ez a kislány.

- No azért... mert az csakugyan szép... De hogy ebből mi lesz...

- Oda, abba a végébe lehetne erősíteni a hárfa karját - mondta Gin-béru mellékesen.

- Lehetne... lehetne... Hát persze hogy lehetne! - mérgelődött vidáman Namzi. - Mért nem mondod egyenesen, hogy erősítsem ide a hárfa karját, mi?

De Gin-béru nem mondta, csak mosolygott.

Itt, a hegyek között egészen más volt a levegő. Könnyű, átlátszó, tiszta. Más volt a napfény: éles, csillogó, aranyos. Más a levegő illata: édes, fanyar, lebbenő, szomjat oltó. Errefelé nem burjánoztak óriás páfrányok, nem volt mocsár sem. Nem nyíltak kerék nagyságú, nehéz illatú virágok. Apró, kék, piros, sárga virágocskák terítettek gyengéd szőnyeget a legelőre, a hegyoldalak tisztásaira. Nem bűzlött a tengerpart rothadt, fülledt halszaga. Patakok hideg vize illatozott, mint a bűvös kristályban mutatkozó messzi tájak illata. Itt nem voltak tíz gar hosszúságú, palaszürke, agyagsárga meg rőtvörös sárkányok, amelyeket légyraj követ, férgek milliója lep. Fecsegő, csicsergő, fütyülő, csattogó, csivogó madarak szálldostak az erdőből. Meg rikácsoló, kíváncsi papagájok. Ilyen magasra nem szállt a repülőgyík sem. Sasok keringtek a hegyek fölött. Itt nem voltak emberek. Kecskék bámultak Namzira gonosz bárgyúsággal, mint vén kéjencek, gyermeteg gidák játszottak, mekegtek a könnyű napfényben. Itt nem voltak jó barátok. Egy rőt színű kutya ügetett Namzi nyomában, ült a ház előtt, vigyorgott a kenyerüket majszoló lányokra, s nyalta őket képen, ha játszottak vele. Itt nem voltak emberáldozatok. Kecskehús főtt a fazékban, vaj sárgállott a szőlőlevélen, bogyó piroslott a kókusztálban.

Csoda-e, ha Namzi keze nyomán csakugyan hárfa kerekedett? Faragott hasú, finoman ívelt hárfa? Még csavarok is voltak rajta a húrok számára, éppen csak a húrozás hiányzott, hogy megszólaljon! Nem tudjuk, hányszor verte el a körmét, hányszor vágta meg az ujját Namzi, míg felesége s leánykái ámuló szeme előtt csakugyan hárfa lett a fából. Azt sem tudjuk, hány nap, év vagy évszázad telt el a Namzi szívében és a csillagok forgásában, amíg a hangszer odáig fejlődött, hogy már csak a húrokat kellett rácsavarni. Sőt még azt sem tudjuk, hány új zsoltárt alkotott Namzi a munkájától ellopott faragcsálás közben. Egész tömeg fatábla tornyosult már vajlámpás mellett, mind teleróva gondosan vésett jegyekkel.

Végül föl is húrozta hangszerét kecskebélből sodort húrral. A mű elkészült. Namzi vidoran állott előtte.

- Mégis hárfa lett! - örvendezett a felesége.

- Ugyan, mi lehetett volna? - mérgelődött vidoran Namzi. - Tán csak nem hajó? Vagy látsz itt valahol tengert?

- És ki fog játszani rajta? - kiáltotta izgatottan Turturra.

- Majd te. Vagy É-anna-du. Nektek már igazán illenék tudnotok.

Önkéntelenül megpengette a húrokat. Ujjai lustán jártak végig rajtuk, mint jóllakott pók a hálóján. Arca a sötétkék mennyboltra tekintett, szemét behunyta. Merengett. Most szomorú volt, amilyen csak egy Beavatott lehet, amikor távol fut tőle az isten.

- Csak arra voltam kíváncsi, milyen a zsoltár, amit nemrégiben költöttem - suttogta.

Játszani kezdett. Mélyről bugyborékoló vastag hangok brummogtak, vékony, magasról pengő csicsergések csilingeltek, tömött férfiasak zúgtak elő a hárfa öblös hasából. Néhány játszi futam úgy iramlott tova, akár a patak futása.

Most fölcsendült a zsoltár. Lassú, méltóságos ütemek zsongtak a húrokon. Fölívelt, fölragyogott a szólam, mint a szökőkút szivárványos vize Erechben, a főpap kertjében. Tömjénillatú hangok szállottak körülötte, mint az áldozati füst Anu oltárán. Namzi hunyt szemmel hárfázott.

- Miért nem énekeltek? Mit ültök itt némán, mint a békák? - horkant rájuk, kinyitva szemét s vidoran körülnézve köréje telepedett családján Namzi. Feleségén, aki ölében tartotta szendergő csecsemőjét, a két nagyobbik lányon, akik tátott szájjal kuporogtak a fűben, a három kisebben, akik kócos fejüket álmélkodva lógatták, s olyan rajongással nézték őt, mint egy istenképet. - Énekeljetek! Hadd halljam! Nosza!

Énekeltek, ő is énekelt! Hunyt szempillái alól két nagy könnycsepp gördült gyermekes arcára. Komoly volt az arca, mint egy Beavatotté, aki megtalálta az istent.

Mire észbe kapott, már ott ácsorgott mellette Banda, a pásztor is, szétvetve szőrös, fekete lábszárait. Csontos, alacsony homloka alól révülten pislákolt sötét szeme, mint a mécsláng Anu szentélyében. Felesége egy terebélyes, húsos arcú, vastag ajkú, gyapjúba burkolt nőszemély. Fiai közül a két kisebb most nem járt a nyájjal, így szintén ott ácsorgott a fügefának dőlve. No meg a rőt színű kutya, ő is Namzi elé ült, ég felé fordította okos pofáját, billegette fülét.

Nannar fél orcája kiragyogott a hegyhátak sűrűje mögül. Mintha fekete fátyolt borított volna magára, hogy ne legyen olyan kaján, olyan gonosz, olyan ijesztő a képe.

Hány kettősóra vagy nap, netán esztendő suhant el a csillagok útján, amíg Namzi játszott, nem tudjuk. Ujjai alatt sorra új meg új zsoltárok zendültek. Ajkáról új meg új szent igék peregtek a hárfa pengésének hullámaiban, mint piros, őszi bogyók, aranysárga levelek az elfutamodó patak ezüstvizébe. S milyen messzeségekbe, milyen magasságokba szálltak az éneklők is, a hallgató hegyilakók, még a kutya is a csobogó hullámok zengésén! Namzi már nem törődött semmivel, csak játszott és énekelt. A többiek sem törődtek semmivel, csak énekeltek vagy hallgattak. Még a madarak is elnémultak körös-körül. A majmok pedig nyilván mozdulatlanul füleltek az erdőségben. Csak a tücskök zenéltek lelkesen tovább, de ez sem volt baj, mert mintha a hárfában muzsikáltak volna.

Namzi Nannar fényében magához ölelte hárfáját, ujjai mint az egerek futkostak a húrokon. Most egészen aprónak érezte magát az istenek színe előtt. Könnyezett. Felesége rajongva nézte. Óriásnak látta Namzit a fügefa sötét bozótja előtt, Nannar fényében. Könnyezett. Ölében mozdulatlanul feküdt a csecsemő.

- Most, ó, fiam, ideje, hogy megismerkedj a magasabb tudományokkal - mondta Utnapistim Gilgamesünknek egy napon.

- Ezért megkértem barátomat és testvéremet, Samas-súm-iddint, a bölcset és Beavatottat, hogy fogadjon tanítványául. Én, ó, fiam, haszontalan országos ügyekben fáradozom - folytatta legyintve -, s nem tudok időt szakítani nemcsak a te oktatásodra, de a saját gyermekeimére sem. Hiszen láthatod, mily ritkán van alkalmam családom körében lenni. A király túlságosan igénybe vesz. Ami időm marad, Anunak szentelem, nehogy elsüllyedjek a mindennapok hitvány gondjaiban. De erről hallgassunk. Elkövetkezik annak az ideje is, hogy leteszem vállaimról az üres hiúság terhét. Most azonban gyerünk Samas-súm-iddinhez.

Megrázta az ezüstcsengettyűt.

- Hintómat - szólt a belépő, hajlongó szolgához.

Lementek a palota udvarára. Már útra készen várt a gyaloghintó. A fürge teherhordók vállukra kapták, s kifutottak velük a kéribbuktól őrzött kapun.

- Látom, nincs meg a szép nyakláncod és bokapereced - dünnyögte Utnapistim, kényelmesen eldöntve nehézkes testét a vánkoson, s behúzva a gyaloghintó piros függönyét. - Ha jól gyanítom, ó, fiam, valamely szép leánykának ajándékoztad.

Gilgames füle égni kezdett. Szégyenkezve pillantott Utnapistimre.

- Sose szégyelld - intett nagy kezével Utnapistim mosolyogva. - Örülök, ó, fiam, hogy örömmel válsz meg kincseidtől. Tudom, a nyakék remekmű, igen régi ékszer volt, anyád nyakán láttam hajdani időkben, s gyönyörködtem benne. Ugyancsak az övé volt bokapereced is, nem kevésbé ritka, szép darab. Annál nagyobb az én örömem, hogy oda tudtad adni valamely ostoba kis libának egy mosolyért, egy simogatásért vagy tán azért sem, csupán egy tekintetért. Mert látom, többre becsülsz egy szép pillanatot akármilyen szép nyakéknél. A szép pillanat örökre megmarad, fiam, de az ékszer...

Gilgames elgondolkozott az időtlen férfiú szavain. A levágott s ellökött kéz megint sajogni kezdett. Utnapistim pedig, szokása szerint, magába mélyedt, nagy, sötét szemét behunyta, olyannak látszott súlyos mozdulatlanságában, mint egy halhatatlan halott.

Messze a városon kívül megállapodtak.

- Samas-súm-iddin nem vegyül az élet zűrzavarába - magyarázta Utnapistim, mikor a pálmák között kuporgó szerény viskó felé mentek. - Még azokkal sem érintkezik, akik élelmet hoznak neki. Akármilyen előkelő látogatója érkezik, a gyaloghintónak már itt, messze a viskótól, meg kell állapodnia, s az utasnak gyalog járulnia hozzá. Samas-súm-iddin tanítványt is a legritkább esetben vállal. Nekem régi barátom és testvérem, még atyám, Ubar-tutu idejéből, megteszi hát a kedvemért, hogy téged elfogad. Légy alázatos, szelíd és őszinte.

Beléptek a viskóba.

A sárkánycsontokon nyugvó, pálmagerendákból tákolt, levelekkel fedett nyomorúságos helyiséget a tetőről függő gyékény két részre osztotta. Az elülsőben, ahová beléptek, semmi egyéb nem volt, csak egy durván ácsolt, hosszú asztal, rajta néhány kókuszhéj tál, egy cserépkorsó meg egy rakás főzelékféle. Azok a jótét lelkek ugyanis, akik a bölcset adományaikkal táplálták, erre az asztalra tették ajándékaikat, anélkül, hogy a gyékényfüggöny mögött tartózkodó bölcs látta volna őket.

- Üdvözlégy, barátom és testvérem, Samas-súm-iddin - köszönt tiszteletteljesen Utnapistim. - Én vagyok itt, Atra-Hasis, Gilgamessel, a fiammal.

Belülről semmi nesz. Csak a pálmák közt szárnyaló szél zúgása s távolabb a gyaloghintó hordozóinak halk nevetgélése hallatszott. Utnapistim letelepedett a földre.

- A bölcs elragadtatott állapotban van - suttogta. - Legyünk csöndben és várjunk.

Mozdulatlanul üldögéltek a bejárattal szemközt. Messzi lehetett látni a völgyre, a mélyben elterülő városra s a tengerre.

Egyszer csak erős, érces hang szólalt meg odabent:

- Itt vagy még, Zi-u-szudra?

- Itt vagyok, testvérem és barátom! - kiáltott vissza Utnapistim, s fölemelkedett. - Sőt itt van fiam, Gilgames is, akiről beszéltem.

- Lépjetek be!

A függöny mögé léptek, összetett tenyerüket homlokuk elé tartották, mélyen meghajoltak.

- Üdvözlégy, ó, Samas-súm-iddin. Hogy szolgál az egészséged?

- Telepedjetek le.

Gilgames kíváncsian nézett körül. De a homályos szobában semmi sem volt egy nagy gyékényen, egy kókusztálon meg egy cserépkorsón kívül. És mégis úgy érezte Gilgames, nagyon előkelő, gazdag helyen ül, még talán a gerendafalak is arannyal, elefántcsonttal rakottak. A tetőt támasztó sárga, reves sárkánycsont félelmesen előkelőnek látszott.

A gyékényen teljesen mezítelen, sötét bőrű, izmos, széles vállú férfiú ült. Olyan méltóságosan, olyan rendíthetetlen erővel, magasztos nyugalommal, mintha nem is emberi lény, hanem félisten volna. Egész teste szinte sugárzott. Kopasz kerek feje, széles arca, hatalmasan égő nagy, fekete szeme erőt árasztott, megtelt vele a ház, mint valami kályha izzásával.

Gilgamest ellenállhatatlan, ismeretlen erő nyűgözte le. De csodálatos nyugalmat, biztonságot, sőt derűt érzett.

Az első látogatás Samas-súm-iddinnél Gilgamesünk számára teli volt meglepetéssel. Régóta hallott a világtól elvonult, láthatatlan bölcsekről, akik szüntelen elragadtatott állapotban ülnek, csodálatos hatalommal rendelkeznek, de nem tudta elképzelni őket. Íme, most színről színre láthatta azt, akit maga Utnapistim is nagynak nevezett, akihez még ő is alázatosan közeledett. Itt ült sugárzó fényben, izmosan, hatalmasan és nyugodtan, mintha márványból faragták volna. De minden porcikája élt, vibrált, játszott, ragyogott, anélkül, hogy nyugalmából egy pillanatra is veszített volna. Szeme, mint két csiszolt, fekete kő a Nap tüzében. Sima arca jóságos és kemény egyszerre. Ajka finom, gyermekes, de szorosan zárt, mint a lakat. Széles vállán simák, ragyogók az apró fekete pikkelyek, mintha valamennyit csiszolták volna hártyafinomságú ezüstlemezből. Boltozatos melle alig emelkedett és süllyedt, de pattanásig teli volt erővel. Combjai feszülés nélkül, könnyedén váltak széjjel, egyik lábfeje az ágyékához simult, a másikon ült. Sötét keze lecsüngött kemény térdéről. Így nézte hol Utnapistimot, hol őt hosszú-hosszú ideig, tán esztendőkig.

Az is meglepő volt, hogy Gilgamesünk e szótlan várakozás alatt egyre vidámabb, nyugodtabb, egyre erősebb lett. Minden eltörpült, messze távolodott körülötte. Játékszernek érezte a világot, bohókás majmoknak az embereket, álomnak a legszomorúbb vagy legszenvedélyesebb emlékeit. S miközben ezen a különös érzéshullámzáson észrevétlenül az időtlenség nyugodt, sík tengerére siklott, olyan apróságon is csodálkozhatott, hogy Atra-Hasist a sötétbe vesző múltban Zi-u-szudrának nevezték, s a bölcs így nevezi ma is. A messzi múltnak beláthatatlan, alig sejthető távolsága nyílt meg Gilgames előtt. A halember világa, aki nehézkesen mászott ki a tengerből, csetelve-botolva vonszolta magát a földön, de istenekkel társalgott, s birtokában volt minden kinyilatkoztatott igazságnak. Az Aruru által agyagból gyúrt, gyámolatlan, isteni Adapa jelent meg előtte, akiről Ummu-tábat oly szépen beszélt. Megdöbbenve pillantott nevelőapjára. Utnapistim derűs nyugalommal ült mellette, mosolyogva nézte a bölcset. Gilgames mintha látta volna a kettős halfarok jeleit a lábán, a mellúszókét a kezén, a régi elveszett halformát pikkelyes, lomha testén. Zi-u-szudra! Így nevezték el tehát Atra-Hasist több mint ötvenezer évvel ezelőtt. Hová süllyedt az a világ, hová merült el az a föld, hová zuhogtak le azok a tengerek? S mégis, mindez csupán egy röpke pillanat. Ziuszudra-Atra-Hasis itt ül mellette, az úszóhártyátlan, csupasz testű, zöld szemű ifjú mellett, s szemben velük a rejtelmes férfiú, aki Atra-Hasist még a régi nevén ismeri.

Jólesőn ijesztő borzongás futott át rajta.

Telt-múlt az idő, de még egyetlen szó sem hangzott el.

Gilgames türelmetlen lett. Mintha hangyák futkostak volna bőrén, mindenütt tűrhetetlen viszketést érzett. De nem moccant.

- Jól van, testvérem és barátom - szólalt meg lassú, vastag hangon a bölcs. - Látom, te a régi vagy, megőrizted az életet, mint neved is mondja. Fiad eljöhet hozzám, majd oktatom őt. Bár egy kissé nyugtalan. De hiszen fiatal, s nem is a mi fajtánk. Jöjjön el egy hét múlva ismét. Most menjetek békével.

Gilgames megint csodálkozott. Hát ezért jöttek? Hogy itt üljenek szótlanul végtelen kettősóráig, aztán elmenjenek? De már tudjuk, milyen türelmetlen volt. Szeretett volna látni, hallani valamit, valami kézzelfogható csodát, bármit, ami az emberi képzeletet meghaladja. Azonban csoda, legalább Gilgames ifjonti megítélése szerint, nem történt. Fölkeltek, meghajoltak a Bölcs előtt, s tiszteletteljesen kihátráltak a gyékényfüggönnyel elzárt világból.

- Hát most láttad mesteredet, Samas-súm-iddint - dünnyögte Utnapistim a gyaloghintóhoz ballagtukban.

Gilgames nem állta meg, hogy meg ne kérdezze:

- Mit tud ő?

- Mindent.

- El tud rejtőzni? Repülni, ahová akar? El tudja küldeni gondolatait, parancsait, akihez csak kívánja? Föl tud emelni ezer gun súlyú sziklát? - firtatta Gilgames.

Utnapistim megállt, mosolygott, legyintett.

- Mindez semmi. Mások is tudnak ilyesmit, ha birtokában vannak a mahhu tudománynak. Samas-súm-iddin többet tud ennél. Ő erről a tudományról le is tudott mondani!

Ezen Gilgamesünk megint töprenghetett. Ugyan miért tanul meg valaki mindent, miért tesz szert legyőzhetetlen erőre s hatalomra, ha azután lemond róla?

- Hallottam, ó, atyám - kérdezte ismét, már a gyaloghintóban ülve s a teherhordók vállán ringatózva -, hogy te is birtokában vagy e csodálatos tudományoknak. Te is lemondtál róluk?

- Én, ó, fiam? - riadt föl a vánkosain ejtőző időtlen férfiú. - Valóban, én is ismerem a mahhu tudomány egy és más titkait. Sajnos, néha éltem is velük. De a legnagyobb, legfőbb tudományt, a tökéletes lemondást, még nem tanultam meg eléggé, ó, fiam. Még túlságosan törődöm az emberek jajával-bajával, sorsával. Túlságosan sajnálom őket. Amint tudod és látod, még közügyekben fáradozom, tanácsokat adok a fényes arcú királynak, noszogatom embertársaimat a helyes útra, figyelmeztetem őket, hogy forduljanak el a világtól, bízzák magukat ártatlanul Anu bennük munkáló teremtő akaratára. - Elgondolkozott. Gilgames nem merte zavarni egy moccanásával sem.

A gyaloghintó lágyan ringott, mint hullámokon a csónak. Semmit sem lehetett látni a függönyökkel kívülrekesztett világból, csak az élet zajai hallatszottak: zebubőgés, kutyaugatás, kerékcsikorgás, emberek kiabálása, gyermeksírás, katonák harsány vezényszava, röhögése... Utnapistim behunyta szemét, testét elernyesztette, arcvonásai mozdulatlanok, de kissé feszültek voltak.

- Azonban közel az idő, ó, fiam - szólalt fel ismét halk dünnyögése a párnák közül -, amikor teljes lelkemmel érzem az egyetlen igazságot, amit elmém máris tud. Mert látom, ó, fiam, hogy fáradozásom hiábavaló. Lugalt s barátaimat már nem sajnálom annyira, mint kezdetben. Egyre kevésbé bízom az emberi értelemben is. Rövidesen elbúcsúzom a királytól, s magányba vonulok, vagy valami egyebet művelek, de ez Anu dolga. A Világtorony...

Hangtalanul nevetett, legyintett nagy fekete kezével, sugárzó sötét szemét Gilgamesre vetette, mintha jó tréfát mondott volna.

- Erről azonban nem többet. Szeretném, ha megfogadnád Samas-súm-iddin bölcs tanításait, alázatosan lépnél elébe, amikor csak kell, s megtanulnád a legnagyobbat: a tudás által nyert hatalomról való lemondást. Mert így elérnéd a három isteni képességet, ami minden ember szívében szunnyad: a halhatatlanságot, a mindentudást meg a mindenhatóságot. De ez már megint a te dolgod, nem az enyém, nem is mesteredé. Valami majd csak lesz belőled, ha túléled a világ pusztulását.

Nem is szólt többet. Vánkosaiba süppedt, szemét behunyta, s elmerült abba a félig éber, félig alvó állapotba, amiben nincs idő, s a világ csak forgó komédia. Abba a révült, különös merengésbe, ahová Gilgamesünk még nem tudta, nem is merte követni. Amiben az állatok oly könnyen merülnek el, a növények pedig szünet nélkül élnek.

Egy hét múlva nagy izgalommal sietett Samas-súm-iddinhez. Ezúttal már lát valami csudát, de legalábbis meglepőt!

Amikor a viskóhoz ért, éppen egy öreg földműves fordult ki az ajtón. Néhány marok árpát hozott a Bölcsnek. Lábujjhegyen járt, nyelvét foga közé szorítva a lélegzetét is visszatartotta, mint egy tolvaj, vagy mintha haldokló lenne a házban. Gilgames fél napig üldögélt a gyékényfüggöny előtt, anélkül, hogy a Beavatott megszólalt volna. Eleinte kibírhatatlan kíváncsiság izgatta, egész hangyasereg futkosott a bőrén. De azután akaratlanul elmélkedni kezdett. Első látogatására gondolt: a Bölcs szavaira, majd Utnapistim különös kijelentésére. Gondolatai zűrzavarosak, csapongók voltak. Ám egyszer csak ismét érezte a különös sugárzást. Most a mozdulatlan függöny mögül áradt, s egyre jobban lenyűgözte. Alig vette észre, hogy egy ősz öreg ember lép a házikóba, gyékénytarisznyájából kenyeret, datolyát tesz az asztalra, leborul, mozdulatlanul imádkozik, aztán lassan elcsoszog.

Mikor azt hitte, már elég soká várt, a Bölcs azonban nem hívta, fölcihelődött, hogy eltávozzék. Ekkor meglebbent a függöny. A Bölcs kilépett. Vizeskorsót tartott. Rá sem pillantva Gilgamesünkre, kiment a házból. Gilgames úgy bámult rá, mint egy jelenésre. Szíve vadul megdobbant.

Samas-súm-iddin hatalmas szál férfi volt. Lassan, szinte lustán mozgott, de villogó pikkelyei alatt egy tigris izmai kígyóztak. Dereka, mint a fatörzs. Válla, karja emelőrúd, amivel sziklákat görgetnek a bányában.

Gilgames ijedten visszaült a helyére.

Kisvártatva ismét belépett a Bölcs a korsóval. Az asztalról elvette a kenyeret, a datolyát, s eltűnt a függöny mögött. Gilgamesre rá sem hederített.

Később kiszólt:

- Mához egy hétre ismét jöjj el, fiam.

Gilgames magában zúgolódva elment.

Minden ugyanezen a módon történt egy hét múlva is. Gilgamesünk üldögélt, vakarózott, bámészkodott, majd csakhamar érezte a gyékény mögül sugárzó erőt. Ettől megnyugodva elmélkedni kezdett. Most azon töprengett, vajon miért kell itt ülnie tétlenül, mit akar a Bölcs? Hát ez volna a csoda, amit mutat, ez a mahhu tudomány? Azonban hirtelen megértette, hogy igenis, ez a csoda! Mert szívében isteni derű, nyugalom, békesség lett úrrá, gondolatai megpihentek, az időről elfeledkezett, a világ mélyen elmerült emlékei világába. Gilgames érezte, máris tud valamit, amit eddig nem tudott, még csak nem is sejtett. Csak megmondani lett volna lehetetlen, mi az, amit tud.

Ezúttal Samas-súm-iddin megállt előtte, hosszan nézte. Most is vízért ment a viskó mellett csörgedező tiszta vizű forráshoz. De ezúttal sem szólt semmit. Visszatért függönye mögé, motozott, járt, kelt, mint egy macska. Végül mához egy hétre ismét magához rendelte Gilgamest s elküldte.

Heteken át szorgosan járt a viskóba. Üldögélt, fürdött a Bölcs függönye mögül kiáramló sugárzásban, elmélkedett, várt, anélkül, hogy bármi változott volna. Samas-súm-iddin, azaz Samas-Nevet-Adott nem hívta be magához, nem oktatta semmire. Mindössze meg-megnézte, amikor vízért ment a forráshoz, s bevitte eledelét a függöny mögé. Úgy nézte, mintha valamilyen változást várt volna Gilgames arcán. Holott az ifjú semmiféle változást nem érzett. Éppen csak nem vakarózott már, a türelmetlenség hangyái nem bizseregtek többé rajta. Éppen csak nem rohangáltak, törtettek-csörtettek a gondolatai, mint a csürhe. Sőt apránként el is tűntek. Percekig vagy talán órákig üldögélt, anélkül, hogy valamire gondolt volna. S mégis, sokkal tisztábban, világosabban, biztosabban ítélt meg mindent. Mintha az emberek, a tárgyak, a mindennapi események kinyitották s föltárták volna előtte magukat, hogy a belsejükbe pillantson.

Valamilyen változásnak tehát mégis végbe kellett mennie benne. Ezt a környezetén tapasztalta leginkább. Szabitum nyájasabban tekintett reá az asztalnál, mint valaha, Lugal-anna-mundu nem gúnyolódott oly csúfondárosan, mint eddig, Si-lu-dárat meg olykor-olykor olyan tiszteletteljesen méltóztatott rávetni sötét, okos szemét, mintha magával egyenlő férfiút kezdene fölfedezni benne.

Egyszer azonban a Bölcs kiszólt a függöny mögül:

- Ó, Gilgames, itt az ideje, hogy megismertesselek néhány alapvető igazsággal, amit tudnod kell. Lépj be!

Gilgames fölpattant és belépett.

Samas-súm-iddin leültette. Magyarázni kezdett. Ha uralkodni akarunk magunkon - mondta -, meg kell ismernünk magunkat. Testünket, lelkünket, szellemünket egyaránt. Legelőbb is a testünket. Tudatunkba kell emelnünk minden szervünk működését, hogy azután akaratunk alá hajthassuk. Mert csak ha magunkon tökéletesen uralkodunk, uralkodhatunk a világ erőin is. Kifejtette a testben áramló erők mibenlétét, működésük útját. Beszélt a szívről, az agyról, a májról, a gyomorról és a vérről. Nagy aprólékossággal magyarázta a lélek legbelsőbb, örökkévaló, isteni részecskéjének székhelyét a szív jobb csücskében, fölszállását az agyba egy tűhegynyi lyukon át s e fölszállás következményeit. Végül meghagyta, hogy Gilgamesünk egy hétig minden este a szíve jobb csücskére gondoljon, de olyan erősen, mintha a kezében tartaná, és nézné a szívét. Ezzel elbocsátotta. Gilgames csodálkozott.

Később megmagyarázta neki a Bölcs, hogy példát kell vennünk az állatokról: úgy kell mozognunk, pihennünk, mint ők. Az életerőt, vagyis lelkünk isteni, fölbonthatatlan, örökkévaló részecskéjét akaratunkkal rá kell irányítanunk testünk egy-egy részére, így rendkívüli erőre teszünk szert. Megmutatta, miként kell ülnünk, hogy minden ízünk-porcikánk teljesen elernyedjen. Ráparancsolt Gilgamesre, gyakorolja ezeket az ülési módokat.

Másszor föladatául szabta, hogy képzeletben táncoljon, de mintha valóban táncolna. Majd meg azt, hogy bizonyos ideig álljon mindennap a feje tetejére. Hétről hétre más testgyakorlatot szabott ki. Gilgamesnek lótuszülésben kellett ülnie, macskamódra hevernie, lábujjaival elérnie feje mögött a padlót, képzeletben nagy súlyokat emelnie, táncolnia. Ugyanekkor erősen kellett gondolnia arra a testrészére, szervére, mirigyére, amit e gyakorlatokkal uralma alá akart hajtani. Mindeme gyakorlatok közben pedig a legnagyobb gonddal szabályoznia kellett a lélegzését. Samas-súm-iddin ezt "az élet lassításának" nevezte.

Azonban nemcsak testi, hanem lelki gyakorlatokat is végeztetett vele. Így például el kellett képzelnie, hogy olyan naggyá dagad, mint egy hegyorom. Majd meg rögtön, hogy oly kicsinnyé zsugorodik, mint egy mustármag. Gilgames valóban érezte, mint dagad, nő, puffad egész teste félelmetes méretűvé, mint zsugorodik, töpörödik, húzódik össze parányi apróvá.

Meg kellett tanulnia, miképpen lehet hideg éjszakákon mezítelenül, a puszta földön aludni, anélkül, hogy fáznék. Gyalogolnia a tűző napon, anélkül, hogy izzadnék. Megismerkedett az ételek és italok természetével. De a lélek és a szellem működésével is. Megértette, hogy két személyiségünk, két énünk van: egyik az állandóan változó világ valóságai között él s mulandó, másik az örökkévaló, oszthatatlan, isteni én. Az egyik lát, hall, érez, gondolkozik, szenved, a másik ítél és teremt.

Ahogy tanulmányaiban előrehaladt, egyre jobban elmerült Samas-súm-iddin csodálatos sugárzásában, a belőle áradó békességben és derűben. Kapcsolatuk hétről hétre, hónapról hónapra bensőségesebbé vált. A Bölcs kisebb-nagyobb szolgálatokat kért Gilgamestől. Vizet hordatott vele, s jelenlétében végezte rendszeresen ismétlődő tisztálkodását. Megtanította, miképpen fürdessük szemünket, fülünket, orrunkat, hogyan kell kitakarítanunk a szánkat, torkunkat, sőt bizonyos mozdulatok révén a végbelünkbe fölszívott vízzel a bélcsatornánkat is. Vele állíttatta össze reggelijét, ebédjét, vacsoráját, s rámutatott, miképpen kell táplálkoznunk a nap egyik vagy másik szakában, ilyen vagy olyan időjárás esetén. Ismertette a húsban rejlő mérgeket, a gyümölcsben fölhalmozott jótékony napsugarak hatását. Testgyakorlataikat is együtt végezték. Gilgamesünk szinte észre sem vette, máris tudott a fején állni, akár egész nap lótuszülésben üldögélni, lélegzését a megszokottnak felére csökkentette, s mindez még csak csoda sem volt. Ismerte már minden csontját, izmát, idegét, mirigyét, szervét, mintha apróra szétszedték, megmutatták, és megint összerakták volna.

Ámde nem az a célunk, hogy apróra felsoroljuk Gilgamesünk magasabb oktatásának részleteit. Nem óhajtunk e vízözön előtti idők tanulmányaiba elmerülni. Hiszen manapság már úgy ismeri mindenki a testét-lelkét, annyira tud uralkodni magán és a világon, annyira tisztában van legbensőbb énünk isteni voltával, hogy ezt a régi tudományt bátran mellőzhetjük. Elégedjünk meg annyival, hogy Gilgamesünk, Samas-súm-iddin körültekintő, higgadt, szelíd, de egyben szigorú vezetése alatt - s mert nem volt ostoba ifjú - bámulatosan hamar mindent megtanult, ami a teste fölött való uralom elnyeréséhez szükséges volt. Hovatovább amolyan kisebb bölcsszámba mehetett.

Külsőleg is erősen megváltozott. Megnőtt, megerősödött, izmai, idegei finoman játszottak csupasz bőre alatt. Mozdulatai nyugodtak, lassúk, kerekdedek lettek, mint a vadállatéi. Tudott órákig vagy akár napokig egyhelyben ülni, de föl is tudott pattanni, akár az egeret leső, de közben lustán szundikáló macska. Arca komoly, egyben vidám volt. Szeme olyan átható tűzben égett, hogy Szabitum, sőt Lugal-anna-mundu nem egyszer elhárító mozdulatokat tett előtte, mintha legyet hajtana, s kérte, ne nézzen olyan "erősen".

A finom mosolyú tanító magyarázatait azonnal megértette, sőt többet értett, mint maga Ummu-tábat. Tornamestere szédítő vágásokat kapott cikázó kardjától, s egyszeriben abbahagyta csúfondáros szidalmait.

Már nem ténfergett éjszakánként a teraszokon. Bizonyos órákat Nannar fényében töltött ugyan, mert lelki gyakorlatai közé tartozott a Nannar-fényben való elmélkedés is, de nyomban megszüntette gondolkodását, s mély álomba merült, mihelyt vánkosára tette a fejét. Álma mély volt, nem gyötörték kínzó látomások. Nem szégyenkezett rég múlt események miatt, nem volt vágytól cserepes az ajka. A város utcáin úgy ment végig, mintha minden nő fölött uralkodnék, csak intenie kell, s övé, akit akar. Időnként elhívatta a fekete hajú, okos kis papnőt. De senki után sem rohangált lépcsőkön föl-le, senkit sem várt a teraszon, nem bolyongott sötét folyosók labirintusában, fülét nem hegyezte csalóka énekszóra, s nem jajongott a mélység fölött magára hagyottan.

Csakhogy ez még mind nem mahhu tudomány.

Gilgamest pedig éppen ez az egyetlen lépés izgatta.

- Mondd, ó, Mester - kérdezte egy nap Samas-súm-iddint -, mikor tanítasz meg egyébre is?

- Mire, ó, Gilgames? - kérdezte gyanakodva a Bölcs.

- Hát, hogy miképpen szállhatnék bárhová, miként közölhetném gondolataimat, akivel akarom, hogyan emelhetnék föl tízszer ezer gun súlyú követ s efféle... - dadogta szégyenlősen.

Samas-súm-iddin hosszan ránézett. Tekintete elviselhetetlen volt. Nagy szemgolyóján kékben játszott a szivárványhártya, pupillája, mint a Tüzes Hegy torka, lángok villóztak benne.

- Mért tanítanálak olyasmire, amit már úgyis tudsz? - kérdezte vastag hangon.

- Hogy én... hogy úgyis tudok... - hebegte tétován Gilgamesünk. - De hiszen sohasem magyaráztad még, ó, Mester!

- Csodálkozom ostobaságodon - korholta Samas-súm-iddin unottan. - Nem tanultad-e, hogy lelked isteni része halhatatlan, mindentudó és mindenható? Nem értetted-e meg, a végtelen kiterjedésű Semmi: maga Anu? Hát mért ne tudnál szállani, ahová akarsz, sőt egyidőben több helyütt is lenni és cselekedni? Mért ne tudnál gondolatokat küldeni tetszésed szerint, sőt tízezer gun súlyú köveket emelni puszta akaratoddal? Vajon van-e lehetetlen Anu előtt? Ismer-e ő időt és teret, valóságot és anyagot meg más efféle nyomorúságos, foszlékony, pillanatonként változó haszontalanságot?

- Nem ismer - bólintott izgatottan Gilgames.

- Hát akkor miért ismersz te, ó, balgatag ifjú? - folytatta ingerülten a Bölcs. - Nevetnem kell rajtad, Gilgames. Nem lakik benned Anu? Nem vagy örökkévaló, mindentudó, mindenható, miként ő? Mire taníthatnálak téged, aki mindent tudsz?

Gilgamesünk maga elé meredt s hallgatott.

- Megtiltom azonban - folytatta a Mester keményen -, hogy kísérletezz. Nem vagy eléggé alázatos. Túlságosan rabja vagy a világnak. Tán az is maradsz. Uralkodni akarsz az embereken. Vigyázz! Hatalmadat nyomban elveszíted, mihelyt élsz vele. Uralkodásod trónjáról a megaláztatás sarába zuhansz, mihelyt uralkodni akarsz. Zűrzavar, nyugtalanság, harc, csalódás, nyomorúság lesz osztályrészed, mihelyt bármi után kinyújtod a kezedet.

Hosszan elgondolkodott, arca bálványszerűen érzéketlenné vált, szeme parázsként izzott. Így üldögélt mozdulatlanul hosszú-hosszú ideig. Gilgames türelmesen várt. Átadta magát a Bölcs arcáról, szeméből áradó könnyű békességnek.

- Még egy és mást kell tanulnod, ó, fiam - folytatta aztán a Mester szelíden. - A következő feladatot hagyom meg neked: képzelj el egy Anunnakit, de oly apróra, oly részletesen, hogy élő valósággá váljék. Idézd meg őt. Jelenjék meg előtted egész félelmetes voltában. Tapintsd, halljad őt, érezd alvilági szagát. S ha megjelent, parancsold meg neki, hogy gyújtson föl egy elhagyott viskót. Nézd a tüzet. Győződj meg lángjáról, füstjéről. Azután jöjj ide, és mondd el, mi történt. Most eredj békével.

Gilgames csodálkozva ismételte magában, amit a Bölcs mondott. Először nem értette. Azután félelem szállta meg. Végül megkeményítette akaratát, fejét fölszegte, s kiment a viskóból.

A kapott föladat azzal kecsegtette Gilgamest, hogy ezúttal valódi, szívdermesztő csodában lesz része. Éspedig olyanban, amit nem a Mester idéz elő, hanem ő maga. Kipróbálhatja végre a saját erejét. Olyan hatalmak fölött válik úrrá, amelyek nem ismernek korlátokat. Szíve csordultig telt izgalommal, mint a szűzé, aki először lép szerelmese ágyához.

Hetedik éve tanult már ekkor Samas-súm-iddin viskójában. Röpke idő, ha az évezredeken át egyre újjászülető Beavatottak mértékével mérjük, de Gilgames számára mégis végtelenül sok, hiszen ez alatt az idő alatt járta meg a világegyetem titkaihoz vezető kanyargó, végtelen utat. Hogy végezetül mégsem lett Beavatott, ámbár közel volt hozzá?... De legyünk türelmesek, tartsunk némi rendet. Gilgamesünk éppen azért rendkívüli jelenség, mert az utolsó lépést nem tette meg. De, újra mondom, legyünk türelmesek. Gilgames sorsáról még sok mondanivalónk lesz.

Éjjel bezárkózott szobájába, s hozzáfogott az Anunnakik egyikének megidézéséhez. Lótuszülésben ült a földön, szemét egy sötét pontra irányozta, elernyesztette minden ízét-porcikáját, míg a tökéletes nyugalom állapotát el nem érte. Apróra ellenőrizte minden tagját, minden szervét. Sorra vette izmait és idegeit. Csak amikor meggyőződött róla, hogy teste a teljes nyugalom és egyensúly állapotában van, fogott hozzá lélegzése csökkentéséhez.

Most sorra kiküszöbölte gondolatait. Ebből a célból egyetlenegy gondolatot választott ki, ezúttal egy ezüstkorsó képét, a többit módszeresen elhessegette. Apróra elgondolta az ezüstkorsó alakját, súlyát, vastagságát, nagyságát, díszeit, de olyan apróra, hogy már-már kézzelfoghatóan állott előtte.

Ez volt az a pillanat, amikor az ezüstkorsót is félre kellett tolnia, s minden figyelmét az Anunnaki elképzelésére irányítania.

Hosszú, fáradságos munka volt. Megszűnt a tér és az idő. Lelke mélyéből egyre világosabb, erőteljesebb alakban merült föl az Anunnaki, a déli égbolt s az Alvilág uralkodó isteneinek egyike.

Hirtelen fölriadt. Szeme rémülten meredt ki üregéből. Minden porcikája reszketett. A szoba fülledt levegőjét szellő járta át, mint amikor valaki belép. Az Anunnaki ott állott Gilgamesünk előtt.

Hogyan soroljuk el e valószínűtlen, testetlen és mégis iszonyatos erőt sugárzó lény vonásait a hitetlenkedő mai ember számára? Hogyan értessük meg, mekkora volt az Anunnaki, amikor nagysága túlnőtt a szobán, a mennyezeten, s mégis belefért a szobába? Hogyan magyarázzuk meg, hogy a szokásos mértékek ezúttal hasznavehetetlenek, noha az alvilági isten valóság volt, kézzelfogható valóság? Hogyan írjuk le rettentő, feketénél is sötétebb alakját, amely mégis sugárzott, mint a kristály, arcát, amely emberi volt, és soha nem hasonlított emberi archoz, szemét, amelynek nem volt színe, s mégis szem volt? Emberi alakhoz hasonló s attól mégis gyökeresen különböző tagjait? Hogyan nesztelen, ámde kemény mozdulatait, roppant és mégis könnyen lebbenő súlyát, úszóhártyátlan ujjain domború, széles körmét, tartásának engedelmes, mégis iszonyú alázatosságát, időtlen arca nyugalmát, ajkán az ádáz mosolyt? Hogyan a nyelvet, amelyen hangtalanul beszélt? Földi fogalmakkal, valóságból merített vonásokkal itt nem élhetünk. Az Anunnaki: lehetetlen valóság volt!

Gilgames szívében rémület, hitetlenség, diadalmámor kavargott egyszerre. Alig tudott uralkodni magán, hogy föl ne ugorjék, el ne fusson. Érezte, minden porcikáját elhagyja a vér. De tudta, ha most elveszti önuralmát, az Anunnaki rárohan s megsemmisíti.

- Üdvözlégy, hogy szolgál az egészséged? - kérdezte az Anunnaki udvariasan. De hangját nem lehetett hallani, mert lelki hang volt.

- Üdvözlégy - susogta Gilgames valóságos emberi hangon. - Te vagy csakugyan, akit hívtam?

- Én vagyok, ó, Gilgames - felelt a vigyorgó isten időtlen nyugalommal.

- Parancsom van számodra, ó, Anunnaki. A város falaitól keletre bozótos, elhanyagolt kert közepén áll egy gazdátlan pálmalevél ház. Ismered?

Az Anunnaki csúfondárosan mosolygott.

- Ez a ház éppen átellenben áll a Csillagtoronnyal. Innen, az egyik teraszról jól oda lehet látni. Várd meg, amíg fölérkezem a teraszra, azután gyújtsd föl a házat. Ha pedig fölgyújtottad, eredj békével az Alvilágba.

- Meglesz - suttogta az Anunnaki, s eltűnt.

Gilgames fölkelt ültéből, megdörzsölte szemét, megtapogatta magát. Nem lehettek kétségei. A megidézett isten csakugyan megjelent. Látta, szinte tapintotta őt, érezte szagát, leheletét, egész földöntúli valóságát. Íme, sikerült! Szíve diadalt dobolt. Nem bírt magával. Gilgames hatalmas! Kicsoda állhatna neki ellen ezután? Van-e kívánsága, ami ne valósulna meg, ha neki úgy tetszik? Van-e király, aki erősebb nála, fegyver, amely foghatná?

De most a tetőre!

Kettesével-hármasával kapta a lépcsőket. Hamar a teraszon termett. Nannar teljes erővel világított, szinte sütött, de Gilgames nem sokat törődött vele. Izgatottan rohant a párkányhoz. Szemét a város falain túl elterülő lapályos vidékre szögezte. Ott sereglettek azok a házak, amelyeket a napról napra duzzadó talajvíz miatt a kertészek elhagytak. Gyorsan szemébe ötlött, amit keresett. Tisztán csillogott Nannar fényében a szelektől megbontott pálmalevél tető.

Meddig várt Gilgames? Egy pillanatig, egy óráig vagy évekig?

Egyszer csak füst gomolygott a kunyhó tetőorma alól. Majd vörös láng csapott ki, mint egy fáklya. Pillanatok múlva teljes erejével égett, lobogott, kanyargott, nyalakodott a láng, gomolygott a sűrű fekete füst. A hűvös éjszakai szél elkapta, megcsavarta, mint mosott ruhát a mosónő, szétrázta, le-lecsapta, szélesen kiteregette, a pálmák s magányos óriás páfrányok ágaira akasztotta. A ház tetőtől alapjáig égett. Halk recsegése idáig hallatszott a csöndben.

Gilgamesünk kővé meredt. Tátott szájjal bámulta a tüzet. Szemét többször is megtörölgette, vajon nem képzelődik-e. Nem ül-e még most is a szobájában, nem álmodja-e az Anunnakit, a teraszt, a Nannar sütötte tájat, a tüzet. Aztán örömében tapsolt, mint egy kisgyermek. Tüdejét teleszívta levegővel, harsányan fölkacagott. Kacagta a világot, a várost, az égő házat, élvezte hatalmát.

Sokáig állt a teraszon, agyában vad tervek kavarogtak. Le kellene égetni egész Szurippakot. Életre kellene támasztani a Szent Út óriásfejeit s belesétáltatni a tengerbe. Teli kellene hordani Utnapistim szobáját válogatott aranykinccsel, drágakővel. Ide kellene rendelni Héát, lefektetni a kőkockákra, halálra ölelni, teleaggatni nyakát, fülét, karját, bokáját sohasem látott ékszerekkel, majd elküldeni örökre. Háromsor-evezős gályát kellene varázsolni a kikötőbe, fedélzetére szállni, s elindulni azokba a távoli országokba, amelyekben annyit utazott. És mit kellene még, mit kellene?

Ismét harsányan, győztesen nevetett. Megvárta, míg a tűz kialszik, azután leballagott a teraszról.

Fejét mélyen lehajtva lépett szobájába, hogy bele ne üsse az alacsonnyá vált szemöldökfába.

Egész éjszaka a csodán elmélkedett. Újra meg újra látta az Anunnakit, de óvatos volt, nem képzelte el olyan apróra, hogy megjelenhetett volna. Samas-súm-iddin csak egy feladattal bízta meg, többet nem merte megidézni az istenszörnyet, Nergál szolgáját.

Másnap elrohant Samas-súm-iddinhez.

Türelmetlenül várt a függöny előtt. Semmi nesz. Mintha a gazda nem is tartózkodott volna a házban. Odakint csak a pálmalevelek között kotorászó szél zörgött. Távol halkan zúgott a város, villogott a tenger, apró fehér felhők úsztak a magasságban.

De csakhamar érezte a függöny mögül sugárzó erőt, s ebből tudta, hogy a Mester odabent van.

Míg várakozott, egyre vakaróznia kellett, a hangyák megint ellepték. Gondolatait nem tudta rendbe szedni. Az árpával, liszttel, datolyával, fügével, hagymával megrakott asztalt nézegette s csodálkozott. Miért él adományokon a Bölcs, hiszen puszta akaratával annyi eledelt tétethetne maga elé, amennyit csak kíván. Miért él datolyán, fügén, hagymán és kenyéren, holott mirszut, almás lepényt is ehetnék, ha már a hús valóban kerülendő? Miért ül magára hagyottan a függöny mögött, holott tetszése szerint választhatna elmélkedésére sokkal szebb helyet, hűvösebbet, tisztábbat, gyönyörködhetnék a legcsodálatosabb táj szépségében? Miért bízza magát alázatos szegény emberek véletlen jóindulatára, adományaira? Egyáltalában, miért mond le minden haszonról, amit a tudománya nyújt? Hiszen nem kellene azért uralomra törnie. Gazdagságot kívánnia. Még csak repülnie, vagy sziklát emelnie sem kellene, ha már mindezt károsnak ítéli. De legalább az élelmét ne várná szeszélyesen térülő-forduló ismeretlen szegényektől...

Samas-súm-iddin függönye meglebbent. A Bölcs, korsóval a kezében, kilépett, hogy vízért menjen. Gilgamesünk föl akart ugrani, vele akart menni, ámde a Bölcs rá sem tekintett. Izmos, egyenes óriás alakja meghajolt az ajtó szemöldökfája előtt, nesztelenül kilépett a házból.

Gilgames szívét keserűség fogta el. Azonban ismervén a Mestert, túltette magát keserű sejtelmein, s türelmesen várt tovább.

A Bölcs visszatért, némi datolyát, hagymát, kenyeret szedett össze, s a függöny mögé ment. Gilgamest észre sem vette.

Újabb kettősórák múltak, akárcsak első ízben. És most is, mint akkor, arra gondolt, hogy a Mester már nem hívja magához, akár el is mehet. Fölcihelődött, nehéz kedvvel fordult ki az ajtón.

Ekkor Samas-súm-iddin érces hangját hallotta:

- Jöjj be, ó, fiam!

Gilgames fürgén visszafordult. Leborult a Bölcs előtt.

- No, hát megjelent az Anunnaki? - kérdezte Samas-súm-iddin a gyékényén ülve s egy füge vérpiros belsejében gyönyörködve. Bekapta a gyümölcsöt, lassan forgatta szájában, szívta ízét, illatát, húsos puhaságát, csorduló levét. Arcán szelíd béke honolt.

- Megjelent, ó, Bölcs! - kiáltotta gyermekes örömmel Gilgamesünk. Öröme többszörös volt. Örült, hogy meg tudta idézni az Anunnakit, hogy a feladat sikeréről dicsekedve beszámolhat, hogy Samas-súm-iddin magához szólította, s hogy részesülhet a füge megevésének látványában.

- Meggyújtotta a házat?

- A ház tövig leégett, ó, Bölcs! Saját szememmel láttam lángját-füstjét. Saját fülemmel hallottam az égő fa recsegését. De hiszen te mindent tudsz! - kiáltotta Gilgames. - Tudod, hogy az Anunnaki eljött, s a ház leégett! Miért kérdezel hát?

A Bölcs mosolyogva bólintott.

- Tudom, ó, fiam, hogyne tudnám. Hiszen mindez olyan egyszerű. De mondd, ó, Gilgames, mi a véleményed, vajon valóság volt-e az Anunnaki meg a ház leégése, vagy csak káprázat? Vajon csakugyan az Alvilágból magából lépett elő kívánságodra a gonosz isten, vagy belőled magadból támadt? Csakugyan égett az a ház, lobogott a lángja, feketéllt a füstje, vagy csak te magad teremtettél égő házat Nannar sugarainál a teraszon? Mondom, fiam, gondolkozz ezen, és felelj.

Gilgamesünket megütötte a kérdés. Hiszen ő maga is gondolt már erre, azért dörzsölte újra és újra a szemét, tapogatta a testét. De valóban káprázat lett volna? Az istenszörny földöntúli alakja, sötét teste, súlyos lebbenése, lehetetlen szaga, időtlen nyugalmú s mégis ádáz mosolya, sugárzó szemének ijesztő vadsága és csúfondárossága? Káprázat a terasz, az égő ház lángja-füstje, recsegése?

A Bölcsre nézett. Ez nyugodtan ült, újabb fügét szakított széjjel, szagolgatta, megette. Majd letört egy darabot a lepényszerű kenyérből, gyönyörködött benne, ugyancsak megszagolgatta, szájába véve áhítatos gyönyörűséggel rágcsálta. Olykor-olykor kíváncsian pillantott Gilgamesünkre. Nyugodt arcán nyoma sem mutatkozott játékosságnak, a megszorult ifjú meghökkenésén érzett kárörömnek. Így tekintett rá több mint hat éven át máskor is, amikor fogas kérdésére őszinte választ várt.

- Nem, nem volt káprázat - csóválta fejét Gilgames. - Valóság volt. Az Anunnaki maga volt. Éreztem, láttam, szagoltam, hallottam őt. Féltem tőle. Az égő ház valóban leégett. Máskor is láttam a tetőről. Igen, ó, Mesterem, mindez valóság volt, nem káprázat. Nem én teremtettem révületemben.

- Helyes - szólt a Bölcs. - Ezután megidézheted az Anunnakit vagy más alsóbbrendű istent, ha akarod. Hatalmad és erőd adatott a világ hatalmai és erői fölött. De, mielőtt végleg elhagynál - tette hozzá szokatlanul mélyen tekintve Gilgamesünk szemébe -, újból figyelmeztetlek arra, amit már mondtam. Jutalmadról, erődről le kell mondanod. Ha nem teszed, zűrzavar, nyugtalanság, csalódás, nyomorúság lesz osztályrészed. Le kell róla mondanod!

- Azt akarod, ó, Bölcs, hogy most elhagyjalak? - jajdult föl Gilgamesünk megdöbbenve. - Hiszen a Hetedik Ház tudománya...

- A Hetedig Házba csak akkor léphetsz, ó, fiam, ha mindazt, amit láttál, tapasztaltál, nem valóságnak, hanem káprázatnak látod. Te azonban valóságnak láttad. A te számodra tehát valóság. Csakhogy a Hetedik Ház ilyenképpen zárva előtted. Valamikor tán megnyílik az is. Én most nem taníthatlak tovább. Nem avathatlak be a végső titokba, az élet és a halál titkaiba. Eredj békével. Anu vezessen útjaidon.

Így szólván, étkezését befejezte, s boldog révületbe merült.

- De hogyan mondhatnám, hogy káprázat volt, amikor valóság? - kiáltotta Gilgames tétován, még egyre reménykedőn állva a Bölcs előtt.

- Ha valóságnak láttad, valóság volt - dünnyögte a Bölcs, s többé nem látta Gilgamesünket.

Az Anunnakival történt meglepő találkozás maradandó nyomokat hagyott Gilgamesünkben.

Sokáig olyan hatalmasnak érezte magát, hogy alig fért be az ajtón. Ámbár a palota bejáratait igen magasra szabták már csak a méltóság kedvéért is, szokásává lett, hogy mindenhova lehajtott fejjel lépjen be, mintha félne, beveri homlokát a szemöldökkőbe.

Ha szigorúak akarnánk lenni, mondhatnák: Gilgames gőgös lett. Nem beszélt, hanem kijelentett, nem érvelt, hanem kinyilatkoztatott. Nem mérlegelt, hanem ítélt, nem vívódott, hanem döntött. Szokatlan külsejét hatalma stigmáinak tekintette, szinte hivalkodott velük. S új vonásai csakhamar magukra vonták Szabitum rosszalló pillantásait, Lugal-anna-mundu kicsinylő megjegyzéseit, Si-lu-dárat néma ajkbiggyesztését.

Hiszen lehet, hogy igazuk is volt. Gilgamesünk új alakja nem valami rokonszenves nekünk sem. De azért értsük meg őt. Ifjú volt, csupaszsága, hártyátlan keze-lába, zöld szeme eddig úgyszólván számkivetetté tette az emberek között, noha Utnapistim tekintélye s a környezet előkelősége, amelyben élt, túlzott hízelgésre ferdítette az iránta táplált érzelmeket. Szíve mélyén mindig tisztában volt a hízelgés valódi értelmével. Most azonban maga is olyannak kezdte látni magát, amilyennek a hízelgők tükrében mutatkozott.

Elvégre nem is olyan kicsiség, hogy egy ifjú férfi tetszése szerint megidézhet egy Anunnakit. Akarata előtt semmi akadály, semmi gát. Vajon elítélhetjük-e őt, mert egy kissé gőgös lett? Hibáztathatjuk-e, mert kitaszítottságát most kemény különállássá változtatta? Nem kell-e némileg szánakoznunk magányossága miatt? Hiszen kétharmad részben isten volt s csupán egyharmad részben ember. Ha emiatt kénytelen-kelletlen magányosnak érezte magát, s a magány keserűségét a gőg mézével édesítette, meg kell bocsátanunk neki. Újból hangsúlyozzuk: ifjú volt, nem tanulhatta még meg, hogy a magány keserűsége megédesedik, mennél tovább erjed. Hány ifjú válik gőgössé kénytelen magányában, noha nem isten még egyharmad részben sem!

Ummu-tábat meg a névtelen tornamester azonban meghajolt Gilgames fölénye előtt. A tanító szava még halkabb lett, modora még szelídebb, finomabb. Úgy beszélt Gilgamessel, mint egy uralkodóval. Sőt ünnepélyesen ki is jelentette, hogy Gilgames oroszlánkörmei immár jelentékenyen kinőttek, király lesz belőle, meri mondani. A tornamester pedig napról napra akkora ütéseket kapott Gilgames kardjától, hogy néha a sisakja is elhasadt, a pajzsa is szétesett, ő maga meg fogát szívta, sebeit tapogatva nyeldeste kínjában kicsurranó könnyeit. Meg is mondta kereken, nem tanítja tovább Gilgamest. Nem tud csiszolni rajta semmit.

Gilgames azonban mámoros önteltségének napjait mihamar maga mögött hagyta, s egyre gyakrabban kóborolt megint a kikötőben. Mint hajdan, most is leült az időközben rohamosan megnőtt gát szélére, nézte a tengert, a vonuló felhőket, az öböl széles karéját, a sirályokat, a Nap villogó sugárküllőit, a hajók, csónakok seregét. Hallgatta a szél zúgását, a hullámok dörgését, csacsogását, a kikötő zsongó zaját, a sirály-kodácsolást.

- Hatalmam van, de ugyan mit kezdhetnék vele? - töprengett Gilgames a gát kövein üldögélve sok-sok kettősórán, sok napon, héten át. - Sétáltassam az óriásfejeket a tengerbe? Gyújtsam föl egész Szurippakot? Tegyem Eriduval együtt Erech föltámadó dicsőségének koldusává? Varázsoljak háromsor-evezős gályát a tengerre, szálljak föl reá, s utazzam ismeretlen országokba? Hordassam teli Atra-Hasis szobáját sohasem látott kincsekkel? Kényszerítsem Héát, hogy idejöjjön, öleljem halálra, műveljem vele mindazt, amit valaha szerettem volna, akasszak a nyakába, fülébe, csuklóira remekművű ékszereket, s küldjem el örökre? Vagy csak minden cél nélkül idézzek meg egy Anunnakit, nézzem, tapintsam, szagoljam, s küldjem vissza megint az Alvilágba? Mit tegyek hatalmammal?

Bármennyit töprengett is, nem tudott mit kezdeni. Hatalmát üresnek érezte. De egy kissé félt is tőle. Fülébe csengtek Mestere intelmei. Így csak üldögélt vagy hevert a tengerparton, nézte a zöldbe-kékbe-ezüstbe játszó víz végtelen síkját, a szikrázó napsugarak játékát, a felhőket, a villogó szárnyú sirályokat. Hallgatta a megtörő hullámok dörgését, nyalakodó csacsogását, a sirályok rekedt kodácsolását, a kikötő zsongó zaját. Nem tudott mit kezdeni magával.

Egy nap eszébe ötlött valami.

Izgatottan ugrott föl, szinte repült a Szent Város felé. Fölkaptatott a lépcsőkön, folyosókon vágtatott jobbra-balra. Míg egyszerre ott állt Atra-Hasis szobájának magas, díszes bronzajtaja előtt.

- Odabent van apám? - kérdezte az ajtóban szolgálatra készen álldogáló alázatos eridui rabszolgától.

- Atra-Hasis odabent tartózkodik - suttogta a rabszolga mélyen meghajolva.

Gilgames belépett.

- Ó, fiam - kérdezte nyájasan Utnapistim, amint fölpillantott agyagtáblájáról, s megismerte a homályos szobába belépő Gilgamest -, miért jöttél hozzám? Izgatottnak látszol.

- Atyám, Atra-Hasis - rebegte Gilgames szinte reszketve. - Ó, atyám, nagy gondolatra jutottam. Kérlek, hallgasd meg.

Utnapistim letette íróvésőjét, várakozón pillantott az ifjúra.

- Ti Világtornyot terveztek - szaporázta a szót a szokottnál is gyorsabban, el-elakadó lélegzettel Gilgames, mintha hosszú futásból érkeznék s most lihegő ajka alig győzné elsorolni, mit látott futás közben. - Világtornyot! - kiáltotta. Égett a szeme.

- Világtornyot - ismételte Utnapistim s bólintott.

- Evégből mérnököket bíztok meg, azok ismét más mérnököket, azok ismét másokat - folytatta lázasan az ifjú. Közben egyre tapogott, lépkedett, mintha táncolna. - A mérnökök bányákat bíznak meg, a bányák előmunkásokat, azok munkásokat s így tovább. Samas-Lamasszi egész nap számol, embereket toboroz, parancsokat ad raktárosoknak, gabonaszállítóknak, hajóparancsnokoknak s megint így tovább. De én... az egészet véghez tudnám vinni akár egy-két kettősóra alatt.

- No lám - dünnyögte az időtlen férfiú.

- Több mint hat évig oktatott Samas-súm-iddin. Ismerem testemet-lelkemet, szellememet. Akaratomat úgy sűrítem, hogy könnyűvé válik a tízezer gun súlyú szikla, mint a pehely, eltörpülnek a magasságok, szétterülnek a mélységek... Én Anunnakit tudok idézni s azt műveltetem vele, amit akarok.

- No lám - ismételte a csodálkozás legkisebb jele nélkül Utnapistim. Fölvette íróvésőjét, gondosan megvizsgálta, mint aki mindezt régóta tudja s unja.

- Hát mért nem adsz munkát nekem? - kiáltott föl Gilgames lázasan. - Miért nem mondod a királynak, hogy itt vagyok, hatalmam ellenállhatatlan, s néhány kettősóra alatt föl tudom építeni a Világtornyot mindenestül?

- Erre még csakugyan nem gondoltam, ó, fiam - dünnyögte elgondolkozva az időtlen férfiú.

- Fölépítem, mérnökök serege nélkül, tervek nélkül, munkások százezre nélkül, sáncok, kordék, hajók nélkül, bányák nélkül... Csak akarnod kell. Szólj a királynak, kérlek!

Utnapistim hosszan Gilgames szemébe nézett.

- Mit kezdjek hatalmammal, tudományommal - jajdult föl az ifjú keserűen -, mit kezdjek, ó, mondd? Gyújtsam föl Szurippakot? Tegyem Eriduval együtt Erech rabjává? Sétáltassam a Szent Út óriásfejeit a tengerbe? Hordassam be színültig a szobádat arannyal-drágakővel? Varázsoljak háromsor-evezős gályát a tengerre, szálljak föl rá, utazzam sohasemlátott birodalmakba? Kényszerítsem Héát, hogy elfogadja ölelésemet, aggassam teli drága ékszerekkel, s küldjem el örökre? Vagy csak megidézzek egy Anunnakit, hogy lássam, tapintsam, szagoljam s kergessem vissza az Alvilágba megint? Mit tegyek? Mit tegyek?

- Semmit - dörmögte röviden Utnapistim, s mosolygott.

- De nem azért nyertem hatalmat, hogy ne tegyek semmit! Ha mindazt végrehajtanám, amit elsoroltam, újra ott ülhetnék a gáton s töprenghetnék, mit tegyek ezután... De ha a Világtornyot én építhetném föl...

Utnapistim fölemelte nagy fekete kezét. Mosolygott.

- Várj, ó, fiam. Legelőbb is telepedj le szépen, ahogy illik. Úgy ni. Azután nesze, itt van ez a tál mirszu. Egyél belőle. Amott áll a sör meg a pohár. Igyál egy-két kortyot. S mondd meg szépen, hogy vagy, hogy szolgál az egészséged?

- Szétszakadjak dühömben? - kérdezte magától Gilgames. - Hát nem érti apám, mit mondtam? Üljek le, majszoljak mirszut, igyam sört, holott sem éhes, sem szomjas nem vagyok, s az időt sem akarom efféle haszontalansággal tölteni? Most kíváncsi, hogy szolgál az egészségem, holott néha hónapokig sem mutatkozik otthonában?

Letelepedett, ahogy illik, ujjaival vett a mirszuból, töltött a pohárba egy kis sört. Reszkető haraggal majszolt, ivott.

- Hogy szolgál az egészséged, ó, atyám? - kérdezte fojtott hangon. Tekintete lövellt.

- Köszönöm, ó, fiam. Hát a tied?

- Köszönöm, ó, atyám.

- Mondtál valamit az imént, ó, fiam - kezdte mondókáját vastag hangon Utnapistim. Kényelmesen elrendezte összehajtogatott combjait, térdére fektette nagy, fekete kezét, sötét szemét rebbenés nélkül Gilgamesre szögezte. - Megértettem s megfontoltam, ó, Gilgamesem. De most érts meg te is engem, s fontold meg, amit hallasz. Mit gondolsz, ó, Gilgames, te vagy az egyetlen, aki Anunnakit tud idézni? Te vagy az egyetlen, akinek hatalom adatott ezen a világon? Csak te tudsz sziklákat emelni, sáncok, emelőgépek, munkások nélkül tornyot építeni? Nem, ó, fiam. S lásd, a Világtornyot mégis mérnökök serege tervezi, felügyelők hada irányítja, munkások légiója fáradozik rajta. Mert mi történnék, ha te építenéd föl akár egyetlen béru alatt? A mérnökök nem számolnának, nem terveznének. A király nem tanácskoznék velük. Samas-Lamasszi nem szállíttatna gabonát, kenyeret, sört a munkások számára. A hajósok nem hajóznának. A bányászok nem fejtenének követ, nem olvasztanának ércet, nem főznének aszfaltot. A munkások légiója nem sürögne-forogna a nagy mű körül, akár a hangyák. A papok nem mutatnának be áldozatot a sikerért. A fáradtak, betegek, baluljártak nem halnának meg a Világtoronyért, s nem nyernének az Alvilágban por meg bűzhödött víz helyett tisztességes eledelt, tiszta vizet. Végezetül mit cselekednének az emberek, amikor betelepültek a kész Világtoronyba?

- Várnák Nannar végítéletét.

- Közben pedig megfojtanák egymást, kitépnék egymás haját, kétségbeesnének, meghasonlanának, föllázadnának, leugranának a mélységbe...

Gilgamesünk lehorgasztott fejjel dühösen töprengett. Körmével a gyékény fonalát piszkálgatta. Minden önuralmát össze kellett szednie, hogy tiszteletlenül föl ne kiáltson: nem igaz! nem igaz! A mahhu tudománnyal le lehetne csendesíteni őket.

Az időtlen férfiú azonban belelátott.

- Nézd, ó, fiam, továbbad is a dolgot - folytatta egyenletesen dörmögve s pillantás nélkül szögezte mély, sötét szemét Gilgamesre. - Mondottam, mások is rendelkeznek hatalommal e világon. Ha te fölépítenéd a Világtornyot, előállana egy másik, s lerombolná. Ha te lecsöndesítenéd a meghasonlott népet, jönne egy másik, s föllázítaná. Ha te tüzet támasztanál, ő vizet zúdítana reá. Ha te vizet fakasztanál, ő sivatagba fojtaná. Ha te bosszút állanál, ő megölne. Kiáltásodat túlkiáltaná. Némaságodat túlhallgatná. Nem, ó, fiam! Fölbontanád az egymást egyensúlyban tartó hatalmak láncát, romlásba vinnéd az embereket s magadat is. Mert aki a folyton változó világ rendjét valahol megbontja, megbontja az egész világot. Vigyázz tehát!

- Ilyenformán a mérnökök serege, a munkások, a hajósok, a bányászok évszázadokon át megszakadhatnak, ó, apám, amíg követ kőre, téglát téglára rakva, aszfaltot kenve, földet talicskázva, megrokkanva, izzadva, fázva fölépítik a Világtornyot - ellenkezett Gilgames.

- Úgy van, ó, fiam. A mérnök a Szent Számok ismeretében tervezni kíván. Samas-Lamasszi toborozni, szervezni, élelmezni akar. A hajósok küszködni óhajtanak a tengerrel és a széllel. A munkások téglát, földet kívánnak hordani, izzadni, fázni, megrokkanni akarnak, ó, fiam. Mindegyiknek megvan a hozzá mért és hozzá méltó mahhu tudománya. Mindegyik hisz magában s a tudományban. Miért vetnénk gátat akaratuk, kívánságuk, óhajaik elé, ó, mondd? Miért fosztanók meg hitüktől? Emlékezz csak, mire figyelmeztetett barátom és testvérem, Samas-súm-iddin? Mondj le! Ne használd! Mert zűrzavar, szomorúság, kétségbeesés, nyomor lesz osztályrészed. És te hozzám jössz, atyádhoz, a Beavatotthoz, aki fölötte áll a homokórák emberének, tégláknak, talicskáknak, izzadságnak és didergésnek, megrokkanásnak és meghasonlásnak, s azt kívánod, építtessük föl a Világtornyot veled, hebehurgya ifjú, egy-két béru alatt? Ó, fiam, Gilgames.

Hosszú, igen nehéz csönd ereszkedett rájuk. Gilgames lassanként szégyellni kezdte magát. Szemét lesütötte, szorgosan piszkálgatta körmével a gyékény fonadékát, homloka izzadt.

- A világ: káprázat - dünnyögte Utnapistim mintegy önmagának. - A valóság: nincs.

- Miért épít a király mégis Világtornyot? - firtatta Gilgames új lángra kapva.

- Csakugyan, ezt kérdezem én is. De ha ő egy káprázatot akar fölépíteni, noha, mint minden káprázat, úgyis összeomlik, miért ne tegye? Én nem tudom meggyőzni őt. Győzze meg a sorsa. Éppen ezért hamarosan félreállok, s elmerülök az egyetlen valóságban, Anuban. Vagy mondtam már neked ilyesmit? Most eredj békével.

Az ifjú lassan fölcihelődött, vontatottan cammogott az ajtó felé. Utnapistim pedig agyagtáblája, íróvésője után nyúlt, hogy folytassa hiábavaló munkáját.

- Mégis, mit tegyek, ó, atyám? - kérdezte Gilgames az ajtóban.

- Semmit. Várj. Ne azon töprengj, mit tégy hatalmaddal, hanem várd, mit tesz veled Anu.

Kissé bővebben foglalkoztunk ezzel a beszélgetéssel. Mintha bizony Gilgames megnyugodott volna tőle. Mintha most már nem érezte volna hatalmát üresnek, létét magányosnak. Mintha végre föllendült volna a legnagyobb tudomány ormára s könnyed legyintéssel mondott volna le rettentő hatalmáról, ahogy Samas-súm-iddin tanácsolta. Holott nem így volt. Gilgamesünk gondolkodóba esett ugyan, de nem békélt meg. Hiszen látta, hogy Atra-Hasis éppoly buzgalommal tanácskozik, jegyez, tervez, mint akármelyik homokóra-ember, noha arról beszél, hogy mihamar visszavonul a király szolgálatából.

Gilgames joggal tűnődhetett Utnapistim szavainak ellentmondó értelmén vagy inkább értelmetlenségén. Mélyen csodálta, tisztelte a Beavatottakat, közülük nem egyet személyesen ismert. Előkelő környezetében úgy térültek-fordultak a Beavatottak, a bölcsek, a halhatatlanok, mint a megszokott óriás sárkányok a mocsárban. A emberek rémült tisztelettel nézték őket. Gilgames azonban kétharmad részben maga is isten lévén, hamar megszokta, hogy ne csak tisztelje, csodálja, irigyelje, hanem bírálja is őket. Ezért sohasem fért a fejébe, miért vonul az egyik magányos viskóba, ahol még a betérő szegényt sem látja, s miért ül a másik királyi, főpapi trónon. Miért veti meg a világi tevékenységeket az egyik, s tesz-vesz, fáradozik szüntelenül a másik. Miért tervez elképesztő nagyságú és szilárdságú épületeket az egyik, miért hirdeti a valóságot örökké változó káprázatnak a másik. Sőt, a két- vagy többféle, ellentmondó hit, vélemény, viselkedés miért keveredik néha ugyanabban a Beavatottban.

Ifjú lévén s tettre vágyó, Gilgamesünk nem hajolt meg egészen Utnapistim érvei előtt. Mondottuk, inkább ítélt, mint érvelt, inkább határozott, mint vívódott. Nem akarta ugyan fölgyújtani Szurippakot, a tengerbe sétáltatni az óriásfejeket, nem akarta édes bosszúban részesíteni Erech városát, még csak Héát sem kívánta halálra ölelni, fölékszerezni s elküldeni örökre. Mestere és Utnapistim figyelmeztetései óvatosságra intették. Félt az Anunnakitól is. De egy-egy kis varázslattól azért nem riad vissza. Mit is kezdhetett volna erejével? A világtornyot nélküle építik... - amíg meg nem rekednek az építéssel. Akkor majd előáll ő. Addig? Addig itt-ott él a tudományával, hiszen a hatalom érzése olyan mámorító!

Voltak napjai, amikor a béke szelíden hullámzott-ringatózott benne, mint a hegyi tó sima tükre. De voltak elviselhetetlenül üres, céltalan napjai is. Törni-zúzni, rombolni szeretett volna - vagy teremteni valami ámulatos, ragyogó, lenyűgöző... nem tudta, mit. Cselekedni valami szépet, magasztosat. Nem tudta, mit. Mutatni az embereknek valami örökkévalót, valami fölemelőt, valami fényeset. Nem tudta, mit.

Majd meg lótuszülésben üldögélt néma, zárt szobájában. Időtlen, testetlen révületbe merült, a világ és önmaga fölé emelkedett, s úgy szemlélte magát is, mintha káprázat volna. Ezek voltak Gilgames tiszta, hozzá méltó órái. Egy-egy révületből föleszmélve, sokáig élt a belső fényesség teremtő tevékenységéből.

Hogy ezután ismét fölülkerekedjék benne ifjú gilgamesi énje, az az emberi egyharmad rész, amiben azonos volt a homokórák emberével.

Gilgamesünk egy borongós napon egyedül üldögélt s nézte a tengert. Erős szél fújt, a látóhatár megtelt sötétzöld föl-fölfreccsenő szökőkutakkal. Mintha bálnák fröcskölnék a vizet. Rengeteg bálna, ameddig csak a szem ellát. Vagy mintha bokros, csalitos mezőt látna, végtelen, sivár, sötét mezőt, teli fölfröccsenő bokrokkal. A szél hol vékonyabban, hol vastagabban fütyült, halszagú volt, mint Szabitu tengeristennő örökifjú szeméremrészének illata. Sötétbarna felhők hömpölyögtek az égen. A kodácsoló sirályok el-eleveztek köztük, majd fölvillantak mint különös alakú, fehér fényű nagy csillagok.

A gát tükrösre mosott kövein dübörögve-csattogva rohant föl egy-egy hullám, pozdorjává zúzódott, s kétségbeesve zuhant a mélybe. Gilgames gyönyörűséggel hallgatta a meg-megismétlődő dübörgést, csattanást. Megigézve bámulta a sötétzöld, haragosan felérohanó vízszörnyeket. A szél szárnyaló dallamot énekelt az ütemes harsanások mellé.

Egyike volt ez azoknak a pillanatoknak, amikor Gilgames nagyon magányosnak, nagyon hatalmasnak, egyszersmind nagyon tehetetlennek érezte magát.

A gáton egy, a széllel küszködő alakot pillantott meg. Pálmalevél szoknyája vadul lengett, mindkét kezével fogta logobó haját, lépései hosszúak s kemények voltak. Gilgames kíváncsian nézte. Egy nő. Egy leány. Magasabb a szokottnál, soványabb is, tán nem is sumér. Csakugyan, milyen különös leány. Hogy repdes a szoknyája, hogy lobog a haja. Mintha el akarna szállni.

A leány egyre közeledett, a város irányában haladt. El kellet mennie Gilgames előtt. El is ment. Rá sem pillantott Gilgamesre. Nem csodálkozott a szélben magányosan üldögélő ifjún. Hiszen ő is magányosan lépkedett a szélben. Gőgös volt? Mit sem törődött Gilgames szokatlan külsejével? Tán mindennap hártyátlan kezű-lábú, csupasz testű, zöld szemű férfiakkal találkozott? Annyi ilyen szokatlan ember hemzseg a városban, hogy Gilgames szokatlanságán a szeme sem rebbent? Nurma később, amikor már bensőséges kapcsolatban voltak, megvallotta, hogy igenis, megnézte, sőt nagyon megnézte Gilgamest, már messziről észrevette, hogy erősen figyeli őt, s ez különös mód jólesett neki... De hát erről a maga idején szólunk.

Amikor a leány elsuhant előtte, Gilgames ilyesmit érzett: magas, inkább csontos, mint kövérkés, de lányos alakja, amint a szél combjához csapja a szoknyát, s teste előrefeszül, fejét leszegi, lobogó haját két kézzel szorítja, olyasféle vágyat támaszt benne, hogy hozzálépjen, átkarolja és segítsen neki. Mert mintha már időtlen idők óta ismerné. Mintha egy fészekből keltek volna.

Nurma akkor egészen mellette lépkedett. Gilgames szívében megállt az ütő. A leánynak nem volt úszóhártyája, sőt a teste is csupasz volt. Világos, fahéjszínű bőrén éppoly simán játszott a tenger tompán villódzó fénye, mint az övén.

Gilgamesünk fölugrott.

A leány kitért egy lépéssel, arcát a tenger felé fordította, megperdült, mintha az erős szél fordította volna meg, majd szoknyájával, hajával küszködve sietett tovább. Gilgames utánabámult. Erősen akarta, hogy megforduljon. Meg is fordult, mint az imént, de nem pillantott rá. Közönyösen, zárkózottan haladt a gáton a kikötő felé. Keményen lépkedett, mozgása kissé merev, elutasító volt. Az ilyen nők nem lengetik a karjukat, beszéd közben sem jelzik érzelmeiket kezük mozgásával, arcuk játékával. Van bennük valami hideg, gőgös mozdulatlanság. Lehet, hogy Gilgamesünk figyelmét éppen ez a sugárzó gőg, ez a kemény zárkózottság keltette föl, amellett, hogy a leány ugyanolyan fajta volt, mint ő. Tehát éppoly magányos, kiközösített is.

Most már bizonyos volt benne, hogy a szeme is zöld, akár az övé. De a szemét nem láthatta. Abban a pillanatban úgy érezte, végzetes a találkozásuk, bár valószínűtlennek látszott, hogy az óriási városban még valaha találkozik vele. És ha még nem is szurippaki?

Ha valahonnét vidékről érkezett rokonai látogatására vagy ünnepre?

A leány eltűnt. Alakja elveszett a kikötő forgatagában.

És mégis határozottan, biztosan tudta, hogy találkozni fognak.

Később, amikor kapcsolatuk bensőségessé vált, Nurma ugyanilyen érzésekről számolt be. Az ő szívében is megállt az ütő, szintén látta, hogy Gilgames ugyanabból a fészekből kelt, amiből ő, szintén magányosnak, úgyszólván kiközösítettnek érezte Gilgamest, s ugyancsak arra gondolt, hogy ebben az óriási városban sohasem látja többé...

Most el kell mondanunk, hogy Gilgamest a következő nap-éjegyenlőség ünnepén avatták. Ezt az avatást ne tévesszük össze az isteni titokba való különleges beavatással. Arról volt csupán szó, hogy őt is a többi vele egykorú ifjúval együtt férfiúvá avatják, teljes jogú állampolgárnak ismerik el, s ettől fogva nagykorúnak számít.

Az avatás napja előtt Gilgames böjtölt, imádkozott, elmélkedett, s Ummu-tábat lelkes, halk előadásából megismerkedett az ország törvényeivel. Ugyancsak bő oktatásban részesült afelől is, hogy miképpen kell viselkednie a szertartáson. Mindezt Gilgamesünk nagyjában már régen tudta, hiszen a sumér ifjúság nagy érdeklődéssel vett részt a napokig, sőt hetekig tartó országos ünnepségeken, így módja volt látni, megérteni s megtanulni az ősi szent cselekményeket. Ki tudja, hányszor játszott gyermekkorában "avatásdit" is?

Mindazonáltal Gilgames szorongva gondolt az elkövetkező napra. Nem akkora szorongással talán, mint más halandó ifjú, hiszen a reá váró nem közönséges szenvedések és fáradalmak elviselésére Samas-súm-iddin, valamint a tornamester oktatásai, edzései alkalmasabbá tették másnál, de mégis szorongott. Bátorságát azért korántsem szabad kétségbe vonnunk. Nem emlékezünk magunk is ifjúságunk olyan szorongató pillanataira, amelyeket bátran, sőt kíváncsian vártunk, bár féltünk tőlük? Ne fitymáljuk tehát Gilgamesünket, ha most némi szurkolással ült szobájában, s az avatás nagy ünnepére gondolt.

Iparkodott a sorsdöntő esemény legapróbb részleteit is elképzelni. Látta a tömeget, a Véneket, a papokat, hallotta a rivalgást, a zenét és az éneket, érezte a fojtó hőséget, a tömjén meg a virágok nehéz szagát. Már-már valóságosan ott állt a térségen.

De várjunk.

Másnap a nép áradata koszorúsan, virágot lengetve tódult a főszentély óriási udvarára s a templom arányos oszlopai közé. Gilgames egy sereg ifjú társaságában legelöl állott az áldozati szertartás idején. Áhítattal borult le a fölkelő Nap vakító sugarait lövellő aranyarc előtt, mélyen beszívta a tömjénfüstöt, szívét betöltötte a harsogó kagylókürtök, harsonák félelmetes üvöltése, a dobok pufogása, a hárfák turbékolása. Mikor a közös gyónás kérdései fölhangzottak a pap elnyújtott, kukorékolásra emlékeztető hangján, teljes odaadással felelt ő is a fölzúduló tömegben.

Később, a széles térségen, melyet zsúfolásig megtöltöttek a hívek tömött sorai, áhítattal vetette le vállkendőjét, szoknyáját s lépett a szent medencébe, hogy lemossa magáról a lélek szennyét. A hideg víz bársonyos simogatását valóban úgy fogadta, mintha nem a testét, hanem a szívét mosná patyolatosra. Csupasz bőre villogott a napfényben. Úgy állt a fojtott csöndben sűrűsödő nép s Anu színe előtt talpig mezítelenül, csillogó fényben, mint aki levetkőzött minden testit, csak lélek immár, szellem, újjászületésre kész.

Eddig alig látott, alig hallott valamit a tömeg jelenlétéből. Zsongás, énekszó, örömrivalgás, arcok tízezreinek kavargása csak úgy hatolt hozzá, mint a Csillagtorony tetejére az alvó város halk moraja.

De most figyelni kezdett.

A térségen álló, isteni alakokkal, sárkányokkal, madarakkal és ősi, már alig érthető írásjelekkel díszített szent oszlopra hosszú szíjakat erősítettek. Minden szíj két ágban végződött, akár a kígyó nyelve.

Ekkor előlépett az avatandó ifjak csoportja, sorra egy oltárszerű alacsony kőre feküdt, s mellét átengedte a pap kovakésének. A pap a mell mindkét oldalán két-két párhuzamos metszést ejtett, a kés pengéjét a megmetszett bőr alá dugta, s fölfeszítette, mint nyerges a szíjat. A művelet gyorsan ment végbe. Az ifjak egyike sem jajgatott, még csak nem is pisszent, pedig a sóhajtást is hallani lehetett volna. Vérük sötéten csörgött végig a kövön. Csakhamar iszamos lett a föld körülötte.

Gilgames is a kőre hanyatlott, szemét a kéklő égboltozatra szögezte, tudatából kirekesztett minden betolakodó gondolatot. Bár a kés sercegve hasított belé, mégsem érzett igazi fájdalmat. A pap fölé hajló álszakállas arcát alig látta.

Fölkelt, s a vérzők tömegébe állott.

Most egy vén lépett elő, az Ősök Oszlopa mellé állt, s recsegő hangon szózatot intézett hozzájuk kötelességeikről s jogaikról. Ezután intett, egy-egy hosszú szíj két ágát befűzte, és szorosan meghurkolta az oszlophoz lépő ifjú föltépett mellbőrén.

Ez fájt egy kissé, de Gilgames keményen a Vén arcába nézett, figyelte sötét szeme körül a ráncok finom árkolt kévéit, kinyúló, hosszú orrát, fonnyatag ajkát, s alig érzett valamit. Arcát megcsapta a Vén olajjal kent arcának szaga. Gilgames mosolygott.

Ekkor megdobbantak a dobok.

Vad, rekedt férfiének csapott föl a térség egyik sarkából. Hasonlított a vadat űző hajtók toroküvöltéséhez, de valamely varázsének lenyűgöző dallamához is. Ősi, már érthetetlen szavak ismétlődtek újra meg újra, végtelenül kábítón, egyre vadabb, egyre forróbb ütemben. Végül a dobok dobogása olyan volt, mintha láthatatlan lovak vágtatnának a sűrű fényben. Az ének mintha e szellemlovakat hajszolná vérlázító táncra.

Az ifjak eleinte lassan, később egyre sebesebben futni kezdtek az oszlop körül. Mint hatalmas kerék küllői, feszültek a szíjak. Mint hatalmas kerék talpa, váltak eggyé a rohanók. A népből elviselhetetlen izgalom áradt. Eleinte csak morajlott, de mihamar itt is, ott is sikítás, ordítás csapott föl, mint egy-egy vakító fénycsóva.

Gilgames megfeszítette a szíjat s rohant. Fékeznie kellett magát, nehogy az előtte futó zömök legényre gázoljon. A keringés mámora csakhamar megszédítette. Az izzó napfényben összezsúfolt nép tömött sora előtt úgy rohant el, mellében az égő kínnal, a hulló vércsöppek piros virágait szórva, mintha nem is ő keringene, hanem a tömeg forogna mellette... Arcok, hajfürtök, koszorúk, mellkendők fehér foltjai, mezítelen mellek sötétje, szoknyák, lábak, lábak... Az ezernyi fej egy valószínűtlen fejjé, az ezer szempár egy földöntúli szempárrá, az ezernyi férfi-női mell egyetlen kétnemű mellé, a számtalan láb egyetlen ezerlábú lény lábává sűrűsödött káprázó szemei előtt. S e fölött a tomboló, őrjöngő, ujjongó, ütemesen tapsoló lény fölött, amely egyre forgott, egyre forgott, forgott, s mégis minden pillanatban ugyanaz volt, kéken, majd vörösen égett az égbolt.

Egy ifjú melléből kiszakadt a szíj, a hempergő férfitest elnyúlt a földön. Gilgames átugrotta s futott. Ismét ugrania kellett. Valaki összeesett. Nyomban megint át kellett szökkennie egy, a rohanás és a feszülő szíj lendületétől kirepült, elnyúlt emberi testen. De ennek csak a lába hevert a keringő emberküllők útjában. Fél szemmel inkább sejtette, mint látta, hogy az előtte nagy ugrásokkal, nehézkesen iramló férfiú hirtelen bevágódik az oszlop tövéhez, lerogy, s nem mozdul többé. Egy villanással eltűnt Gilgames elől.

Csodálatosképpen, amint nőtt a szédülete, a részegsége, amint ellepte a verejték, s fülében a meghajszolt vér együtt dobolt a dobokkal, Gilgames előtt hirtelen, mint egy látomás, egyetlen arc vált ki az ezerarcú szörnyeteg arcvonásából. Feszülten figyelő arc, merev, kínzott, mégis lelkes vonások, összeszorított keskeny ajak, két nagy, kerekre nyílt, egyre őrá tűző, biztatást, szánalmat, lelkesedést sugárzó szempár. De milyen szempár? Kék! Nem fekete, mint annyi százezer. Nem is zöld, mint az övé, s Nannar más gyermekeié. Hanem kék. Kék, mint a napsütötte szelíd tenger.

Nem volt valóságos ez a szem, nem volt emberi. Gilgames részegsége, a forgás eszméletlenségig fokozódó szédülete, a dobok ütemes pufogása, a konokul ismétlődő végtelen dallam lenyűgöző rivalgása szülte ezt a kék szempárt. Pillanatról pillanatra fölragyogott, rátapadt Gilgamesre, kilövellte szánakozó, biztató, diadalmas kék tüzet, s eltűnt megint a következő fordulóig.

Meddig keringett Gilgames a rohamosan ritkuló küllők között? Meddig pörgette az istenekkel és istennőkkel, sárkányokkal, madarakkal meg ősi, már érthetetlen írásjelekkel díszített kőoszlop, az istenős jelképe? Meddig hajszolta szívét, vérét, agyát, minden porcikáját a dobok és a szavak ütemes riogása? Meddig nézte a vörös égboltot, a lehetetlen szörny forgó arcát, szemét, mellét, lábainak ezrét? Meddig s hányszor röppent elé, és tűzött rá a valószínűtlenül kék szempár?

Gilgamesünk könnyű ütést érzett a mellén. Majd ellenállhatatlanul kiröpült a körből, s elterült a földön. A nagy kerék megállt. Az ég elfeketült, a tömeg darabokra hullott, bár a dobok doboltak, a rekedt ének ütemesen riogott, a nép ujjongott, üvöltött tovább.

Gilgames minden erejével az értelmébe kapaszkodott. Kinyitotta a szemét. Kék lett az ég, a térséget ölelő vaskos paloták színes csempedíszei szikráztak. Mintha ugyanilyen színes csempékből rakták volna ki: ragyogott a nép ezernyi arca, ezernyi vállkendője, ezernyi szoknyája is.

Az ezernyi sötét szem közül, éppen Gilgames mellett, szelíden, majdhogynem esdeklőn tekintett reá a kék szempár.

Nézzük csak - gondolta Gilgames, tehetetlenül hevervén a földön. Teste zsongott, melléből vér, arcából izzadság ömlött. - Lássuk csak... Miféle szem ez? Nem fekete, és nem zöld. Kék! Ilyesmi nem is lehetséges. Káprázat vagy valóság? A szempárt széles, csúcsos gyékénykalap árnyékolta. Annak a sötétjéből ragyogott ki szelíd fénnyel, mint a gát szürke kőtömege alól a tengervíz nyugodt csillámlása. A gát... Tükrösre mosott kövein dübörögve-csattogva rohant föl egy-egy hullám, pozdorjává zúzódott, s kétségbeesve zuhant a mélybe... Egy széllel küzdő leány lépkedett a gáton. Pálmalevél szoknyája vadul lengett, mindkét kezével fogta lobogó haját... Keményen lépkedett, mozgása kissé merev, elutasító volt... Éppoly magányos, kiközösített, mint ő. Bizonyos volt benne, hogy a szeme is zöld, akár az övé. Abban a pillanatban érezte, végzetes volt a találkozásuk... Határozottan, biztosan tudta, hogy találkozni fognak...

Most találkoztak.

A leány közel állott Gilgameshez. Zárkózottan, mozdulatlanul, magasabban, mint a mellette álló idős férfi meg őszes hajú asszony. Fején széles gyékénykalap. Kék szeme részvevőn, de diadalmasan tekintett a földön heverő Gilgamesre. Meghaltál? Nem, nem, élsz! - sugározta a kék szem. - Élsz és győztél!...

A szeme kék volt, kék!

Gilgames mozdulatlanul hevert a földön. Elvesztette öntudatát.

Gilgames csakhamar fölgyógyult sebeiből. Ezen már át kellett esnie minden fölserdült, férfikorba lépő ifjúnak, mert így adta tanújelét, hogy háború esetén nemcsak a fáradalmakat, szenvedéseket tudja zokszó nélkül elviselni, hanem még eleven szívének kilépését is. Így élte át, hogy egy istenőshöz vagyunk kötve, fájdalmasan, halálig. Gilgamesünk sebei gyorsabban gyógyultak másokénál. Néhány nap múlva bőre összeforrott, s a fáradalmakat is kipihente, mint egy erdei vad.

Az avatás ünnepéből úgyszólván semmi sem élt benne, csak egy végtelen, örvénylő szédület emléke meg egy kék, odaadó, egyben diadalmas szempáré.

Nagy kíváncsisággal figyelte a Világtorony építésének ügyét. Természetesen városszerte erről beszéltek, nemcsak a királyi palotában s a templomok környékén. Gilgames nem fordulhatott meg a borbély műhelyében anélkül, hogy a gyors kezű, még gyorsabb nyelvű mester ne a Világtoronyról kérdezősködött volna. A sorsukra váró vendégek, akik roppant türelemmel üldögéltek hosszú kettősórákig a gyékényen, szintén erről vitáztak. Ha egy-egy Vén vagy tekintélyes hivatalnok lépett be, körülzsongták mohó kérdéseikkel, mint mézeskorsót a darazsak. Gilgames eleget tudott, s mert irigység töltötte el - bár erről sejtelme sem volt -, untig eleget is mondott.

- Gilgamesünk hogyan méltóztatik megítélni a tervet? - kérdezte a borbély.

- Nem várok tőle semmi jót - nyilatkozott Gilgames, türelemmel tartva fejét szappanozás alá. - Jókora kontyot hagyhatsz, ó, mester, a kést inkább a nyakszirtemen használd.

- Ó, parancsodra - készségeskedett a borbély, s késével nekidőlt Gilgamesünk szappanos fejének. - Vajon belefér majd az egész birodalom népe?

- Úgy tervezik, ó, mester.

- De hiszen akkor a toronynak az Égig kell érnie! - ámuldozott egy üldögélő férfiú.

- Igen, az Égig - gúnyolódott Gilgames. - Miért ne? Mérnökök serege dolgozik a terven, Samas-Lamasszi éjjel-nappal gyűjti a munkásokat, adóbehajtók hada szedi rá az adót.

- Ez az, ó, Gilgames! - csapott le a borbély. - Adóbehajtók hada! De hiszen egy akkora torony iszonyú pénzbe kerül! Hát még az a rengeteg gabona, liszt, só, olaj, füge, ami a munkásnépnek kell. Mondják, ezer kordé csak fügét szállít, ezer meg csak gabonát. S egy nagy hajó hordja szünet nélkül Erechből, egy másik Eriduból a lisztet.

- Ezer? Tízszer ezer! - nyilatkozott Gilgames. - S nem egy-hajó, de egész hajóhad.

- Ki bírja ezt ki? - nyögött a kertész, aki zöldségét, gyümölcseit a borbélyműhely elé téve, s vizsla tekintetét a kosarakon tartva várt sorára a sarokban.

- Nem is lehet ám ezt kibírni - tetézte meg egy polgár.

- Ha megrokkansz az adóban, ne félj, mehetsz építeni, eltart az ország - nyugtatta meg Gilgames.

Az efféle megnyugtatások azonban meddők voltak. Sőt növelték az aggodalmat. Csakhamar összevissza, egymás szavába vágva zúgták panaszaikat. Még az óvatos borbély is kifakadt. Hallotta, úgymond, mindenkit munkára visznek, aki nem tudja pontosan kifizetni az adóját. De hát a torony mindennél fontosabb, tette hozzá gyorsan. Mert, ha csakugyan elkövetkezik a pusztulás ideje, jó lesz benne meghúzódni s biztonságban ülni a borzalmas ítéletidő alatt.

- No és ha föl sem épül? Mondjuk, elkésik egy-két hónappal vagy nappal? - kérdezte Gilgames.

- Lehetetlen! - jajdult föl a kertész.

- Lehetetlen! - rikoltott iszonyodva a polgár.

- Méltóztassál - lehelte a borbély s meghajolt. - Csakugyan megeshetik, hogy nem készül el? Mi történik akkor velünk? Mi lesz a sorsunk?

- Tegyük föl, hogy elkészül idejére - fordult a földről fölemelkedő Gilgameshez a kertész. - Mondjuk, elkészül. Mondjuk, bele is férünk valamennyien. Mondjuk, ki is állja Nannar dühét. De vajon kapok-e én akkor új földet elpusztult kertem helyett? Ez a kérdés.

- Föld csak lesz, ó, barátom - intette le a polgár -, de lesznek-e hajók? Utak? Lesz-e ezüst, hogy megindíthassuk a kereskedelmet? Tudjátok, hogy kereskedelem nélkül az emberi nem s az isteni rend nem állhat meg.

- Én először a Világtornyot szeretném látni - mosolygott Gilgames. - De apró-cseprő tervezgetésekkel, téglaépítéssel, hordással, földpiszkálással, aszfaltfőzéssel s egyéb efféle piszmogással nem sokra lehet menni. A múltkoriban ajánlottam is atyámnak, Atra-Hasisnak, hogy bízzanak meg egy tanult, nagy erejű bölcset, egy mahhut, s építtessék föl vele az egészet néhány nap alatt.

- S mit szólt Atra-Hasis? - kiáltottak föl egyszerre mohón.

- Vajon volna-e ilyen bölcs, ilyen nagy mahhu? - töprengett a borbély, mialatt a kertész Gilgames helyére telepedett. - Mert bölcsek, mahhuk vannak - tette hozzá szinte bocsánatkérő hangon -, isteneink megáldottak bennünket nagy bölcsekkel és mahhukkal... De hogy akkor van-e? Akkora?

- Bizonyára van - nyugtatta meg Gilgames, némi rezet adva a mesternek. - Csak meg kell találni. S meg kell bízni az építéssel. Talán én is ismerek ilyen nagy bölcset - fejezte be már az ajtóban.

Ez csak egy olyan beszélgetés, amilyen napról napra, hónapról hónapra folyt a borbélynál. Inkább csak jelezni kívántuk, miképpen gondolkoztak az emberek, s miképpen vélekedett Gilgames. Mert nemcsak ennél a borbélynál töprengtek így. A város, a birodalom minden részében szappanozták a fejeket, borotválták az arcokat, mindenütt üldögéltek várakozó kertészek, polgárok, hajósok, ácsok, munkások, halászok... S mindenütt akadt, aki hangot adjon az aggályoknak, a panaszoknak. Nem járhatjuk végig valamennyit. A tisztviselők hivatalába sem nézhetünk be, a hajógyárak műhelyeibe, a bazár boltjaiba, az ezüstrudacskákat méricskélő pénzváltók odvaiba sem. De nem is szükséges. Elegendő, ha tudjuk, hogy Gilgames miképpen vélekedett a Világtoronyról, amelynek fölépítésével nem bízták meg. Gilgames jól tudta, hogy az ő véleménye nagyjában egyezik atyja, Utnapistim megítélésével is. Hogy azonban e két megítélés mégis mennyire más volt, mondanunk sem kell.

Gilgames merőben különbözött az úszóhártyás, pikkelyes, fekete szemű emberek tömegétől, de ez mit sem jelentett. Sőt annál mohóbban vetették magukat elejtett szavaira, figyelték mosolyát, latolgatták hangsúlyait, méricskélték a sejthető titkokat. Hiszen Gilgames atyja Atra-Hasis volt, a király-főpap jobb keze, fő tanácsadója. A Szent Városban lakott, előkelő társaságban, sőt Beavatottak között forgott. Az sem volt titok, hogy maga is évekig tanult egy Bölcsnél, aki szent remeteségben él, senkivel nem érintkezik, napjai, évei, évszázadai boldog révültségben folynak. Végtelenül sokat jelentett hát minden, mégoly közömbösnek, ártatlannak látszó vagy annak szánt szava is.

Gilgames nem akart elérni semmit. Csak a kudarc keserűsége, a tétlenség áporodottsága, a hatalmával kezdeni mit sem tudó tettvágy meddősége fakadt föl nagy mérséklettel kiejtett szavaiban. Az meg távol legyen tőlünk, hogy föltegyük: rosszat akart. Ellenkezőleg. Nagyon is jót. Ifjonti buzgalommal, fiatalos hévvel, rajongó hittel, alázatos segíteni akarással volt csordultig a szíve. De távolról kellett néznie a Világtorony körül tevékenykedő férfiak seregét, s éppen az fájt neki, hogy csak távolról nézhette. Ki bízik abban, amibe nincs beleszólása? Ki tapsol azoknak, akik csak a maguk tapsaira kíváncsiak?

Mióta a kék szemű leánnyal találkozott, mindennap elment a térre, ahol az ősök Oszlopa állott. Visszaidézte a napot, amikor az oszlop körül kellett keringenie, s az a kék szempár nézte gyötrelmes futamodását. Itt azonban hiába tartózkodott, a leányt nem találta meg. A tengerpartra ment hát, kedves elmélkedő helyére, ahol a komor sziklákon ülve annyi éven át nézte a végtelen vizet s a végtelen Eget. Miután itt látta először a kék szemű leányt, hitte, hogy itt fogja először megszólítani is.

Valóban így történt.

Egy nap megpillantotta Nurmát, amint lassan közeledett a gáton. Alakja eleinte olyan kicsiny volt, mint az ujjunk, de Gilgames rögtön tudta, hogy ő az, mert megrezzent a szíve. Most rászögezte a szemét, erősen nézte. Ahogy nőtt, ahogy kivált kissé csapott válla, széles sáskalapja, mozdulatlanul lecsüngő karja, erősen lépő lábszára. Kalapja sárga az égbolt kékségében, vállkendője fehér, pálmalevél szoknyája sötétzöld, lábszára világosbarna. Jobb keze tartott valamit, csakhamar kitűnt, hogy gyékényszatyrot.

Ezúttal nem fújt vad szél a tengerről, nem lobogott a leány haja, nem kellett két kézzel fognia, mint valamely mindenáron szabadulni akaró, csapdosó madarat. A levegő nyugodt és tiszta volt, a fény élesen metszette ki a világ képét a kék semmiből.

Gilgames fölkelt, a leány elé lépett. Az megállt, tétován tekintett jobbra-balra, végül egyenesen Gilgamesünk arcába nézett. Így álltak egymással szemközt, alig egy lépésnyire, percekig.

Mondják, igen nagy jelentősége van annak, amit az ember első találkozáskor mond. Állítólag mintegy dióhéjban, benne van a találkozás sokszerűsége, a találkozók múltja, jelene, jövő kapcsolatuk titka. Valóban, emlékszünk is találkozásokra, amikor ilyen jelképes szavakat váltottunk. De Gilgames és Nurma, bár bizonyosan érezték e találkozás jelentőségét, jó darabig egy szót sem váltottak. Vagy éppen ez volt jellemző? Hogy Gilgames Nurma kék szemét nézte, Nurma meg Gilgames zöld szemét, s mind a kettő hallgatott? Az, hogy Gilgames előtt megjelent annak a szeles, komor napnak a képe, amikor először ment erre a leány, s mind a két kezével fogta szétrebbenő haját? Nurma előtt meg az avatás tébolyult forgataga, a hosszú szíjon keringő, vérző mellű ifjú, aki mintha a szívét tépték volna ki, úgy hevert aztán a földön?

- Ma nem felhős az ég - mondta végre Gilgames.

- Nem - mondta a leány.

Gilgames ekkor hallotta először a hangját. Gyenge, gyermekes, gyámoltalan hang volt. Nemigen illett a szokottnál magasabb termetéhez, kemény járásához. De kék, félénk, majdnem esdeklő szeméhez annál inkább. Mintha a szeme szólalt volna meg, nem keskeny, zárkózott ajka.

- Hová mégy? - kérdezte Gilgames.

- A kikötőbe.

- Honnét?

- Hazulról.

- Mit művelsz a kikötőben? - firtatta tovább Gilgames. Kissé bosszankodott, hogy a leány olyan szűkszavú, bár a szeme nyílt, beszédes.

- Apámhoz megyek.

No, most kérdezzem meg, miért megy az apjához, mit keres apja a kikötőben, ki-mi az apja... holott elmondhatná magától is! - évődött Gilgames. De türelmet tanult, s egyébként a leány olyan kiszolgáltatottan nézett reá, hogy azonnal megbánta türelmetlenségét.

- Nem ülhetsz le egy kicsit? - kérdezte unszoló hangon.

- Egy kicsit - visszhangozta a gyenge gyermekhang.

A gát szélére ültek, lábukat lelógatták. A víz mosolygott, csacsogott, szelíden csókolgatta az évezredes barna köveket. Egy darabig elnézték a hullámok játékát, a fürgén iramodó apró halakat, a vízben szelíden lengedező halványzöld hínár bánatos hajfürtjeit. Hallgatták a sirályokat. Gilgames az imént felbukkant kérdéseken töprengett, a lány ölében tartogatott finom fonatú táskáját szorongatta.

- Mit viszel? - kérdezte végül közönyösen az ifjú.

- Semmit, egy-két fatáblát.

Gilgames meglepődött. Felütötte a fejét.

- Miféle fatáblát?

- A könyvtárból. Ur-Ba'u adta, de megkért, ne szóljak senkinek. Enki és Tiámat harca.

- Ó, ó, lám csak! - kiáltott föl Gilgames vidáman. Így kiáltanak a gyermekek, amikor a hullámtörés görgő hátára vetik magukat.

Nurma elővette a fatáblákat. Csakugyan, az eget-földet rengető isteni harc egyik jelenete volt. Az apró jelek életre keltek Gilgames szeme előtt. Fülében méltóságosan hömpölyögtek a komor költemény sorai. Félhangosan olvasta:

Így olvasott Gilgames, amíglen Tiámat:

- Szép, nagyon szép - dünnyögte Gilgames elrévedezve. - És te el tudod olvasni?

A leány szégyenlősen bólintott.

- Hadd lám - unszolta Gilgames, kezébe nyomva a táblát. - Olvasd. Szeretném hallani.

- Hiszen úgyis tudod... - szabódott Nurma gyámoltalanul. - Neked tudnod kell.

De azért csak olvasta mégis. Meg-megakadva, alig hallhatón, kissé mereven, nem minden szót hangsúlyozva úgy, ahogy kellett. Gilgames behunyta a szemét, úgy hallgatta a gyermekes zümmögő hangot. Mintha csakugyan a kék szem, nem a száj szólott volna.

- Nem jól olvasod - mondta végül kissé érdesen. - Nem szabad olyan lélektelenül olvasni. Hiszen a világ kezdetén, az Egekben történt csodálatos, mély értelmű eseményekről van szó! A világ sorsáról! Érzed, hogy hömpölyögnek a szavak? És nem is hangsúlyozod őket mindig helyesen. Régi szavak ezek, ó, leány, a szent szabályok szerint kell hangsúlyoznunk őket. Szent írás ez, ne feledd. Add ide, majd én. Figyelj.

Elvette a táblát, kissé elgondolkozott, majd áradón, méltóságteljesen, hajlékonyan, a szavakat szépen, nyomatékosan hangsúlyozva elgördítette a sorok áradatát, mintha a végtelen tenger hullámaira bocsátotta volna őket. A leány kék szeme tágra nyílt, esdeklőn, egyben diadalmasan sugárzott a lelkes Gilgamesre. Mint azon a nyáron, amikor a vonagló, véres ifjúra tekintett.

Gilgames föl-fölpillantott a szent szövegről. Látta a leány nagy, kék szemét. Figyelte mozdulatlan, szabályos arcát a széles kalap karimája alatt. S megint úgy érezte, egy fészekből keltek, nincs mit szólni, kérdezni, olyan mindegy, ki-mi az apja, mit művel a kikötőben, miért jár hozzá. Most jutott eszébe, hogy még a nevét sem kérdezte meg. Ugyan miért is kérdezné? Annyi, mintha tudná, régóta tudná, hiszen egy fészekből keltek.

- Így kell - mondta, visszaadva a táblát s nagyot sóhajtva. - Olyan, mintha a haragvó tenger hullámcsapásait hallanánk. Mondd - kérdezte gyorsan -, jártál már a tengeren?

- Csak egészen közel a parthoz. Apámmal, csónakon.

- Nem szeretnél háromsor-evezős gályán messzi óceánokra utazni? Sohasem látott országokat látni, kagylóval borított pálmás partokat, égbe nyúló hegyormot, tetőtől földig arannyal burkolt óriási templomokat? Mondd, ó, leány, nem szeretnél egy kis pálmalevél kunyhóban lakni, csupasz testű fekete emberek között? Nem szeretnél partra szállni idegen kikötőkben, amiknek a létéről sem tudsz?

A leány hosszan, kissé ijedten, de gyönyörködve nyitotta rá esdeklő szemét.

- De szeretnék - zümmögte halkan, mint a légy szárnya. - Sokszor gondoltam ilyesmire, mikor a gáton végigmentem, s elnéztem a tengert.

Most nagy érzés hulláma duzzasztotta az ifjú mellét. Zöld szeme a messzibe meredt. Mi lenne, ha hajót varázsolna, s elutaznék a leánnyal? Mi lenne, valóban? Elfutna rémületében? Könyörögne azzal a gyermekes, kérő szemével, azzal a vékony, zárkózott ajkával, hogy ne bántsa? Vagy habozás nélkül, keményen föllépkedne a fedélzetre s rábízná magát? Gilgames tudta, hogy a leányban mind a két érzés megvan. De az utóbbi erősebb.

- Nézd, ó, leány - mondta halkan, s kimutatott a szikrázó tengerre. - Ott nézd, ahol Samas fénye oly vakítóan villog. Látod azt az ezüstös mezőt? Jól nézz oda, látnod kell. Egy hajó áll ott. Háromsor-evezős gálya. Nézd, meg sem mozdul a hullámok verésében. Hosszú evezői kinyúlnak, mint egy nagy bogár lábai. Orra fölmered. Szabitu istennő arca néz róla a Világ Gátjai felé. Eljössz velem arra a hajóra? Fekete emberek húzzák az evezőket. Gyorsan járunk. Templomokat mutatok neked, amelyek tetőtől talpig arannyal vannak borítva, s úgy ragyognak a napfényben, mint megannyi kristály.

- Elmegyek... látom a hajót... - suttogta a leány. Úgy kinyílt a szeme, mint két csiszolt tükör.

Fölszálltak a hajóra. Csupasz testű, fekete férfiak sürögtek forogtak a fedélzeten. Mellük, mint az ércpajzs, villogott. Karvastagságú köteleket húztak, göngyölgettek, zsákokat cipeltek, evezőrudakat nyomtak ütemes kiáltozás közben, vezényszavakat üvöltöttek. Énekeltek. A hajó elindult.

Fényküllők közepette suhantak a ringó hullámokon. Pálmás partok vonultak előttük, Szurippak kikötője eltűnt a látóhatár szélén. Harsogott a víz, zengett az evezőmunkások tömött dala, ütemesen kondult a felügyelő gongütése, az evezők fölemelkedtek, lecsaptak, forrott a víz. Szabitu istennő rejtelmes arca a távolba meredt. Majd kikötőbe érkeztek, a város fölött sárgán ragyogtak az arannyal bevont templomok, mint megannyi piritkristály. A leány csodálkozott. Megragadta az ifjú karját.

- Milyen isten temploma ez a hatalmas aranyépület? - suttogta.

- Ez az aztláni tengeristen nagy szentélye - magyarázta Gilgames okosan. - Jöjj, nézzük meg belülről is.

Széles utcákon, fehér, piros meg fekete kövekből rakott paloták között lépkedtek. Az emberek sötétvörösek voltak, mint a szantálfa, kontyukban tollak lengtek, csípőjükön színes szőtt szoknya. Csicseregtek, mint a madarak. Gilgames meg Nurma több csatorna hídján is áthaladt, míg beért a Fehér Városba. Kertek, vízmedencék, szökőkutak hűs illata simogatta arcukat. Végül a hatalmas szentélybe léptek. S még mielőtt észrevették volna a magasba szökő aranyos oszlopsorokat, a mennyezet elefántcsonttal rakott hófehér kupoláját, mint valami roppant szörnyeteg, hirtelen fölbukkanó sárkány, meredt reájuk a Vízisten mennyezetig érő aranyszobra. Mezítelenül, szélesen, súlyosan, ragyogón, mégis sötéten. Az aranyparipák lihegő orrcimpája rémületet fújt reájuk. Aranydelfinek szökkentek föl az aranykocsi körül, mintha bármely pillanatban visszabuknának a mélybe.

A két kicsiny emberalak lenyűgözve állott az istenóriás előtt. Még leborulni is elfelejtettek. Csak amikor a szakállas istenarcra, az aranyszemöldök fenyegető bozontjára, a félig nyitott istenszáj hajrázó üregére pillantottak, borultak térdre, s nyújtották el karjukat a ragyogó kövezeten...

...amikor ismét a gáton ültek, sokáig meredtek szótlanul a villogó tengerre. A hajó lassan eloszlott a távolban. Még lenyűgözve tartotta őket az idegen város, az aranytemplom s a hatalmas isten sugárzó ereje.

- Szép volt? - kérdezte halkan Gilgames. Szelíden átölelte a lány vállát, kutatva nézett esdeklő, egyben diadalittas szemébe.

- Szép - zümmögte a leány.

- Nem féltél?

- De féltem...

- Máskor nem mersz eljönni?

- De igen, merek.

Fejét Gilgames vállára hajtotta.

- Mondd, hogy hívnak? - kérdezte végül az ifjú, mert mégiscsak tudnia kellett a leány nevét.

- Nurmának.

- Nurma, Nurma...

- Hogy cselekedted mindezt? - kérdezte Nurma. - A hajót, a tengert, a várost, az istent? Jaj, még most is félek tőle... Olyan hatalmas volt!

Gilgamesünk számára ez a pillanat a győzelem pillanata volt. Hangja nyugodtan, majdnem hidegen csengett. Hiszen semmi az egész! Nemcsak hajót tud varázsolni, hanem bármit, amit akar. Anunnakit is. Előtte nem állhat meg senki. Fölépíthetné Lugal Világtornyát egy nap vagy akár egy kettősóra alatt, ha akarná. Ajánlotta is atyjának, Atra-Hasisnak, de ő nem értette meg. Bár nagy bölcs, a világ dolgaihoz nem ért. Tulajdonképpen hitetlen. Az emberek pedig ostobák. Már arra gondol, szövetkezni kellene valamennyi zöld szeművel, megragadni a hatalmat, akkor aztán ő, Gilgames, fölépíthetne a Világtornyot egy-két nap alatt egy Anunnaki segítségével. Az sem lenne csekélység, ha éppen ő, Gilgames, egy erechi papnő fia, mentené meg az emberi nemet s az isteni tudományt a jövendő számára. De hát Atra-Hasis nem ért a világ dolgaihoz. Semmiben sem hisz. A Világtoronyban sem. Miért nem engedi hát, hogy megvalósítsa?! Mert benne sem hisz.

Nurmát nemigen érdekelte a Világtorony, de azért nagy odaadással figyelte Gilgamest. Ha a Világtoronynál sokkal kisebb dologról beszélt volna, teszem: egy hangyabolyról, azt is figyelemmel hallgatta volna. Nem az volt fontos, amit mond, hanem Gilgames, aki mondja. Szótlanul ült a kövön, Gilgames még senkit sem látott, aki így tudott szótlan lenni. Már-már nyugtalanította ez a szótlanság. Szerette volna, ha Nurma ellentmond, kérdez, közbeszól, helyesel, biztat, kételkedik. De hallgatott. Hallgatott, s olykor mosolygott. Kék szeme tágra nyitva, esdeklőn, panaszosan, riadtan, egyben diadalmasan világított. Benne ragyogott a tenger s az Ég.

Gilgames végül elnémult. Képzelete, tettvágya már nem tudott szavakba öltözni. Mit is mondhatott volna? Cselekedni kellene! Ámulatba ejteni a világot. Elkápráztatni, mutatni valami fényeset, soha nem látottat, csodálatosat. Amilyet más nem tud. Mert hiszen kicsoda-micsoda így ő? Egy úszóhártyátlan, csupasz, zöld szemű ifjú, akitől óvakodnak, akit kiközösítenek, akinek hízelegnek, akit azonban nem engednek cselekedni. Éppen, mert nincs úszóhártyája, pikkelye, fekete szeme. Nem olyan, mint ők. Igaz, sokat tanult, ismeri a régi fatáblák varázsjeleit, megnyílt előtte az Egek sok titka, megismerkedett teste-lelke csodálatos erőivel, tud Anunnakit idézni, hajót támasztani, ismeretlen országokba utazni... Mégis, mit ér mindez, ha nem kezdhet vele semmit?

A leány csak ült és hallgatott. Mind a ketten hallgattak. Nézték egymást. Nurma később bevallotta: nagyon sajnálta Gilgamest ebben a percben. S hogy éppen akkor, amikor Gilgames semminek érezte magát, nem győzött betelni nagyságával. Sőt, az első pillanattól fogva tetszett neki. Csupasz teste, úszóhártyátlan keze-lába, zöld szeme, csúcsos gyékénykalapja, kendője, ahogy hanyagul leomlik válláról. Már akkor az ütötte szíven, amikor először látta, hogy az ifjú ember is olyan, mint ő.

Sokat bevallott később Nurma Gilgamesnek.

Hosszú idő telt el így, Samas éjszakai nyugovóra készült.

- Ó, Gilgames, nem voltam atyámnál! - sóhajtott a leány föleszmélve. - Mióta ülök itt? Jóságos Enki, hiszen azóta már esztendők is teltek el.

- Ne menj atyádhoz! - kiáltott föl hevesen Gilgames. - Miért mennél? Mi közöd atyádhoz, anyádhoz? Mi közöd bárkihez is a világon? Olyan vagy, mint én. Nincs úszóhártyád, nincsenek pikkelyeid, a szemed pedig... a szemed... Ne menj el. Hozzám van csak közöd, máshoz senkihez.

A leány vívódott. Tétován álldogált, hol a tengert, hol a kikötőt, hol Gilgamest nézte.

- Hát nem jártál velem háromsor-evezős hajón? Nem láttad az idegen várost, az arannyal borított templomot, az idegen tengeristen hatalmas képét, vágtató lovait s a számtalan delfint robogó aranykocsija körül? Hová mennél most?

Egymás kezét fogták, a leány majdnem sírt. Szeme könyörögve nyílt Gilgamesre, ne kínozza. Azután lassan elment.

Gilgamesünk sokáig nézett utána, amíg kemény lépései, kissé leejtett válla, csüggő karja, széles kalapja el nem tűnt a gát végén. Nagy üresség maradt utána a szívében.

Most el kell mondanunk, ki volt, mi volt Nurma.

Atyja Dugarina kertész, anyja Szammatu. A városon kívül laktak, jó magasan, ahol Dugarina öregapja és hajdani rokonai nagy fáradozással, rengeteg munka árán teraszkertet létesítettek. Az ősök valamikor lejjebb laktak, bőven termő lapályon, de azt a vadvizek árja már régen mocsárrá változtatta.

Szammatunak csak egy férje volt, Dugarina, s nem is emlékezett rá senki, hogy valaha több lett volna. Három lányuk maradt életben. Két fiuk már csecsemőkorában meghalt. Küszködtek-vesződtek, nyögték az adót, a kereskedők fondorkodásait, az időjárás szeszélyét s a saját békétlenségüket.

Ebbe a nehéz sorsba kellett volna késői örömet lopnia Nurmának, a váratlanul született, legkisebb leánynak. De jaj, Nurma keserű csalódást hozott. Szülei, asszonytestvérei, rokonai, a szomszédok és ismerősök, a járókelők és idegenek rémülten látták, hogy a gyermek tetőtől talpig csupasz, úszóhártyának nyomát is alig lehet fölfedezni ujjai között. Szeme pedig nemcsak hogy nem fekete, de nem is zöld. Hanem kék! Ki hallott már ilyet?

Szammatu, azaz: Galamb, kisírta a szemét bánatában. Dugarina eddig sem bánt vele valami nyájasan, most meg egészen elvadult. Éjjel-nappal elkeseredett dühvel szidalmazta, vádolta, gyanúsította Szammatut. Fejszét fogott rá, kiverte az ágyból. Háza előtt ordítozott, korholta az isteneket. Ivásra adta fejét. Elcsavargott a munkája mellől, kocsmákba tért be a város kapujánál, jövő-menő hajcsárokkal, katonákkal, földművesekkel dorbézolt, énekelve tántorgott haza a görbe úton, kizavarta családját a házból, ország-világ tudomására adta, mily szörnyű csapással verték meg az istenek. Végül fekhelyére dőlt s aludt, amíg a mámor kábulata tartott.

Hiszen meg lehet érteni Dugarina elkeseredését. Nemzetsége valamikor nagy volt, széltében-hosszában tisztelték. Maga is szép ifjúkort látott. Jómódú volt. Derék férfiú. Ésszel is megáldotta Ninib. Leányait tisztességesen férjhez adta. Józan számítás szerint békés, derűs, biztos öregkor elé nézett, amikor majd el-elüldögél háza előtt, megbeszéli a járókelőkkel a világ folyását, elmegy a templomba, leissza magát az ünnepeken, végül örök álomra hajtja fejét, agyaggá válik, lelke pedig tűrhető viszonyok között tengődik majd az Alvilágban. Sőt, tekintve Dugarina kiválóságát, emelkedett szellemiségét, újjá is születik talán egy magasabb fokon.

Csoda-e, ha ilyenformán taglóütésként érte két fiúgyermekének hirtelen halála? Azután, amikor felesége váratlanul teherbe esett, és Dugarina már nevet is választott a születendő fiúnak, korai reménysége ismét megcsalta, s közölték vele, hogy az ajándék egy kissé más! De mennyire más! Csupasz a teste, úszóhártyája nincs, a szeme kék... valóságos idétlenség, s hozzá: leány. Dugarinában fölborult az egyensúly. Ez már sok volt!

Hát még, amikor egyre-másra következtek az elemi csapások. A súlyos, évről évre súlyosabb adók. A beszolgáltatások terhei. Dugarina egy darabig komoran dolgozott tovább. Inaszakadtáig cipelte terményeit a városba, a kikötőbe. Számolt, zsugorgatott. De végül is szívében elhalkult Anu suttogó hangja, s nem szólt más, csak a lázadásé. Hogy elfeledje meghasonlásai kínját, sört, bort, jamgyökérből készült szeszt iszogatott. Eleinte csak iszogatott. Később ivott. Végül nem is művelt mást, csak ivott. Felesége dolgozott helyette. Dugarina egész tevékenysége annyi volt, hogy eltolta megrakott targoncáját a kikötőbe, eladta az árut, s amit kapott, azon helyben beitta.

Nurma később elmesélte Gilgamesnek sanyarú gyermekkorát. Testvérei csúfolták. Kertelés nélkül kimutatták, hogy terhükre van. Apja alig nézett rá. Rokonok, ismerősök, jó, ha képmutató szánakozással szóltak hozzá. Anyját is úgy vigasztalták, mint akinek kivégezték a hozzátartozóját. Így Nurma már kicsiny korában érezte az őt körüllengő gyűlölet fojtó füstjét, égető forróságát. Gyermeki, ártatlan bizalmát félelem fojtotta el. Mikor fölcseperedett, ráébredt sivár magányára. Ő is, mint Gilgames, szeretett kóborolni a vidéken, járkálni a tengerparton, elüldögélni egy gazdátlan csónakban s hallgatni a víz locsogását, pálmafára kapaszkodva elnézni a messzeségbe. Miután tanítóhoz járatták, gyorsan megtanult olvasni. Ekkor mindazt, amit a tenger, a mező, a csónak, a pálmafa adott, sokkal szebben, gazdagabban megadta az olvasás.

Kinyílt előtte az Egek ragyogó birodalma, megszólaltak a rejtelmes jelekbe foglalt ősi írások, fölzendültek a hatalmasan görgő versek, életre támadtak a hadakozó, enyelgő, bosszúálló, jóságos és kegyetlen istenek, istennők. Föltámadt az emberiség múltja. Értelmet nyert a sárkányok, repülőgyíkok, elefántok, lepkék, majmok, a virágok, páfrányok, pálmák élete. Muzsikálni kezdtek éjszakánként a csillagok, Nannar fénye bűvölte magányát. Sokkal, sokkal többet tudott, látott, értett, mint a szurippaki nők általában - pedig sokat tudtak, láttak és értettek ők is, az bizonyos.

Miután nem olyan volt, mint más nők, csúnyának érezte magát. Emiatt alig merte szemét férfira vetni. Csakhogy nem élhetett magányosan haláláig. Számkivetettségét nem koronázhatta meg a vénlányság bogáncskoszorújával. Szíve is társra, szerelemre vágyott. Otthonról, családról ábrándozott. Ámde ki lett volna megfelelő élettársa? Melyik szurippaki férfi vállalta volna a csupasz, idétlen kezű-lábú, kék szemű leányt? Melyik nem ölelte volna félve, melyik nem iszonyodott volna a születendő gyermekektől? A homokórák emberei nem szeretik, ha a járókelők csúfolódva fordulnak utánuk az utcán. Így volt ez ama vízözön előtti időben.

Egy nap Nurma szülei, testvérnénjei, sógorai összeültek, hogy sorsáról tanácskozzanak. Dugarina ugyanis egy rendkívül derék, jómódú s egészséges ifjúval ismerkedett meg a kocsmában. Addig-addig ittak, barátkoztak, addig cserélgették véleményüket a világ folyásáról, amíg nagy vígan kiderítették, hogy mindenben egyetértenek. Ezután az ifjú férfiú ajánlatot tett Dugarinának: hajlandó feleségül venni Nurmát, ha...

Igen, ha nem kell megfizetnie a szokásos vételárat, nem kell letétbe helyeznie Nurma számára biztosítékot, sőt még ő kap valamit, teszem, a kertészetet, ahol kifejtheti nem közönséges képességeit, példátlan munkabírását, közmondásszámba menő észbeli tehetségét. Dugarina boldogan csapkodta az ifjú férfi vállát. Édes fiának nevezte, majd ittak egyet. Kora reggel gyönyörű egyetértésben, összeölelkezve dalolták végig a kert felé vezető igen kanyargós utat. Sajnos, ezúttal nem érkeztek meg, mert egy dús fügefa árnyékában lepihentek, s mire Dugarina föleszüdött, az ifjú nem volt már a fügefa alatt.

De csakhamar megint találkoztak a kikötő kocsmájában, boldogan estek egymás karjába, túllármázták a vigadozó halászok, hajósok meg teherhordók zsivaját, s megint rátértek a házassági tervre. Közben először zamatos sört, később bort ittak, pecsenyét ettek, almás lepényt majszoltak. Ismét kiderült, mennyire megegyezik a véleményük. Ezúttal azonban nem indultak együtt Dugarina háza felé, hanem megbeszélték, hogy a családi tanácskozás után Dugarina közli az ifjúval az eredményt, s azután illő módon megborotválkozva, előkelő kendővel a vállán tiszteletét fogja tenni Dugarinánál, Szammatunál, a bájos leánynál, a rokonságnál, s mindent nyélbe ütnek.

Szammatu vonakodva fogadta Dugarina tervét. Nurma tiltakozott és sírt. Nénjei pörlekedtek, bolondnak nevezték, kidicsérték a kérőt. Férjeik józanul megmagyarázták, hogy Nurma aligha várhat mást. Okos leánynak nevezték Nurmát. Így az eddig ismeretlen ifjú férfiúból vőlegény lett. Nurmából pedig menyasszony.

- Ó, Gilgames - sóhajtott Nurma, amikor erről beszélt a tengerparton -, nem kívánja őt sem testem, sem lelkem. Megaláztatás lesz mellette a sorsom. Hogyan érthetne meg, hogyan szerethetne, amikor őneki... tudod... Énnekem pedig nincsenek... És a szeme is, tudod... az én szemem pedig... Ezenfelül mindig részeg. Irtózom a részegektől! Irtózom apám részegségétől is. Mindig az jut eszembe, hogy ver ki mindnyájunkat a házból, hogy átkozódik ország-világ hallatára. Azt is tudod, ó, Gilgames, mennyire szeretem a szent iratokat. Eddig is csak titkon olvashattam, lopott vaj világa mellett vagy mezőn, tengerparton, elhagyott csónakban. Esetleg egy pálmafa koronáján. Hát mit fog mondani az a barom, ha írást lát a kezemben?! Ilyen embernek adjam oda magam, ó, Gilgames?!

Az ifjú vállára hajtva fejét, könnyezett.

Gilgames ebben az időben igen gyengéd szívű volt. Akkor is meghatották volna Nurma könnyei, ha olyan leány lett volna, mint más. Ha nem nézte volna részvevő, egyben diadalmas szorongással az Ősök Oszlopa körül végzett kínos futását, ha nem dadogta volna el zümmögő hangján Enki és Tiámat harcának görgő verssorait, ha nem utazott volna vele idegen városba, nem borult volna vele együtt Aztlán tengeristenének szobra elé. Gilgamesünk szívét azonban, miután mindez megtörtént, mélységes szánalom, segítő szándék és a méltatlanság miatt érzett düh szállta meg.

- Semmi közöd hozzájuk, mondtam már! - kiáltotta, s fölugrott ültéből. - Hagyd ott őket.

- Hagyjam ott? - riadozott a leány. - Ó, Gilgames, megfizetnéd anyámnak a vételárat, letétbe helyeznéd értem a biztosítékot?

- Nem kell ide vételár, nem kell biztosíték - jelentette ki törvényhirdető hangon Gilgames. - Mit törődöm az ostoba homokóra-emberek szokásaival! Én Nannar fia vagyok. Te pedig majdnem mintha Nannar leánya volnál. Nézd, Nurma! - mutatott a villogó tengerre. - A tenger. Oda fogunk menni mi ketten. Távol Szurippaktól van egy sziget. Pálmalevél kunyhó rajta. Teli van pálmával, fügefával, madárral. Oda megyünk, ó, Nurma. Eljössz velem arra a szigetre?

- Elmegyek, ó, Gilgames - súgta könnyes szemmel, vonagló ajakkal a leány.

- Helyes. Úgyis oda akartam már hagyni a Szent Várost, É-kurt, a királyi palotát régen. Atra-Hasist, aki nem engedi meg, hogy erőmmel, hatalmammal éljek. A lótó-futó, Világtoronyról tanácskozó ostoba embereket. Az egész várost, ezt a halszagú kikötőt, ezeket a ronda hajókat, ezeket a megátalkodott, évezredeket mutogató palotákat és bástyákat. Hátat fordítok Szurippaknak, ó, Nurma. Építsék azt a hangyabolyt. Lóssanak-fussanak, csaljanak, hazudozzanak, gebedjenek meg. Mondtam már, semmi közöm hozzájuk. Ha nem kellek nekik, ők sem kellenek nekem.

Kiöntvén érzelmeit, Gilgames dobogó szívvel visszaült a gátra. Nurma csodálkozó szemét szüntelenül magán érezte, mint a kedves napsütést. Gilgames megint nagy volt. Hatalmas. Kicsoda állhat meg Gilgames előtt? Hol az a magas kapu, amelynek szemöldökkövébe bele ne verné homlokát? Nurma pedig oly gyöngéd, oly odaadó, oly büszke. Kék szeme oly csodálkozó, oly könyörgő, oly diadalittas.

- A pálmakunyhóban kék meg piros virágok lesznek - mondta zümmögő hangon. - A kisfiút Gisnek nevezzük, a kisleányt Nurmának. Nem lesz úszóhártyájuk, csupasz lesz a testük, mint a kismalacoké, a szemük kék meg zöld. A fiúé zöld, a leányé kék.

- Ó, Nurma, édesem - sóhajtotta Gilgames boldogan. - Amikor szoptatod a kisfiút, ott állok majd, s nézem, hogyan szívja a tejedet, hogyan mosolyog rád a szeme. Amikor a kisleányt fürdeted, ott állok majd, s nézem, hogyan lubickol a teknőben, hogyan kacag rád boldogan, milyen sima, harapni való a combocskája.

Egymás vállára borulva bámulták az alkonyat bíborában égő tengert.

- Mit tegyünk, Gilgames? - kérdezte végül a leány, mert mindig a nők szoktak gyakorlatibbak lenni az élet döntő helyzetében.

- Holnap ilyenkor légy ott, ni, ahol a gát hajlik - suttogta Gilgamesünk, s a széles ívben hajló gát könyökére mutatott. - Várlak. Úgy jöjj, ahogy vagy. Hajó áll majd a gátnál, az a hajó a szigetre visz bennünket. Ne törődj semmivel, ó, Nurma! Ne nézz hátra. Ne sajnáld atyádat, ne essék meg a szíved anyád könnyein. Ne gondolj testvéreidre. Vőlegényed után köpj, hogy eszébe se juss. Ne gondolj gyermekkorodra, a megszokott pálmafákra, a kertre, ahol játszottál, a patakra, ahol fürödtél, a mezőre, ahol magányosan jártál. Ami volt: nincs többé. Csak az van, ami lesz.

Még elandalogtak egy kissé, azután forrón megcsókolták egymást és elváltak. Nurma többször visszafordult, s integetett Gilgamesnek.

Másnap alkonyatkor futva érkezett a gáthoz.

Hitt is, meg nem is. Bízott is, meg nem is. De íme, a hajó ott ringott a gát alatt. Piros hajó, orrán Szabitu istenasszony arca bámult a tengerbe hanyatló Samas felé. Nem nagy, mindössze egysor-evezős. De mindene volt, annak rendje-módja szerint. Párkánya, ahová kötélhágcsón kellett fölkúszni, fedélzete, amelyen eridui rabszolgák jöttek-mentek, árboca, amelynek kosarában mezítelen siheder készítette éjszakára a jelzőlámpát. Még egy kis csónak is táncolt a hajófar alatt, mint vén vadkacsa mögött a virityelő kisréce.

Gilgames a parton álldogált. Nem ment Nurma elé, úgy tett, mintha nem is látná, holott messziről észrevette. Közömbös képpel integetett a hajóra. Még le is ült, levette divatos gyékény kalapját, megtörölte izzadó arcát. Az időt kémlelte. Tisztára úgy viselkedett, mint aki mindennapi dolgát végzi.

Nurmának nem volt szokása a hadonászás, a kiáltozás, a repesés. Némán lépett Gilgamesünk mellé, csak arca, kék szeme árulta el szorongó örömét. Nem szólt, megölelte, megcsókolta az ifjút, vállán felejtette a karját.

- A hajó ott van - jelentette Gilgames. - Rögtön intek a csónakért.

Már integetett, hahózott is. A kis csónak fürgén elvált a hajótól s parthoz evezett.

- Gyere most - súgta borzongó hangon Gilgames. - Add a kezed.

Csónakba segítette Nurmát. A mezítelen eridui rabszolga evezéshez látott. Hamarosan fönn voltak a hajón.

- Rajta! - harsogta Gilgames.

És megszólalt a hajó mélyében a gong, az evezők fölemelkedtek, lecsaptak, a hullámok összetörtek. Parancsok harsantak a fedélzet elejéről. Hajósok futkostak, köteleket göngyöltek, kiabáltak. Fölzúgott az evezőmunkások érces éneke.

A hajó lassan kifordult a tengerre. Orra túrni kezdte a tajtékot. Forrt, sistergett, örvénylett a víz.

Gilgamesünk a hajó orrán állott, éppen Szabitu istenasszony aranyozott-ezüstözött szobra mellett. Nurma hozzádőlt, testük összeforrott. Így álltak s könyököltek a párkánynál, háttal a hajósoknak, az egész hajónak, a partnak, a városnak. Így álltak beledőlve a tenger hívó-ringató ölelésébe s a napfénybe. Samas óriási arca tüzesen ragyogott a tenger szélén. Végtelen bíborhíd rezgett a vízen. Bíborszínűek voltak az égen úszó felhők, a kékségben villogó sirályok. Samas utolsó fényküllői színaranyból valók, mint Anu szentélyében az isteni arcé, s hosszúak, nyilallók, fenségesek.

- Láttál már ilyen alkonyatot? - suttogta Gilgames mély hallgatás után.

- Ó, Gilgames - lehelte a leány. Egész testével Gilgameshoz simult, karját az ifjú vállára fektette, könnyei leperegtek elragadtatott arcán.

Forrt a víz, habzott az ezüstös tajték, ringott a tenger. Samas bíborarca izzott, mint a máglya. Kigyulladt az egész világ.

Majd leszállt az éjszaka. Nannar sejtelmesen lebegett a vizek fölött. Ők egyre ott álltak a hajó orrában, összesimulva s egy pillanatra sem eresztve el egymás forró kezét. A hajó elcsendesült, csak az őrszemek vigyáztak az éjszakában. Utazásuk most még szebb volt, mint alkonyatkor. Az égen Anu Útja ködlött, Ninib serege villogott, a tengeren Nannar fényében sziporkáztak a hullámok. Folyékony ezüstben úszott a hajó. Ki tudott volna betelni a szüntelenül áradó, gördülő, fölcsapó, lehulló hullámok játékával? Ki győzött volna gyönyörködni az örökké változó tenger új meg új szépségében? A hajó szelíd ringását ki unta volna meg? De ne fájdítsuk szívünket Gilgames és Nurma éjszakai hajózásának aprólékos elmondásával, boldogságuk jellemzésével. Elég annyi, hogy maguk mögött hagyván Szurippakot, országot, világot, palotát és kertet, kikötőt és patakot, Tüzes Hegyet, óriás szobrokat és pálmákat, udvari népet és apát-anyát, szívük könnyű volt, az Ég, a tenger pazar színekben villódzó, mint a buborék... és ők hitték, hogy sohasem pattan széjjel. Ó, Gilgames és Nurma vízözön előtti, csodálatos szerelme, ó, tenger, Nannar-fény, csillagok!

Hajnalban érkeztek a szigetre. A hajó megállt, eloldották a fürge csónakot, partra szálltak. Csikorgó kagylóhéjakon lépkedtek a kunyhó felé. Most hágott föl Samas a Világ Kapujának küszöbén. Aranyvörös fénye elárasztotta a partot, a pálmákat, a pálmák között megbújó kis házat. Minden falevél, minden virág, minden fűszál, mintha színtiszta rézből verték volna. Rézgerendákból volt a kunyhó fala, rézlevelekből a teteje. Rézből öntött papagájok surrantak az ágak között, rézpofát mutogattak a pajkos, hosszú farkú majmok, rézfelhők úsztak az égen. Majd hirtelen arannyá változott a rézerdő, a rézkunyhó, aranyrögökké az ágak között surranó madarak, aranypofával vigyorogtak a majmok a hosszú ujjú aranylevelek között.

A hajó eltávolodott, eltűnt. De még sokáig érezték szelíd ringását a vérükben.

Beléptek a csodálatos házacskába. Aranyfény ömlött be az ajtón, aranyból való ágyat, asztalkát világított meg, aranyból vert kókusztál villogott az asztalkán, aranydatolya mosolygott a tálban.

Egymás kezét fogva álltak a küszöbön. Csodálkoztak, hallgattak. Szemük nem győzte fölszívni az aranykunyhó csillogó aranytárgyait. Leültek az ágyra, egymást nézték. Samas fényében most aranyból volt az ő arcuk is, aranyból a kezük, a hajuk.

- Mily szép kis ház - ámuldozott Nurma. - És minden van benne!

- Semmit sem hoztunk magunkkal, s most mindenünk van - mosolygott Gilgames.

- Nem lakik a szigeten senki? - suttogta a leány, mintha alvók volnának a házban.

- Az egész szigeten senki. Csak mi ketten. Meg a majmok és a madarak.

Aztán ettek a datolyából, ittak az aranyosan csillogó vízből s az ágyra heveredve beszélgettek. Azaz, inkább csak Gilgames beszélt, a leány, reányitva esdeklő boldog szemét, csodálkozva figyelt. Miről beszélt Gilgames? Élete fogytáig emlékezett rá, s mégsem tudta volna megmondani. Anuról beszelt meg Istárról. Gyermekkoráról, a sárkányokról és a kis hajókról. Szökési kísérletéről, a bételdiót rágó s örökké köpködő tanítóról. Anyjáról, a szentély tömjénszagáról, a Ninszun lába elé rakott virágokról. Utnapistimról, utazásukról Szurippakba. A királyi palotáról, folyosókról, lépcsőkről, teraszokról. A magányáról. Sóvárgásáról egy társ után, aki olyan legyen, mint ő, olyan magányos, számkivetett, merengő. Beszélt a felhős, szeles napról is, amikor először látta Nurmát. S az avatásról, amikor, mintha kitépték volna a szívét, kábultan feküdt a porban, s csak Nurma szemét látta. Ilyesmiről beszélt Gilgames.

Nurma pedig simogatta Gilgames ölében pihenő fejét, játszott hosszú hajával, ujját végigjártatta arcán, szempilláin, homlokán, rá-rámosolygott, lehajolt, megcsókolta. Majd alig hallható, zümmögő hangon ő is mondott egy-egy szót gyermekkoráról, a kertről, ahol felnőtt, anyjáról, testvéreiről, akik szégyelltek, apjáról, aki fejszével verte ki őket a házból... Amit eddig tudunk Nurmáról, akkor mondta el szűkszavúan, halkan, meg-megállva s megcsókolva a lelkesen figyelő Gilgamest.

Legtöbbet azonban Istár-Inninni csodálatos jóságáról, szelídségéről, kegyes gondoskodásáról beszélgettek. Arról a sohasem tapasztalt látszólagos véletlenről, ahogyan egymásra bukkantak a széltől korbácsolt tenger mellett, meg arról a másik látszólagos véletlenről, hogy Nurma éppen ott volt az avatáson szülei társaságában, éppen előtte esett össze Gilgames, éppen az ő szemébe nézett. Meg arról a harmadik látszólagos véletlenről, hogy újra találkoztak a gáton, de már nyár eleji tiszta napsütésben, s meg is szólították egymást. Találkozásaik legapróbb részleteit is visszaidézték, nem feledvén még azt sem, milyen kalapot viselt a leány, s milyet a fiú, hogyan tartotta a kezét, hogyan nézett, milyen volt a hangja. Mindez Istár-Inninni példátlan kegyességét igazolta. Semmi kétség, az égi istenek és istennők jóindulatú figyelme rájuk irányult, sokkal nagyobb mértékben, mint bárkire az emberi nem fennállása óta. Misztikus elragadtatottságban ejtegették a szavakat, nézték egymást, s örvendeztek örökkévaló életüknek.

Majd apróra megvizsgálták s megcsodálták egymást. Gilgames szégyenkezett, amikor Nurma boldogan fedezte föl újra, amit első pillanattól fogva tudott, hogy tudniillik Gilgamesnek nincs úszóhártyája. Egyenként választotta szét ujjait, mintha megszámlálná s mondogatta: itt sincs... itt sincs... Gilgames ugyanezt cselekedte Nurma ujjaival - még a lábujjaival is. Nurma ugyancsak restelkedett, akár Gilgamesünk. De az ifjú megcsókolta Nurma ujjait, s ennek megint örvendeztek mind a ketten. Olyasmit is fedeztek föl egymáson, ami egyaránt van minden férfinak és minden nőnek. Ennek ismét örvendeztek.

Nurma megállapította, hogy Gilgamesünk testén csak a nyakánál, a combjain meg a hóna tájékán találtatódnak egészen apró, szinte pelyhes pikkelyek. Gilgamesünk ezt restelkedve hallgatta. Viszonzásul ő is ilyesmit tapasztalt Nurma testén, ezt meg Nurma hallgatta szégyenkezve. Gilgamesünk végigcsókolgatta a megtalált helyeket, s megint örvendeztek mind a ketten.

Álomba szenderültek. Nurma feje Gilgames mellé nyugodott, Gilgames átölelte Nurma nyakát. Így feküdtek az aranykunyhóba ömlő napfényben, mezítelen testük aranyos volt. Fölébredvén, egymásra mosolyogtak, ettek a datolyából, ittak a vízből, kézen fogva léptek ki az ajtón, s körüljárták a házat. Mindenük volt. A magas pálmák koronáján datolyafüzérek csüngtek, a fügefán zöld fügék illatoztak, a szőlőbokrokon már gömbölyödtek a szemek. Elindultak a forrás felé. Egy piros ülepű majom farkát fölkunkorítva ugrált előttük, mintha az utat mutatná. Meg is találták a forrást, sötétzöld bokrok között csordogált, kék-arany szitakötők cikáztak fölötte, a virágokon zömök vadméhek zümmögtek. Soha ilyen csodálatos forrást, ilyen sejtelmes, sötétzöld bokrokat, ilyen villogó szitakötőket, szorgalmas méheket! Bizonyos, hogy e vízözön előtti idők óta máig nem volt még ilyen forrás, ilyen csalit, ilyen szitakötő meg vadméh.

Megnézegették a kunyhó mögött elterülő erdőt is. Bozontosan burjánzott egészen a magas hegytetőig. Alacsony páfrányok csipkés leveleiben gyönyörködtek, amely páfrányok mintegy kicsinyített képmásai voltak a megszokott óriásoknak. Viráguk is kicsiny, mint a vadrózsáé. No és a csipkebokrok! Mennyi csipkebokor volt itt, az erdő szélén. Halványpiros virágai gyengéden illatozók, mint a szűz lánykák szája. Galagonya ígért sok piros korallbogyót az esős évszak idejére. A kedves, apró bokrok halandó csoportjaiból egy-egy magas fenyő úgy emelkedett a magasba, mint valami Beavatott az emberek közül.

Mikor ismét visszatértek a házba, Nurma elgondolkozott.

- Vajon mit művel most az anyám? - kérdezte szorongva.

- Ne törődj vele - kiáltott föl Gilgames. - Semmivel se törődj. Nincs apád, nincs anyád, nincsenek testvéreid. Vissza ne nézz!

- Vajon te sem gondolsz anyádra, Szurippakra, a palotára, Atra-Hasisra, Szabitumra? - kérdezte Nurma kissé hitetlenül.

- Szurippak? - nevetett Gilgamesünk. - Szurippak nincs. Erech sincs. Atra-Hasis? Szabitum? Ők sincsenek. Nincs Világtorony. Nem is lesz.

- Hát anyád, Risat-Ninlil? Ő sincs, ó, Gilgames?

- Anyám sincs. Te vagy az anyám. Te vagy Szurippak, Atra-Hasis és Szabitum, te vagy a Világtorony. És én vagyok az apád, anyád, a testvéred. Ez a sziget a kerted. Ne nézz vissza, mondom.

Nurma elhallgatott. Hitte, hogy nem néz vissza többé.

Ugyanekkor Nurma anyja sírva-jajgatva kereste a lányát. Bejárta a kertet, végig-végiggyalogolta a gátat, amerre Nurma a kikötőbe szokott járni. Elment a Szent Városba is, kutatott a szentélyekben, udvarokon. Fölkereste Nurma ismerőseit, leánybarátait. Benézett Héához is, jajongva panaszolta aggodalmát. Jaj, hátha szerencsétlenül járt! Jaj, hátha elvitte a tenger! Vagy sárkány ölte meg a mezőn! Hányszor kértem, ne járjon egyedül. Jaj, valami részeg gazember rabolta el a kikötő valamelyik kocsmájában - hogy ezeket a ronda fészkeket nem tudja leromboltatni a király! Jaj, vége már az ő lányának, a legkisebbnek!

Családi tanácskozást tartottak Dugarina, a két nagyobb leány, azok férjei meg a volt vőlegény részvételével. Szammatu sírdogált, jajgatott. Dugarina ordított, szidta Nurmát, az isteneket meg a fatáblákat, amelyeket Nurma titkon hordott a könyvtárból, s magányosan olvasgatott. A többiek Gilgamest szidalmazták. Mert annyi most már kiderült, hogy a csupasz testű, zöld szemű, hazug, istentelen Gilgames vitte el valahová, hiszen többször látták őket édes kettesben a gáton, erre Héa a tanú meg tisztes anyja, aki mindent látni szokott a városban. Hiába, nem volt mit tenni. Nannar hazug gyermeke - nemhiába utálta őt mindenki - elszédítette Nurmát, eltépte szívében a szülei, testvérei, rokonai, vőlegénye iránt köteles szeretet szálait, s most Nergál tudja, hol, megbecsteleníti vadállati vágyaival.

- Bár törtem volna le kezét-lábát annak az alávaló gazembernek, amikor először láttam! - kiáltotta az elkeseredett atya.

- Ó, jaj, jaj - siránkozott Szammatu, ősz hajában turkálva fekete ujjaival. - Tudtam, hogy el akarja pusztítani Nurmát! Látszott azon a zöld szemén, azon a kétszínű ábrázatán! Úgy borzongott a szívem, amikor az avatáson futni láttam! Ó, jaj, jaj nekem!

Mikor minden tisztán állott előttük, Dugarina vejei s a volt vőlegény társaságában egy kocsmába vonult, hogy atyai szégyenét sörrel-borral csillapítsa. Szammatu pedig az ajtó elé állva s reszkető kezét fölemelve átkokat szórt Nurmára.

- Megátkozlak, szívem szégyene! - kiáltotta, s könnyei lefolytak az arcán. - Nem vagy leányom! Megátkozlak, verjen meg Inninni, mert el tudtad hagyni tisztességes szülői házadat, meleg otthonodat, öregedő anyádat! Megátkozlak, Nurma, ne legyen nyugodt éjszakád, békés nappalod! Ne tudj szeretni soha! Ne légy boldog! Megátkozlak, s kitéplek a szívemből, Nurma! Ó, jaj nekem, jaj nekem!

Gondosan elmondva anyai átkait, visszament a házba, a szoba sarkába ült, fejét lehajtotta, haját megtépte, zokogott.

Gilgamest Dugarina átkozta meg nyilvánosan a kocsma iszogató hajósnépe, halászai s katonatársasága előtt. Vejei meg a volt vőlegény komoran hallgatták.

- Megátkozlak, Gis, te város csapása, föld terhe, emberek undokja, megátkozlak! Tisztességes munkában megőszült fejemre szégyent hoztál, gyalázatot szórtál! Elraboltad legkedvesebb leányomat, akit vigasztalásomra küldött Inninni, s íme, bánatomra született miattad, Gilgames! Verjenek meg az égi istenek örök nyugtalansággal, nyomorúsággal! Gyötörjék szívedet az istennők halálodig! Ne szüless újjá soha, port zabálj, és moslékot igyál az Alvilágban mindörökké! Megátkozlak, mert elszakítod a gyermeket szüleitől, a menyasszonyt vőlegényétől, a testvért testvérétől! Légy átkozott, Nannar gyermeke, hazug bitang!

Elhangozván az átok, Dugarina fölkerekedett, hogy vejei s a volt vőlegény társaságában a Szent Városba vonuljon. Ott is a királyi palotába, a palotában is Atra-Hasis szobájába. A derék, kemény munkában megőszült, megcsúfolt férfiú el akarta panaszolni sérelmét, meg akarta kérni Atra-Hasist, küldjön katonákat, hajósokat Gilgames és Nurma fölkutatására, hozzák vissza erőszakkal, adják ismét szerető atyai hatalmába, testvérei ölelő karjai közé, vőlegénye tisztességes szerelmébe Nurmát, Gilgamest pedig veresse vasra, lökje pincebörtön fenekére, húzassa karóba... hogy biztonságban éljenek tőle az atyák, az anyák, a testvérek, a rokonok és a vőlegények.

Ámde Dugarina hiába kiabált, bizonykodott, könyörgött, átkozódott a palota előtt, nem eresztették be a kapuőrző katonák. Ekkor az egész társaság magát Atra-Hasist kezdte szidalmazni. Erechi árulónak, Szurippak rókalelkű megrontójának nevezték. Nagy csődület támadt, a katonák kénytelenek voltak erélyesen közbelépni. Így az igazság és a jog legelemibb törvényeit lábbal taposva rúgásokkal, ökölcsapásokkal távolították el a palota környékéről a meggyalázott atyát s hozzátartozóit. De történhetett volna-e másként, amikor Gilgames szintúgy erechi volt, akár Atra-Hasis? Szurippakban, bár régen elfelejtették a háborút, még most is gondosan számon tartották, ki valódi szurippaki, s ki hitvány erechi vagy eridui.

Midőn Utnapistim hírt vőn a történtekről, családja körében így nyilatkozott:

- Kár fölháborodni, ó, kedveseim. Istár fondorlatainak nehéz ellenállni. - Itt Szabitumra tekintett. - Az ifjúság törvénye az élet. Az aggoké a béke. Ne ítéljük meg az aggok mértékével az ifjúságot.

- Különbet is kaphatott volna - jegyezte meg Szabitum.

- A nők sohasem értik, miképpen követhet el valaki bolondságokat egy másik nőért - figyelmeztette Utnapistim.

- És az erkölcs? A szokások?

Utnapistim mosolygott.

Lugal-anna-mundu most elemében volt.

- Ilyen Gilgames, ez rávall! - hirdette lelkesen. Szép, fekete szeme ragyogott, barna arca kipirult az örömtől. - Hogy adta a bölcset! Aztán meglépett egy kertészlánnyal!

Si-lu-dárat ajkbiggyesztve legyintett.

- A nők mindig megtalálják a módját, hogy kiforgassanak bennünket - monda.

- Ez Istár. De éppen így emel bennünket magasabb bölcsességre, Anuhoz - oktatta Utnapistim. - Boldog, aki Istár nélkül megtalálja Anut. Te bizonyára eme boldogok közé tartozol, ó, fiam.

Héa véleménye így hangzott, amikor Inninni szentélyének lépcsőjén barátnőivel, közöttük Lugal-anna-munduval a nagy esetet tárgyalta:

- Összeillenek. Futott utánam, még ékszereket is adott, de én rá se néztem. Csak nem adom magam össze egy pucér alakkal? Most megtalálta, akit keresett.

Anyja, a tiszteletreméltó, idős hölgy, így nyilatkozott:

- Mindig van valami botrány ebben a városban. Az emberek bűnben fetrengenek, mint békák a pocsolyában. Ha csakugyan el kell pusztulnia a világnak, hát Gilgamesnek köszönhetjük. Mindjárt láttam én, amikor betolakodott hozzánk, hogy veszedelmes ember. A munka nem ízlett neki. Sem borbély, sem kereskedő nem akart lenni. Nem fűlt a foga a tisztességes élethez. Hogy én hozzá adtalak volna, édes Héám? Ó, még akkor sem, ha Inninni elvette volna az eszemet! Hiszen látszott rajta, milyen! Hazug minden porcikája!

Szóba került a botrány a borbélynál is. Gilgamesünk az utóbbi időben gyakran megfordult a műhelyben, hogy rendbe hozassa haját, simára vakartassa állát. A borbélyok rajta tartják kezüket a közélet ütőerén, érdeklődésük a tudományok és művészetek iránt általános volt már ama vízözön előtti időben is, különös érzékről tettek tanúbizonyságot az isteni csillagászat, a teológia iránt. Emlékszünk egy kicsiny termetű borbélyra, aki hajdan, még Nannar feltűnésekor, megszívlelendő véleményt nyilvánított a világpusztulás elhárításáért hozott áldozatról. Így mindenképpen fontos a borbély megjegyzése Gilgames és Nurma esetéről. Éppen a méltóságteljes Gubbubu arcát szappanozta, amikor így szólt:

- Méltóztattál hallani Gilgamesünk eltűnéséről?

- Tessék elhinned, ó, Gubbubu, nem ok nélkül tűnt el oly hirtelen közülünk. Hozzám sok előkelő férfiú jár. Hallottam egyet-mást. Ismerem Gilgames véleményét is. Csak annyit mondhatok, ó, tiszteletreméltó Gubbubu, hogy meglepő események előtt állunk.

- Hogyhogy?

- Gilgames Erechbe ment - súgta a borbély. - Föl fogja lázítani az erechieket. Meg fogja szervezni a csupasz testűek, zöld szeműek szövetségét. Magához ragadja a hatalmat. Megszünteti az adót, szélnek bocsátja a munkásokat, varázstudományával egy nap alatt fölépíti a Világtornyot.

- Baromság - böffentett a szappanhab közül Gubbubu. - Ehhez egyfajta képesség kell, s azzal nem rendelkezik Gilgames. De meg atyja, Atra-Hasis nem is engedné, hogy felforgassa az emberek között fennálló isteni rendet.

- Arról nem méltóztattál hallani, ó, Gubbubu - erősködött a borbély, nekidőlve késével Gubbubu arcának -, hogy Gilgamesünk évekig tanulta a varázstudományt egy titokzatos bölcsnél?

- Van róla egyfajta értesülésem. A fejemet alig kell borotválnod, csak ott, a kontyom körül igazgasd meg, hogy szép kerek legyen a simaság.

- Ahogy parancsolod. Igen, évekig tanult. Anunnakikat is tud idézni. Mit várjunk olyan férfiútól, aki Anunnakit idézget? Méltóztassál.

Gubbubu némi rezet adott a borbélynak, megtapogatta gondosan feltűzködött tollait, vörös álszakállát, lesimítgatta aztláni szoknyáját s elment.

Gilgamesünk minderről nem sejtett semmit. Napjai boldog tétlenségben folytak a pálmakunyhóban. Még az sem jutott eszébe, hogy varázsgyűrűjébe nézzen. Nem törődött Szurippakkal, Nurma szüleivel és rokonságával, a faképnél hagyott vőlegény haragjával, Atra-Hasisékkal, a szökésről keringő híresztelésekkel, forradalommal, Világtoronnyal, adóval... Nyár volt, a füge illatos belseje már vérszínűvé érett, a szőlőfürtök megteltek, mint a serdülő lányka emlője, a datolya üvegessé és cukrossá vált, akár a csöppentett méz. Gilgames azzal foglalkozott, hogy összegyűjtötte az érett gyümölcsöt, vizet merített a forrásból, madártojást szedett, hurkot állított csatangoló nyulaknak, futkározó foglyoknak, lépesvesszőt fenyőrigóknak. Szerette továbbá megfürdetni Nurmát s bekenni sima testét illatos olajjal, megfésülgetni haját s álomba ringatni, ha nyugtalankodott az anyja miatt. Különösen egy babérfa hűsében szokott henyélni Gilgames, miközben Nurma ki-be járt a házban, s a zsákmányul ejtett nyúl, fenyőmadár elkészítésével bíbelődött. Félig hunyt szemhéja alól elnézegette a lépdegélő asszonyt, hallgatta dúdolgatását, visszaidézte ajkának ízét, teste melegét, simaságát, ölelésének alázatosságát. Hogy föl akarta volna lazítani Erechet? Elengedni az adót? Fölépíteni a Világtornyot? Erről szó sem volt. Nagy békesség töltötte el, s legföljebb olyan gondjai voltak, hogy elfogyott-e a tüzelő, kell-e vízért menni a forráshoz, nem felejtett-e el megvizsgálni egy hurkot, szólt-e Nurmának, hogy a foglyot nyárson süsse meg, ne cserépedényben.

Olykor eszébe ötlött Héa képe. A Nannar-fényes terasz, a csengő énekszó, a párkányon ülő, arcát ég felé emelő gömbölyded leányalak, a szikrázó, kék nyaklánc, a bokaperec... Gilgamesünk ilyenkor némi sajgást érzett. A lemetszett, ellökött kéz, amely megbotránkoztatta, finoman, halkan, alig érezhetőn sajogni-lüktetni kezdett. De Gilgames mosolygott. Bolondság - mondta magában. - Semmi közöm hozzá. Senkihez sincs közöm. Egyébként is ábránd volt. Álomkép. Futottam utána lépcsőkön föl, lépcsőkön le, folyosókon keresztül-kasul, szentélyekbe, oszlopcsarnokokba, udvarokon át, egyik teraszról a másikra nyargaltam... Vártam őt, sírtam utána... A végén kiderült, hogy borbélyt vagy kereskedőt akart faragni belőlem. Ha-ha! És most mégis gondolok rá. Igen, azért édes volt... Az ember elábrándozik a múlton, ámbár visszanézni nem szabad.

Gilgamesünk oldalánál fekve, fejét vállára hajtva, szemét behunyva néha Nurma is elandalgott a múlt emlékein. Most szépnek látta a gátat, amelyen naponta végigment, a kertet, ahol anyjának vonakodva segített, a patakot, amelyben esténkint megfürdött, a mezőt, ahol magányosan járkált, a terebélyes páfrányt, amely alatt fatábláit olvasgatta... Eszébe jutott az anyja is... Őszülő haja, fájdalmas, ritkán mosolygó arca, munkában kérgesedett nagy keze, pörlekedő vagy siránkozó hangja... De eszébe jutott ritka becéző szava is: Almácska, Almika... Most olyan édesen hangzott! Nurma szíve elszorult. Érezte, hogy megátkozta az anyja. Mégsem kellett volna szó nélkül otthagyni. Elvégre a testében hordozta, kínnal szülte, gondosan szoptatta-fürdette, bekötötte a torkát, ha fájt, olykor-olykor egy szebb gyümölcsöt is nyújtott neki... Anyja volt.

De hát Gilgamest utálta. Vagy félt tőle. Ő is félt, meg kell hagyni, most is fél, ha őszinte akar lenni önmagához. Éjszaka megkeresi a kezét, hogy lássa, érezze, csakugyan mellette van-e. Hosszan figyeli egyenletes lélegzését. Teste feléáradó melegét. Néha rémülten ébred álmából: jaj, egyedül van! Aztán lassanként megnyugszik, amint megbizonyosodik róla, hogy Gis mellette fekszik és alszik.

Talán, ha nem viselné ujján a királytól kapott varázsgyűrűt, nem félne. Ki tudja, milyen ereje van annak a gyűrűnek? Ő hiába nézi, nem lát benne semmit. De ha egyszer Gilgames nézegetni kezdi... és olyasmit lát benne, ami miatt fölkerekedik, elfut tőle? Világgá megy?

Eddig nem nézegette. Nurma sokszor figyeli, amikor a babérfa alatt hever. Sohasem vet a gyűrűre egyetlen pillantást sem. Titkon lesi éjszaka is, amikor Nannar vörhenyes fénye betűz az ajtón. Gilgames azonban békésen alszik. Nem ül ébren, nem szegzi zöld szemét a gyűrű kristályára. Nurma megnyugszik, behunyja szemét.

Ó, ha ezt a férfiút odaállította volna apja-anyja, testvérei elé, mondván: íme, ehhez akarok feleségül menni, ettől kívánok gyermeket, megtagadták volna. Kikergették volna az ő Gilgamesét, tán fütykösökkel estek volna neki. Ehhez a zöld szeműhöz? Ehhez a semmittevőhöz? Ehhez a híres hazughoz? Hát dolgozott ez valaha kertben, szántott-vetett talán, küzdött hajón a viharral? Vannak zebui, hordoz főzeléket a városba? Netalán halászik? Van valamely tisztességes mestersége? Hiszen varázsló. Alvilági hatalmakkal cimborál, romlást hoz arra, aki a közelébe kerül. Nem, Gilgames hiába jelent volna meg Dugarina házában, hogy annak rendje-módja szerint megvásárolja Nurmát, biztosítékot tegyen érte letétbe, ünnepélyes lakodalmon feleségül vegye...

És most mégis megátkozza őt az anyja. Ó, hatalmas Inninni, de kegyes vagy, hogy nekem adtad Gilgamest, de kegyetlen vagy, hogy így adtad nekem!

De hát nem szabad visszanézni.

Így éldegélt Gilgames és Nurma. Hagyjuk őket a szigeten. Sorsuk végzetesen összefonódott. Hogy mit tartogatott számukra Inninni, nem tudták. Anu nagy, és hatalmas Ninib serege.

Szurippak elfeledett történelmében szörnyűséges idők következtek ekkor.

Napokig tartó borzalmas földrengések rázták meg ismét a Birodalmat. A Tüzes Hegy lángolt, füstöt, lávát okádott. Tornyok, bástyák dőltek, kapuk fordultak ki sarkukból, csatornák törtek ketté, zsilipek málltak szét. Sűrű hamueső borította éjszakai sötétségbe a világot. Ahol hegy volt, lapály lett, ahol lapály: hegy púposodott. Mély szakadékok hasogatták keresztül-kasul a földet.

A nép kirohant a házakból, jajveszékelve futkosott a kacsabél módjára összetekeredett utcákon. Messzi vidékekről fölkerekedett a rémült földművesnép, odahagyta vízzel elárasztott, hamuval betemetett földjeit, összedőlt házát, világgá futott barmait. A tenger árja átcsapott minden gáton, elsöpörte a kikötőt, hajókat emelt vadul gördülő hátára, s tett a város közepére, csónakok tömegét hányta ki, mint döglött halakat egy óriási halász.

Megtelt a föld panasszal, jajongással, rémülettel, halálfélelemmel, mennydörgéssel és villámlással. Halottakkal, sebesültekkel, romokkal, reménytelenséggel.

Lugal, az okos király, most sem veszítette el fejét. Ismét parancsok mentek a birodalom minden részébe. Ismét megnyitották a raktárakat, ingyenkenyeret osztogattak a Niszaba istenasszonyhoz rimánkodó pékek. Áldozatok sorát mutatták be, elsőszülött ifjak, szüzek ezreit áldozták föl a minden eddigit meghaladó zibu, azaz mészárlás ünnepén. Soha nem képzelt mennyiségű sört, bort ittak meg. Inninni ijedt papnői nem győzték kielégíteni a kétségbeesett férfiak vágyát. A romok közé óriási tömegben vonultak az erdők riadt szőrös emberei, hogy leigyák magukat az elhagyott ivóedényekből.

Lugal, az okos főpap-király, egyesítette magában a józan, gyakorlati uralkodót az istenek és istennők beavatott szolgájával.

A rend helyreállítására csapatokat küldött a birodalom minden részébe.

Kellett is. Erechben a helytartó magához ragadta a hatalmat, s kikiáltotta a független erechi királyságot.

Eriduban a főpap, Alulim, akit Lugal kegyesen meghagyott trónusán, megtagadta az engedelmességet, fölszabadított eridui rabszolgákat fegyverzett föl, s kikiáltotta a független eridui királyságot.

Valóban, ha meggondoljuk, még jó is, hogy a történelem e sötét korszaka feledésbe merült. Különben nem győznénk szégyellni magunkat az emberi nem ekkora süllyedtsége láttán. Mert minő gyávaság kellett ahhoz, hogy az erechiek éppen akkor lázadjanak föl Szurippak ellen, amikor égi és földi erők olyan szörnyű megpróbáltatás alá vetették? Minő elvetemültség, hogy éppen e nagy nyomorúságban feledkezzenek meg Szurippak példátlan jóindulatáról, amellyel visszaadta Erech népének a szabadságot, a rendet, a békességet, az emberhez méltó lehetőségeit? Hát elfelejtették már, hogy hajdan, a nagy háború után, Szurippak királya és főpapja okos tartózkodással csupán a háború bűnöseit üldözte, akik az isteni igazságot lábbal taposva pusztulást vittek Szurippakba, s a férfiakat levágták, karóba húzták, az asszonyokat megbecstelenítették, az ártatlan kisdedeket falhoz csapdosták, a templom istenképeit ledöntötték, arany-ezüst kincseit, lazúrkő ékszereit elhurcolták? És minő fennhéjázás kellett ahhoz, hogy kétségbe merték vonni Szurippak felsőbbségét, az emberi nem jövő boldogulásáért hozott mérhetetlen áldozatait, nemes erőfeszítéseinek hallatlan nagyságát?

Szégyenkeznünk kellene továbbá Eridu elvetemültsége miatt is. Mert Eridu elfeledte, hogy az okos és szentséges Lugal minő meleg barátsággal vállalta e nyomorult város védelmét minden ellenséges támadással szemben, minő önmérséklettel hagyta meg a főpapi trónuson Alulimot, minő áldozatok árán teremtett rendet, jólétet, biztonságot, békét Eriduban, s mily nemes megértéssel iktatta be az örökkévaló istenek és istennők sorába Eridu égi hatalmait.

És most mégis, miután a föld megrendült, a Tüzes Hegy lávafolyammal, hamuesővel pusztította Szurippakot, földjét meghasogatta, mezeit vízzel árasztotta el, csatornáit összerombolta, zsilipjeit megszaggatta, épületeit megrongálta, népét földönfutóvá tette, Erech is, Eridu is, ahelyett, hogy a múltak nagy jótéteményeiért segítségére sietett volna, kardot rántott, s tetézte bajait.

Amint Lugal hírét vette az itt is, ott is kitört lázadásnak, összehívta a Véneket, megkérdezte a turtánt és vezérkarát, s parancsot adott csapatainak a lázadás elfojtására. Korántsem volt könnyű helyzetben. De miért részletezzük? Elképzelhetjük anélkül is.

Szurippak népe végtelenül elkeseredett. Fejére omlott az istenek és istennők haragja. Nannar minden eddiginél fenyegetőbben kivicsorította fogait. A Világtorony építése miatt súlyos adók terhe nyomta a népet. Ezrek és ezrek dolgoztak a torony építésénél állami felügyelet alatt, nem éppen bőkezű ellátás fejében. Most újabb ezrek és ezrek váltak földtelenné, hajléktalanná. A gabona megfogyatkozott, a kenyér megdrágult. Mindezek tetejébe még újjá kellett építeni a palotákat és bástyákat, a lakóházakat és gátakat, a raktárakat és kikötőket. S a gyáva erechiek - méghozzá a szurippaki helytartó vezetésével - meg a hitvány eriduiak - méghozzá a főpap irányítása alatt - éppen most támadják hátba! Börtönbe minden erechivel! Áldozati oltárra minden eriduival! Karóba velük! Írmagjuk se maradjon! Mit keres a király-főpap oldalán Atra-Hasis, az Erechből idehozott fondorlatos idegen? Mit keres Szurippakban egész családja, szolganépe? Mit akarnak itt az erechiek Csillagtoronyban, könyvtárban, közéletben? Ki velük! Pusztuljanak!

És mit keresnek Szurippakban Eridu mérnökei? Tán, hogy miattuk dőljön össze még a Világtorony is? Mit keres a munkások, élelmiszerszállítók, hajósok élén Samas-Lamasszi, a volt erechi kereskedő? Mit Eridu tudósai, művészei? Ki velük!

Éjjel-nappal hatalmas népáradat hömpölygött az utcákon. Szónokok támadtak, akik fölkapaszkodván egy-egy lépcsőre, oltárkőre, párkányra, tüzes haraggal korbácsolták a népharag fenevadját. Íme, az istenek haragja. Íme, a Tüzes Hegy dühe. Íme, Nannar bosszúja. Íme, nincs kenyér, nincs hús, nincs rend, békesség, nyugalom. Íme, elvesznek a szántóföldek, elpusztulnak a kertek, összeomlanak a hajlékok. Vajon ezért nyögjön Szurippak? Építsen Világtornyot, hogy majd az áruló erechiek, az alávaló eriduiak vonuljanak belé, üljenek biztonságban?

A népharag fenevadja, kellő mértékben fölkorbácsoltatván, ordított, s eledelt kívánt. A tömeg, mit sem törődve a Szent Város kapuőreivel, áthömpölygött a csatornák hídjain, betódult az udvarokba, ellepte az oszlopcsarnokokat, háborogva ostromolta a királyi palota kapuit, fölhágott még félelmetes kéribbuk hátára is. Követelte Atra-Hasis, Samas-Lamasszi és valamennyi erechi meg eridui idegen áruló kiadatását, karóba húzását, szívének kitépését, akár férfiú legyen, akár nő, akár élemedett agg, akár gyermek.

Erechben ugyancsak járta a tánc. Szónokok támadtak a népből, akik lépcsőre, oltárkőre, párkányra hágva tüzes haraggal ostorozták a népharag fenevadját. Elég volt a szurippakiak zsarnokságából! Elég a nyomorból, megaláztatásból! Nincs gabona, nincs hús, elpusztulnak a szántóföldek, földönfutóvá lesz a nép, vagy kénytelen éhbérért dolgozni a Világtornyon. S miért építsen Világtornyot? Hogy majd a szurippakiak beleköltözzenek, biztonságban üljenek, s vigyorogva nézzék, amint Nannar dühének viharzásában patkányként pusztulnak az erechiek? Halál minden szurippakira! Karóba velük! Ki kell tépni a szívüket! Válogatás nélkül férfiakét-nőkét, az élemedett aggokét s a gyermekekét egyaránt.

Hasonló események történtek Eriduban is. Alulim nagy dicsőséggel tette fejére a hétemeletes vörös tiarát, borította vállára a királyi köpenyeget, s fehér elefántra ülve, végigjárta az ujjongó várost.

Szóval, ha most nem vigyáz, Lugal könnyen rajtaveszthetett volna. De már láttuk őt súlyos helyzetekben máskor is. Emlékszünk, hogyan hátrált lépésről lépésre Szurippak ostromának idején, hogyan állott szemrebbenés nélkül egyenesen, mint a cédrus Erechben, Azag Aja előtt főbűnösként. Láttuk később, amikor földrengés rázta meg birodalmát, s hamueső hullott az égből. Tudjuk, bátran nézett szembe Nannar fenyegetésével is. Lugal okos, fölöttébb gyakorlati uralkodó volt. Mint mondottuk, most is megtalálta a legegyszerűbb módszert a rend és békesség helyreállítására. Csapatokat küldött birodalma minden részébe.

A csapatok mindenre használhatók, minden körülmények között megállják helyüket, föltéve, ha föl nem lázadnak. Sietünk kijelenteni: nem lázadtak föl. Hogyan is tehették volna! Lugal király-főpap maguknak az égi hatalmaknak állott szolgálatában. Fölkent fején hét részből álló bíbortiarát viselt, vállán arannyal hímzett köpönyeget. Kezében kristálygombbal díszített pálcát tartott. Ősei egyenesen az istenektől származtak, tőlük nyerték a kinyilatkoztatásokat. De maguk a katonák is el voltak telve az isteni igazságokkal, tudták, hogy az Égi Rend megtestesítői, fenntartói ezen a háborodott földön. Ezenfelül lelkesítette őket a kézzelfogható haszon is: némi rablás a megtorló kiszállásokon, ezüst, ékszer, jószág, miegymás, a fegyveres hatalom érzetének nem megvetendő öröme, valamint a "pézsmaszagúnak" csúfolt, de kívánatos erechi meg eridui nők ölelésének korlátlan élvezete.

Lázadás üt ki a birodalomban? Küldj csapatokat. Árvíz sújtja az ország népét? Küldj csapatokat. Földrengés, tűzvész, szökőár rombolja városaidat, falvaidat, kikötőidet? Küldj csapatokat. A munkások abbahagyják az építkezést, zúgolódnak a rossz élelem, a komisz bánásmód miatt? Küldj csapatokat. Silány a termés, majmok dúlják a kerteket, adóvégrehajtók sanyargatják a népet? Küldj csapatokat. Nergál betegséggel, döghalállal tizedeli a lakosságot? Küldj csapatokat. Még fényesebbé akarod tenni az ünnepet, méltóságteljesebbé a fölkoszorúzott nép körmenetét, áhítatosabbá az áldozatot? Rendelj ki csapatokat. Kevés gyermek születik valamelyik vidéken? Küldj csapatokat. Mondjatok bármit: bajt, csapást, nyomorúságot, örömet, diadalt, áldozatot. A csapatok mindig, mindenütt a helyükön vannak. "Csapatokat küldtek ki" - mondják az emberek, s bizalmuk helyreáll, kedvük kivirágzik.

Lugal okos, gyakorlati király volt, ismerte ezt az uralkodói alapelvet.

A csapatok kimentek. Elárasztották a hadiutakat, hosszú kígyókban kanyarogtak a hadiösvényeken, hegynek föl, völgynek le haladtak, áradtak gyalog, lóháton, kordéban. A népet lecsendesítették. A lázítókat elfogták, karóba húzták, agyonkövezték, elevenen megnyúzták, avagy szívüket egy-egy zibun a nép áhítatos tömege előtt kitépték, húsukat apróra metélték, s áldozatul elfogyasztották. Ebben az utóbbi, istennek tetsző cselekedetükben a papok siettek segítségükre, elvégezvén a szent szertartásokat, elénekelvén az imádságokat és zsoltárokat annak rendje-módja szerint.

Alulim még a kellő időben fehér elefántra ült, s egy csapat szurippaki katona kíséretében Szurippakba utazott, hogy lábcsókra jelentkezzék Lugalnál. A király kegyesen fogadta arannyal, elefántcsonttal, lazúrkővel díszített trónusán. Fején bíborszínű tiara, vállán arannyal hímzett köpönyeg, kezében kristálygombos pálca. Állán a kecses kis álszakáll. Így ült a Vének és Bölcsek között mozdulatlanul, ámde nyájasan, ahogy illett. Alulim szintén tiarásan, köpönyegesen, kezében kulcsoskeresztes botjával járult elébe. Leborult, megcsókolta Lugal lábát, s a legnyájasabban kérdezte egészségi állapota felől. Majd fennen hangoztatta ártatlanságát, a föllázadt s fölfegyverkezett eridui rabszolgák erőszakosságára hivatkozott, átkokat szórt néhány megszökött lázadó vezérre, végül biztosította Lugalt legőszintébb hálájáról s baráti érzelmeiről.

Ilyenformán akart eljárni az erechi helytartó is. Sajnos, miután nem viselt tiarát, hanem csak katonai sisakot, nem kapott fehér elefántot, de még egy hitvány szamarat sem. Ehelyett a rend helyreállításán fáradozó csapatok egyike, betörvén hálószobájába, kihúzta őt a sarokból, a palota teraszára cipelte, s hiába hivatkozott hajdani hőstetteire, Szurippak megmentésére, valamint hosszú szolgálatának egyéb ragyogó tényeire, a nép ujjongása közepette karóra húzta, s ott hagyta a bőszen tűző napon, amíg csak úgy össze nem száradt, mint egy bőrtömlő. Szemét keselyűk vájták ki, hasát döglegyek lepték el, bűnös tettéért elvette méltó büntetését.

De mi lett a sorsuk erechi ismerőseinknek? Utnapistimnak és családjának, Simetán csillagásznak, Ur-Ba'unak, az isteni tudományok hűséges őrzőjének, Gubbubunak, a méltóságteljes Kopasznak, Hétilnek, a szerelmi dalok költőjének, Samas-Lamasszinak, a munkások felügyelőjének? Joggal tölthette el szívüket rettegés, reménytelenség ennyi szörnyű természeti meg társadalmi megrázkódtatás közepette.

A nép háborgásának láttán, a szónokok tüzes szavainak hallatán Utnapistim fölkereste a királyt, s így szólt:

- Ó, Lugal, testvérem és barátom, hallgasd meg utolsó tanácsomat e súlyos órákban. Tanácsomat s egyben kérésemet.

- Mondd, ó, testvérem és barátom, Atra-Hasis! - biztatta a király nyájasan. - Telepedj le, egyél egy falat mirszut, igyál egy korty sört.

De Utnapistim ezúttal elhárította a kínálást, le sem telepedett, hanem leborult Lugal elé, megcsókolta a lábát, s ekként folytatta:

- Trónusod inog, ó, király. Az istenek és istennők haraggal tekintenek reád, ó, főpap. Le akarom venni válladról a magam jelentéktelen személyének terhét. Mint tudod, amúgy sem nézem csodálatraméltó erőfeszítéseidet, fáradhatatlan szorgoskodásodat valami nagy reménységgel. Előbb-utóbb el kell válnunk. Kérlek, bocsáss el családostul békével. Ne legyek botránykő a nép szemében. Ne okozzak nehézséget neked, barátom és jótevőm. Hadd köszönjem meg irántam tanúsított jóindulatodat, bőkezűségedet, védelmedet. Hadd menjek immár a magam útján, amelyen mindig járni óhajtottam.

Lugal lehajolt, fölemelte Utnapistimot, hosszan a szemébe nézett, megölelte, megcsókolta. Leszállt mellé a trónusról, kényszerítette, hogy a cifra gyékényre telepedjék, maga is mellé ült. Ezután saját szentséges ujjaival vett a mirszuból és Utnapistim szájába tömte, saját királyi kezével nyújtotta a sörösedényt s megitatta.

- Sohasem hallgattam rád, sohasem tudtál meggyőzni, ó, barátom és testvérem, Atra-Hasis - dünnyögte nyájas mosollyal. - Ezúttal sem hallgatom meg kérésedet, fogadom meg tanácsodat. Teher voltál a vállamon? De mekkora teher a Világtorony terhe! Botránykő a nép szemében? A nép a homokórák embereiből áll. Hadd ordítozzanak, hadd csaholjanak vérre. Szükségem van rád, ó, Atra-Hasis! Ki mondjon nekem ellent? Hízelgők vesznek körül. Ki hirdesse tetteim haszontalanságát? Szolgák lesik parancsaimat. Ki figyelmeztessen alkotásaim hiúságára? Mindenki ájuldozik örökkévalóságuk felett. Ki mondjon "nem"-et, amikor "igen"-t mondok? Ki lássa meg az időtlenség folyamát a szétpattanó buborékok, az illanó hullámok mélyén? Nem, ó, Atra-Hasis, nem eresztelek el. Maradsz családostul, szolgástul, sőt maradnak a barátaid is.

Megrázta a csengőt. A cingár, alázatos írnok besurrant a hatalmas bronzajtón, mint egy egér.

- Parancsolsz, ó, fényes ábrázatú király? - suttogta elhaló hangon.

- Vedd tábládat és írd - parancsolta Lugal. - Barátom és testvérem, Atra-Hasis, nem erechi származású. Őse, Lugal-banda, Szurippak királya és főpapja volt több mint százezer évvel ezelőtt. Adassék ez tudtára a Birodalomban mindenkinek. Atra-Hasis, azaz Zi-u-szudra, Ubartutu fia, közös ősünk, a megdicsőült Lugalbanda leszármazottja. Aki ujjal nyúl hozzá, vagy szidalmazza, minket, Lugalt, a Négy Világtáj uralkodóját sért meg, és ehhez képest bűnhődik.

A cingár írnok vad sebességgel rótta a királyi parancs jeleit.

- Kész vagy? Figyelj. Parancsolom s kihirdetem a Négy Világtájnak, hogy ugyancsak szurippaki eredetű férfiú palotám várnagya, a munkások felügyelője, Samas-Lamasszi is. Miután elsőszülött fiát az Élő Szívek ünnepén feláldozták, sértetlenség és tisztelet illeti meg... Írd tovább, ó, írnok: parancsolom, és kihirdetem a Négy Világtájnak, hogy Simetánt, a csillagászt, aki elsőnek látta meg és ismerte föl Nannart, számította ki gonosz útjának törvényeit, s figyelmeztette az emberi nemet a reá váró veszélyre, tisztelet és sérthetetlenség illeti... Kész vagy?

Az írnok, nyelvét foga közé szorítva s ujjait görcsös vágtatásra kényszerítve, csak úgy ontotta az apró varázsjeleket a táblán.

- Rendelem továbbá, s kihirdetem a Négy Világtáj minden népe előtt: sérthetetlenség illeti meg Gubbubu tudóst, aki többször eljárt nevünkben a birodalom érdekében Aztlán hatalmas királyánál. Tisztelet és sérthetetlenség illeti meg Ur-Ba'ut, a nagy tudóst és Beavatottat, Erech könyvtárának volt hűséges őrét, az isteni parancsok és törvények gondos számontartóját, könyvtárunk igazgatóját, akire az ősök előtt tett kinyilatkoztatások kincseit bíztuk. Aki e nevezett személyeket akár szóval, akár csak egy ujjal is érinteni merészeli... No, írod? - kiáltott bőszen a sápadt, ijedt írnokra, mert immár fölháborodott a szemtelenségen, hogy holmi halandó, kicsiny és kicsinyes emberkék, akiknek születésekor megfordították a homokórát, s haláluk pillanatában ismét meg fogják fordítani, e tiszteletreméltó bölcseket, e Beavatottakat, neki kedves barátait és testvéreit, utcára akarják vonszolni, karóba akarják húzni, föl akarják áldozni... - Írod? - üvöltötte vérbe borulva, keskeny szeme szikrázott, arca rángott a dühtől! - Írd! Olvasd föl!

Nagyot fújt, figyelmesen hallgatta a reszkető írnok rebegését.

- Jól van. Mehetsz. Most pedig, ó, Atra-Hasis - fordult lecsillapodva Utnapistimhoz, megint kivett a tálból egy kis mirszut, és saját szentséges ujjával Utnapistim szájába tömte, megint ajka elé tartotta saját királyi kezével az ivóedényt -, íme, feleltem kérésedre és tanácsodra. Jegyezd meg magadnak, csak akkor eresztelek el, ha maguk az istenek parancsolják. Mondd, nincs még valaki, akit védelembe kellene fogadnom?

Utnapistimot meghatotta a király kegyessége. Sötét szeme könnytől csillogott. Érezte, le kellene borulnia, megcsókolnia a lábát, megköszönnie példátlan jóságát, barátságát, nemeslelkűségét. Azonban csalódást is érzett. Szívesen elment volna valahová az ismeretlenségbe. Unta már Szurippakot, a lótó-futó embereket, a gyűlölködést, a hiú tervek sokaságát, amelyek úgy szaporodtak, mintha új meg új terveket nemzettek volna egymással. A lihegő versenyfutást az idővel, az elmúlással, a változandósággal... Így hát csak hallgatott. Fél füllel mintha hallotta volna Lugal utolsó kérdését, töprengett is egy kissé rajta, mert valóban, mintha lett volna még valaki... De ki? Ugyan ki? Mintha meg is ígérte volna valakinek a támogatását... Vajon ki is lehet?

Mindegy, elfelejtette.

- Most eljössz velem, hogy a saját szemeddel lásd, mennyire haladt a Világtorony építése - mondta a király, nyájasan fölemelkedve ültéből. Csengetett. - Elefántomat! - parancsolta a görnyedten belépő udvari tisztviselőnek.

Csakhamar a fehér elefánt hátán ültek a piros gyaloghintóban.

- Emlékszel, ó, testvérem és barátom? - kérdezte Lugal, amint elhaladtak a romokkal borított utcákon, a földre boruló hajléktalan nép között. - Valamikor így utaztunk együtt Szurippak felé. Akkor is romok borították az utcákat, akkor is csapatok kígyóztak az utakon, akkor is a szabad ég alatt tanyázott a nép, s keserű kenyeret rágcsálva kutatott megmaradt szegényes holmija után. Ó, Atra-Hasis, akkor a háború okozta mindezt. Emberek háborúja. Most Nannar ellen viselünk életre-halálra háborút. Nehéz felelősség volt az is. De mennyivel nehezebb ez! Háború egy gonosz isten ellen! Háború egy ellenséggel, aki az Ég boltozatán száguld, láthatatlan sugárnyilait belövöldözi minden teremtett élő és élettelen lénybe, iszonyú erejével tojás alakúra szívja a Földet, felkavarja az Alvilág tüzét, láváját, megrázza a hegyormot, fölhasogatja a síkságot, összetöri a hajókat, mint féregrágta mogyorót s évezredes bástyákat sodor a mélybe. Ezzel hadakozni, ó, Atra-Hasis, mérhetetlenül fenséges, de mérhetetlenül reménytelen is. Gyakran úgy érzem, neked van igazad...

Az elefánt lassú, ütemes ringással vitte őket. Kijutottak a városból. Az úton katonák vonultak, hajcsárok szidalmazták szamaraikat, az útfélen szegényes batyujukon ülve vagy sátorban menekültek tanyáztak, s bámultak kietlen szemmel a királyi menetre. Néhol sárkányok dögtestei hevertek. Keselyűk hada keringett fölöttük. Máshol kettétört csatornákat láttak, termékenyítő áradatukat a mocsárrá változott vetésekre okádták. Egy-egy nagy zsilip kőlábai csonkán meredtek az égnek. Maga a zsilipkapu összetört, mint a tojáshéj. Falvakon haladtak át, amelyek néptelenek voltak, mintha döghalál lépdelt volna végig rajtuk, csupán kutyák, macskák meg az erdőből becsatangolt majmok lakták, birtokukba véve a csődbe jutott emberi telepet. Egy vén, őszes majom, mintha bírónak választották volna meg, mogorván ült egy kis szentély lépcsőjén, kezével beárnyékolta ráncos arcát, apró szeme bizalmatlanul meredt az utasokra.

A Tüzes Hegy füstölt. Ormáról a Halál Fája meredt és ágazott széjjel az égbolton. A hegy déli oldalán széles utat vágott a láva. Őserdők égtek ott le, helyükön sötétszürke, tarajos, fagyott folyam maradt, meredt folyam, mint a vas.

Néhol oly mély volt most is a hamu, hogy ember-állat bokáig, csüdig gázolt benne. A szél fölkapta, messze elhordta, s ismét leterítette a vigasztalanul rimánkodó bokrok és pálmák leveleire. E könnyű szürkeségben megfulladtak a gyümölcsök, megfakultak a virágok, ólommá váltak a nádasok, mezők.

Egyre följebb kapaszkodtak a hegyoldalon. Samas gyilkos sugarai vörösen omlottak a hullafoltos világra. Sem a király, sem Utnapistim nem szólt. Hallgattak a kíséret katonái is. Csak az elefánt harsogott olykor fölemelt ormánnyal, mintha számon kérné az istenektől, ami történt. Csak a kicsiny, hasított körmű lovak horkoltak félelmükben... Az emberek némák voltak. Túl sok mondanivalójuk lett volna, csak hallgatniuk lehetett.

Hegyormok között, szakadékok mentén haladtak fölfelé. Itt már üdítőbb volt a levegő, az ég kékebb, a hegyeket borító sötét erdők végre megnyugtatták a szemet annyi szomorú látvány után. Egyre följebb és följebb haladtak, igen meredek úton. Ezt az utat nagy fáradsággal, költséggel, sok-sok munkáskéz fölhasználásával, rengeteg emberáldozattal azért építették, hogy a Világtoronyhoz szükséges anyagot szállítsák rajta. Pompás, széles út volt, szakadékok fölött, hegygerinceken, sziklás meredélyek oldalában kanyargott, szélesen, mint egy folyam, s végig faragott kövekből rakva, amely kövek olyan pontosan illeszkedtek egymáshoz, hogy egy tűt is nehezen lehetett volna közéjük szúrni. S milyen vakmerőn kapaszkodott a Niszir tetejére, a Világhegyre! Így nevezték a szédítő fellegekbe törő meredek hegyormot, mióta a Világtorony építését megkezdték rajta.

Az úton egyre áradtak a munkások, a zebufogatok, a teherhordó szamarak és lovak tömegei. Lefelé üresen, könnyen, fölfelé faragott köveket vonszolva, élelemmel megrakva, rogyásig teherrel, mint a hangyák. Akik lefelé haladtak, énekeltek, tereferéltek, nevetgéltek. Akik fölfelé kapaszkodtak, nyögtek, szitkozódtak, verték az állatokat, izzadó homlokukat törölgették.

Fölérkezvén a hegycsúcsra, szédületes látvány tárult Utnapistim elé. Még az időtlen férfiú is csodálkozott, pedig látott már egyet s mást hosszú életének változatos évezredei alatt. Lugal tervének hatalmas méretei, az emberi erőfeszítés hősiességének szörnyű arányai lenyűgözték, meghatották. A hegytetőn s messze a hegyoldal tisztásain sátor sátor mellett, raktár raktár mellett állott, mint óriási gombatelep. Emberek ezrei meg ezrei sürögtek mindenfelé. A hegyormot már kiegyengették, a fákat kiirtották, a sziklákat ecettel fölrobbantották s elhordták, a torony alapjait mintegy ötven gar mélységben kiásták, a kihányt kőből és földből valóságos hegyeket emeltek. Néhol már a torony iszonyú vastagságú fala is megmutatkozott. De hogy mi készül az árkok, sáncok, sziklahalmok, csatornák, segédlépcsők és állványok e beláthatatlan zűrzavarában, csak az tudta, aki ismerte a mérnökök terveit.

Lugal meg Utnapistim, leszállván az elefántról, Titu mérnök és vezérkarának társaságában bejárta az építkezések színhelyét. A mérnök magyarázott. A király bólintott, egy-egy megjegyzést tett. Utnapistim hallgatott és csodálkozott. Meg-megállva körülhordozta szemét a mélyben elterülő tájon, a napsütötte, erdőborította hegyhátak púpjain, a szakadékok sötétségében, a hegyorom hangyabolyéletén. Pallókon lépkedett, amelyek rakva voltak emelődarukkal, csigaállványokkal. Kőhalmokon egyensúlyozgatta magát, amelyeken mezítelen munkások lovagoltak, kötelet erősítvén egy-egy kockára. Árkokon ugrált keresztül, amelyek oly mélyek voltak, hogy nem lehetett a fenekükre pillantani. Falakon ballagott, amelyek szélesebbek voltak a szurippaki híres Király utcánál is, házakat, kerteket, díszmedencéket lehetett volna építeni rájuk. Kalapácsok, pörölyök, sulykok lármája zengett, dübörgött körös-körül. Egy-egy munkáscsoport ütemes éneke harsogott másfelől, amint nekiveselkedve valamely iszonyú sziklának, megfeszítette minden erejét, hogy néhány lépéssel odábbmozdíthassa. Csigák csikorogtak, lezúduló kövek dübörögtek. Vezényszavak, parancsok rekedt üvöltése csapott föl. Szamarak ordítottak, lovak nyerítettek. Nyikorogtak az aszfalttal, földdel vagy gabonával rakott kordék. Néhol roppant kondérokban aszfaltot főztek, póznákkal keverték, mint a lekvárt. A büdösség elviselhetetlen volt.

Amerre a király és kísérete elhaladt, abbamaradt a munka, az emberek földre borultak s megmutatták verejtékkel barázdált hátukat. Bár a király útját mindenütt kényelmessé tették - pallókat fektettek le, cifra gyékényekkel borították a sáncokat, ahol pedig járni nem lehetett, gyaloghintóba ültették - mégis voltak nyaktörő helyek, amelyeken csak saját szentséges lábával hatolhatott át, sőt isteni kezét is fogni kellett, hogy le ne zuhanjon. Utnapistim csakhamar elmaradt tőle, némileg szándékosan is, mert unta a mérnökök alázatos, de nagyképű magyarázatait.

Sajnálta ezeket a lelkes férfiakat, ezeket a számtudósokat, akik egy őrült álmot öntöttek formába. Sajnálta a munkások ezreit, akik hajnaltól napestig verejtékeztek, fáradoztak, cipekedtek, ástak, görnyedtek egy csodálatos, haszontalan művön. Sajnálta a lovakat, a szamarakat és a zebukat, amelyek sűrű ostorcsapások közepette nyögve, nyerítve, ordítva, bőgve járták útjukat, s gerincük meggörbült az erőlködésben. Sajnálta a hegyek áhítatos csöndjét, amit megzavart a nagy hallali, az énekszó, az ordítozás, a kalapácsok, a pörölyök és sulykok lármája, a fölfakasztott talajvíz harsogása, a csigák csikorgása, kerekek nyikorgása, az emelőrudak dübörgése. Hősi lendület himnusza és pusztulás halotti zsoltára zengett a hegyormon. Az emberi erőfeszítés szomorú szépsége bűvöletbe ejtette Utnapistimot.

Alkonyat felé ismét csatlakozott a királyhoz.

- No, testvérem és barátom - kérdezte a király, fáradtan leheveredvén egy díszes sátor hűsében a gyékényre, s szokása szerint lassan forgatván az előtte álló söröspoharat -, mit szólsz mindehhez? Hiszel-e már a Világtoronyban?

Utnapistim szintén fáradt volt. Időtlen teste zsibongott, szemét behunyta.

- A mű csodálatos, ó, király - dünnyögte. - Méltó vagy a tiarára, a köpönyegre és a pálcára.

- Mennyivel könnyebb, szebb lett volna - merengett a király -, ha Aztlán is csatlakozik s részt vesz az építésben. És ha azok a gyalázatos lázadók nem rontják meg a birodalom békéjét... Lásd, megint büntetni, ölni kellett, ahelyett, hogy az emberek megértették volna szándékaimat. Most azonban jól halad minden. Erechből meg Eriduból sok-sok ezer új munkás érkezett. A hűtleneket azzal büntetem, hogy a Világtorony építéséhez rendelem őket. Hadd vezekeljék le bűnüket az emberi nem érdekében végzett munkával. Jöjj most, ó, Atra-Hasis, látogassuk meg Urukaginát, a Bölcset.

Tapsolt, s a belépő tisztviselőnek megparancsolta, hozzák elő a gyaloghintót.

Csakhamar az őserdőben ügettek velük a teherhordók. Itt, az évezredes óriás fenyők alatt, sötét, hűvös barlangokban kanyargott az Urukaginához vezető gyalogösvény. Az építkezés lármája tompán hangzott ide, mintha óriási, vastag lepellel letakarták volna.

- Hó, megállj! - kiáltott föl hirtelen a király, s kihajolt a gyaloghintó függönyei közül.

Megálltak. A király, kézen fogva Utnapistimot, kiszállt.

- Mit gondolsz, mi ez itt? - kérdezte mosolyogva.

Kúp alakú, magas, kemény buckára mutatott. A buckát mintha cementből építették volna. Körülötte nagy távolságban egyetlen fenyő sem állott.

Utnapistim jól ismerte a fehér hangyák építményeit. Ez, ami előttük tornyosult, egyike volt a legnagyobbaknak, amelyeket valaha látott. Kérdőn tekintett a királyra.

Lugal, isteni méltóságáról megfeledkezve, gyermekes örömmel járta körül a hangyatornyot. Megtapogatta, közel hajolt hozzá, hallgatózott, mintha az odabent nyüzsgő rejtelmes élet zúgását akarná hallani.

- Íme, a Világtorony! - suttogta megilletődötten. - Eme kicsiny bogarak valamikor, ősatyáik életében, szabadon futkostak, repültek, ülték meg nászukat és szaporodtak, akár a bogarak. Feketék voltak, s páncélt viseltek. Minden különösebb rend nélkül folyt az életük. Aztán feltűnt az Égen Nannar, a Vörös Sárkány. Mily mérhetetlen csudája Anunak, hogy e kicsiny állatkák észrevették, sőt rájöttek a gonosz isten szándékára is. Ó, barátom és testvérem, e kicsiny bogarak tudják, hogy Nannar el akarja pusztítani a világot! Magyarázd meg nekem, honnét merítették a Szent Számok titkát? Honnét az égitestek és az istenek járásának törvényeit? Ki súgta meg nekik, mit kell tenniök? Mely titokzatos Vének Tanácsa ült össze, hogy kifundálja menekülésük módját? Mely isteni szó adta tudtukra a mérnöki tudomány s a vegyészet ismeretét, hogy az egyensúly szabályai szerint építsenek ilyen csodálatos tornyokat? Ki írta elő nekik a kérlelhetetlen törvényt, hogy munkásokat, katonákat, vegyészeket neveljenek maguk közül, s megszabott terv szerint dolgozzanak? Ámulva állok e nagyszerű torony előtt, ó, Atra-Hasis! Odabent, a kemény kéreg alatt, folyosók ezrei kúsznak keresztül-kasul, munkások milliói alagutakat építenek, fákat rágnak össze, kevernek gyomrukban cementté, s rakják a tornyot egyre magasabbra. Anyák milliói etetik ivadékaikat, hogy a Vének Tanácsának tervei szerint munkásokat, katonákat, anyákat neveljenek, Anu tudja, mily módszerek segítségével. De ha elérkezik a nász ideje, megbontják a tornyot, kirepülnek, cikáznak Samas meleg ragyogásában, örvendeznek, párzanak, mint hajdan, ősatyáik idején, hogy azután lerágják szárnyaikat, s visszabújjanak ismét a sötétségbe.

Utnapistim csodálkozva hallgatta Lugalt. Nagyon szerette őt ebben a pillanatban.

- Ó, Atra-Hasis, őszintén mondhatom neked - folytatta a király komolyan -, sohasem gondoltam rá, hogy e bogarakat utánozzam, amikor a Világtorony terve fölmerült bennem. Sohasem akartam példát venni róluk. Amit kieszeltem, magamtól eszeltem ki. Dehogy magamtól! Alázatosan leborulok most Anu, az égi Atya csodája előtt, ó, Atra-Hasis! Ugyanaz a hang súgta meg a Világtorony gondolatát, amely hang e kicsiny bogarak szívében suttogott. S bogarak szívébe emberi elme nem tud belepillantani. De nézd a hegyormon a Világtorony építését. Nézd a mérnököket, akik a Szent Számok ismeretében járnak a sáncokon. Nézd a felügyelőket. Nézd a munkások tízezreit. Nézd az egész bámulatos sürgés-forgást. És nézd a hangyatornyot... Aztán kételkedj benne, hogy művem Anu rendelésére épül, s megmenti az emberi nemet s az isteni tudományt a jövendő számára!

Utnapistim komolyan hallgatott. Szerette volna megsimogatni a király gyermekesen sugárzó arcát, megölelni, megcsókolni őt. Szíve tele volt megértéssel és szánalommal. Visszaültek a gyaloghintóba, a teherhordók ügetni kezdtek velük.

- Miért nem szólsz? - firtatta a király türelmetlenül. - Ó, Atra-Hasis, elnémultak az érveid? Meggyőztelek? Vagy meggyőztek a hangyák?

- Igen, a hangyák meggyőztek - dünnyögte az időtlen férfiú szomorúan. - Valóban, ők is úgy cselekszenek, akár te, ó, nagy király. Nem győzöm csodálni tudományukat, amellyel fölismerték Nannart, megismerték gonosz szándékait s a veszélyt, ami fenyegeti őket. De nézd meg e kicsiny bogarakat, ó, király. Hová lett fekete színük, hová a testük szilárdsága? Nyomorult férgekké váltak, elpusztulnak, ha napfény éri őket. Vakok, mintha sohasem láttak volna. Szárnyukat elvesztették. Szabadságuk odavan. Törvény kényszeríti őket, hogy nem nélküli munkások vagy katonák legyenek, még táplálkozni sem tudnak maguk. Életük egyetlen célja, értelme: a Torony. Ezt építik éjjel-nappal, ebbe pusztulnak bele. Hová lőn szabad, ragyogó repülésük? Hová boldog zümmögésük a szerelem órájában? Hová futkosásuk korlátlansága?

Lugal eleinte győztes mosollyal, de aztán egyre komorabb ábrázattal hallgatta az időtlen férfiú csöndes dünnyögését.

- E hangyákon kegyetlenül uralkodik a rejtelmes Vének Tanácsa. Egyikük sem ehet, járhat, pihenhet, énekelhet, szeretkezhet, szállhat, sütkérezhet tetszése szerint. Egyetlen szörnyű félelem szorongatja szívüket, egyetlen iszonyat kergeti őket szüntelenül. E rettegés alakított belőlük nyomorult munkásokat, katonákat, amelyek enni sem tudnak, anyákat, amelyek már a bölcsőben rabszolgákat nevelnek, sőt lerágván ivadékaik lábát, s fölfüggesztvén őket a raktárban, valóságos zsírosbödönökké változtatják. Mondd, ó, barátom és testvérem, Lugal, így gondolod te is a Világtornyot? Ilyenné akarod tenni az emberiséget?

A király megütközve meredt Utnapistimra.

- Ha elvonul a pusztulás és Nannar eltávozik az Égből - mondta szinte haragosan -, ismét kibocsátóm a népet, éljen, munkálkodjék, építsen városokat és könyvtárakat, kikötőket és templomokat, hajókat és utakat, faragjon szobrokat és istenképeket, mint ma!

- A te tornyod, ó, király, sohasem jut el odáig, hogy befogadja, s megint kieressze az embereket - hajtogatta Utnapistim a magáét. - E hangyák valamennyien egyet cselekszenek. Miután ugyanaz az örökkévaló szellem működik bennük, mind ugyanúgy mozognak, éreznek, szólnak... De hányféle szellem lakik az emberben, ó, király? Hányféle hang szól bennük? Hányféle nyelvük van, hányféle akaratuk és mozdulatuk? E hangyák az örökkévalóságban élnek. De vajon az emberek?

- Azt hiszed, ó, Atra-Hasis - kérdezte bosszúsan a király -, hogy Anu megmenti a hangyákat, de elpusztítja az embereket?

- Azok a hangyák, amelyek tornyukban megmenekülnek, már nem azok lesznek, amelyek valaha szabadon éltek, szálltak, sütkéreztek és szeretkeztek. S azok az emberek, akik túlélik a pusztulást, már nem ezek lesznek, akik ma úszóhártyásan, pikkelyesen építik örökkévalóságnak szánt tornyukat. Pusztulások jönnek és múlnak e világon. A természetben nincs fejlődés, ó, király, csupán ugrás. Anu megrázza a világot, s eltörli a meglevőt. Így teremt egyre újat és újat. De ez már túl van az értelmen, ó, király.

Mély hallgatásba burkolózott. A király is tépelődve hallgatott. Keskeny ajkát rágta, ujjaival szaporán dobolt a térdén.

Megérkeztek Urukagina, a Bölcs sátra elé.

E bölcs egy gyékényen üldögélt, jobbja mellett datolyástál, balja mellett söröskancsó állott. Kicsiny, zömök, fekete termetét vállkendő takarta. Szoknyát nem viselt. Széles arcán nehéz álmosság borongott, vastag szemhéjait is le-lehunyta, mintha leküzdhetetlen álmosság gyötörné.

Utnapistim jól ismerte Urukaginát. Ifjúkorában ugyanannál a mesternél tanult, akinél Samas-súm-iddin. Kitanult a Hét Ház bölcsességéből hatot, de úgy járt, mint Gilgamesünk: nem tudta káprázatnak tekinteni a valóságot. Így a Hetedik Ház titkaiba nem nyert beavatást. Utnapistim gőgösnek tartotta. Bár nem ült semmiféle tanácsban, nem fogadott el semmilyen rangot, méltóságot, s az emberektől elkülönülve élt pazar pompával berendezett házában, tudományát a király rendelkezésére bocsátotta, amikor szükséges volt. Úgyszólván csak építkezéseknél tevékenykedett. Különösen nagy köveket emelt és szállított, olyanokat, amelyeket sem daruval, sem csigákkal, sem a legbővebben pazarolt emberi-állati erővel nem lehetett rendeltetési helyükre hurcolni. Tízezer gun súlyú faragott sziklákat szállított magas hegyormokra, épülő gátakra, évezredeknek szánt rendíthetetlen bástyák, tornyok alapozására. De szállíthatott volna akár százezer gun súlyúakat is, olyan messze vagy magasra, aminőre tetszett neki, akaratereje nem ismert határt.

Magányos, hallgatag, lassú mozgású alakját, gőgös, zárkózott, fekete arcát ritkán lehetett látni az utcák forgatagában. Még a királytól is elvárta, hogy maga menjen hozzá, ha valamit kíván. Nagy kegynek számított, ha rendkívüli esetekben elfogadta az érte küldött fehér elefántot vagy királyi gyaloghintót. Szótlan férfiú volt, meghallgatta a király kívánságát s bólintott. Vagy megrázta a fejét. Egyetlen szolgájával is csak szeme intésével, szemöldökrándítással, ujja fölemelésével érintkezett.

Most is, hogy a király Utnapistim társaságában belépett az uralkodókhoz méltó drága sátorba, éppen csak fölpillantott, de arca rándulásával sem árulta el érzéseit. Hallgatag szolgája egy pillanat alatt eltűnt a közeléből, mint valami árnyék.

Lugal meg Utnapistim letelepedett a remekbe szőtt gyékényszőnyegre. Sokáig hallgattak, türelemmel várták, hogy a Bölcs kérdőn tekintsen rájuk. Végre megtörtént. Urukagina fölvetette duzzadt, álmos szemhéját, s mély tüzű sötét szemét megpihentette vendégein.

- Sa'álu sa sulmi? - érdeklődött a király udvariasan a Bölcs hogyléte iránt.

Urukagina bólintott, s mintha elmosolyodott volna. Ez a halvány mosoly jelezte, hogy ő is érdeklődik Lugal meg Utnapistim egészségi állapota felől.

A Bölcs most halkan köhentett. A szolga, mint egy árnyék, besuhant, s aranykancsóban datolyabort, két ivóedényt tett az előkelő vendégek elé. Aztán nyomban eltűnt.

- Ez a szolga tán nem is ember - töprengett Utnapistim -, Szellem. Szólni sem kell neki. Mindent tud... Nem is eszik, nem is alszik. Ó, hogy játszanak az emberek!

- Jó reményekkel eltelve nézem az építkezést, ó, Urukagina - kezdte a király, miután ivott egy kortyot a ritka italból, erejét méltányolva csettintett, s megköszörülte a torkát. - Jól haladunk. Most azonban föl kellene szállítani azokat az alapköveket, amelyeken a déli fal nyugodni fog. Különösen nagy kövek ezek, mert a talaj ott gyengébb, jobban meg kell erősítenünk a falat. Egyre gyakoribb földrengésekre is számítanunk kell.

A Bölcs bólintott.

- Így tehát a déli falhoz nagyobb és több követ használunk, ó, Urukagina. Kérlek, szállítsd helyükre őket.

- Vitess majd a bányába - dörmögte Urukagina közönyösen, s behunyta a szemét. - De ne ma. Ne is holnap. Majd üzenek. Fáradt vagyok.

- Ahogy kívánod, ó, tiszteletreméltó Bölcs - egyezett bele a király szinte alázatosan.

Urukagina módszere az volt, hogy a bányába vitette magát, megnézte az elszállítandó köveket, körüljárta őket, s miután az igazgató közölte vele a súlyukat, mindenkit elküldött maga mellől. Nézni sem volt szabad. Csak gyanították, hogy letelepszik a kő elé, magába merül, s merőn rászegzi a szemét. Senki sem tudta, milyen igéket mondogat. Ez az ő titka volt. Amit azután látni lehetett, jóformán egyenlő volt a semmivel - s mégis a legnagyobb csoda! Az óriási kő ugyanis eltűnt a helyéről, egyszerűen eltűnt, a szó legszorosabb értelmében. Megszűnt kő lenni. Csak a mély gödör maradt ott, amiben hevert. Meg a lefaragott darabok. Ott azonban, ahol el kellett helyezni, ugyanabban a pillanatban megjelent. Az imént még semmi sem volt, csak a gödör, amely a sziklát vágta. S íme, egyszer csak ott feküdt a maga helyén, ugyanúgy, ahogy az imént a bányában látták. Nem hallatszott zúgás, nem lehetett érezni még csak egy kis szellőt sem. A kő nem röpült, nem mozgott, nem hullott, port sem vert. Ott feküdt pontosan a maga helyén, ahová szánták.

Urukagina csak a legnagyobb, legmozdíthatatlanabb kövekkel művelte ezt a csudát, mint mondottuk. És csak a legszükségesebb esetben. Holmi kövecskékkel, kavicsokkal nem foglalkozott. Amit emberi, állati, gépi erővel el lehetett végezni, ahhoz nem nyúlt. Mert a varázslat nagyon kimerítette. Egy-egy nagyobb szállítás után napokig üldögélt mozdulatlanul a sátrában s pihent. Bizonyára e megerőltető varázslattól látszott örökké álmosnak.

Ezúttal is mintha aludnék. A király meg Utnapistim csöndesen fölkeltek, hogy ne háborgassák, s lábujjhegyen kimentek a sátorból.

- Most láttad őt - suttogta a király, amikor ismét a gyaloghintóban ültek. - Félelmes erő, csodálatos isteni tudomány! Most is azt hiszed, ó, testvérem, Atra-Hasis, hogy sohasem épül föl a torony?

- Régóta ismerem Urukaginát, ó, király - dünnyögte az időtlen férfiú mosolyogva. - Az ő rendkívüli ereje és tudománya éppúgy nem győz meg engem, akár a hangyák.

- Holott az ő ereje ugyanaz, ami a hangyáké - nevetett a király.

- Csakugyan így van - bólintott Utnapistim elgondolkozva. - De mit akarsz te a hangyák erejétől és tudományától, ó, barátom és testvérem, Lugal? Hiszen ember vagy.

- Mi lenne tehát az a nagyobb erő és tudomány, ami méltó lenne hozzám, emberhez?

- Lemondani erről az erőről, erről a hatalomról. Ezt a hangyák nem tudják. Csak ember tudhatja.

Lugal ezúttal megharagudott.

- Örökké ezt hallom, ó, Atra-Hasis! Lemondani, lemondani! Mindenről lemondani! Miképpen cselekedhetnék valamit, ha reád hallgatnék? De mást mondok. Miért nem mondasz le te? Miért segítesz engem? Nem gondolod, hogy túlságosan nagy a szakadék igazságod és viselkedésed között?

Utnapistim lassan a király felé fordult. Sötét szemét nyugodtan pihentette a király arcán, rebbenés nélkül állta a kicsiny ferde metszésű, élesen tűző szemek kemény villogását.

- Mert így világosodik meg az én utam is, ó, király - mondta csöndesen.

Ez a váratlan felelet valósággal szíven ütötte a királyt. Megrendült. Rejtelmes kapcsolatukat villám világította meg. A fényben élesen sugárzottak a magányos éjszakának képei, amikor Utnapistim belépett hozzá, vitába bocsátkozott vele, föltárta életének, sorsának legmélyebb kétségeit s anélkül távozott, hogy meg tudták volna győzni egymást. E kétségek azóta, hogy barátságába fogadta Utnapistimot, s magával vitte palotájába, a napnak minden órájában testet öltöttek. A vita szünet nélkül, ernyedetlenül folyt közöttük tovább. És mégsem tudta elküldeni Utnapistimot, mégsem hagyta el őt Utnapistim. Minden tervét, minden intézkedését, minden gondolatát tagadta. S mégsem tudott nélküle cselekedni. Mi volt a titok nyitja? Miért érezte mégis, hogy Utnapistim, a nagy tagadó, segíti őt? Miért nem fordított neki hátat az örökké tagadó barát, ha tökéletesen hiúnak tartotta erőfeszítéseit?

Sokáig hallgatott, mit sem törődve a gyaloghintó előtt elvonuló gazdag szépségű tájjal.

- Nemrég ismét elkészíttettem horoszkópomat Simetánnal - szólalt meg Lugal, a jó Ég tudja, miért említve a horoszkópját. Nagyon komoly volt, úgyszólván komor. - Simetán annyira nyavalyás, hogy horoszkópjai hízelgő voltával mit sem törődik már, ó, Atra-Hasis. Ezért csak benne bízom. Lényege a következő: "A minden akadályt legázoló, erőszakos fölfelé törekvést jelzi a harc és küzdelem hetedik háza urának, a gyenge Zabbaténunak kilencvenes és párhuzamos, tehát zavaró állása a tizedik házbeli Nébiruhoz, amely az Oroszlánban szintén gyengén, újabb kilencvenes helyzetben áll a második születési uralkodóhoz, a Dilbathoz is és párhuzamos helyzetben a Szagmarhoz. Ezek a helyzetek súlyos akadályokat és küzdelmeket jelentenek, és magukban véve tartós sikert nem ígérnek." Így szól Simetán csillagképe.

Ismét hallgatott, várta Utnapistim megjegyzéseit. De az időtlen férfiú nem tartotta szükségesnek, hogy megjegyzéseket tegyen.

- Mi a te véleményed, ó, Atra-Hasis? - firtatta Lugal türelmetlenül. Olyan szorongva tekintett Utnapistimra, mintha az istenek törvényét lesné ajakáról.

- Menj, és cselekedj csillagaid állása szerint - dünnyögte Utnapistim rejtélyesen.

- Ha megyek, hová jutok? Ha cselekszem, mi lesz a vége? - sürgette a király türelmetlenül.

- Tekints szét magad körül, ó, király - mutatott Utnapistim a gyaloghintó előtt fölbukkanó hegytetőre, a munkások rajára, az emelődaruk és csigák sokaságára, sátorrengetegre, a raktárak és műhelyek soraira, a taligákat vonszoló állatokra, a szaladgáló felügyelőkre, a fölhasogatott sziklákra, az itt-ott meredező roppant falakra. - Ez a te műved. Szörnyű világ lesz, amit teremtesz, reménytelen, üres, ijesztő világ. Hasonlatos a toronyépítő hangyák világához. Én abban a világban nem kívánok élni, ó, király. De nem kívánna senki sem, ha tudná, mi vár reá. Elvesztik a szemüket, s beletörődnek a Samas fényétől megfosztott folyosók, a pincék, a végeláthatatlan lépcsők, a számon tartott raktárak világába, ahol ivadékaikból a Vének Tanácsának rendelései szerint munkásokat, katonákat, mérnököket, vegyészeket, anyákat vagy hímeket kell nevelniök, sőt kezüket-lábukat levágván, raktárba akasztott zsírosbödönökké kell őket alakítaniok. Vagy föllázadnak...

- Őrült rémlátomány, amit mondtál, ó, Atra-Hasis! - kiáltott föl Lugal rekedten, s eltakarta kezével szemét.

- Őrült rémlátomány a te tornyod, ó, testvérem és barátom! - kiáltott föl zengő hangon az időtlen férfiú, kimutatván a gyaloghintó ablakán a készülő építményre.

Lugal elsápadt. Állkapcsa, ajka reszketni kezdett. Keskeny, szúró szeme vérbe borult. A teherhordók ebben a pillanatban letették a gyaloghintót, a magas rangú tisztviselő félrevonta a függönyt, a körüllevők leborultak, hogy ne lássák a vakító királyi ábrázatot. De Lugal nem lépett ki a hintóból, tán azt sem tudta, hol vannak. Egyre Utnapistim arcába meredt. Ferde, sötét pillantásával szinte fölnyársalta az időtlen férfiút. Ámde ez nyugodtan állta a tekintetét, mély szeme bársonyos részvétet sugárzott a király arcára.

A körülállók s a földre borultak ezúttal érthetetlen, zavaros jelenetnek voltak tanúi. Lugal, a fölkent király és a főpap, az isteni eredetű férfiú, aki egy pillanatig sem szokta elfelejteni, mily szigorú, méltóságteljes és egyben nyájas viselkedésre kötelezi tiarája meg a palástja, magából kikelve, vörösen, szikrázó szemmel ült a hintóban, s az indulat hevében dadogó szavakkal árasztotta el az ugyancsak bent ülő, de változatlanul higgadt Atra-Hasist. Félistenek összecsapásának lehettek tanúi! A király-főpap ábrázata, villogó szeme, érces, pattogó hangja már magában is iszonyattal töltötte el az alattvalói szíveket. Hát még az érthetetlen szavak, amiket hallottak! S amik teli voltak félelmetes titkokkal!

- Hát ezért kísértél eddig életem útjain - harsogta a király-főpap a hintó belsejében -, ezért segítettél? Ezért mondtad, hogy szeretsz? Ezért? Hogy végül, amikor a megvalósítás küszöbén áll, a szemembe vágd, hogy őrült rémlátomány?

- Kértelek, ó, testvérem és barátom, engedj utamra - dünnyögte megszokott hangján az időtlen férfiú.

- Hát ha őrült rémlátomány is - harsogta tovább a király -, akkor is végbeviszem! Akkor is megvalósítom! Ha Zabbaténu, Nébiru meg Szagmar összefog ellenem, akkor is megvalósítom! Ha összedől, újra kezdem! Ha tűzbe borul, újra fölépítem! Szembeszállok Zabbaténuval, Nébiruval, Szagmarral mind a huszonnégy Házban. Szembeszállok veled is, te hitetlen kutya, te fondorlatos tagadó, te minden nagyságnak és szépségnek aláásója, te megrögzött "nem", te... te...

- Mondottam, ó, király, menj, és cselekedj csillagaid rendelése szerint - figyelmeztette Atra-Hasis rendületlenül nyugodt hangon. - Ami pedig engem illet: újfent könyörgöm, bocsáss békével utamra, amelyen eddig is járni óhajtottam.

Lugal kiugrott a gyaloghintóból, kezét fölemelte, s méltóságáról megfeledkezve, így kiáltott:

- Vigyétek!

A teherhordók tétován megragadták a gyaloghintó rúdjait.

- Nem hallottátok? - szólt ki Utnapistim a függönyök közül. - Vigyetek a városba! Rajta!

Amikor a város felé ügettek vele, úgy érezte, mintha súlyos rabságból szabadult volna. Orra kitágulva szívta a füstszagú levegőt, szeme gyönyörködve legelt a tájon, észre sem vette a pusztulást. Elméje könnyű és vidám volt, játszin kalandozott szerteszét. Ifjúkori emlékek jutottak eszébe, a gondtalan szabadság képei: fürdés a hullámtörésben, halászat a sihederekkel, kunyhóépítés pálmaágakból, körtánc a ligetben, kergetőzés, bújósdi az erdőszélen, datolyaszüret, csókolózás egy tömzsi, fekete lánykával, aki piros virágot viselt a hajában, mellecskéje még alig domborodott, s nyálas kis szája olyan ügyetlen volt, mint egy csecsszopó gyermeké. Az élet édes jelenetei csordultig töltötték mézzel a szívét.

Szurippakba érkezve, már tökéletesen elfelejtette, ami közte meg a király között történt. Elvégre megmondta az igazat, a maga igazát, mint eddig is. A többi nem az ő dolga. Most szabad, mint a madár, mint a gyermek. Ujjongva adott hálát Anunak a szabadságáért.

A város utcáin nagy hűhó fogadta. Ezrével tolongott a nép mindenfelé. A férfiak kardot, lándzsát, fütyköst forgattak, az asszonyok piszkafát, sulykot s más efféle konyhai fegyvereket. Céltalanul hömpölyögtek egyik utcából ki, a másikba be, keresztezték egymás útját, mint összeomló folyamok, összekeveredtek, hullámaik egymásra tornyosultak: mindenki ütötte-verte, akit ért. Valamennyien torkuk szakadtából ordítoztak. Az ordításból azonban semmi értelmet sem lehetett kihalászni.

Utnapistim kíváncsian figyelte a kavargást. Elméje még egyre az ifjúkor emlékeivel játszadozott, szíve még a szabadság mézével volt tele. Eszébe sem jutott, hogy a saját sorsáért aggódjék. Holott a teherhordók csak a legnagyobb üggyel-bajjal tudtak utat törni a tömegben, egyik-másik el is botlott, valamennyi bőszülten kiabált.

Egy térségen haladván át, látta, amint egy szónok fennen hadonászik egy kövön, és rekedten magyaráz. A köréje sereglett nép pedig időnként felordít: "Igazad van! Pusztuljanak! Elég volt! Nem bírjuk tovább! Csalás az egész! Nem kell Világtorony!" Katonaság nyomult elő az egyik utcából, nekiesett a tömegnek, kövek repültek, nyilak suhogtak, elhajított lándzsák zúgtak, pajzsok dübögtek, rohanó lábak csoszogtak. Magasan kavargott a fölvert por.

Utnapistim gyaloghintaja megállt. A teherhordók tehetetlenül letették a földre.

- Mi történik itt, ó, testvérem? - kérdezte Utnapistim, kilépve a hintóból.

- Lázadás - mondta az egyik, homlokát törölgetve.

- Forradalom - mondta a másik, s köpött.

- Vigyázzunk a bőrünkre - vélekedett a harmadik, s körültekintett.

A negyedik immár ott ugrált s ordítozott a tömeg szélén, arccal a szónok felé, s mindkét karját veszettül hányta az égre.

Utnapistim összeszedte magát, fölbukkant az emlékek üdítő habjaiból.

Lugal őszentsége távol lévén a várostól, a nép közül támadt szónokok lépcsőre, oltárkövekre kapva utcasarkokon, térségeken, oszlopcsarnokokban, templomudvarokon arra buzdították a népet, hogy lázadjon föl, rázza le a gyötrelmes igát, verje agyon az adóbehajtókat, űzze el a tisztviselőket, fegyverezze le a katonaságot, kerítse hatalmába a várost, és vessen véget a Világtorony esztelen építésének. A népharag fenevadját tüzes szavakkal korbácsolták. Fennen hirdették az igazságot. A csalást és hamisságot pellengérre állították. A földühített népharag azután mindenáron igazságot akart. Azaz: meg akart ölni egy sereg embert, szét akarta tépni, húsát föl akarta falni, hogy ezután békesség, rend, jólét uralkodjék a birodalomban, a Tüzes Hegy pihenőre térjen, a föld szilárdsága helyreálljon, a vizek visszatérjenek medrükbe, a csatornák termékenyítő áradatot bocsássanak a szántóföldekre, s Niszaba istennő bőségesen ajándékozzon gabonát, gyümölcsöt minden tisztességes embernek.

Most tehát éppen azon fáradozott boldog-boldogtalan, hogy mindez mennél gyorsabban megvalósuljon. Szorgos erőfeszítésük eredménye máris meglátszott. Az utcák köveit sűrűn borították halottak és jajgató sebesültek, tépett ruhájú nők rohantak visítva, mint a sertésfalka, szüleiktől elszakadt gyermekek bőgtek, mint a bárányok, s az általános csetepaté, verekedés, ordítozás egyre nőtt. Utnapistim előtt egy kicsiny gyermek ült a porban, maszatos képe eltorzult, könnyei patakként folytak az arcán. Anyja után bömbölt. Utnapistim nézte a gyermeket, s mindent megértett.

Odahagyva a gyaloghintót, az időtlen férfiú nagy kerülővel, mindenütt mellőzve a tömeg sodrását, hazafelé iparkodott.

Egy keskeny utcából eszeveszetten nekirontott valaki. Mögötte óriási hallali verte föl az utcát, fütykösök meredeztek, mint jégverte erdőség.

A teljes erejéből rohanó, ziháló, véres tekintetű, dúlt arcú, zilált hajú menekülő egyenesen Utnapistim keblére dőlt.

- Az istenek hoztak erre! Az istenek! - pihegte rekedten a dúlt férfiú. - Ments meg! Agyon akarnak verni!

Utnapistim megnézte. Hétil volt, a szerelmi dalok költője.

- Mi történt veled? - kérdezte csodálkozva.

- Ne kérdezz, ne kérdezz! Ments meg, ments meg! Ó, jaj nekem, ó, jaj nekem! - zokogta Hétil.

Újabb kérdezősködésre nem volt idő, de nem is volt rá szükség. Az üldözők odaérkeztek.

- Megállj! - üvöltött Utnapistim évezredek mélyéből támadó hangon.

A tömeg erre az ijesztő riadásra megtorpant. A fütykösök lehervadtak.

- Hová rohantok? - bömbölte Utnapistim. - Mit akartok?

- Mi közöd hozzá! Majd meglátod! Ki vagy te? Ereszd el azt a mocskos alakot! Ez is erechi, agyon kell ütni! - kiabálták összevissza a buzgó férfiak.

- Én Atra-Hasis vagyok, a szentséges király tanácsadója - ordította Utnapistim, mintha mi sem történt volna a Niszir-hegy tetején. - Törvény véd, hozzám ne nyúljatok! Ezt a derék embert pedig hagyjátok futni, ujjal se bántsátok. Megértettétek?

Sötét, időtlen arcát körülhordozta a megtorpant tömegen.

- Nincs törvény - rikkantott valaki ott hátul.

- Siket duma ez, apuskám! - röhögött egy másik, mintha utcai komédiás mókáit nevetné.

Utnapistim azonban nem vitázott velük. Az üldözők megálltak, tétováztak, vitatkoztak: ez elegendő volt. Karon fogta Hétilt, s befordult vele a következő utcába.

A szerencsétlen költő nem szólt, csak zihált és reszketett. Túlerőltetett inai alig bírták. Térde roskadozott. Arcáról, melléről csurgott a verejték. Hosszú haja a szemébe lógott. Szíve olyan hangosan vert, hogy Utnapistim tisztán hallotta zaklatott dübögését.

Segített neki, úgyszólván vonszolta, mintha vízből húzta volna ki. Csakhamar a Szent Város falai között voltak, még néhány roskadozó lépés, ezután megérkeztek a királyi palotába. Itt kettőzött őrség állt a kéribbuk mellett, tisztelettel üdvözölte Atra-Hasist, s bebocsátotta az épületbe.

A nagy teremben együtt volt Utnapistim egész családja. Még azok a fiai is ott üldögéltek, járkálgattak, akiket eddig nem ismertünk, mert, távol az atyai háztól, birtokukat művelték. Most, hogy Utnapistim belépett, mindnyájan elébe járultak, összetett kezüket homlokukhoz emelték, s mélyen meghajoltak atyjuk előtt. Egészségi állapota iránt érdeklődtek. Kor szerint léptek elébe. Ga'ur, a legidősebb, szokatlanul nagy termetű, időtlennek látszó, kövér, nyájas férfiú volt. Meszkemgaser alacsony, zömök, vidámképű, Meszannipadda vékony, törékeny, de komor, végül Enugduanna halvány arcú, álmodó tekintetű, csendes, magas férfiú. Utnapistim sorban megölelte őket, és szintén az egészségük felől érdeklődött.

- Mi történik a városban? - kérdezte izgatottan Szabitum.

- Atyám, hol voltál? - rontott Utnapistimnak Lugal-anna-mundu, a rendkívüli eseményektől lázban égve.

Hétil, a költő, fújva omlott a gyékényre. Nehéz fejét lelógatta, ujjaival zilált hajába túrt.

- Hiszen ez Hétil, a költő! - kiáltott föl meglepetten Szabitum. - Mi történt?

Mindnyájan Hétil köré sereglettek.

A zaklatott költő végre beszélni kezdett. Szavaiból kiderült, hogy egy csoport szurippaki, a szónokok egyikének vezetésével házról házra járván, felkutatta az erechieket, hogy minden nyomorúságot, bajt, súlyos adót, árvizet, földrengést, ínséget, kényszermunkát, istenek haragját, Tüzes Hegy dühét megbosszulja rajtuk, s így elejét vegye a még nagyobb bajoknak. Hogy másokkal mi történt, Hétil nem tudta. Csak annyit tudott, hogy odahaza ülvén, és szokása szerint költeményein dolgozván, dühös férfiak rontottak be hozzá, hajánál fogva kirángatták szobájából, legurították a lépcsőn, rugdalták, gúnyolták, halállal fenyegették, rothadt erechinek, minden csapás okának és forrásának nevezték. Az utcán futóra vette a dolgot. Üldözői utána. Mindenáron meg akarták kötözni, hogy a téren a nép színe előtt karóba húzzák. Azt is elpanaszolta Hétil, hogy már régóta rosszat sejtvén, újból fölkereste Gubbubut meg Samas-Lamasszit, s védelmüket kérte. A király elé is szeretett volna bejutni. Legutóbb szép reménységek lángoltak föl szívében, amikor hallotta a király rendeleteit némely kiváló erechi védelmére. Sajnos azonban, ő nem volt a védelmezettek között.

- Miért? Miért? - bömbölte zokogva. - Simetán igen? Ur-Ba'u igen? Gubbubu igen? Te, Atra-Hasis, szintén? Samas-Lamasszi igen? Csak én nem? Mit vétettem én? Ezt kérdeztem a hozzám betörő dühödt férfiaktól is. Erechi vagy! - bömbölték. Szurippak ellen harcoltál a háborúban. Leromboltad isteneink képét! Elraboltad aranyunkat! Fölgyújtottad a könyvtárunkat! Azag Aja barátja voltál! Ó, jaj nekem... De hiszen ebből egy szó sem igaz! Istár tiszteletére költöttem szerelmi dalokat, a nép énekelte őket! Ámde beszélhettem! Mondd, ó, Atra-Hasis, miért nem íratta föl nevemet a király? Miért vetett engem az üldözők elé prédának?

Jajongása, panaszainak árja betöltötte az egész házat. Utnapistim családja részvéttel állta körül.

- Nem értem, nem értem - ingatta fejét a költő -, hiszen te szóltál a királynak, ugye? Gubbubu is szólt meg Ur-Ba'u meg Simetán... Ti valamennyien régi barátaim vagytok, emlékszel, hányszor nézegettük Nannart Erechben a Csillagtorony tetején? És mégis kihagyta nevemet a király. Samas-Lamasszi elé már nem sikerült bejutnom. Egyszer adott egy mina ezüstöt, azután nem hederített rám. Titkára megsúgta, hogy nem akarja megnehezíteni helyzetemet a királynál, sőt éppen az én érdekemben cselekszik, amikor nem fogad többé. Ó, jaj nekem... jaj nekem!

Kissé csillapodván a költő zaklatott szíve, evett egy tál mirszut, ivott egy ital sört, s nyugodtabban fordult a többiekhez.

- De most már jó helyen vagyok - sóhajtotta hálásan. - Itt mégsem bántanak. Ne engedd, ó, barátom és testvérem, Atra-Hasis, hogy karóba húzzanak! Ti se engedjétek, ó, derék férfiak, hogy bántódásom essék... Szörnyű világ, szörnyű élet, eszeveszett őrültség mindenfelé... Ne engedd, ó, Atra-Hasis, hogy költő barátod szemét keselyűk vájják ki, beleiben döglegyek tanyázzanak! Szólj a királynak. Gubbubu élhet, Simetán élhet, Ur-Ba'u vígan végzi a dolgát. Samas-Lamasszi korlátlan úr és mérhetetlenül meggazdagodott. Pedig Ur-Ba'u kivételével mind hitt a háborúban, sőt Nannart sem vette komolyan. Csak én ne élhessek?

Utnapistim töprengett. Valóban, homályosan úgy rémlett neki, hogy támogatását ígérte Hétilnek. Sőt olyasmire is emlékezett, mintha a király megkérdezte volna: nincs-e még egy erechi, akit meg kell védelmeznie. Most sejtett valamit. Alighanem erről a szegény Hétilről volt szó. Azaz lett volna, ha el nem felejtette volna. Most kicsi híján agyonütötték, karóba húzták. Csakugyan szólnia kell a királynak!

Ekkor eszébe villant, hogy késő. A királynak nem szólhat többé, összevesztek. Szedheti a holmiját, családját, szolgáit és szolgálóleányait, hogy elvonuljon a palotából, ahová nem a saját jószántából telepedett.

Leült, elgondolkozott.

- Ó, feleségem, Szabitum, leánykám, Lugal-anna-mundu, s ti, kedves fiaim - kezdte ünnepélyesen, de szinte vidáman. - Nagy hírt mondok nektek. Figyelj te is, barátom és testvérem, Hétil. Sorsunkban örvendetes fordulat állott be.

Szabitum szorongva figyelt. Ha Utnapistim ilyen ünnepélyesen kezdte mondókáját, s örvendetes fordulatról szólott, mindig valami nagy baj származott belőle. Csakugyan, balsejtelmei most sem csaltak. Ismerte már jól az ő Atra-Hasisát.

- A fényes ábrázatú király, jótevőm és barátom, helyesnek látta, hogy elbocsásson szolgálatából. Igen, kedveseim, szabad vagyok ismét. Ez az a pillanat, amikor leborulva hálát kell adnunk Anunak végtelen jóságáért. Mert valóban csoda, ahogy Anu jót tesz velünk, bűnös teremtményeivel, s elrendezi sorsunkat!

Szavait dermedt csend fogadta. Majd ketten kiáltottak fel elsőnek és egyszerre. Szabitum fojtott sikoltással, Hétil egy sebzett vad üvöltésével.

- Mit siránkozol, ó, asszony? Mit aggódsz? És te, ó, költő, mit üvöltesz? - csodálkozott Utnapistim. - Mitől rettegtek? Talán azért jajgatsz, ó, Szabitum, mert el kell hagynunk a fényes palotát? Sajnálod a magas, nehéz bronzajtókat? Talán ti is bánkódtok előkelő méltóságom elvesztésén, miután rátok is visszaverődött rólam a király orcájának némi fénye, ó, fiaim? Szemét csodálkozva hordozta meg fiain, akik úgy kuporogtak körülötte, mint kisebb-nagyobb keselyűk a sziklán. Ámde az ifjak tiltakoztak föltevése ellen.

- Ugyan, mi szükségünk lenne egy hanyatló király dicsőségének fényére? - dohogott Ga'ur.

- Várj csak, ó, tiszteletreméltó bátyám - intette mosolyogva a szűkszavú Si-lu-dárat. - Még csak most lesz ő igazán király!

- Legkisebb fiam máris kész bölcs! - mosolyodott el Utnapistim, mint akit vajjal kenegetnek. - Lugal csak ezután mutatja meg erejét, miután napról napra gyengül.

- Ó, jaj nekem - nyögte a költő újra kétségbeesve. - Hát vége a méltóságodnak, Atra-Hasis? Miért nem jártál a király kedvében? Hogy játszhattad el jóindulatát? Ez szemtelenség tőled! Ki segítsen mármost rajtam?

- Te konok férfiú, bizonyosan megmondtad neki megint az igazat! - korholta Szabitum. - Hát mikor tanulod meg végre, hogy első a családod érdeke?

Lugal-anna-mundu keservesen sírt. Anyja vállára borult, úgy zokogott.

- Most vége! - nyögte, mint a gyermek, aki eltörte babáját. - Mehetünk világgá! Földönfutókká leszünk... Mindenki rajtunk csúfolódik. Mit szólnak az emberek? Mit szól majd Héa, az a kígyó? Ó, atyám, nem ismerek rád. Te vagy az a nagy bölcs, te adtál tanácsokat a királynak?

- Csend legyen, asszonynép, csend legyen, költő! - horkant föl végül a végtelen türelmű atya, s intőleg fölemelte ujját. - Mégis csodálatos, hogy a saját hozzátartozóim sem értenek. Mégiscsak sok, hogy a barátom vonjon felelősségre. Vajon köteles lettem volna évezredeken át hazudni a kedvetekért? Ezekért a bronzveretű ajtókért, ezekért a cifra gyékényekért, ezekért a kancsókért és tálakért, a fehér elefántért, a gyaloghintóért, a heréltekért? Mindezért a sok üres haszontalanságért? Meg azért, ó, Hétil, hogy téged karóba ne húzzanak?

- Csak most az egyszer hallgattál volna! - kárhoztatta Szabitum Utnapistimot. - Csak most az egyszer! Hiszen eddig sem hazudtál neki. Miért kellett olyat mondanod...

- Én itt állok a legnagyobb bajban. Forradalom, lázadás... ő meg igazat mond! - kiáltozta a költő! - Ó, jaj! Az én bőrömre mond igazat!

- Úgy látszik, a legokosabb királynál is csak addig mondhatjuk meg az igazat, amíg nem érti. Mihelyt megértette... - legyintett. - No mindegy. Anu jóságos, tudja, mi válik szegény kis teremtményei javára. Eredj, Szabitum, intézkedj, hogy csomagoljanak. Eredj Si-lu-dárat, intézkedj, hogy szolgáim álljanak készen a szamarakkal. Eredj, Ga'ur, nézz utána, hogy lakásunk legyen a városban. Eredj, édes lányom, segíts anyádnak. Te pedig, költő, énekelj, ha karóba húznak is. Végeztem. Most hagyjatok, hálát akarok adni Anunak. Imádkozom.

Bár Hétil maga is Beavatott volt, afelől pedig semmi kétségünk sem lehet, hogy gyakran és őszintén imádkozott - ezt mindenki megtette abban a vízözön előtti korban, akár Beavatott volt, akár a homokórák halandó emberkéje - most, Utnapistim szavainak hallatára, felbőszült.

- Te imádkozni akarsz, amikor engem halál fenyeget? - kiáltotta, fölugorva a gyékényről s vadul a hajába túrva. - Hát nincs benned egy szikrányi lelkiismeret?

Szabitum azonban jól ismerte emberét.

- Imádkozz csak, ó, Ziuszudra - mondta csöndesen - magadra hagyunk. Anu az első. Azután majd gondolkozhatsz rajta, miképpen engeszteld meg a királyt. Én ebbe már nem szólok bele. Talán ő sem haragszik annyira, mint hiszed. Majd lecsillapul, s belátja maga is, hogy nélküled nem kormányozhat. Gyerünk most.

A fiúk kor szerint szépen kilépkedtek a teremből. Hétil dúlva-fúlva, fölháborodva velük tartott.

Csakhogy Utnapistim később sem vélekedett másként, öröme az imádkozás alatt egyre nőtt. Végtelen nyugalmat, könnyűséget, derűt érzett. A fény elárasztotta lelkét. Könnyezett boldogságában.

Nem így Hétil, a költő.

Szívét undor töltötte el. Keserűség kígyói mardosták. Vádak ordítoztak benne Utnapistim s általában minden ember ellen, akár barátai lettek légyen, akár ellenségei, akár csak közömbös ismeretlenek. Kirohant a palotából, ahogy haragvó hullámok közé veti magát az öngyilkos, félve, meg-megriadva, minden utcatorokba belesve, minden lépcsőn meg-megállva, majd nagyokat szökve, minden oszlopcsarnok előtt szinte összerogyva, minden nyitott ajtóba besandítva keringett a városban. Maga sem tudta, hová megy. Csak annyit tudott, hogy haza nem mehet. Részint, mert hátha várják hoppon maradt üldözői, részint, mert félt szegény felesége könnyeitől, szemrehányásaitól.

A város tővel-heggyel állott, mint már olyankor szokott, amikor az emberek elhatározzák, hogy rendet teremtenek. Minden utcasarkon, minden térségen, minden párkány előtt tömegek tolongtak. Minden kövön, lépcsőn, párkányon szónokok kiabáltak. Úton-útfélen verekedés zajlott. A vaktában kilőtt nyilak úgy suhogtak, mint a jégverés. Egy-egy gazdátlan lándzsa surrogva szállott a levegőben. Ujjongás, jajgatás, bősz üvöltés keveredett vad összevisszaságban. A bazár boltjait bezárták. A borbélyok műhelyeik küszöbén állva véleményeket mondtak a hozzá fordulóknak. Egy téren karóba húzott emberek ficánkoltak és hörögtek, mint a békák. Riasztó volt a város, annyi bizonyos. Hétil már sem élő, sem holt nem vala a félelemtől. Mintha ezer meg ezer kéz nyúlna felé, ide-oda szökött, úgyszólván "halimbázva" járt, mint viharban a szorongatott hajó. S eközben néma vádbeszédeket tartott Utnapistim, a barátai s általában az egész emberiség ellen.

Az éjszakát a kikötőben, egy halszárító fészerben töltötte. Feje fölött ezrével csüngtek a fölfűzött halak, körülötte hordók bűzlöttek, lába bokáig érő halpénzben gázolt. Leült egy rakás kősóra, megpróbált szenderegni, fél füllel azonban minden neszre ügyelt. Úgy aludt, mint a nyúl. S még alvás közben is Utnapistimmal vitatkozott.

A halbűz már hajnalban kifüstölte nyugvóhelyéről. Elhatározta, hogy most már leszámol az élettel, s hazamegy. Haza is ment.

Felesége zokogva borult a nyakába, leánya a vállára csimpaszkodott. Itthon volt.

Miután számot vetettek a helyzettel, Hétil elhatározta, hogy leánya másik férjéhez, egy jómódú agg kereskedőhöz, az első férj nagybátyjához folyamodik támogatásért. Nem szívesen tette. Hosszú életének szomorú tapasztalatai megtanították, hogy a kereskedők, pénzemberek s előkelő méltóságok iránt érzett forró vonzalma következetesen viszonzatlan marad. Ami segítségben része volt, a szegény, szűkös jövedelmű hadnagy vőnek köszönhette. Ámde a hadnagy most távol volt a várostól. Valamelyik csapat tagjaként vidékre küldte a fővezér. Hosszú ideje semmi hír sem érkezett felőle. Szerény segítsége elmaradt. Így Hétil kénytelen-kelletlen üzent a másik vőnek, látogassa meg, fontos ügyben kíván vele beszélni.

A jómódú agg kereskedő el is jött. Szuszogva kapaszkodott föl Hétil lakásába, nyögve leült, verejtékes homlokát törölgetve rögtön a tárgyra tért, anélkül, hogy ipa egészsége felől érdeklődött volna.

Hétil jó távolról kezdte, ahogy hajtóvadászaton az oroszlánt szokták bekeríteni. Újabb költeményeiről szólott. De az oroszlán szimatot kapott, mert csak legyintett.

- Most akarsz költeményekről szólni velem, ó, tiszteletreméltó atyám, amikor gégémre tették a kést? A város fölfordult, egymást ölik az emberek, két kereskedőt karóba húztak, az egész Világtorony vállalkozás csőd szélén áll, a király s vele a tisztességes férfiak s nők uralma megingott, te pedig elhívatsz, hogy költeményekről beszélgess velem? - kérdezte fölháborodva.

- Nézd, ó, fiam - magyarázta szelíd dühvel a költő -, csak azt szerettem volna, hogy belásd, milyen méltatlanul kerültem magam is ilyen súlyos helyzetbe.

- Tudom, ó, atyám, tudom. Ismerlek. Emlékszem még azokra a szép izékre, amiket hajdan, még Erechben költöttél Istár tiszteletére. Sihederkoromban magam is hallottam, sőt énekeltem Tammúz siratásának gyönyörű sorait, amelyek ide is eljutottak a nép ajkán, Inninni templomának ajtajába. Hogy is kezdődött? - Hosszú orrát a mennyezetre emelte, szemét behunyta, mint a kukorékoló kakas. Nagy lendülettel kezdte: - Szüzek, szüzek, sírjatok! Mélyen búslakodjatok!... - Elhallgatott, mert tovább nem tudta, diadalmasan nézett Hétilre. - No, lásd. Még ma is tudom. Most azonban nem érek rá tovább, sajna. Egész életem, egész munkám eredménye forog kockán. Várjuk a királyt s a csapatokat, hogy megfékezze ezt a föllázadt csűrhét. Talán a Világtorony építése is továbbfolyik. Nagy összegeket fektettem emelődaruba, csigákba. Szeretném, ha látnék belőlük valamit. Nem, lehetetlen, hogy a király gyönyörű terve, a Világtorony, dugába dőljön! - kiáltotta olyan hangon, mintha halottat akarna föltámasztani. - Már bizonyos voltam benne, hogy jó helyet kapok... Bejutok... Valamicskét keresek is a vállalaton... És ez most mind füstbe menne? Gyalázat. Néhány lázító gazember miatt. Nos, tiszteletreméltó atyám, most szaladok. Majd fölkereslek, s meghallgatom szép költeményeidet is. Élj békével.

Fölcihelődött, s testsúlyát meghazudtoló fürgeséggel elinalt.

Hétil, a költő, tehát ott maradt összedőlt reménysége romjain. Nyakán siránkozó, vádoló, panaszkodó felesége, aggódó leánya. Körülötte a zűrzavarba fulladt város. Most már ki sem mehetett, hogy szokása szerint ődöngjön az utcákon, megálljon a lépcsőkön, s a fölfelé haladó ifjú nők szoknyája alá lessen, hajmeresztő kérdéseket tegyen föl az utcai jogtudósoknak, alkudozzék a faedényárusokkal, majd fejében a kész költeménnyel, hazafusson, s táblára vésse. Itt kellett ülnie, vergődnie, töprengenie, reménytelen jövőjén tusakodnia... amíg csakugyan kipattant elméjéből a kész költemény, minden eddiginél szebb, mélyebb, szárnyalóbb, komorabb, pompázatosabb, zengőbb s igazabb. Hétil a költő, nekidőlt agyagtáblájának, bal kezével leomló hajába túrt, jobbjával lázasan forgatta íróvésőjét. Hálaadó zsoltárt költött a kegyes Inninnihez. És sírt.

Felesége óvatosan bekandikált az ajtón, de látva, hogy a Beavatott mindenről megfeledkezve dolgozik, halkan behúzta megint, s zokogva dőlt az ajtófélfának.

- Sohasem komolyodik már meg... sohasem lehet benne bízni... - suttogta keserűen.

Eközben Utnapistim családja hozzálátott a költözködéshez. Szabitum csomagolt. Si-lu-dárat készen állott a szolgákkal meg a szamarakkal. A nyájas, kövér Ga'ur lakást bérelt a Naggár-magarri, azaz Kerékgyártó utcában, egy régi ház emeletén.

Maga Utnapistim nem sokat hederített a költözködésre. Gyékényiszákját vállára vetve, nagy karimájú, újmódi kalapját a fejébe nyomva, görbe botját megragadva elindult, hogy birtokára utazzék. Hajlott kora ellenére gyalogosan utazott. Sokáig volt távol, ezalatt Szabitum és gyermekei elhagyták a díszes palotát, s berendezkedtek a szerény, sötét kis háromszobás lakásban.

Mindent elvégezvén, a fiúk megcsókolták anyjukat, húgukat, s szamarukra ülve a szolgákkal együtt eltávoztak. Csak egy cselédlány maradt Szabitummal, egy nagy fenekű, nagy tőgyű, igen fekete szipparai lány a hegyvidékről, akinek megnyúlt arca tengerimalac s bivaly kereszteződésére vallott. E hűséges leány kitartott Szabitum oldalán háborúban és békében, földrengésben egyaránt. Egy-egy új fordulat csak az első pillanatban töltötte el állati rémülettel, azután hamar megtalálta az egyensúlyt hol egy erechi, hol egy szurippaki katona karjában, hol valamelyik szolga oldalán. De kétségtelen, hogy a katonák vonzották leginkább, tartoztak légyen bármely néphez, fegyvernemhez, imádták légyen Anut, Istárt, Inninnit, Enkit vagy bármelyik istent, istennőt.

Amikor Szabitum és leánya először járták be az új otthont, amelyben egy-egy művészi szépségű tárgy a régi nagyságra emlékeztetett, Szabitum könnyezett, Lugal-anna-mundu a gyékényre vetve magát, zokogott.

- Hol vannak a gyönyörű bronzajtók? Hol a széles lépcsők? A mozaikkal kirakott fényes falak? Az elefántcsont faragások? A sárkányos ágyak, a finom asztalkák? Hol vannak a kapuőrök, hol a szolgák? - kiáltozta, s tenyerébe temetett arccal borult a földre.

Aztán fölemelkedett, körülhordozta szemét a sivár falakon, az egyszerű gyékényen, a közönséges asztalkán, a bőrsarkokon forduló deszkaajtókon, s hanyatt vetve magát, rugdalózni kezdett. A gonosz lélek megszállta. Rángatta, tépte-tekerte szép tagjait, hányta-vetette a karját, föl-fölkapta kócos fejét, forgatta-meresztette sötét, vad szemet. És kacagott. Kacagása ijesztően kongott az üres, sötét szobákban. Kacagott, kacagott, kínban fetrengve, görcsökben rángva kacagott. Fuldokolt, kezét megállni akaró szívére nyomta, s kacagott. Hahotázott, vonítva húzta a levegőt, nevetett, rugdalódzott, ugatva, nyüszítve, haldokolva kacagott. Anyja meg a tengerimalac képű hegyi leány rémülten állott mellette. Szabitum a hátát ütögette, fejét simogatta, a szolgáló vizes ruhát nyomott a szívére, ördögűző igéket morgott. Semmi sem használt. Lugal-anna-mundu, ha csillapodott is görcsös, fullasztó kacagása, körülhordozta eszelős, száraz szemét a falakon, bútorokon, a gyékényen, újra meg újra vad kacagásban tört ki. A gonosz szellem kicsi híján halálra kacagtatta új otthonában.

Talán most kezdte megérteni, hogy a királyi palota csodálatos szobái és termei bezárultak előtte? Hogy a kapuban álló emberarcú kéribbuk már nem mosolyognak reá ismerősként, amikor könnyű lépései kecsesen befordulnak a kapun? Hogy az őrök nem üdvözlik többé mosolygó s mégis feszes tisztelettel, mint valamely királynőt? Hogy az ezüstcsengő lelkendező hívására nem lép be a herélt szolga, parancsait lesve? Hogy este nem várja sárkányos nyoszolya, az asztalkán aranykancsóban sör, aranytálban mirszu? Hogy leánytársai között nem lépdel többé magasra tartott fejjel Inninni lépcsőin, s nem veszik körül hódolók, mint eddig? A régi otthont siratta, s az újon kacagott?

Vagy tán azért kínozta a kacagó szellem, mert nem tudta, nem akarta megérteni, hogy ezután már ezek között a szürke falak, sivár ajtók között kell élnie eddig oly diadalmas, ifjú életét?

A szigeten beköszöntött az esős évszak. Nyugati szelek hozták a sötét, terhes felhők szüntelenül vonuló hadait. Ködbe takaróztak a hegyek. Víz csurgott az égből, víz a pálmakunyhók ereszéről, vizet csurgattak a pálmák hosszú ujjú levelei. Vízcseppek csüngtek a bokrokon, vizet ontottak a fenyőtobozok, mint zömök, fekete tőgyek. Suhogott, zúgott, csettegett, csicsogott, csurgott csemcsegett a víz éjjel-nappal. A kunyhó mellett csordogáló kis forrás vize megzavarodott, megdagadt. Patakok sárga áradata ömlött a hegyekből, válogatás nélkül sodort iszapot, köveket, letört gallyakat, döglött mókust, madárkát, piros bogyót. Az erdő fái úgy hullámzottak a szélben, mintha maguk is tengerré váltak volna, s készülnének belezúdulni a partokat ostromló sötétzöld óceánba.

Az aranykunyhó ólomkunyhóvá változott. Az aranybútorok, aranytálak ólombútorokká, ólomtálakká. A kókuszedényben illatozó datolya ólomdatolyává. A pálmák ólomfákká, a föld olvadt, ragadós, de mégis hideg ólommá. Ólomszínük volt a hömpölygő felhőknek, ólomeső zuhogott belőlük. A kis kunyhó küszöbén lomha ólombékák guggoltak, s alig-alig ugrottak tovább Nurma elől.

Hová lett az aranykunyhó, hová az aranyedények, az aranyporos föld, az aranykagylók csillogó lemezei, az aranyfák? Az aranyos szitakötők és lepkék libbenő ragyogása?

Nurma egyre többet virrasztott az alvó Gilgames mellett. Egyre többször gondolt ősz anyjára, szerencsétlen apjára, csalódott nénjeire. A kertre, ahol gyermekkorában játszott, a mezőre, ahol magányosan járkált, az óriás páfrányra, ahol az Ur-Ba'utól kapott régi fatáblák varázsjeleibe merült, az évezredes gátra, amelyen naponta végigment, s ahol Gilgamest először látta. Gyakran föltámadtak lelkében a csodálatos hajózás emlékei is: az idegen város, a kék ruhás, tollas emberek, az arannyal borított templomok s az idegen tengeristen lenyűgöző szobra. Meg az a tündöklő alkonyat, amikor Gilgamessel a piros hajó peremén állott, s bámulta, egyre bámulta a tenger széthasadó hullámait, a gyöngyöző tajtékot, a tengerbe merülő Samas isteni bíborarcát.

Nurma sóhajtott, sőt könnyezett ilyenkor. Vigyázva ült fekvőhelyén, visszafojtott lélegzettel hallgatta Gilgames halk lélegzését, s a kitartóan, konokul zuhogó, suhogó, csettegő, csicsogó, csurgó esőt. Mily távolból fénylett már az első hajóút! Mily messze derengett az a második, ide a szigetre! Mily ködösen fénylett az aranyos part, az aranypálmák között mosolygó aranyház, mily messze repültek az aranytollú madarak!

Most ólomból volt a tenger, az ég, a ház, az egész világ. Nurma tudta, hogy anyja megátkozta őt, s az átok megfogant. Anyjára gondolt akkor is, amikor Gilgamest ölelte. Ólommá váltak a csókjaik.

Nurma szomorú lett. Hallgatagon üldögélt, nézte a szürke világot, hallgatta az égből áradó víz egyenletes, reménytelen suhogását. Ha Gilgames szólt hozzá, kétszer is megkérdezte, mit mondott. Kedvetlenül készített eledelt, ízetlenül ette, keserűen nézte Gilgamest, mert neki sem ízlett az étel.

- Sok sót tettél bele? - kérdezte Gilgames csodálkozva.

- Amennyit szoktam - felelte sértődötten Nurma.

- Nem, talán kevesebbet - vitatkozott Gilgamesünk.

- Mit mondtál?

- Talán kevesebbet. Vagy sok borsot. Igen, sok borsot!

- Eddig ízlett, amit készítettem, ó, Gilgames - panaszolta Nurma, s gyermekes ajka sírásra görbült. Letette kanalát, nem evett.

Gilgames nem szólt, kiment az esőbe. Vizet hozott a forrásból.

- Igyál, édesem - unszolta Nurmát.

Az asszony ajkához emelte a korsót, belenézett, elfintorította orrát.

- Hiszen ez a víz egészen iszapos! - kiáltotta szinte kétségbeesve, s kék, epedő szemét máris elöntötték a könnyek. - Eddig tiszta vizet hoztál, ó, Gilgames!

- De hiszen... de hiszen... - dadogta Gilgames, fölemelte a korsót, s ivott belőle - azért meg lehet inni!

- Mit mondasz, Gilgames? - kérdezte Nurma.

- Hogy azért meg lehet inni... és majd lesz még tisztább is!

- Soha, soha, ó, Gilgames! - legyintett lemondón Nurma. Kék szeméből egy megcsúfolt, megcsalt gyermek elviselhetetlen vádjai szegeződtek Gilgames szívének.

Nurma félt, éjjel-nappal félt. Leste Gilgamest. Vajon mikor szökik meg? Jaj, csak meg ne szökjék! Ne hagyja őt itt, ebben az ólomfelleges, szürke, nehéz világban, ebben a siket egyedüllétben! Ó, csak látná szerelmének megcáfolhatatlan, megdönthetetlen bizonyítékait! Ha például Gilgames maga verne vasat kezére-lábára?... Nem, ez nem elegendő, hiszen, ahogy ráverné a bilincseket, ugyanúgy le is vehetné. Ha megesküdnék az örök istenekre és istennőkre, hogy sohasem hagyja el?... Nem, ez sem elegendő, hiszen esküdni hamisan is lehet, s reá hárulna Gilgames bűnének minden átka. Talán, ha eldobná a királytól kapott varázsgyűrűt?... Nem, hiszen örökké gyűlölné őt emiatt. Egyébként is mi értelme lenne, ha kényszerítené Gilgamest, hogy szeresse? Örökké szeresse? Sohase hagyja el? Akkor inkább menjen el már ma, szabadon, őszintén, szíve szerint. Jaj, mégse, mégse! Inkább haljon meg ő is, Gilgames is. Ha meghalna? Miatta? Hogy állana a másvilágon Nergál elé? Ereskigal istennő elé?

Gilgamesünk gyakran törte a fejét, mit vétett Nurma ellen. Miért e vádoló tekintet, miért e panaszos hang, e váratlan, minden csekélységre, egy szóra kigördülő könnyek? Miért e visszafojtott indulatok? Miért e langyos ölelések, e fagyott csókok, e befordulások a fal felé, e néma zokogás éjjel, amikor Nurma azt hiszi, hogy Gilgames alszik?

Nem tudta megérteni, miért nem jó a fürj, a fogoly, amit hazahoz, miért veti Nurma elkeseredetten a kövér nyulat a sarokba, amikor Gilgames ragyogó arccal beállít, s diadalmasan fölmutatja. Miért olyan elkeserítő, hogy a forrás vize nem olyan tiszta, mint nyáron volt? Miért elviselhetetlen az eső csurgása, suhogása, csettegése, miért olyan gyűlöletesek a küszöbön ülő békák? Miért veszett a távolba első hajózásuk képe, az idegen városé, a kék ruhás, tollas embereké, az arannyal borított templomoké, az idegen tengeristen lenyűgöző szobráé? És miért az a másik, csodálatos utazás, a kettéhasadó hullámok, a tajték ezüstös habja, a tengerbe merülő Samas bíborarca?

Mit vétett Nurma ellen? Mit vétett Nurma ellen, hogy örökké vádlón néz rá?

Voltak éjszakák, amikor Gilgames letérdelt a mereven fekvő Nurma elé, karját a nyakára fűzte, és messzi országokról suttogott neki. De az asszony mintha nem is hallotta volna. Majd meg sírva bizonygatta, mennyire szereti, könyörgött Nurmának, ne taszítsa el magától. De az asszony konokul hallgatott, vádolón, mereven nézte Gilgamest a vajmécses libegő világánál.

Gilgames napról napra magányosabbnak, üresebbnek érezte életét. Egyre gyakrabban gondolt a szurippaki utcákra, a kikötő nyüzsgő életére, a templomok udvaraira és oszlopcsarnokaira, az ünneplő lányok koszorús, fürtös fejére, a teraszra, ahol hiába várta Héát, a lépcsőkre, amelyeken egy énekhang után futott, a kanyargó folyosókra, amelyeken egy sugárból-hangból alkotott leányt kergetett. Ilyenkor csüggedten ült a sötétben, maga elé bámult, s a kéz, amely megbotránkoztatta őt, s amit levágott és ellökött, sajgón fájt ismét.

Egy nap Nurma a gyékényen üldögélt. Szakadt ruháját javítgatta, de keze az ölébe hullott, a halcsont tű lehanyatlott. Fáradtan, mélabúsan tekintett maga elé. Ekkor észrevette, hogy Gilgames a sarokban ül, s mozdulatlanul nézi a varázsgyűrű csiszolt kristálykövét.

Gilgames mozdulatlanul ült, szinte kővé dermedt. Szeme a kőre szegeződött. Arca hol komor volt, hol önfeledten mosolygott.

Gilgames megszökik! - kiáltotta egy rémült hang Nurma szívében.

Nem, Gilgamesünk nem szökött meg - s mégsem volt a kunyhóban. Varázslatos képek vonultak el előtte, mintha nagyon-nagyon magas toronyból tekintene alá a forgó, összezsugorodott világra. Magas hegyet látott, rengeteg sátort és raktárt, emelődarukat és csigákat, nyüzsgő emberkéket, apró lovakat, zebukat és szamarakat, kicsinyke kordékat, épülő falak csonka ormait. Látta a királyt, amint Atra-Hasis meg egy sereg előkelőség társaságában gyékénnyel takart pallókon jár, falakra kapaszkodik, árkok fölött lépked. Atra-Hasist, amint elmarad a királytól, és sajnálkozva tekint körül a szorgoskodó munkások seregén. Majd látta őket, amint gyaloghintóban ülnek, erdei ösvényen haladnak, megállanak a hangyatorony előtt s vitáznak. Ezután hirtelen ismét a hegytető bukkant föl Gilgames előtt, s a hevesen, haragosan vitatkozó király. Végül Atra-Hasissal fölemelkedett a gyaloghintó, a teherhordók elindultak a hegyről lefelé.

Gilgames szíve vadul dobogott. Vajon mi történt a király meg nevelőatyja között?

De ekkor Nurma karja fonódott a nyakára, arca az arcához simult. A képek összezavarodtak, s eltűntek.

- Ó, Gilgamesem - suttogta Nurma szinte haldokolva, könnyei bőven áztatták Gilgames arcát. - Ó, Gilgamesem...

- Mi bajod, Nurma? - riadt föl Gilgames.

- Te elhagytál... te megszöktél tőlem... te nem szeretsz már... - zokogta az asszony Gilgames vállán. - Tudtam, sejtettem, gyanítottam, éreztem már régen... Hiába is bizonykodsz, hiába esküdözöl. Vége, vége... Te már elhagytál engem!

Fekvőhelyéhez vánszorgott, lerogyott, tenyerébe temette arcát. Válla vadul rángott a zokogás görcsében.

Az ifjú értetlenül, csodálkozva állott fölötte. Nem tudott mit szólni. Letérdelt, átölelte Nurmát, könnyes arcát erőszakkal maga felé fordította, csókolgatta, simogatta, becéző szavakat suttogott neki. Mindhiába.

Egész nap nem szólt hozzá az asszony. Csak rá-rávetette tengerkék szemét, de abból egy megcsalt, rémült, esedező s vádoló gyermek tekintett Gilgamesünkre. A ház, a bútorok, a levegő elviselhetetlenül súlyos és szürke volt. Mint olvadt s mégis hideg ólom, zuhogott az eső.

Nurma nem evett. Gilgames sem. Szájából kifordult a falat. Külön fekhelyen feküdt le. Gilgames hosszú idő óta először érezte borzalmasnak a magányt. Hideg tekintettel feküdt ágyán, a mennyezetre bámult, hallgatta a pálmalevelek között motoszkáló, legyekre vadászó csik-csak gyíkok neszét, csettintgető hangját. Az eső egyenletesen zuhogott. Kemény, áthatolhatatlan csend súlyosbodott a vajmécses világában virrasztó kunyhóra.

Gilgames lemetszett s ellökött keze égőn fájt.

Nincs remény - mondta magában -, nincs remény. A nyár elmúlt, örökre elsüllyedt az aranyház, elhervadtak az aranypálmák, lehullottak az aranygyümölcsök, elrepültek az aranyból való madarak. Én pedig itt maradtam egyedül, ebben az ólomvilágban, ebben a kietlen, élettelen házban, ezzel az asszonnyal, aki nem kívánja ölelésemet, nem adja vissza csókjaimat, magába zárkózva szenved, mint a becsukódott kagyló, s azon töpreng, miképpen verhetne bilincset kezemre-lábamra, miképpen eskethetne meg halálos nagy esküvel, hogy mellette maradok e földi életben s a másvilágon, miképpen vehetné el varázsgyűrűmet... miképpen halhatna meg velem együtt. Milyen magam vagyok! Milyen maga van ez a szegény, édes Nurma! Milyen távol a világ, a tenger, a hajók, az idegen országok szépsége... milyen messze az öröm!

Ezután így elmélkedett Gilgames:

Bizonyára nem vagyok eléggé férfiú, nem tudom elragadni őt a sugárzó magasságokba, ahol eggyé válik az élet és a halál. Bizonyára elrabolta szerelmi varázslatomat Istár. Igéim hatástalanok, karom gyenge, csókom ízetlen, mint az éretlenül elfonnyadt gyümölcs.

Szívébe vad féltékenység hasított.

- Íme - gondolta gyötrődve, s minden megvilágosodott előtte -, ezért csúfoltak a lányok már gyermekkoromban. Ezért kergettek el ifjúkoromban is, ha közeledtem hozzájuk. Ezért vetett meg és dobott el Héa. Ezért utáltak, fordultak el tőlem mind, mind! Csak a kis papnő borult elém őszintén, mert nem nekem adta magát, hanem Inninninek szolgált. Nincs remény! - ismételte konokul. - Hiába ajándékozok bokaperecet és nyakláncot, hiába varázsolok hajót, s utazom tengereken, hiába tanultam a test és a lélek ismeretét hat esztendeig Samas-súm-iddinnél... Ujjaim között nincs úszóhártya, testemen pikkely, szemem zöld... Nem vagyok egész ember!

Hirtelen mentő gondolata támadt.

De hiszen Nurmának sincsenek úszóhártyái, nincs pikkelye, a szeme pedig nemcsak nem fekete, de nem is zöld, hanem kék! Őt is kiközösítették az emberek, ő is magányos volt, akárcsak én. Miért nem tudom hát úgy megölelni, hogy a magasságba szálljon, ahol egyesül az élet a halállal?

De azután ismét elcsüggedt:

Ő is magányos, ő sem teljes ember, amiként én is magányos vagyok, s nem vagyok ember, csupán egyharmad részben. Nincs remény, nincs remény! Elveszett az aranyház, ólommá váltak az aranypálmák, elfonnyadtak az aranygyümölcsök, örökre elrepültek az aranymadarak. Zuhog az eső. Ólomfelhők hömpölyögnek az égen, az erdő ólomtengerré vált, s bele készül zúdulni az ólomóceánba. Mit tegyek? Szívem fáj, sajnálom Nurmát, zokogok érette. De ő ezt nem érzi. Nurma szíve fáj, zokog értem. De én ezt nem érzem. A forrás vize megzavarodott, az étel ízetlenné vált. Hová szökhetnék? De, ha megszököm, Nurma meghal.

És így okoskodott:

Elragadtam őt otthonából, kitéptem anyja, családja karjai közül. Hajóra szálltam vele, s idehoztam a szigetre, ahová nem hat el az emberek gonoszsága, lármája, tülekedése. Hogy hagyhatnám itt szegényt? Ha most óvatosan elosonnék, hajóra szállnék, visszamennék Szurippakba, ő reggel fölébredne, s nem látna engem az ágyamon. Nem bújhatna többé hozzám. Nem készíthetne reggelit, nem moshatná meg a hátamat. Nem volna kihez szólnia. Kimenne a tengerpartra, elnézne a messzeségbe, ahol az Ég Gátjai bezárják a világot, s nem látna mást csak görgő hullámokat idelent. Haját szél cibálná, eső verné könnyes arcát. Hiába kiáltozna, légyzöngéshez hasonló gyenge, gyermekes hangja elveszne a zúgó szélben. Hiába járná végig kemény lépéseivel a kagylóval borított partot, nem találna meg engem kinyújtott, gyámoltalan keze. Ó, nem hagyhatom el, nem hagyhatom el!

Lassan fölkelt, Nurma ágyához lépett. Óvatosan letérdelt mellé, arcát az asszony meleg, sima arcához fektette.

Nurma fölült.

Eszelősen meredt a szemközt levő falra. Egész teste megdermedt. Esdeklő pillantása rémülten bámult a pálmagerendákra.

- Mi bajod? Édesem, mi bajod? - kérdezte ijedten Gilgames.

- Ott... ott - mutatott reszkető ujjal a falra az asszony. - Nem látod? Ott, a falon.

- Mi van ott? Mit látsz, édesem?

- Egy koporsót... - lehelte Nurma. Felsikoltott: - Jaj, jaj! Meghalok! Egy koporsó függ a falon! Ne hagyj, ne hagyj, ó, Gilgames, ne engedj!

A kunyhó reves pálmafalán egy koporsó függött. Koporsó, amilyen ezer meg ezer van a világon: agyagból formált, tűzben égetett koporsó, papucs alakú, alul zárt, fölül nyitott koporsó, amelybe lábbal dugják a halottat, majd merev arcát piros festékkel kifestik. Nem szögön, nem is kampón függött a cserépkoporsó. Csak hozzátapadt a falhoz. Súlyos volt s mégis lebegett. Mozdulatlan volt, s mégis mintha bármely pillanatban eltűnhetett volna.

Riadtan nézték mind a ketten.

Azután Nurma Gilgames mellére dőlt, csendes, vigasztalan zokogása eleredt, mint az eső.

- Anyám megátkozott, tudom - suttogta szaggatottan, s görcsösen ölelte Gilgamest. - Édes egyetlenem, anyám megátkozott. Sohasem lehetek boldog. Megátkozott az anyám! És meghalt...

- Nem tehet ilyet anya - tiltakozott Gilgames meggyőződés nélkül.

- De igen, de igen, megátkozott és meghalt! Nincs többé anyám. Nem tudom kiengesztelni soha. Nem mehetek hozzá, nem borulhatok elé, nem kérhetem, hogy bocsásson meg, oldozzon föl. Meghalt, sírba tették, agyaggá, változik. Átka pedig rajtam marad, amíg csak élek s a másvilágon is, mindörökké...

Úgy ültek, mint két riadt, elhagyott gyermek a tengerparton, akik elől eltűnt a hajó, s itthagyta őket kietlenségben, vadállatok, viharok, éhezés és szomjúság prédájául. Egymás vállára hajtották fejüket, átkarolták egymás vállát, hallgattak. Nurma csöndesen zokogott. Könnyei Gilgamesünk vállát mosták. Gilgames simogatta Nurma vállát, ringatta a fejét, de szólni nem tudott. Mintha nagy bűn terhe nyomta volna a szívét, egyre arra gondolt, hogy nem lett volna szabad hajóra vennie, elhoznia az ismeretlen szigetre ezt a lányt. Anyja nem átkozta volna meg, boldog is lehetett volna... mással.

A koporsó ekkor már nem volt a falon. Egyszer csak nem volt ott - pedig az imént még ott függött, ott tátongott az üres, sötét nyílás, hogy valakit magába nyeljen, s elvigye a föld alatti világba. De most már nem volt ott.

Nurma sokáig sírdogált. Később Gilgames szelíden lefektette, fejét a mellére vonta, haját csöndesen simogatta. De szólni nem tudott. Így feküdtek mozdulatlanul, álmatlanul, mintha abban a papucs alakú nagy cserépkoporsóban feküdnének, s szállanának, szállanának lefelé, a föld alatti világba, ahol ilyen nagy cseréppapucsokban feküsznek a halottak milliói évezredek óta, kifestett arccal, hunyt szemmel mindörökké.

Lassanként megvirradt. A vajmécses libegő lángocskája megsápadt, a sárga fénnyel behintett pálmagerendák szürkévé váltak, a tetőlevelek között moszkitókra vadászó csik-csak gyíkok abbahagyták örök motoszkálásukat és halk csettintgetésüket. A reggeli fény zsugorin lopakodott be az ajtón, ők álmatlanul feküdtek, égő szemük a tetőre meredt, karjuk fáradtan fonta körül egymás vállát.

Az eső suhogott, zúgott, csurgott, csettegett odakint. Vad nyugati szél kapott szárnyra, mintha éjszakai pihenéséből támadt volna új erőre, meggörnyesztette a pálmák büszke derekát, vizet rázott csüggedt ujjaikról, végigsepert a parton, rádőlt az erdőségre, s meghullámoztatta, mintha a tengerbe akarná kergetni. Új, sötét, kövér felhőket gurított a hegyoromra. Az óceán ütemesen zúgott a távolban.

Ők egymást átkarolva feküdtek, s hallgattak. Nurma arra gondolt, hogy az a kísérteties koporsó őt fenyegette anyja ellen elkövetett bűnéért. Gilgames arra, hogy vége, vége mindennek, nincs többé aranyház, aranypart, aranymadár, tiszta forrásvíz... De ha megszöknék, Nurma meghalna. Megtapogatta ujján a varázsgyűrűt. Csak ez az egy maradt meg a múltból.

Szomorúan ecseteljük Nurma és Gilgames életének e lehangoló korszakát. Mert úgyszólván nem ismerünk rá Gilgamesünkre és Nurmánkra. Ők volnának ezek, akik oly elragadtatott boldogságban fedezték föl egymásban a rokon lelket? Ők, akik oly gyönyörittasan szívták a tenger sós levegőjét a gáton, ama nyár eleji napfényben? Álltak a hajó korlátjának dőlve, egymást átkarolva s bámulták az óceánba merülő Samast, a bíborban játszó hullámokat, a ringó csillagokat, a sziget rézből-aranyból kalapált kincseit?

Most egész nap hallgatagon járnak-kelnek a házban, a ház körül. Zuhogó eső áztatja széles karimájú kalapjukat, vállkendőjüket. Kerülik egymás szemét, s mégis egymást lesik, egymásért aggódnak éjjel-nappal. Munkájuk elvesztette játékos örömét, kényszerré vált, mint a rabszolgáké.

Féltek egymástól. Gilgames nem merte megölelni Nurmát, Nurma nem merte magára hagyni Gilgamest. Szerették egymást, és mégis messze voltak egymástól, mint a vak űrben rohanó, egymást vonzva taszító égitestek.

Éjszakánként, ha Gilgames Nurmához bújt, s mégis, mégis a karjába vette, az ajtón, a falakon belengett Szammatu, a kijátszott, elhagyott anya. Őszbe kevert haja lengett a szellőben, merev vonású arca szemrehányón fordult Nurma felé. Ujját fölemelte. "Megátkozlak, ó, Nurma! - suttogta hangtalanul. - Sohase légy boldog!" És fájdalmasan hullottak keserű könnyei. Majd ilyen szavakat is suttogott: "Alma... Almikám..." Ez elviselhetetlen volt, Nurma teste megfagyott. Arcát elfordította a csókoló Gilgames arca alól.

- Hagyj - sóhajtotta. - Olyan fáradt vagyok... Nem érzem jól magam...

El nem csókolt csókjaik egyre szaporodtak. - Miért hoztál ide? - kiáltotta egyszer Nurma. - Mit akartál velem, ha nem szeretsz?

Gilgames fájdalmasan felhördült. Hiszen szerette Nurmát! És akkor, azon a nyár eleji napon, mind a ketten nagyon jól tudták, miért jöttek ide. Azért, hogy a világtól, az emberek gonoszságától, zűrzavarától messze, isteni békében éljenek az aranykunyhó ölén. És lám, a világ távol volt, de az emberek gonoszsága és zűrzavara mégis behatolt hozzájuk. Utánuk nyúlt a kunyhóba. Letépte gyümölcseiket, megfojtotta a madarakat, megölte aranyos nyarukat. A világ, a város törvényei, az ezeréves szokások... Gilgames nem ajánlott föl vételárat Nurma családjának, nem ivott apjával, nem kérdezősködött nénjei egészségi állapota felől, nem helyezett letétbe biztosítékot arra az esetre, ha elbocsátaná Nurmát... Szammatu átka megfogant. A világ itt ólálkodott, settenkedett, áskálódott körülöttük az ismeretlen szigeten. Sandán nézte minden mozdulatukat, őrt állt nászágyuk mellett, elleste suttogásaikat, titkos becéző szavaikat, mérget cseppentett kéjük mézébe, lehúzta őket a sugárzó magasságból, ahol egyesül a halál és az élet... Nem voltak boldogok.

Boldogtalanok voltak! Kínozták, lesték, vádolták egymást. Tudtán kívül szökni akart mindegyikük a szigetről, ebből az esős pokolból, ebből az ólomszínű Alvilágból, s mindegyik a másikat őrizte féltékeny tekintettel, vajon nem szökik-e meg.

Gyűrűjébe is csak titkon mert beletekinteni Gilgames, mióta kiderült, hogy Nurma ezt a varázslást is szökésnek tekinti. Csatangolásai, vadászatai során egy kis barlangot fedezett föl a hegyoldalban. Öblös, alkalmatos kis fészek volt, néhány denevéren kívül senki sem lakott benne. Szádját sűrű liánok függönye takarta. Ide bújt Gilgamesünk, itt nézegette gyűrűjét. Időről, helyről megfeledkezve, itt gyönyörködött, izgult, szomorkodott s vidámult a kristály szivárványszínű fényében megjelenő-eltűnő apró képekben. Egy alkalommal megint sajgott a levágott s ellökött kéz.

A halk, távoli, tiszta énekszó ismét fölcsendült szívében. Erős vágy szállta meg, hogy lássa Héát.

Belenézett a kristályba. Héára gondolt. S íme, a szivárványszínű fénykörben megjelent a kisded leányalak. Széles lépcsőn lépkedett fölfelé, súlyos, barna falak között. De nem egyedül. Karcsú, leányos alakját fejjel magasabb katona fogta át, és szorította magához.

Háttal fordultak Gilgames felé, arcukat nem láthatta. Héa apró, fekete fürtös feje, amelyen picinyke piros virág parázslott, a katona köpenyeges vállára hajlott, bal karja a férfiú csípőjén pihent. Egyszerre léptek lépcsőről lépcsőre, fokról fokra, mint akiknek szíve ugyanarra az ütemre dobog. A leány nyakán látszott a drágaművű ékszer kék füzére, bokáján a kék bokaperec karikája. A katona kardja ütemesen lengett a két egyszerre mozduló szoknyás comb között.

Gilgamesünk szívét csöndes fájdalom járta át.

Íme, megtalálta hát Tücsök a neki való férfiút. A katonát. Csodálhatja délceg termetét, leomló köpönyegét, taréjos bőrsisakját s a kardját, legfőként a kardját. E férfias fegyvert, amelynek markolata olyan, mint a füleskereszt, a Szent Kulcs, amellyel a Földek Elárasztásának napján megnyitják a zsilipeket, hogy termékenyítő áradatuk bőven zuhogjon a szomjas földre. Héa megkapta, amire vágyott: a kardot s a szent füleskeresztet együtt.

Gilgames hosszasan, magát kínozva nézte a lépcsőn haladó két kicsiny alakot. Annyira összesimultak, annyira együvé tartoztak, hogy a magas, vén falak is összehajoltak fölöttük.

Mikor belefáradt a szemlélődésbe s a szenvedésbe, belekábult az újra fölidézett emlékek forgatagába, Gilgames észrevett valamit.

Héa majdnem fejjel volt alacsonyabb a katonánál.

Nála, Gilgamesnél pedig mintegy három-négy ujjal magasabb Nurma.

Elgondolkozott. Vajon csakugyan az esős évszak rontotta el szerelmüket? Csakugyan abban kell keresniök szenvedésük okát, hogy mind a ketten magányosak? Hogy Nurmát megátkozta az anyja? Hogy a világ, az emberek évezredes törvénye, szokása, erkölcse utánuk nyúl a távolból, lesi mozdulataikat, őrt áll csókjaik fölött, sandán vigyorog ölelkezésükön, meglopja titkon súgott becéző szavaikat, eltakarja emlékeik ragyogó képét? Nem sokkal egyszerűbb-e arra gyanakodni, hogy minden baj oka az a három-négy ujjnyi különbség kettejük magassága között?

Lányok, vigyázzatok! Ne kössétek sorsotokat olyan férfiúhoz, aki alacsonyabb nálatok.

Ifjak, vigyázzatok! Óvakodjatok a nálatok magasabb nőktől.

A vízözön óta észrevették ezt például a fényképészek is. A magukat megörökítő mátkapárokat úgy fényképezik (legyen a kép akár mellkép is), hogy a férfiú feje néhány ujjnyival a hölgy feje fölé magasodjék. Ha meg tetőtől talpig ábrázolja a kép az örök szerelemre szövetkezett ifjú párt, a hölgy akkor is kisebb a férfiúnál, ha a boldog vőlegény csak öklömnyi, a viruló menyasszony meg póznahosszúságú. Ilyen esetekben a szende leányzó előrébb áll, az elszánt tekintetű férfiú hátrább, esetleg valami lépcsőre vagy dobogóra. Így sugározzák már első pillantásra a megtörhetetlen, boldog szerelem istenektől szabott örök törvényét.

Gilgamesünk alacsonyabb volt Nurmánál. Mindenképpen arra törekedett tehát, hogy fölébe emelkedjék. Nurma magasabb volt Gilgamesnél. Nem adta meg hát magát neki, akármint szerette is. Egyre gyanakodott, hátha Gilgames fölébe kerekedik egyszer.

Eh, ostobaság - legyintett Gilgames és fanyarul mosolygott. - Kezdem elveszíteni bölcsességem maradékait is, ami a hatesztendős tanulás után megmaradt.

Ujjára húzta a gyűrűt, elhatározta, nem gondol többé Héára s a délceg kardos hősre.

Láthatjuk immár, hogy Gilgamesünk bölcsességéből csakugyan kevés maradt. Nyugalmát elvesztette. Hite elszállott, mint a füst. Önbizalma megrendült. Vidámsága megsavanyodott, mint a penészes hordóba töltött bor. Ereje megtört. Magánya, amely valaha édes volt, megkeseredett. Hiába telepedett lótuszülésbe, hiába hunyta be szemét, hiába próbált magába merülni, a boldogító révület, az időn és téren felülemelkedő lebegés, a lelket elárasztó fényesség, a személytelen könnyűség állapota elkerülte. Nurma, mintha félt volna, hogy megszökik előle az örökkévalóságba, utánanyúlt, megragadta, visszakényszerítette a földi valóságba. Vagy úgy, hogy éppen akkor virrasztott, s a reménytelen magány feszültségét sugározta fekvőhelyéről Gilgames felé, vagy azzal, hogy mélabúsan sírt. Vagy makacs, vádoló hallgatásával, esdeklő kék szemének gyermeki tekintetével, vagy úgy, hogy anyaszült meztelenül kirohant az éjszakába, s Gilgamesünknek utána kellett rohannia, kutatnia, szólongatnia a parton, a bozótban, azzal a gyötrelmes érzéssel, hogy Nurma a mennydörgő tengerbe veti magát, s élettelen testét csak napok múlva löki partra a hullámtörés.

De ne legyünk elfogultak. Ne hangsúlyozzuk szerelmüknek csak a boldogtalan oldalát. Voltak perceik, óráik, amikor a világ visszahúzta karvalykörmeit otthonukból, az átkozódó anyai kéz is visszahanyatlott a koporsóba, s Gilgames ismét annak a keménykötésű, bizakodó, szívós, vidám ifjúnak, Nurma annak a gyöngéd, halk odaadó leánynak érezte magát, aki volt. Ilyenkor Gilgamesünk föltámadt. Igen, ő ült a gáton azon a szeles napon, ő futott a feszülő szíj szívet tépő markolásában az Ősök Oszlopa körül, feküdt kimerülten a porondon, őrá tekintett az esdeklő s egyben diadalmas kék szempár. Nurma is föltámadt. Ő ment hosszú lépésekkel a gáton, ő fogta két kézzel a szélben elrepülni akaró haját, ő nézett esdeklő, együttérző s egyben diadalmas tengerkék tekintettel a földön heverő, vérző ifjúra, ő utazott vele az arannyal borított templomok városába, ő állt a hajó párkányánál, mikor Samas a tengerbe merítette bíborpiros arcát.

Ezekben a kettősórákban elállt a zuhogó, suhogó, csicsogó, csurgó eső, napfény aranylott be a nyitott ajtón, a forrás vize megint tiszta volt, a gyümölcsök aranyosak és édesek, a madarak ezüstösen csicseregtek, s jó íze volt a fogolypecsenyének. Gilgames kicsinynek érezte Nurmát, kicsinynek, mint egy édes, gyönge gyermeket. Nurma nagynak Gilgamest, nagynak, mint egy legyőzhetetlen táltost, egy mahhut.

Ilyenkor Gilgames varázshatalma visszatért. Megnyitotta Nurma előtt a tengereket, piros hajót faroltatott a parthoz, s messze szálltak a fekete hajósok bátor evezőcsapásai alatt. Partokon kötöttek ki, kagylókat taposott a lábuk, pálmaerdőkben jártak, égbe nyúló hegyoromra léptek...

Gilgamesünk illatos olajjal kente meg Nurma testét. Újra fölfedezték a helyeket, ahol alig van rajtuk némi pelyhes, gyönge pikkely. Újra megnézték egymás ujját, s örvendeztek, hogy egyikük sem visel úszóhártyát. Újra észrevették, mennyire hasonlítanak egymáshoz. Azt pedig leginkább, hogy mennyire különböznek itt-ott.

De életük e napfényes magaslatairól egyik pillanatról a másikra a mélybe zuhantak. Ramman mennydörgése megrázta a kis házat, a nyugati szél eszeveszetten sivított. Nannar szörnyetegként gurult a tépett felhők között, rányitotta három jeges tekintetű szemét a hullámoktól korbácsolt partra, a viharban kavargó erdőkre, a fellegekben ágaskodó hegyekre. Az anyai kéz fölemelkedett a föld alatti világból. Nurma sírt, vádaskodott, kétségbeesett. Gilgames csüggedten simogatta, s reménytelenül hallgatott. Varázshatalma elenyészett. Hite összeomlott. Férfiúi ereje s akarata megsemmisült, önbizalma összerogyott, mint az óriás fenyő, amit láthatatlan hangyák őröltek meg belülről, épen hagyván külső kérgét s vékony gallyait. Vagy rémülten, elszoruló szívvel rohangált a kagylókkal borított parton, Nurma nevét kiáltozta a hullámok harsogásába, s fülelte a szél sivításában sejtett választ. De válasz nem érkezett. Gilgamesünk magányosan, hangtalanul zokogott. Nem hallotta a kedves, légyzöngéshez hasonló hangot, csupán a kegyetlen tenger harsogta örök haragját, a szél zúgta örök halotti siralmait, a fák nyögték sorsuk elviselhetetlen súlyát. Nem látta a szelíd női arcot, csupán Nannar kajánul kitátott torkát a magasban, a fellegek száguldó rongyait, a tenger örökké torlódó hánytorgását, a szélben karjukat rázó, üstöküket ziláló, örökké átkozódó fákat.

Leült egy sziklára, tenyerébe temette arcát. Sírt, de könnyei nem folytak. Panaszkodott, de hangja nem volt. Egyedül volt, de mégsem volt vele isten, istennő.

Bizony, igazat kell adnunk a remetéknek, szenteknek és anachorétáknak, ha a lelki békesség legfőbb ellenségének a nőt tekintik. Mert nincs nyugalom, tiszta béke, szelíd elégedettség, Istenhez emelő révület, világot szemlélő bölcsesség, bút-bajt, sorscsapást, ellenséget és barátot vidáman elviselő megértés, ahol nő bukkan föl a közelben. Menj, férfiú, ha szomjazod az örökkévalóság vizét, bújj barlangba, menekülj a hegyek közé, zárkózz kicsiny szobába, telepedj pusztaságba, ülj magányos sziklára, húzódj kunyhóba, kerüld a helyeket, a tereket, az utcákat, ahol nők járnak, kerüld a nőt. Bocsáss meg neki, értsd meg, de kerüld. Meg ne simogasd, különösképpen meg ne csókold. Még az is veszedelmes, ha testvéredet látod benne. Az meg végképpen, ha anyádat...

Még a papnőket is kerüld, bár ők kevésbé veszedelmesek.

De mindegy. Gilgamesünk örömujjongással fedezte föl Nurmát valamelyik bozótban, amint ott ült és sírt. Boldogan ölelte, simogatta, csókolgatta könnyes, gyermekes ajakát, sós szemét, szépen boltozott homlokát. Dédelgette, mint viharban elbódorgott ázott báránykát. Didergő testét testével melengette. Didergő lelkét meleg szavakkal. Almának, Almikának nevezte, mint valaha régen az anyja. Elsorolta, miben hasonlítanak egymáshoz, hogy Nurma lássa, megértse, amit úgyis látott és értett: Inninni istenasszony meg Ereskigal, a sors istennője, örökre egybefűzte őket, együtt lépnek majd Ennugi, a Vissza-nem-térés Ura elé haláluk után.

De ne aprózzuk a szót, ne fájdítsuk szívünket Gilgames és Nurma szép, békétlen, édes-keserű szerelmének ecsetelésével. Ama vízözön előtti időkben gyakran viaskodtak ölelkezve, s ölelkeztek viaskodva a szeretők. Ó, Gilgames és Nurma vízözön előtti békétlensége! Ó, Gilgames magányos élete a világtól messze eső szigeten!

Egy nap Gilgames és Nurma a születendő gyermekről beszélgettek. Szélcsendes idő volt, az eső elállt, sőt Samas is kitekintett szomorú, nehéz felhőkárpitjai közül.

- El kellene mennünk erről a szigetről - tanakodott Gilgames. - Bizonyosan boldogabbak lennénk, ha a város közelében lakhatnánk. Te is találkozhatnál olykor testvéreiddel, atyáddal, rokonságoddal, régi leánytársaiddal. Én meg halásznék. Mit gondolsz, Nurma?

Az asszonyka visszagondolt az esőtől vert ház ijesztő éjszakai hangjaira, a dühöngő szélre, a felhők között guruló Nannar ijedelmes ábrázatára, a nyögő erdőkre, a tisztátalan forrásra, a partot ostromló hullámverés harsogására, a kis házban töltött szörnyűséges kettősórákra, s boldogan bólintott. Igen, itt nagyon egyedül vannak. Gilgamesnek is jobb lesz, ha naponként küzdhet a hullámokkal, ezüstös halakat vonhat csónakjába, és esténként fáradtan, de vidáman lépve a házba, elmesélheti a halászat élményeit. Érzi - mondta lelkesen, mint egy bizakodó gyermek -, érzi, ez lesz az ő igazi, szép, békés életük. A kisfiú gőgicsél, majd járni, beszélni kezd, Gilgames nézheti gyűrűjét a csónakban, Nurma nem bánja. Boldogok lesznek! A világ nem nyújtja többé karvalykarmait utánuk, nem lesi minden mozdulatukat, nem vigyorog sandán csókjaik fölött, nem füleli titkon suttogott becéző szavaikat - hiszen nem futnak előle! Ott élnek az emberek szeme előtt, Gilgames, a halász meg Nurma, a felesége. Betérhetnek hozzájuk. Láthatják tisztességes életüket, szorgos munkájukat, világszép gyermeküket. Ők is el-elmehetnek közéjük. Gilgames, a halász meg Nurma, a felesége. Igen, még anyja átkai is megerőtlenülnek. A halott anya láthatja az Alvilágban, mennyire egymásnak szánta őket Inninni meg Ereskigal... Gilgamest, a halászt meg feleségét, Nurmát.

Úgy ringott velük ez a békés este, mint nyári napsütésben a csónak. Bevonták az evezőket, rábízták magukat a hullámokra. Ültek, mosolyogtak, beszélgettek, életük új partjait nézegették.

Gilgames érezte, mint nyeri vissza varázshatalmát.

Egy reggelen hajó ringott a partnál. Gilgames és Nurma fölhágtak a fedélzetre. Semmit sem vittek magukkal és mégis nehéz volt a szívük. A hajó korlátjának dőlve visszanéztek a szigetre. A part lassan távolodott, a hajó orra túrni kezdte a hullámokat, ezüstös tajték csillogott a hűvös reggel nyers fényében. S a pálmák meghitt csoportja, a kis kunyhó a pálmák között egyre távolodott. Ni, ott vezet az ösvény a forráshoz, melynél a szitakötők táncában gyönyörködtek! Amott meg az az út, amelyen Gilgames naponta csapdáihoz, madárlépeihez járt... Ni, ott meg a fügebozót, amely azokat a mézédes, piros húsú, illatos fügéket adta! És ide látszik a magányos szikla, amelyen Gilgames Nurmát siratta, a bokor, ahol Nurma magányosan üldögélt s a halálra készült...

A sziget távolodott. Már csak bozontos hegyei látszottak, az erdők, amelyek bele készültek zúdulni a tengerbe, a hegyorom, amely nehéz fellegekbe takarózott életük szomorú napjain. A kis kunyhó már nem látszott sehol. A pálmák sem.

Végül egészen a tengerbe merült minden. Gilgames és Nurma azonban hallgatva, könnyezve nézték a végtelen sík parttalan messzeségét, mintha a sziget még ott állana régi pompájában. Kezük összefonódott. Nurma nehézkesen dőlt Gilgames vállának. Áldott állapotban volt.

A Naggár-magarri, azaz Kerékgyártó utcában mindenki kereket gyártott. Ezt már a nevéből is gyaníthattuk. Nagy korong alakú kerekeket zebukordék számára, kecses, faragott küllősöket az előkelők utazókocsijaira, bronzzal borítottakat harcikocsiknak, kisebb-nagyobbakat taligáknak, zömököket, vaskosokat csigákra, emelőrudakra - egyszóval mindennemű és mindenfajta kereket. Ebben az utcában örökké kerekeket gurítottak, összetört kerekeket cipeltek. Minden házban műhelyek tátongtak, minden műhelyben tűz égett, miután a keréktalpakat tűzzel hajlították, a kerékagyakat tűzzel lyukasztották, a vasat, a bronzot tűzben lágyították, hogy a kerekekre verjék. Minden műhelyben kocsisok, hajcsárok ácsorogtak, vitatkoztak, röhögtek és köpködtek. Minden műhelyben mesterek, legények, inasok sürögtek-forogtak. És minden műhelyből hatalmas, kesernyés füst meg kopácsolás, üllőcsengés, kalapálás zaja szállott az utcára.

Ebben az utcában, egy kerékgyártó házában lakott most Utnapistim családja.

Családja?

De hiszen szanaszét volt az egész család. Gilgames már régen eltűnt. A nagyobbik fiúk, mint tudjuk, birtokaikon éltek. Utnapistim maga vándorbotot fogott, a birtokára utazott. Mindössze Szabitum, Lugal-anna-mundu meg Si-lu-dárat tartózkodtak a szerény lakásban. Az utóbbi csak esténként jelent meg hallgatagon, előkelőn, mert Samas-súm-iddinnél, a Bölcsnél tanult, ugyanannál, aki annak idején gondjaiba fogadta Gilgamest is. Ugyancsak velük lakott a Szippara-hegyvidékről származó cselédleány.

Itt, ebben a szerény, sötét kis lakásban meghúzódva élték át Szurippak rémnapjait. Mert rémnapoknak, rémheteknek kell mondanunk azt a végtelen hosszúnak tetsző időt, amíg Szurippakban és szerte a birodalomban fölfordulás uralkodott. Azt is mondhatnók: szónokok uralkodtak. Szónokok, akik fáradhatatlanul ágáltak s beszéltek tereken, utcasarkokon és templomudvarokon, fennen hirdették az igazságot, s buzdították a népet, hogy igazságot cselekedjék. A nép cselekedett.

Éjjel-nappal összeverődött csoportok járták a várost, sőt az országutat is. Behatoltak a házakba, bűnösöket kerestek és találtak, akik a nyomorúságukért, istenek haragjáért felelősek. Rossz idők jártak mostanában a magas rangú hivatalnokokra - mondhatjuk: minden hivatalnokra, mert a nép a hivatalnokokat magas rangúaknak tekintette, ha éhbéren kotló írnokocskák voltak is -, az adószedőkre, a pénzváltókra meg a kereskedőkre. Mindennap új meg új bűnösök rángatóztak, üvöltöztek a karókon.

A nép egyébként más téren is tevékenykedett. Bútorokat húzgált ki a házakból, s fölgyújtotta vagy széthurcolta. A város utcáin bútorokkal rakott kordék nyikorogtak, tetejükön boldog vigyorral ült az igazságot tevő új birtokos. Alantas foglalkozású emberek, például utcaseprők, halottmosók, sírásók széles karimájú új kalapban feszengtek, vállkendővel páváskodtak. A gabonaraktárakat feltörték, a pékműhelyekből elhordták a kenyeret. Nap nap után ünnepet rendeztek, bőven mutattak be áldozatokat az isteneknek és istennőknek, táncos fölvonulásokat tartottak a Tüzes Hegyen.

Az adófizetést megtagadták.

Nem vonultak munkára a Világtorony építéséhez, sőt a szónokok kifejtették, hogy az istenek azért sújtják annyi csapással az emberiséget, mert Világtornyot épít.

Még másként is tevékenykedtek az igazságot tevő tömegek. A szónokok ugyanis nemcsak a közállapotokat ostorozták, nemcsak az istenek haragját emlegették, nemcsak a magas rangú hivatalnokok, a király gaz tanácsadói, az adószedők, a pénzváltók, a kereskedők ellen dörögtek, hanem egymás ellen is. Így az igazát fölismerő tömeg nekirontott a másik, igazát éppúgy fölismerő tömegnek, vad csatákat vívtak, megölték, megsebesítették, megfutamították egymást. A megfutamodottak összegyűltek valamely rossz hírű kocsmában, ahová papnőnek máglyahalál terhe alatt tilos volt belépnie, s szónokuk buzdítására bosszút lihegtek, új tettre szövetkeztek.

Joggal mondhatta tehát Hétil veje, hogy a kereskedőknek, sőt a tisztességes férfiaknak és nőknek is nyakán a kés.

Ilyen viszonyok közepette elsősorban a társadalom alapja és talpköve, a kereskedelem mállott szét. Bizonytalanokká váltak az utak, rablóbandák szállták meg a fogadókat, igazságtételre szövetkezett csoportok támadták meg a karavánokat. Sőt a hajósnép is elhagyta a hajókat. Így volt az Erechben meg Eriduban is. A négy világtáj oszlopai recsegtek-ropogtak.

Nannar sanda vigyorral bámult le éjszakánként az Égről, sőt immár nappal is ragyogó fényességben mutatkozott. "Jó úton jártok - suttogta Nannar a fellegek közül -, vakuljatok meg, és tépjétek egymást cafatokra... Majd azután fölfallak benneteket, ti hitvány kis férgek, egész világatokkal együtt." Így suttogott Nannar, s három jeges fényű, óriási szemét rámeresztette a földre. Tátott torkából pusztító leheletet bocsátott ki. És a Tüzes Hegy megrázkódott ettől a lehelettől, a föld háta borzongott. Füst és láva ömlött a hegyből, rángott a föld, a dombok meghasadoztak, talán, hogy lerázzák magukról az embereket, akik miatt így elbúsultak az istenek, s elküldték Nannart szörnyű büntetésül.

Szabitumék ki sem mertek mozdulni a házból. Élelmük erősen megcsappant. Ha Si-lu-dárat nem járt volna tovább is rendületlen nyugalommal mesteréhez s útközben nem szerzett volna itt-ott némi zöldséget, egy-egy csirkét, kenyeret, éhen vesztek volna. Még más szerencséjük is volt. Egy este eget-földet rázó dörömbölésre riadtak föl. Ajtót nyissanak? Ne nyissanak ajtót? Sápadtan tanakodtak. Ó, miért nincs ilyenkor odahaza Utnapistim, a bölcs atya! Miért kellett neki éppen ezekben az időkben elutaznia? Talán nem is él, agyonverték, kirabolták az úton!

- Ne ezen sopánkodjatok, hanem nyissunk ajtót! - úgymond Si-lu-dárat nyugodtan. Ment és ajtót nyitott. Gyaníthatjuk, hogy hiába nem nyit vala, betörték volna.

Két marcona, sötét, poros férfiú rontott be.

- Van itt erechi? - kérdezte az egyik, s rámeredt a kocsonyaként reszkető cselédleányra.

- Nincs - felelte nyugodtan s derülten Si-lu-dárat. - Mindnyájan ősi szurippakiak vagyunk.

A másik marcona férfiú letelepedett a gyékényre.

- Ételt, italt, ágyat - monda röviden.

Míg a nők eledelt, italt hordtak, a másik marcona férfiú kezében karddal bejárta és tüzetesen megszemlélte a lakást. Ezután ettek, ittak, egy szót sem szóltak. Hallgattak Utnapistimék is, mint üldözött nyulak a gödörben.

Mikor a férfiak étkezése befejeződött, egyikük eltávozott, másikuk a fekvőhely iránt érdeklődött. Megmutatták neki Si-lu-dárat ágyát. Nyomban ledőlt, s a bőséges vacsora meg az erős datolyabor hatása alatt azonmód elszenderült.

Késő reggelig hortyogott, mint egy duda. Si-lu-dárat, mintha mi sem történt volna, elindult a Bölcshöz. A három nő suttogva tanakodott.

- Meddig tanyázik itt ez a betörő? - töprengett Szabitum.

- Ó, úrnőm, rettenetes ember ez! - vallotta a remegő cselédlány. - Éjszaka kijött hozzám, kardot szegezett torkomnak, és erőszakot követett el rajtam.

Keservesen sírt.

A fegyveres hős délig aludt, akkor álomittasan fölcihelődött, mosdóvizet parancsolt. Úri módon megfürdött. Meg is ebédelt. Ebédhez sört ivott. Ezután elégülten böfögve fölcsatolta kardját, karjára fűzte pajzsát, megragadta lándzsáját, s azzal a kijelentéssel, hogy estére visszajön, eltávozott. A cselédleány a lépcsőkig elkísérte.

Mit űzzük-fűzzük a szót? Miért halogassuk annak elmondását, amit úgyis sejt mindenki?

Este a marcona vitéz, megrakodva, mint egy teherhordó szamár, nagy vígan beállított Utnapistimékhoz. Barátságosan üdvözölte őket, egészségi állapotuk iránt érdeklődött. Terhét a szoba közepére döntötte. Volt itt pompás pecsenyehús, datolya, szőlő, rengeteg kenyér, szűk nyakú bedugaszolt cserépkorsóban bor, nyalábszám hagyma meg fokhagyma. Elégedetten dörzsölgette kezét.

- Ó, tiszteletreméltó anya - fordult a csodálkozó Szabitumhoz -, süssetek, főzzetek, együnk, igyunk.

Fölösleges mondanunk, hogy a megerőszakolt leányzó vadonatúj ünnepi szoknyában, asszonyától kéretlenül kölcsönvett vállkendővel, nyakán lánccal, bokáján bokapereccel, szépen fésült dróthajában piros virággal, képén olvatag mosollyal várta a kegyetlen vitézt. Most úgy nézte, mint egy csodatevő istenséget. Alig tudott annyira fölocsúdni bávatag csodálatából, hogy a konyhába fusson, tüzet szítson, s az eledelek elkészítéséhez lásson.

Akármint csóválta fejét Szabitum, akárhogy zúgolódott Lugal-anna-mundu, a valóság az volt, hogy a derék, névtelen hős ettől fogva bőségesen ellátta őket élelemmel, barátságosan vacsorázott velük, nagyúrként ült a gyékényen, s a végre uralomra jutott igazságról áradozott. Biztatta őket: vége az adónak, vége a közmunkának, vége a gaz tanácsadók uralmának, vége a Világtorony építésének, ezután boldogan él az egész emberiség, az istenek és istennők lemosolyognak az Égről, sújtó kezüket megint áldásra nyitják, a Tüzes Hegy abbahagyja okádásait, a föld megszilárdul... Szabitum a tőle megszokott óvatos hallgatással fogadta a jó híreket, Lugal-anna-mundu okosan nevetett, Si-lu-dárat bölcsen figyelt, a cselédleány pedig, ártatlan tengerimalacképét a vidám hősre ragyogtatva, vaskos farát kidomborítva merengett az erőszaktétel emlékein.

Ha kissé felesleges is volt a marcona férfiú jelenléte a kicsiny lakásban, azért megbarátkoztak vele. Biztonságot nyújtott. Ha dörömbölés verte föl az éjszaka csöndjét, a vitéz, fölkelvén a cselédleány mellől, kardot ragadott, s bősz átkokat üvöltött az ajtó mögül. Élelmet is hozott bőségesen. Nem volt mit tenni. Elfogadták, hogy meg ne sértsék. Anu sokféleképp gondoskodik gyermekeiről.

Egy nap Si-lu-dárat azzal a hírrel tért haza, hogy a király megérkezett, a város kapuit azonnal bezáratta, megbízható csapatokat küldött szerte a Birodalom minden részébe, a szónokokat elfogatta, karóba huzatta, a lázadókat börtönbe záratta... Ő, Si-lu-dárat, a legutolsó pillanatban csúszott be a kapun, kicsi híján kirekedt a városból.

- Most mutatja meg Lugal őszentsége, milyen erős egy király, ha a hatalma gyengül - fejezte be előadását.

Mindnyájan megkönnyebbültek. A vitéz tehát nem tér vissza többé.

Némileg tévedtek.

Az ajtót megint megzörgették éjszaka. A leányzó kipirulva, ruhát is elfeledve magára kapni, rohant az ajtóhoz. A küszöbön egy marcona, fegyveres férfiú állott.

De nem az ő vitéze.

Hanem az, aki hősünk társaságában az első este tiszteletét tette.

- Ételt, italt, ágyat - mondta röviden, különös brummogó, zord hangon. Sisakját maga mellé helyezte a földre, bőven evett, ivott, majd lefeküdt Si-lu-dárat ágyára. A család lábujjhegyen járkált, suttogni sem mert. Nehéz aggodalmak között tértek valamennyien nyugovóra.

Reggel a hős megint evett-ivott, megfürdött. Távoztában bejelentette, hogy este visszatér. Ez annál ijesztőbb volt, mert a cselédlány zokogva vallotta meg Szabitumnak, hogy a gazember csavargó éjszaka kardot szegezett mellének, s kényszerítette, hogy elfogadja ölelését.

- Megszökök! Hazafutok a hegyekbe! - zokogta a fölháborodott leányzó.

- Nem lehet, bezárták a kapukat - nyugtatta meg Si-lu-dárat.

Nem, szökni nem lehetett, valóban. Egy egér sem bújhatott ki a városból. Zárva voltak a kapuk. Komor katonák sétáltak a bástyákon. Katonák járták be az utcákat is. Katonák őrizték a Szent Város hídjait. Katonák vonták karóba a szónokokat, miután előbb leszedték az általuk karóba húzottak szánalmas hulláit. Katonák biztatták őket, hogy most szónokoljanak hát.

(Sok kiváló szónok és népvezér neve maradt fenn a történelemben. Csodálatosképpen e vízözön előtti idők oly fontos szerepet játszó szónokai, népvezérei névtelenül múltak ki az igazságért a Birodalom városainak és falvainak terein... Ma már senki sem ismeri őket.)

Utnapistimék rettegve várták új önkéntes vendégüket. Be is állított. Iszákjából bőven fordított a szoba közepére húst, kenyeret, datolyát, szőlőt, hagymát, bort. De ez még halat is hozott. Igen szeretem a halat - úgymond -, hal nélkül nem vacsora a vacsora.

Az ünneplő szoknyába, vállkendőbe öltözött, gondosan fésült, virággal ékesített cselédlány áhítatos csodálattal emelte riadt tekintetét a brummogó hangú vitézre. Széles farával szinte a vállának dőlt. A hős nagyúri módon evett, ivott Szabitumék társaságában. Elmondta, hogy vége immár a gazemberek országlásának. A király elbánik a csőcselékkel. Ezután az igazság fog uralkodni az emberiségen, a rend, a törvény hatalma. Tovább folyik a Világtorony építése is, üdvére az egész emberiségnek. Az istenek és istennők mosolyogva tekintenek a világra, kezüket áldólag terjesztik szét, megbékítik a Tüzes Hegy háborgását, megszilárdítják a billegő földet, Nannart pedig örökre letaszítják az Égboltról a semmibe...

- Hát a barátod és testvéred, aki itt lakott, hol van? - kérdezte bölcsen Si-lu-dárat.

- Hála Ereskigalnak, jól van - brummogta a hős, megtörülvén száját a keze fejével s elégedetten böfögve. - A kikötőben szolgál, helyreállítja a rendet. Mert tűrhetetlen ám, hogy a hajósok nem szállnak tengerre, a város éhezik, a kereskedelem megáll... Barátom és testvérem kitűnő ember. Itt azonban, a Kerékgyártó utca környékén, sokan haragusznak rá. Holott milyen igazságos férfiú! Ami igaz, igaz! Ti sem mondhattok rá semmi rosszat.

A két vitéz esetéből is láthatjuk, hogy Lugal valóban erős kézzel fogta meg a birodalom gyeplőjét.

Ez meg is látszott mindenütt. Egyik parancs, egyik rendelet követte a másikat. Aki nem fizette meg az adót, könyörtelenül kényszermunkára vitték. Aki nem szállott hajóra, örökre búcsút mondhatott a szabad tengerészéletnek. A rablókat, útonállókat karóba húzták. Ugyanilyen sorsot szánt a főpapkirály a tolvajoknak is, de ezt a rendeletet vissza kellett vonnia, mert a tolvajok sietve följelentgették azokat, akiket megloptak, s így alig maradt volna életben tisztességes ember.

Abban is megmutatkozott a főpap-király végtelen okossága, hogy Szurippakba erechi származású katonákat rendelt, Erechbe szurippakiakat, Eriduba erechieket és szurippakiakat vegyest. Eridut ugyanis a szurippakiak meg az erechiek egyaránt gyűlölték.

Elrendelte továbbá a király, hogy mindenkinek, nemre és korra való tekintet nélkül, jelentkeznie kell a hatóságnál. Ez megvizsgálja az illető viselkedését, megállapítja, nincs-e adótartozása, nem vett-e részt rablásban s így tovább. Ezután a jelentkező nevét ábrázoló jeleket vés egy kicsiny agyagtáblára, amit odahaza gondosan ki kell égetni. Ilyen agyaglapocskát kellett ezután magával hordoznia mindenkinek.

A Birodalom tisztességes, szorgalmas lakói örömrivalgással ünnepelték a szigorú rendeleteket. Férfiak, nők növendék gyermekek boldogan tódultak az elöljáró elé, hogy feddhetetlen erkölcseiket, állampolgári megbízhatóságukat, az adófizetésben tanúsított buzgalmukat bizonyítsák, elnyerjék az agyagtáblácskát, s nyakukba fűzve büszkén viselhessék.

Az élet külső képe erősen megváltozott. Lugal megparancsolta: aki csak teheti, építsen föld alatti lakásokat. A mérnöki hivatalokat utasította, hogy minden épület alapjainak és főfalainak vastagságát az eddig szokásosnak kétszeresére méretezzék. Mindezt a földrengések miatt rendelte az okos király.

Ugyancsak megparancsolta, hogy a nép a Birodalom bizonyos részéből a hegyvidékre telepedjék. Eddig is sokan vonultak a hegyek közé, mint tudjuk, s fáradságos munkával teraszokat építettek, hogy azokon folytassák a földmívelést. De sokan voltak, akik megrögzött tunyaságból, szülőhelyükhöz való oktalan ragaszkodásból, vagy egyszerűen, mert nem hittek Nannar gonoszságában, makacsul megültek régi földjükön. Inkább áttértek az árpatermelésről, a gyümölcskertészetről a halászatra, madarászatra, a piócával való házalásra, a gyékényfonásra, nádvágásra. Ezeket a makacs ezreket most katonákkal telepíttette a hegyoldalakra a király. Nem volt irgalom, nem volt kivétel. Hiába hullottak a könnyek, ríttak az asszonyok, bömböltek a gyermekek, szepegtek a vének. Hiábavaló volt betegség, rokkantság. Menni kellett. Nagy népvándorlás indult meg a mélyföldekről a fennsíkok felé. Hogy senki se panaszkodhassék, hogy ölre ne menjenek a jobb fekvésű, termékenyebb területekért, a hatóság jó előre bejárta és számba vette a telepítésre alkalmas helyeket s kinek-kinek kiszabta, hová menjen.

Minden példás rendben történt. Igazán nagyon elvétve ütötték agyon a rendelkezést végrehajtó hivatalnokot, vesztegették meg a katonákat, rabolták el egymás holmiját, túrták ki egymást a kijelölt jobb területről. A keserves vándorlásba, óhatatlan nélkülözésbe is aránylag kevés gyermek és agg pusztult bele. Öngyilkosságról meg éppenséggel szó sem volt. Tudjuk, hogy e vízözön előtti korban az emberek buzgón imádkoztak, áhítatosan részt vettek az áldozatokon, abban sem kételkedett senki, hogy Lugal, a beavatott király és főpap, az isteni származású férfiú, az istenek és istennők parancsait hajtja végre. Ha fehér elefántja megjelent valahol, a nép ujjongva borult a földre, s takarta el arcát.

Csodálkozhatnánk tehát Utnapistimon, hogy mindezek láttán mégsem örvendezett a szíve, ha nem ismernénk őt annyira.

Amikor elutazott, még teljes volt a fölfordulás birodalomszerte. Utnapistim is már az első éjszaka rablóbandába keveredett egy útszéli kocsmában. Csendesen eszegette hagymáját, kenyerét, kortyolgatta olcsó borát egy sarokban. Éppenséggel nem csodálkozott a kocsmába tóduló marcona, hallgatag fegyveres férfiak láttán. Közömbösen hallgatta megfontolt tanakodásukat, mérges vitájukat egy marék igen ízléses ékszer fölött, amit egy gazdag molnártól raboltak. Csak akkor emelt szót, amikor késre, fütykösre került sor.

- Ne marakodjatok, barátaim és testvéreim - mondta ünnepélyesen. - Sorsotok amúgy is nehéz, nem tudhatjátok, mikor hagy benneteket cserben Bibbu, a kalmárok, rablók és tolvajok istene. Ma még vigadoztok, de holnap talán karón vergődtök. Osztozzatok meg békésen.

Miután pedig nem tudtak békésen megosztozni, őt kérték föl igazságtevő bíróul. Igazságot is tett közöttük. Ezután a rablók újra bort hozattak, megkínáltak Utnapistimot is. Az időtlen férfiú poharazás közben megnyitotta előttük elméjének bőséges tárházát. Anuról szólott, aki egyaránt benne él emberben, állatban, növényben, holt anyagokban és csillagokban. Anuról, az Örökkévalóról, akinek ők is köszönhetik, hogy mindentudók, mindenhatók és örökkévalók, miután szívükben hordozzák őt. Szólott néhány szót az időn és téren túl levő változatlan valóságról s a földi élet örökös változandóságáról is. Megmagyarázta, hogy amit érzékeink tapasztalnak, nem a valóság. Mindez végtelenül tetszett a rablóbandának, a marcona férfiak könyökükre támasztva állukat, csillogó szemmel figyelték Utnapistimot.

- Köszönjük tanításodat, ó, bölcs férfiú - mondta végül a vezérük, egy sebhelyes orcájú, kancsal tekintetű, fekete pikkelyekkel borított, megfontolt mozgású, sovány férfiú. - De most már nem érünk rá tovább. Hivatásunk szólít. Van-e nálad valami ezüst avagy ékszer? Te oly bölcs vagy, ó, testvérem és barátom, hogy semmiképpen sem lehet szükséged ilyen változandó dolgokra.

- Nesztek, vegyétek, amim van - úgymond Utnapistim, s néhány mina ezüstöt meg egy karkötőt helyezett a gyékényre.

- Köszönjük Bibbu nevében. Majd imádkozunk érted, ó, bölcs férfiú. Járj békével.

Utnapistim az istenek áldását kérte rájuk, s visszavonult a kocsma sarkába, hogy köpönyegébe burkolózva álomba merüljön.

Birtokára érkezvén, mindent a legnagyobb összevisszaságban talált. Felügyelője eltűnt, mint megtudta: beállt egy rablóbandába, s szépen keresett. Munkásainak nagy része a környékbeli birtokok fosztogatásával foglalkozott, de be-bejárt Erech városába is, hasonló céllal. Csak a vének, az asszonyok meg gyermekek voltak odahaza kunyhóikban. A földeket fölvetette az iszap, fölverte a gyékény meg a suttyó, a szőlőbokrok a földre hasaltak, a kókuszpálmák virágai közé senki sem helyezett porzós virágokat, így terméketlenek maradtak. Igás jószágainak nagy része nyomtalanul eltűnt. Raktáraiban lába kelt a gabonának. A borosvermek kiapadtak.

Amint Utnapistim megjelent, a birtok népe siránkozva járult elébe. Könnyek között panaszolta a rettenetes idők súlyát. Szidta a rablókat meg a tolvajokat. Átkozta a szónokok gazságát. Jajszóval ostromolta az Eget, hogy az istenek lássák meg végre a nép nyomorúságát. Utnapistim meghallgatta a panaszokat, a szidalmakat és az átkokat, tudomásul vette a nép elviselhetetlen nyomorúságát, majd sorra látogatta a kunyhókat. Mindenütt talált valamit a saját holmijából. Itt egy bútort, ott egy vásznat, emitt egy lovat, amott egy tehenet.

Az idők változását hamarosan jelezte a felügyelő váratlan hazatérése. E derék, életrevaló, szorgalmas férfiú Utnapistim egyik lován állított be, s hallván a gazda ittlétéről, nyomban hozzásietett, hogy tiszteletét tegye.

- El kellett menekülnöm - úgymond -, mert ez a megvadított csürhe megölt volna. Rossz napok jártak errefelé a tisztességes emberekre, ó, uram. Hidd el, nem bírtam a néppel. Kicsi híján karóba húztak. Ha kölcsön nem veszem egyik lovadat, ma nem élnék. Karóba húzott csontvázam köszöntött volna, ó, uram, még a halálban is hűségesen és alázatosan!

Ezután arra kérte Utnapistimot, igazolja tántoríthatatlan hűségét, makulátlan tisztességét, megbízhatóságát, ha a hatóság emberei netán zaklatnák ádáz haragosai és irigyei besúgására. Utnapistim azonban nem hallotta meg a kérést. Visszavonult szobája legbelsőbb rejtekébe, s imádságba merült.

Míg elméje fokról fokra visszavonult, hogy átengedje helyét Anu fényességének, játékosan fordult Lugal felé.

- Most valósítsd meg a hangyák világát, a szörnyű rémlátományt, ó, testvérem, Lugal - gondolta Utnapistim mintegy félálomban. - Nem vagyok többé melletted. Nincs, aki nemet mondjon. Közelednek a végső napok. Közeledik az a világ, amelyben én nem kívánok élni.

Ezután elfordult a világtól, s Anu szemléletében gyönyörködött.

Kora reggel csakugyan beköszöntött az új világ, a rend, a törvény, a tisztesség és a munka világa. Utnapistimot a felügyelő zavarta föl álmából.

- Ó, uram, itt vannak, itt vannak! - rebegte halálra váltan.

Már ott is voltak. Hárman. Fejükön bőrsisak, vállukon katonai köpönyeg, kezükben kard, baljukon pajzs. Anélkül, hogy köszöntek volna, megragadták a felügyelőt.

- Itt vagy, itt mented a bőrödet, te jómadár! - rikoltotta a tizedes. - Fogjátok, és karóba vele!

A felügyelő térdre esett. Utnapistimhoz rimánkodott. A katonák térdét ölelgette. Asztalba, ajtófélfába kapaszkodott. Családját emlegette, fáradságos munkában töltött nehéz életét. Hörgött, visított, bömbölt. De mindez mit sem használt. Kivonszolták az időtlen férfiút hálószobájából, s egy frissen hántott, jól meghegyezett, erősen földbe ásott karóba húzták.

Az összeverődött nép megnyugodva nézte vergődését.

Ezután a tizedes sorra járta a kunyhókat, listába vette azok nevét, akik nem tartózkodtak odahaza, s elrendelte, hogy fogják el őket, vigyék közmunkára a Világtoronyhoz. A nép helyeselt, átkozta a távollevőket, áldotta a királyt, s loholva sietett munkájára. A felügyelő pedig eltorzult, vigyorgó képét Utnapistimra meresztve könyörgött, tegyen csodát, szabadítsa meg iszonytató szenvedéseitől. Utnapistim azonban nem tett csodát. Szobájába menekült, magára húzta az ajtót, s megkísérelte fölidézni Anut.

- Iszonyú világ, iszonyú - dörmögte undorodva. - Semmi közöm hozzá. Anu, vigasztalj, segíts! Ments meg Lugal értelmének szörnyűséges rendjétől, igazságos törvényeitől, az emberiség iránt érzett borzalmas részvététől!

De ezúttal hiába könyörgött, hiába telepedett lótuszülésbe, hiába hárította el gondolatait s mélyedt magába, Anu fényessége nem mutatkozott. Szíve nehéz volt, mint a kő, szeme előtt sötétség kavargott, s a bíborszínű fénykörök, amelyek az igazi belső világosság hírnökei szoktak lenni, nem mutatkoztak. Helyettük a Niszir-hegyet látta, a sátrak ezreit, a görnyedő fekete hátak rengetegét, a csikorgó daruk és csigák erdejét, az árkokat és sáncokat, a görbedt gerincű zebukat és szamarakat, az ordítozó felügyelőket, a szigorú mérnököket s mögöttük Lugal meg Samas-Lamasszi érzéketlenül gondolkozó arcát. Az udvarról behallatszott a karóba húzott felügyelő vérfagyasztó ordítása, velőkig ható sikolya, hörgő rimánkodása. Hiába szorította tenyerét a fülére, csak hallotta.

Végre fölkelt, kiment a házból.

A karóba húzott ember már nem élt. Vére iszamossá tette, vörösre festette a karót. Lába-karja-feje lecsüngött. Szájából véres nyál csurgott. Mezítelen testét legyek borították. A közeli pálmafákra nagy lendülettel megérkeztek már a keselyűk, hogy kivájják a szemét, feltépjék a hasát, fehérre tisztogassák a csontjait.

Utnapistim elindult, hogy bejárja birtokát.

Lehajtott fővel, szomorúan bandukolt. Olykor megállt, körülhordozta nehéz tekintetét az ismerős dombokon, erdőkön, földeken. Átlépkedett a vidám patak hídján, ahol ifjúkorában annyit álldogált, nézve a játszi hullámokat, midőn szerelméről csevegtek. Leült a kőre, ahol annyit horgászott, s ahonnét le lehetett látni a mocsaras völgybe, a sárkányok kedves tanyájára. Most is hevert a gőzölgő posványban kettő. Mintha ugyanazok lettek volna, akiknek harcát Utnapistim hajdan látta. Lépkedett a kanyargó ösvényen, fügebokrok között, ahol annyiszor szedegetett édes, vérbélű fügét Szabitumnak és gyermekeinek. Elandalgott az óriás páfrány alatt, ahol legkisebb gyermekeinek, Si-lu-dáratnak meg Lugal-anna-mundunak fűzfasípot faragott. Rég múlt életének évszázados korszakai keltek életre. A hajdani Szabitum, a szelíd Gazella mosolyogva jött felé az ösvényen. A kis Si-lu-dárat a térdére könyökölt, izgatottan leste Utnapistim síppal ügyeskedő ujjait. Lugal-anna-mundu kedvesen pötyögött, mint egy fürge veréb. Évezredek mélyéből csipogott hozzá, ezüstösen, ártatlanul, gyámoltalanul, örömmel teli.

Megállt az elvadult gabonatáblák szélén, botjával ütögette a burjánzó mályva kék fejeit. Hosszan nézett egy piros pillangó után, amely villogó láng gyanánt libegett a kék égboltozaton.

Fölhágott a füves dombra, leheveredett. Szemét behunyta, fekete arcát forrón sütötte a Nap. Utnapistim búcsúzott. Még nem tudta: miért, nem tudta: hogyan. De búcsúzott. Duzzadt, vén szemhéja alól két öreg könnycsepp gördült végig árkokkal barázdált képén.

- Kegyelmezz, Anu, égi Atyám - suttogta eláradó szomorúsággal. - Én is voltam gyermek. Én is voltam vidám, mint az erdei vad. Én is voltam ifjú, szerettem, ábrándokat kergettem, virrasztottam, csókoltam, sírtam. Irgalmazz, Anu! Engedd, hogy búcsúzzam a gyermektől, az ifjútól. A játékoktól, a szerelemtől. Az álmoktól, a csalódásoktól. A hegyektől, a fáktól, az emberektől. A patakoktól, a halaktól, a madaraktól. Én is voltam gyermek, ó, Anu! Nézd azt a gyermeket. Idézd vissza. Hogy könnyen tudjak elmenni, játéknak lássam, ami volt, s ami van...

Utnapistim már régóta nem szomorkodott. De most mély bánat lepte el. Hiszen a kedves helytől búcsúzott, ahol édesbús gyermekkorát, győztes ifjúságát, tevékeny férfiéletét élte. A háztól, amelynek minden zegét-zugát ismerte, ahol a konyha hideg tűzhelyéről a régi piros tűz ragyogott felé, az asztalka eledellel kínálta, a tálak föltárták gazdag ölüket, a korsó zamatos csókra nyújtotta ajkát, az ágy álomba ringatta. Ahol a gyékényen öreg anyja üldögélt, s apja kipihente az uralkodás fáradalmait. Ahol az ajtó nyitatlan nyílott, s barátságos arcú cselédek és szolgák surrantak be rajta. A birtoktól, melynek bokrai alatt zümmögő bogarakat figyelt. Íme, az aranyos legyek itt cikáztak előtte, mint az aranypor. A szántóföldön a régi ökrök cammogtak, zsírosan feslett ki a föld az eke nyomán. A fű most is selymesen simogatta arcát. A fákon madarak csicseregtek, azok, amelyeket valaha hurokkal fogott, kalitkában tartott, etetett... És a kunyhókból elősürögtek a régi leányzók. A halhatatlan, mézes beszédű öregasszonyok. A hegyekben lappangva kuporgott a régi visszhang.

Csend volt, nagy csend. Teste volt ennek a csendnek, tapintani lehetett. Magába zárta Utnapistimot, mint borostyán a bogarat. A piros lepke egy kék virágra telepedett, szárnyát billegetve szívta mézét karikába csavart nyelvecskéjével, aztán fölszállt. Hallani lehetett, hogyan tapsol a szárnya. Utnapistim utánanézett, sóhajtott, keze fejével megtörölte a szemét. Fölkelt, visszament a házba. Megkereste botját, üres gyékényiszákját, s elindult.

A kis szentélyt s a kertes házacskában lakó papnőt nem látogatta meg. Tökéletesen megfeledkezett róla.

Már amikor birtokára indult, lépten-nyomon földrengés billentette meg lába alatt az utat. Ámde kicsire nem nézett. Most azonban a föld vonaglása, rengése, borzongása olyan gyakori volt, mintha tengerjáró hajón utazott volna. Alattomos morajlást is gyakran lehetett hallani, mintha a látóhatár alól dübörögtek volna föl összecsapni készülő viharfelhők. Vagy mintha a hegyekben sziklákat görgettek volna. Éjszakának idején Utnapistim már messziről látta a Tüzes Hegy oldalán lefelé kúszó lávafolyót, mint vörös óriáskígyót. A hegy ormáról gyászlobogóként lengett a füst.

De mennél bizonytalanabb lett a talaj az ember lába alatt, mennél gyengébbek a falak és oszlopok, mennél kocsonyásabb a sziklából rakott épületek rendje, mennél omlatagabbak a tornyok, dülékenyebbek a kapuk, rogyadozóbbak a szobák, ingatagabbak a paloták és templomok, annál szilárdabb, keményebb, erősebb, biztosabb törvényeket, rendeleteket és parancsokat bocsátott ki Lugal, az okos király. Utnapistim ezt nyomban látta, amint egy útitársul hozzácsatlakozott kertésszel szóba ereszkedett. A megfontolt, idősebb férfiú szintén Szurippakba igyekezett.

- Csodálatos okos férfiú a szentséges király és főpap - úgymond mélységes áhítattal. - Az ember most már bizakodhatik a jövőben. Erős rend uralkodik országszerte. Megszerezted már az agyagpecsétet?

- Még nem. Majd megszerzem - szólt Utnapistim, s szilárdan elhatározta, hogy ezt az egyet csakugyan nem felejti el.

- Az enyém megvan - mutatta föl a nyakán függő égetett cseréplapot. - Az a varázsjel engem jelent, ez a kicsi alatta az elöljáróságot. Most rend van. Nem élünk úgy átabotában, mint az erdei szőrös emberek. Nem élünk csordában. Mindenkiről följegyzik, mikor, hol született, kicsoda apja-anyja, miből él, mennyi adót fizet, mennyivel tartozik. Nem vagyunk erdei majmok! Csak ez a folytonos földrengés borzasztó. Vajon meddig tart még? Az én házam is összedőlt, most éppen abban járok, hogy állami segítséget szerezzek.

Az út tántorgott alattuk, a fák mélyen meghajoltak. Mintha nem érezhető, nem is hallható vihar száguldott volna végig a tájon.

- Most az ember nem adhatja el csak úgy átabotában, amit a földje terem - folytatta a kertész, jól megmarkolva vándorbotját és tengerészmódra szétvetve lábát a vonagló földön.

- Mert az okos király megszabta, mennyit kell ingyen átadni a raktárnak, mennyit megszabott áron a kereskedőknek, mennyit szabad megennünk odahaza s mennyit eladni szabadon. Elvégre nem vagyunk erdei emberek, hogy csak úgy csupáljuk a kerteket átabotában, ahogy éppen jólesik. Mert a föld egyre fogy, a munkásnép szaporodik, a Világtorony, Inninninek hála, egyre növekedik.

- Ezt örömmel hallom - biztatta Utnapistim.

- Azután ez az örökös moraj, éjjel-nappal moraj, dübörgés, gurigázás, akárhova megy az ember - sóhajtott az útitárs. - Hallod? Nem sok jót várok tőle. Szerencsére a király elrendelte, hol kell laknunk és hol nem szabad. Nem lehet ám csak úgy átabotában házat építeni, beleülni, hogy no, most itt élek nagy vígan, ameddig akarok. Még temetkezni sem lehet mindenüvé. Mert megtörtént, hogy a halottak kicsúsztak a földből, kifordultak, valósággal kiszálltak. Most már nem temetkezhetünk csak úgy tetszés szerint, mint a majmok, akik ott temetkeznek, ahol lehullanak a fáról. Borzasztó ez a fülledt, fojtó, nehéz levegő is. Mit akarnak velünk az istenek?

- Majd megmondja Nannar - figyelmeztette az időtlen férfiú.

- Földrengés éjjel-nappal, morgás éjjel-nappal, fülledt levegő, forróság éjjel-nappal, ki bírja ezt ki? - kérdezte szemrehányó tekintettel a kertész, s megint megfogódzott a botjában. Így álltak egymással szemközt sokáig, mind a ketten botjukra támaszkodva s egymásra meredve a remegő úton. - No de a bölcs és szentséges főpap most rendet teremt az Egek birodalmában is. Már nagyon átabotában volt ott is minden. Senki sem tudta, kicsoda Anu, kicsoda Enki meg Istár meg Inninni meg Eshara meg Nergál meg Irkalla meg a többi. Lugal őszentsége összehívta a Világbirodalom valamennyi főpapját, tudósát, bölcsét, s rendet teremt az istenek és istennők között. Nem vagyunk majmok, nem élhetünk csak úgy átabotában, tudnunk kell, kinek mikor s mit áldozzunk. Tudnunk kell foglalkozás, életkor, családi állapot, származás és nem szerint, kinek mennyit kell adni az isteneknek.

- Úgy látom, világszerte a józan ész kerekedett fölül - jegyezte meg Utnapistim.

- Ez az! - kapott a szón útitársa. - A józan ész! Nem vagyunk erdei szőrös emberek, nem élhetünk csordában, nem csatangolhatunk szerteszét csak úgy átabotában a világon. Mindenkinek meg kell hogy legyen a maga helye, megszabott munkája, megállapított élelme, biztos lakása, elrendelt áldozata, adója, nyakában a cserepecskéje... Csak így szilárdulhat meg az égi és földi rend. Így állunk szilárdan a talpunkon.

Utazásuk utolsó éjszakáját egy düledező, régi kocsmában töltötték. A komor szabbú, azaz kocsmáros szótlanul lökött eléjük egy-egy olajban sült halat, egy darab kenyérlepényt meg egy kancsó bort, mintha börtönőr lett volna, s a vendégei rabok.

- Egyéb nincs, ó, testvérem és barátom? - kérdezte Utnapistim szelíden a komor férfiútól.

- Egyéb nem jár - lökte oda a szót is fukarul a vendéglős, mintha abból sem járna több.

- Nagyon helyes, nagyon helyes! - örvendezett, a kertész, nekilátva a sovány halacskának. - Igen távol élhettél te, ó, barátom és útitársam, hogy még azt sem tudod, mennyi jár az utasnak. Elvégre nem vagyunk szőrös majmok, nem zabálhatunk úton-útfélen tetszésünk szerint csak úgy átabotában. Ámde bort ihatunk, amennyi belénk fér. Meg égetett szeszt is.

- Azt lehet - mordult meg a szabbú a sarokból, ahová mogorván letelepedett, mintha öngyilkossági terveken törné a fejét.

Így hát megették a halat s ittak. A kertész megvendégelte útitársát. Utnapistim szívesen fogadta a vendéglátást, egyfelől, hogy meg ne sértse a barátságos férfiút, másfelől, mert egyetlen mina ezüstöt sem hozott magával. De csak keveset ivott. Annál többet a kertész.

Vacsora után kitelepedtek a földrengés sújtotta kocsma elé s a hatalmas Nannart meg a csillagos eget nézegették. A kertész részletesen elsorolta az élet szép új rendjének minden szabályát, törvényét, de hovatovább egyre szabálytalanabbul. Az erős bor, majd az égetett árpaszesz megtette hatását. Hamarosan dalra gyújtott. Nagy érzéssel, könnyezve dalolt.

E dalocskából Utnapistim megértette, hogy a kertész holtrészeg.

- Már a sárkányok meg a repülőgyíkok is beledöglenek ebbe a sok ronda rendeletbe! - rikkantott a dal végeztével Utnapistim útitársa. - Nem láttad azt a sok meggebedt sárkányt, ó, barátom és útitársam? Csak úgy hevernek itt-ott, emitt-amott, átabotában... No de sebaj, nem vagyunk mi majmok! Sej-haj, ne félj, ó, kiváló férfiú! Lugal őszentsége nem hagy el bennünket... Mondd, igaz, hogy súlyos beteg? Hogy leprája van? S hogy Nin-azu avagy Ninib, avagy Nammetu, nevezd, ahogy tetszik, elfordult tőle?

- Menjünk aludni - ajánlotta Utnapistim, s fölkelvén, bement a roskadozó házba.

Jókor reggel tovább indultak. A kertész sokáig mogorván hallgatott. Majd óvatosan megszólalt:

- Mondd csak, ó, barátom és útitársam, nem rúgtam én be egy kicsit az éjjel?

- Színjózan voltál, ó tiszteletreméltó férfiú - nyugtatta meg Utnapistim.

- Nem beszéltem csak úgy átabotában, mint a majmok? Valami homályos, rossz emlék gyötör... Nem énekeltem?

- Semmit sem cselekedtél, amivel megtagadtad volna ember voltodat - bizonykodott az időtlen férfiú.

- Akkor jól van. Akkor helyes. Az ember elvégre nem szőrös majom, vigyázzon a nyelvére.

Így vándoroltak meg-megállva s botjukra támaszkodva, tántorogva, az okos és szentséges Lugal szép új rendjét dicsérve s az egyre közeledő Tüzes Hegy temetési bokrétáját nézegetve. A városkapunál szerencsés életet, békességet kívántak egymásnak s elváltak.

A város úgy átalakult, hogy Utnapistim alig ismert rá. A bástyák meghíztak. A gátak kétszeresükre dagadtak, mintha gyökeret eresztvén addig szívták volna a tengert, amíg pukkadásig nem duzzadtak. A Szent Város épületei viszont lekussadtak a földre. Ugyancsak a város házai is. Némely utcában álltak még a régi emeletes házak, de az új épületek mind alacsonyak, vastagok voltak, falaik roppant terméskövekből rakvák. Utnapistim csodálkozva tapasztalta, hogy az emberek a mélybe húzódtak, föld alá épült szobákba és folyosókba bújtak.

Utnapistimot családja kitörő örömmel, majd sűrű szemrehányással fogadta.

- Itt maradtunk, a legnagyobb zűrzavarban, gondban, ó, férjem! - panaszolta Szabitum. - Idegen katonák ültek a nyakunkon, aludtak Si-lu-dárat ágyában, megerőszakolták a cselédleányt... És az élet is úgy megváltozott!

- Gondold csak el, ó, atyám, még nekem is el kellett mennem az elöljáróságra és cserepecskét váltanom. Ilyen ékszert viselnek most már a kislányok is - méltatlankodott nevetve Lugal-anna-mundu, a nyakában függő cserepecskét mutogatva.

- A cselédleány pedig megszökött - újságolta Szabitum. - Nem bírta elviselni a szégyent. Híre járt, hogy mindenkit kopaszra borotválnak, aki összeadta magát a lázadókkal. Féltette szegény a haját. Meg aztán cserepet sem akart váltani. Azt mondta, ez megint valami átkozott varázslat. Egy reggel megszökött. Hazafutott a szipparai hegyekbe.

- Azt hitte a nyavalyás, ott nincs rend, nem kell cserép - mosolygott Si-lu-dárat.

- Láttad, hogy megváltozott a város is? - tört rá új kérdéssel Szabitum. - A házak, az utcák, a kikötő... Mindenki föld alatti lakásba költözött. Csak mi rettegünk ebben a vén házban, sohasem tudhatjuk, mikor szakad ránk a mennyezet.

- A király nagyon erős - mosolyogott a bölcs Si-lu-dárat. - Mennél jobban gyengül, annál erősebb.

Utnapistim letelepedett a gyékényre, evett egy falatot, ivott egy korty sört.

- Igen, láttam - dünnyögte elgondolkozva -, a város, a világ egyre jobban kezd hasonlítani barátomhoz és jótevőmhöz, Lugalhoz. Minden olyan erős, olyan súlyos, olyan biztos... Minden olyan ingatag, olyan széthulló, olyan lengedező... Akármerre fordulok, látom az ő arcát. Sápadt arc, kicsiny, szúró, ferde metszésű okos szem, magas homlok, összevont szemöldök, keskeny, zárkózott száj. Ti nem láttátok mostanában? Hogy szolgál az egészsége?

- Arról gondolkozunk most, hogy mehetnénk ebből a düledező, hitvány házból valami jó föld alatti lakásba - kiáltotta Lugal-anna-mundu. - Már Héa is a föld alá költözött a katonájával. Csak mi reszketünk itt minden kis földrengésre.

- Több ennivalót nem adhatok - sajnálkozott Szabitum. - Talán tudod, mostanában mindenkinek megszabták, mennyivel lakjék jól.

Utnapistim úgy hallgatta a sok egymásba keveredő, gabalyodó kérdést, újságolást, panaszt, mint öregapa a gyermekek lelkendező vitáját...

- Jól van - úgymond -, itthon vagyok, ne féljetek. Ugyan, mitől is félnétek? Anu jóságos, csak bízzátok reá magatokat. Hát te, ó, fiam, eljársz-e még szorgalmasan Samas-súm-iddinhez, az én régi, bölcs barátomhoz? - fordult mosolyogva fiához, lelkéből lelkezett gyermekéhez.

- Naponként szorgosan eljárok, ó, atyám. Immár a Hetedik Ház bölcsességét tárja föl előttem a Mester - dicsekedett szerényen a kedves ifjú.

- Íme, a világ nagy szenvedések között tanulja a józan értelem tudományát, míg te a bölcsesség örök kútfejénél iszol - örvendezett az időtlen férfiú. - De hol jár Gilgamesünk?

Kérdése fölszakította a két nő szavainak zsilipjét. Nagy lelkendezéssel, izgalommal újságolták Utnapistimnak, amit Gilgamesről tudtak. Sokat tudtak, talán többet, mint maga Gilgames. A bölcs Si-lu-dárat néha kénytelen volt egy-egy mosollyal, legyintéssel hegyreigazító szóval helyes irányba terelni őket, különösen Lugal-anna-mundut. Szabitum, mint tapasztalt asszony, csak bizonyos tartózkodással adott hangot Gilgames sorsa fölött érzett aggodalmának.

Utnapistim megkérdezte, hol a mi Gilgamesünk. A két nő pedig egymás szavába esve mondta el, amit tudott. Sőt, mint jeleztük, többet, mint amennyit maga Gilgames tudott. Megkíséreljük hát mi magunk rendbe szedni, ami Gilgamesünkkel történt.

Most a kikötő környékén lakott egy meglehetős silány kis házban, tenyérnyi udvar közepén. Nem volt aranyház, nem övezték aranypálmák, nem csicseregtek körülötte aranyos tollú madarak. Friss forrásvíz sem bugyogott a közelében, szitakötőkről, lepkékről pedig szó sem volt. De hát nem telt többre.

Gilgames, a halász, egy gyatra kis halászbokor tagja lett. Szerencséje volt: a bokor egyik embere a zűrzavar idején rablóbandába állott, a hejehuja végeztével ruhát váltott s egy távoli tartomány adószedője lett. Így a bokorgazda kénytelen volt keresni valakit helyette. Gilgames ezt hallván, jelentkezett. Megegyeztek.

Az ifjú férfi tehát félretette a mahhu tudományt s hozzálátott, hogy olyan ember legyen, mint a többi. Halász a halászok között. Igaz, többé-kevésbé különbözött tőlük, már ami a külsejét is illeti. De ezt nem vették túlságosan szigorúan. Ekkoriban már annyi furcsa ember szaladgált a világban, hogy Gilgamesünk nem keltett nagyobb feltűnést. Még a halászbokorban is volt egy, aki csupasz bőrrel éktelenkedett, úszóhártyája is alig volt, s akit halásztársai éppen emiatt Pucér néven emlegettek.

Gilgames tehát elfoglalta Nurmával a tenyérnyi udvar közepén álló silány házacskát, s éppen olyan halász lett, mint a többi.

Ebben az időben a halászkodás még a szokottnál is nehezebb mesterség volt. A tenger, a tavak, a mocsarak, a folyóvizek halászati jogát gazdag üzletemberek bérelték, s a bérletet vagy továbbadták kisbérlő halászbokroknak, vagy maguk alkalmaztak halászokat. A kifogott hal egy részét ingyen kellett átengedni a hatóságnak a Világtorony építésénél foglalkoztatott munkások élelmezésére. Másik részét a katonaság vitte el. Harmadik részét megszabott áron kellett elvesztegetni a közraktárakban. Negyedik részét adóba. Ötödik részét azután megehették maguk a halászok. Biztosak lehetünk felőle, nem csömörlöttek meg a haltól.

Mert ha még öt egyenlő részről beszélhetnénk!

De az első rész mintegy a felét tette annak, ami a bér után megmaradt, a másik újra a felét, a harmadik az egész kifogott halmennyiség egyharmadát, a negyedik az egyötödét, az ötödikről ne essék szó. Ezek a számítási szabályok pedig azért voltak olyanok, amilyenek voltak, hogy a halász könnyen ki tudja számítani, mi marad neki. Igazán könnyen ki is számíthatta. Egy-két hitvány garda vagy vörösszem.

Amikor Gilgames, a halász meg Nurma, a felesége elfoglalták kicsiny hajlékukat, s új életük megalapozásához láttak, még gyönyörű állapotok uralkodtak a halászatban is. Elsősorban sem a kisbérlők, sem az alkalmazott halászok nem fizették meg a bért, nem szállították be a halat. Azután, híre kelvén, hogy a Világtorony építése abbamaradt, nem adtak a munkások élelmezésére semmit. Továbbá: a katonaság gutaütött állapotban volt, nem tudott érvényt szerezni a rendelkezéseknek, így meg kellett elégednie azzal, ami egyébként csak mellékkeresete volt: a rablással. Végezetül: senki sem fizetett adót, senki sem szállított a közraktáraknak. Miért fizettek, miért szállítottak volna épp a halászok?

Miután a halászélet ilyenformán gyöngyélet volt, boldog-boldogtalan halászni járt. Jó barátok, rokonok, ivótársak összeálltak, ladikot, hálót, miegymást szereztek - nehezebb esetben loptak -, s vígan járták a vizeket. Volt hal hálószakadásig. És csodák csodája, bőven jutott olcsó hal a piacra, sőt a katonák is annyit ehettek, amennyi csak beléjük fért.

Gilgames és Nurma a legszebb reményekkel nézett a jövő elé.

- Fogunk mi annyit, ó, édesem - magyarázta lelkesen Gilgames -, hogy bőségesen megélünk. Nem szorulunk senkire. Bátran világra hozhatod azt a fiút, lesz miből eltartanunk. A leányt is. Meg még, ami következik, fiút-leányt vegyest. Úgy számítom, hogy a legnagyobb, legszebb halakat, a súlyos tintahalat, a több gun súlyú tonhalat, a roppant nagyságú delfint kiválogatom, s eladom a városban régi, gazdag ismerőseimnek. Még büszkék is lesznek rá, hogy tőlem vásárolhatnak. A kisebbeket különteszem, s eladom a piacon. A hitványát megszárítjuk, besózzuk, hordóba rakjuk, s eladom a hadseregnek. Nurma némi bizalommal tekintett rá. Ezekben a napokban verőfény töltötte be a kis házat.

Ámde, mire Gilgames megegyezett a bokor fejével, beállott a rend uralma.

- Mindegy, halászni azért csak kellett, nehogy közmunkára vigyék az embert.

Csakhogy a nagy, nehéz halakat félre kellett tenni a főbérlőnek. A többi szép halat ingyen átadni Samas-Lamasszi embereinek, akik nem fogadtak el holmi aljahalat, hanem a szépeket válogatták. Ezt is meg lehet érteni, hiszen maguknak tették félre, maguk kereskedtek vele, a közraktárba hitvány keszeget, kárászt szállítottak. Jó volt a munkásoknak az is. A többi, mint említettük, elment erre-arra. Úgy, hogy amikor Gilgames egy-egy hosszú, fárasztó, gyakran egész éjjel tartó húzásról hazament, alig vitt néhány könnyű halacskát Nurmának.

Bizony, keserves dolog volt ez. Megtörtént, hogy vihar lepte meg őket. Recsegett a hajócska, nyögtek, izzadtak az evezősök, a hullámok átvertek a párkányon, sivított a szél, csapkodott az eső. Gilgamesék összeszorított foggal dolgoztak. Örültek, ha a puszta életüket megmentették. Meg a drága hálókat. Ilyenkor nem fogtak semmit. Nurmának meg napokig a szakadozott hálók mellett kellett görnyednie, s javítgatnia meggémberedett ujjakkal.

Gilgames hamar gyanakodni kezdett, hogy ez így nem lesz jó. De ismerjük őt. Tudjuk, Nannar gyermeke volt. Nehezen mondott le a messzeségekről, a fényről, a csodákról. Békés estéken karjára fektette Nurma fejét, simogatta a haját, s nagy halakról, bőséges zsákmányokról, nekilendülő életről, vaskos gyermekekről, boldog elégedettségről beszélt. Nurma nehézkesen lélegzett, s tán már nem is ügyelt Gilgames szavaira. Figyelte a ménében meg-megmozduló magzat apró jeladásait, s közben első hajóútjukra, az arannyal borított templomokra meg a csodálatos szigetre gondolt.

A gátat, ahol megismerkedtek, mindennap láthatta. De ez már nem az a gát volt. Annak talán egyetlen köve sem maradt meg, vagy ha megmaradt, beépítették régen az újba. Ki tudta volna megkeresni, megismerni őket? Ez a gát roppant építmény volt, húsz-harminc gar szélességű alapokon nyugodott, s korántsem olyan karcsú, olyan könnyedén, bájosan ívelő, mint a régi. Félistenek, mahhuk építménye volt, bizonyosan Urukagina, a kőemelő mahhu varázsolta ide, s tette helyükre megmozdíthatatlan kőkockáit. A régi, ó, a régi már el is süllyedt a magasan járó tengerben! Ez pedig konokul, keményen, diadalmasan és feketén állta a görgő hullámok makacs ostromát. Nem, ezt az új, ismeretlen, sőt ijesztő gátat nem szerette nézegetni Nurma.

Méhében szüntelenül növekedett, formálódott a gyermek. Az égboltozaton ragyogó csillagok reábocsátották titkos sugaraikat. Samas fénye megszűrve hatolt át a méhburok piros véredényein. Nannar vonzó sugarai át- meg átjárták minden sejtjét. Gilgames magja, magával vive a lélek parányi, örök székhelyét s egyesülve Nurma sejtjével, burjánzani, bokrosodni kezdett. A sugarak beléjük hatoltak, s a parányi sejtek a maguk eleve elrendelt törvényei szerint ide vagy oda sorakoztak. Különös kis viráglény alakult belőlük, az Ember első formája ezen a földön. Majd új korszak következett, a rejtelmes sugarak ösztönzésére új alak merült föl a piros, meleg homályban. Kopoltyúja volt és vékony, igen vékony idegszálacskája, mint a lándzsahalnak. Újabb százezer vagy millió évek múltak el Nurma méhének világegyetemében, újabb és újabb sugarak hatoltak át a piros falon. A halból, majd gyíkocskából különös, nagy fejű, nagy hasú, hosszú farokkal hivalkodó szörnyetegecske alakult. Új százezer vagy millió esztendők: az ember-halnak még volt úszóhártyája, érzékeny testét még gyenge pikkelyek borították, de Ember volt, olyanforma, mint amilyenek ebben az időben a hajókon jártak, a hálókat vonták, az utakon gyalogoltak, a Világtorony körül sürgölődtek, a Tüzes Hegy óriás szobrai között táncoltak, É-kur főszentélyében eleven szíveket téptek ki, a bástyákon őrködtek, a fehér elefánt előtt térdre borultak. Olyanok, mint akik a Szent Számok titkait magyarázták, a csillagok távolságát mérték.

Újabb százezer vagy évmilliók suhantak el a piros világegyetemben, az időtlenség zárt belsejében. Bibbu, Samas, Nannar, Dilbat, Zabbaténu meg a többiek s azok is, akiket nem láthatott emberi szem (oly távol rohannak a világűr feneketlen sötétségében), tovább szórták egymást keresztező, egymást rontó vagy erősítő sugaraikat Nurma méhének piros falán át. Új korszak következett a megszületését váró gyermekre, aki hunyt szemmel, mellére tett kézzel, fölhúzott lábbal ült a meleg homályban, a váltakozó dolgokról mit sem tudott, az örökkévalóság szelíd vizei ringatták éjjel-nappal. Úszóhártyái, pikkelyei eltűntek. Zárt szemhéja mögött új színek gyülekeztek...

S egy hajnalon elérkezett Nurma órája. A szenvedések, a görcsök, a halál ideje. Új katasztrófa zajlott a méh világegyetemében.

- Ó Gilgamesem, azt hiszem, megérkezett - súgta Nurma az ágyon kuporogva, s rémült boldogsággal meredt a vajmécses libegő lángocskájába. - Szaladj segítségért!

Gilgames aznap nem ment halászni. Berohant a városba, tudós asszonyt keresett. A ház előtt hallgatta Nurma jajkiáltásait, sikolyait, állati hörgését. Nem a jól ismert kedves hangok voltak ezek. Évmilliók mélyéből törtek föl, onnan, ahol az első virágember, az első halember, az első gyíkember vajúdott. Egy-egy világmegrázkódtatás kicsiny visszhangjai voltak Nurma jajkiáltásai, sikolyai és hörgései. Az Ember új meg új alakjának halálos születése ismétlődött meg bennük. Ég-föld megszakadása, csillagok zuhanása, vizek áradása, vérfolyamok ömlése, Nap elsötétülése, új Ég, új Föld támadása. Délelőtt megszületett a kisfiú.

- Mily szép! - duruzsolt a bába, egy kövér, egészséges, bőmellű asszony, amikor fölemelte a sivalkodó kis szörnyeteget a délelőtt világosságában. - De, jaj, milyen különös ez is! - kiáltotta alig palástolható ijedtséggel. - Hiszen nincs úszóhártyája, nem pikkelyes a testecskéje, nem fekete a szeme... És, ó, jóságos Inninni, mi lesz belőled, te szegény ártatlan csöppség!

Behívta Gilgamest, s kifejtette véleményét a világra leselkedő szerencsétlenség természetéről és időpontjáról.

- De azért nem kell csodálkozni - mondta kissé megnyugodva, s a gyermeket az alig pihegő, halálosan fáradt Nurma emlőjére helyezte. - Hiszen te is olyan vagy, ó, Gilgames meg te is, ó, Nurma. Mit várhattunk volna, nem igaz? Így van ez jól.

Elvégezte a csecsemő meg az anya körül szükséges varázscselekményeket, megmosott, kitakarított mindent a házban, s fürgén távozott, hogy egy másik házban világra segítsen valakit, akinek, remélhetőleg, lesz úszóhártyája, pikkelye, egyszóval, aki majd olyan lesz, mint más, tisztességes ember.

Ettől a naptól fogva Gilgames úgyszólván ismét kiközösítettnek érezte magát. Nurma minden percét, minden mozdulatát, érzését, gondját, álmát a gyermek sajátította ki. Szoptatta, fürdette, mosott rá. Legyek elől óvta. Betakarta, a Nap meg ne ártson neki, védelmezte idegen emberek ártó ereje ellen. Ha fölsírt, hozzáfutott, csitítgatta. Bámulta fintorgó arcocskáját, egyenként vizsgálgatta parányi ujját, virágszirom körmöcskéjét. Újra meg újra latolgatta, kihez hasonlít jobban, hozzá-e vagy Gilgameshez. Gyönyörködött picike férfiúi jelvényében, amely különösen fürdéskor volt igen hetyke. Elvitte Inninni szentélyébe, ünnepélyesen bemutatta az istennőnek, áldozott és imádkozott. Töprengett, mi legyen a kisfiú neve.

Itt álljunk meg egy pillanatra.

Emlékezzünk, hogy mind a ketten elkötelezték már magukat a "Gilgames" név mellett. Most azonban újra meg kellett fontolni a dolgot. Mert hátha minden rosszat magára von a gyermek hosszú élete, sőt életei során, ami Gilgamest valaha szomorította? Nem lenne-e jobb mégis az ősidőkben élt nagyapa nevét adni a fiúnak? A nagyapa, Lugalbanda ugyanis Beavatott volt, s örök dicsőségben ül az Egekben mindörökké. Vagy nevezzék Ubar-tutunak? Ez a nagy hatalmú, bölcs király is új meg új megtestesülések dicsőségében részesült, s egyesek szerint tizennyolcezerhatszáz, mások szerint huszonnyolcezernyolcszáz esztendeig uralkodott. Igen ám - vetette közbe Gilgames -, törvény szerint ő, miután Utnapistim örökbe fogadta, ezeket a dicső ősöket valóban őseinek tekintheti. Csakhogy igazi atyja ismeretlen. Utnapistim szerint Nannar gyermeke.

- De hát ki volt Nannar öregapja? - kérdezte Nurma.

Erre lehetetlen volt felelniök még a teológusoknak is.

Több napig tartó heves vita után, amit Gilgames részéről sűrűn szakítottak meg türelmetlen kifakadások és elrohanások, Nurma részéről keserű könnyek és csüggedések, elhatározták, hogy a fiúcskát Ur-Nungalnak fogják nevezni.

Így is lett.

Gilgames ismét nem ment halászni. Ehelyett az elöljáróhoz sietett. Több napi hasztalan ácsorgás után végre bejutott hozzá. Igazolta, hogy a fiúnak ő az apja, Nurma az anyja, s mindkettejük rendelkezik az elengedhetetlen cseréppel. Azt is, hogy halász. Igazolta végül, hogy a nevezett gyermek valóban megszületett.

Végre ez is megvolt. Mehetett halászni. Éppen ideje, mert Nurma a silány táplálkozás következtében alig tudta már szoptatni fiacskáját.

Említettük, hogy Gilgames úgyszólván ismét száműzöttnek érezte magát. Bizony, sokszor töprengett keserű, magányos sorsán... Nurma már nem kérdezgette, mit tervez, mit gondol. Nem volt kíváncsi a véleményeire. Nem akarta hallani az égi eseményekről éneklő csodálatos költeményeket. Nem firtatta már, mikor nézett a varázsgyűrűbe, s mit látott benne. Attól sem félt, hogy Gilgames megszökik, volt már vasnál, bilincsnél biztosabb kötelék, ami idekösse. Mindezek helyett arra volt kíváncsi Nurmánk, mikor megy Gilgames halászni, mennyit fogott, mennyi maradt neki. Meg, hogy nem csapták-e be társai, nem csalta-e meg a mérésnél Samas-Lamasszi embere, a közraktár igazgatója, a katonaság megbízottja és így tovább.

Ezeket a sűrű kérdéseket Gilgames olyan viszolyogva hallgatta, akár a jégverés egyhangú kopogását. Nurma kerekre nyitott kék szeméből egy kárvallott gyermek vádja szegeződött rá. Gilgames fokozta gyors szavainak iramát, díszesebb jelzőket alkalmazott, szebb képeket válogatott. Nurma azonban csak nézte, nézte, szája lebiggyedt, hallgatott. Gilgamesünk érezte, nem hisz neki.

De hogyan állt a dolog a rokonokkal, régi barátokkal, ismerősökkel és szomszédokkal?

Kezdjük a szomszédokon? Ellopták Gilgames silány halait, ellopták az udvar fáinak gyér gyümölcsét, kiragadták a kenyeret a kisfiú kezéből. Loptak kókuszedényt, korsót. Pálmaruhát, vállkendőt. Ellopták Nurma kisded majorságának szelíd tyúkjait. Nem volt nap, hogy Nurma újabb keserű panaszokkal ne fogadta volna Gilgamest.

De nemcsak loptak. Rágalmaztak és csúfolódtak is. "A két pucér" - mondták. "Miféle emberek ezek a Gilgamesék? Vajon nem a királyi palotában lakott valaha ez a halász? Nem onnét lökték ki előbb őt, azután atyját is családostul? Vajon nem Dugarina kertész leánya ez a halászné? Nem onnét szökött meg, fittyet hányva az ősi törvényeknek, az isteni parancsolatoknak, a tisztességnek? No, most megkapták, ami megilleti őket. Nyomorognak."

Így a szomszédok.

Nurma sírt, szégyenkezett, Gilgames hallgatott, és bosszún törte a fejét. Néha maga is megdöbbent saját elaljasodásán. Hiszen azon éldelgett, miképpen ragadja meg ezt is, azt is a hajánál fogva, miképpen keni képét a porba, vonszolja meg érdeme szerint s gázol rá, mint Enki Tiámatra a véres harc végén! Meg azon, miképpen szemléli majd pusztulásukat, ha Nannar dühe kiárad. Miképpen hallgatja kétségbeesett sikolyaikat, halálhörgésüket. Aztán megrázkódott. Hát ide jutottam? - kérdezte szégyenkezve. - Ide jutottam én, Gilgames, aki kétharmad részben isten vagyok? Én, aki Samas-súm-iddinnél tanultam? Nyugalom, türelem! Türelem, nyugalom! A gyűlölet hozzájuk hasonlóvá tesz engem is!

Fölkerekedett, elindult a tengerre.

Halásztársai között jól érezte magát, bár gyakran szorongva gondolt Nurmára. Elképzelte, milyen egyedül van. Bizonyosan szomorkodik. Vágyódik utána. Látta szép metszésű arcát, kék szemét, gyermekes ajkát, s meghatódott. Nurma akkor volt a legszebb, amikor szomorú volt.

Egyszóval: Gilgames a halászok között jól érezte magát. Szerette az erőfeszítéseket, a versengve húzott evezők csikorgását, a harsány, kemény dalt, a hullámok csacsogását, a szél dudorászását, az izgalmat, amikor parancsszóra húzni kezdték a széles körben bezárult hálót, a felszínre bukkanó haltömeg ezüstös csillogását, a kisebb-nagyobb halak rémült cikázását, vad nekirohanását a hálónak... Aztán a hajóba zúduló eleven zsákmányt. A legények rikkantásait, izzadó, fekete arcukat, diadalmas mosolygásukat. Mert amikor a haltömeget a hajóba zúdították, és szemük gyönyörködve válogatta őket, nem gondoltak a bérre, Samas-Lamasszi meg a katonaság vérszopó embereire, az adóra meg, hogy milyen könnyű kiválogatni a nekik megmaradó hitvány keszeget, vörösszemet az elszámolási kulcs alapján. Csak a zsákmányt látták, a vonagló, vergődő, szökdécselő, tátogó, csapdosó zsákmányt. Beletúrtak, fogdosták, dobálták, könyökig vájkáltak benne, mintha csupa lápiszlazuli kincsben, ezüstmarhában turkáltak volna. S mintha ez mind az övék lenne.

Ilyenkor Gilgamesünk boldog volt. Nem gondolt az osztozkodás vad jelenetére s hogy Nurma milyen elkeseredetten hallgat, s milyen vádló-esdeklő pillantással néz majd rá, amikor elébe dobja a silány maradékot: "Ma csak ennyit kaptam!"

Hát a rokonok?

Gilgames egy szép nap, amikor kissé vidámabbak voltak a jobb fogás miatt, elindult Nurmával s a kisfiúval a kert felé, ahol Nurma nevelkedett, s ahol rokonai most is laktak.

Ennek a látogatásnak némi figyelmet kell szentelnünk, mert a halász meg a felesége, karján a világot csodálkozva bámuló kisfiúval, oly tisztán, oly békésen indult erre a látogatásra, mintha templomba indult volna. Igaz, Nurma szíve rebegett egy kicsit a félelemtől, Gilgames is szorongott egy kissé, de azért reménykedve lépkedtek... Hiszen annyi év múlt el már azóta... És elvégre Nurma nem ártott sem a nénjeinek, sem szüleinek, sem azok gyermekeinek, sem a Birodalomnak, sem az örök isteneknek. "Ami az ember előtt jónak látszik, az isten előtt rossz lehet, s ami az ember esze szerint elvetendő, jó lehet az istennél" - tanít a sok évezredes bölcsesség, s ezt tudják Nurma rokonai is. Egy idő óta Szammatu ősz feje, átkozódó karja sem nyúlt ki a sírból, hogy emlékeztesse Nurmát az elkövetett bűnre.

A látogatás mégis legkínosabb emlékeik közé tartozott.

- Hát éltek még? - kérdezte fanyar csodálkozással a legidősebb testvér.

- Igen, a múltkoriban hallottuk, hogy Gilgames hajóstul a tengerbe veszett - újságolta gúnyosan a férje.

- De milyen sovány vagy, Nurma! - kiáltott föl a másik nénje. - Talán nincs mit ennetek?

- Pedig mi sem adhatunk semmit, hiába is jöttél - vágta ki egyenesen a másik sógor, s kihívó tekintettel szurkálta a mereven ülő házaspárt. - A szolgáltatások, az adók... Mi is nehezen élünk.

- Anyánk, atyánk sírját még meg sem látogattad - terelte más tárgyra a szót a legidősebb asszony.

- Miért nem kérsz magadnak valami hivatalt? - firtatta a férje csípősen. - Hiszen atyád kedvence a szentséges királynak! Vagy nem is atyád, csak nevelt?

Ilyen megjegyzések is hangzottak:

- Miért menne Gilgames hivatalnoknak, a halászat sokkal előkelőbb mesterség.

- Vannak, akik szeretik. Gilgames bizonyosan szereti.

- És gazdagon fizet!

Ebben az időben erősen lenézték a halászokat. Bizony, sok-sok évezrednek kellett elmúlnia bánatban, keserűségben, meghasonlásban, vérben, míg a halászok becsületét sikerült kivívni a Kinnereth tava mellett. De hol volt még akkor a Genezáreti-tó! Hol azok az idők, amikor valamirevaló polgár szóba elegyedett halászokkal! Hát még, hogy aki királyi palotában, a Szent Városban élt, tanult, gyaloghintón járt, több mint hat esztendeig egy bölcsnél szívta az isteni törvények és szent titkok ismeretét, halászattal foglalkozott volna!

A kertben, a házban ott járt Nurma édesanyja. Nem aki megátkozta, aki szégyellte. Az meghalt. Hanem aki simogatta, édes gyümölcsöt adott neki, térdén ringatta, megfürdette, Almikának nevezte. A gyékényen ott ült Dugarina, nem az, aki részegen ordítozott a ház előtt, s világgá kiabálta vádjait. Nem, aki fejszét emelt Szammatura, s kiverte az ágyból, az meghalt. Hanem az a másik, a megbecsült és tisztelt férfiú, a délceg kertész, az éneklő, munkálkodó, az istenekben bizakodó. És a nyitott ajtón besündörgött a régi házőrző eb, Nurma térdére fektette pofáját, csóválta a farkát, vidáman dörmögött. A sarokban ott mosdott a régi cirmos macska. A ház előtt a régi fák bólogattak, s kínálgatták a régi gyümölcsöt. A régi ösvény vidáman futott a patak felé, hívta Nurmát. És Nurma bizalommal mosolygott anyjára, büszkén nézte az erős, éneklő férfit, megsimogatta a kutya meleg fejét, és hűséges sárga szemébe tekintett, ölébe csalta a cicát, tépett a gyümölcsből, elindult magányos sétájára, fatáblával a hóna alatt a kanyargó ösvényen, leült a patak partjára...

Fölkeltek, búcsúzás nélkül távoztak.

Az útról visszanéztek.

Gilgames fölemelte öklét a ház felé, s megrázta.

- Majd leszek én még király, ti pedig megfulladtok, s agyaggá váltok - suttogta.

Nurma hallgatott. Szorosan ölelte magához megszeppent fiacskáját. A küszöbről ősz anyja nézett utánuk, s ugyanúgy emelte rájuk csontos, szikkadt, szakadozott úszóhártyás kezét, mint Gilgames a házra. A kert végéből botladozva, részegen törtetett elő Dugarina. Arca ijesztő volt. A házból ellenséges tekintetek kései meredeztek. A házőrző kutya vadul rontott rájuk, csaholva szórta gyalázkodásait. És a macska felgörbítette hátát, köpködött.

Gilgames, a halász meg Nurma, a felesége, karján a siránkozó Ur-Nungallal, szótlanul bandukolt a kikötő felé.

Otthon Nurma leült és sírt. A kisfiú enni kért. Nurma nem is hallotta. Gilgames mellé ült, simogatta, csókolgatta. Nurma észre sem vette.

- Majd az én rokonaim - bizonygatta Gilgames dühösen. - Majd elmegyünk hozzájuk. Majd az én rokonaim! Majd Szabitum, majd Si-lu-dárat! Majd Lugal-anna-mundu! Meglátod, ők szeretni fognak. Ők mások. Majd meglátod.

- Ők is csak olyanok - legyintett Nurma keserűen.

Aznap a gyermek sokat sírt, de Nurma nem törődött vele. Gilgames etette meg, fektette le. Nem szóltak egymáshoz. Lefeküdtek, s úgy tettek, mintha aludnának. De mind a kettő elmerült végtelen, hideg, borzongató magányába. Testük-lelkük megfagyott.

Az élet folyt tovább. Gilgames halászott, Nurma meg sem nézte a hazahozott zsákmányt. A szomszédok tovább lopták, csúfolták, rágták őket. Az élet folyt tovább. Samas-Lamasszi meg a hadsereg vérszopó emberei, az adószedők s a bérlő felügyelője könyörtelenül válogatták, mérték, visszadobták a halakat. Az élet folyt tovább.

Gilgames ez időben, ha ráért, szívesen beült egy csónakba, s messze kievezett a szabad tengerre. Mikor távol volt a parttól, hanyatt feküdt. Nézte a fellegeket, a hullámokat, a sirályokat. Nézte a gát sötét, hosszan elnyúló kőtömegét, a lapos, zömök rakpartot, a várost. Nem gondolkodott a sorsán. Nem töprengett Nurma nehéz szerelmén. Nem éldelgett a kisfiú csacsogó szavain. Csak feküdt, nézte a fellegek vonulását, a tengert, a sirályokat, az olyannyira megváltozott gátat, a rakpartot s a várost. A tenger, a felhők, a sirályok nem változtak.

Levette gyűrűjét, lótuszülésbe telepedett, a kristályba bámult.

Látta Utnapistimot vándorbottal a kezében. Látta a kocsmában rablók között, amint szelíden magyaráz. Látta az öngyilkossági terveket szövögető kocsmárost. Látta atyját a birtokán, a felügyelőt karón ficánkolva. Látta Lugalt bronzzal, elefántcsonttal borított föld alatti lakosztályában, ahogy a gyékényen ült, keze söröspoharat forgatott, sovány, kemény arca előremeredt, ferde metszésű, sötét szemét a terem falára függesztette, vékony ajkát összeszorította, mintha kínok gyötörnék, vagy roppant súlyokat igyekezne fölemelni. Látta a Niszir-hegyet is, a mérhetetlenül megsokasodott munkások nyüzsgő tömegét, a Világtorony égnek törő, iszonytató méretű falait. És látta Héát a föld alatti szegényes kis lakásban. A levágott kéz megint sajogni kezdett. Mert itt álljunk meg egy pillanatra. Héa már nem a sugárból-hangból teremtett leányka volt. Az a Héa meghalt. Akit most látott Gilgames, egy fésületlen, szakadt szoknyájú, vastag, formátlan, nyűtt asszony volt. Ha nem viselte volna nyakán a régi ékszert, bokáján a kedves lápiszlazuli karikát, Gilgames meg sem ismerte volna. Három kisebb-nagyobb gyermek nyűglődött rajta, körülötte. Héa arca türelmetlen volt. Harag torzította el. Fölemelte kezét, mire a gyermekek riadtan hátráltak. Aztán leült és szembenézett Gilgamesünkkel. Könyökét a térdére, állat az öklére támasztotta, szemöldökét összevonta, sötét szemét mereven Gilgames szemébe szögezte. A szeme a régi volt! Ugyanaz a bársonyos, kútmély szem, amelyben valaha Nannar fénye csillogott. Ajka ugyanaz a duzzadt, gyümölcsre emlékeztető édes ajak. De csücskein két mély, keserű árok húzódott. Gilgames megijedt. Elfordította a gyűrűt. Úgy érezte, mintha a kútmély, bársonyos, sötét szem látta volna őt. A gyümölcsajak megvonaglott, mintha énekre vagy csókra akarna nyílni.

Aztán megerősítette szívét, s megint a kristályba tekintett.

Héa vagy inkább az az asszony, most is úgy ült, úgy könyökölt, úgy nézett, mint az imént. Vajon mire gondolhat? Férjére, a hősre, akinek kardmarkolata a kulcsoskeresztre emlékeztetett? Arra, hogy mit vásároljon ebédre? Új, csinosabb pálmalevél szoknyájára, amilyen az a régi volt a Nannar-fényben fürdő teraszon? Vagy éppen őrá, Gilgamesre?

Az asszony lassan fölkelt, a szoba mélyében álló Inninni-szobrocskához lépett, elrendezte az istennő lábai előtt nyíló virágokat, megigazgatta az örökmécset. Ahogy lehajolt, Gilgames látta duzzadt, formátlan lábikráját, széles csípőjét. Csak a lába volt éppen olyan kicsiny, gyermekes, mint azé a meghalt Tücsöké. A bokaperec gyöngéden fogta át, mint valaha Gilgames ujjai.

Aztán ujjára húzta, tenyere felé fordította gyűrűjét, sóhajtott, s megragadta az evezőket. Mikor partra szállt, ismét nyugodt volt s kemény. Megcsókolta, megsimogatta a mélabús Nurmát, ölébe emelte a kisfiút, dúdolgatott neki. Esze a következő halászaton járt. Rendbeszedte tennivalóit. Latolgatta, milyen időt várhatnak, honnét fúj a szél. Lassan-lassan bizalom virágzott ki szívében. Menekülő delfinbe vágta szigonyát, s vadul küzdött vele. Hatalmas tonhalat emelgetett, polipot darabolt, karhosszúságú rákokat dobált egy fonott kosárba, lapáttal méregette az apróhalat. Énekelt.

Ur-Nungal tátott füllel és szájjal hallgatta nyers halászdalát, Nurma meg a tűzhöz ment, hogy eledelt készítsen.

Ismét elérkezett a pihenés napja, s ismét több hal jutott a fogásból. Gilgames, a halász és felesége, Nurma, ismét vidámabbak voltak.

- Most pedig vedd a kisfiút, ó, Nurma, elmegyünk az én rokonaimhoz. Hadd ismerjenek meg, hadd szeressenek. Rád fér. A tieid sértegettek, kinéztek maguk közül. Felejtsd el őket.

Fölkészültek, elindultak. De előbb még ellátogattak a Szent Városba, hogy Inninni szentélyében imádkozzanak.

Gilgames hasztalan kereste a régi templomot. Hasztalan rohanták meg a régi emlékek. Itt valaha magas oszlopcsarnok volt, most zömök, vaskos pilléreken alacsony kerengő futott a helyén. Itt meg egy kis halastó csillogott hajdan, szeretett ülni a peremén, fél napig is elnézegette a szelíden sereglő, tátogó aranyhalakat. Kölest szórt nekik. Most nem volt medence, nem voltak aranyhalak. Széles kőfal emelkedett a helyén. Ott meg lépcsők vezettek fölfelé egy magasabban fekvő virágos udvarra. Most nem volt lépcső, nem volt virágos udvar. Épület állott az udvar helyén, súlyos, szürke épület. Valami új szentély. Emitt kapu nyílott valaha, itt járt a lovaglótérre. Most nem volt kapu, nem volt lovaglótér. Kővel borított széles udvar terült el, a megnövekedett Anu-szentély hatalmas udvara. Amott meg az Ősök Oszlopa állott, vajon megvan-e még? Megvolt. De új épületek tekintettek reá komoran, hallgatagon, szürkén.

Sokáig tévelyegtek egyik udvarból a másikba, egyik kapun ki, a másikon be. Gilgames ösztöneire bízta magát. De azok minduntalan megcsalták. Lába készségesen vitte a régi utakon, de az új utak nem egyeztek a régiekkel. Meg-megállt, elgondolkozott. Merre futott azon a sugaras éjszakán, amikor a csengő éneket üldözte? Hol lépkedett át udvaron, hol tekintett árkádok rejtekeibe, hol fordult be kapun, hol szaladt föl lépcsőn, kettesével véve a fokokat? Melyik teraszon várta a sugárból-hangból teremtett leányt? Hol járt-kelt Ummu-tábattal, a halk szavú udvarias tanítóval? Hol ripakodott rá a goromba tornamester? Hol csattogott összemért kardjuk, hol futott a homokon a szájtátók csodálkozása közepette? Hol köszöntötték a kapuőrök, amikor betért a kéribbuk által védett palotakapun?

Minden más volt, minden megváltozott. A régi palota ugyan megvolt, de más ábrázatot öltött. A régi kéribbuk merev mosolyú arca most is rájuk tekintett, de más kapukat őriztek. Az épületek laposak, alacsonyak, roppant vastagok voltak. A szentélyek és lakószobák, a folyosók és a tanácskozótermek a földbe süllyedtek, széles, szilárd lépcsőkön kellett leszállniok, hogy bejussanak. Fény csak a föld színén nyíló hosszú ablakokon hatolt be.

Inninni szentélye több mint kétszerese volt a réginek. De az istennő képe a régi. Ez előtt hajtott térdet Gilgames, amikor Héát kereste. A szentély vastag, szögletes oszlopait dúsan borította arany, a falakat színes cserép, a mennyezetet elefántcsont. Díszesebb, méltóságosabb, de ridegebb volt a régi szentélynél. Az örökmécs piros lángocskája úgy pislákolt benne, mint valami roppant méretű sírboltban, ahol istenek és istennők alusszák örök álmukat, s minden oszlop mögött, minden fülkében, minden zugban mintha elporladt szeretők, örök álmú anyák, koszorús leányok nyugodnának.

Lábujjhegyen lépkedtek a szentély korlátjához, hogy az imádkozó híveket ne zavarják áhítatukban. Letérdeltek egy-egy imadeszkára, buzgón imádkoztak. Legalább Nurma azt hitte, Gilgames imádkozik. Holott a régi szentélyben járt. Nannar-fényes éjszaka küldte be vörhenyes sugarait az ablakon, csillogott a karcsú oszlopok aranyozásán, a padló mozaikkövein, Gilgames oszloptól oszlophoz lépkedett, meztelen talpa nesztelenül surrant a hideg kövön. Gilgames is azt hitte, Nurma imádkozik. Holott azon töprengett, miből fogja fölnevelni második gyermekét, akinek sejtbokrétáját a méhében hordozta, hiszen ezt a nagyobbikat is alig tudja táplálni, aki itt bámészkodik mellette a korlátnál. "És Gilgames azt mondta, én király leszek, ti pedig megfulladtok, és agyaggá váltok! Ó, bolond, bolond! Éhen fogunk veszni! Miért adsz megint gyermeket, ó, Inninni, hiszen Gilgames nem tud gondoskodni róluk!" - kesergett magában Nurma.

Amikor kimentek a szentélyből, Gilgames akaratlanul a királyi palota felé indult. De észbe kapott. Hisszen Utnapistimék a Naggár-maggari utcában laknak!

A Kerékgyártó utcában alig változott valami. A régi házak még álltak, bár csúfosan megkoptak, sőt itt-ott be is dőltek. De akár bedőltek, akár nem, mindenütt műhelyek tátogtak bennük, minden műhelyben kereket gyártottak a mesterek, a segédek és az inasok, minden műhelyajtóban kocsisok, hajcsárok tereferéltek, vitatkoztak, köpködtek és röhögtek. Minden műhelyajtón kalapálás, csilingelés meg sűrű füst kavargott az utcára. S végig az utcán kereket gurítottak vagy cipeltek a műhelyek felé.

Gilgames, a halász meg Nurma, a felesége, karján a kisfiúval, szótlanul iparkodott ama bizonyos ház felé, ahol Utnapistim családja meghúzódott. Fölkapaszkodtak a rozoga lépcsőkön. A belső udvart övező emeleti tornác fakorlátjai itt is, ott is letöredeztek, isteni csuda, hogy a futkározó gyermekek nem zuhantak a mélybe. Az ajtók tárva voltak a melegben, vad káposztaillat zuhogott ki rajtuk büdös vízesésként. De a keresett lakás ajtaja zárva volt. Gilgames fölemelte a kopogtatót. Most, most fog kilépni a tiszteletreméltó idős hölgy, vállkendőbe rejtve fonnyadt emlőit, most kiált föl örvendező hangon: "A mi Gilgamesünk tisztel meg bennünket? Héa mondta, hogy eljön..."

De a küszöbön a mosolygó Si-lu-dárat állt.

Bizonyos, hogy Atra-Hasis családja nem úgy bánt velük, mint a néhai Dugarináé. Itt nem csodálkozott senki, hogy még élnek, nem forgatta a szemeit, hogy milyen soványak, nem kérdezte, miből tartják el a kisfiút, nem csúfolódtak, hogy a halászat szép mesterség (van, aki szereti), sem azon, hogy miért nem kér Gilgames hivatalt. Arra sem figyelmeztették őket, hogy hiába szeretnék pótolni sovány keresetüket az övékből. Kutya nem szórt rájuk gorombaságokat, macska nem köpködte meg őket.

Ellenkezőleg: Szabitum megölelte, megcsókolta Nurmát, megsimogatta az arcát. Lugal-anna-mundu mirszuért, sörért szaladt. Si-lu-dárat hellyel kínálkozott, s megkérdezte, hogy szolgál az egészségük... Gilgames meghatottam telepedett közéjük, diadalmasan tekintett tartózkodóan mosolygó feleségére. A kisfiú mirszut majszolt Lugal-anna-mundu ölében. Mindnyájan ittak a sörből. Szabitum sajnálkozott, hogy Atra-Hasis nincs idehaza. Lugal-anna-mundu mulatságos módon mesélte el a két katona szereplését, a cselédleány borzasztó sorsát és szökését. Si-lu-dárat bölcsen mosolygott.

És Gilgamesünk mégis észrevette, hogy Nurma becsukódott, mint a kagyló. Ekkor szorongás, majd megfoghatatlan harag fogta el. Gyűlölte Nurmát.

- No, ugye, itt egészen másként bántak velünk? - kérdezte támadó hangon, amint a kerekekkel gurigázó hajcsárok meg kocsisok között kifelé iparkodtak a Kerékgyártó utcából.

Nurma hallgatott.

Odahaza is hallgatott. Csüggedten ült a gyékényre, kedvetlenül etette meg az álmos Ur-Nungalt, azután ő is lefeküdt, anélkül, hogy evett volna. Gilgamesünk, visszafojtva indulatait, mellé húzódott, megkísérelte szóra bírni.

- Milyen nyugodt, okos asszony Szabitum anyám. Úgy bánt veled, mint a húgával. Hasonlít is hozzád - magyarázta. - És milyen kedves volt Lugal-anna-mundu! Ölbe vette a kisfiút, mirszuval etette...

Ekkor könnycseppek hulltak a kezére. Forró, kövér könnycseppek. Nurma sírt.

- Nurma, te sírsz? Mi történt? Mi bajod? Ki bántott? - firtatta rémülten, egyszersmind csüggedten Gilgames. Mellére vonta Nurma fejét, simogatta arcát.

Nurma zokogott.

- Miért vittél oda? Miért kényszerítettél? Miért engedted, hogy meggyalázzanak?

Ez bizony elképesztő volt. Gilgames szorgosan kutatott elméjében, ki mivel alázhatta meg Nurmát. De a legszorgosabb kutatás is eredménytelen maradt. Hiszen Szabitum nyájasan megölelte, megcsókolta, megsimogatta Nurmát, édes lányának nevezte. Lugal-anna-mundu félretette csúfondáros szavait, mulatságos, okos, vidám volt. Si-lu-dárat bölcsebben mosolygott, mint valaha.

Nurma azonban fojtott indulattal, mondhatnók: gyűlölettel nézte Gilgamest. Ezek gőgös, előkelő emberek - hüppögte -, titokban megvetik, lenézik őt. Szabitum úgy figyelte minden moccanását, mint ölyv az egeret. Lugal-anna-mundu sértő szavakat mondott, fölemlegetve a régi időket, amikor Nurma magányosan járt a mezőn, fatáblát olvasott egy óriás páfrány alatt... S miért hajtogatta, hogy el kell költözniök a vén házból? Hogy tisztességes föld alatti lakásra kell szert tenniök? Miért? Azért, mert éreztetni akarta, hogy: no, te megvetett kertészlány, hogyan mégy te föld alatti lakásba, amikor nekünk is nehéz... Igen, Si-lu-dárat kedves volt, ő legalább nem szólt semmit, csak mosolygott, de a két nő! Nem, Nurma soha többé nem teszi be lábát hozzájuk. Elég volt!

Csodálkozva állhatnánk a zokogó, vérig sértett Nurma fölött, ahogy Gilgames is csodálkozott, ha nem tudnók, hogy Gilgamesünk fáradozása már eleve kudarcra ítéltetett a sors által. Mert a nők természetüknél fogva gyűlölik egymást. Gyűlöletüket burkolhatják ideig-óráig barátságba, udvariasságba, kedvességbe, közös érdekbe, vallásos szemforgatásba, még rajongásba is. De nem létezővé nem tehetik. Mint a szukakutyák, mint a macskák, mint a kancanyulak: egymásra vicsorognak, egymásra rontanak, tépik egymást, gyakran nemcsak finom, alig észrevehető szavakkal, célzásokkal, hallgatással, esetleg dicsérettel, hanem valóságosan, kézzelfoghatóan, egymás hajába ragadva, egymást cédának, rongynak, szajhának, rondának, ferde sarkúnak, csámpásnak, szakadt szoknyájúnak, mocskosnak, libának s egyéb megvetendő állatnak nevezve. Férfiember csodálkozva áll e feneketlen, elmúlhatatlan, szépíthetetlen gyűlölet előtt.

Íme, az ember többféle lényből tevődik össze. Nyílik benne virágállat, virágsejt, úsznak benne fagociták s egyéb egysejtűek. Tekergőznek benne férgek - gondoljunk csak a belekre. Minden érintésre, fényre, szagra, hősugárzásra giliszták rándulnak benne össze: az idegek ganglionjai. Él benne rovar: az emberi agyvelőtől, a lélektől és a tudattól függetlenül működő paraszimpatikus rendszer. És él maga az Ember, befelé végtelenül, kifelé határtalanul, akinek mindez szolgája.

De a nőben, úgy látszik, még egy hatalmas, erőszakos lény is él, egy tömlőállat: az anyaméh. Ezt a mohó, falánk, örökké zsákmányra leső, örökké az éhség kielégítését követelő, csillangóival emberi sejtek tömegét befelé söprő, értelemmel, érzelemmel nem fékezhető s nem szelídíthető őslényt, ezt a kegyetlen tömlőállatot minden nő a testében hordozza születésétől haláláig. Ez uralkodni, élni, terjeszkedni, falni és szülni akar. Ez egy zárt kozmosz, világkorszakokat rejt magában.

Bocsássuk ezt a külön világot, ezt az erkölcsöt, hitet, megfontolást, rendet értelmet nem ismerő coelentarátát a társadalomra. Adjunk uralkodói pálcát a nőknek, akik testükben hordozzák, s ha le akarják győzni, az is baj, ha hódolnak neki, az is? Szolgáltassuk ki magunkat a nőnek, aki maga is kiszolgáltatja magát neki - s ha nem, annál veszedelmesebb? Vessük alá fejünket a tömlőállatok tömegének, amely a maga kegyetlen akaratával szívbajt, ideggörcsöt, százféle nyavalyát támaszt bosszújában, gyilkost és öngyilkost nevel, vadállatot és sziszegő kígyót, megveszekedett tyúkot, jó esetben ostoba libácskát az Anut szívében hordozó nőből? Ó, balgatag Gilgames: ő ebben a pillanatban, amikor Nurma, fejét a mellére hajtva, elkeseredetten zokogott, tudta, hogy a nők őrültek. De nem tudta, miért. Később sok sorscsapást, nyomorúságot, veszedelmet és kínszenvedést kellett emiatt elviselnie... De, ismét mondjuk, ne rohanjunk túlságosan előre. Eleddig csak egy asszony átkozta meg Gilgamest: Szammatu. Majd eljön az idő, amikor anyák és ifjú nők serege fogja átkozni őt... De, újfent mondom, ne rohanjunk úgy előre!

Gilgames tehát ült, és csüggedten bámult vajmécse világába. Nurma zokogott. A kisfiú csendesen szuszogott ágyán.

Végezetül addig csókolgatta, simogatta, becézte Nurmát Gilgames, míg a szegény asszonyka megnyugodott. És amikor Gilgames századszor is biztosította, hogy nem szökik meg, nem vágyakozik régi életébe, Nurmát pedig különbnek tartja az okos, nyájas Szabitumnál, a fürge, szépséges, de korallként ágasbogas, tüskés, csillogó Lugal-anna-mundunál, sőt magánál Istárnál is, könnyesen odaadta magát neki, miközben megvallotta, hogy méhe a második gyermekkel áldott.

Gilgamesünk ismét nagyon boldog és erős volt. Ki állhat meg Gilgames előtt? Hol a kapu, amely elég magas lenne számára? Miféle halászatbérlő, miféle felügyelő, igazgató, adószedő foghatna ki rajta? Hol a hal, amit ki ne vonszolna hálójával? Hol a delfin, amit első pillantásra meg ne szigonyozna?

Reggelre kelvén énekelt, fütyörészett, kisfiát a térdén lovagoltatta. Újra meg újra megfestette Nurma előtt a jövőjüket. De akárhányszor festette is, színei szürkék voltak a megvalósulás felé rohanó álomhoz képest. Észre sem vette, hogy Nurma kedvetlen, hallgatag, sőt szomorú.

Halászat előtt betért a bandához a kocsmába. A tágas, sötét helyiségben egymás hegyen-hátán tolongtak Szabitu istennő fiai: halászok, tengerészek. Ágáltak, ültek, vitáztak, verekedtek, daloltak, tanácskoztak. Bételdiót rágtak, köpködtek. Ittak. Veszedelmes kalandjaikat mesélték. Tengeri kígyókat emlegettek, amelyek egy-egy háromsor-evezős gályát könnyedén lenyelhettek volna (saját szemükkel látták). Hajókat, amelyek evezők és legénység nélkül szélsebesen haladtak ismeretlen tájak felé. Tonhalakról regéltek, amelyeket két hajóba kellett fektetni. Húzásokról, amelyeken elszakadtak a hálók, zsákmányról, amiből a régi jó világban egy álló esztendeig élt az egész bokor. Polipokról, amelyek hajókat öleltek s húztak a mélybe.

Gilgames Pucér mellé telepedett a gyékényre, sört ivott, s elmesélte hajózását az arannyal borított templomok városába. Beszélt a főszentély mennyezetéig érő istenszoborról, az aranylovakról s az aranydelfinekről. Tátott szájjal hallgatták, bár egy szót sem hittek belőle. De hiszen nem is azért hallgatták.

- Ma jó húzásunk lesz, érzem! - rikkantott Gilgames. - Ma megkeressük az egész esztendőre valót. Tudjátok meg, hogy a feleségem áldott állapotban van. Inninni megáldott. Gyerünk!

Lelkesedéssel itták ki sörüket, s a pohos kocsmárosnak meghagyták, vésse tartozásukat a többihez. Gilgames dalolt. Ha nem értette is Nurmát, boldog volt.

Így játszott a tenger Gilgamessel, a tengerésszel. Hintáztatta föl, le, föl, le... Ő erősen kapaszkodott a csónakba. Mindenáron olyan akart lenni, mint más halászok.

Csakhogy vigyázzunk, be ne hunyjuk a szemünket.

Tudta-e Gilgames, hogy mit kohol Nannar? Érezte-e még alattomos, szívó sugárzását, a rejtelmes csiklandozást agyában, zsigereiben, a pattanásig feszülő szorongást szívében? Ha lemondott is merész utazásairól, a távoli országokról és tengerekről, ha megelégedett is az apró hallal, amit a szűk öböl s a hatóságok juttattak, ha nem akart is élni veszedelmes mahhu tudományával, ha nem tört is hatalomra s nem kívánta többé fölépíteni Lugal Világtornyát, vajon nem gyötörték-e megfoghatatlan vágyak? Nem vonzották-e ködös, sugárzó messzeségek?

Nem feküdt-e néha álmatlanul az alvó Nurma mellett, égő szemmel nézve a vajmécses lángocskáját? Nem tört-e ki néha indulatosan, maga sem tudva, miért? Nem káromkodott-e, nem rángatta-e türelmetlenül az összekeveredett hálót, nem csapta-e földhöz a harapós halat, nem kötött-e mogorván valamelyik társába? Nem hallgatott-e komoran odahaza, nem csúfolta-e Nurmát? Nem verte-e meg a kisfiút, ha nyűgös volt, ha levizelte a szoknyáját? Nem döngette-e ököllel az ajtót, nem ripakodott-e Nurmára, amikor, szokása szerint, kétszer-háromszor is megkérdezte, mit mondott Gilgames, noha hallotta?

Gilgamesünk tudta, mit kohol Nannar. Ezt nem is kell bővebben magyaráznunk vagy indokolnunk. Hiszen ebben az időben már minden gyermek tudta. Sőt, mint láttuk, tudták a hangyák is. Hogyne tudta volna Gilgames, Utnapistim fia, Nannar gyermeke! Csak az a kérdés: félt-e tőle.

Nem félt. Ezt sem kell bővebben magyaráznunk, indokolnunk. Hiszen ebben az időben senki sem félt, legföljebb Lugal meg a hangyák. De hogy félt volna Utnapistim nevelt fia, Nannar gyermeke? Tökéletes biztonság érzése töltötte el, akárcsak Utnapistimot. Tudta, le fog szakadni az ég, csillagok hullanak, föld reng, tombolnak a tűzhányók, kiáradnak a tengerek, és világrészeket nyelnek el, hegyláncok hasadnak meg, s új hegyóriások támadnak, beteljesedik a szent iratok valamennyi borzalma - de ő, Gilgames és mindazok, akik vele vannak, bántódás nélkül kerülnek a túlsó partra. Miért? Hogyan? Ezt nem tudta, de nem is kérdezte. Mahhu tudományában bízott? Nem. Hiszen mahhuk serege fog elveszni. Utnapistimban? Dehogy. Sohasem kérdezte atyját, miképpen vélekedik a menekülés módjairól. Hiába is kérdezte volna. Atra-Hasis nyilván csak ezt mondja vala: "Majd Enki a kellő időben megsúgja, mit tegyek. Értelemmel hiába is keresném a módját. Hiszen ezt teszi Lugal!"

Igen, érezte, nagyon is érezte Nannar szívós, alattomos sugárzását, elviselhetetlenül bizsergett az agya, csiklandoztak a zsigerei, szorongott a szíve, különösen, amikor Nannar teljes nagyságában tündökölt, s kocsikeréknyi korongja izzón vicsorgott az égről. Ilyenkor ő sem tudott aludni, akár Nurma s még sok-sok százezernyi asszony. Elnézte a Vörös Kígyót, az Égi Gyíkot, amint besandított a ház nyitott ajtaján, s remegő vöröses fénybe vonta a szoba tárgyait. Vagy lebámult a tengerre, rábocsátotta tüzes vaséhoz hasonló fenyegető fényét, megborzongatta a hullámokat, belekapaszkodott a megfoghatatlan víztömegbe vonzásának számlálhatatlan karmával, fölemelte, mintha magához akarná vonni, ki akarná inni, mintha meg akarná mérni, hogy a kellő időben elbánhasson vele. Ilyenkor Gilgames letette az evezőt, eleresztette egy pillanatra a hálót, abbahagyta a megkezdett mondatot, elnémította ajkán a harsogó dalt, s föltekintett reá. Szemügyre vette három jeges fényű szemét, tátott torkát s éles fogait, hátára kanyarított csipkés farkát, vasas fényben izzó, duzzadt pofáját.

Igen, merész utazásairól lemondott. Megelégedett a hitvány hallal is, amit a szűk öböl s a hatóságok még szűkebb marka nyújtott. Egy-egy jó fogás boldoggá tette. Bizakodott a jövőben. Izgatottan várta az új gyermeket, nem aggódott miatta, mint Nurma. Könnyen vette a jövőt, talán mert ismerte rendkívüli képességeit: tudományát, ügyességét vívásban, lovaglásban, futásban, s hogy külsejére nézvést is más, mint a többi ember. Bárcsak Nurma is ilyen könnyen vette volna, bárcsak ő is rá merte volna bízni magát a szívében lakó Anu bölcsességére! De mindegy. Gilgames óriási türelemmel, bivaly szívóssággal tűrte az élet apró-cseprő szurkálásait, csipkedéseit, bár gyakran égett tőlük a bőre. Olykor csakugyan kitört, ököllel döngette az ajtót, levágta az evezőt, rángatta az összegabalyodott hálót, lecsapta a harapós halat, sőt megverte a nyűgös gyermeket. Még Nurmára is ráripakodott, amikor, szokása szerint, kétszer-háromszor is megkérdezte, mit mondott. Legyünk egészen őszinték: nemegyszer félrevonult, leült egy kőre, egy kidőlt tuskóra, s tenyerébe fogva fejét azon töprengett, hogy világgá megy. Mint hajdan, gyermekkorában, csónakra ül, fölkapaszkodik egy hajóra, azután: béke veled, Nurma, béke veled, Ur-Nungal, béke veled, te szegény sajnálni való kis ház, te megszokott, szűk udvar, ti ismerős gyékények, ágyak, kókusztálak és cserépkorsók, ti ellopatásra ítélt tyúkok! De ilyenkor megforgatta gyűrűjét, belenézett, s látta, amint Nurma szomorúan üldögél, maga elé bámul, a kisfiú hozzátörleszkedik... és lemondott a szökésről.

Életének ezeket a mélypontjait, amikor senkinek-semminek érezte magát, vidám föllendülés követte. Bízott a jó fogásban, bízott a jó időben, bízott magában, bízott társaiban, a minden hájjal megkent, dörzsölt halászokban.

Mindazonáltal két ízben majdhogynem megszökött.

Első ízben halászcimboráival dorbézolt. Egyik kocsmából a másikba mentek, ittak, hősködtek kalandjaikkal, a nők körül elkövetett férfiúi tetteikkel. Majd, ketten maradván Pucérral, végigjárták az éjszakába merült kikötőt, énekeltek, botjukkal a raktárak kapuit verték. "Szép az élet, szép a szabadság! - rikoltotta Gilgames. - Nem megyek vissza többé Nurmához! Engem ne vádoljon örökké a szeme!" Pucér helyeselt. Ajánlotta, nézzenek el valamelyik papnőhöz. Gilgamesünk előtt ekkor megjelent a régi kis papnő képe, amint leborult előtte, lányos dereka, asszonyos domború csípője, simán csillogó válla, karja, a gyékényre omló fekete fürtjei s a közéjük font gyöngyök és virágok. Újabb kocsmába léptek, datolyabort ittak. Tanakodtak, melyik papnőt keressék meg Inninni kolostorában a városszerte ismertek közül. Pucér egy nagy, kövér, mély hangú, nevetős, borissza papnőért lelkesedett. Gilgames az ő kis papnőjét emlegette.

- Várj - tanácsolta Pucérnak. - Megnézem, mit művelnek a kis lotyók.

Belenézett a gyűrű kristályába. Megszabadította magát a kocsmában iddogáló, beszélgető vendégek zavaró zajától. Erősen a papnőre gondolt.

S íme, a szivárványszínű körben megjelent egy szűk szoba képe, abban is egy összetúrt ágyé, azon is a papnőé. Nem egyedül. Nagy testű, igen kövér, fekete pikkelyes férfiú hevert vele. Gilgames megismerte Samas-Lamasszit. Ugyanazt, akinek megbízottai lenyúzták a halászok bőrét. Gilgames dühe forrni kezdett, ámde uralkodott magán. Végignézte a már ismert jeleneteket. Mindazt, amiről azt hitte: csak ő tapasztalta, csak ő élte meg, csak vele művelte a kicsi papnő. A derekasan iskolázott csókokat és simogatásokat, az ölelések sokféle módját. Nézte, amint a nő a földön feküdt, Samas-Lamasszi ölébe tette fürtös fejét, s mesélt neki - nyilván az erdei tisztásról, a pálmaházról, a nyilazó kisfiúról, a ház előtt majomfogat fűzögető kislányról s a kotnyeles majomról. Látta, ahogy énekelt. Nyilván a piros virágról és Samas gyilkos sugarairól. Figyelte, amint táncolt, s mámoros arca rámeredt a táncában gyönyörködő férfiúra. Nyilván ezt kérdezte tőle: "Tetszik? Tetszik ez neked, ó, cédrusfám?"

Undorral befordította a gyűrű kristályát, s így szólt:

- Elég volt, ó, barátom és testvérem, Pucér. Hazamegyek. Nurma aggódik értem, s a kisfiú sírni fog, ha reggel nem lovagoltatom a térdemen.

Hazament.

A másik alkalommal kieveztek a tengerre. Lelkét sivár magány ülte meg. Hová menjen, merre forduljon az üres világban? Ó, Atra-Hasis házában szép élete volt! Lépcsők, teraszok, vívócsarnok, lovaglótér, futópálya! Az asztalfőn Szabitum nyájas arca. Lugal-anna-mundu csúfondáros, szép szemei. Si-lu-dárat bölcs mosolya. Ummu-tábat halk, udvarias hangja, mély tudománya. Agyagtáblákon sorakozó varázsjelek, kinyíló Ég, ragyogó aranyfény. Misztériumok, csodálatosan gördülő versek, mint a tenger örök hullámai. Ó, a királyi palotában szép élete volt!

Hát gyermekkorában? Hajócskák a tiszta vízen, madarak és gyümölcsök a fákon, óriás sárkányok a mocsárban. Kis ház, anyja ízléses ételei a kókusztálakban. Kis szentély, Lugalbanda meg Ninszun virágokkal díszített szobra, tömjénfüst nehéz, édes illata. Vidám esték, éneklő katonák, hőstetteiket mesélő hősök, távoli városokban megfordult utasok, idegen partokon járó tengerészek. Anyja simogató keze, amikor álomra hajtotta fejét. És álmai, álmai, amelyekben megjelent Istár, lepkeujjával megsimogatta szemét-száját, lebbenő fátyola meglegyintette ágyékát. Ó, gyermekkorában szép élete volt!

Sóvárgott a kis ház és anyja után. Az a kis ház, az a szentély, az a tömjénfüst megvolt még. A királyi palota, Atra-Hasis lakosztálya, a családi asztal elmúlt örökre.

Gilgames belenézett a gyűrű kristályába. A szivárványos körben pedig, íme, megjelent Risat-Ninlil, a papnő. Igen, ott állott a kis ház küszöbén, kezét a szeme elé emelte, s bámult. Mintha figyelné az utat, amerre egykor elügetett Utnapistim hasadt patájú kis lován, háta mögött a vállába kapaszkodó Gilgames fiúval. Mintha várna valakit. Mintha az óriás páfrányok sorát ügyelné: nem bukkan-e föl közöttük egy ló, hátán a Gilgames fiú. Picinyke volt az alak, de Gilgames elszoruló szívvel látta hajlott vállát, véznaságát, esettségét. Megpillantotta arcának megnyúlt vonásait, sőt szeme s ajka körül a picinyke ráncok pókhálóját is. Ez volna Risat-Ninlil, a papnő? Az álomfejtő? Víg katonák nevető társa, fáradt utasok megpihentetője? Hol a régi Risat-Ninlil? És kit vár? Talán betévedő, elkeseredett utast, akinek már minden mindegy?

Kíváncsi volt a ház környékére is. A fénykörben lassan elvonultak a mocsarak, a fák, a város bástyái. Micsoda mocsarak! Végeláthatatlan fertő, posvány. Nádas és kákás ősbozót. Egy fölfordult sárkány keselyűlepte dögteteme. Vigasztalan, nyomorúságos táj. A szántóföldek helyén bozótos sártenger. A város, az ő hajdani városa laposan, szürkén komorlott a kép hátterében, bástyái zömökek voltak, de csorbák, mint kivénhedt állat fogsora. Katonák sem álldogáltak rajta. A kapu üresen ásított, alig térült-fordult alatta zebufogat, lovas ember. A büszke Csillagtorony: romhalmaz. Szeméthegy.

Gilgames befordította gyűrűjét, s megragadta az evezőket.

- Hazamegyek - mondta. - Nurma vár. A kisfiú nyűgös volt ma reggel, fájt a torka.

És hazament.

Végül, ne tagadjuk, megfordult Gilgames fejében olyasmi is, hogy odahagyja a szűk öböl, a káromkodó tengerészek, a hangos kocsmák, a büdös kikötő, az apró halak világát, s visszatér a városba, elvegyül az előkelők életében. Vágyódott Gubbubu, a helyes mitlali embere, Ur-Ba'u, az isteni tudományok hű őre, Simetán, az időtlen idők óta haldokló csillagtudós társasága után. Utnapistim környezetében eléggé megismerte s megszerette őket. Csalogatta a kövér, méltóságos papok társasága is. Vonzották a férfiak, akik a Világbirodalmat igazgatják. Szerette volna értésükre adni tévedéseiket, fejükre olvasni ostobaságukat, föltárni előttük a nép sorsát, javasolni okos, igazságos rendszabályokat, hasznukra fordítani varázsgyűrűjét s nem csekély tudományát. Kíváncsi volt Utnapistim bölcs véleményeire. Szerette volna fölajánlani a király-főpapnak valamelyik Anunnaki erejét a Világtorony építésénél.

De mikor végigjártatta elméjét szomorú emlékein: a háborún, amit még kisfiú korában élt meg Erechben, anélkül, hogy a szörnyű események szörnyűségét megértette volna, a földrengéseken és hamuesőkön, amik ellen tehetetlennek tudta az emberi értelem legravaszabb fogásait, leginatszakasztóbb erőfeszítéseit is, a zűrzavar idején, amikor az ember az embernek farkasává változott, a nők szajhák lettek, az éhező anyák elkergették ajtajuk elől rimánkodó gyermekeiket, a terek, a kikötők, utcasarkok és templomudvarok megteltek uszító szónokokkal, napról napra új karókat hegyeztek az igazságot tevők, s új meg új bűnösöket húztak beléjük, akik még a légynek is vétettek... Majd meg a helyreállított rend képein, a mindenfelé kiküldött katonák tettein, akik munkára hajtották a tolvajokat, a lázadókat, az erechieket, az eriduiakat. A tereken, utcasarkokon, kikötőkben és templomudvarokon sereglő, frissen hegyezett karók erdejét, rajtuk a békákként vonagló újabb bűnösökön... Az állami éhínségen, a hatósági nyomoron, a királyi igazság reménytelen vérpocsékolásán... Miért soroljuk tovább? Miért aprózzuk a szót? Gilgames Utnapistim szavaira gondolt ilyenkor meg Samas-súm-iddinre, akinél hat esztendeig tanult. Megértette, hogy segítő szándéka haszontalan. Lelkes támogatását nem fogadnák el. A Beavatottak tudománya reménytelen. A jó tanácsok üresek. Az okos törvények és rendeletek éppen annyit érnek, mint az ostobák. Az Anunnaki által fölépített Világtorony ugyanannyit segít majd, mint amit Lugal munkások százezreivel, mérnökök terve szerint, darukat, csigákat, sáncokat alkalmazva, Urukaginával köveket emeltetve épít. Nannar eltapos, szétken, összetör, sárrá változtat mindent, mint egy köpést - ahogy a bájos Ur-Ba'u szokta ordítani.

Akkor mégis legjobb, ha itt marad. Halászik, veszekedik a felügyelőkkel, iszik Pucérral, mesél az arannyal borított templomok városáról, hallgatja tengeri kígyókról, polipokról, gazdátlan hajókról szóló igaz történeteiket, hazaviszi a sovány zsákmányt, vigasztalgatja, biztatja, védelmezi a nehézkesen mozgó Nurmát, lovagoltatja kisfiát s olykor-olykor belenéz varázsgyűrűjébe.

Nurmával gyakran beszélgettek az eljövendő időkről, amikor a Négy Állat a négy világtájról sorra letöri a pecsétet, és így szól: "Töltessék ki!" Nurma félt. Gilgames azonban nevetett. "Csak hadd töltessék ki! - mondta. - Mit aggódsz? Mit rettegsz? Hát nem vagy te is olyan, mint én?" De Nurma félt, nemcsak olyan volt, hanem más is. Asszony.

Most meg kell egy kicsit erőltetnünk az eszünket, vissza kell nyúlnunk mesénk elejére, ahonnét elindultunk! Utnapistim ott áll az emeleti tornácon, megkapaszkodik a rozoga korlátban, hogy a szüntelenül dühöngő szélvész le ne sodorja. Feje fölött az óriási Nannar vörös korongja lebeg. Távol látja a napsütötte hegygerinceket, a hadiút szalagját. De mindezt csak mintegy füstön, hamuesőn át. Úgy érzi, megvakul. Dörzsöli a szemét, könnyezik, de nem lát jobban. Aztán bemegy, ágyára ül, behívja feleségét, Szabitumot, s tudomására adja, hogy megvakul. Szabitum jajveszékel. Utnapistim mosolyog.

- Hát aztán! - mondja. - Mit jelent az! Megvakulok és vége! Testi szemeim nem látnak. De, hála Anunak, annál jobban látnak a lelki szemeim. Úgyis eleget panaszkodtam a világ ezer baja, rondasága miatt. Most majd nem kell látnom.

Így szólt Utnapistim s visszavonul, hogy imádkozzék. Eljővén ugyanis magába vonulásának ideje, Utnapistim imádkozik.

Mindez, amit e jelenet megtörténte óta elmondtunk, tulajdonképpen előzmény volt. Utnapistimnak ezt a most következő imádságát előzte meg. Lehet, hogy éppen ő maga látta mindezt, visszamerülvén a messzi múltba, végigtekintvén az események során, attól a pillanattól kezdve, amikor birtokán egy nagy terméskövön ülve horgászott, s látta a két viaskodó sárkányt meg a rájuk csapó repülőgyíkot.

Életének kanyargó útját, küzdelmes vándorlásait, tapasztalatait, fölemelkedését és hanyatlását, barátainak, ellenségeinek, rokonainak, ismerőseinek életét, szövetkezéseiket és szembefordulásaikat, szerelmeiket és csalódásaikat, gazdagodásukat és nyomorúságukat nagyjából nyomon követtük. De csak azért, hogy megérthessük azt a magasztos pillanatot, amikor egyedül maradva homályos szobájában, imádságba merült. Ő is azért gondolt végig mindent eddig a pillanatig, hogy teljes mélységben megértse...

De vigyázzunk! Csak nagy körültekintéssel, úgyszólván tapogatózva nyúlhatunk ehhez a pillanathoz. Hogy valamiképpen meg ne tévedjünk, leghelyesebb, ha ezúttal az ősi táblákra vésett szövegekhez fordulunk, amelyeket sok-sok évezreden át gondosan őrzött, forgatott, olvasott és énekelt az emberiség.

Utnapistim lótuszülésbe helyezkedett, testét elernyesztette, értelmét fokonként félreállította, miként az építőállványt teszik félre, bontják le a munkások, ha a munkát befejezték. Megszűnvén tér és idő, gondolat és indulat, Utnapistimot csakhamar hatalmába ejtette a sugárzó fény. Először piros meg aranysárga fénykörök hullámzottak előtte, mint a tó ragyogó vize, ha követ dobnak a közepébe, csakhogy ez a hullámzás nem a partok felé, hanem ellenkezőleg, a partoktól a "tó" közepére gyűrűzött. Egy vakító fényes pont úgy nyelte el a fényköröket, mint valami örvény. Hovatovább egyre izzóbb, egyre vakítóbb lett a fény. Utnapistim egész valója sugárba borult tőle. Szívét végtelen nyugalom, derű, boldog ujjongás töltötte el.

Amikor föleszüdött révületéből, ismét csengettek.

- Mit kívánsz, ó, uram? - kérdezte a még most is riadt Szabitum.

- Hívd ide gyermekeimet - parancsolta nyugodtan Utnapistim.

Ezután semmit sem szólt. A fenyegető vakságot sem emlegette.

Napok teltek, napok múltak. Utnapistim rendelkezése eljutott Ga'urhoz, Meszkemgaserhez, Meszannippadához és Enug-duannához a távoli birtokokra. Gilgamesnek könnyű volt szólni: Si-lu-dárat meglátogatta nyomorúságos otthonában, s közölte vele atyjuk parancsát.

Összegyülekezvén pedig valamennyien s az illedelem szabályai szerint üdvözölvén egymást, letelepedtek a gyékényre és szemüket tiszteletteljes kíváncsisággal függesztették az időtlen férfiú komoly, fekete arcára.

Utnapistim megköszörülte torkát, nehéz pillantását körülhordozta fiain, majd behunyta a szemét, s megfontoltan, minden szót latra téve, így szólott:

- Enki, a Tiszta Szemek Ura, szólott hozzám elragadtatottságomban, fiaim. Így szólott: "Kunyhók és viskók! Bástyák és falak! Kunyhók, halljátok! Bástyák, értsétek! Te szurippaki ember, Ubara-tutu fia, Zi-u-szudra! Rombold le házadat, építs hajót. Hagyd el a vagyont, fordulj el tőle, keresd az életet. Vesd meg a birtokodat, minden jószágodat, mentsd az életet." Megértettem Enki szavait, s így szóltam: "Egyetértek, Uram, azzal, amit mondasz. Szavadat megbecsülöm és végrehajtom. De mit mondjak a városnak, a népnek és a Véneknek?" Enki pedig újra megszólalt, és ezt mondotta nekem, szolgájának: "Mondd nekik: bizonnyal fölindult ellenem Enlil, ezért nem maradok tovább a városotokban. Enlil országára többé nem fordítom arcomat. Tengerre fogok szállni, hogy Enkinél, az én Uramnál lakjam. Rátok azonban jólétet fog esőzni Enlil. Madarászat, halászat gazdag eredményét, nagy aratást. Majd egy este a sötétség hatalmai félelmes vihart zúdítanak rátok, de ne féljetek." Ezt mondom nekik.

Utnapistim elhallgatott. Kinyitotta szemét, s megint körülhordozta fiain. Arca nyugodt volt, de még a szokottnál is komolyabb. Majdnem komor.

Szavai nyomán mély csend támadt. A férfiak magukba merülve gondolkodtak.

- Hajót akarsz építeni, ó, atyám? - szólalt meg végre a kövér, nyájas Ga'ur. - S mit tegyünk mi a birtokainkkal?

- Igen, csakugyan, mit tegyünk? Mi is mondjunk le minden vagyonunkról? - kapott a szón Meszkemgaser.

Ez volt a nagy kérdés! Ennek felvetését s meghányását lesték szorongva az ajtó mögött a nők is: Szabitum meg Lugal-anna-mundu.

Hogy Utnapistim csak legyintett, egy cseppet sem meglepő. Az sem, hogy Szabitum, akármilyen okos volt is, ajkához kapta ujjait, s fölszisszent. Lugal-anna-mundu pedig nyomban be akart rohanni a szobába, hogy elárassza atyját a tiltakozás forró szavaival. Azon sem csodálkozunk, hogy Si-lu-dárat mit sem tartott természetesebbnek, mint a birtokokról való lemondást. Nevetségesen csekély érzéke volt a világ anyagi oldalai iránt. De hogy a többiek, ki-ki a maga módja szerint, jelét adta megdöbbenésének, sőt tiltakozásának, szinte csodálatos. Utnapistim csodálkozott is.

- Hát nem értitek, mit mondtam? - kérdezte csalódottan. - Elérkezett a döntő pillanat! Enki megmondotta, mit kell tennünk. Ha minden birtokot eladtok, és szétszeditek a házakat, megépülhet a szükséges hajó. Majd kerítek egy kormányost a beavatottak közül. Már gondolok is valakire. A hajónak meg kell lennie, értitek, fiaim?

A nyájas, kövér Ga'ur, előredöntve hatalmas alakját, (amennyire terebélyes hasa engedte) óvatos kérdéseket vetett föl. Mekkora lenne a hajó? Mit kellene berakni? Mennyi időről lenne szó? Hol kötnének ki? S így tovább.

Eközben, a tisztesség legelemibb törvényeit szinte fölrúgva, a többiek egymással szálltak vitába. Gilgames hevesen, lihegő szavakkal helyeselte atyja terveit. Si-lu-dárat vele tartott, csakhogy nem pazarolt az ügyre akkora indulatot s annyi szót. A törékeny, ábrándos képű Enugduanna, meghazudtolva külsejét, tűzbe borult, s egyre azt kiabálta, hogy ő nem törődik a végpusztulással, mert ha történnék valami, majd bemegy családostul a Világtoronyba. A vékony, komor Meszannipadda harsányan, ingerülten s illetlenül nevetett. Hogy a hajó... meg a Világtorony... ha-ha-ha! Mintha bizony ellenállhatna emberi kéz műve az istenek haragjának!

Az ajtó mögött Szabitum asszony erőszakkal tartotta vissza a magánkívül zokogó Lugal-anna-mundut. "Hallgass, hallgass te szerencsétlen! - suttogta. - Ne dühítsd atyádat! Majd lebeszélik róla!"

Utnapistim elszomorodva tekintett fiaira. Éles fülét nem kerülték el az ajtó mögött dúló harc elfojtott hangjai sem.

- Hát íme, édes fiaim - dünnyögte komoran. - Még ti sem akartok megérteni, ti, akik véremből való vér vagytok. Akik annyiszor állhattatok a bölcsesség örök kútfejénél.

- Ki tudja, milyen álmot láttál - csitította Ga'ur szelíden.

- És az álom nem megfontolandó? - tört ki türelmetlenül Gilgames. Egészen Ga'ur felé fordult, zöld szeme szikrázott, arca égett, ajka ellenben sápadt volt, mint a tojáshéj.

- Igaz, anyád papnő, s messze földön híres álomfejtő - csúfolódott enyhe gúnnyal Meszkemgaser.

Gilgames tanult annyi bölcsességet Samas-súm-iddinnél s annyi önuralmat a Nurmával eltöltött esztendők során, hogy csak félvállról vette a megjegyzést.

Nem célunk apróra elmondani egy efféle családi tanácskozás részleteit. Elég, ha rámutatunk a bölcs atyára, aki időtlen életének végtelen tapasztalatain trónolt, a fennkölt magasságban Enki isteni sugalmazását hirdette, s bár maga tökéletesen elfordult már a világtól, csak egyetlen célt ismert: szeretteit s az isteni bölcsesség magvát átmenteni az új korszakba. Elég, ha utalunk fiai megosztó véleményeire s vitájukra. Az ajtó mögött megbúvó, lélegzetét visszafojtva figyelő Szabitumra s eszének immár a maradványait is alig őrizgető Lugal-anna-mundura.

Végül elérkezett a pillanat, amikor Utnapistim, megunva a meddő kérdezősködést, latolgatást, gúnyolódást, vállvonogatást és vitát, kezét fölemelte, s szokatlanul érces hangon kinyilatkoztatta akaratát:

- Vessétek végét szavaitoknak, ó, fiaim! Elég szomorú, hogy erről a dologról vitáztok. A hajó meglesz, ti pedig le fogtok mondani minden földi haszontalanságról.

- Csak tudná az ember, hol kaphat az elvesztegetett birtokért, rabszolgákért, jószágért, terményért újat s miképpen - tűnődött az ábrándos tekintetű, halk Meszannipadda.

- Csend legyen! - dörrent rá Utnapistim. - Teljesítsétek akaratomat s Enki akaratát. Befejeztem.

Ő ugyan befejezte, azonban Lugal-anna-mundu elkezdte. Mert atyja szigorú szavainak hallatára föltépte az ajtót, kiszakította magát aggódó anyja ölelő karjai közül, s a férfiak tanácskozásába rohant. Halálmegvető ugrás volt ez, mint amikor tűzbe rohan valaki, hogy égő gyermekét kimentse.

- De atyám! atyám! - sikította eltorzult képpel. - Mit teszel! Hiszen így tönkremegyünk mindnyájan! Istár szerelmére kérlek, ne tedd!

Zokogva borult Utnapistim elé. A haját tépte. Sikoltozott. Kacagott. Megszállta a gonosz lélek.

Bátyjai mind fölugrottak, csak Si-lu-dárat maradt bölcsen a helyén.

- Vissza! - dörögte Utnapistim évezredek mélyéből dübörgő hangon. Most rettenetes volt. Egész nagyságában fölmagasodott, mint egy félisten. Arca sötéten izzott, szeme villogott, ajka csücskében mély szakadékká váltak az időtlenség árkai, homlokán kígyóztak a barázdák. - Vissza, te tébolyodott kölyök! Vajon atyáddal s Enkivel akarsz te szembeszállni?

Csakhogy beszélhetett Lugal-anna-mundunak. Sikoltozása az egész házat fölverte. A tornácokon már gyülekeztek az Utnapistimékra irigyen leselkedő szomszédok, szinte leszakadt alattuk a vénhedt építmény. Most minden kiderül - suttogták a nőszemélyek. - Kiderül, micsodák-kicsodák ezek az állítólagos Beavatottak... Miből élnek, hogyan élnek...

Ezt látván, Si-lu-dárat nyugodtan kézen fogta változatlanul szép húgát, s bevezette anyjához. Az ajtót újra betette. Utnapistim pedig, átadva a teret fiai vitájának s leánya síró-nevető rohamának, eltávozott, hogy nyomban alkalmas kormányos után nézzen.

Maguk közt maradván, Gilgames ajánlotta, menjen ki-ki a birtokára, nyomban adja el, s költözzék Szurippakba. Ő maga itt lakik helyben (könnyű neked, mit adsz te el? - jegyezte meg gúnyosan Ga'ur) abbahagyja a halászatot, s minden idejét, erejét, tudományát a hajóépítés szolgálatába állítja. Si-lu-dárat mosolyogva helyeselt. A többiek, mást nem tehetvén, hümmögve beleegyeztek. Szabitum példaadó módon uralkodott magán, jóllehet asszony volt. Könnyeit letörölte, borogatást tett Lugal-anna-mundu vadul háborgó szívére, imádkozott fölötte, fiait pedig biztatta, végezzék tennivalóikat nyugodtan, ne szálljanak szembe Utnapistimmal.

A bölcs anyai szó jobb belátásra bírta őket. A vita elült. Kezdték megérteni, miről is van szó.

Utnapistim pedig egyenest a kikötő felé vette útján. Amint a város komor, ebben a pillanatban sötét utcáin haladt, szokott nyugalma nyomban helyreállott. Tudta, a hajó meglesz, mert meg kell lennie. Az meg különösképpen nem nyugtalanította, hogy valóban megvakul-e. - Ó, Anu - gondolta -, éppen eleget láttam. Mit is nézzek ezen a szörnyű, már nem is emberi világon? Hol a régi város? Hol vannak a régi, otthonos házak? Hol a vidám utcák, a hangos terek, a gazdag kertek, a szökőkutak? Hol az ismerős bástyák és kapuk? Sőt, hol a régi barátságos égbolt is, ahonnét az istenek és istennők nyájas szeretete mosolygott a földre? Hol Samas világot éltető heve, Nannar szerelmet keltő sugárzása?

Csakugyan: hol volt mindez?

Samas, a hős, minden reggel vadul lobogó máglyát gyújtott Keleten, s egész nap szórta parazsát a szikkadtan pihegő, kopár földre. Nannar az égbolt egyharmadát elfoglalta immár. Nem kelt föl, és nem nyugodott le. Ugyanazon a délkörön lengett észak-déli irányban, mint egy iszonytató inga. Naponta kétszer eltakarta a Napot. Ilyenkor árnyéktalan, hamuszürke homály borult a világra. Iszonyú szélvihar dühöngött szüntelenül. Csak falakhoz lapulva, botra támaszkodva, kőoszlopokba, kapufelekbe kapaszkodva lehetett járni az utcán. A vihar néha úgy bőgött a szűk utcákban, mintha tüzes rudakkal megláncolt sárkányokat döfölnének. Percenként mennydörgött az ég, zuhogott az eső, s percenként rohantak tova a terhes fekete felhők.

Amikor Utnapistim a kikötő felé ballagott, Nannar bőszen világított az égen. Olyan mélyen járt, hogy szinte meg lehetett fogni. Három fekete szemgödrében tisztán látszottak a villogó jégkristályok. Szájába marhacsordát lehetett volna behajtani egyenesen a földről. Fogai mint hatalmas kőszálak meredeztek benne. A farka nem látszott, eltakarta kerek, rézvörös és jégfehér ábrázata.

Utnapistim gondosan számon tartotta Nannar helyzetét. Figyelemmel kísérte a jelenségeket is, amelyeket előidézett. Időnként ellátogatott a Csillagtoronyba, s a már fölkelni sem tudó, úgyszólván élőhalott Simetánnal hosszasan értekezett Nannarról. Ha kilépett a házból, első dolga volt, hogy szigorú, mérlegelő pillantást vessen a gonosz csillagra.

A hajdani kikötő már réges-rég eltűnt mindenestül. Megváltozott az öböl képe is: eliszaposodott, majd végképpen tengerré vált. Az új kikötőt, amely egy hajdan száraz völgyben épült, már szintén magasba törő, roppant gátak védelmezték, Urukagina építővarázslatának remekművei. De az egykori gátból is megmaradt még egy rész, azt a területet védte, ahol Gilgamesék nyomorúságos, mindenfelől iszappal, mocsárral körülvett lakóháza állott.

Utnapistim egy aránylag csinos külsejű kocsma felé tartott. Belépett, lement a lépcsőkön a föld alatt berendezett helyiségbe. Itt leginkább kormányosok, hajókapitányok, rabszolgafelügyelők szoktak összegyülekezni, a hajózás előkelőbb népe. Lárma, ortályozás, verekedés, emberhalál csak igen elvétve történt itten, s ha történt is, minden esetben magasabb, eszmei viták folyományaként. Teszem azt: Nannar megváltoztatta-e a bolygók járását? Az egyre erősbödő dagály hogyan s mennyire nehezíti meg a kikötést? Vagy: Alulimot, Eridu főpapját, magukhoz vették-e az örök dicsőségbe az istenek, avagy netán letaszították az Alvilágba? Meg aztán: mennyi ezüstért lehet és szabad hajóutat vállalni mostanában a Gondvanán túl levő kikötőkbe? S más efféle.

A szabbú, azaz kocsmáros büszke is volt vendégeire. Barátságos, csusszanó léptekkel surrant elő, ha valaki belépett, kezét összedörzsölte, homlokához emelte, s a vendég hogyléte iránt érdeklődött. Jó helyre vezette, leültette, csodálta a Világtorony építésének gyors előmenetelét, hódolattal nyilatkozott a király-főpap isteni bölcsességéről, majd elsorolta, minő ételekkel és italokkal szolgálhat. A csinos mozaikokkal díszített falak, a tisztességes gyékények, az ízlésesen öntött bronzedények, a pajkos ábrázolatokkal telefestett cserépkancsók is a vendéglő finomságára vallottak.

Amint Utnapistim belépett, a kocsmáros mély hódolattal, széles arcán rendkívüli nyájassággal, ám mozdulataiban bizonyos tartózkodó méltósággal sietett elébe.

- Ó, ritka vendég, ritka vendég! - rebegte boldogan. - Kerülj beljebb. Ne vesd meg szerény házamat, italaimat. Szerencsés pillanatban jöttél, barátom és testvérem, Atra-Hasis. Kitűnő datolyabort szereztem. Kerülj beljebb.

A kocsmáros mindenkit név szerint ismert a városban, de talán az egész birodalomban.

- Szur-Szunabu, a kormányos, nincs itt? - tudakozódott az időtlen férfiú.

- Hogyne volna, hogyne volna! Bent ül az ő kedves zugában, a bal oldali fülkében. Ő már csak itt érzi igazán jól magát, ebben a szerény kis kocsmában. De szeret magában üldögélni. Hiába, ő bölcs, nagy bölcs... - magyarázta hódolatteljes suttogással. Aztán bevezette Utnapistimot a baloldalt nyíló kis fülkébe.

Szur-Szunabu, azaz: Enki szolgája, a kormányos, csakugyan ott üldögélt egy kis gyékényen. Előtte boroskancsó, kicsiny bronz ivópohár.

Miután a kocsmáros letelepítette vendégét a bölcsen hallgató, időtlennek látszó, viharvert ábrázatú, testes férfiú mellé, s elsurrant, hogy pálmabort hozzon, Utnapistim üdvözölte Szur-Szunabut, s megkérdezte, hogy szolgál az egészsége.

- No, no, szolgál még - dörmögte a kormányos. Ivott egy cseppet, sokáig nézte Utnapistimot. - Te nem sokat változtál. Megvagy, mi? Pompás.

Egy darabig szótlanul üldögéltek, ittak egy-egy kortyocskát.

- Hát Samas-súm-iddint mikor láttad? - érdeklődött a hajós.

- Láttam, megvan. Mi a véleményed a helyzetről, testvérem és barátom?

Szur-Szunabu legyintett.

- S a tiéd?

Utnapistim is legyintett.

- Nannar?

- Nannar.

- Egyszer, ifjúkoromban, vagy hetvenezer esztendővel ezelőtt, amikor még vadászni jártam, pompás bivalybikát pillantottam meg - mesélte dörmögő hangon a kormányos. - Mondom, pompás bika volt. Rá akartam nyilazni, de ekkor észrevettem, hogy egy fekete tigris lapul a bozótban, hogy ráugorjon. Pompás tigris volt, mondom. Pompás. Várom, mondom, mi lesz. Rá is ugrott hátulról. Forogtak, viaskodtak. Bőgtek, ordítottak. A bika fához vagdosta a tigrist. De ez nem hagyta a bikát. Ott ült a hátán, mint én ezen a gyékényen, karma a bika nyakában, foga a bika nyakcsigolyáján. Pompás volt.

Jelentőségteljes pillantást vetett Utnapistimra meglepően bozontos szemöldöke alól.

- Ilyesféleképpen magyarázza Simetán is, a csillagász - vélekedett Utnapistim. - Nannar a Föld nyakán. Forognak, keringenek. De Nannar már nem ereszti áldozatát. Karmaiban tartja.

- Még régebben, parittyázgattam is olykor - kezdte megint a kormányos elgondolkozva. - Pompás volt, mondhatom. Forgattam magam körül a követ, magam is vele fordultam. Így áll a dolog. Csakhogy én eleresztettem a kövemet, de a Föld? Nem ereszti ám! És Nannar sem ereszti őt. Pompás, mi?

- Mondd csak, barátom és testvérem, Szur-Szunabu - kérdezte tapintatosan Utnapistim -, van valami szándékod? Vállalsz valahol kormányosságot?

Szur-Szunabu lassan ingatta a fejét.

- Hol vállalnék? Miért? Kinél? Nincs mostanában fogamra való hajó. Meg aztán ezekkel a mai csaló kereskedőkkel, komisz parancsnokokkal én nem alkuszom. És hová is mennék? Nannar mindenütt elér.

- Én meg hajót akarok építeni - vetette oda Utnapistim.

- Hajót? Pompás. Hová akarsz utazni?

- Enki megjelent, s megparancsolta, építsek hajót, szálljak tengerre. Érted?

- Értem. Enki? Pompás.

- Eladom mindenemet, hajót építek. Nem tudsz valakit kormányosnak? Beavatottat. Mert akármiféle tengeri patkány nem kell.

- Olyat keresel, aki érti a hajóépítés, fölszerelés meg a navigáció minden csínját-bínját? - ütötte föl a fejét kíváncsian Szur-Szunabu. Szemöldöke, mint a szarv, fölmeredt.

- Olyat. Magammal akarom vinni a családomat, fiaim családját meg a szükséges jószágot, élelmet is. "Majd egy este a sötétség hatalmai félelmes vihart zúdítanak rátok" - mondotta Enki.

- Családodat, fiaid családját? A szükséges jószágot, élelmet? - dörmögte a kormányos. - Pompás. Jó nagy hajónak kell akkor lennie. És mit mondasz a városnak, a népnek, a Véneknek?

- Azt mondom: bizonyára fölindult ellenem Enlil, ezért nem maradok tovább a városotokban. Enlil országára nem fordítom többé arcomat. Tengerre fogok szállni, hogy Enkinél, az én Uramnál lakjam. Rátok azonban jólétet fog esőzni... Ezt mondom nekik.

- Ezt mondod? - dünnyögte alig sejthető vidámsággal Szur-Szunabu. - Pompás. De hadd gondolkozzam.

Jó darabig szótlanul iszogattak, merengtek. A kocsma tágabb szobájából egyhangú duruzsolás szállongott. A vendégek illendően beszélgettek. Olykor-olykor bekukkantott a kocsmáros nyájas, kerek arca, hogy megnézze, nincs-e valamire szükség. Látván, hogy a két időtlen férfiú elégedetten hallgat, méltóságteljes tapintattal visszavonult.

- Nézd, Zi-u-szudra - kezdte azután óvatosan a kormányos, és súlyos pillantását úgy függesztette Utnapistimra, mintha a veséjébe akarna látni -, ismerem a gusztusodat. Körülbelül látom is azt a teknőt, amire szükséged van, hogy mind beférjetek a holmival meg a barommal együtt. Gyanítom, miféle hajókázás lesz az. Láttam már egy-két vihart magam is, szökőárt, tájfunt, miegymást. Hát elképzelem, milyen kormányos kell ide. Figyelj csak. - Egészen Utnapistim orra elé hajolt. - Én tudok valakit.

- Ki volna az?

- Én! - bökött a mellére Szur-Szunabu diadalmasan, s egyszeriben hátravetette magát ültében. - Pompás, mi?

Ezután csak a részletek megbeszélése volt hátra. Utnapistim tapsolt, s a kocsmárostól új boradagot rendelt. Ételt is rendelt volna, hogy a tárgyalás családiasabb hangulatban folyjék, de régen megtanulta már, mennyit szabad és lehet ennie a Birodalom minden lakosának naponta, s ő már aznapi szűkös eledelét elfogyasztotta.

Az építendő hajó méretei úgyszólván készen pattantak ki a kormányos fejéből. Szemét behunyva előredőlt, merengett, majd fölkiáltott:

- A hossza legyen tíz gar! - s hátravetette magát ültében. - Az építmény magassága öt gar! Pompás, mi? Ugyancsak öt gar a tető területe. - Szemét behunyta, arca elernyedt, viharvert vonásai megenyhültek. Aztán hátravetette magát: - Hétrét kell betetőzni, hét részre kell osztani. Belül meg kilencre. Pompás, mi? - Valósággal lázban égett. - Vízvezető bambuszcsöveket kell ütni a közepébe. Vastag bambuszcsöveket kell szerezni, beleönteni, ami kell. Pompás, mi? Hat muszaru aszfalt, hat muszaru kátrány... Pompás, mi?

- Majd rajzold meg, barátom és testvérem - kérte Utnapistim.

- Már hogyne rajzolnám! Megrajzolom én. Mert én csak leteszem azt a vesszőt a homokra, azt az íróvésőt az agyagtáblára, s már kész is. Pompás, mi? Öt napot adj. Aztán viszem a rajzot.

Megegyeztek. Utnapistim fölemelkedett, s néhány rézlapocskát adott az elragadtatott kocsmárosnak mindkettejük boráért. Szur-Szunabu még hozzátette a mondottakhoz:

- Három gur olaj is kell majd, eltekintve attól a három gurtól, amit áldozatra kell szánnod. Én magam két gur olajat kérek, de kölcsön. Majd megadom. A népeknek vágj marhát, ölj naponta juhot. Musttal, szezámborral, olajjal itasd a munkásokat, rendezz nekik ünnepet, mint újévkor. Ezt ne feledd. Másként nem készül el idejére a hajó. No, élj boldogul.

Utnapistim eltávozott.

Gilgamesünk sokat töprengett, miként közölje Nurmával a nagy eseményt. Ha vígan mondja el, Nurma megijed, kételkedik benne s ellenáll. Ha közömbösen, nem veszi eléggé komolyan. Ha szomorúan mondja el, sírva fakad. Végül rábízta a véletlenre.

Nurma keservesen panaszkodott a ház kicsinysége, nedves volta s a környék ijesztő vadsága miatt. Megint a hajdani kertet emlegette, ahol gyermekkora eltelt, vádolta magát, vádolta Gilgamest, mért nem maradtak az aranyos szigeten, mért nem várták meg türelemmel az esős évszak végét. Ez volt az alkalmas pillanat, amikor Gilgames előállhatott Utnapistim tervével.

- Ne siránkozz, ne mérgelődj, ne aggódj, és ne vádold magad - intette szokása szerint, de most hozzátette: - Hamarosan hajóra szállunk.

- Hajóra akarsz szállni? - csodálkozott Nurma. - Miféle hajóra?

- Hát atyáméra, Atra-Hasiséra.

S elmondta a tanácskozás lefolyását. Utnapistim terveit.

- Vége a halászatnak, a hajóépítésnél fogok dolgozni - fejezte be előadását Gilgames. - Ó, Nurma, édesem, most hát új világba hajózunk! Búcsút intünk mindennek, ami volt, s ami van. El kell felejtened anyádat-apádat, a kertet. Én is elfelejtem a királyi palotát. Elmegyünk ebből a kis házból is, ahol annyit nyomorogtunk, viaskodtunk, sírtunk, ahol gyermekeink születtek. Otthagyom én is a csónakomat, a hálót, elköszönök társaimtól, s nem pörlekedem többé Samas-Lamasszi meg a katonaság bőrömet lenyúzó embereivel, sem az adószedőkkel. Boldogtalanok voltunk? Megalázottak, számkivetettek? Vagy boldogok? Nem tudjuk. Majd kiderül. De most föl kell készülnünk minden borzalomra, hogy elviselhessük.

Sokáig üldögéltek egymás mellett, a két gyermek már aludt. Nurmában három Nurma bukkant föl néhány kettősóra leforgása alatt. Az első a gyámoltalan, magára hagyott, esdeklő gyermek volt. Ez a gyermek kék szeméből tekintett nagy ijedelemmel Gilgamesünkre meg az ajkán pityergett. A második a reménytelen, gyanakodó, sértődött Nurma. Ez légyzöngéshez hasonló szavaiból szólott, s elkeseredetten tiltakozott az ellen, hogy ő, Nurma, együtt lakjék Utnapistim családjával, kenyerét egye, parancsait teljesítse. A harmadik Nurma az volt, aki kemény lépéseiben, gyors, gyakorlatias munkájában szokott jelentkezni. Ez meg azon töprengett, miképpen helyezze el a két gyermeket, hogyan gondoskodjék a családjáról, mit vigyen magával, mit hagyjon itt.

Gilgames rábízta, hogy a három Nurma viaskodjék egymással, amíg majd ez a harmadik kerekedik felül. Ő maga csak arra szorítkozott, hogy mellére vonta Nurma fejét, simogatta és gondolkozott. S figyelte, amint Nurma hol sírdogál, hol tiltakozik, hol tervezget.

Reggel a halászkocsmába ment. A bokorvezetőnek bejelentette, hogy immár elhagyja őket, mert hajósnak áll atyja, Atra-Hasis épülő hajóján. A halászok vegyes érzelmekkel fogadták szavait. A bokorfőnök káromkodott, alávaló csalónak, szószegőnek nevezte Gilgamest, öklöt emelt rá. Majd köpött, s kijelentette, menjen, amerre lát, úgyis kevés hasznát vette. A halászok egy része irigykedve ócsárolta új mesterségét, a másik kíváncsian kérdezősködött, hová akar utazni, néhányan pedig célozgattak rá, hogy ők is szívesen vele tartanának. Amikor távozott a kocsmából, Pucér hozzászegődött, hazáig kísérte.

- Nézd, Gis - mondta Pucér rimánkodó hangon. - Mindig jó cimborák voltunk. Egyszer egész éjjel együtt ittunk, énekeltünk, emlékszel? Nekem panaszoltad el bánatodat. Egyszer meg a magaméból löktem neked egy szép tonhalat, talán észre sem vetted. Én is olyan vagyok, mint te. Vigyél magaddal. Hallod? Nagyon a szívemhez nőttél.

- Nem szívesen válok meg tőled, Pucér - mondta meghatottan Gilgamesünk, s a legény vállára pihentette karját. - Sok rossz húzásban, sok csúnya viharban voltunk együtt. Sok hitvány halat megpróbáltunk Samas-Lamassziék nyakára sózni.

- Sajna, nem sikerült - sóhajtotta Pucér.

- Az sem kicsiség, hogy erősen hasonlítunk egymáshoz. De most el kell válnunk. Atyám hajójára nem szállhat idegen.

- De valaki csak kell, aki a fedélzetet sikálja, a lámpákat rendben tartsa, kötelet gombolyítson, elvégezze ezt-azt?

- Majd megtesszük magunk.

- Hová mentek?

- Atyám ezt mondta: "Bizonyára fölindult ellenem Enlil, ezért nem maradok tovább a városotokban. Enlil országára nem fordítom többé arcomat. Tengerre fogok szállni, hogy Enkinél, az én Uramnál lakjam. Rátok azonban jólétet fog esőzni Enlil. Madarászat, halászat gazdag eredményét, nagy aratást." Ezt mondta atyám.

Pucér erősen töprengett. E műveletet orrának erős piszkálásával támogatta.

- Tudod, mint mondok, Gis? - szólalt meg végre nagy vígan. - Gyerünk el innen ketten. Tudok egy hajót, ami Aztlánba készül. Ismerem a "bunkósemberét". Ha megkérem, fölenged, elbújtat az evezősök között, aztán, ha már kint leszünk a tengeren... No? Mit szólsz hozzá? Úgysem ér ez az élet semmit.

Gyönyörű, szívbizsergető terv! A gyermekkor egy pillanat alatt visszatér. A régi város, az erechi kikötő, az a bizonyos, messzire készülő hajó, az ellopott csónak, a hullámok csacsogása, a régi napfény! Gilgames szívét édes vágy szállta meg.

- Hát Nurma, a feleségem? Hát a két kisgyerek? - kérdezte, miután átadta magát egy kissé a hajdani érzéseknek.

Pucér előtt fölvillant a remény egy vékony halacskája.

- Egyszer, amikor egész éjjel ittunk, emlékezel, azt mondtad, sohasem mégy vissza hozzájuk! Akkor addig nézegetted a gyűrűdet, amíg mégis visszamentél. De most? Hallod-e, most? Úgy élnénk Aztlánban, mint halak a tengerben. Magad mesélted, hogy ott aranyból vannak a templomok, az emberek kék ruhában járnak, meg más efféle. S hogy az milyen termékeny föld. No? - hadarta olyan gusztussal, hogy a nyála is frecsegett. - De jó! Nem kell itthagynod, nem volna szép. Ez is igaz. Elvisszük őket. No? Szólok a "bunkósnak", eressze föl őket is. Ladikba ülünk mind, odasuttyanunk, aztán föl... No?

(Közbevetjük, hogy "bunkósembernek" vagy röviden "bunkósnak" azt a férfiút nevezték ekkoriban, aki a fedélközön dolgozó rabszolgák munkáját ellenőrizte, a csoportokat beosztotta, a megszabott ideig dolgozókat fölváltotta. Jelvénye s egyben fontos szerszáma egy bunkó volt. Ezzel ütögette a gongot, amelynek ütemére az evezőket emelni s húzni kellett. Ami a testben a szív, az volt a hajón a "bunkós". Ütemesen vert. Dobbanásaira mozdult a hajó. Bunkósember nélkül a hajó egyáltalán nem is úszhatott volna. Hozzátesszük, hogy a bunkó nemcsak erre szolgált, hanem arra is, hogy a felügyelő, ha valamelyik rabszolga hanyagul, fáradtan, rendetlenül végzi dolgát, kellő ordítások, káromkodások és átkok közepette végigvágjon vele a hátán.)

A régi szép pillanat azonban mindössze egy pillanat volt.

Gilgames észretért, körülnézett. A gyermekkor napfényes öble, a csacsogó hullámok, a hajó, a lebegő kötélhágcsó, az ellopott csónak nem volt sehol. Itt álltak Gilgames nyomorúságos viskója előtt. Körös-körül sötét mocsár. Ezer meg ezer béka brekegett, vartyogott, ungatott benne. A nehéz, forró levegő sűrű volt a szúnyogoktól. Távolabb a gát sötét tömege hevert, a vihar olyan harsányan verte hozzá a hullámokat, hogy zúgásától a saját szavukat is alig hallották. Szurippak fölött vörösen világított a Tüzes Hegy orma. Talpuk alatt pedig szüntelenül reszketett, vonaglott a föld, mint megrázkódni készülő iszonyú cethal háta. Nannar vörös korongja az égbolt egyharmad részén árnyéktalan fényt bocsátott a reszkető világra. Nem, ez nem a hajdani tiszta, napsugaras, biztató-csalogató pillanat volt.

Gilgames szó nélkül megölelte a halászt, aztán bement a házba.

Ha valaki netán még egyszer Világtornyot akarna építeni, jól vegye fontolóra a Lugal vállalkozásából adódó tanulságokat.

Mint tudjuk - ősi szent iratok, a népek történetében fönnmaradt emlékek, hiteles mondák és hagyományok bizonyítják - Lugal Világtornya egyike volt az emberiség legnagyobb vállalkozásainak, de egyben legnagyobb kudarcainak is. A tragikus azonban éppen az volt, hogy Lugal, a különben okos főpap-király, az utolsó pillanatig, a csőd bekövetkeztéig nem tudta belátni, hogy hatalmas terve már csírájában halálra ítéltetett.

Nos tehát, ha valaki újból meg akarná kísérelni egy újabb kozmikus katasztrófa fenyegetése esetén, jól vizsgálja meg, mit tett helyesen Lugal, s mit vétett el annyira, hogy műve, mint a történelem legpéldátlanabb torzója - egyesek szerint szélhámossága - ma is intő jelként meredez felénk sok-sok ezer, tízezer, netán százezer esztendő távolságából.

Lugal, az okos király, mint láttuk, nagy körültekintéssel, megfontolással, minden eshetőség, emberi és anyagi erő, minden akadály számbavételével fogott művéhez. E mű középponti magva, csírája egy eszme volt, amely isteni sugallatból támadt, újabb és újabb eszméket, részletterveket bocsátott ki, azok megint újabbakat, egyszóval olyasmi történt, mint mikor hullámgyűrűk indulnak a part felé s egyre újabb, nagyobb, egyre sokszorosabb hullámokat keltenek. Magát a magot, a csírát, az alapeszmét ezúttal sem lehet józan értelemmel sem megérteni, sem megmagyarázni. Mint minden eszme, ez is úgy támadt magától, ősnemzés útján, mintegy kiszakadva a világegyetemből, kipattanva tüzes szikraként, kilövellvén, mint egy sugár... Maga Anu volt ez az eszme, mondhatták volna abban az időben, sőt mondták is. Lugal, például, mondta. A lelke legtitkosabb kamarájában, legrejtettebb zugában végbement csodálatos csírázási folyamatot, mint emlékszünk, párhuzamba állította a toronyépítő hangyák sugallatával, ezt is, azt is Anu művének fogván föl. Bizonyára igaza volt. Ez az a pont, amin nem vitatkozhatunk.

Lugal addig a pillanatig, amíg Utnapistim csodálatos kísértetjárása le nem játszódott, s az emlékezetes gyönyörű vita el nem hangzott, sohasem álmodta, hogy valaha Világtornyot épít.

Az eszme gyakorlati megvalósítása jól indult. Lugal lángelméje fennen ragyogott, s ragyogni fog, míg ember él a földön. Láttuk, mint egyesítette a népeket, mint kísérelte meg Aztlán erőinek gyümölcsöztetését is. Mint gazdálkodott a jól megszervezett, pontos közigazgatással, szigorú adóztatással, a kordába szedett nép erejével, teljesítőképességével. Mint törte le a lázadásokat és féktelenkedéseket, mint szolgáltatott igazságot, amikor a Szónokok Korának nevezett zűrzavar elmúlt és Lugal ingadozó trónusa ismét szilárd talajra helyezkedett. Csodáltuk erőteljes, gyors cselekedeteit az elemi csapások idején. Bámultuk hideg józanságát, rettenthetetlen logikáját, semmitől vissza nem riadó, a feladatok elől meg nem hátráló, nem torpanó és nem lankadó értelmét, amikor például az Egek viszonyait három ízben rendezte, Örvendeztünk fáradozása sikerén, hogy mérnökök, munkavezetők, raktárfelügyelők, élelembiztosok, adószedők, elöljárók, politikai és erkölcsi számonkérők és számontartók annál biztosabb, keményebb rendet teremtettek a züllésre hajlamos emberek között, mennél bizonytalanabb, ingatagabb volt a látható világ. Elismertük pompás emberismeretét, amivel munkatársait kiválasztotta - gondoljunk csak Samas-Lamasszira, Gubbubura, Ur-Ba'ura - mérhetetlen memóriáját, amely éjjel-nappal rostálta, rendezte, s a kellő pillanatban rendelkezésére bocsátotta a szükséges embereket, számokat, helyzeteket, mondani- és tennivalókat, kívánalmakat. Lugal valóban szédületes koponya volt. Az ember esze megáll ekkora képességek láttán.

Hol hibázta el mégis a dolgát?

Hogy megérthessük, és üdvös tanulságot meríthessünk belőle, lássuk Lugal helyzetét ebben a történelmi pillanatban.

Mint Szur-Szunabu mondotta, a bivalybika nyakán ott ült a fekete tigris. Avagy, mint ugyancsak ő mondotta, a parittyát forgató kéz együtt forgott az elrepülni nem tudó, nem is akaró kővel. Ezt a helyzetet a nagybeteg, egyesek szerint huzamosan haldokló Simetán a király-főpap számára készülő jelentéseiben így fogalmazta: "Nannart udvar veszi körül, s Nébiru áll benne, ez pedig a barmoknak s a mező állatainak vesztét jelenti. A napok száma a folyó esztendőben: kétszázkilencvenhárom. A napok kettősóráinak száma: tizenöt. Nannar megfordul a világ körül: évenként négyszáznegyvenhétszer. Egy-egy megfordulásának ideje: tizenkilenc óra s két perc. Nem bízhattál-e meg korábbi fölvilágosításaimban, amiket adtam neked? Ugyanúgy megbízhatsz ezután is. Kényelmesen lakhatol palotádban. Ninib térdéről fogod az uralmat gyakorolni." Ebből a találomra kiragadott jelentésből - amilyenhez hasonló nagy számban készült és maradt fenn - meg lehet magyarázni, miért volt mindennapos, szinte természetes, megszokott jelenség a földrengés, miért okádott lávát, ontott füstöt és hamut szünet nélkül a Tüzes Hegy, miért duzzadt föl a tenger vize oly magasra, hogy a város egyes részeit már régen elsüllyesztette, a régi kikötők sorozatát elnyelte, a régi gátak egyre erősebb, vastagabb, szilárdabb mellvédjeit mint pálcikákat zúzta össze, a Szent Út komor méltóságú óriás szobrait egyenként nyalta körül, mosta s nyelte magába... Érthető, miért volt oly vörös a Nap fénye, miért olyan elviselhetetlenül forró, hogy az emberek már hovatovább csak éjszaka merészkedtek a szabadba. Az is világos, miért fordult tővel-heggyel mind az állati, mind az emberi élet rendje.

Az idő múlása, Nannar egyenletesen gyorsuló közeledése, a napról napra beköszöntő földrengések, hamuesők, lávaömlések, az egyre nehezebb közlekedési, élelmezési, építkezési viszonyok, a menekülő állatok útját ösztönösen követő néptömegek vándorlásai, a rohamosan növekedő mocsarak, a szántóföldek kétségbeejtő megfogyatkozása, a gyümölcsfák és szőlők pusztulása, a mindehhez járuló elviselhetetlen sáskatömeg, férgek, bogarak, legyek, szúnyogok, élősdiek oly mérvű megsokasodása, hogy föld és víz hemzsegett tőlük, a levegő pedig megtelt felhőként szálló rajaikkal - néha még lélegzeni is alig lehetett tőlük -, íme, mindez ugyancsak próbára tette a király-főpap önuralmát, józanságát, erélyét, bátorságát, önmagába és hivatásába, azaz: eszméjébe vetett hitét.

Ahogy nőttek a nehézségek, és fogyott az idő, úgy erősbödött egyre jobban Lugal elszántsága, szilárdult akaratereje, keményedett kitartása. Mióta Utnapistimtól megvált, senki sem fékezte alkotó lendületét. Akármint fájlalta Utnapistim elvesztését, fölszabadult. Most hát tehet, amit akar! (Mintha bizony eddig nem tehetett és nem tett volna...) Most rendelkezhet, parancsolhat, ítélkezhet, ahogy jólesik! (Mintha eddig nem rendelkezett, ítélkezett, parancsolt volna tetszése szerint...) Most már nem áll útjában senki és semmi! (Mintha eddig mert és tudott volna állani...) Szinte föllélegzett. Nem is értette, hogyan tudott vállán ilyen roskasztó teherrel élni.

Olykor, álmatlan éjszakákon, jólesett volna ugyan egy pohár sört inni Utnapistim társaságában és elvitatkozgatni örök "nem"-jeivel. De Lugal nem üzent neki. Nem tehette. Király volt és főpap.

Talán azt gondolhatná valaki, ott követte el Lugal a hibát, hogy elküldte Utnapistimot.

Nem. Tulajdonképpen nem is követett el hibát. Mert hiszen okosan, elszántan, hidegen csak azt cselekedte, amit az idők s a józan ész tétettek vele. A baj az volt, hogy egyre inkább a Világtorony vált élete céljává s nem az ok, amiért a Világtorony épült. Álmaiban, elrévedezéseiben csak a minden emberi képzeletet fölülmúló roppant építményt látta. Ezért aggódott, virrasztott, töprengett, számolt, tanácskozott, parancsolt. Ezért húzatott karóba ezreket, vettetett börtönbe lázadókat, bilincseltetett s vitetett munkahelyére szökevényeket. Ezért építtetett új meg új telepeket, új meg új kényszermunkás tömegeknek. Ezért szorította egyre szűkebbre a lakosság élelemadagját, s tágította a hatóságilag ellenőrzött munkaidőt. E tervért, e fellegekbe nyúló roppant építményért, amely bár még el sem készült, egyre falánkabbul pusztította birodalma népét, munkaerejét, kincseit, nyersanyagát, hajóit. E gőgös falak, e rendkívüli pillérek, lépcsők és teraszok, amelyek még csonkán meredeztek a rohanó felhőkbe, s állták kihívó kevélységgel a viharok dühöngő rohamait, mint valami szörnyű növény rostjai, egyre mohóbban szívták, emésztették Lugal birodalmának életét s vele az övét is. A király-főpap már nem gondolt a milliókra, akiknek biztonságot akart nyújtani. Sem a könyvtárra, ahol az isteni tudományok majd bizton várják az ítéletidő elvonulását. A szentélyekre sem, amelyekben áldozati füst ég majd, s a boldog hívek leborulva adnak hálát az isteneknek és istennőknek menekülésükért. Csak kettőre gondolt szüntelenül, betegesen: a suhanó időre s a Világtoronyra. A suhanó idő ott lengett, mint őrült inga, az égboltozaton, eltakarta Ninib seregének egyharmadát, s naponként megfosztotta fényétől Samast, az isteni hőst. A Világtorony a Niszir-hegy ormán nőtt, mintha a hegyorom folytatása lett volna.

De valami ördögi volt abban, hogy minden a visszájára fordult.

A Világtorony, holott az emberiséget kellett volna szolgálnia, rabszolgaságba hajtotta a birodalom apraját-nagyját. Az emberek milliói, noha reménységüket kellett volna vetniök a király-főpap monstruózus vállalkozásába, akarva-akaratlanul mindent elkövettek hátráltatására. Lugal megfoghatatlan s mégis egyre sűrűbb közegben mozgott, az ellenállás napról napra keményedett, s mégsem tehetett ellene semmit. Hiszen parancsait azonnal teljesítették. Ellentmondással, kételkedéssel nem találkozott. Nem támadtak szónokok, akik bujtogatták volna a népet, igazságot és bosszút nem követelt senki. A Világtoronyról a legnagyobb elismerés, sőt elragadtatás hangján nyilatkoztak a tereken, a kocsmákban, a templomcsarnokokban, a Vének Tanácsában, a borbélynál, a bazárokban, egyszóval mindenütt, ahol a közvélemény ki szokott alakulni. Igaz, gyakran megtörtént, hogy valaki leitta magát - mert inni, természetesen, korlátlanul lehetett -, s elénekelt egy-egy gúnydalt, amelyről sohasem lehetett tudni, hogy ott helyben a kapatos ember ajkán született-e, vagy valaki józan állapotban költötte. A berúgott szerencsétlent gyakran el is kapták, karóba húzták, jó esetben kényszermunkára vitték. De hát ezek részegek voltak. S csodálatosképpen mégsem a józanok, hanem a részegek véleménye terjedt. Terjedt, mint a füst, hullott, mint a hamueső, morajlott, mint a föld alatti dübörgés. Remegtette a birodalom alapjait, mint a földrengés.

A megművelhető terület rohamosan csökkent, de ugyanilyen arányban növekedett a munkások száma, akiket Samas-Lamasszinak kellett élelmeznie. Nem katasztrofális furcsaság ez? Nem szörnyű ellentmondás? Holott a legjózanabb értelem szerint helyes, igazságos, hogy akit a tenger, a mocsarak megfosztottak hasznos munkájától és szükséges élelmétől, a Világtorony építésén munkálkodjék. Ha meg ott munkálkodik, az államnak kell ellátnia.

Csúnyán megfogyatkozott az adóbevétel is. Megint csak igazságos és helyes, hogy aki adójával nem tud hozzájárulni a közterhekhez, járuljon hozzá a keze munkájával. Ezeket azonban ismét a birodalomnak kellett eltartania.

Hovatovább mennél örvendetesebb mértékben nőtt a Világtorony építőinek száma, annál szomorúbban fogytak a megművelt földek, az élelmiszerek s az adózók. Ha Samas-Lamasszi elégedetten dörzsölte kezét, mert ismét rendelkezésére bocsátottak tízezer embert, ugyanaz a Samas-Lamasszi búnak eresztette fejét a tízezer újabb ellátandó keserves élelmezése miatt. A "pénzügyi felvigyázó" keserveiről ne is szóljunk. Mert ha Samas-Lamasszi munkásokhoz jutott, ő elesett az adóbevételtől.

S bár mindezt igen jól látta az okos Lugal, tehetetlen volt. Valami földöntúli erő kényszerítette, hogy tovább, egyre tovább menjen az úton, bár hogy miért indult el - az emberiség és az isteni tudományok megmentéséért - már alig-alig jutott eszébe.

Lugal még valamely ördögi örömét lelhette volna abban, hogy a hőség, a járványok, az éhínség sok "fölösleges" embertől megszabadították, nem szólván a korán elhunyt csecsemőkről, akiket alig kellett táplálni, a halva születettekről s azokról, akik az asszonyok ezer titokzatos nyavalyája miatt meg sem születtek. De vajmi fanyar öröm lett volna ez! Hiszen csak a munkáskezek fogytak. Márpedig munkásra, munkásra volt szükség, mennél többre s bármi áron. Nannar sürgetett. Munkásra a sáncokon, a daruknál, az aszfaltfőző üstöknél, a falat rakóknál, az ácsmunkáknál, a bútorozásnál, a szállításhoz, a kőfejtő bányákban, az ércolvasztó műhelyekben. Munkásra, munkásra még a földrengés által összedőlt épületek újjáépítésénél, a megszakadozott csatornák kijavításánál, a magas hegyek oldalain egyre följebb, följebb kapaszkodó teraszföldek előkészítésénél, a vízzel elárasztott, szakadékokkal tönkretett utak rendbehozatalánál... S ki tudja még, hol mindenütt. Nannar sürgetett.

Egyszer csak különös tüneményre riadtak az emberek. Eddig az Égi Gyík ugyanazon a délkörön lengett észak-déli irányban, mint az inga. Most lassanként ismét megkezdte pályafutását az égen. Csakhogy nem Keleten kelt föl immár, hanem Nyugaton. Eddig az Alvilág Kapujába távozott - most onnét jött! Megbomlott a világ rendje! Csődöt mondott a Szent Számok örök törvénye! Nannar, íme, nemcsak az égbolt egyharmadát foglalta el, eltakarva a csillagok egész seregét s naponként már háromszor nyelve el Samast, a hőst, hanem, megcsúfolva évmilliók törvényeit, Nyugaton kelt és Keleten nyugodott. "Sújtaték harmadrésze a Napnak és harmadrészük a csillagoknak, hogy elsötétedék azok harmadrésze és a Napnak harmadrésze nem világított, úgyszintén az éjé sem" - írta később, sok-sok ezer esztendő múlva, ezekre a borzalmas időkre emlékezve látomásában az Apostol. Arról a korszakról pedig, amikor Nannar Nyugaton kelt, ezeket jegyzi meg: "És idő többé nem vala."

Az élőhalott Simetán csontig soványodva, sárgult képpel, kiégett szemmel fetrengett ágyán a Csillagtoronyban. Már a legkíméletlenebb modorban írta jelentéseit. Éjszakánként fölkecmergett a torony teraszára műszereivel, a följegyzések roppant tömegét szolgák cipelték utána. Ő már egy fatáblát is alig tudott megemelni. Elnézegetve a rémítő égboltozatot, belemeredve a Vörös Sárkány városkapu nagyságú tátott torkába, szakadékos szemeinek jeges vörös villogásába, elgondolkozott a hajdani időkön, amikor Nannar alig volt nagyobb egy tyúktojásnál s ő, Simetán, még fürgén, vidoran vitázott barátaival. Hol voltak már azok a boldog idők? Hová lettek a kedélyes viták? Hová a tervek és bizakodások? Hová a barátok is? Íme, most Nyugaton emelte föl iszonytató arcát, ragyogó, gonosz sugárzása elöntötte a nyomorúságos földeket, egy-két kettősóra alatt száguldva, forogva emelkedett az égbolt tetejére, hurkot írt le, miközben úgy vonta maga után vörös, füstszerű fénycsóváját, mint vastag farkot. Naponta háromszor kelt föl, írta le a kört, mint zsákmányára leselkedő repülőgyík a gazella fölött, s háromszor nyugodott le. Éjszaka tüzes szikrák esőjét köpködte maga körül. Csillageső volt ez, mint villogó tűzkések raja szeldeste át meg át Enki birodalmát. Simetán ilyenkor még testi gyötrelmeiről is megfeledkezett.

A barátok közül csupán Ur-Ba'u kereste föl néha Simetánt. Föltámogatta a teraszra, melléállította petrezselymes korsóját meg vizelőedényét, fejét föltámasztotta néhány régi fatáblával, s hallgatta a tudós nyögve, rekedten adagolt véleményeit. Aztán fölpattant, hazarohant, hogy beteg felesége ne várakozzék rá túlságosan sokáig. Ur-Ba'u egyébként ezúttal negyedszer támogatta a király-főpapot az Égi Hatalmak rendjének új, az idők változásához igazodó megállapításában.

Így szorongatta a "többé nem levő idő" Lugalt egyre sürgetőbb, gyorsabb, kétségbeesettebb munkára.

A főpap-király minden ízében érezte a közelgő, elkerülhetetlen Végzet őrjítő csiklandozását. De mennél nagyobb volt a szorongattatás, mennél ijesztőbb a világ képe, annál hidegebb, keményebb, határozottabb lett ő.

Felesége nem volt. Már ifjúkorában érezte, hogy emberfeletti föladatra szemelték ki az istenek. Tanult, böjtölt, lelkigyakorlatokat tartott éjjel-nappal. Kemény munkában edzette testét-lelkét. Most hasznát látta a megtartóztatásnak, a megfeszített tanulásban, munkában töltött ifjúságnak. Bár azért meglátszottak rajta az álmatlan éjszakák nyomai. Arca sápadt volt, beesett, megnyúlt. Pofacsontjai régebben is erősen kiütköztek, most úgyszólván kalapot lehetett volna akasztani rájuk - hogy népiesen szóljunk. Kicsi, éles, fekete szeme még jobban behúzódott ferde üregébe, s úgy leselkedett ki gyanakvón, hidegen, mint egy-egy borz. Homloka magasan fölszaladt kopasz fejére. Ha tiaráját nem viselte, emeletesnek látszott. Három duzzadt redő vonult végig rajta, mint azok az új hegygerincek, amelyeket Nannar sugárzása vont a föld ábrázatára. Keskeny, szorosan zárt ajkai körül ellenben mély árkok húzódtak, mint ama szakadékok, amelyeket földrengés hasított Lugal birodalmának valaha termékeny földjeibe.

Szótlan volt, nyugodt, mintha bronzból öntötték volna. De e nyugalom mögött megfeszített idegek pengtek, akár a végsőkig feszített íj húrjai. Félni lehetett, hogy egy váratlan pillanatban elpattannak, vagy visszacsapódva a dühöngő harag nyilait szórják vaktában. Ámde Lugal ismerte önmagát. Ismerte minden izmát, idegét, szervét, testét-lelkét. Nyugodt volt. Tudta, meddig feszítheti a húrokat. Meddig kell feszítenie. Még kellett, egyre kellett. Nannar, a Csillagtorony jelentése szerint, mindössze két és fél földsugárnyi távolságban száguldott az égen. Közeledése egyre gyorsult. A Világtorony pedig még távol volt a befejezéstől, noha a birodalom immár egyebet sem tett, csak épített. A Niszir-hegy alapjától a csúcsáig megváltoztatta arculatát: segédsáncok, utak, daruk, csigák, aszfaltfőző katlanok fogatok, munkások, sátrak, raktárak lepték. Egyetlen roppant hangyaboly volt a Niszir.

Éjjel-nappal reszkető, alázatos emberek tömege hemzsegett Lugal dolgozótermében. Hadseregével, felügyelőivel, Véneivel, mahhuival, elöljáróival, adószedőivel, sőt kocsmárosaival és borbélyaival ellenőrzése alatt tartott minden teremtett lelket. Egyetlen vad szenvedély kerítette hatalmába, mint zsugorit a gyűjtés: minden embernek, állatnak, földdarabnak, kőnek, ásványnak, kenyérmorzsának a Világtorony érdekében való fölhasználása. Ahogy a zsugori lehajlik az utcán, hogy fölszedjen rongyot, rozsdás szeget, patkódarabot, zsineget, mást meg sem lát már, csak a kacatot, s nem áll meg, hogy megforduljon egy szép járású nő után, megcsodáljon egy felhőt, megbámulja a tengert, mulasson néhány verekedő kisfiún, elámuljon egy szoptató asszony báján, megszagoljon egy virágot, megsimogasson egy kutyát, elábrándozzék egy madár füttyén: úgy ügyelt, figyelt, szemlélt, vigyázott, kutatott, vizslatott Lugal. Csakhogy ő munkásokat tereltetett, hajókat rendelt ide-oda, bányákat gyűjtött meg olvasztókemencéket, faragott sziklákban gyönyörködött, késedelmezésen bosszankodott, rendetlenséget szimatolt, ellenvéleményt fülelt, ökle kíméletlenül lecsapott, ha valahol tágítottak a munkán. Időnként roppant méretű zibuk folytak, az elevenen kitépett szívek tömege hegyóriássá nőtt. Karók erdeje meredezett birodalomszerte, felügyelők, elöljárók, bányaigazgatók, hajóparancsnokok, munkavezetők, mérnökök, katonatisztek, adószedők, pékek, halászatbérlők, raktárügyelők, gúnydalköltők, sőt papok tömege követte egymást a karókon, épülésül a népnek s bőséges lakomául a keselyűknek és döglegyeknek.

Nem csoda tehát, hogy csak reszkető emberek kerültek szigorú ábrázata elé. Hogy csak dicséretet s biztatást hallott, csak földre borult hízelgők hátát látta. Arcot, szemet alig.

Egy nap Samas-Lamasszi jelentette, hogy Utnapistim hajót épít.

- Hol? - kérdezte csodálkozva Lugal.

- Ó ragyogó ábrázatú isteni király - rebegte a nágiru -, csodálatos dolog ez. A hajót mélyen bent, a szárazföldön építi Atra-Hasis. Egy dombon!

Lugal elképedt, de csak Samas-Lamasszi vette észre, a király annyira uralkodott minden arcrezzenésén.

- A szárazföldön? Csak tán nem akar a földön hajózni?

- Rejtelmes dolog ez, isteni király! Minek Atra-Hasisnak hajó? S méghozzá akkora hajó! Kétszerte nagyobb a háromsor-evezős gályáknál is. Kik fogják azt a rengeteg evezőt húzni? És hol? Távol a tengertől!

Lugal hosszasan elgondolkozott. A nágiru azt hitte, Atra-Hasis munkásait veszi szerbe-számba, hogy elrendelje, hajtsák azonnal a Világtoronyhoz őket.

- Száz meg száz munkás, ó, isteni felség - hadarta nyomban szolgálatkészen. - Naponta marhát, juhokat ölet számukra. Musttal, szezámborral, sörrel itatja őket.

A király-főpap szúró pillantást vetett a nágirura.

- Hadd építsen - legyintett hidegen. - Atra-Hasis barátom és testvérem volt azokban a régi időkben, amikor a barátságban és testvériségben én is hittem. Ne nyúlj hozzá.

Samas-Lamasszi leborult.

- Nem nyúlok hozzá, ó, sugárzó arcú király - rebegte ijedten. - Nem is azért mondtam. Parancsodnak tettem csupán eleget, hogy mindenről tudj. De - tette hozzá töprengve, s megint fölegyenesedett a gyékényen - miért épít hajót?

- Atra-Hasis semmit sem tesz az istenek akarata ellen - figyelmeztette Lugal.

- Ó, isteni király! Távol legyen tőlem, hogy ebben kételkedjem! Hiszen barátod és testvéred.

- Volt - fejezte be Lugal a nágiru mondatát sóhajtva. - Mindegy, nem látok át tervein. Azt sem tudom, miképpen akar tengerre szállni úgyszólván a szárazföld közepéből. Méghozzá dombról! Mit hallani róla? Mit mond, mire kell neki akkora hajó?

- Atra-Hasis meg hozzátartozói meg Szur-Szunabu, a hajóépítő ezt mondják a kíváncsiaknak: "Bizonyára fölindult ellenem Enlil, ezért nem maradok tovább a városotokban. Enlil országára nem fordítom többé arcomat. Tengerre fogok szállni, hogy Enkinél, az én Uramnál lakjam. Rátok pedig jólétet fog esőzni..." Ezt mondja a népnek.

Lugal behunyta ferde vágású, éles szemét, magába mélyedt. Arca ezúttal szokatlanul szomorú volt. Mintha fájt volna valami, talán a szíve. Mintha elringtak volna előtte az idők, amikor naponta együtt itta sörét Utnapistimmal és vitázott vele. Az a régi-régi nap, amikor fehér elefánton vonult Utnapistim társaságában a háború dúlta országon át, menekülők, sebesültek, épületromok között. És mintha országának mostani állapotát is látta volna ugyanakkor. "A magunk szenvedését elbírjuk - jutott eszébe akkori megjegyzése -, de ki bírja elviselni mások szenvedéseit?" Mindegy, most már elmúlt. Neki el kell viselnie. "Aki árt, ártson ezután is, és aki fertelmes, legyen ezután is fertelmes, és aki igaz, igazíttassék meg ezután is, és aki szent, ezután is szenteltessék meg..." Utnapistim építsen hajót, akár szárazföldön, ő, Lugal, tornyot épít Niszir hegyén... Azt is, ezt is Anu akarja.

Nannar nemcsak Lugalt sürgette, bennünket is sürget. Szorongva kérdezzük, jut-e még elegendő idő, hogy beszámoljunk a most torlódó, egyre zűrzavarosabb időkről s benne az emberek sorsáról? Legokosabb lenne kinek-kinek a képzeletére bízni, hogyan élt, mit művelt és gondolt Ur-Ba'u, Simetán, Hétil, Samas-Lamasszi, Gubbubu meg a névtelenek serege: a paraszt, a kertész, a hajós, a halász, a vendéglős, a borbély... De, amit még lehet, elmondunk, hacsak röviden is.

Ur-Ba'uról hallottuk, hogy néha-néha fölkereste Simetánt, a körülbelül halálán levő, de Nannart még ekkor is kitartóan figyelő csillagászt. Csak ritkán tehette, mert Lugal már negyedszer vette igénybe a szent írásokban való jártasságát, az emberiség múltjáról szerzett bőséges ismereteit és kitartó szorgalmát. Ezúttal ugyanis végleges tisztázás folyt az Égi Hatalmak rendjében. Az istenek és istennők száma részint a természetes lelki szükségletek, részint az új meg új isteni erők megnyilatkozása, részint a tudományos megismerés haladása, végül idegenből történt beszivárgások révén immár ezrekre rúgott. Istenek, istennők létét letagadni, ha valóban működnek a világban, lehetetlenség. Ámde valamiképpen el kell igazodni közöttük, hogy a nép tudja, mikor, kinek s mit kell áldoznia, mely napokon miért kell ünnepelnie, bizonyos esetekben kinek a segítségét kell kérnie, kitől kell tartania. Aki rendet akar birodalmában, okvetlenül rendet kell hogy teremtsen az Egekben is.

Ur-Ba'u nap mint nap korán kelt, elrohant a piacra, a bazárba, hogy beteg felesége helyett elintézze a szükséges vásárlásokat, szatyrot, kosarat cipelt, alkudozott, számítgatta nyomorúságos ezüstjét. Majd odahaza vizet hordott, sikált, fát vágott, tüzet gyújtott. Eközben gyermekei a dolguk után indultak. Majd a könyvtárba futott Ur-Ba'u, ahol is a lépcsőkön ülve, ácsorogva a kapu megnyitására várakozó tudósok fogadták. Várta már a szolga is, hogy targoncáján a királyi palotába cipelje az aznapi tanácskozáshoz szükséges fatáblákat.

Ur-Ba'u tehát a palotába rohant. A targoncás ember vágtatva loholt utána.

Már együtt ült az egyházi előkelőségek tanácsa. Papok, főpapok a Birodalom minden részéből. Ur-Ba'u megtörölgette izzadó homlokát, nagyot fújt, elfoglalta helyét, megigazgatta szakadt szoknyáját s üvöltő, suttogó, vonító, viaskodó hangon megkezdte előterjesztését.

Majd ismét hazafutott, bekapta silány ebédjét, s leült egy percre gondolkodni. Feje csakhamar a mellére konyult, szája kinyílt, gégéje egyenletes, harsány muzsikálásba kezdett. Ur-Ba'u szundított. Eközben Nannar másodszor is átszáguldott a szürke égen, elsötétítette Samast, hurkot írt le, fehéren villogó fáklyákat szórt a világűrbe. Ur-Ba'u rémülten ugrott talpra, hogy az elfecsérelt időt kipótolja. A könyvtárba vágtatott, gondosan, de feledékenyen összeszedte a tanulmányozásra adott fatáblákat, megnézte a jegyzéket, ládikákba zárta nagy figyelemmel összeválogatott, de azért csodálatosképpen örökké összekeveredő tábláit, s a helyükre tette. Majd mindenkitől elbúcsúzott, megfogadta, hogy másnap pontosan nyitja a könyvtárat, azután a zárakat belakatolta. Most magánügyeinek elintézéséhez fogott. Egyik hivatalból a másikba, egyik elöljárótól a másikig talpalt. Közben hangosan beszélt, mondogatta, mit kell elintéznie, nehogy elfeledje. Adóügyek... Fizetés... Élelmiszeradagok fölemeltetése... Kényszermunkamegváltás... Tartózkodási helyének igazolása... Újabb jelentkezés a Világtoronyban biztosítandó helyért... Családtagok bejelentése... Áldozat átadása a templomváros különböző papi hivatalaiban és raktáraiban... Egyházi adó... Gabona, gyümölcs, bor, sör megváltása, miután neki semmi sem termett, lévén mindössze két kis szobája a kerek földön. Továbbá: rohanás a kalaposhoz új kalapokért. A szabóhoz új szoknyáért (nem magának, hanem hol a feleségének, hol valamelyik gyermekének), a bazárba új vállkendőt venni. Nannar harmadszor is fölkelt Nyugaton, elterpeszkedett az égbolt egyharmadán, elnyelte a csillagok egyharmadát, s most vörös fáklyákkal szórta be az eget. Közbe-közbe földrengés is támadt, Ur-Ba'unak be kellett szaladnia valamelyik ház pincéjébe, nehogy a nyílt utcán agyonüsse valami leomló épületrész. Nyelve lógott, tüdeje zihált, szíve hangosan vert, inai roskadoztak, mire hazaért.

Otthon ismét vizet, fát hordott, tüzet élesztett, segített leányának az estebéd elkészítésében. Felesége csak keveset végezhetett. Többnyire ágyán hevert, aludt vagy panaszkodott.

Most már alig volt annyi ereje Ur-Ba'unak, hogy megegye silány vacsoráját, s ágyához vánszorogjon. Lefeküdt, s már horkolt is, szinte rengtek belé a falak. Másnapi tennivalóit álmában szedte sorra. Föl-fölült ágyán, hadonászott, kiabált, vitatkozott. Olykor baromnak nevezte önmagát.

Hiába nyúltak meg a napok, hiába az éjszakák. Hiába vánszorgott Samas, a "hős" vontatott lépésekkel az égboltozaton. Ur-Ba'u tennivalói mintha varázslatosan sokasodtak volna. Mindig kifogyott az időből, noha "idő pedig nem vala". Kialudni sem tudta magát soha, hiába hosszabbodott meg az éjszaka több mint másfél kettősórával.

Baráti szívének hűségét mutatja, hogy mégis el-elszaladt Simetánhoz, röptében megkérdezte, hogy szolgál az egészsége, sajnálkozott, hogy a Birodalom igazi nagyjai, akikbe Simetán minden reménységét vetette, még ebben a szorongatott időben sem fognak össze, érdeklődött az Egekben lejátszódó események felől, majd elrohant, hogy beteg felesége ne várakozzék sokáig.

Így élt tehát Ur-Ba'u.

Mint vélekedett a Világtoronyról?

Tudjuk. "Nannar szét fogja kenni, mint egy köpést." Ennek ellenére rendíthetetlenül szolgálta a királyt, már csak a családja érdekében is, továbbá mindent elkövetett, hogy valamennyiük számára helyet kapjon a Világtoronyban. Ezt inkább a lelkiismerete megnyugtatására tette.

Simetánt, a csillagászt már láttuk. Magára hagyva éldegélt kicsiny szobájában, ha ugyan éldegélés volt, nem inkább haldogálás. Egész nap feküdt. Jóformán alig evett, viszont annál többet ivott. Petrezselyemfőzetet. Százszor megfogadta már, hogy nem iszik, ínyének pökedelem, egész testének méreg. Sovány volt, szinte csontváz. Még úszóhártyái is petyhüdten csüngtek ujjai között. Arca, mint a vénasszonyé: beesett, fanyar, ráncos. Többnyire volt feleségére, távol levő leányára gondolt, akik elhagyták. Meg barátaira, akik ugyancsak elhagyták. Éjjel fölmászott a teraszra vezető magas lépcsőkön, maga mellé állította főzetét meg a vizelőedényt, s Nannar felé fordult. Reszkető ujjai bizonytalanul fogták már a szextánst. Íróvésője ingadozva járt az agyagtáblán. Fejében számok kóvályogtak, négyzetek és köbök, sugarak és érintők titkos számai. Hamar elfáradt, ölébe ejtette műszereit, szemét behunyta, könnyezett. Utnapistim, Hétil, Ur-Ba'u, Gubbubu, Nazim... Mért nem tudnak összefogni? Mért nem találnak ki valami mentséget? Mért nem segítik őt, hogy legalább a Csillagtorony igazgatója lehessen, s tekintélye latba vetésével közös véleményre hangolja a Birodalom minden komoly elméjét, Beavatottját, mahhuját, bölcsét? De hát, úgy látszik, immár így kell elvesznie, félrelökve az útfélen, elfeledve... A világ, az emberiség romlásba rohan.

Naponta el kellett készítenie jelentését a király-főpap számára. Görcsös figyelemmel véste táblára, izzadt belé. Kemény szavakat használt, semmit sem titkolt, még csak nem is szépített. A jelentések a Csillagtorony igazgatójához kerültek, az megbeszélte a többi tudóssal, ellenőriztette, a rideg, számszerű adatokat meghagyta, de megnyugtató befejezést vésett alájuk. "Kényelmesen lakhatol palotádban. Ninib térdéről fogod gyakorolni az uralmat." Továbbá: "Az ország biztonságban ül, az ország szíve vidám, s az emberek bőségben élnek." Meg más effélét. Simetán ezekről a pótlásokról nem tudott. (Lugal meg szóvirágoknak tekintette, s nem törődött velük.)

Így élt Simetán, ha ugyan életnek lehet nevezni nyomorúságát.

Hétilről meg Gubbuburól kell még szólnunk, miután Samas-Lamasszi tevékenysége szépen tükröződött a Birodalom állapotában s az épülő Világtoronyban.

A koszorús költő ismét hadnagy vejére támaszkodott, mert a derék katonát, szerencsére, Szurippakba rendelték. Ez a támaszkodás végleges volt. A másik vő ugyanis, az agg kereskedő, némileg elvétette számításait. Egyre nagyobb összegeket fektetett emelődarukba meg csigákba. Csakhogy baleset történt: néhány daru leszakadt, terhét a munkásokra zúdította. Még ez sem lett volna baj, de egy kiváló mérnököt is agyonütött. Még ez sem lett volna túlságosan nagy baj, de a mérnök Samas-Lamasszi leghívebb munkatársai és bizalmasai közé tartozott. Még ezt is el lehetett volna viselni, ha nem lett volna egyszersmind társ Samas-Lamasszi halüzleteiben. Mondjuk, még ez sem lett volna baj? Mondjuk, igenis! Mert a főbaj az volt, hogy Samas-Lamasszi féltékenykedett Hétil vejére - a neve, sajnos, feledésbe merült -, görbe szemmel nézte virágzó vállalkozását, sőt arra gondolt, hogy az agg kereskedő be fog furakodni a király kegyeibe, s kitúrja őt méltóságából, talán karóra is juttatja. Ezt megelőzendő, Samas-Lamasszi megvizsgáltatta az összes darukat és csigákat, s nagy tömeg hitványat talált közöttük. De kegyes volt, nem húzatta karóba az agg férfiút. Talán maga is érezte, mennyire igazságtalan, milyen könnyedén tapossa az istenek legelemibb törvényeit. Mindössze kényszermunkára vitette.

Egyszóval, Hétil, a költő, végképpen a hadnagyra támaszkodott. Eddig is így cselekedett, csakhogy a támaszkodást nem tekintette véglegesnek. A derék katona silány fizetéséből nyomorogtak valamennyien. De ha ezüsttel nem is, biztatással annál inkább jól tartotta Hétilt a hadnagy. Hírei, információi egytől egyik megbízható, előkelő katonai helyről származtak, mint annak idején Gubbubué. "Csak ki kell tartani - mondá a hadnagy. - Nem lesz semmi. A Vörös Sárkány tulajdonképpen elszórja erejét. Fáklyákat, tüzes csóvákat, gyilkos sugarakat, jégtömböket, cseppfolyós tüzet okádik a világba, végül elgyengül, s láncra verik az Alvilágban." Ezenkívül a Világtorony építése olyan iramban folyik, hogy baj esetén rendelkezésükre áll. Ő majd fölhasználja előkelő összeköttetéseit, ha kell, a turtánt magát, kezeskedik róla, hogy apósa családostul biztonságba kerül.

Hétilt és feleségét a hadnagy szavai új reményekkel töltötték el. Mit Utnapistim hitvány ígéretei! Építsen csak hajót egy dombon, ha ez a legújabb tébolya. Mit a nagyképű Gubbubu! Csak vakarja, törülje, rója Aztlánról szóló remekművét, s hirdesse a helyes mitlalit. Mit Ur-Ba'u jóslatai! Csak rágcsálja a régi táblákat, rohangásszon tanácskozásokra, ugasson. Elérkezik az ő, Hétil, ideje is. Majd ha biztonságban ül a Világtoronyban, s alkalma lesz közel kerülni a királyhoz és tanácsadóihoz, megismerik őt, tisztázzák a múltját, egyetlen makula sem marad rajta. Sőt éneklik szerelmi énekeit is, mint hajdan.

Feleségével most azon veszekedtek, meddig tart még mellőzöttségének ez az évezredes átmeneti állapota, továbbá, hogy mit vigyenek magukkal a Világtoronyba. Összeveszvén, az asszony sírva borult az ajtófélfának, Hétil pedig elszaladt, körbe-körbe vágtatott az utcákon, megállt a lépcsőkön, s a fölfelé lépegető ifjú nők szoknyája alá lesett, vitába bocsátkozott az utcai árusokkal, fogas kérdésekkel kergette meghasonlásba a nyilvános jogtudósokat, ténfergett a meglehetősen kihalt kikötőben. De nem alkotott költeményeket. Szíve teli volt reménységgel, gőggel. Arról elmélkedett, miképpen él majd a Világtoronyban. Mennyi lépcső lesz ott, s hogy összezsúfolódnak a Birodalom legszebb női.

Hát Gubbubu?

Hétil, mint hallottuk, megvetéssel vélekedett tudományos működéséről. Stílusát nehézkesnek, idegennek körmönfontnak s homályosnak érezte. Ámde lehet, hogy ennek oka az ő költeményeinek Gubbubu részéről való finom lenézése volt. Hétil véleményéről egyébként Gubbubu mit sem tudott. Magányosan éldegélt, s a tiszteletreméltó agg hölgy viselte gondját. Samas-Lamasszihoz fűződő barátsága révén könnyen hozzájutott mindennapi szerény pecsenyéjéhez, hagymájához, gyümölcséhez, almás lepényéhez, olajához és datolyaborához. Aztláni szivarjait maga készítette azokból a széles, gondosan megszárított levelekből, amelyeket sétáin gyűjtött. Elköltvén szerény vacsoráját, gondosan megigazítván tollait, megsimítván vörös álszakállát és aztláni szoknyáját, a vajmécses világánál újabb részleteket vetett táblára aztláni tapasztalataiból. Még egy másik nagy jelentőségű munkán is dolgozott. Ezt a királyfőpap s a Vének számára készítette. Finom elmeéllel csoportosított érvek bizonyították benne, hogy soha inkább, mint most, át kell venni az aztláni intézményeket, törvényeket, társadalmi alapelveket, sőt az istenek és istennők egy részét is, hogy a Világtorony építésén munkálkodó Birodalom lelkes népe egyfajta méltóságteljes mitlalira tegyen szert. "Majd elérkezik az idő, amikor Nannar eltűnik az Égről, a világ megnyugszik, a tengerek visszatérnek medrükbe, a hegyek csitlimuja bezárul, a népek körülnéznek. Egyfajta felelősségre vonás következik akkor - írta. - Megkérdezik majd, ki mit tett az emberi nem és az isteni tudományok érdekében. Egyfajta zimut lesz úrrá a világon. Mi, szurippakiak, a Hármas Birodalom boldog tagjai, elmondhatjuk akkor, hogy mindent megtettünk. Szurippakinak lenni egyfajta mitlalit jelent. Ez a mitlali tesz bennünket valódi szurippakiakká. Mi ez a mitlali, amire megint egyszer szükségünk van az emberiség érdekében? Egyfajta méltóság, megértés, de ugyanakkor szigor, gyorsaság, szilárdság. Egyszóval: a tlemtlu emberének felelőssége."

Olykor elballagott a domb felé, ahol Utnapistim hajója épült. Egyfajta méltóságos érdeklődéssel állott, nem túlságosan közel, de nem is sértőn távol. Tollait vadul tépte a sohasem szűnő szélvihar. Piros álszakálla lengett. Piros-fehér-kék festékkel díszített arca oly előkelő volt, mint egy hajókapitányé. Nézte a bakokon, állványokon, gerendákon és talpakon meredező hajóvázat, egyfajta sohasem látott őslény csontvázát. Az ágaskodó gerincet, a roppant bordákat. Figyelte Utnapistim fiainak, menyeinek, unokáinak megfontolt munkáját. A kosarakban kátrányt, aszfaltot, csavarokat cipelő gyerekeket. Az állványokon majomügyességgel lépdelő, lógó, hajladozó munkásokat. Hallgatta a szorgos kalapálás, gerendazuhogás, csigacsikorgás lázasan vidám zaját. Majd lassan Utnapistim sátrához lépegetett, deszkákon, rönkökön, kosarakon, szerszámokon hágott át, belépett, megkérdezte a gyékényen üldögélő, mozdulatlan férfiút, hogy szolgál az egészsége. Szóba ereszkedett Szur-Szunabuval, a kormányossal és hajóépítővel. Aztán ismét elköszönt. A látottak-hallottak egyfajta fejcsóválást okoztak Gubbubunak. Utnapistim ugyanis szótlan volt, szótlanabb, mint valaha. Bólintott, mosolygott, viszonozta Gubbubu udvarias kérdéseit, majd elmélkedésbe merült. Szur-Szunabu már beszédesebb volt, de Gubbubu nem ereszkedett le túlságosan hozzá. Megadta, ami járt, de hogy órákig tereferélt, pláne ráakaszkodott volna - nem, erről szó sem volt. Ismerjük Gubbubut, tudjuk, milyen csodálatos érzéke volt a mértéktartás iránt.

Pedig Szur-Szunabu szívesen szóba állt vele. Korántsem volt olyan mogorva, amilyennek látszott. Örökké dünnyögött ugyan magában, különösen, ha a homokba vagy a széles agyagtáblára rajzolt, s dünnyögését könnyen mérgelődésnek magyarázhatta valaki, de valójában tanakodott.

- Úgy látom, egyfajta zárt hajó lesz ez - vélekedett Gubbubu. - Hét részre osztod?

- Hétre. És kilenc rekeszre. Pompás, mi? - dünnyögte a kormányos a földön ülve, s pálcikáját sebesen húzgálta a gondosan elsimított homokon. - Éppen a magam sasfészkét tervezgetem. Könnyen megy. Csak leteszem a pálcikát, s már kész is. Pompás, mi?

- Hol lesznek az evezősök? - csodálkozott Gubbubu, mint aki sokszor járt tengeren, s ismeri a hajót töviről hegyire.

Szur-Szunabu viharvert vonásai ijesztő mosolyra húzódtak, meglepően torzonborz szemöldöke fölugrott magas homlokára.

- Az evezősök? Mi? Hogy hol lesznek? Furcsa kis teknő, mi? Ez a ladik csak úgy lebeg majd a vízen, mint egy hólyag.

Gubbubu azt hitte, mókázik vele az időtlen férfiú. Piros-fehér-kék sávokkal díszített arca elsötétült.

- De hogy száll le majd a hajó erről a dombról? - kérdezte némi alattomossággal.

- Ne félj, ó, barátom és testvérem! Leszáll. Majd idejön a tenger, és a hátára veszi, mint anya a csecsemőjét. Csak légy türelemmel. Egyszer, gyermekkoromban, lehet vagy nyolcvanezer éve úgy hozzávetőleg, a bölcsőmben feküdtem. Egyszer csak jön az árvíz, fölkapja a bölcsöt, s visz kifelé az ajtón. Pompás, mi? Anyám rémülten gázol utánam. Úszva ér el. Sokszor mesélte. Pompás volt.

Aztlán tudósa fanyalogva mosolygott.

- Jó - mondta -, egyfajta dagályt el tudok képzelni. Afféle tlitlimit. De hová utaztok ezen a lebegő hajón, mint mondod? Evezősök nélkül?

Ekkor Szur-Szunabu arca áhítatossá vált. Szóról szóra elmondta Utnapistim szavait. Gubbubu a szent sugallathoz illő komoly tisztelettel hallgatta.

De ennyi elég is volt. Töprengve távozott, finom mozdulatokkal hágva át gerendákon, rönkökön, kosarakon, szerszámokon.

- Egyszer majd ő is elveszti a tollait - dünnyögte a kormányos.

A hajó rohamosan, épült. Csodájára jártak a népek. Igazán érthető, hogy időnként Gubbubu, sőt később Hétil meg Ur-Ba'u is megszemlélte. Hétil az építményre is fölmászott, bejárta az állványokat, megmagyaráztatott magának mindent. Gyermekesen nevetett. Pillanatig sem hitte, hogy valaha elinduljon a dombról. De tetszett neki az ötlet: hajóépítés egy dombon. Költeményt is rögtönzött róla ott helyben: "Dombon épül a gálya, de nincs neki dagálya." Ur-Ba'u azonban komolyan vette a dolgot. "Mindig mondtam, barátom és testvérem, hogy az őrülteknek lesz igazuk! Ez a hajó megcsúfolja az emberi értelmet, de az értelem nem tudja megcsúfolni őt. Ez az igazság." Ő is úgy tudta, hogy Utnapistim családostul más földre akar vándorolni, s ez keserűséggel töltötte el hűséges szívét. "Legalább együtt pusztulnánk abban a Világtoronyban, könnyebb lenne!" - üvöltötte.

Munkás könnyen került az építkezéshez. Abban a vízözön előtti korban a nemzedékek évezredeken át atyjuk mesterségét folytatták. Lugal okos újítása volt, hogy a toronyépítés érdekében mindenféle foglalkozású embert munkára vitetett, bár vigyázott, hogy a kőfaragáshoz lehetőleg kőfaragók, a földmunkákhoz kubikosok, a szállításhoz hajcsárok, az olvasztókemencékhez kohászok, a falakra kőművesek kerüljenek s így tovább. De mégis megtörtént, hogy a kőfaragó mellett pénzváltó, a földmunkás mellett katona, a daruk mellett kereskedő, a hajcsár mellett adószedő, az aszfaltfőző mellett halászati bérlő dolgozott. A hajóácsok a hajózás megnehezülése és a kereskedelem rohamos sorvadása miatt munka híján maradtak. Most csőstül sereglettek Utnapistim hajójához. Az Asszur-ban-apli világhírű könyvtárában fennmaradt ősi táblákon olvastuk: a hajóépítésnél igen jó fizetésben, bőséges ellátásban részesültek. Lugal tilalma folytán Samas-Lamasszi nem nyúlhatott Utnapistimhez, ennélfogva a nép csorgó nyállal, irigykedve, sőt gyűlölettel nézte Utnapistim munkásainak sorsát. Mindennap barmot vágtak részükre, juhokat öltek, mustot, szezámbort, sört adtak, olajjal is bőven ellátták őket... Az építés gyorsan haladt.

A legfőbb ellenőrzést maga Szur-Szunabu gyakorolta, mert Utnapistim ekkoriban már többnyire csak a sátrában üldögélt, hunyt szemmel merengett, ha pedig kiballagott is a szabadba, alig látott valamit. Fiai szintén elöl jártak a munkában. Az asszonyok a munkásokról gondoskodtak, a gyermekek vetélkedve cipelték a kosarakat, kisebb szerszámokat, facsavarokat.

Gilgamesnek egyéb dolga is volt, mint az építkezés.

Naponta többször félrevonult, lótuszülésbe telepedett, s belenézett a gyűrű kristályába. De most nem egyes személyek életére, sorsára volt kíváncsi, hanem a világ különböző tájainak, vidékeinek, országainak állapotára. Csodálatos, izgalmas látványban részesült! Egy alkalommal zordon, cserjékkel, mocsarakkal borított havas térségeket látott, s amaz óriási, görbe agyarú, bozontos állatok egész csordáit, amelyekről ifjúkorában Ummu-tábat, a halk szavú, udvarias tanító beszélt. Az állatok tomboló viharban törtettek a végtelen síkságon, magasra tartott ormányukkal bőszülten trombitáltak - bár ezt Gilgames, természetesen, nem hallhatta, csak elképzelte az elefántok ismerete alapján. Az ormányos, bozontos állatcsordák belegázoltak a mocsárba, kétségbeesetten vergődtek, nehéz lábuk rémülten kapaszkodott az omló partba. De nem volt menekvés. A víz rohamosan nőtt. Már csak a hátuk látszott s kimeresztett ormányuk. Már csak vörös szőrrel benőtt csúcsos koponyájuk. Egymáson törtettek keresztül-kasul. Egymást tiporták a mélységbe. Körülöttük vadul tombolt a hóvihar, fehér hamuval szórta be a világot.

Egy másik alkalommal alig tudott hinni a szemének, mert a szivárványon kis körben idegen város kikötőjét látta. Rakpartokat, raktárházakat. Távolabb a város ónnal bevont bástyái villogtak, mint az ezüst. Fölöttük arannyal borított templomok - ugyanolyanok vagy éppen ugyanazok, mint amiket Gilgames Nurmával tett utazásán látott. A kikötőben hemzsegtek a hajók. Mintha bogársereg lepte volna el az öblöt: hajó hajó mellett, csónak csónakot súrolva pozsgott a vízen. A partok feketélltek az emberektől. Hátukon batyuval, kezükben szatyrokkal tolongtak a hajókra. Hová mennek? - kérdezte Gilgames ámulva. - Hiszen ez valóságos kivándorlás. Azt is megmutatta a kristály. Gilgames látta a hajók útját a dagadó tengeren, látta megfogyatkozott csapataikat megérkezni idegen, távoli partokra, látta a fáradt, éhes, szomjazó, megtört, alig-alig vánszorgó embereket... Barlangokba, partba vájt üregekbe húzódtak, mint a hajótörésből megmenekült patkányok. Aztlán népe menekül! Odahagyja sok ezer éves városait, biztos bástyáit, gyönyörűen szabott csatornáit, bőséges mezeit, arannyal borított templomait! Menekül...

Hegyvidéket is látott a szivárványos körben. Völgyeket, ahol hóvihar kavargott, mint áthatolhatatlan függöny. A hegyoldalakat üvegesen csillogó jeges ár borította. Didergő népek állatbőrbe burkolózva gunnyasztottak juhnyájaik mellett. Faházba húzódtak, nagy tüzeket raktak, húst, bogyót ettek. Kenyerük nem volt. Ismét más, még magasabb hegyvidéket is látott, roppant sziklákból épült hadiutakat, amelyeken nagy termetű juhok szántalpon vontatták a terhet. A hegyormok csúcsáig fölkapaszkodó teraszföldeket látott, sasfészeknek tetsző várakat, óriási, földbe mélyesztett, roppant kőkockákból rakott templomokat, kikötőt, amelyben ferde vízszint hullámai locsogtak.

A látottakról beszámolt Utnapistimnak és családjának. Az időtlen férfiú csak hallgatott, sejtelmesen mosolygott, bólintott. A férfiak között már nem volt vita. Komoran figyelték Gilgames jelentéseit, egy-egy kérdést szúrtak közbe, végül sóhajtottak, fölkeltek, s munkájukhoz siettek. Si-lu-dárat mosolygott. Szur-Szunabu összedörzsölte a kezét.

- Jó, hogy megvan ez a kis gyűrű, ó, Gis - dicsérte Gilgames varázsgyűrűjét. - Pompás. Tudjuk, mi történik a világban. Ha ez a teknő elkészül, ablakot sem kell nyitnunk rajta. Látunk mindent, mi?

A világtörténelem örökre emlékezetes tornya mellett tehát megfeszített erővel épült az ugyancsak világtörténelmi jelentőségű, örökre emlékezetes hajó is.

Nannar sürgetett.

Most már úgy száguldozott az égen, mint egy eszeveszett, dühöngő sárkány. "És maga után voná az ég csillagainak nagy részét." Nappal és éjszaka között immár alig volt különbség. "És a nap feketévé lőn, mint a fekete zsák, és a hold mindenestül lőn olyan, mint a vér... És az ég eltakarodék, mint mikor a papirost egybetakarják: és minden hegyek és szigetek helyekből elmenének... Megvereték a napnak harmadrésze, a holdnak harmadrésze és a csillagoknak harmadrésze, annyira, hogy meghomályosodék azoknak harmadrésze és a napnak harmadrésze nem fénylenék, az éjszakának is hasonlóképpen." Utolsó birokra kelt egymással Samas és Nannar. Kerülgették egymást, torkon ragadták, fojtogatták. "Vér hullott" - legalábbis így látták az emberek, mert íme, vörös eső zuhogott éjjel-nappal, vörösekké váltak a patakok, a források ihatatlanokká. Bíborvörösek lettek a mocsarak, amelyekben sárkányok, óriás gyíkok, övesállatok dögtestei hevertek. Vörös a tenger, mintha vértengerbe fulladna a világ, vörösek a szárazföldek is. A véreső közé zuhogó kövek vegyültek. Mint a jégeső, de emberfej nagyságúak, doboltak, dörömböltek, zuhogtak, recsegtek... A Tüzes Hegy rengett, meghasadt, iszonyú sebeiből láva ömlött, borzalmas fénye bevilágította a rémülettől reszkető tájat. Most már a véresőbe-kőesőbe hamueső is vegyült. Az égen láthatatlan kéribbu szárnyalt, s az emberek fülébe kiáltozta dermesztő fenyegetését: "Jaj, jaj a föld lakosainak!"

A hajó elkészült.

Már csak a holmi behordása, az állatok beterelése, az élelem elraktározása volt hátra. A nagy család apraja-nagyja ezzel vesződött. Zsákokban, hordókban, kosarakban, targoncákon hurcolkodtak, mint vihar előtt a hangyák. Üggyel-bajjal bevezették a riadozó állatokat, bevitték a baromfit is. Utnapistim parancsára galambokat, fecskéket, sőt hollót is vittek a hajóra, hogy a kellő időben hírhozói legyenek. Vigyázatosan fogott nagy cédrusládákban cipelték a hajóra, Utnapistim leendő szobájába, a szent iratok "elejét, közepét és végét", egy rakomány válogatott, gondosan égetett agyagtáblát. A cédrusládák méreteit a Szent Számok törvénye szerint szabták meg.

Végezetül bemutatták a hálaadó áldozatot is. Erre a napra megérkezett Risat-Ninlil zebukordéra rakott ősszobrával, amelyet magával hozott a kis szentélyből. Már állott a hét szent edény. Utnapistim már imádsághoz készülődött, amikor a kordé nyikorgása felhangzott a dombon. Risat-Ninlil zokogva borult a hozzásiető Gilgames nyakába. Nézegette, simogatta, s egyre effélét suttogott: "Ó, fiam, sohasem hittem volna, hogy még látlak! Már beletörődtem, hogy ott fogok elveszni őseid szentélyében. De hogy megváltoztál, megnőttél, megférfiasodtál! Rád sem ismerek!" Újra meg újra megnézte a fiát, mintha a régi vonásokat keresné rajta. Gilgames hasonlóképpen a régi Risat-Ninlilt kereste ebben a hajlott, kemény vonású, kissé szomorú, őszes hajú asszonyban, de nem találta. Két idegen állott szemben, vizsgálta egymást, s mégis könnyezett.

Ezután Gilgames megmutatta anyjának Nurmát s a gyermeket. Nurma gyanakodóan, az anya alázatosan, de bíráló tekintettel fordult egymáshoz. Ellenben a két gyermeket Risat-Ninlil túláradó nagyanyai gyöngédséggel ölelte keblére.

- Hol a nyakéked? Hol a lábkarikád? - kérdezte hirtelen Risat-Ninlil.

- Elvesztettem őket - szégyenkezett Gilgames a nyakához kapva.

Anyja hosszan nézte, de nem szólt.

Fölállították az ősök szobrát, s Utnapistim illatos tömjént, mirtuszágat égetett a hét edényben. Énekeltek. Namzi egyik könyörgő zsoltára zengett a fekete égbolt alatt. Majd ökröket, juhokat vágtak, borostömlőket nyitottak a munkásnépnek, s miközben a hejehuja tánc, falatozás-ivás tartott, valamennyien a hajóra vonultak. Bezárták a följáratot, lehúzták a kémlelőablakok tábláit... a Hajó bezárult, mint egy dióhéj. A munkásnép vígan hejehujázott odakint tovább a bolond hajótulajdonos költségén.

Ámde bekövetkeztek a világot megrendítő események, és Szurippak lakosai a föld alá húzódtak. Dideregve-izzadva, imádságokat mormolva, maradék borukat vedelve, őrjöngve vagy megnémulva várták halálukat. A város elnéptelenedett. A kikötő kihalt. Szélvész sivított az üres palotákban, letépte a bronzajtókat, széthordta a földrengésektől meghasadt falak kőporát, véres hamuesővel verte be a mozaikokat. A rakpartokon összetört hajók hevertek. A templomvárosban rémült papok hordták biztosabb helyre a szent edényeket, istenszobrokat. Vonító kutyák, sakálok, rikácsoló papagájok, üvöltő majmok lepték el az utcákat.

Nannarból ez időben mát nem látszott semmi. A Napból, a csillagokból sem. Egy vörös sárkány rohant át időnként zúgva az égen, maga után vonva a csillagok egy részét. Ilyenkor a tenger háta fölágaskodott, tajtékzott, hánytorgott, kétségbeesett dühvel rázúdult a földre...

Azonban ne siessünk túlságosan, habár a Vörös Sárkány sürget. Nem látjuk helyénvalónak, hogy kárörvendezzünk a dombon álló hajót részegen csúfoló munkásnép pusztulásán, amikor fölhördült a tengerár, s elsöpörte a dombot mindenestül. Nem írjuk le Szurippak városát sem, amilyen ebben a pillanatban volt. Elég, ha utalunk az Apostolra, aki azokról az időkről szólván, lángban álló városról beszél. Ez a város Szurippak is lehetett, noha ő mást említ. De lehetett Erech, Eridu, Lagas, Szippara vagy más város is. Az Apostol nem ismerhette Gondvana akkori városait. Az is bizonyos, hogy később más, gyűlölt városok nevét szúrták be a szent iratokba. Vagy összekeverték apró-cseprő áradások eseményeivel. De a tények igazak, a látomás helytálló, ha a nevek nem egyeznek is. Egyelőre hagyjuk tehát Szurippakot, s nézzük a hajót.

Láttuk, hogy Utnapistim családostul beköltözött a hajóba. A hét emeletre osztott, kilenc részre tagolt építmény rendre befogadta őket. Minden jószágból behajtottak egy-egy párt, hogy az Ítélet elvonása után legyenek tenyészállataik. Gabonával, magvakkal, csemetékkel is ellátták magukat. Bambuszcsövekben olajat raktároztak el. Amikor tehát az első szökőár végigsöpörte az országot, és hátára kapta a dombon álló hajót, mindnyájan biztonságban voltak, s ki-ki a maga helyén. Utnapistim egy kicsiny kamarában üldögélt, Szur-Szunabu a kormányosi polcon állt. Ga'ur roppant testével rádőlt a kormányrúdra, segített Szur-Szunabunak, Meszkemgaser odalent tartózkodott a hajó gyomrában az állatoknál. A törékeny, finom, a szokottnál is komorabb Meszannipadda a nagy közös teremben a nőkkel meg a gyermekekkel, végül Enugduanna Gilgamessel a hajó orrában.

Égzengés, recsegés-ropogás, süvöltözés töltötte meg a világot. A hajó tetején kövek dörömböltek. Rengett, csikorgott a hajó. Gilgames kinyitotta a kémlelőablakot, kitekintett, de nyomban be is csapta megint.

- Jobbra! Jobbra! - hallatszott a kormányosi fülkéből Szur-Szunabu égzengésen is átbömbölő ordítása. - Pompás! - üvöltötte vadállati örömmel. - Vízen vagyunk! Úszik a teknő!

Most a közös teremből gongütések kondultak, de csak alig sejthetően. Mindnyájan lebotorkáltak a vajmécsesek libegő derengésében imbolygó lépcsőn.

Utnapistim Anu aranyból vert sugárzó arca alatt állott. Komoly volt, nyugodt, időtlen. Alig látó szemét kinyitotta, körülhordozta a rémült birkanyájként összeverődött nagy családon.

- Feleségem, fiaim, leányaim, unokáim, barátaim, és testvéreim - szólt Utnapistim évezredek mélyéből zengő hangon. - Hajónk dióhéj. Enki tenyerén vagyunk. Ne féljetek. Énekeljünk.

Megköszörülte torkát, s bikahangon zengte:

Mindnyájan énekeltek. A férfiak brummogva, zúgva, a nők zengve, mint a hárfahúr, a gyermekek vékonyan, mint a sípok. És mindnyájan sírtak. Namzi zsoltárának szavai meg-megszakadva, bugyborékolva, elfulladva törtek elő a vonagló ajkakról. De bátran, nyugodtan szállt Utnapistim bikahangja meg Szur-Szunabu vezényléshez szokott, viharokon átható rekedt ordítása.

Nurma Gilgames vállára borulva zokogott. Félkarjával a két gyermeket, a másikkal a könnyeivel küzdő Gilgamest ölelte magához.

Gilgames visszatér őrhelyére. Időnként föl kell vonnia a vastag fatáblát, s körül kell néznie. Ez nem is olyan könnyű, mint ahogy elmondjuk. A vihar egy pillanatig sem gyengül, a szél nyomása félelmesen erős, Gilgamesnek meg kell kapaszkodnia, hogy hanyatt ne vágódjék.

Si-lu-dárat áll mellette.

Fölhúzza az ablakot. Fekete éjszaka mered rá. Derékvastagságú oszlopokban ömlik az eső. Kövek zuhognak, verik a hajót, mint a dobot. Égbolt és tenger egybeszakad. A dühöngő, kavargó világot sűrűn vagdalják keresztül-kasul az Anunnakik égő fáklyái.

Reng, omlik, szakad a világ. Fekete és mégis ég.

- Hol vagy, Erech, hol vagy, Szurippak, hol vagy, Gondvana? - kérdezi Gilgames magában. - Hol vagy, hazám?! Hol vagytok, ti rétek és mezők, hol, ti piros virágokkal ékes páfrányerdők? Hol, ti málnabokrok, datolyafák és kókuszpálmák? Hol, te kis ház, ahol anyám szoknyájába kapaszkodtam és tömjénfüstje átlengte ifjúságomat? Hol vagy, te kikötő, ahol messzi hajózásokról álmodoztam? Hol, te gát, amelyen találkoztam Istárral? Hová lettél, királyi palota és te, dicsőséges, ragyogó É-kur? Hol az aranyhalas medencék és a hidak? Hol a teraszok, amelyeken egy énekhang után futottam? Hol vagytok, hol vagytok?

Mindkét kezével az ablak peremébe kapaszkodva sír.

- Íme, sötétségbe vesztetek, hullámok dörögnek fölöttetek - gondolja keserűen. - Elsüllyedtetek, ti pálmaleveles kunyhók és ti, évezredek számára épült paloták. Véres áradat sodorja a virágokat, a fákat és a madarakat. Tajték görgeti köveiteket és illatos gerendáitokat. Tüzes kőzápor veri teraszaitokat. Hol vagy, ó, Héa? Hol, te szegény halászfiú? Mi lett a sorsotok, ti fennhéjázó katonák, ti büszke leányok, ti gőgös előkelők, ti nyomorult rabszolgák? Ó, hazám! Hát így kell megválnom tőled örökre.

- Húzzuk le az ablakot - jegyzi meg csöndesen Si-lu-dárat. Most ő sem mosolyog. Komoran mered a szörnyűséges örök sötétségbe. Ajka reszket.

Közös erővel lehúzzák az ablaktáblát.

Gilgames leül a fedélzetre, szemét behunyja, könnyei lassan csordogálnak végig arcán.

- Mit sírsz? - kérdezi szinte suttogva Si-lu-dárat. - Hazádat siratod? Bizony, sirathatjuk. De gondold meg, Gis, az embernek nincsen hazája sehol. A múltunkat siratjuk, azt nevezzük hazánknak. Pedig mi a múlt? Mi az idő? Nincs. Az ember hazája Anunál van. Tőle jön, hozzá kell visszatérnie.

- Hiszen te is szomorkodsz - figyelmezteti Gilgames.

- Szomorkodom. Nekem is van múltam. Mindnyájunknak van - felel Si-lu-dárat vállat vonva, s elfordul.

Áll a hajó? Vagy iránytalanul, céltalanul rohan? Reggel van vagy éjszaka? Nem lehet tudni. Nincs tér és nincs idő. Nincs irány. Nincs gyorsaság. De állandóság sincs. Egy sereg összebújt, ijedt emberi lény szorong egy üres dióban Ég és Föld között, egy kis világ, amit sötét, ismeretlen erők sodornak. A külvilágról csak fülük ad hírt. Meg időnként a szemük a nagy fáradsággal fölvont kis résen át. A végtelen hegyomláshoz hasonló dorombolás, zuhogás mintha a koponyájukra szakadna. Tántorognak, nem tudják, szédüléstől-e vagy a hajó vad bukdácsolásától. Azt sem tudják végül, a hajó recseg-e körülöttük vagy a tenger és a kőzápor.

A közös teremben, Anu aranyarca alatt, egy kis homokóra áll. Enugduanna dolga, hogy őrizze, s ha a szemecskék leperegtek, megfordítsa. Neki kell följegyeznie az elmúlt béruk számát is. De hosszabb-rövidebb idő múltán belezavarodik. Legyint és abbahagyja. A homokórát most meg-megfordítja valaki, ha éppen eszébe jut, vagy nem nyúl hozzá senki. Nincs többé idő.

Gilgames az ablaknál ül. Időnként belenéz varázsgyűrűjébe. Jéghegyeket lát a szivárványos gyűrűben, a tüzes csillagoktól meg-megvilágított éjszakában úgy úsznak el, mint pitypang a viharban. Villogó jégmezőket, piros, zöld, sárga fényt. Sziklás hegyormokat, amelyekről kövek repülnek, mint fészekről a madarak. Szélesen ömlő vörös lávafolyamokat. Vihartépte fenyőbozótban didergő vagy szántalpon igyekvő emberi alakot. Vánszorgó lépésekkel haladó néptömeget, vágtató sárga folyam partján. Hidegen izzó napkorongot a látóhatár szélén.

Hát az aranyos templomok városa?

Kavargó sötétség.

Az aranysziget? A pálmaház, az aranytollú madarak? A hullámzó erdők?

Kavargó feketeség.

Az emberek? Ismerősök, barátok és ellenségek?

Egy-egy merev, torz, elsuhanó arc. Mint a kísérteteké.

Gilgames mereven néz a gyűrűbe, és lát...

-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

...mikor a vér, kő és hamu zuhogni kezdett, Lugal, az okos király és főpap megrémült. De csak egy pillanatra. Aztán megrázta a csengőt.

Az udvari írnok keszegül, alázatosan, a félelemtől citromsárgán belépett.

- Hol a Csillagtorony mai jelentése? - kérdezte ingerülten a király.

- A Csillagtoronyról nem érkezett jelentés, ó, ragyogó arcú király - rebegte a sovány írnok földig hajolva.

- Hát az építkezésről? - kiáltotta a király-főpap most már haraggal.

- Arról sem, ó, kegyelmes istenséged - vacogta az írnok.

- Hát a nágiru? - rikoltotta Lugal.

- A nágiru őkegyelmessége... a nágiru... nincs itt... - nyögte az írnok.

- Ki van itt?

- Senki... senki sincs itt, ó, fényes ábrázatú felség.

Lugal bőszülten fölpattant. Mi történik itt? Sem jelentések, sem a nágiru? Félrelökte a verejtékező emberkét, kirohant a teremből.

A föld alatti folyosók díszes mozaikjait és elefántcsont mennyezetét pislákoló vajmécsesek világították meg úgy-ahogy. De közülük sok már nem égett. Siket csend, magány meredt Lugalra mindenfelől, a folyosók torka éhesen ásított rá, mint egy-egy sárkánytorok. Lugal fogcsikorgatva rohant végig az egyiken. Senki. Befordult a másikba, figyelt. Senki. Csak a szélvész zúgott odakint, a földbe ágyazott sziklafalakon túl. Megfordult. Ekkor látta, hogy az írnok patkányfürgeséggel suhan a kapu felé vezető folyosón. Eltűnt, mint egy árnyék.

Lugal dühösen, sértett méltóságában tajtékozva rohangászott keresztül-kasul a folyosókon, majd csüggedten megállt. Karját leeresztette, arcvonásai elernyedtek. De fölvillant a szeme megint, kezét ökölbe facsarta, továbbsietett.

A palota kapujában mereven mosolygott rá a két emberarcú kéribbu. Lugal egy pillantást vetett rájuk, azután hímzett palástjába burkolózva, falakba kapaszkodva, szélviharral küszködve az udvarra ment. Egy katonát látott a homályban.

- Hol az őrség? - ordította öldöklő hangon.

- Az őrség, ó, uram? Az őrség? - felelte a katona rekedten, mint aki részeg. - Minek ide őrség? Én maradtam csak itt, úgyis mindegy.

- Lovat! Lovat! - parancsolta Lugal.

A katona megfordult, elment. A király a falhoz támaszkodva várt. Gondolatok, képek kavarogtak zúgó fejében. Minden erejét összeszedte, hogy rendet teremtsen köztük. Mindenáron a Világtoronyhoz kell mennie, ezt az egyet tudta.

Időtlen idő telt el, már azt hitte, a részeg disznó is megszökött. De nem. Végre kibontakozott a kavargó homályból, két horkoló, ágaskodó, csapzott lovat vezetett. Lugal odaugrott, az egyik ló hátára vetette magát, megszorongatta térdével, királyi pálcával végigvágott rajta.

- Gyerünk! - rikoltotta harsányan.

Kivágtattak a Szent Városból. Amikor a csatorna hídján lovagoltak, Lugal bíbortiaráját lesodorta a szélvész. Mint elszabadult madár, keringett az isteni süveg a véresős homályban. Lugal utánakapott, de aztán legyintett. Mindegy. Tovább, csak tovább.

Sötét, néptelen utcákon vágtattak. Köveken, gerendákon ugrattak át. Lovuk holttestek és hullaként heverő részegek között ágaskodott. Mind a kettő azon mesterkedett, hogy levesse lovasát. De a király meg a katona nem hagyta magát. Kijutottak a városból.

- Majd megtanítom én őket. Majd karóba huzatom én őket. Majd elbánok én velük - hörögte Lugal, anélkül, hogy figyelt volna magára. - Most kellene a helyükön állniok... Gyáva csürhe!

Kegyetlenül verte, szorongatta a lovát. A katona mindenütt mögötte, mint az árnyék. Végül a király félni kezdett, jobban szerette volna, ha eltűnik. De nem tűnt el. Katona volt, részegen is katona. Egyetlenegy a százezer közül.

Nem részletezzük, milyen nyaktörő, romokban heverő utakon haladt Lugal, hogyan ugratott át köveket, emberi meg állati hullákat, kidőlt fatörzseket. Azt sem tudjuk, mennyi ideig vágtatott. Hiszen ő maga sem tudta. De végül is fölkapaszkodott a Niszir-hegyre, a sáncok, daruk, árkok, meredező falak hangyabolyára.

A vörösen világító Tüzes Hegy lobogó, távoli fényében körülnézett. Vihar dúlta, véres sárba vert sátrakat, összedőlt raktárakat, döglött lovakat, zebukat, szamarakat, feldőlt kordékat, elhagyott sziklakockákat, béna darukat és csigákat látott. Embert sehol.

Lováról leszökve, Lugal a hatalmas kapu felé rohant. Berontott az őrség szobájába. Vad lárma, üvöltő, torz arcok látványa csapta meg, mintha mellbe vágták volna. A zsúfolt, barlangszerű helyiségben vajmécses világánál egy sereg katona, hajcsár, mérnök, felügyelő dorbézolt. Mezítelen papnők henteregtek, visítoztak a földön. Egy pap éppen akkor vágta falhoz bronzpoharát.

- Mi történik itt? - ordította Lugal a küszöbön.

Egy pillanatra csend lett, aztán falrengető röhögés viharzott föl az odúban.

- Kutyák! Disznók! Nergál verjen meg! - tombolt Lugal. - Nem látjátok, ki áll előttetek?

- Hiszen ez meg csurog, mintha borban áztatták volna! - bőgte egy hang.

- Sej-haj, rend van Égen, Földön! Sej-haj, de szép ez a börtön! - bőgte vidoran a pap.

- Gyerünk a kajával, hé! - sivított egy másik hang. - Te loptad el!

Röhögés. Egy kis fekete papnő fölugrott a földről, Lugal elé állt.

- Gyere, kicsi, majd megmelegítlek! - sikítozta a hasát ütögetve. - Úgyis egyre megy.

Lugal kifordult az ajtón. Nekivágott egy lépcsőnek. Széles, pompásan épült, márvánnyal kirakott folyosón lépdelt. Belökött egy ajtót. Sötétség. Senki. Továbbment, belökött egy másikat. Itt vajmécses mellett két mezítelen ember heverkőzött állati módon. Férfi meg nő, persze. A férfi hátranézett, de, mintha senki sem volna ott, tovább művelte, amiben elmerült volt. Lugal továbbsietett, benyitott egy helyiségbe. Itt zsúfolt tömeg feketéllt a pislákoló fényben. Lugal csak a hátukat látta. Leborulva imádkoztak. A terem végéből fából faragott, vörösre mázolt óriási sárkány torka meredt rá.

Most már vaktában ment tovább. Csatakos palástja vastag, véres csíkot húzott a kövezeten. Fáradt volt, hideg homlokáról verejték csurgott.

Egy férfi toppant elé. Samas-Lamasszi volt, a nágiru.

Megálltak, egymásra meredtek. A király észbe kapott.

- Hát, te, te kutya - ripakodott a nágirura -, hol jársz? Mit művelsz? Így folyik az építkezés? Így várod te a végítéletet? Mennél több isten, annál kevesebb hit? Mennél több pap, annál kevesebb hivő? Hát így építesz te Világtornyot, te kutya?

- Ne lármázz, ó, Lugal - dörmögte széles vigyorral, de fagyott tekintettel a nágiru. - Építés? Munkások? Raktárak? Mérnökök? Világtorony? Hahaha!

Mielőtt Lugal tudta volna, mit tesz, arcul vágta Samas-Lamasszit. Az előkelő férfiú megdöbbent, arcvonásai elernyedtek, szeme csodálkozva meredt a királyra. Képéhez kapott. A következő pillanatban fölemelte öklét. Lugal szeme előtt vörös lobot vetett a homályos folyosó.

- Megütsz? - rikácsolta a nágiru. - Hát kinek köszönhetjük, hogy itt vagyunk? De most leszámolok veled.

Ekkor a folyosók torkából, megnyílt ajtók mögül, lépcsőkről, minden zugból dühös, rikácsoló, röhögő, fenekedő, villogó szemű alakok tolongtak elő, s egyszeriben körülvették a királyt.

- Ki lopta el a kenyerünket? Ki vettetett kényszermunkára? Mit akarsz itt, hé? Karóba veled! Tépjük ki a szívét! - ilyet s efféléket rikoltoztak, ordítoztak, bőgtek, sivítottak Lugal képébe.

A király-főpap lesújtva állt, mint józan az őrültek között. Most mindent megértett. Gyorsan megfordult, fölrohant egy lépcsőn. Dobogó szívvel rontott Inninni szentélyébe.

A tömeg utánazúdult ugyan, de a szentély küszöbén megtorpant. Lugal pedig Inninni aranykoronás szobra elé zuhant. Így feküdt mozdulatlanul sokáig. Végre is idejutott. Ide kellett jutnia. Pillanatokig vagy korszakokig feküdt a kőkockákon? Bizonyára korszakokig. Mert látta, amint Utnapistim belép, lassan a söröspohár után nyúl, komolyan ingatja nagy fekete fejét s így szól: "Nem". Nyomban ezután Azag Aja, a Sugárzó állt a Vének Tanácsának színe előtt, hogy egy pillanat múlva kiüsse szemét az izzó villa, szívet kitépje a pap. Majd fölvonultak az áldozatok tömegei koszorúsan, mezítelenül, fuvolázva, hogy elvesszenek a magasban. Végül a palota bástyái megrendültek, kő omlott, kapuk zuhantak, rémület és jajgatás töltötte meg Lugal fülét. "Fölépítem a Világtornyot" - hajtogatta egyre.

- Ó, Anu atyám, nem tehettem mást, csak amire kényszerítettél - mormolta révülten.

A Világtorony csonka falait mennydörgő vihar rázta. A padló ingott, mint egy bukdácsoló hajó fedélzete. S ki tudja, honnét és hol, olyan robaj, recsegés zúgott, mintha harciszekértábor rohant volna elsodró erejű támadásra.

Lugal ülő helyzetbe telepedett, elővette kétélű szent kőkését, s véres, lucskos ruháját megoldva, mély, végső lélegzetet vett. A kést megfontolt mozdulattal végighúzta a hasán.

- Azag Aja szívéért - sóhajtotta áhítatosan.

Ismét metszett magán egyet.

- Erechért és Eriduért - rebegte halkan.

Belei kidőltek, mint egy rakás fetrengő kígyó. Arca komor, merev, de nyugodt volt. Ismét metszett egyet magán.

- A Világtoronyért - nyögte elhaló hangon. - De azért köszönök neked mindent, ó, magasságos Úr és szentséges Istenasszony.

Elfolyó vére összevegyült a vörös csatakkal. Belei sárgán henteregtek, feje lekonyult.

A Vörös Sárkány végigszáguldott az égen, irtózatos, hegyeket elborító szökőárt zúdított végig egész Gondvanán. Lugal és a csonka Világtorony fölött feketén csaptak össze a hullámok.

Míg ezek az események lejátszódtak, Gubbubu föld alatti szobájában ült és rendelkezett. Miről rendelkezett? Ezt kérdezgette magában a tiszteletreméltó idős hölgy is, amint Gubbubu előtt állt, s hol szürke haját, hol a vállkendőjét cibálta.

- Én most elmegyek a királyhoz - magyarázta méltóságos nyugalommal a tudós férfiú. - Előbb azonban még befejezem emlékiratom utolsó részét, hogy magammal vihessem. Egyfajta tlumilu él bennem, hogy a nagy király és főpap őszentsége...

- Ó, tlumilu, vagy mi! - rebegte az idős hölgy. - Hiszen odakint vér zuhog, a népek elhagyják a várost, mindenki menekül, te pedig...

- Türelem, türelem - emelte föl a kezét Gubbubu. - Hiába, hiányzik belőletek egyfajta neveltség, amit én mitlalinak nevezek igen találó aztláni szóval, mert, sajnos, a mi nyelvünkben...

- Ó, mitlali! - kiáltotta az idős hölgy, s a kezét tördelte. Gubbubu csak egy korholó pillantást vetett rá, de az igen lesújtó volt. Mint a kő, amit nagyon magasról ejtenek. Nagyon-nagyon magasról ejtette ezt a pillantást.

- Nem kétlem, hogy az okos király-főpap azonnal intézkedik, hogy Aztlánba menjek - folytatta rendületlenül. - Lehet, hogy már haza sem enged. Ha tehát így lenne, egyfajta rendet kell tartanunk. Bútoraim legyenek a tieid, ó, tiszteletreméltó asszonyság, fáradozásodért.

- Ó, bútorok! Fáradozás! - zokogta a hölgy vállkendőjébe rejtett arccal. - Hová vigyem a bútorokat? Mit kezdjek velük? Szentséges Inninni, ránk szakad a ház! Iszonyú dörgés ez!

- Aztláni értéktárgyaim, nevezetesen a pajzs, a nyilak, a kancsó, a mécses...

Mikor idáig jutott, maga is meghökkent. A feje zúgott? Szédül? Vagy csakugyan a világ zúg és tántorog körülötte? Fölkelt, az ajtóhoz lépett. De nem tudta megelőzni az idős hölgyet, mert mint egy nyúl, sikítva ugrott ki a sötétségbe. Odakint fekete, időtlen éjszaka kavargott. Mint sötét fatörzsek, álltak az esőoszlopok. "A Nap feketévé lőn, mint a fekete zsák... És a csillagok az Égről hullanak vala a földre, miképpen a figefának éretlen gyümölcsei hullanak, mikor a szél rázza!"

- Ez már... ez már... kissé különös... - dadogta a tudós. Érezte, hogy összeverődik a térde, vacog a foga, homlokát hideg verejték lepi el. Bezárta az ajtót, néhányszor le s föl lépdelt a szerény szobában. Az aztláni pajzs, az íjak meg a nyilak, a söröskancsó, a mécses olyan idegenül bámultak rá, mintha sohasem látták volna egymást.

- Sietnem kell... s a hölgy eltávozott - dörmögte ismét Gubbubu. - Hol a szivarom?

Reszketeg kézzel forgatta föl dobozait, fatáblákat szórt egymásra, végül megtalálta az aztláni mérget, amely nélkül az isteni sugallatokat képtelen volt fölfogni. A mécses lángjához tartotta, pöfékelt. Letelepedett a gyékényre. Figyelt. A dörömbölés, zuhogás, recsegés elviselhetetlenül dobolt kopasz koponyáján. Díszes tollai reszkettek a feje búbján.

- Úgy látszik, egyfajta tlimtlu - dünnyögte sápadtan.

Szippantani akart, de a szivar parazsát verte a szájába. Köpködött. Lecsapta a dohányrudacskát, megrázkódott. Mindegy. Munkához kellett látnia. Nem volt többé idő. Csak éjszaka. S ebben az éjszakában még föl kellett keresnie Lugalt, elő kellett adnia javaslatait, hajóról, kíséretről kellett gondoskodnia... Sok dolga volt.

Elővett egy fatáblát, megvizsgálta kontyába tűzött tollait, szoknyája redőzetét, íróvésőjét, lecsapott szivarját, végül apró, gondos varázsjeleket kezdett róni a táblára. Vadul sietett. Időnként azonban meg kellett állnia, nem tudta, mit ír. Csak a kibírhatatlan, vészes dübörgést, ropogást, zúgást hallotta, a sugallatot nem. Félt. Homlokáról patakokban folyt a verejték.

- Én legalább bátran vagyok gyáva - gondolta fanyar mosollyal. - De gyerünk. Az idő sürget.

Nekidőlt írásának, dolgozott.

- Nannar jön, Nannar megy - dörmögte, s megint nem tudta, mit ír. - "A világ kérdőre fog vonni bennünket, mit tettünk ezekben a szorongató időkben az emberiség jövőjéért..." - írta szaporán. A világ? Mi az a világ? Hol fog felelősségre vonni? Hogyan? Mikor? Ez egyfajta zavarosság... - S az íróvéső lapos végével gondosan kisimította a fölvésett varázsjeleket.

Nannar jött... Nannar ment... A vonagló óceán fetrengve gördült végig a világon. Gubbubu fölött összecsapott a fekete áradat.

Ha legalább tudott volna vele beszélni Hétil, a költő! Ha legalább tanácsot kérhetett volna tőle! Mert Hétil, félretéve minden sértődöttséget, sőt jogos panaszt, szünet nélkül vágtatott a városban, s többször is fölkereste barátait, ismerőseit, sőt ellenségeit is. Megfordult minden elöljárónál, várakozott, tülekedett a tömegben, dagadtra törte a könyökét, hogy bejusson. Tizenkétszer kereste Samas-Lamasszit is, de sajnos, csak az írnokáig jutott. A nágiru minden percét lefoglalták a Világtorony építésének lázas munkálatai meg a munkások között nap mint nap kitörő zavargások. Újra meg újra elszaladt Hétil a hajóépítés színhelyére is, hajlongott Utnapistim előtt, rimánkodva, szitkozódva kérte, szóljon érdekében a királynak, a nágirunak... De Utnapistim egészen megőrült. Csak hallgatott, mosolygott, vagy gyermekes bölcsességeket mondott: "Merülj magadba, ó, testvérem, keresd Anut... Tedd, amit Anu rendel." Előszobázott a király írnokánál is, de hiába. Egyre olyan válaszokat kapott, hogy jöjjön másnap, ő, az írnok, mindent megtesz, ami emberileg lehetséges... "Majd kiverekszem számodra a bejutást, csak légy türelemmel" - mondta finom mosollyal. Elszaladt a turtánhoz, költeményeket olvasott a lelkes katonának, meggyőzte, hogy joga van költői szabadságához s jó helyhez a Világtoronyban. A hős fővezér biztosította is mind a két jogának érvényéről, de hozzátette, hogy a Világtoronyra nem lesz szükség, mert a katasztrófa elmarad.

Csak Gubbubuhoz nem jutott el már.

Teste-lelke egyszerűen fölmondta a szolgálatot. Hazabandukolt, a gyékényre dőlt, zokogott. "Ó, leánykám, leánykám! - üvöltötte, s mindkét kezével vadul tépte a haját. - Hiába áldoztalak föl! Hiába, hiába!" Felesége, leánya vele sírt. Így találta az a két katonaköpönyeges, fegyveres férfiú, aki rátörte az ajtót, s fölszólította, hogy adja át minden holmiját, odalent vár a kordé, hogy elvigye a "szegény rászorulóknak". El is vitték. Hétil szó nélkül, eszelősen magába rogyva nézte, mint hurcolják el asztalkáit, ágyait, edényeit, még a gyékényeit is. Felesége elájult, lánya sikítva rohant ki a házból, többé nem is mutatkozott. Nem mutatkozott a hadnagy vő sem.

Ekkor Hétil, magára maradva feleségével a tökéletesen kiürített szobákban, tántorogva fölkelt a puszta padlóról, és szó nélkül eltávozott. Hová távozott? Maga sem tudta. Talán csak az évezredes megszokás hajtotta. Templomlépcsőkre akart állni, hogy a fölfelé lépkedő ifjú nők szoknyája alá lessen, alkudozni akart az utcai árusokkal, fogas kérdésekkel akarta kínozni a nyilvános jogtudósokat... Szóval, azt akarta cselekedni, amit reménytelen állapotában szokott. Ámde a sötét utcákon nem kiáltoztak faedényárusok, a bazár boltsorai kifosztva, félig-meddig romokban hevertek már, a kövezetet lehullott kövek, téglák, gerendák borították, vonító kutyák és sakálok, rémült majmok, kócos papagájok meg lakásokat kirabló s a rablott holmit cipelő komor embercsoportok lepték el. A templomok lépcsőin nem lépegettek ifjú hölgyek, hanem futkosó papok, zilált hajú, részeg papnők rohangáltak. A föld ingott, rengett, mint egy részeg kapitány hajója, fenyegető moraj dübörgött égen-földön. Hétil csak rohant, támolygott tovább.

- Nem láttad a feleségemet? - ordította egy kétségbeesett hang.

Ur-Ba'u állott előtte.

Hétil eszelősen bámulta. Hát ez meg ki? Miféle feleséget emleget?

- Rothadj meg - dünnyögte sírva.

- Mi? Mit mondtál? - ordította a süket könyvtáros, mindkét karját égnek emelve, mint egy kiszáradt kétágú fa. Sovány, elkínzott arcán verejték csordogált a mély árkokban. Sötét szeme kidülledt üregéből, mint a főtt halé. - A feleségemet! Nincs sehol. Minden ajtó tárva-nyitva, ő sehol. A gyerekek sehol. Nem láttad őket?

- Dögölj meg! - jajgatta Hétil zokogva.

- Hol? Hol? Mondd, hallasz valamit? Valami zajt?

Hétil legyintett, fölugrott, elrohant. Bízvást mondhatjuk, addig futott, míg a tengerár el nem borította.

Ur-Ba'u tátott szájjal bámult utána. Majd futni kezdett az ő féloldalas, törtető rohanásával, mint ahogy oldalvást úszik hullámtörésben az ember. Így rohant ő egész életében, évezredeken át, minden erejét megfeszítve, hogy megbirkózzék egyre tornyosuló elintéznivalóival, gondjaival, szegénységével és szűnni nem akaró munkájával. Így törtetett az idő hullámaiban, anélkül, hogy valaha partot ért volna. Őt is a megszokás vezette. Hazarohant.

Remélte, hogy valamely isteni csuda folytán mindenkit odahaza talál. De tárt ajtók, üres szobák ásítottak rá.

Észre sem vette, hogy közben mindenéből kirabolták. Csak egy, egyetlenegy fatábla hevert árván a szoba közepén, azt is megtaposták. Ezt meglátta Ur-Ba'u, lehajolt érte, fölvette, letörölgette. Apszu és Tiámat harcának egyik részlete volt a táblán.

De a következő pillanatban fölüvöltött, eldobta a táblát.

- Hahhú! Hahhú! Hahhú! - ordította felesége nevét, a Barackét. - Hahhuú! - bömbölte vonítva, mint a Nannarra vonító kutya. - Hahhuú! - bőgte, s berohant a másik szobába, megállt, fülelt. Most még azt is elfelejtette, hogy süket. Feleletet várt. Nyögést, panaszt, egy beteg asszony panaszát. Évezredeken át látta ezt a nyögést, ezt a panaszt, elannyira, hogy a hangot leolvasta beteg felesége szív alakú arcáról. De persze nem hallott semmit. Azaz: hallott, csodálatosan hallott mégis, de nem a fülével, hiszen az már évezredek óta csak saját vérének, működő szervezetének, mirigyeinek, agyának és idegeinek egyhangú, tompa zúgását, fényként föl-fölvillanó csilingelését hallotta, hanem a testével. A bőrével, a koponyacsontjával. Ahogy a halak hallanak. Igen, tompa, távoli, iránytalan dübörgést, dobogást, mormolást, robbanásszerű pufogást hallott.

- ...Hahhuú! Hahhuú! - bőgte Ur-Ba'u tehetetlenül. Egyik szobából a másikba futott. Árkokkal át- meg átszántott arca torz vigyorra rándult. Tátott szájjal forgott maga körül, figyelt, fülelt. Vigyorogva sírt, vonítva zokogott, ugatott. - Hahhuú! Hol vagy? Hol vannak a gyermekeim? Hahhuú!

De senki sem mutatkozott. Csak a nyitott ajtókat vagdalta a szélvihar. Ezt azonban nem hallotta.

Ur-Ba'u leült a szoba közepére, ujjai minduntalan játszottak az ottfeledett fatáblával. Apszu és Tiámat harca... Enki és Tiámat... Nannar és Föld... Fáradt, elkínzott arcán összevegyült verejték és könny.

Aztán az történt Ur-Ba'uval, ami mindig történni szokott, ha kétségbeejtőnek látta a sorsát. Az, ami évezredeken át úgyszólván mindennap, ha beteg feleségén nem tudott segíteni, ha összecsaptak feje fölött a nyomorúság gondjai, ha kifogyott az időből, ha munkája elvégezhetetlenül összetornyosult: szemhéja elnehezült, mintha homokkal szórták volna teli, görcsösen fölhúzott válla lecsüggedt, kezét keresztbe tette ölében, talán, hogy eltakarja szoknyája szakadásait... Feje lekonyult.

- Volt rá eset - dünnyögte egy tanácskozás szorongató álomképei között -, hogy birodalmak dőltek össze egy légycsípés miatt... Birodalmak! Hadvezért, királyt csípett meg már légy a döntő napon, úgy, hogy belehalt... És ti nem akartok hinni Nannarban?

Nyámmogott, dörmögött, gégéje harsány muzsikálásba kezdett. Elaludt. Körülötte vadul vagdalta az ajtókat a vihar. Odakint oszlopokban dőlt a bíborvörös víz, zuhogtak a kövek. Ur-Ba'u fölött összecsapott a fekete ár.

-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

...a hajó, mint üres dióhéj, lebeg az időtlen térben. Hol jár, mely országok fölött? Mily irányban sodorják a tomboló viharok, hajtják a megháborodott vizek, tereli a zápor és a kőeső, vonzzák-taszítják az útjukat vesztett csillagok? Csak egyet lehet tudni: a Vízöntő csillagképében lebeg, úszik, bukdácsol, belsejében, ebben a kicsiny, zárt világban a hazájukat vesztett emberekkel.

Gilgames az ablak mellett ül, időnként fölhúzza a vastag fatáblát, kitekint. Kavargó, tomboló sötétséget lát, alaktalan gomolygást, az éjszakát keresztül-kasul hasogató tüzes fáklyák cikázásait meg olykor a száguldó Vörös Sárkányt, amint szikrákat okádva, vérfagyasztó, különös bőgő-süvöltő hangon vonítva söpör izzó farkával, vakító fénybe borítja az eső oszloprengetegét meg a dagadó hullámok csillogó hátát. Gilgames nem fél. Mindkét kezével az ablakfélfába kapaszkodva, szemét összehunyorítva nézi a végítéletet. Ahogy karóba húzott embert szokás nézni: borzongva, iszonyodva, de fagyott szívvel.

Sűrűn pillant a kristályába. Végtelen hómezők, jéggel borított hegyvidékek. Ágas-bogas szarvú rének végeláthatatlan csordái, lángoló hegyormok, lávafolyamok, bőrkunyhó alatt didergő szánalmas emberalakok - vagy talán majmok - ingoványba süllyedő mammutcsürhék, teraszföldeken izzadó vörös bőrű földművesek, tengerbe omlott kikötők, vízbe dőlt tornyok, lebegő, fölismerhetetlen arcok tűnnek föl, úsznak el a szivárványos körben. Majd meg hajót lát, legalábbis hajóhoz hasonló sötét tömeget a sűrű gomolygásban. Más hajó is lebeg hát az időtlen térben, az iránytalan időben? - hökken meg Gilgamesünk. - Vajon kik vannak benne? És íme, a fénykörben megrezzen egy kép: homályos helyiség, férfiak, nők, összekuporodott gyermekek... Vajon nem a maguk hajóját látja? Nem, hiszen ezeknek a férfiaknak bozontos szakálluk, lógó bajuszuk van, hajukat szíj fogja össze, a ruházatuk is más. Lábukon ugyancsak szíjak. A kormányrúdra dőlve nagy termetű, szakállas férfi feszíti meg minden erejét... Tehát mások is építettek hajót, nemcsak Utnapistim?

Fut, hogy a látottakról beszámoljon atyjának. Utnapistim mozdulatlanul ül Anu aranyarca alatt, keze vaskos fekete térdén csüng, arca komoly, de nyugodt, szeme céltalanul néz előre.

Bólint.

- Enki másnak is megmondta, amit nekem - dünnyögi. - Mindent látok.

Szur-Szunabu, a kormányos lép be, hogy egyék egy harapást. Falatozva hallgatja Gilgames jelentését.

- Más hajó? Más! Pompás! - kiáltja öblösen, hápogva, mert szájából kiáll a kenyérlepény vége. - Ugyan, mifajta teknő lehet? Mi? Nem nézted meg jobban? No, majd nézd meg, és mondd el. Kíváncsi vagyok. De jó lehet, ha bírja ezt a kutya időjárást, mi?

Utnapistim nem törődik a másik hajóval. Többnyire üldögél, mereng. A körülötte jövő-menőket nem látja, a beszélgetést, a szüntelenül dörömbölő-dübörgő dörgést, zúgást, robajt nem hallja. Kétszer-háromszor kell ismételni valamit, amíg válaszol - vagy nem is válaszol, csak bólint, mosolyog. Néha dünnyögve szól, nem is tudván, hallja-e valaki. Gilgames egyszer ezeket a szavakat hallja:

- Az Anunnakik fölemelik fáklyáikat, iszonyú fénnyel világítják be a földet. Rammán dühöngése az Égig hatol. Minden világosságot sötétséggé változtat. - Elhallgat, üres tekintettel bámul maga elé, mint aki valamit merőn néz. - Az országot, mint egy csészét összetörték... Előzúdult a déli vihar, a tengert a hegyekre hajtja, a víz ráomlik a népekre, mint a háború. Nem látja egyik ember a másikat - dünnyögi szomorúan. - Nem látja... Fölismerhetetlenek a népek az Égből...

- Atyám, te mindent látsz, ami fenn és lenn történik - csodálkozik Gilgames.

Utnapistim bólint.

Más alkalommal Gilgames Szabitum meg Si-lu-dárat társaságában tartózkodik Utnapistim szobácskájában. Utnapistim eddegél, Szabitum gondosan kezére ad mindent, mint egy gyermeknek. Gilgames meg Si-lu-dárat arról beszélgetnek, vajon meddig tart még a végítélet.

Utnapistim látszólag rájuk sem figyelt, de ekkor fölemeli ujját.

- Félnek az istenek - dünnyögi meg-megállva. - Átkozódnak, és fölszállnak Anu Egébe. Az istenek meglapulnak a fal mellett, mint a kutyák. - Eszik egy falatot, lenyeli, elgondolkozik. - Istár visít, mint egy vajúdó asszony. Ordít az istenek úrnője, a Széphangú. - Szavát fölemeli, ércesen mondja:

"A hajdani aranyidők elmúltak, a világ agyagfölddé vált, mert én az istenek tanácsában gonoszat javasoltam! Hogy is javasolhattam az istenek tanácsában gonoszt, népeim megsemmisítésére ilyen háborút, hogy is ajánlhattam! Hiszen én magam szülöm az embereket! És íme, most, mint a halak, betöltik a tengert!" - Csöndesen fejezi be: - Az istenek az Anunnakik között vele sírnak. Az istenek meggörnyednek, sírnak a fájdalom kínjában...

Mindnyájan pisszenés, moccanás nélkül hallgatják az időtlen férfiú ajkáról hullongáló különös szavakat. Mikor befejezte, és nem szól többet, Szabitum sóhajt, összeszedi az edényt, megsimogatja Utnapistim fejét, lábujjhegyen kimegy. Gilgames kérdőn tekint Si-lu-dáratra. Egyet gondolnak: Istár megbánta, amit tett, s véget vet az ítéletnek.

Utnapistim szavai szájról szájra keringenek a hajón. Bizalom tölti el a legrémültebb nők szívét is. Ga'ur felesége például, noha folyton reszket, tétlenül jön-megy, kezét tördeli, gyermekeivel mit sem törődik, ruhája, haja rendetlen, fésületlen, maga piszkos, most letelepszik, előveszi fésűjét, s hozzálát, hogy rendbe szedje magát egy kissé. Remegő hangon mondja: "Talán... talán mégsem veszünk el mindnyájan..." Azaz: ő megmarad, ha mások elpusztulnának is.

Az élet, elhihetjük, nem valami könnyű ebben a zárt, lebegő, pörgő, bukdácsoló világban. Minden pillanatban adódik valami baj. A sötét lépcsőn lezuhan valaki, jajgat, keze-lába véres. A hajó mélyébe zárt állatok megvadulnak az őrjítő hangoktól, kitörnek korlátaik mögül, a csődör összerugdalja a tehenet, a tehén bőgve rohangász, szarvával megsebzi a kancát. A tyúkok, már természetük szerint is rémüldöző, tébolyodásra hajló állatok lévén, mint általában a magas hőmérsékletű madarak, kiszabadulva ketrecükből, vakon rohannak, röpdösnek, vergődnek az egész hajón, semmiféle csalogatásra, csitításra nem hallgatva nekimennek falnak, edénynek. Kötelek közé gabalyodnak, zugokba bújnak. Majd meg elreped az egyik bambuszcső, folyik az ivóvíz vagy az olaj. Pedig drága kincs ez, maga az élet! Civakodás támad: ki mozdította ki a helyéről, ki tett rá súlyos tárgyat? A nőkből kirobban a gyűlölet. Sértő szavak, csípős megjegyzések, oktalan gyanúsítások, panaszok pattannak ki, mint száraz fűben a tűz, elharapóznak az egész hajón, sőt átcsapnak a férfiakra, ezekre a kemény faóriásokra is. Utána ez is, az is elszalad, zokog, férje vállára borul, vádaskodik, fogadkozik: legyen csak vége, többé rá sem néz a sértegető kígyóra... Ga'ur nagy termetű, nyugodtnak látszó, de igazában minden apróságot karvalytekintettel számon tartó felesége bosszút fogad.

Sok a baj a gyermekekkel is. Az örökös homályban, a tűrhetetlen dübörgésben, csattogásban-zúgásban hol sírva összebújnak, hol a dolgukat végző asszonyok ölébe másznak. Majd meg nekibátorodnak, de unatkoznak. Futni szeretnének erdőre-mezőre, halászni, bújócskát játszani, madártojást szedni, barlangot ásni, várat építeni, verekedni. Enugduanna kislánya, bár alig bújt ki a világra, már örökké fésülködik, keni-feni magát anyja eldugott kenőcseivel, szoknyákat próbál, Si-lu-dáratra meregeti alattomos fekete szemét. Vihog, árulkodik, hazudik, lopja a kamarát. Aki rajtakapja valami gonoszságon, elpüföli. Anyja meg, mint a kotló, pöröl, szárnya alá vonja ártatlan csibécskéjét. Együtt zokognak... Gilgames kisfia "orvos", megvizsgálja a leánykákat, sóval "gyógyítja" őket azon a testrészükön, amely általában a nők legféltettebb része. Az asszonyok elfenekelik. Ur-Nungal, a kisfiú, anyjához, Nurmához föllebbez, Nurma kijelenti, hogy "csak" azért verték meg a fiát, mert az ő fia... S mert ő is megverte Enugduanna "alattomos" lányát.

Aztán az irigykedés! Ga'ur felesége vizsla szemmel figyeli, hogy "folyton" az őáltala hozott lisztből sütnek, az ő olaját használják. Nurma, szegény, alig hozott valamit a hajóra, de amit hozott, szintén féltékenyen őrzi. Azt lehetne hinni, ezen a hajón mindenki a másét eszi. Minden asszony úgy érzi, hogy amit hozott, ha csak egy kosárravaló volt is, időtlen-időkig másokat táplál. Képzeljük el: egy sereg asszony, mindegyik más-más vidékről, más-más tájszólással beszél, más-más isteneket és istennőket imád, más-más szokásokat tanult odahaza, másként öltözik, főz, mos, nevet, mindegyik másként szeret és gyűlöl... S valamennyi rokon!

Még a legjobb békességet is megzavarják! Ha egyébbel nem, hát azzal, hogy Meszanipadda felesége reszketeg hangon rákezdi:

- Bizony, ittveszünk valamennyien... Nem lesz ennek vége soha. Érzem. Meg is jósolták. Samas-Lamasszinak igaza volt, jobb lett volna helyet biztosítani a Világtoronyban... Azok ott szépen élnek, mindenük megvan, társaságba járnak, zenélnek, táncolnak... Mi meg ittveszünk.

Rátámadnak, vitáznak. Megrémülnek. Zokognak. Sikoltoznak. Be akarnak törni Utnapistim szobájába. Egymást vádolják... Gilgames ordít:

- Hallgassatok, Nergál pusztítson el valamennyi asszonynépet. Senki sem pusztul el. Pisszenés se legyen!

Ez némi időre használ. Elkussadnak, behúzzák a nyakukat, ártatlan képet vágnak, csak a szemük jár, mint cikázó késpenge. Gilgames meg szégyenli magát.

De leginkább Szabitum csendesíti le őket. Nyájas, komoly arcát fölemeli munkájáról, mosolyog, szeme komoly és nyugodt.

- Add csak ide, fiam, azt a bögrét - szól szelíden Ga'ur feleségéhez.

Vagy csak rápillant Nurmára.

Ha ő közöttük tartózkodik, csend van. Mármint az asszonyok között. Mert hiszen a hajó, az egész világ zeng, dübörög, csattog, robog, zúg és sistereg.

A gyermekekkel egyedül Si-lu-dárat bír. Ha az egész hajót fölfordítják, ha vér folyik, ruha szakad, edény törik is, csak megjelenik közöttük, s már rend van mindenütt. Pedig nem korhol, nem fenyegetőzik. Ujjal sem nyúl hozzájuk. Nem kedveskedik nekik, nem ad mézet, nem farag kiskocsit, nem öltöztet bábut. Félnek tőle? Nem félnek? Csupán hallgatnak. Megbékélnek, észre térnek. Ha az asszonyok nem bírnak velük, s már sírnak tehetetlenségükben, Si-lu-dárat belép a terembe. Nem szól, egyikre sem tekint. Csupán végigmegy közöttük, mint egy jelenés. A kislányok rajongva emelik rá tükrös szemüket, a kisfiúk beharapott ajakkal nézik, mint egy istent. "Si-lu-dárat..." - suttogják. Si-lu-dárat sohasem nyugtalan. Sohasem ingerült. Sohasem aggodalmaskodó. Sohasem ijedt. Sohasem álmos, sohasem szomjas. Nem bírál. Senkivel sem vitázik.

Az egész hajó kedvence azonban Szur-Szunabu, azaz: Enki Szolgája, a kormányos. A férfiak ivótársa. Ha rákezdi: "Ifjúkoromban, lehet úgy hozzávetőleg hatvanezer éve..." - már csodálkoznak, szívüket csiklandó őröm járja át. "Pompás" - jegyzi meg a hatalmas termetű nyájas Ga'ur alattomosan, de a kormányos nem sértődik meg, észre sem veszi. Bólint. Az asszonyok meg versengve lesik minden kívánságát, borral, lepénnyel, mézzel dugják. "No, lányom - dünnyögi Szur-Szunabu, s meglepően bozontos szemöldöke alól vészes pillantást vet Meszanipadda feleségére -, most aztán remeghetsz. Alighanem valami hegynek fut ez a teknő. Pompás, mi?" Az asszony nyomban élőhalottá válik, kócos hajához kap, visítva elrohan. "A kormányos azt mondja, végünk! - sikoltja. - Most mondta! Hegynek futott a hajó! Halljátok, hogy recseg-ropog? Ó, jaj, jaj, miért nem mentünk a Világtoronyba!" Mindenki nevet, de Szabitum kilép Utnapistim ajtaján és rátámad a hajósra: "Ugyan, te is olyan vagy ám vénségedre, mint egy rossz kamasz. Mért riogatod ezt a szerencsétlen asszonyt?"

Szur-Szunabu munkája roppant nehéz. Itt nem használhatja a tájolót, sem semmiféle hajózási műszerét. Mit sem ér a szelek járásában, a tenger áramlásaiban meg a csillagok mozgásában szerzett bőséges tapasztalata. Ugyan, hogy szegezhetné itt tájolóját a Sarkcsillagra? Hogy tudná megkülönböztetni az égen Enki csillagait Enlilétől? De még magát az eget is a víztől? Bizony, Szur-Szunabu akár sutba vethetné rendkívüli tudását, ha műszereire akarna hagyatkozni. Szur-Szunabu azonban érzékeire támaszkodik. Közülük is leginkább a tapintására. Gyakran kidugja megnyálazott ujját egy lyukon, s megállapítja a szélirányt. Mert ez a legfontosabb, ettől függ a hajó sorsa, mindnyájunk élete. Mindenáron szélirányban kell tartani - ha oldalt kapja, fölborítja, s tővel-heggyel borulnak halálba valamennyien. Szur-Szunabunak az egyensúlyérzéke is biztos. Ebben a vad, ember nem látta zűrzavarban, ebben a bömbölő haláltáncban is úgy érzi a hajó egyensúlyát, mint saját testéét. Mint madár a szárnyaiét. Olykor például megtorpan. Le sem nyeli a kortyot, nem fejezi be a megkezdett szót, ujját fölemeli, figyel. "A gabona egy részét át kell hordani a bal oldalra! - mondja. - Oldalaz a hajó." S a férfiak nyomban ledübörögnek a mélybe, megköpdösik tenyerüket, átlapátolják a gabonát a bal oldali rekeszbe. Máskor még az ujját sem emeli föl, nem is figyel, csak lecsapja poharát, fölpattan, megragadja a kormányt, képe kicsattan az erőlködéstől. Ordít. "Húzd, Ga'ur, húzd, ne kíméld! Pompás! Most tartsd, amíg megiszom a boromat." Aztán széles, imbolygó lépésekkel visszaődöng otthagyott borához.

A kormányos viselkedése, egész lénye biztonságot áraszt. Meszanipadda reszkető feleségét sem azért rémítgeti, hogy kinevesse, hanem, hogy ne tudják, mikor forognak veszélyben, mikor nem. Mert mindez őrá tartozik, másnak semmi köze hozzá. Így tartja távol a nőket a maga mesterségétől. Így öli meg a fecsegést. Hogy ne suttogjanak: "A kormányos ezt mondta, a kormányos azt mondta..."

- Óvakodj a nőtől, ó, Gilgames - oktatja Gilgamesünket, s figyelemmel szemléli bozontos szemöldöke alól a kezében tartott lötyögő ivóedényt. - Ifjúkoromban, lehet hozzávetőleg úgy ötven-hatvanezer esztendeje, sűrűn megfordultam idegen kikötőkben. Hajókáztam én mindenféle teknőn. Hajjaj! Micsoda nőket láttam. Volt egy, nagyon szerettem, pompás nő volt. Annyira bolondult értem, majdhogy meg nem evett. Egyszer azonban rájöttem, hogy megcsal. Miért? Miért? Ezt kérdeztem én is. Sírt, zokogott, tépte a haját. Nem tudta. Tán kíváncsiságból. Pompás mi?

- A nők őrültek - jegyzi meg Gilgames, saját tapasztalataira gondolva.

Szur-Szunabu bólint.

- Őrültek. Mint a tyúkok, mint a madarak. Óvakodj tőlük. Ha meg józanok, kétszerte óvakodj. Fuss, Gilgames, a szélrózsa minden irányában menekülj a józan nőtől. De ilyen, hála Inninninek, csak igen kevés akad.

- Hát Szabitum? - hivatkozik Gilgames az élő példára.

- Szabitum más. Egészen más. Ő már nem nő, Gis. De láttad volna ifjúkorában. Kérdeznéd csak meg atyádat, Zi-u-szudrát, ha ugyan hajlandó volna elmondani. Én tudom, annak idején, lehet úgy hozzávetőleg negyven-ötvenezer esztendeje, sokszor lógatta a fejét, sokszor futott világgá, sokat sírt, verte ököllel a homlokát. Hajjaj - legyint -, sokféle teknőn úsztam ezen a világon, sokat láttam. A nő, fiam, nem is emberi lény. Csak hasonlít hozzá. A nő, Gis, akármilyen hívő lélek legyen is, nem tudja szívből megismerni és imádni Anut. Istárt, Inninnit, Esharát imádja. Istár lakozik benne. Szül, mint Istár, öl, mint Istár. Gyönyörrel szenved, kínban érzi a gyönyört. Mennél jobban szeret a nő, Gilgames, annál jobban vigyázz! Úgy kínoz meg, ahogyan szeret. Akkor örvendezik igazán a szíve, ha tudja, megölhet. Pompás, mi?

Fölugrik, elrohan. Szélesen veti úszóhártyás hatalmas lábait, mint a rohanó bivaly. Harsány, rekedt üvöltése átzeng az egész hajón, át a viharon, a kőzápor dörömbölésén.

Kisvártatva visszaballag, leül, iszik egy kortyot.

- Egy kikötőben tartózkodván, megismertem egy fekete, sovány, kissé szőrös nőt - folytatja maga elé nézve a vén szószátyár. - Nem volt úszóhártyája. Mondom, tetőtől talpig fekete volt, egy kissé szőrös, nem pikkelyes, mint a mieink. Ez Umtaliban történt... Mikor is? Lehet úgy hozzávetőleg negyvenezer éve, már nem is tudom. No, mindegy. Pompás nő volt, nagyon szeretett, persze. Amikor a hajóm indulóban volt, elém borult, rimánkodott, sírt, hogy ne hagyjam el. De, fiacskám, mondtam én, hát hogy gondolod? Az én helyem azon a teknőn van, nélkülem el sem indulhat! Hát akkor ne induljon. Hohó, azt nem lehet ám! No, észre sem vettem, mérget ivott. Erre meleg vizet öntöttem bele, kimostam a gyomrát, mint egy bögrét, megölelgettem. Hát akkor meg megátkozott. Ott állt a parton, fölemelte a kezét, és átkokat szórt rám. Pompás, mi? Szerencsére énrajtam nem fognak az átkok.

- Nurmát megátkozta az anyja miattam - sóhajt Gilgames.

- Miért?

- Mert elvettem tőle.

- No, hát látod! Pompás! Még a tulajdon gyermeküket is megátkozzák. Haj, Gilgamesem, sok nő meg fog még átkozni téged, ha nem vigyázol - vigyorog a kormányos eltorzult képpel. - De miért átkozta meg? Azért, hogy te légy boldogtalan, te pusztulj el. Mindig a férfit akarják elpusztítani, ha egymást ölik is meg vagy akár magukat. - Közelebb hajlik Gilgameshez, torzonborz szemöldöke alól éles, bölcs pillantást vet az ifjúra. - Megmondta Zi-u-szudra: még ezt a ronda vihart is asszonynak köszönhetjük: Istárnak. Ez az ő bosszúja. Megöli saját gyermekeit, aztán jajgat. Örökké szeretett, ámde melyik férjét szerette örökké? Dumuzinak, ifjúkori kedvesének sírás-zokogás volt osztályrésze. Megkívánta a sast: letörte a szárnyát. Megkívánta az oroszlánt: hét vermet ásott neki, hogy tőrbe ejtse. Megkívánta a csődört, Szilili istennő fiát: ostorral, korbáccsal, sarkantyúval hajszolta. Megkívánta a juhászt: farkassá változtatta, hogy saját bojtárjai és kutyái tépjék szét. Megkívánta Isullanut, apja kertészét: megverte, dallaluvá változtatta... Minek folytassam? Okulhatsz belőle. Mi?

Gilgamesünkre ráfér az okulás, mert még ez időben is gyakran sóvárog Istár ölelésére. Figyelmesen, de vidáman hallgatja az időtlen kormányos bőséges szavait.

- Nagyon félhetsz a nőktől, Szur-Szunabu! - mondja nevetve.

- Én? Én aztán nem! - tiltakozik a kormányos. - Csak ismerem őket, s óvakodom tőlük. Tudják is a gyalázatosak, azért szeretnek annyira. Mióta félvállról veszem őket, mint a gyermekeket, minden jóban részeltetnek. Étellel, itallal ellátnak. Hízelegnek. Ajnároznak. De nem nyúlok ám hozzájuk úgy hozzávetőleg harmincezer esztendeje. Nem én. Mert akkor bosszút állnának rajtam valamennyiért. Ne feledd, Gis, a nők meg szokták bosszulni egymást a férfiún, ha tehetik. Azokat is, akikről nem tudnak. Egyetlen nő az ember élete végén bosszút tud állani valamennyiért. Pompás, mi? De nem, nem félek tőlük. Anut imádom, nem Inninnit.

Fölemeli ujját, figyel. Viharvert arcvonásai megfeszülnek, mint farkasé a viharban. Fülel. Bozontos szemöldökét összevonja, szeme villog. Majd föltápászkodik, a hajó tatjára ballag, tanakodik Ga'urral. Fordít néhány fokot a kormányon. Aztán visszatér.

- A nő, fiacskám, sohasem az, aminek látod - magyarázza tovább és sóhajt. - Mindig más... Olyan, mint a tojás. Nem tudhatod, mi bújik ki belőle. Csibe? Liba? Netán krokodil? Ismerni kell a tojást, fiam, mielőtt melengetni kezdenéd. Különben, az sem sokat ér, ha ismered. - Legyint. - Mert ha megöleled, kiderül, hogy aki úgy táncolt, mint a pillangó, olyan tüzes volt, mint a jó pálmabor, olyan szelíd, mint a pihés csibe, olyan odaadó, mint a csorduló anyaemlő: merev, mint a cserép, dorozmás, mint a reszelő, hideg, mint a víz, süket, mint a terméskő. Aki meg ártatlan volt, mint a bárányka, ragadozóvá válik, kiharapja válladból a húst, s dagadtra marja a nyelvedet. Aki csöndes volt és nyájas: kiszívja a vért és velőt minden porcikádból, lovagol rajtad, mint Istár Szilili fián s lesi, jajgatsz-e már... Ó, Gis! És milyen szemérmetlenek a nők! Minden nő szemérmetlen, ezt ne feledd. Mi, férfiak, szégyenlősek vagyunk, ők nem! Valamikor, lehet úgy hozzávetőleg hatvanezer éve, Majuba hajókáztam. Megismertem ott egy leánykát, pompás, szelíd, félénk kis szűz volt, szinte gyermek. Hát az első alkalommal úgy henderikázott a szőnyegen, mint egy macska. Pompás, mi?

Egy alkalommal, amikor Gilgames megemlíti, milyen piszkosak, rendetlenek Meszanipadda gyermekei, mennyit nyög Meszkemgaser felesége s milyen alattomos máris Enugduanna leánykája, a kormányos helyénvalónak látja, hogy a nők más tulajdonságairól is kioktassa Gilgamest.

- Vannak nők, ó, fiacskám, Gis - magyarázta borosedényét lassan forgatva s eltűnődve tapasztalatain, ahogy a kincstáros legelteti szemét a kincsesházban -, akik örökké nyögnek, panaszkodnak, vádaskodnak. Mindig fáradtak. Hol itt fáj, hol ott fáj. Kenetik, simogattatják, nyomkodtatják magukat a férfiúval. Gyermekeik ruhája meg szakadt, rendetlen, mocskos. Hajuk kócos, körmük hosszú, mint a varjúé. Maguk is cafatosak, mosdatlanok-kenetlenek. Ne higgy nekik, Gilgamesem. Mindez csak arra való, hogy rabságukban tartsák a férfiút. Nem hiszek én a nők betegségében sem. Mert a nők, fiacskám, mindig támaszkodni akarnak valakire. Apjukra-anyjukra, szomszédjukra, ha nincs más. De igazában a férfiúra. A nő, Gilgames, támaszkodik. Fognod, simogatnod, vigasztalnod, gyógyítanod, etetned-itatnod kell éjjel-nappal. Ha csak egy pillanatig is mással törődsz, teszem: a kormányhoz állsz, nézed az eget, bíbelődsz a szextánsoddal, vagy akár imádkozol, már odavan. Féltékeny ételedre-italodra, barátaidra, munkádra, a csillagos égre, a földre, ahová lépsz, magára Anura is, akiben elmerülsz. Egyszer Akitában járván, lehet úgy hozzávetőleg harmincezer esztendeje, ismertem egy nőt. Pompás nő volt, mondhatom. Nagyon szeretett. Hát, fiacskám, még azt sem tűrte, hogy térképet rajzoljak az agyagtáblámra. Összefacsarta, kidobta az ajtón. Pompás, mi? Máskor meg összetörte a tájolómat, pedig pompás kis tájoló volt, kókuszhéjból faragtam, ma is sajnálom. Óvakodj a nőtől, fiacskám. Ha nyög, sóhajtozik, kezét-lábát fogdostatja veled, szívét fájlalja: menekülj!

Iszik egy kortyot, megtörli hatalmas keze fejével a száját.

- Aztán, minden nőben rejtőzködik egy malac. Titkolja, persze, de kibújik belőle előbb-utóbb. Figyeld meg csak ezeket is, hogy őrködnek a gyermekek vizelőedénye mellett, hogy törlik a feneküket, nézegetik a csinálmányuk színét... Vannak nők, akik illatos kenőccsel kenvék, hajuk gyönggyel ékes, de testük mosdatlan. Ismertem egy nőt Aztlánban, lehet úgy hozzávetőleg... no, már hozzávetőleg sem tudom. Pompás nő volt. De a szája, ó, jaj, mint egy halashordó! Nem tudtam megcsókolni. Nem én. Pedig szeretem a halat. Kínozott, faggatott, rimánkodott, szidott... De hát nem mondhattam meg neki, ha magától nem tudja, igaz? Hát, Gis, nekirohant az ablaknak, levetette magát az utcára. Ahelyett, hogy kimosta volna a száját. Pompás, mi? Hanem akkor nyomban a hajóra kellett menekülnöm, mert tollas fejű rokonsága meg az utcai nép mind rám tört... Egy kicsit megfutamodtam. No de sündörög már a te Nurmád - súgja halkan -, sejti már, hogy róluk beszélünk. Mert ilyenek ám a nők, Gis. Azt sem tűrik, hogy kioktassuk egymást. - Torkát megköszörüli. - Hát, Nurma, pompásan haladunk, mi? - Kérdi alattomosan, mintha sétahajózáson volnának. - Kár, hogy nem tudjuk, hová és merre.

Nurma kövér, nagy termetű és fanyar. Letelepszik Gilgames mellé, halk, légydöngéshez hasonló hangon panaszkodni kezd. Tűrhetetlen - mondja -, hogy Meszanipadda felesége nem hajlandó fölmosni a fedélzetet... Egész nap henyél, az ő olajával akart lepényt sütni a gyerekeinek... s így tovább. A kormányos vág egyet a szemével Gilgames felé, aztán elcammog.

Mikor Nurma elsorolja valamennyi panaszát és sérelmét, végezve azon, hogy ebben a családban őt mindenki lenézi, megveti, Gilgamesünk megpróbálja józan belátásra bírni. Most nem nézhetnek kicsire. Nem firtathatják a sérelmek okát. Kinek-kinek el kell viselnie a másikat, ha pedig nehéz elviselnie, merüljön magába, forduljon Anuhoz... De nyomban érzi, hiába beszél. Nurma ugyan elhallgat, bólint, de aztán újrakezdi: "Hozzád hiába fordul az ember! Kire támaszkodjam, ha te sem értesz meg?" - Gyermekes, gyámoltalan ajka lebiggyed, nagy kék szeméből egy kárvallott gyermek esedez Gilgames felé. Szinte a kezét nyújtogatja: végy föl, ültess a karodra! Gilgames megszánja, bár fáradt.

- Eredj csak, majd rendet teremtek - biztatja, s Nurma csüggedten elmegy.

Ekkor meg anyja, Risat-Ninlil telepszik Gilgames mellé. Szegény Risat-Ninlil kedvetlen, sovány. Őszülő haja a homlokába hull. Vékony, finom ujjait összefonja ölében, nagy fekete szeme borongón tekint Gilgamesre. Úgy él a hajón, hogy észre sem venni. Szent szobrait gondosan fölállította a nagy szobában, Anu aranyból vert arca alá, meg is erősítette jól, hogy a dülöngő hajón le ne dőljenek. Mindennap kétszer tömjénrudacskát gyújt, imádkozik, halkan énekel előttük. Néha táncolgat is lassú, finom, könnyed mozdulatokkal, mint a kócsag - sírnivaló ez! Némán dolgozgat, nem vitatkozik, nem fél, nem panaszkodik soha. Csak megnyúlt vonásain látszik, milyen nehezen tűri a hajó ingását, a robajt, süvöltözést, alvilági lármát. Néha eltűnik, bizonyára beteg. Utnapistimhoz is be-benéz, megkérdi, hogy van, aztán visszavonul. Gilgames gyermekeit fésülgeti, mesél nekik Lugalbandáról, Ninszunról, a régi szentélyről, a kis házról, a sárkányokról meg Gilgames gyermekkoráról. Ugyanúgy, mint hajdan, a kis házban, Gilgamesnek.

- Rosszul esik, ó, fiam - panaszolja csöndesen -, hogy egy szál virágot sem tehetek az ősök lába elé. S a tömjénnel is fukarkodnom kell.

- Ne törődj most ezzel, anyám - vigasztalja Gilgames.

- Anyád, Szabitum, oly jó - meséli kesernyés mosollyal -, sohasem néz át rajtam. Megkérdi, hogy vagyok. Hiszen ott is hagyhattak volna a házacskámban!

Gilgames a veséjébe lát. Risat-Ninlil tudja, hogy ugyanúgy gyűlölik és irigylik őt, mint minden papnőt. A Szabitumról mondott dicséret ezt jelenti.

- Mit láttál a gyűrűben? - kérdezi aztán az anya, érezvén fia kedvetlenségét.

Elmondja neki. Risat-Ninlil figyelmesen hallgat. Hol lehetnek azok a végtelen hómezők? Miféle jeges hegyeket lát Gilgames? Hol áll a Nap a Világ Gátja fölött? Miféle szarvasok vonulnak olyan hatalmas csordákban? Miért süllyednek mocsárba azok a görbe agyarú óriások? Ilyesmin töpreng. Hosszú idő múltán sóhajt, fölkel.

- Ha megint partot érünk valaha - suttogja -, talán lesz egy kis szentély valahol. Egy kis ház. Lesz egy kis virág. Fölállíthatom az ősök szobrát, eléldegélhetek atyád jóvoltából egy darabig magam, csendesen.

- Ó, anyám, velem fogsz élni! - fogadkozik Gilgames.

- Nem, fiam, te csak élj már Nurmával. Jó, szelíd asszony, szeret téged. És a gyermekeid szépek, okosak. Király leszel, Gis, a fiad is király...

Elmegy. Gilgames pedig elmerül a gyűrű kristályába.

Egyszer a szokottnál is rettenetesebb robaj rázza meg a hajót. Gilgames fölriad. Sivító zúgás, majd recsegés hallatszik. Ismét sivítás, recsegés. Talán darabokra szakad a hajó? Gilgames úgy érzi, minden süvöltés egyenesen őfelé zúg, minden recsegés, dübörgés az ő fejét zúzza össze. Fölugrik, a lépcsőhöz rohan.

Odalent kiáltozás, jajgatás, sikítozás kavarog. Félmeztelen nők, sápadt, komor férfiak futkosnak összevissza. Gyermekek sírnak.

- Csend! - ordít Gilgames a küszöbön. - Csend! Semmi baj!

- Húzd meg! Húzd meg! Pompás! - bömböl odafent a kormányos hangja.

Nurma remegve fekszik a gyékényen. Gyermekeit magához szorítja. Gilgames odabújik, az asszony átöleli, így feküsznek a homályos, rengő világban együtt, ugyanazoktól a karoktól ölelve, egy nyalábban, egy kévében.

- Meghalunk? - suttogja Nurma.

- Nem.

- Félsz?

- Félek - leheli Gilgames. - De nem a haláltól. Ó, borzalmas, borzalmas - nyögi, arcát az asszony meleg emlői közé fúrva. - Nem, nem halunk meg, de borzalmas...

Szótlanul feküsznek, Nurma hol az egyik, hol a másik hozzábújó fejet simogatja.

- Bújj ide egészen, még jobban, még jobban - susogja, s amennyire csak lehetséges, magához szorítja valamennyiüket. Mintha a testébe, méhének zárt, meleg világába akarná fogadni, ahol béke és biztonság van, ahová nem hat a Vörös Sárkány dühe, pusztító tombolása. Arca szelídebb, mint valaha, isteni mosoly fénylik rajta.

Néhány pillanat múlva Gilgamesünk kibontakozik Nurma öleléséből, s a lépcső felé megy. Már nyugodt, biztos megint. Négykézláb kapaszkodik föl a lépcsőn. Őrhelyére kúszik. Si-lu-dárat már ott áll a gerendákba kapaszkodva. Arca komor, ajka reszket.

- Húzzuk föl az ablakot - mondja kissé bizonytalan hangon.

Fölhúzzák, kitekintenek. Kerék nagyságú tüzes csillagok vagy kövek süvöltenek, zúgnak át a sötétségen, megvilágítják a habzó tengert, a habzó éjszakát, az eső fekete oszlopait. Fülrepesztő mennydörgés - a csillag szétrobban, tűzesőt szór maga körül, eltűnik. Nyomban ismét új süvöltés zeng át az égen, új tűzgolyó metszi keresztül a sötétséget, új mennydörgés zúg. Mindez pedig olyan gyorsan, hogy lélegzetnyi idő sincs közöttük. Egyik mennydörgés a másikba folyik. Egyik szikrazápor ki sem alszik, a másik már teliszórja a sötétséget.

- Ha ránk zuhan... - dünnyögi Si-lu-dárat.

- Pompás, mi? - szólal meg mögöttük a kormányos rekedt hangja. - De azért ezt már magam is sokallom. Húzzátok le a táblát, még be talál szállni közénk valamelyik.

Lehúzzák a táblát, görcsösen nevetnek.

- De azért ne hidd ám, hogy gyűlölöm a nőket - dörmögi Szur-Szunabu, s torzul vigyorog. - Heh, ez majdnem falhoz vágott... - dünnyögi bosszúsan, megkapaszkodik, leül. - Ne hidd, ó, fiacskám, Gis. Mert megható ám, ahogy az anyák... - Befogja a fülét, bámul. - Még megreped a koponyám... Micsoda dörgés, süvöltözés! Mintha Ninib egész serege lehullana.

- Mit törődsz most a nőkkel? - kiált rá dühösen Gilgames.

- Hát ugyan mikor törődjem, mi? Figyelj csak, Gis, éppen most okulhatsz. Mondom, megható ám, ahogy a kölykező nyúl tépi a szőrét, ahogy szalmát hurcol a szájában, fészket épít. Megható ám. És, ahogy a madár minden szál tollat, szőrt, szalmát, gizgazt összeszed, meggyúr... ahogy az egyik gömb alakú fészket fon pompás művészettel, a másik kerekdedet rak, a harmadik föl is függeszti, hogy hinta-palintázzék a szellőben, mint valami bölcső... Ez meghatja az embert. Sajnálni kell az asszonyokat is, és szeretni őket. Ezek is, szegények, odalent... Aztán mondok valamit, Gis, de te is tanulhatsz belőle, Si-lu-dárat fiam, noha nagy bölcs vagy, s távol tartod magad a nőktől. Meghalni, fiaim, mégiscsak úgy lehet ám és nem másként, mint születni. Egy asszony ölében.

- Ó, a halál révületét csak asszony adhatja nekünk, ez igaz - helyesel Gilgames, inkább a kormányos szavaira, viharvert fekete képére figyelve, mint a süvöltözésre, ropogásra.

- Nem úgy értem, fiam, bár igaz, amit mondtál. A révületet, igen. Azt is. Pompás. Csakhogy ez veszélyes révület ám. Könnyű összetéveszteni Anu révületével, holott csak Istáré. Hiszen isteni ez is, de nem Anu révülete. Nem erről szólok én, hanem a halálról. A halálról, fiam, a valóságos halálról. A szív vonaglásáról, a torok fulladozásáról, a szem elhomályosodásáról, a kéz, a láb hideg görcséről, a végső, a legvégső pillanatról. Meghalni, fiaim, csak egy asszony ölében lehet szépen, könnyen, igazán, mondhatnám: élvezettel. Homlokodról szerető s mégis erős kéz törli a verejtéket. Kezedet egy riadt, de mégis biztató kéz fogja. Füledbe egy kedves, puha száj suttog szent szavakat, talán csak ennyit: "Ne félj, itt vagyok!" Igaz, mi? Ha efféle ronda lármát, pocsék hangokat, vihart meg ilyen kellemetlen tűzesőt lát az ember, eszébe jut, hogy születni és meghalni egyaránt asszonyölben lehet csak jóízűen...

Tántorogva, szélesen dobált lépésekkel, dünnyögve elcammog.

A két ifjú férfi sokáig ül szótlanul.

- Kinek-kinek magának kell meghalnia, a többi fecsegés - jegyzi meg Si-lu-dárat.

- Ha ezen túl leszünk - szólalt meg Gilgames halkan, minden szót megválogatva -, új életet kell kezdenünk. Tisztábbat, igazabbat, szentebbet. Méltót ezekhez a szörnyű emlékekhez.

- Azt hiszed, ó, barátom és testvérem, Gis, hogy Enlil bosszúja közelebb viszi az emberiséget Anuhoz? - kérdi Si-lu-dárat kételkedőn.

- Bizonyos vagyok benne. Én közelebb jutottam hozzá. S már közel is maradok.

- Én nem hiszek effélét, ó, Gis. Mindenki csak maga, egyenként, egyedül juthat Anuhoz, lehet, hogy segíti egy ökörszem, egy tücsök, egy szalmaszál, lehet, hogy nem segíti Nannar, Rammán döbörgése, vagy a Világtorony sem.

- Vajon marad-e még emberi lény, hogy új világot teremtsen? - tűnődik Gilgames.

A gyűrű kristálya mutatja, hogy marad.

Megmaradnak, akik ismeretlen földrészeken barlangok mélyén ülnek, bőrkunyhóban dideregnek, sárgán hömpölygő folyamok partján vándorolnak, szántalpon siklanak, égig érő hegyoldalakon teraszföldeket túrnak, a gomolygó sötétségben hajón szoronganak. Csakhogy ezek nem hasonlítanak Utnapistimra, Samas-súm-iddinre, Szur-Szunabura, Héára s a többi megszokott, úszóhártyás, pikkelyes emberekre. Inkább majmokra emlékeztetnek. Szőrösek, fürgék, szívósak. Vagy feketék, mint a lakk. Értelmetlen, józan észt megcsúfoló jelenség: éppen az úszóhártyás, pikkelyes emberiség pusztul bele Vízöntő hullámaiba s a hosszú ujjú, szőrös testű majomember marad meg. Ki ismerhetné Anu terveit? Anu útjait, eszközeit? Anu gondolkodását?

-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

...Megmenekült Namzi is családostul, sőt Banda, a pásztor is feleségével, fiaival, kecskéivel egyetemben, bár nem épített sem hajót, sem Világtornyot. Ezt vallja a gyűrű kristálya.

- Szedd a holmit, a lányokat, s rakjuk szamarakra - mondta Namzi vidoran feleségének, Gin-bérunak, a Kettősórák Szolgálójának.

- Hová akarsz menni? - kérdezte ijedten Gin-béru. - Hiszen idáig csak nem ér a veszedelem?

- Mit mondtam? - emelte föl Namzi a szavát, és nevetett. - Szedd össze a cókmókot meg a lányokat. Majd szólok Bandának, készüljön ő is. Zsoltáraimat, hárfámat magam csomagolom össze.

- De hát ezzel a kis szopóssal...

- Ezzel s ha lenne még egy, hát azzal is.

Gin-béru sírt, sóhajtozott, de a szokott eréllyel, gyorsasággal munkához látott. Dologra parancsolta leányait is. Namzi meg, maga után füttyentve rőtszínű kutyáját, a hegyi legelőre ballagott Bandához, a pásztorhoz.

Igen nehéz volt a járás. Itt hamueső ugyan nem hullott, mint odalent, az elfeketült mélységben, de annál bővebben valami vörös por, mintha merő rozsdával akarták volna eltemetni az istenek a világot. Már csak ezért is tovább kellett innen menni, mert az állatoknak nem volt mit legelniök. Szélvész dühöngött, de még milyen! Évezredes fákat facsart ki tövestül a hegygerincen. Volt itt földrengés is, hullámzottak a hegyek, bár házak, tornyok bástyák természetesen nem omlottak. Mindazonáltal elég félelmetes volt, főként, mert szünet nélkül tartott. Még a kecskék is tántorogtak. Az emberek rémületét fokozta az állatoké: a nyáj szanaszét futott, a kutya vonított, fölborzolta szőrét, semmiképpen sem lehetett rávenni, hogy kötelességét teljesítse. A szamarak ordítottak, rúgtak, tomboltak. A kavargó homályt az Anunnakik fáklyái szeldesték. Az erdők mögött a Tüzes Hegy lángoló torka világított. "És az Ég eltakartaték, mint mikor a papirost egybetakarják..."

Namzi fölkapaszkodott a legelőre, de bizony nemegyszer négykézláb kellett másznia, mint a majomnak. Megtalálta Bandát, amint feleségével, négy fiával s Namzi nagyobbik lányával, É-anna-duval együtt kiáltozva, hadonászva, husángot, követ hajigálva iparkodott együtt tartani megvadult nyáját.

- Jó, hogy jössz, segíts, nem bírok velük! - bömbölte a harsogó szélben alig hallhatón.

A fazékfejű, gyermeteg arcú Namzi vidoran kapaszkodott egy nyögő, hajbókoló fába.

- Most aztán vége mindennek - üvöltötte és nevetett.

- De az állatoknak legelni kell! - ordította Banda, a pásztor.

- Ez igaz, ó, Banda. Gyerünk följebb, egészen Északra. Ott magasabbak a hegyek.

- Hát itthagyjunk mindent? - jajgatta kezét tördelve a hatalmas pásztorné.

- Itthagyunk mindent. Úgyis vége a világnak. Az emberiség története végképp befejeződött - jelentette ki olyan vidoran Namzi, mintha bolhát fogott volna.

- Nem érted, asszony? A kecskéknek legelő kell! - ordított feleségére Banda, a pásztor.

- Én már megparancsoltam a feleségemnek, szedjen össze mindent, rakja szamárra és gyerünk - magyarázta vígan Namzi. - Ámbár tudom, úgyis hiába. A világnak vége. Nannar elbánik vele. De gyerünk.

Ezzel a tanácskozás be is fejeződött. Nagy üggyel-bajjal karámba terelték a kecskéket, megbéklyózták a tomboló szamarakat, s hozzáfogtak a csomagoláshoz. Mindnyájan szó nélkül, égő kézzel dolgoztak. Zsákokat tömtek, sajtárokat töltöttek, gyékényt göngyölítettek, tömlőket kötöztek, szamarat málháztak, kecskét fejtek, szoknyát-kendőt hajtogattak, sajtot gurigáztak, bundát poroltak... Ki tudná elsorolni, mi mindent műveltek? Közben Gin-béru megszoptatta, tisztába tette legújabb leánykáját - ez már azóta született, hogy Namzit utoljára láttuk -, rakoncába szedte a rakoncátlan nagyokat, pörölt, sóhajtozott. A pásztor szótlanul, lomhán, de gyorsan végezte dolgát. Felesége szipogott, s úgy forgolódott a házban, mint hatalmas gálya a szűk kikötőben. A fiúk, akik közül a legidősebb feleségül vette Turturrát, Namzi leányát, nagy hahózás közepette indították útnak a nyájat. Namzi gondosan kecskebőrbe csavart hárfájával, toronnyá növekedett írótáblatömegével bajlódott.

- Ó, Namzi - siránkozott Gin-béru, karján a csecsemővel -, miért megyünk el, miért ez az egész fölfordulás, ha úgyis vége mindennek?

- Igaz - tűnődött Namzi. - Régóta mondom, hogy az emberiség történetének vége. Nincs tovább. Legjobb lesz, ha a mérget most valamennyien megisszuk. Idehallgass, elárulom neked, hogy a háború óta őrzöm azt a korsó mérget. Magam főztem nadragulyából. Ott van a sarokban, fatáblákkal takartam el. Most megihatjuk. - Biztatóan nevetett az asszonyra, mintha játszani hívná.

- Igyunk valamennyien mérget? - zokogta az asszony. Aztán nekiesett a csecsemőnek, sírva csókolta. - Ó, te legkisebb, te szegény ártatlan, te hetedik, miért is szültelek! Halálra hoztalak, nem életre, te szegény! Nézd, ó, Namzi, hogy mosolyog, milyen tiszta a szeme, milyen finom a szájacskája! Egészen olyan, mint te vagy. És most meg kell halnia...

A lányok megrendülten állták körül.

- No, mennyire vagytok? - dörmögte Banda, a pásztor. Szétvetett lábbal állt, mint egy fatörzs, alacsony, csontos, kemény homloka alól álmosan pislogott fekete szeme. Kötéllel övezett vastag szőrbundájában, szőrös bocskorában olyan volt, mint egy fekete képű nagy majom.

- Tulajdonképpen készen is volnánk - nevetgélt Namzi vidoran.

- Hát akkor gyerünk.

Fölcihelődtek a szamarakra, elindultak.

- A mérget jó helyre tettem, majd alkalmas időben megisszuk - súgta Namzi a feleségének, mikor már valamennyien együtt ügettek a dühöngő viharban...

- Arra följebb talán lesz legelő! - üvöltötte a nyáj élén szamaragoló Banda, a pásztor.

Így indultak el és vonultak üggyel-bajjal a megveszett, mekegő, bégető nyájjal, a vonító kutyákkal, az ordítozó szamarakkal Namziék gyermekestül-mérgestül, mindenestül, föl, egyre följebb, a fekete felhőkbe burkolózott hegyek között, hogy legelőt keressenek a nyájnak.

-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

...Gilgames lótuszülésben ül, a gyűrű kristályába bámul. A szivárványos körben homályba burkolt hegyeket lát, bíborpiros patakok vonagló folyondárját, tombolva hullámzó erdőket, szitálva hulló vörös esőt, villogó tűzkígyókat. És egy kecskenyájat a kavargásban. A nyáj élén szőrös emberalakokat szamárháton. Rőt kutyákat a minduntalan szétrebbenő nyáj körül. A menet végén pedig bundás férfiút, asszonyt, leányokat, ugyancsak szamáron. Málhával rogyásig rakott, óvatosan lépegető szamarakat. Egy ijedt, rőt színű kutyát. Gilgamesünk nem ismeri Namzit, még gyermek volt, amikor a háború dühöngött, s Namzinak nyoma veszett. Azonban elég gyakran hallott róla, emlegették, hogy "elrejtőzött", meg, hogy kecskepásztornak állott a hegyek közé. Zsoltárait énekelték. Most, hogy Gilgamesnek eszébe jutott Namzi, s kíváncsi lett a sorsára, nyomban tudja, csak ő lehet ez a fazékfejű, gyermeteg arcú, vidor mosolygású férfiú, aki a kecskenyáj mögött szamaragol, ölében valami bőrbe csavart óriási szerszámot tartogat, hátán hatalmas bugyrot emel, talán, hogy a szamárnak könnyebb legyen... s időnként vidáman odahajlik a mellette ügető asszonyhoz, megnézi ölében tartott, gondosan bebugyolált csecsemőjét, nyilván cuppog, gügyög is neki... Igen, csak Namzi lehet, a volt templomi énekes és történettudós, senki más!

De milyen különös emberek közé keveredett! Hiszen ezek valóságos szőrös erdei emberek. Milyen zömök, vállas termetűek! Micsoda torzonborz alakok! Micsoda arcok! De mit művelnek vajon?

Mennek, egyre mennek, föl, a növekedő hegyóriások felé. Talán azt hiszik, a Vörös Sárkány torka nem éri el őket? Remélik, hogy olyan magasra juthatnak, ahová nem csap föl a világot elnyelő tenger? Ahol nem zuhog faderék vastagságú oszlopokban a véres eső? Ahol nem kavarog hamuvihar, nem rombolnak sziklákat tépő szelek?

Mennek, mennek. A nyáj olykor harap egy-egy tépés füvet, szakít egy-egy levelet, gallyat. A gödölyék közül elmarad néhány, megáll, gyámoltalanul néz a menet után. Hol egyik, hol másik torzonborz ember fordul vissza, ölébe veszi a gyenge jószágot, tovaüget vele. Így vonulnak föl, egyre följebb, amerre Észak hatalmas hegyláncai húzódnak, a fekete Égre emelve jeges ormaikat.

Mi már tudjuk, hogy a katasztrófában tengerbe temetkezett Gondvana népéből megmenekült egy töredék. Fölhúzódott a mai Indiába, a Himalája hegyláncai alá, sőt Tibetbe is. Hogy hová lett? Ki tudná kielemezni az ott élő népek vércseppjeiből vérüket, génjeiket? A bon vallás eltorzult szertartása közül a hajdani istenek arcát. Hagyományaikból az eredeti valóságot? Tudományukból az ősi kinyilatkoztatást - énekeikből Namzi zsoltárait és költeményeit, s azokét, akiknek a nevét sem tudjuk? Mindegy. Gondvana nevét máig megőrizte a térképen egy tartomány, az elmenekült nép s benne Namzi egy-egy vonását, szavát, hangját, hitét, tudományát egy-egy, az ősi időkre visszaütő újszülött, egy zsoltár, egy-egy jógaszabály... Gilgamesünk szívét ujjongó öröm tölti el, ki is csordul, mint pohárból a gyöngyöző bor. Fut atyjához, már a küszöbön kiáltja:

- Atyám, Namzi él! Láttam őt családostul, nyájastul, amint a hegyek felé vonul!

Utnapistim örökké egykedvű, nyugodt, időtlen ábrázatán mintha könnyű napfény suhanna át. Széles, hallgatag szája mosolyra rezzen. Aki nem ismeri olyan jól, mint Gilgamesünk, talán észre sem venne semmit, ámde az ifjú látja, tisztán látja az egész lényét földerítő mosoly meleg ragyogását.

- Él - bólint Utnapistim. - Látom őt. Boldog vagyok, ó, fiam, hogy te is láttad. - Most határozottan, erőteljesen elmosolyodik, az is észrevenné, aki először látja. - Namzi, aki már kezdetben megmondotta, hogy vége az emberiség történetének. Namzi, aki hiábavalónak látta, hogy zsoltárokat költsön, él! Bizonyosan tudom, ó, fiam, hogy abban a bőrgöngyölegben hárfa rejlik, s hátán zsoltárok tömegét tartja a bugyorban, mert még a szamárban sem bízik eléggé, amelyen ül. Belelátok iszákjába, ezüstöt tartogat benne, hogy, mint mondja, legyen valamijük a lányainak, ha korán meghal. Évezredek óta készül korai halálára. Nem hiszem, hogy méreg is ne lenne nála, de rosszul ismerném, ha valaha meginná.

Utnapistim emberemlékezet óta nem beszélt már annyit, mint ezúttal. Mert még nem fejezte be. Gilgames legnagyobb csodálkozására öklére támasztja hatalmas fekete fejét, szemét behunyja. Elszomorodva szól:

- Ó, fiam, Ur-Ba'u, Hétil, Simetán, Gubbubu azonban elveszett. Mindenki elveszett. És mi soha többé nem tanakodunk a Csillagtornyon. Szegény Hétilnek mintha ígértem volna valamit! Már mindegy. Enki fogadja őket kegyesen.

Elnémul, nehéz bánatba burkolózik.

- Látom Samas-súm-iddint, régi barátomat és testvéremet, a te jó mesteredet is, fiam - mondja később szinte suttogva. - Házában ül, nem moccan. Derűs nyugalommal várja a pusztulást. Nagy férfiú! Enki fogadja magához őt is.

Ezután nem szól többet. Gilgames csodálkozva kimegy. Kíváncsi, vajon csakugyan látja-e atyja a Bölcset. Helyére támolyog, lótuszülésbe telepszik. Samas-súm-iddinre gondol, a gyűrűbe mered. És íme, a szivárványos köröcskében előrezeg a kicsiny ház képe, ahol hat éven át annyiszor megfordult, s a tudomány tiszta vizét kortyolgatta. Gilgames szívét tehetetlen fájdalom facsarja el. Könnyei kibuggyannak, még a kép is eltűnik előle. De aztán megjelenik megint. A sűrű homályban fölbukkan a Bölcs hatalmas, arányos alakja. Talpig meztelen, mint mindig. Kilép lobogó gyékényfüggönye mögül, szétnéz az asztalon. Fölforgatja az üres kókuszcsészéket. Ivóedényét veszi, kilép a házból, ivóvízért ballag. Tántorogva, egy-egy földig hajló pálmafába kapaszkodva lépeget a forrás felé. Odalent tűzvész lángol, a homály kavargása összevegyül a tenger kavargásával. Vörös por, zuhogó eső, villódzó fénycsóvák. Samas-súm-iddin a forráshoz lép, meg akarja meríteni edényét. De a forrás vörösen habzik, mint a frissen ontott vér. A Bölcs nézi, megfordul, visszatér házába, anélkül, hogy egy csepp vizet meríthetett volna. Gyékényére telepszik, összefonja lábát, térdére csüggeszti nagy, fekete úszóhártyás kezét. Arca nyugodt, derűs, szinte sugárzó. Révületbe merült szeme izzik, mint a kristály.

Gilgames leborul a padlóra.

- Menekülj, menekülj, ó, Mester - nyögi, mintha valóban előtte ülne.

- Visszatérek atyámhoz, Anuhoz - suttog egy hangtalan hang, mintha Gilgames szívében suttogna. - Miért meneküljek? Mindenütt Anu tenyerén ülök.

Gilgames sóhajt, megrendülten nézi ismét a kristályt. Alig lát benne valamit. A magasból mintha sűrű, fekete füst omlanék. A füstből olykor elő-előbukkan Samas-súm-iddin alakja. Lótuszülésben ül, minden porcikája mozdulatlan. Arca időtlenül derűs. Szeme ragyog.

Majd hirtelen eltűnik a kép, csak fekete kavargást lehet látni.

Gilgames hosszú ideig nem szól. Nem látja, nem hallja a körülötte folyó életet. Munkáját gépiesen végzi: kinéz az ablakon, figyeli a világ haláltusáját. Élelmet hord az állatoknak, elszabadult tyúkokat hajszol, fedélzetet súrol, patkányt irt, segít Ga'urnak a kormányt tartani, ha Szur-Szunabu eszik, szundikál, vagy töpreng. Jelentést tesz Utnapistimnak vagy a kormányosnak az ablakból látottakról. De magában szüntelen vitázik. Nem tud belenyugodni, hogy jó Mestere, aki több mint hat esztendeig tanította, akinél szilárdabb, fölényesebb, érzőbb szívű, bölcsebb, lemondóbb férfiút nem ismert, ilyen nyomorultul veszett el. Mint akármelyik homokóra-emberke! Mint egy patkány! Miért nem menekült? Miért nem idézett Anunnakit? Miért nem támasztott magának hajót, tutajt, akármit? Miért nem szállt olyan helyre, ahová nem hat el a Vörös Sárkány dühe? Hiszen ember, állat, bogár fut, kapaszkodik, úszik, repül, még a fa is megmarkolja gyökereivel a földet. Samas-súm-iddin bármit meg tudott volna tenni, amit akart. Miért épített hajót Utnapistim, miért izzad a kormányos Szur-Szunabu, miért vesződik állattal, családdal a hajó minden férfiembere, miért lebegnek itt a bezárt dióban ők, s miért várta mozdulatlan révületben, önként a halált Samas-súm-iddin, noha az ujját sem kellett volna mozdítania, hogy megmeneküljön? Mert a világ csak káprázat? Mert nem szabad élnünk a hatalommal? Még az életünket sem szabad mentenünk? Miért parancsolta hát Enki Utnapistimnak: "Mondj le a vagyonról, mentsd az életet?"

Az egyiknek nyilván ezt parancsolja, a másiknak azt. Ő tudja, miért. Neki, Gilgamesnek is megtiltotta Utnapistim, hogy varázshatalmával éljen. Neki is tanácsolta Samas-súm-iddin, hogy mondjon le önként mindenről, amit megtanult.

Kétségei elől Gilgames szeretne Istár ölelésébe menekülni. Egyre többször idézi a pillanatot, amikor Istár megcsókolta a tengerparton, amikor elsuhanó leplei megérintették álmában, amikor a kis papnő ölelésében kereste Istár üzenetét, amikor a magas, keményen lépő leány, mindkét kezével repkedő haját fogva a szélben, elhaladt előtte. Amikor az aranyszigeten illatos kenőccsel kente s végigcsókolta Nurma testét... Gilgames, ül, üldögél a tomboló viharzásban, füle már úgy megszokta az örök zuhogást, dörgést, sivítást, dörömbölést, hogy alig hallja. Fásult, egykedvű. Nem nevet, ha a kormányos, előszeretettel iddogálván borát az ő társaságában, utazásairól beszél. A hajdani utazások fájdalmasak Gilgamesnek. Hiszen ő is hajózott idegen kikötőkben, látta az arannyal borított templomokat, az idegen isten mennyezetig érő aranyszobrát, aranylovait és udvarló delfinjeit. Ringott Samas bíborfényében, hallgatta a kettéhasadó hullámok zenéjét, járt a kagylóhéjakkal borított parton, tépett az aranyos gyümölcsökből, ivott a hideg forrásból. És a nők? A papnő? Héa? Nurma? A sokféle alak, sokféle hang, sokféle csók és ölelés? Most nem kívánja. A szomorú, fanyar Nurmához akkor sem bújik oda, ha a hajót elsöpréssel fenyegeti az ítéletidő.

Míg a többiek: Ga'ur, Meszkemgaser, Enugduanna, Meszanipadda, ha a hatalmas hajón végzett munka alól szabadul, s némiképpen kipiheni magát, össze-összebújik a feleségével. Egy helyiséget a kilenc közül arra a célra szántak, hogy a fáradtak, a betegek meg akiknek nyugalomra, magányra van szükségük, visszavonulhassanak. Amikor Meszkemgaser kicsi, gyermekes, örökké nyűglődő, nyögő, panaszkodó, szívét borogató, orvosságokat szedő felesége már túlságosan gyakran kéri urát, simogassa elviselhetetlenül szaggató karját, térdét, derekát, a férfiú nevetve intézkedik, hogy az asszony telepedjék át a "gyógyszobába" s a többiek, különösen a kormányos kötekedő megjegyzései, szemjátéka közepette maga is nevetve betér, hogy könnyítsen rajta. Meszanipadda sem tagadja meg a vigaszt rémüldöző feleségétől, ha megfeddi is a gyermekek piszkossága miatt. Ga'ur inkább szóval, mint tettel erősíti feleségét, mert lomha és közönyös természetű, bár erős, mint a bika. De ne aprózzuk a szót. Ki-ki a maga módján, természete és szükségletei szerint örvendez az asszonytól kapható gyönyörűségeknek, noha az Anutól nyert gyönyörűségek szebbek, magasztosabbak is.

De Gilgames elkerüli Nurmát. Istárra gondol. Ha beszélgetnek, Nurma panaszkodik. Gilgames pedig kiszínezi, milyen lesz az élet ezután.

- Ó, majd nem hazudnak, csalnak, lopnak az emberek többé, Nurma - mondja a régi lelkességgel, ahogy egykor távoli országokról, városokról, templomokról és emberekről beszélt. - Az istenek e borzasztó bosszúja örökké emlékezetükben marad. Szétnézünk majd a puszta földön, s nem látunk mást, csak sarat. Nem lesznek szántóföldek, kertek, városok, kikötők, hajók. Nem lesz könyvtár, csillagtorony és templom. Nem lesznek bazárok, zebukordék és vidám utcai árusok. Milyen lesz a föld? Hol lesznek az új partok, s hol hullámzik majd a tenger? Milyen az ég? Hány marad meg Ninib seregéből? Ó, Nurma, el sem tudjuk képzelni azt a világot! Újra kell kezdenünk mindent. A megmenekült népek leszivárognak a hegycsúcsokról, kibújnak a barlangokból, és csodálkoznak azokon, akiknek még pikkelyük, úszóhártyájuk van. Torzonborz, majomféle embereket látok a gyűrűben. Feketéket, vöröseket, sárgákat. Szakállasokat. De Istár megbékél majd, megszánja gyermekeit. Amit láttunk, tapasztaltunk, gondoltunk: följegyezzük, hogy soha, soha feledésbe ne merüljön. Az emberek jobbak lesznek, én tudom, bár Si-lu-dárat nem hiszi.

- Az a kert, ahol én felnőttem, sohasem lesz többé, - sóhajtja Nurma szomorúan.

- Új városok, új kikötők támadnak - folytatja Gilgames, és már szinte látja, amit mond. - Új hajókat építenek. Utakat, bástyákat, kapukat a városok körül. Először csak gyalogutat tapos az ember, azután országutat épít. De milyen más lesz minden! Nem lesz többé háború. Anu mosolyog, és Istár szerelme elárasztja a földet.

Nurma szótlanul simogatja Gilgames fejét. Mire gondol? Anyja átkaira? Tán arra, hogy mit fognak enni, ha elfogy minden készletük? Vagy arra, hogy sohasem kerülnek ki ebből a hajónak nevezett Alvilágból? Arra-e, hogy Gilgames önmagának hazudik, vagy arra, hogy a hajón tartózkodó hét asszony - már ez a szám is baljóslatú! - lenézi őt? Az aranyszigetre emlékezik talán vagy a magányos sétákra, amiket Ur-Ba'u tábláival a hóna alatt tett a mezőn? Nurma hallgat. És elhallgat Gilgames is.

Magunkfajta el sem tudja képzelni, mennyi üggyel-bajjal, nehézséggel jár egy ilyen hajózás.

Időjárásról, mindenféle félelemről, veszélyről nem szólván, itt van maga a hajó. Roppant nagy. Ez akkor tűnik ki leginkább, amikor a szükséges javításokat, takarításokat kell végezni. Amikor végig kell tántorogni fedélzetein, lépcsőin, hurcolni kell gabonát, élelmet, szerszámokat, a tatarozáshoz szükséges anyagot. Hol a vihar tép föl egy deszkát, roppant össze egy gerendát, amit nyomban pótolni kell, hol egy ereszték lazul meg, amit meg kell szorítani, hol a tetőzet, a hajófal zúzódik be valamely nagyobbfajta égi kő zuhanásától. A víz is becsurog hol itt, hol ott. Akkor aztán deszkát, gerendát, szöget, csavart, fejszét, kalapácsot! Gyerünk gyorsan, gyorsan, az életről van szó. Nem telik el egy pillanat sem efféle sürgős, nehéz munka nélkül. A hajó óriási.

Akárhogy tisztálkodnak is, patkány azért van. Eleinte csak lent a mélyben, az istállókban, ólakban mutatkozik. Nyomban hadjáratot indítanak, hiszen minden gabonaszemre, minden marék lisztre szükség van. De meg mi történnék, ha kirágnák az olajtartó bambuszcsöveket?! Azonban hiába fáradoznak. Hiába ütik-verik agyon, dugják be a lyukakat, mérgezik meg őket, tengerihagymával. Úgy elszaporodnak, hogy a hajó felső részein is látni őket. A pislogó vajmécses fényében szemtelenül mászkálnak köteleken, gerendákon, sőt leülnek Szur-Szunabu elé is, amikor a kormányosi fülkében dolgozik, fényes szemüket rámeresztik, cincognak, úgyszólván kinevetik a kormányost. Ez hozzájuk vág valamit, de rá sem bojszintanak.

Rengeteg bajt, gondot okoznak a háziállatok is. Hat csődör, hat kanca, hat bika meg hat tehén, ugyancsak hat bakkecske a nőstényével, hat kos a jerkékkel, hat kan disznó meg hat emse, hat zebupár, hat szamárcsődör a kancájával rémüldözik, rúg, harap, tombol, eszik-iszik, rondít a rekeszekben. Hiába kötötték meg őket pálmarost kötéllel kétfelől is, a csődörök, bikák, kosok, bakok és kanok párzani akarnak, a kancák, jerkék, tehenek és emsék sárlanak, folyatnak, görögnek. Megesik, hogy két-három férfiú sem bír velük. E rémüldöző, remegő, párzási dühben és halálfélelemben tébolygó szerencsétlen állatok nem vetnek ügyet emberi szóra, simogatásra, füttyre, semmilyen hatásos varázslatra.

A baromfinép sem okoz csekélyebb gondokat. Már említettük, miként viselkednek a tyúkok rémületükben. Gondoljuk csak el azt a rikácsolást, kodácsolást, kukorékolást, robajt, szárnyak csattogását, az asszonynépnek azt a kiáltozását, jajveszékelését, rohangálását, ha a ketrecek valamelyikét kinyitja Meszkemgaser kislánya, hogy a ribillióban gyönyörködjék, vagy egyszerűen, hogy "megsimogassa", talán éppen "megetesse" a lábasjószágot! A kislányt elverik, megszidják, a gyermek ordít. De az egész hajó megtelik röpdöső, menekülő baromfival. Ilyenkor derül ki, milyen sokan vannak e riadozó értelmetlen madarak, s mekkora a hajó. A hajszában segít két csaholó kuvasz is. Így a tyúkok fölkerülnek a lépcsőn, berohannak a kormányosi rekeszbe, falra másznak, röpdösnek. Ellepik a közös termet, fölszállnak Anu aranyarcának sugaraira, az ősök fejére, betébolyognak a konyhába, szétverik a parazsat, szétrúgják a lisztet. El sem lehet sorolni, mire képes a megvadult tyúk. Képzeljünk el egy sereg megőrült asszonyt.

Van aztán rondaság is elegendő. Tizenhat felnőtt ember, egy falka gyermek, egy egész állatsereglet ontja a piszkot, ürüléket. Ha nem ügyelnének a legszigorúbb gonddal, hovatovább belefulladnának nem a tengerbe, nem a zuhogó esőbe, nem is a hamuba, hanem a megfoghatatlan s mégis vastag bűzbe. Állati lényül születünk mi emberek is, nincs benne semmi szégyen. De munka, gond annál inkább származik belőle. Nem óhajtunk sok szót vesztegetni erre az ügyre, de bízvást mondhatjuk: ha - Szur-Szunabu szerint - minden nőben lakozik egy malac, most a malacok kielégülhettek. Talán nem is bírnák másként. Hogy csak egyetlenegy kisgyermek is mire képes, férfiember alig sejtheti. A többiről ne is szóljunk. Továbbá az állatok. Az ő hulladékaikkal a férfiaknak kell elbánniuk. Ez meg a szó szoros értelmében életveszélyes munka. A lovak ágaskodnak, rúgnak, harapnak. A marhák, bikák és kecskék döfnek. A kanok harapnak, agyarukkal tépnek. Emlékszünk a hagyományból nevezetes istállótisztogatások eseteire. Ilyesféle a hajó istállóinak kitakarítása is.

Ezt a rengeteg rondaságot talicskán, vödrökben, edényekben, lapáton, kosárban egy kútszerű mélységbe szállítják a hajó farán. Az öblös aknának kettős feneke van. Ha telehordták, emelőrúddal megnyitják a felső feneket, majd bezárván, lebillentik az alsót. De még nincs vége. A két fenék közé tódult vizet most szivattyúval kiszivattyúzzák.

A munka legmegerőltetőbb részéhez Ga'urt szólítják segítségül. Így a kettős rekesz emelőrúdját is ő nyomja. Amit megfog, törnie vagy mozdulnia kell. Többnyire Ga'ur áll a kormánynál is Szur-Szunabuval. A hatalmas kormánylapátot áttétes emelőkkel mozgatják, de még így is rendkívüli erő kell hozzá ebben a minden hajózási tapasztalatot és nehézséget megcsúfoló időben. Asszony nem is teheti ide be a lábát. Szur-Szunabu kedvesen, csúfolódva, vagy mogorván kifüstöli őket. Csak egyszer látta Meszanipadda felesége, hogy hajlik a recsegő rúd, hogy fenyeget töréssel egy különösen nehéz pillanatban, hogy fordítják a férfiak mind a ketten megfeszített erővel, kidagadó izmokkal, kidülledt szemmel, míg halántékukon pattanásig feszültek a kötélvastag erek, s majd elájult rémületében. "Eltört a kormány, eltört, most láttam!" - visította eszelősen, s haját tépve rohant le a lépcsőn, hogy a gyermekeit mentse. (Ugyan, hogy is menthetné meg, ha csakugyan eltörik?)

Mikor megint szélirányban vannak, s csak tartani kell a kormányt, egyik-másik férfi fölválthatja őket. Ilyenkor esznek, pihennek, ilyenkor dőlnek mély álomba, még a dübörgés, süvöltözés sem zavarja őket.

Miután Utnapistim elrendelte, de a maguk szíve is szomjazza, gyakran énekelnek. Asszonyok, gyermekek, egy-egy férfi is, ha ráér, előveszik Namzi zsoltárait, sorra éneklik a Hétil szerzette édes szerelmi dalokat is, amelyeket a Nagy Misztérium ünneplő népe énekelt hajdan, aranyos oszlopok, kéribbuk, aranyláncok és vörös kárpitok között, tömjén illatában fürödve. Az alvilági lármát is túlharsogja zengő énekük. Elmerülnek a múltban, hazájuk emlékeiben, ifjúságuk ragyogó fényében. Sírnak, sírva énekelnek. Majd belefáradva az éneklésbe, megkérdezik: ugyan mi történt Namzival? Hová lett? Hogy pusztult el a királyi palota meg É-kur? Milyen szörnyűségek között ment veszendőbe a város? Hová lettek a birtokok, a jószág, a nép?

Hogy fölviduljanak, Szur-Szunabu ételeket rendel. Elsorolja, mit főzzenek-süssenek. Idegen országok ínyes falatairól: sültekről, szárnyasokról, mártásokról magyaráz, elmondja készítési módjukat. Jellemzi ízüket, zamatukat, illatukat. Közben alattomosan figyeli az arcokat. Mohó tekintetek, vonagló nyakizmok, görcsösen összeszorított állkapcsok, nedves szemek, rángó ajkak merednek rá.

- Hallgass, hallgass! - könyörögnek végül, s nevetnek, mintha halálra csiklandoznák őket. - Hiszen ezt nem lehet kibírni!

- Sokféle kikötőben megfordultam, sokfelé hajókáztam, sokféle teknőn ettem-ittam, sok asszony főztjétől laktam jól, - dörmögi a kormányos. - Nem hittem volna, hogy olyan szolgálatom lesz valaha, mint most... és még egy kis pácolt vadkacsát sem kapok vörös borral vagy - nem bánom - sörrel!

- Te mindig éhes vagy, te örökké ennél, innál - korholja nyájasan Szabitum.

Csakhogy ez nem igaz. Valamennyien inkább, mint ő. Ami pedig Ga'urt illeti, azt hihetné az ember, ez a roppant testű, bivalyerejű, lomha férfiú eszik legtöbbet. Holott alig csipeget. Az is tökéletesen mindegy neki, mikor ehet s mit. Amikor tud, s amit kap. Fal néhány falatot, álmosan rágcsálja, kiszívja az eledel "lelkét", hörpint rá néhány kortyot, jól kiöblögeti vele a száját, mint a borkereskedő, s már megy is. Miből tartja fönn a hatalmas testét? Honnét merítik kőkemény izmai bikát is legyűrő erejüket? Nyilván jó mestere volt. Ismeri testét, az eledelek értékét, tudja, hogyan kell az izmokat megkeményítő "lelket" ősi módszerrel egy-egy testrészébe árasztani.

Legtöbbet a vékony, törékeny, komor képű Meszanipadda eszik. Örökké éhes. Komoran ődöng az asszonyok körül, lesi, melyik juttatná néhány falathoz. Felesége titkon el-eldug számára valamit - bár mindenki tudja. Sóvárgó szeme körüljár, mint az oroszláné. "Ég a belem - dünnyögi, egy kiéhezett vadállat dühösségével, egy kéregető alamusziságával. - Nincs valahol egy falat? Csak egy darabka kenyér, néhány szem datolya..." Óriási tál eledelt zabál meg. Foga csattog, szája, mint az óriáskígyóé, valóságos zsák. Állkapcsa alig mozdul, cafatokban nyeli az ételt. "Ezt nem lehet kibírni - suttogja Ga'ur nagy termetű, karvalytekintetű felesége sápadtan. - Kizabál mindnyájunkat. Ha partot ér a hajó, nem lesz, aki kimásszék belőle."

Meszanipadda szégyenkezik ugyan, de zabál. Komoran nézi eledelét, mint áldozatát a gyilkos.

- Mi lesz belőled, ha partot érünk, s messze földön nem látsz egy szántóföldet, egy kertet, egy szarvasmarhát, egy madarat? - kérdi gúnyosan Szur-Szunabu. - Még csak el sem hajókázhatsz azokba az országokba, ahol én hajdan, úgy hozzávetőleg negyven-ötvenezer esztendeje, csodálatos ételeket ettem. Ismertem például egy nőt Zimbabvában, pompás asszony volt egészen fekete, csak a foga meg a szemfehérje volt fehér, mint a hab. Pompás asszony volt. Hát az olyan kölest főzött juhhússal, borssal, savanyú lével...

Alattomosan körüljártatja szemét meglepően bozontos szemöldöke alól. Sóvárgó tekintetek, rángó arcizmok, vonagló ajkak merednek rá. Meszanipadda leteszi a kanalát, hátradől a gyékényen, úgy nézi a kormányost.

- Pompás - dünnyögi komoran. - De ha ki nem mégy...

A gyermekek visítva henteregnek jókedvükben.

Így folyik az élet. Ki-kirobbanó gyűlölködések, lappangva sistergő bosszúvágy, szorgosan végzett, minden pillanatban újrakezdődő munka, kábult, rövid álom, nyögés, panaszok, sírva mesélt emlékek, a jövendőről szövögetett álmok, kötekedés, nevetés, zengő ének, alázatos imádság között. Néha összebújnak, mint riadt nyáj. Megtalálják egymást. Hideg tőrként járja át szívüket az érzés, hogy valamennyien együtt pusztulnak. Ilyenkor nem tudják, vízen vannak-e, vagy a levegőben lengenek. Mintha megfordult volna velük a tér. Feneketlen mélység tátong feléjük alul-felül. Elcsüggednek, csöndesen sírdogálnak, magukhoz ölelik megszeppent gyermekeiket. A férfiak is komorak, hallgatagok. Nem mosolyog Si-lu-dárat sem. A lárma őrjítő. Máskor meg eltelnek reménységgel, tervezgetik, mihez fognak legelébb. Kiszámítják, hogy bizonyos idő elteltével mennyi megművelt földjük, mennyi beültetett szőlőjük, hány lovuk, tehenük, disznajuk, baromfijuk, galambjuk lesz. És énekelnek.

Utnapistim alig mutatkozik közöttük. Olykor tapogatózva végigmegy a közös termen, mindnyájan az arcvonásait lesik. Olvasni szeretnének róluk. De az időtlen férfiú arca mindig ugyanaz: komoly, magába merült, nyugodt. Szeme üresen néz maga elé. Mozgása lassú, kimért. Letelepszik. Anu aranykorongja alá, jobb felől Lugalbanda, bal felől Ninszun szobra áll. Mindnyájan elcsöndesednek. Risat-Ninlil nesztelenül elősiet, egy-egy tömjénrudacskát gyújt az ősök előtt, leborul, imádkozik. Majd karját lengetve lassú, keringő táncot lejt, mint a táncoló daru. Utnapistim évezredek távolságából zengő hangon megszólal:

- Feleségem, testvérem, barátom, gyermekeim, üres dióhéjban szorongunk az istenek haragjának közepette. Emeljük szívünket Anuhoz. Ne féljetek. Nincs a világmindenségben talpalatnyi hely, amit ne Anu jóságos keze takarna. Bízzatok. Énekeljünk.

Zengő bikahangon rákezdi a zsoltárt. A nők hangja belevegyül, mint a hárfahúré, a gyermekek sípokként énekelnek. Mélyen brummog a férfiak hangja. Szur-Szunabu vezényléshez szokott torka rekedten harsog. Namzi zsoltára zeng a viharban bukdácsoló kicsiny dióhéj belsejében.

Ezután hangosan imádkoznak. Utána úgy érzik, mintha megfürödtek volna É-kur szent medencéjében.

Utnapistim ott ül, és őrködik közöttük, fölöttük, ha nem is látják. Szobájából lenyűgöző erő áramlik. Bár vak, tudják, mindent lát, ami égen-földön történik. Ha nem szól is, tudják, számon tartja gondolataikat, érzéseiket, s érintkezik, beszélget olyanokkal, akik isten tudja, hol vannak, talán nem is élnek. Mit magyaráz neki Szur-Szunabu? Mit parancsol Utnapistim? Mit kérdez? Dünnyögésük hosszasan kihallatszik Utnapistim szobájából. Lassan ejtegetik a szavakat, soká hallgatnak. De mikor a kormányos komoly képpel, összevont szemöldökét hegyesen előrebökve, mintha szarvai volnának, kilép az ajtón, hiába faggatják. Csak nevet. Vagy effélét ordít:

- Hé! Rakjátok át a só felét a bal oldali rekeszbe! Seggel a hajó!

Nincs ellenvetés, nincs vita. Mindenki rohan, hogy átrakják a kősó felét a bal oldali rekeszbe. Mert ott, megfogyatkozván a zsákokban álló liszt, megbomlott a hajó egyensúlya.

Majd meg a vetőmagot hordatja előrébb, mert, mint mondja, a hajó "totyog". Munka végeztével fölemeli ujját, összevonja bozontos szemöldökét, figyel. Elégedetten dörmögi: "Pompás!" És dolgára megy.

De csak nem ilyesmiről tárgyalgat Utnapistimmal?

Bár a férfiak mind megállják a helyüket, mégis Utnapistim az, akinek legyőzhetetlen hatalma átjárja szívüket, a hajó minden zugát, még az állatokat is.

A nők élén Szabitum áll. A szelíd, hallgatag, mindig mosolygó s mégis örökké komoly, gyengéd, kemény Szabitum. Mindent észrevesz, semmit el nem ítél. Csak a szemével int, csak megtörli ujjaival az ajkát, csak kér valamit, csak figyelmeztet. Sohasem aggódik. Sohasem fáradt. Sohasem álmatlan. Tengeribetegség nem gyötri. Harag, gyűlölet nem zavarja. Sohasem kiabál, sohasem remeg. Szabitum mindent tudomásul vesz, úgy, ahogy van. Nem félti az élelmet, de számon tartja. Nem lesi, ki mit hozott, s mennyi fogyott belőle. Nem csúfolja Meszanipadda feleségét, ha rémüldözik, nem korholja Ga'urét, mert sértő célzásokat tesz másokra, nem szidalmazza Meszkemgaserét, mert örökké nyög, panaszkodik, keneti, nyomkodtatja magát, nem nézi le Risat-Ninlilt, mert papnő, nem vet görbe tekintetet Nurmára, amikor eltűnt holmiját keresi az egész hajón azzal a sanda gyanúval, hogy ellopták. Még a gyermekekre sem förmed rá, ha eltörnek valamit, lezuhannak a lépcsőn, az ólakhoz bújnak, s kieresztik a baromfit, egymásra döntik az ételt, verekednek, rohangálnak, ordítoznak. A legnagyobb zűrzavarban is csak a fejét csóválja.

Gilgamesünk akkor van a helyén, amikor a vak rémület gonosz szelleme szállja meg a nőket. Meszanipadda felesége rákezdi: "Sohasem kerülünk ki innét. Jobb lett volna a Világtoronyba menni. Itt veszünk valamennyien a tenger fenekén. Miért is nem hallgattam Samas-Lamasszira?!"

És elsápad, alacsony homlokán hideg verejték gyöngyözik. A többi megtetézi rémüldözését. Baljós jeleket sorolnak föl. Az egyik egy pókot látott, amint eszeveszetten futkosott a hálójában. (Ez még nagyobb vihart, földrengést, elemi háborút jelent.) A másik a macskát figyelte meg, amikor ok nélkül futkosott, bukfencezett. A harmadik látta, hogy a holló fölborzolja tollát, mérgesen rikácsol ketrecében. (Márpedig a holló Enki, a vizek istenének madara.) Van, akinek viszketett a jobb szeme, van, akinek a szempillája röpdösött. Ismét akad olyan is, aki megbotlott a küszöbön, amikor lisztért ment. Sokan rossz álmot láttak, a maguk esze szerint magyarázzák, ahelyett, hogy megkérdeznék Risat-Ninlilt, az álomfejtőt. (Csakhogy "restellnek" hozzáfordulni, hiszen papnő...) Mind felsorolja, mit látott, hallott, érzett, álmodott. A vészjelek szaporodnak, áradattá nőnek. Félelmük az istenhit nyomait is kimossa belőlük. Hullámain szemét, üledék, kavics kavarog: vádaskodások, szemrehányások, rágalmak, gyanúsítások összevissza. Sírnak, sikoltoznak, kiabálnak. Hadonásznak, edényt törnek, megbotlanak és elesnek, elverik a gyermeket. Szabitum is hiába lép közéjük, hiába tekint rájuk komoly nehezteléssel, mint valamennyiük fenséges, rendíthetetlen, bölcs anyja. De Gilgames, hallván a kitört téboly vérforraló hangjait, közéjük ront, s ijesztő hangon ordít.

Elkussadnak, nyakukat behúzzák, sértődötten sírnak, kampós pillantásokat vetnek egymásra, számba veszik a sértéseket, s a többihez sorolják, bosszút fogadnak, vagy egyszerűen "lemondanak mindenről." Gilgames villogó tekintetét körülhordozza rajtuk, mint a korbácsot, sarkon fordul, kimegy. Dühösen veti magát hanyatt a födélzeten. Sokat nem ért az életben, de ezt különösen nem tudja fölérni ésszel. Mi lakik bennük? Mi fűti őket? Néhány béruval ezelőtt még énekeltek, nevetgéltek, játszottak. Zsoltárt zengtek, áhítatosan leborulva imádkoztak. Föloldódtak Anuban. Hát mégsem oldódtak volna föl? A nő csakugyan képtelen megismerni Anut? Igaza volna a kormányosnak, a nő sohasem tud igazán hivő lenni, legfeljebb megalázkodó, rettegő szolga vagy képmutató? Valóban ez magyarázza, hogy ahol a nők uralkodnak, Istár, Inninni, Eshara áll az istenek élén? Az ő templomai a legmagasabbak, az ő körmenetei a legnépesebbek, az ő áldozatai a leggazdagabbak? Lám, az okos Lugal Szurippakban szentélyt építtetett Anunak, s elrendelte megünneplését. De milyen oszlopok álltak Inninni szentélyében, milyen virágtömeg borította lábait, milyen lazúrkő díszek villogtak a mennyezet elefántcsont faragásai között! S milyen tömeg szorongott benne ünnepnapokon. Hányan imádkoztak a képe előtt! Míg Anu arca előtt olykor senki sem térdepelt. Milyen zordak voltak Anu áldozatai, s milyen vigadozók, tivornyásak Inninnié. Hogy vedelték a sört-bort még a majmok is, hogy kéjelegtek a papnőkkel a férfiak, hogy ujjongott a koszorús szüzek ezre, amikor a részeg nép kiválogatta s megrohanta őket. A nő csakugyan nem ismeri Anut?

- Ez az igazság, ó, Gilgamesem - dörmögi Szur-Szunabu, amikor Gilgames szóvá teszi tapasztalatait. - Amikor Ofirban jártam, lehet úgy hozzávetőleg ötvenezer esztendeje, ismertem egy nőt. Pompás nő volt s olyan, mint a kezes bárány. Mint a szopós bárány, mondhatom. Mosolyogva várt, megölelt, megcsókolt, nevetett, a legjobb falatokat, a legjobb italokat tette elém. Virág a gyékényen, virág az ágyon. Ha a fejem fájt, simogatta. Ha álmos voltam, elringatott. Ha nem tudtam aludni, mesélt. Pompás nő volt. És csudák csudája, a nap bizonyos órájában visszavonult, magába merült. Révületbe esett. Úgy beszélt Anuról, bár persze másként nevezte, mint aki minden nap színről színre látja. No, ezért a pompás kis nőért hajlandó volnék még itt is maradni, mondtam. De várj csak! - emeli föl fekete, bütykös ujját a kormányos, hogy vastag úszóhártyája szinte megreped. - Várj, mondom! Mert ez az édes, gyermeteg szopósbárány, ez a csicsergő madárka, ez a mosolygó, szelíd őzike, ez a virágokkal beszélgető imádságos lélek, amikor pengetni kezdtem, hogy közeleg a teknő indulásának ideje, s bizony, nehezemre esik a kormányhoz állnom, visszavonult szobájába, imádkozott, azután mérget öntött a boromba. Pompás, mi?

- Lehetetlen! - dadogja Gilgames elképedve.

- Micsoda? Lehetetlen? - vigyorog győztesen a kormányos viharvert arca. Hörpint egyet. - Ó, fiacskám, nem tudod te még, mi a lehetetlen. Mérget ám, majd meggebedtem tőle. Forgott velem a világ, fülemből-orromból vér folyt, okádtam, azt hittem, kettéhasad a fejem. Pompás, mi? Rögtön tudtam persze, hogy neki köszönhetem. Nem is tagadta. Ölébe vette a fejemet, simogatott, csókolgatott, csucsukált, könnyezett. Ártatlan szeme akkora volt, mint egy kanál. Arról gügyögött, hogy így szebb. Majd utánam meghal ő is. Hát Anu? Anu? Kérdeztem, hogyan állunk Anuval? No igen, hiszen éppen Anu, az ő jóságos Anuja súgta, hogy öljön meg inkább, semmint örökre elutazzam! Pompás, mi? Fölmásztam a hajóra, elindultam. De mondhatom, még most is csodálkozom rajta, hogy ott nem vesztem, a báránykámnál.

- Az a nő sohasem ismerte Anut igazán - következtet Gilgames.

- De vajon melyik ismeri igazán? Mi? A nő, fiacskám, az Anuval való egyesülést is úgy képzeli el, mint egy nászéjszakát. Anu menyasszonya, mondja a nő. Anu jegyese. Anunak adja magát, mint neked vagy nekem, vagy más férfiúnak. Inninni révülete, ó, Gis, nagyon veszélyes révület ám. Hasonlít Anuéhoz. Mondtam már, hogy isteni révület ez is, az is. Hát ilyenek a nők, fiam. Pompás, mi?

- Ezek a szegény asszonyok az imént még zsoltárt énekeltek, sírtak, leborulva imádkoztak, nyomban utána meg úgy rémüldöztek, mint a tébolyodottak, tépték-marták egymást, mint a keselyűk. Hogyan lehetséges ez? - tűnődik Gilgames.

- Ó, fiacskám, Gis - fejezi be magyarázatait a kormányos, magasra tartván a borosedényt, s fél szemmel belehunyorítva, mint varjú a kútba. - Énekeltek, imádkoztak, mert minket utánoztak, férfiakat. A nő mindig olyan, amilyennek mi, férfiak, látni szeretnénk. Ezért, ha már mást nem tehetnek, még jók is tudnak lenni. Imádjuk Anut: ők is imádják. Zsoltárt énekelünk: ők is énekelnek. Megtisztul a szívünk: megtisztul az övék is. Pompás, mi? Ők mindezt igazinak érzik. Valamikor, ifjúkoromban, lehet úgy hozzávetőleg hatvanezer éve, szívesen olvastam szent költeményeket. Elmerültem bennük, szinte sírtam. Ismertem akkoriban egy nőt, pompás nő volt, mondhatom, karcsú, vékony derekú, nagy szemű, a haja vörösbe játszott, s olyan kondor volt, mint a tengeri csiga. Olvastam neki. Lábamhoz telepedett, nagy szeme rám tapadt, itta a szent szavakat... Mikor megkérdeztem, miért könnyezett, ezt mondta: "Olyan szép volt az arcod, amikor olvastál!" Hát tessék. Bennem merült el, nem az írásokban. Pompás, mi? De még nincs vége - dörmögi, fölhajtván a bort. - Mert akkoriban magam is költöttem néhány szép szerelmi dalt. Elénekeltem neki. Hát, fiacskám, egy nap szégyenkezve megvallja, hogy ő is költ. Lássuk! Pompás, mély zengő hangja volt. A dal is pompás. Gyöngéd, finom mint a szél rezzenése. De mikor vége lett a szerelemnek, s az üres poharat letettem, s a hajómra mentem, már egy gazdag kereskedő oldalán álldogált a kikötőben. Segített neki számlálni a bálákat. Pompás, mi? Ebből is okulhatsz, Gilgamesem.

Lecsapja a poharat, fölkel, széles lépésekkel elődöng a kormányosi rekeszbe.

Gilgames fölhúzza az ablakot. Si-lu-dárat ballag hozzá, hogy ő is kitekintsen.

- Mintha a süvöltözést, mennydörgést most nem lehetne annyira hallani - mondja. - Hadd pillantsak körül.

Kinéznek.

A szél nyomása most is szinte hanyatt vágja őket, de az égő tűzgömbök nem mutatkoznak a sötétségben. Az Anunnakik fáklyái hullanak ugyan, de nem olyan sűrűn. A millió szikrát szerteszóró robbanások elmúltak. Gilgames meg Si-lu-dárat hosszasan vizsgálja a külvilágot, majd lehúzzák az ablakot. Egymásra néznek.

- Csakugyan belefáradt volna Enlil a pusztításba? - kérdi óvatosan Gilgames.

- Vagy már nincs mit pusztítania - jegyzi meg az ifjú bölcs mosolyogva.

Emberen-állaton érthetetlen megkönnyebbülés lesz úrrá. A közös teremben énekelnek, kacagnak, játszanak a nők, sikonganak a gyermekek. Az istállókban röhögnek a csődörök, kezesebbek a kosok, vígabbak a szamarak. A ketrecekben kárálnak a tyúkok, harsányan kukorékolnak a kakasok. Tollait rendezgeti vastag csőrével a holló, forognak, turbékolnak a galambok, csicsereg a fecske.

Gilgames a közös terembe lép.

- Mondd, fiam, most már vége lesz? - kérdi boldogan lihegve az anyja.

- Ki mondta, ó, anyám?

- Szabitum mondta. Ő meg bizonyosan atyádtól tudja.

Gilgames a kormányoshoz siet.

- Csakugyan a vége felé közeledünk? - kérdi.

Szur-Szunabu a kormányrúdra támaszkodik, elmélázva nézeget egy patkányt, amely a rúd végén ül, macskamód mosakszik, apró fekete szemével olykor-olykor a kormányosra pillant.

- A teknő úszik, s ez a fő - dünnyögi. - De hogy hol a part? Ki tudhatná? Talán ez a patkány. Pompás, mi? - fordít valamicskét a rúdon, de a patkány rá sem hederít, tovább mosdik. - Szép akar lenni a gyalázatos - nevet Szur-Szunabu, viharvett vonásait láthatatlan kéz zagyválja össze. - A csődörök odalent röhögnek, a szamár úgy ordít, mintha esőt érezne, holott eső, az aztán van elég. A kecskék mekegnek, mintha legelőre indulnának. De hát egy kicsit azért még várjunk...

Meszkemgaser toppan a rekeszbe.

- Megbolondult az asszonynép - meséli. - Eddig egyebet sem hallott az ember, mint: így süllyedünk el, úgy halunk meg mindnyájan... most meg ujjonganak, hogy vége, nemsokára kisüt a Nap. Hallottatok ilyet?

- Meszanipadda felesége áldott állapotban van - kuncog a kormányos. - Eggyel több gyerek szaladgál majd a világban piszkosan. Ha ugyan igaz. Mert én még a másállapotuknak sem hiszek. Ismertem egy nőt, pompás nő volt. Az mindig másállapotban volt, ha el akartam utazni. Még a hasa is megnőtt. Mondanom sem kell, nem volt igaz. Pompás, mi?

- Éppen ő? Éppen ő? - harsogja Meszkemgaser. - Ő, aki reszket, ájuldozik a rémülettől?

- Anu nagy - dörmögi áhítatosan Szur-Szunabu. - Pompás, mi, ha igaz?

Az érthetetlen, oktalan öröm kisüt a hajón, mint a napfény. Honnan érkezett rejtelmes örömhír? Ki súgta meg a hajó összezsúfolt, rettegő, nyomorúságban, sötétségben, piszokban, küzdelemben vergődő népének, hogy már nem tart sokáig a megpróbáltatás? Milyen isteni, istennői kéz simogatta meg az állatokat? Milyen istári hang szólította Meszanipadda férfiúi magját felesége méhébe, hogy gyermeket foganjon, ámbár ő remegett leginkább a félelemtől, ő bízott legkevésbé az életben? Ki parancsolta a mocskos patkánynak, hogy a kormányrúdra ülvén, szinte hivalkodón mosakodjék, mintha nem fenyegetné veszély?

Nurma a ketrecek előtt kuporog, kiszedi a tyúkokat, ölébe veszi, simogatja őket, gügyög nekik. Arca szelíd, anyásan mosolygó, kék szemében öröm csillog. Gyermekei mellette állanak, becézik a tyúkokat ők is.

- Hát te? Te kajla taréjú? - mondja Nurma gyöngéden. - Te is tojsz? Énekelsz? Meg akarod enni a fogamat? - Kimutatja fogsorát, a tyúk énekel, ferde szemmel nézi, oda-odakap a csőrével. Majd Nurma fejére mászik, szelíd, mint egy testvérke. - Most meg a fejemre ülsz? Csak nem akarsz tán itt fészkelni a hajamban? Pipikém, pipikém, pityikém, pirikém...

- Ni, most meg az én vállamra ugrott! - sikong a kislány. - Pipikém! Pirikém!

A fiú óvatosan cipel egy másikat, Nurma ölébe teszi.

- Anyám, ez is tojik?

- Ez is, fiacskám.

Gilgames a hátuk mögött áll. Nurma, a szelíd, odaadó, csöndes, halk szavú Nurma kuporog előtte, ölében egy tyúk, vállán egy másik. Gügyög, beszélget hozzájuk. Nurma kuporog itt, a gyermek, aki az elsüllyedt kertben járkált, gyümölcsöt szedett, állatokkal beszélgetett. Nurma, akit annyiszor nézett Gilgamesünk, mikor ölébe vette gyermekét, megszoptatta. Nurma, akit még nem átkozott meg az anyja. A kék szemű, gyermeki ajkú, odaadó, csöndes Nurma.

- Mi az, te meg itt leskelődsz? - kérdi szégyenkezve, mosolyog. Gilgamesre az a kék szempár tekint most, amely az avatáson megpihent rajta.

Gilgamesünk áll, áll, vidáman nézi őket. Mind a hármukat. Még a káráló tyúkokat is. Vállán nehéz zsák, mert éppen a lovakhoz tartott. Elfeledkezik terhétől, nem teszi le, észre sem veszi, csak áll, nézi Nurmát, a gyermekeket, a tyúkokat, és mosolyog.

- Valamennyi tojik - újságolja Nurma.

- Atyám, atyám, én is akarok tojni! - rohan hozzá a leányka, s átkarolja apja térdét. - Készítsetek nekem is fészket, tojni akarok!

Az atya most mégis leteszi a zsákot, hogy hóna alá nyúlhasson a gyermeknek, magasra emelhesse. Vállára ülteti, lépeget vele. Egy dalt dünnyög: "Dombon épül a gálya, de nincs néki dagálya, bum-bum-bum!" A hajó bukdácsol, leng, a deszkák, gerendák, eresztékek csikorognak, odakint dörömböl, zúg a kavargó sötétség. Gilgames szétvetett lábbal áll, fordul, lépeget, vállán hintáztatja kacagó kislányát, dünnyög neki.

- No, most nem érek rá, éhesek a lovak! - kiáltja végül, s földre huppantja a kislányt.

- Még! Még! - követelőzik az.

- Igazi nő vagy - nevet hamiskásan Gilgames. - Megtanultad már, hogy még, még...

De az oktalan bizakodást minden eddiginél szörnyűbb órák csúfolják meg.

Gilgames Si-lu-dárattal az ablakban áll, erősen kapaszkodik a deszkába. Mellét fullasztó nyomás szorongatja. Az éjszaka sötét, mint mindig, sőt sötétebb, mert íme, most az Anunnakik izzó fáklyái sem cikáznak benne. Fekete vízoszlopokon áll a világ teteje. Harsog a víz, ordít a szél, süvölt a zuhogó kőzápor, tombol a tenger. Recseg a hajó, dübörögnek a deszkák. Semmi sem változott.

Ekkor vakító fény árasztja el a háborgó vizeket. Az esőoszlopok rézerdővé változnak. A tenger hullámai hengergő, vonagló, örvénylő rézsárkányokká.

- Most... most végünk... - nyögi Gilgames.

Si-lu-dárat nem szól, de sápadt, ajka vonaglik, térde megrezzen.

Óriási, egyre nagyobbodó, sebesen száguldó, izzó csillag közeledik a tenger felé. Zuhan, zuhan, hull, ég, szikrázik, mint a csóva. Már akkora, mint egy kerék. Majd, mint amilyen Nannar volt: szinte eltakarja az eget. Másvilági süvöltés, zúgás támad, harsogássá, sivítássá nő. Gilgames befogja a fülét, csak a szemét mereszti mozdulatlanul a vakító látományra.

A hajó hátuljáról rohanva közeledik Szur-Szunabu, a lomha Ga'ur meg a vékony termetű Meszanipadda. Ez néhány hatalmas ugrással megelőzi a másik kettőt, elsőnek érkezik az ablakhoz.

De máris ott szoronganak valamennyien. Halotti arcukat a szemkápráztató fénybe merítik.

- Megnyílt az Ég! - nyögi Meszanipadda.

- Szétrobban a világ! - ordítja bömbölő hangon Ga'ur,

- Pompás, mi? - röhög rekedten a kormányos, de arca, mint az összetört tükör, zavaros.

Egyetlen villámcsapás az egész égboltozat. Fényben ég a hajó, mintha tüzes vasba mártották volna. Az ablak izzik, mint egy kohó ajtaja.

Az éjszakában fülrepesztő süvöltés, zúgás közepette zuhan a kigyulladt csillag.

Mindnyájan a padlóra zuhannak. Karjukat a fejükre kulcsolják. Vonítanak, zihálnak, nyögnek. Sötét van megint, sötétebb, mint bármikor. Csend. A süvöltő zúgás már csak az agyukban hallatszik. Odakint semmi. A szél bezúg az ablakon, vödörszám zúdítja a vizet, úszik a padló, csuromvizesek valamennyien.

Föl sem pillantanak, moccanni sem mernek.

- Húzzátok le az ablakot - vezényel végül a kormányos rekedten. - Untig elég, ha odakinn van vizünk.

Gilgames meg Ga'ur föltápászkodnak, lehúzzák az ablakot.

Mi volt ez? Mi történt? Miért van most csend, csak az eső zuhog, a tenger morajlik, az is szelídebben? Miért könnyebb a lélegzet, lazább a levegő, miért dobog gyorsabban a szívük?

A hajó megtelik összevissza rohangáló, jajgató, sikítozó őrültek seregével. Mintha nem tizenhat felnőtt, egy falka gyermek laknék benne, hanem egy egész város. Egymást gázolják, tépik, taszigálják. Az egyik gyermeket kap a karjára, a másik elrúgja sivalkodó gyermekét s egy szakadt szoknyát szorongat, mintha ez volna legdrágább kincse, életének értelme. A harmadik körbe-körbe fut, majd lerohan a lépcsőn, visszadübörög, összerogy. A negyedik áll, mint egy szobor, minden tagja megdermedt, szeme, mint az őrülteké. Az ötödik a kezét tördeli, Inninni nevét sikoltozza, Gilgamest hívja, a hatodik az anyját...

- Csend! - ordít Gilgames. Fölemeli öklét, arca eltorzult a dühtől. - Él Anu! Hát disznók vagytok?

Ekkor a lépcső torkából fölemelkedik Utnapistim vállas fekete alakja. Lassan tapogatózik fölfelé, lába bizonytalanul keresi a fokokat. Arca nyugodt, fenséges a lépcsőt megvilágító vajmécses fényében.

Utnapistim szava harsog: "Adjatok hálát Anunak! Anu kegyelmes!"

Görcsös nevetésben, hahotázásban, zokogásban törnek ki valamennyien.

"Leesék az égről egy nagy csillag, mely ég vala, mint egy szövétnek, és esik a folyóvizeknek harmadfészekre és a vizeknek forrásaira" - írja az Apostol látomásaiban sok-sok ezer évvel később erről a pillanatról.

Gondoltatok már rá, milyen erők lakoznak a Napban? Hogy forrnak benne az elektronok, hogy játszanak mindenen áthatoló kemény sugarak regiszterén az erők? Hogy hullanak a földre, a kőzetekre, a növényekre, állatokra, a ti arcotokra szüntelenül meleg sugarai a vöröstől az ibolyáig és mind a kettőn túl és innen? A láthatatlan rezgések hogy tűznek keresztül a sejteken, a sejtek minden, mikroszkóppal, kémiával megközelíthetetlen elemén? Hogy ontja ez a pörgő, izzó, lobogó máglya az életet, a halált, a föltámadást?

Nem kell elolvasnotok Eddington mesteri tanulmányait, amelyeket a Nap szerkezetéről írt. Csak oda kell állnotok a nyitott ablak elé s hagynotok, hogy elöntse bizsergő testeteket, hunyt szemeteket, felé fordított arcotokat. S érzitek a csodát, ami teremtett és fenntart az idők kezdetétől az idők végezetéig mindnyájunkat. Elég, ha gyönyörködtök a fényében táncoló szúnyograjban, a pihenő méh, a heverő kutya, a felé nyújtózó fák, a bontakozó csírák repeső, csendes örömében. Elég, ha megcsodáljátok a virágok színét, a lepkék gazdag hímporát, a madarak tollait, télen a szikrázó jégkristályokat.

Álljatok sötétben eltöltött végtelen idő után a napfénybe, mint Utnapistim és maroknyi népe állott, amikor leszállt a csendesség és először nyitották meg az ablakot. S többé nem kavargó sötétség, nem az Anunnakik égő fáklyáinak félelmes villogása, nem zuhogó tüzes kövek fénye, nem a száguldozó Vörös Sárkány lángoló farka világított be rajta, hanem a Nap, maga Samas, a hős. Diadalmasan, izzón, melegen, mosolygón, simogatón, szerelmesen. És nézzetek végig a világon. Az ég tiszta, mindössze néhány apró fehér felhőcske száll rajta, mint a pitypang bóbitája. Kék az ég, amilyen még sohasem volt. Szellő bizseréli arcukat, tágítja mohó orrcimpájukat. Lengeti hajukat. Csókolgatja ajkukat. A tenger nyugodt és végtelen. Végtelen, de már különvált az égtől, tér és nem alaktalan gomolygás. Apró hullámain szikráznak Samas bőkezűségének aranyai.

Utnapistim az ablakban állott. Odatolongott a hajó apraja-nagyja, hogy rá is hulljon a Nap isteni sugaraiból valami. Utnapistim sírt. Arcán nagy cseppekben gördültek le a könnyek.

Szur-Szunabu dörmögő hangon szólalt meg mögötte:

- Sohasem hittem volna, hogy valaha partnak nézzem a fényt.

Földnek azonban nyoma sem látszott sehol. Egy halvány szürke vonal sem jelezte, hogy más is volna a világon, mint víz. A part csakugyan maga a Nap volt, efelé hajóztak, amikor elveszett minden cél, megszűnt az idő. Most, végre, elérték!

Gilgamesnek kedve lett volna fejszét ragadni s kibontani a hajó tetejét, csak mennél több napfény ömöljön a hajóba, rájuk, úgyszólván vakokra. Hunyorgó szemüket szomjasan tárták ki a fénynek, szerették volna odaadni egész testüket. Csakhogy még nem lehetett. Előbb meg kellett bizonyosodniok, hogy a végítélet csakugyan lecsillapodott.

Amikor sorra odaálltak, -ültek, -hevertek valamennyien a napfénybe, ittak belőle, szemüket megúsztatták az ég kékjében, a tenger sima csillogásában, bőrüket megfürdették a szellőben, tüdejüket megszívták könnyű friss levegővel, jobban megnézték egymást. Sápadtak, soványak, elnyűttek voltak. Szemük lázasan fénylett. Szánalom fogta el szívüket egymás láttára. De már teli voltak vidámsággal, jó reménységgel. A napfényben gongok ünnepi kondulását hallották, virágkoszorúk, zászlók lobogását látták - ezután már az élet ragyogott, nem a tengerré vált éjszaka, az éjszakává változott tenger ásított rájuk.

Gilgames fáradt volt, akárcsak valamennyien. Elterült az ablak mellett, szemét behunyta, úgy érezte, most évszázadokat fog átaludni moccanás nélkül. De nem aludt. Szeme előtt a lefolyt események zavaros képei forogtak. Arcok a vajmécses derengő világában, villogó tűzgolyók, vízoszlopokból álló fekete erdőség, száguldó kövek, lobogó csillagok. Megvadult lovak, tébolyodottan röpdöső tyúkok, szaladgáló asszonyok. Hajladozó kormányrúd, Ga'ur kidagadó izmai. Si-lu-dárat reszkető ajka, hűvös mosolya. Nem tudott szabadulni tőlük. Riadtan nyitotta ki a szemét. Csakugyan a nap süt rá? Vagy csakugyan azok a tántorgó alakok lépkednek, üldögélnek, henyélnek, tereferélnek körülötte, akiket az imént látott? Vége csakugyan?

Nem tudott aludni. Az ablakhoz furakodott, kibámult. Milyen csoda, hogy süt a Nap! Milyen csoda az a hattyúként úszó felhő a látóhatár szélén! Milyen csoda a tenger!

Újra meg újra megvizsgálta, milyen az ég kékje, a felhő fehére, a tenger ezüstje-aranya. Újra megfigyelte, milyen a hajófalon megtörő, halkan locsogó hullámok édes remegése.

Nurma bújt mellé. Átölelte Gilgames vállát, fejét ráhajtotta, hallgatott. Nézte az eget, a tengert, a felhőket. Öregnek látszott Nurma, csak a szeme volt esdeklőn gyermeki, a szája gyámoltalan, mint régen. Két tág szem s két finom rajzú ajak maradt a régi Nurmából.

- Nézd, ó, Gis, mi az ott, a vízen?

Valamit ringatott a tenger. A hajó, bár úgy látszott, mintha állana a szélcsendben, egyre közeledett hozzá. Végül odaért a hajófarhoz, ott ringott, táncolt az apró hullámokon. Egy fából faragott játékbábu. Festékét lemarta a világokat pusztító égiháború. Sápadt volt, mint egy halott. Kétarasznyi kis halott. Élettelen baba.

Ez a játék, egy távoli, elsüllyedt világ emléke, megmaradt a végtelen tengeren. Ki játszott vele? Mely földről, melyik városból, melyik pálmakunyhóból sodorta el a szélvész, verte agyon a kőzápor, fojtotta meg a füst, a hamu, a vérpiros zápor? Hol hasadt meg alatta a föld? Ez a kétarasznyi kis halott azonban elrepült a viharban, nem temette el a föld, hogy agyaggá váljék, mint az emberiség s az állatvilág nagy része. Szelíden ringatta, csókolgatta, dédelgette a tenger, örök altatót suttogtak apró fülébe a hullámok.

Ezután még egyéb emlékeket is ringatott a tenger az áramában sikló hajóhoz. Az ablak alatt hosszú madártollak úsztak el. Olyanok, amilyeneket hajdan Gubbubu viselt. Majd egy kutya fölpuffadt dögteste. Tátott szájából kivicsorogtak a fogak. Pofáját a hajó felé fordította, farka hosszan elnyúlt, kiterpesztett lábai mintha futottak volna. Mintha a hajót ugatná.

Elringott ő is a távolba.

Most két kókusztál billegett a hullámokon, mint különös, bizonytalan asztalon.

Üresek voltak.

- Nézd, Gis, ezek talán a mi kunyhónkból valók - kiáltotta halkan a megrendült Nurma.

- Lehet... - tűnődött Gilgames szomorúan. - De az is lehet, hogy jó Mesterem, Samas-súm-iddin számára tettek bele datolyát a szegény vándorok.

Nézték az össze-összekoccanó, lassan ringó-pörgő csészéket, amíg el nem vesztek a messziben. Samas-súm-iddin után utaztak a másvilágra.

- Odanézz! Odanézz! - suttogta most Nurma izgatottan s megmarkolta Gilgames karját. - Ott... mintha emberi test volna...

- Hogy is lehetne emberi test! - ellenkezett Gilgames meggyőződés nélkül.

Csakugyan az volt. Egy nő mezítelen, puffadt, csapzott teste. Pikkelyes hasát kivetette a Napnak, arca a víz színe alól derengett, mint egy kísérteté. Fekete haja úgy lengett körülötte, mint a hínár. Gilgames hidegen nézte. Amikor a hajóhoz ringott, megismerte. "Ó, Gilgamesem! Olyan vagy, mint a cédrus... - suttogta a duzzadt, gyermekiesen parázna száj - Olyan zöld a szemed, mint a kerek erdei tó, amelyben páfrányok tükröződnek... Táncoljak? Tetszik neked? - lihegte a komoran égő, mámoros arc. - Jöjj most... hadd öleljelek..." Szája nyitva, mint egy odú. Sár, moszat tömte be. Egy foga fehéren kivillant. Szétfolyó arca torz vigyorral bámult az égre. Emlői sima halma zölden csüngött bomló bordáira. Hasa mintha állapotos volna, kidagadt. Gömbölyded combjai széttárva lebegtek a zöld vízben.

- Csakugyan, egy nő hullája... - dörmögte iszonyattal Gilgames. Elfordult. De egyre látta a szétterült arcot, a tátott, sárral tömött szájat, a zöld emlőket, a puffadt hasat, a szétvetett, lebegő combokat. "Gilgamesem, olyan vagy, mint a cédrus... Olyan a szemed, mint a kerek, zöld tó... Táncoljak neked? Tetszik? Tetszik?" - suttogta a sárral bevert száj, a szétomló arc. Gilgames szeme előtt hasztalan viaskodott a régi varázslat a valósággal. Látta a leboruló, karcsú alakot, ártatlan gyermekteste mindenre kész... és beleomlott a vízbe. Hullámok ringatták, csókolgatták, simogatták alattomos, pusztító szerelemmel.

- Gyerünk az ablakból - dünnyögte Gilgames csüggedten. - Túlságosan erős még nekünk a Nap.

- Nem, maradjunk! Olyan jó! Olyan érdekes! - tiltakozott Nurma.

Szur-Szunabu ődöngött feléjük kényelmes lépésekkel, ő mit sem változott. Nem volt soványabb, elnyűttebb, viharvertebb, mint egyébként.

- Sütkéreztek, ó, Nurma? - dörmögte barátságosan, ahogy gyermekkel szokás beszélni. Meglepően bozontos szemöldökének ősz szarvai alól vidám pillantást vetett a sápadt, sovány Nurmára.

- Olyan érdekes, olyan érdekes! - kiáltotta Nurma, mert a nők nagyon érdekesnek szokták tartani a halottakat. - Az előbb egy játékbabát sodort el a tenger mellettünk, azután olyan tollakat, amilyenek Gubbubué voltak meg kókusztálakat, amilyenekből a szigeten ettünk, kutyát, most meg egy nő mezítelen holttestét. Jöjj te is, ó, Szur-Szunabu, nézd. Hátha hoz még valami érdekeset.

A kormányos az ablakpárkányra könyökölt, hunyorgó szemmel sandított ki a tengerre.

- Játékbaba? Tollak? Meztelen nő? Pompás - dünnyögte. - Aha, látom a nőt. Ott ringatózik, mintha valaki ölelné. Egy kicsit csúnya bizony. A tenger sok mindent hoz, sok mindent visz, mi?

- Érzem, árt az erős napfény - dünnyögte ismét Gilgames.

- Nem is jó sokáig nézni - helyeselt a kormányos. - Nagy fény, meleg... Bizony, a tenger egyformán ringat, hoz-visz babákat és meztelen asszonyokat. Játszik velük. Simogatja, csókolgatja őket. Mi? Egyik is játék, másik is játék. Játék a kókusztál, a kutya, a tollak, játék az asszony... Pompás, mi? Sok teknőn megfordultam, sokat hajókáztam, sokféle játékot sodort el mellettem a tenger. Babát, tollakat, tálakat, kutyát meg meztelen asszonyt is. Ne nézzétek. A tengert nézzétek, ne azt, amit sodor.

- Azt nézzük, de idehozza a hajóhoz - magyarázta Nurma.

- Haj, ti nők, ti nők! Nem kell olyan közel tekinteni. Ti azonban csak az orrotok elé néztek. Távol nézz, távol. Ott csak a tengert látod, a hatalmas, nyugodt, dagadó tengert. A fényt meg a felhőket, amik jönnek, szállnak eltűnnek, semmivé lesznek. A tengert nézzétek, a tengert! Ismertem egy nőt Umtaliban, lehet úgy hozzávetőleg... Mindegy. Pompás nő volt. Egyszer azt mondta: "Gyújts lámpát, nem látom a csillagokat!" Pompás, mi? Hát ilyenek vagytok, ti nők.

S gyönyörködve bámult ki bozontos szemöldökének szarvai alól a messzibe.

Gilgamesünk azonban ezen az éjszakán sem aludt. Mellére vonta Nurma börtönélettől, munkától, napfénytől, széltől fáradt fejét, hallgatta lassú lélegzését. Figyelte a szobában alvók hortyogását, sóhajtásait, álmukban mondott töredékes szavait. Végül is óvatosan letette Nurma fejét a melléről, kiosont a födélzetre. Mint mikor itt volt az őrhelye, s a kavargó vihart meg a gyűrűjét nézte. Az ablakba könyökölt, kitekintett az éjszakába.

Csend volt, halkan csobogtak a hullámok. A hajó mintha egy helyben állott volna. Az égen Ninib serege csillogott. Gilgames kereste a csillagképeket. Megvolt valamennyi. A Sarkcsillag is ugyanott ragyogott, ahol ezelőtt. Csak Nannar félelmes, vonzó, vörhenyes korongja hiányzott az égről.

Gilgamesünk elmerült az örök égbolt mélységében. A csillagok halkan, de egyre erősebb zengéssel zenéltek. Ki vékonyan, ki vastagabban. Mint a húrok. Hatalmasan zengett, áramlott a menny mérhetetlen, mindent betöltő hárfazengése. Nannar mély, csábító-fenyegető búgása azonban hiányzott belőle. A hajófalat verdeső hullámok ütemesen csobogtak.

Mégy egy találkozást tartogatott Gilgamesnek a tenger. Derengő fényben remegő fodrai még egy halottat ringattak felé. Lassan közeledett a halott, szinte lappangva. Gilgames csak akkor pillantotta meg, amikor éppen alatta volt. Hanyatt feküdt, mint a legtöbb holttest, karja széttárva lengett a mélyben, arca a víz alatt lebegett. Gilgames nézte, nézte, nem ismerte meg. Csak akkor kezdett sajogni a régen levágott s ellökött kéz, amikor a hulla nyitott, merev szemébe pillantott. Pedig nem volt mély ez a sötét szempár, mint a kút. Nem csillogott benne Nannar ragyogása. Hideg, kemény, üres, visszautasító volt. S Gilgames mégis egy távoli, ezüstösen szárnyaló éneket hallott, amikor belenézett. Sokáig nézte, sokáig lépegetett a hajdani lépcsőkön, folyosókon, templomudvarokon, a verssorokként pengő fekete oszlopcsarnokok árnyékában, sokáig csodálta Inninni hatalmas mezítelen szobrát. Aztán megrázkódott, visszalépett a hajóra. A hulla lassan, csalogatón, de közönyösen úszott tovább.

Ugyanekkor a kormányos a nyitott hátsó ablaknál állott, tájolójával az eget vizsgálta. Ezt az ablakot mindeddig nem lehetett kinyitni, mert széllel szemközt nyílott. De Szur-Szunabu végre kinyithatta, s odaállhatott, hogy megállapítsa a hajó helyzetét. Minden csillagkép a megszokott módon és helyen ragyogott. Szextánsát nekiszögezte a Sarkcsillagnak, figyelt, számolt. A vajmécses világánál jeleket rótt egy fatáblára. Körülbelül tudta, merre sodorta őket a szél, a tenger, a csillagok vonzása, a Vörös Sárkány dühe. Azt is tudta, melyik kettősórában vannak. Csak egyet nem tudott: mennyi idő telt el azóta, hogy elsötétült a világ s ég és föld egybeszakadt.

Ezt azonban mi sem tudhatjuk. Más és más források más és más időt említenek. A Genezis például negyven napot mond, Hénoch apokrif iratai, amelyeket Eusebius kivonatolt, szintén. A Gilgames-eposz Asszur-bán-apli könyvtárában fennmaradt töredékei, Utnapistim szavait idézvén, mindössze hét napról s hét éjszakáról tudnak. Más időtartamról tesznek említést az azték, a tolték, a perui iratok. A vogul hagyomány hatnapos áradásról tud. Mi azonban úgy véljük, az Apostolnak van igaza, amikor látomásaiban megállapítja, hogy "idő többé nem vala".

Nyilván ebben a tudatban cselekedett Enugduanna is, amikor hajnalban megpillantotta Samas vörösen izzó hatalmas arcát a tenger szélén, s a közös szobába sietve, gyengéd mozdulattal megfordította a homokórát. A szürke szemecskék peregni kezdtek, az idő ismét megindult. Ettől fogva gondosan ügyelt, hogy minden kettősórában megfordíttassék. A béruk számát följegyezte. Így egy nap eltelte után meg tudta állapítani, hogy a napok ismét rövidebbek lettek mintegy három kettősórával, tehát olyan hosszúak, amilyenek Nannar pusztítása előtt voltak. A világ forgása megint az ősi ritmusba zökkent. A Szent Számok törvénye helyreállt. Ettől kezdve volt ismét idő. Kezdődött az új Világteremtés.

Tizenkét napig nem láttak mást, csak eget meg vizet. A tizenkettedik napon halványszürke csík jelezte a kormányos tengerészszemének, hogy szárazföldhöz közelednek. Sziget volt. Hajójuk csendesen rácsúszott, megfeneklett rajta.

Ha szegény Simetán, a csillagász köztük lett volna, nyilván el tudta volna mondani, mi történt. Leírta volna Nannar csavaros útjának halálfordulóit, megmondta volna az egyenletesen gyorsuló száguldás együtthatóját, elsorolta volna távolságának adatait, megmagyarázta volna, mint zúdított iszonyú tömeg jeget a világra, hogy vízzé válva, az óceánok tömegét szaporítsa, földrészeket borítson el, hegyláncokat változtasson szigetekké. Mint omlott belőle kőzápor, mint zuhant végül izzón-lángolón, szerterobbanva a világra, fúródott a föld mélyébe, támasztott új hegyóriásokat. Azt is elmondta volna a beteg tudós, hogy Nannar elképzelhetetlen erejű sugárzása mint kavarta föl az Alvilág lekötött erőit, mint fakasztott lávát, szakított föl rég kihűlt hegyeket, hasogatott meg sziklákat. S hogy végül, elvégezvén a bosszú iszonyatos művét, teljessé téve a pusztítást, mint tűnt el örökre - vagy nem is örökre? - s a vonzása által tojássá szívott föld vize, levegőtengere mint omlott vissza ismét a Világ Gátjai mögé. De hát Simetán nem volt többé, s nem volt Gondvana, nem volt Szurippak, a tengeren trónoló "parázna asszony". Nem volt Csillagtorony sem. Így Szur-Szunabu meg a többi csak annyit tudott, értett, amennyit tapasztalt, meg amennyit a szíve mélyén lakozó mindentudó örök Anu súgott. Leghelyesebb, ha elővesszük platón már említett töredékét, a Timaiost, ugyanazt, mely egy egyiptomi főpap elbeszélése alapján fenntartotta Gubbubunak Atlantiszról írt, ma már forrásértékű művét egyes, ügyetlenül megváltoztatott részleteiben. A főpap ezt mondotta Szolónnak, a neves görög bölcsnek: "Gyakran és sokféle módon pusztultak el már az emberek, a leggyakrabban tűz és víz által, de ezerféle más okból is. Mert az, amit nálatok Phaetonról, Héliosz fiáról beszélnek: mint szállt fel atyja kocsijára, s mivel nem tudta atyja, a Nap útját megtartani, minden elégett a földön, s őt magát villám ölte meg - ez persze, úgy hangzik, mint egy mese, de igaz magva az, hogy a Föld körül keringő égitestek mozgása megváltozott, s hogy időnként nagy tűz pusztított el minden földi lényt... Ti csak egy vízözönről tudtok, holott oly sok előzte már meg..."

A Nannar olvadt jegétől megduzzadt, vonzásától fölszívott tengerek azonban visszaáramlottak, s itt is, ott is rohamosan kerültek felszínre szárazföldek. Utnapistim hajója szilárdan feküdt a hegyen. Utnapistim a Világtorony emlékezetére meg azért is, mert ezen maradt meg az isteni tudományok gyűjteménye, az ősi kinyilatkoztatás az utókor számára - amit Lugal a maga módján iparkodott elérni -, Niszirnek, azaz Világhegynek nevezte el. Ugyanekkor valahol Északon egy másik hajó is megfeneklett, egy másik hegycsúcson; szakállas, szíjjal övezett homlokú, magas termetű, méltóságos viselkedésű férfiú nézte hajójából a süllyedő tengert s az égbolt csillagait. De szerte a világon más hajósok is. Szintén a rájuk bízott isteni tudományt mentették az utókornak.

A mi hajónk népe eközben bizonytalan tervezgetések között élte megszokott életét. A hajóban lakott, raktáraiból táplálkozott, de már szabadon átadhatta magát a Nap éltető sugarainak, a könnyű, laza, illatos levegő simogatásának. Mezítelenül hevertek a homokon, gyermekeik homokvárakat építettek, kutat ástak, kagylókkal játszottak. A férfiak ki-kibocsátották állataikat, járják meg magukat egy kissé. Óvatosan, nem mindet engedték ki egyszerre. A lovak kivicsorították sárga fogukat, farkukat fölcsapták, vágtattak, nyerítettek, röhögtek örömükben. A szamarak hálaimát ordítottak az égre. A kakasok végtelen kukorékolásba fogtak, mint a kagylókürtök valaha É-kur bástyáin, szárnyukkal söpörték a földet, körüludvarolták káráló tyúkjaikat. A kecskék, juhok, zebuk ugrándoztak, mekegtek, bégettek örömükben. A bikák bömbölve néztek a távolba, a tehenek egymásra szökdöstek, mint iskolaudvaron a pajkos gyerekek. Utnapistim népe vidáman nézte őket.

De legelő nem volt. Az iszapos, fövenyes szárazföld is csak lassan-lassan bontakozott ki a tenger hullámaiból, mint lepleiből a hajnalban ébredő leány. Hol lesz ezután a hazájuk? Hol vetik földbe a hajón őrzött ekéiket, hol szórják el a gabonát? Hová szúrják le szőlővesszeiket, ültetik el datolyamagvaikat s a kókuszdiót? Milyen lesz végül ez a föld, ahol élniök-halniok kell? Hol lesznek száraz földrészek, s hol tengerek? Mi maradt meg a régi világból s a régi óceánokból? Honnét ereszkednek le majd a hegyormokon megmenekült népek, kik lesznek, hogyan élnek, mily isteneket imádnak? Minderről semmit sem tudtak. Gyarmatosok voltak, hajójuk ott meredezett a hegyen, őrizte maradék élelmüket, megmentett állataikat, megőrzött szerszámaikat és ruhájukat, a szent kinyilatkoztatásokat tartalmazó cédrusládákat - de anyaország, haza, amelyhez köldökzsinór kötné őket, ahova vissza-visszahajózhatnának, nem volt.

Ezen gyakran sírdogáltak is. Különösen a nők emlegették elhagyott otthonukat, rokonaikat, ismerőseiket. Még gyűlölt ellenségeik is megszépültek, megtisztultak emlékeikben. Görcsösen iparkodtak összekötni a jelent a múlttal, a jövőt a jelennel, de a múlt álom volt, bennük lakott, élt tovább, akárcsak a jövő.

Hogy megtudja, milyen állapotban van már a föld, Utnapistim galambot bocsátott ki a hajóból. Csattogó-zengő szárnnyal szállt el a galamb, s eltűnt a messzeségben. De csakhamar visszatért, megült a hajó ablakán, mert pihenőt sehol sem talált. Később a hírhozóul tartogatott fecskét bocsátotta szárnyára dédelgető kézzel az időtlen férfiú. A fecske nyílsebesen elrepült, vidáman csivogott. De visszatért megint, akárcsak a galamb. Néhány nap elteltével a hollót küldte világgá. Elrepült a nagy fekete madár, látta a víz apadását, s nem tért vissza. Evett, vájt, kapart, és nem tért vissza.

A hálaadó áldozat napja volt ez.

Nem akarjuk aprózni a szót, nem mondjuk el, mint fürödtek, fésülködtek, öltöztek ünneplőbe, mint szedték rendbe maszatos gyermekeiket a nők, mint borotválták egymást a férfiak, vették föl rég félretett hibátlan szoknyájukat, terítették magukra vállkendőjüket. Azt sem, milyen megrendült, hálatelt s mégis nehéz szívvel gyülekeztek a hajó elé a hajnali napfényben. Arról is hallgatunk, ki zokogott keservesen, kinek ragyogott örömtől a szeme. Ott állt a kicsiny nép apraja-nagyja a kopár fövenyen, fölöttük rózsaszínű ég, körülöttük bíborló tenger, előttük a Világ Gátjait diadalmasan átlépő, vörös palástú, aranykoronás Samas, a hős. Utnapistim üres tekintetét a Nap felé fordította, komoly, időtlen fekete arcát megmerítette a meleg ragyogásban. Könnyei csillogva gördültek ajkai mellett, s hulltak széles, pikkelyes mellére. Szóróáldozatot, illatáldozatott mutatott be Anunak. Méltóságosan mozgott, minden mozdulatának szent értelme volt. Hét edényt állított föl, hét edényben égette Risat-Ninlil segítségével a tömjént, a cédruságat, a mirtuszgallyat. Hét ősi kőedényből kanyargott kék füst az Égre, s töltötte be illatával a hegyet és az Eget. "Az istenek szagolták az illatot - mondja Gilgames-eposz időtlen szövege -, az istenek, mint a legyek, odagyűltek az áldozat köré. Istár, az istenek úrnője is odament. Fölemelte a lápiszlazuli ékszereket, amelyeket Anutól kapott, és így szólt: Ti, istenek, olyan bizonyosan, mint ahogy e lápiszlazuli nyakék a nyakamon van, nem tudom elfelejteni többé ezeket a napokat. Örök időkig nem is akarom elfelejteni! Jöjjenek az istenek a szóróáldozathoz, Enlil azonban ne jöjjön ide. Mert meggondolatlanul támasztotta a vihart, s pusztította el népemet!" Továbbá ezt mondja az ősi ékírásos töredék ez ünnepi pillanatról: "És Istár kinyitotta száját, és szólt Enlilnek, a hősnek, a szárazföldek urának: Akinek vétke van, ródd ki rá a vétkét! Aki gonosz, ródd rá a gonoszságát. De légy kegyelmes, légy türelmes, hogy ne pusztuljon el az emberiség. Ahelyett, hogy vihart támasztottál, támadhatott volna oroszlán, s megtizedelhette volna a népeket. Támadhatott volna farkas, megfogyatkozott volna a nép. Támadhatott volna éhínség, s megritkulhatott volna az ország. Fölindulhatott volna Nergál, s lesújthatta volna a birodalmat." Látjuk, mint bánta meg Istár, hogy oly vészes tanácsot adott az isteneknek, s keserűségében mint okolta fiai pusztulásáért Enlilt, a szentháromság harmadik személyét, a férfiút.

Utnapistim pedig áldozott, sírt, leborulva imádkozott, majd énekelt. Valamennyien sírtak, leborultak, énekeltek. Ismét Namzi egyik zsoltárát zengték.

Utnapistim hangja úgy tört ki a szabadban, mint az égi bikáé. A nők ajakán hárfahúrok zengtek, a gyermekek mintha sípokat fújtak volna. Vastagon brummogtak, zúgtak a férfiak, Szur-Szunabu vezényléshez szokott torka rekedten kiáltott a széles mindenségbe.

Ezután Utnapistim megtörölte arcát fekete, bütykös keze fejével, torkát megköszörülte, s így szólt a maroknyi néphez:

- Gyermekeim! Anu kegyelmes volt, megtartott bennünket és az ősi kinyilatkoztatásokat. Hajónk partot ért. Itt állunk a Világhegyen. Előttünk az élet, mögöttünk a halál. Anyátokkal meg barátommal és testvéremmel, Szur-Szunabuval hamarosan eltávozom közületek. Én már nem látom a világot, csak Anut látom mindörökké. Mielőtt visszatérek hozzá, kérlek benneteket, ne feledjétek, amit láttatok. Adjátok tovább gyermekeiteknek, unokáitoknak az idők végezetéig. Majd a szelek bevetik a földeket, amiket a tenger meghagyott. Niszaba istenasszony mint egy földműves jár-kel a világon, s elszórja magvait. Istár mosolyog, gyermekeket, csikókat, borjakat, bárányokat és gödölyéket ad nektek. Megtölti Szummukán legelőit és erdeit állatokkal. Ismét madarak csicseregnek fölöttetek. A megmenekült népek levonulnak hegyeikről, kilépnek barlangjaikból, szétnéznek, kunyhókat építenek, gyalogutakat taposnak egymáshoz. Építsétek föl a városokat újra. Épüljön fel Szurippak és Erech, Eridu és Szippara, minden város, minden falu, amely valaha állott hazátokban. Széledjetek el, dolgozzatok, imádkozzatok, énekeljetek, de az idők végezetéig tartsatok böjtöt és bűnbánatot a föld pusztulásának emlékezetére.

Megfordult, Szabitum kezét fogva fölballagott a hajóra. Többé le sem jött. Elhagyta kicsiny népét, amely megrendülten nézett hatalmas alakja után.

De fiait még magához rendelte.

A kicsiny, sötét szobában ültek le valamennyien. Komorak voltak, hallgattak. Utnapistim némi ideig magába merült, szemét behunyta. Majd fölpillantott, de üres tekintete nem látta fiai meg a kormányos megilletődött arcát. Ezt mondta:

- Enki kihozott bennünket Enlil földjéről. Kívánságom, hogy álljatok az új nép élére. Te, Ga'ur, uralkodj az új Kisben. Te, fiam Meszkemgaser, az új Eriduban, te, Meszanipadda, Szurippakban. És te, Enugduanna, Lagesban. Eridu tartozzék Szurippakhoz. Fiam, te legkisebb és legbölcsebb, figyelj. Halljátok, és valamennyien vigyázzatok. - Megállt, hosszasan maga elé nézett, de üres volt a szeme. Majd szinte erővel kényszerítette vissza magát abba a szűk kis világba, amelyben ült. Halkan folytatta: - Si-lu-dárat, te ne ülj trónra. Hiába is biztatnálak, nem tennéd. Őrizd és vidd magaddal a szent iratok elejét, közepét és végét, amelyek agyagba égetve e nagy cédrusládákban fekszenek. Írd hozzá, amik történtek, hogy az emberek az idők végezetéig tudják, s el ne feledjék. Ha az új Szippara fölépül, vidd oda, gondosan ásd el, és jelöld meg a helyet feliratos kővel. - Si-lu-dárat elszántan nézett időtlen atyjára, ajkát szilárdan összeszorította. Utnapistim némi hallgatás utam folytatta: - Te, Gilgames fiam, egyelőre ne uralkodj. Korai lenne. Te más vagy, mint mi. Nannar gyermeke vagy: kétharmad részben isten, egyharmad részben ember. Mi régi, elavult emberek örökre elmegyünk. Új népek jönnek, szőrösek, kemények, mint Szummukán, a pásztoristen. Ami eddig alul volt, felülkerül. És ami eddig felül volt, alul fog kerülni. Várd meg idődet, s akkor uralkodj Erechben. Most pedig távozzatok.

Kezét fölemelte, megáldotta őket.

Sorra elébe járultak, megcsókolták a lábát. Lehajtott fővel kimentek. Csak Gilgames nézte egy pillanatig égő szemmel a mozdulatlan, időtlen férfiút. Nemcsak a szeme: a szíve is égett. Hát őt, éppen őt tiltotta ki örökségéből? De nem szólt, arcát, tekintetét pedig úgysem látta Utnapistim.

Szótlanul lépkedtek le a hajóról. Ga'ur nyájas gőggel, Meszkemgaser komoran, Meszanipadda óvatosan, Enugduanna kissé hetykén. Mind emelt fővel. Csak Si-lu-dárat lépkedett alázatosan, mintha roppant súlyok alatt görnyedne. Gilgames vállára tette a kezét. Ez jólesett Gilgamesnek, de fájó, megalázó sérelmét nem enyhítette.

Utnapistim pedig, maga maradván, feleségét, Szabitumot hívta.

- Ülj velem szemközt, ó, feleségem, Szabitum - suttogta gyöngéden. - És add a kezed.

Szabitum megsimogatta, szolgálatkészen lótuszülésbe telepedett Utnapistimmal szemközt. Megfogták egymás kezét. Testük elernyedt, arcuk időtlen, nyájas nyugalomba merült, szemük összekapcsolódott. Bár Utnapistim tekintete üres volt, mégis látta felesége mély tűzben izzó, révült, mozdulatlan szemét. Így ültek mozdulatlanul, egymás kezét fogva, egymás vérkeringését, egymás szívének egyforma dobogását hallgatva. Lélegzetüket elcsendesítették. Ez nem Istár révülete volt, mint hajdan, ifjúságuk idején annyiszor! Megszűnt a tér és az idő, az ajtón nesztelenül belépett Enki.

- Most elragadom hajótokat - suttogta ismeretlen nyelven, szavak nélkül. - Kézen foglak benneteket, s országomba vezetlek. Térdeljetek le.

Mind a ketten letérdeltek. Enki megérintette homlokukat testetlen ujjaival, megáldotta őket.

- Ezelőtt Zi-u-szudra csak ember volt - suttogta -, most ő is, felesége is legyenek hasonlók hozzánk. Lakjék Zi-u-szudra a messzeségben, az időtlenségben, az áradatok torkolatánál!

A hajó ekkor lassan remegni, ringani kezdett. Szur-Szunabu megragadta a kormányrudat, rádőlt. Viharvert arca komoly volt és merev, mint egy bálványé. De áttetszett rajta a falon függő tájoló, mintha a fejében hordta volna. Bozontos szemöldöke fölmeredt, mint a szarv, éles, mozdulatlan szeme a távolba nyilallt. "Indulunk... pompás..." - dünnyögte, mint egy ember alakú másvilági lény.

Elindultak a messzeségbe, hogy letelepedjenek az "áradatok torkolatánál."

Gilgames anyjával, Nurmával és gyermekeikkel a hajótól távol üldögélt. Kis csoportjuk elkülönült azoktól, akikkel együtt szorongtak, szenvedtek, ettek-ittak, imádkoztak a hajón.

- Ó, Nurma - sóhajtotta Gilgames csüggedten -, hát miért? Mert kétharmad részben isten vagyok?

- Ne bánkódj, ó, Gis - vigasztalta Nurma szelíden. - Hiszen még mocsár borít mindent... Miért uralkodnál? Atyád tudta, miért tiltott el téged egyelőre...

A hajó, amelyben ég és föld között lebegtek, elindult. Utasai azonban, akik itt maradtak a Niszir-hegy körül, még sokáig látták széltépte roncsait, az égre hőkölő roppant bordáit, mint valamely halott őslény korhadó csontvázát. Maguk körül pedig "új eget és új földet" láttak, mert "az első ég és az első föld elmúlt vala, és tenger többé nem vala". A hajóroncs egyre magasabbra emelkedett a szárazföld fölé tornyosuló hegytetőn. Nem lakott benne senki. Nem volt benne semmi. Deszkáiból, gerendáiból kunyhót tákoltak a férfiak.

Gilgames fölkerekedett anyjával, családjával, s elindult az új folyó torkolata felé.

*

Megismétlődik-e valaha, ami történt? Támad-e még egyszer ilyen ítélet? Fordul-e még egyszer a világ ilyen szörnyű Vízöntőbe? Némelyek szerint: nem. Az Apostol azonban, akinek irataira több ízben támaszkodtunk, egyetértőleg Platón egyiptomi főpapjával és számos nép hagyományával, ezt mondja úgyszólván tegnap, mindössze kétezer esztendővel ezelőtt: "És megfogá a Sárkányt... És megköté azt ezer esztendeig. És veté őt a mélységbe, és bérekeszté őt, s felül megpecsétlé, hogy többé el ne hitesse a népeket, míg bételnek az ezer esztendők, mert azután el kell néki oldoztatni egy kevés időre."

Így tudja János apostol, azazhogy így mondja azt, amit az ember az idők kezdetétől fogva mindig és minden korban a szíve mélyén tudott, s ma is tud.

---