FÁY ANDRÁS
(1786-1864)

Mikszáth Kálmán egy Fáy Andrásról szóló tanulmányában azt írta, hogy ha nem Széchenyit illetné "a legnagyobb magyar" jelző - akkor ez Fáy Andrásnak járna ki, és ha nem Deák Ferenc volna a "haza bölcse" - akkor Fáy Andrást illetné ez a cím; így azonban csupán "a nemzet mindenese". Ezt a "nemzet mindenese" jellemzést Fáy Andrásról unokatestvére, jó barátja, vita- és harcostársa, Szemere Pál találta ki; van ebben a kifejezésben igaz elismerés is, de enyhe gúny is, hiszen a falusi kúriákból Pestre vagy más polgárosodó városba költözött, szerényebb módú nemesi családoknál ez időben lépett a szobalány, szakácsné és egyéb házicseléd helyére a mindenféle házimunkát egyedül végző, városi polgároknál német kifejezéssel "Mädchen für alles"-nek nevezett szolgálólány, akit a nyelvújítás hamarosan "mindenes"-re fordított. A jellemzést pedig Fáy is, ismerői is igen találónak érezték: a nagyon lassan, de mégis polgárosulni igyekvő nemesi Magyarország háztartásában évtizedeken keresztül ő volt a mindenes: tette a teendőt ott, ahol a legfontosabbnak látszott valami nagyon szükségest megvalósítani. Annak az óvatos liberalizmusnak, amely mégis az első fontos lépéseket megtette az elrekedt magyar társadalom polgárosításáért, s amelynek szellemi és politikai vezére Széchenyi volt, hamarosan Fáy András lett a gyakorlati tennivalókat kidolgozó és gyakran személyesen megvalósító vezérkari főnöke. Alkatilag közéleti és gyakorlati ember volt. Irodalmi életműve ugyan terjedelemben felér egy kizárólag könyveket létrehozó író-költő-elmélkedő bőséges termésével, mégis: az irodalmi mű csak amolyan melléktermék ennek a politikus-közgazdász-szervező-agitáló közéleti mindenesnek az életében. Pedig ifjúkori jelentkezésétől kezdve mindhalálig sikeres író volt, egyes könyvei korának "bestsellerjei" közt is a legkelendőbbek közé tartoztak.

Módos zempléni köznemescsalád ivadéka, anyai részről az ősi, nagy tekintélyű, magukat egyenest Huba vezértől származtató Szemerék leszármazottja. Kivételes értelme már a sárospataki híres kollégiumban kitűnik. Onnét ment tovább Pozsonyba, hogy a falusi néptől tanult jóízű magyar anyanyelv és a nemes férfiak számára apanyelvnek számító és Sárospatakon tökéletesített latin mellett jól megtanuljon németül is, de mire felnőtt ifjúvá érett, legalábbis a biztonságos olvasás erejéig tudott már franciául, sőt angolul is. Nemcsak versailles-i klasszikusokat és a felvilágosodott moderneket olvasta eredeti franciában, hanem Swiftet és Sterne-t is eredeti angolban. És szinte egyszerre ragadta el Schiller németül és Kazinczy magyarul. Verselt is már ifjúkorától kezdve, kezdetben a német szentimentálisok hatására olyan mélabúval, ami sem akkor, sem később sohasem volt jellemző derűs, érzelmi és tervezésbeli túlzásoktól mindig tartózkodó egyéniségére. Hanem, akik olvasták, azoknak már a korai stíluspróbálkozásai is tetszettek. Úgy benne élt a korában, hogy mindig telibe találta az olvasók ízlését.

De már diákkorában nyilvánvaló volt, hogy gyakorlati ember lesz. Természetesen jogásznak ment. El is végezte, sőt még az ügyvédi vizsgát is letette, de sohasem lett ügyvéd. Megyei szolgálatba állt, gyors karrier elé nézett, hanem mikor már fiatalon főszolgabíróvá akarták választani, visszalépett, mert az volt a véleménye, hogy ellenjelöltje alkalmasabb a viszonylag már magas vármegyei tisztség betöltésére. A közérdek már ifjan is fontosabb volt neki, mint az egyéni érvényesülés. De mégis mindig érvényesült, mert amit javasolt, az úgy szükséges és haladó, hogy még a nemesek nagyobb része sem riadt vissza tőle. Különben is eszményi rábeszélő volt, irodalmi munkásságának nagy része is: rábeszélés a szükséges közteendőkre. Széchenyi úgy vallotta később, hogy Fáy András liberalizmusa döntő hatással volt gondolatainak kialakulására. Fáyra pedig Széchenyi volt döntő hatással attól kezdve, hogy a Hitel megjelent. Az 1820-as évek derekától a 40-es évek derekáig Fáy a magyar közéletnek Széchenyi mellett a másik főszereplője. Kossuth fellépéséig ő a pesti ellenzék vezére, ugyanúgy foglalkozik a koldusok problémájával, mint a nőneveléssel, megszervezi az első magyar pénzintézetet, a Takarékpénztárat, hiszen enélkül nem is lehetne előrelépni a tőkés termelés felé. Tehát egy ideig bankigazgató - és nagyon jól ért hozzá. De amikor ez a fő szükséglet, akkor színházszervező és színigazgató - és nagyon jól ért hozzá. Közben előkészíti az első magyar biztosítóvállalat megteremtését, s eközben kiderül, hogy kitűnően ért a statisztikához és a valószínűségszámításhoz.

Amit pedig a közéletben tervez, azt egyszersmind megírja. Híres mesegyűjteménye a hozzácsatolt aforizmákkal a liberalizmus propagandája és erkölcsi példatára. Az olvasók elkapkodják, egymás után számos kiadást ér meg, és egyre gazdagodik, mert Fáy kimeríthetetlen, ha példázatos meséket és anekdotákat mondhat. Ezópus, Phaedrus, La Fontaine csak ürügy a számára. Az ő meséiket is újra elmondja, de úgy, hogy napi aktualitásra vallanak. Majd amikor már együttműködik Széchenyivel, a nemesi haladás és nemesi reakció regényét írja meg az első igazi magyar társadalmi regényben, A Bélteky házban. Nem igazán jó regény, cselekménye széteső, sok benne az elmélkedés a gyakorlati teendőkről, a romantika apparátusát is nyakló nélkül alkalmazza (rablóhistóriák, végzetes félreértések, rejtélyes álnevek zavarják az alapjában érdekes családi történetet), természetesen bőséges érzelmi viharok jellemzik a cselekmény szerelmi vonalát. De mégis: ez a regény a reakciós apa és a haladó fiú összeütközése. Sajnos a maradi öregek rajza szemléletesebb benne, mint a liberális fiataloké. Hiszen a valóságban több igazi reakcióssal találkozott, mint igazi haladó fiatallal... és a legigazibb haladóktól, Kossuthtól és követőitől később maga is húzódozott. De amikor a regény keletkezett (1832), még Széchenyi jelentette a sokak számára ijesztő haladást. A regénynek sikere volt, amit politikai célzatossága mellett jóízű, anekdotisztikus epizódjainak és nemegyszer igen sikerült mellékalakjainak is köszönhetett. Mint olvasmány idővel elavult, de hatása maradandó. Az előbb kelt magyar regények valójában kuriózumok. A Bélteky ház ösztönzővé vált, innét indult el a magyar regény a romantika útjára is, a realizmus útjára is. Későbbi regényei már jelentéktelenebbek: Eötvössel és Jósikával nem vehette föl a versenyt, bár mindketten tanultak tőle is. Idős korára pedig már Jókai volt a kortársa, ekkorra már Fáy a régi idők élő emléke volt csupán. Írt néhány drámát is, történelmi tragédiától vígjátékig végigpróbálta a színpadi irodalom lehetőségeit. Akik tanultak tőle, jobbakat írtak, de tőle tanultak, és főleg ő ösztönözte a nyomába lépőket.

Kossuth fellépésétől kezdve a Széchenyi-ihlette törekvések már nem voltak elegendők a haladás számára, Fáy nem lehetett többé vezéralak. Igaz, nem is akart soha az lenni. Még országgyűlési követ is kedve ellen volt néhány hónapig.

1848-ban pedig riadtan visszavonult: egyszerre idegenkedett a forradalomtól és a forradalom ellenségeitől. Hiszen így volt Széchenyi is, de az ő érzékenyebb idegrendszere felmondta a szolgálatot. Fáy csupán a szorongó tétlenségbe vonult vissza. 1849 után pedig már a múlt idők emléke volt. Személyes népszerűsége nem csappant meg, de kései regényeinek és javaslatainak már nem volt hatása. Mégis bizakodó maradt, a nemzeti kétségbeesés közepette remélte a békés kibontakozást. A kiegyezést előkészítő Deák ugyanúgy tisztelte, mint annak idején Széchenyi. Deák politikájához azonban újabb vágású emberekre volt szükség. Kései esztendeiben egyébként is sokféle betegséggel küzdött. De hetvennyolcadik születésnapját a kibontakozásban már reménykedő irodalom megünnepelte: az Akadémia és a Kisfaludy Társaság hódolattal tisztelgett az élő, bár megöregedett hagyománynak. Nemsokára meghalt. Arany János hódolatteljes nekrológban búcsúztatta.