FODOR JÓZSEF
(1898-1973)

Az első világháború, illetve az azt követő forradalmak utáni években fellépő és egyebek közt a Nyugatban is megjelenő költőket, akik a századforduló körüli esztendőkben születtek, szokták gyűjtőnéven a "Nyugat második nemzedéké"-nek nevezni. Megjelenésük az irodalmi életben közvetlenül megelőzi, némiképpen elő is készíti a ha marosan utánuk jelentkező József Attilát és a már nemsokára nyomában felsorakozó ún. "Nyugat harmadik nemzedékét". Ez a "második nemzedék" már csak serdülőkorban élte a kiegyezéstől csaknem fél évszázadig tartó polgári fejlődéskorszakot, amelyet idővel gúnyosan is, nosztalgiával is "békebeli béké"-nek neveztek, az ő kialakulásukra döntő élmény a háború évei és megpróbáltatásai, a forradalmak reményei, majd az ellenforradalom rémtettei voltak. Humanizmusuk és kultúrájuk kötötte őket folytatásul a Nyugathoz, habár alkatilag is, későbbi fejlődési útjukban is, de költői stílusviláguk szerint is nagymértékben különböztek egymástól. Aligha vitatható, hogy ennek a nemzedéknek három legkiemelkedőbb költői egyénisége, születésük sorrendje szerint: Fodor József, Szabó Lőrinc és Illyés Gyula.

A legtöretlenebb baloldali utat Fodor József járta meg közülük. Ő még a múlt századvég szülötte, a világháború alatt még az osztrák-magyar "közös" hadsereg katonája, az olaszországi tűzvonalban személyes élménye van a háború valóságáról, majd vöröskatonaként a tanácsköztársaság összeomlásáig harcol. Utána néhány évig nem is kapott rendes megélhetést biztosító állást, alkalmi munkákból élt, ahogy lehetett.

Erdélyi fiú volt. Tordán járta ki a gimnáziumokat, hogy az érettségi után azonnal fegyverrel küldjék a harctérre. De a kisnemesi múltú, polgári műveltségű otthon és a jó iskola eleve jól megalapozta kultúráját, és a tengődés éveit is szívós magaművelésre fordította. Az elszánt kitartás, a kemény akarat, a jellembeli szilárdság, a lankadásra és bármilyen megalkuvásra való alkati képtelenség kezdettől végig jellemző volt egyéniségére. Ha rágondolok, mindenekelőtt az jut az eszembe, hogy nála tisztességesebb, szókimondóbb embert aligha lehet elképzelni. Okozott is éppen elegendő bajt magának ezzel a belülről követelődző, hátsó gondolatok nélküli őszinteségével.

Kora ifjúságától fogva verselt, de szokatlanul erős önkritikával addig nem is jelentkezett a nyilvánosság előtt, amíg szigorú öncenzúrája nem ítélte úgy, hogy most már megtalálta mindenki mástól különböző költői hangját. Pontosan felmérhető irodalmi családfája, ő maga is tisztában volt vele. Az első és alapokat vető hatásokat Berzsenyi és Vörösmarty költészetének élményei adták. Közvetlenül erre következett Ady. A Petőfi-Arany-nemzedék, amelyet hódolattal tisztelt, majd az Adyn kívüli Nyugat-nemzedék, amelyet nagyra tartott, valójában nem vagy alig-alig hagyott nyomot költői lelkében. Annál döntőbb hatású volt az angol irodalom alapos megismerése. Igen jól megtanult angolul, Shakespeare - akit fordított is - képalkotó gazdagságával, s olykor brutális erőteljességével a moderneknél is sokkal közelebb állt hozzá, de nála is nagyobb hatással formálta a Fodor-stílus kialakulását Milton, akinek szüntelen feszültségét, lázongó indulatait mindig igen közel érezte magához. Ez a lázongó indulat lehetett az oka, hogy olyan mélyen szívta magába az angol romantika főalakjait is: Byront, Shelleyt, Keatset. Ahogy gazdag nyelvkészletén mindiglen is érzett a Berzsenyi-Vörösmarty-Ady-előzmény, úgy formavilágán mindvégig nyomot hagyott az angol klasszikus költészet verselési élménye. A legmodernebb eszmevilág kifejezésében is mindvégig megmaradt tudatos klasszicizálónak. A nagy századoktól örökölt, de főleg angolul átélt szonett, stanza, terzina természetes kifejezési rendszer maradt egyre táguló, gazdagodó költészetében. A század divatos szabad verselése pedig valójában idegen volt ettől a szigorúan önfegyelmező lélektől. Olykor próbálkozott vele, de nem bizonyult nekivalónak.

1923-ban - tehát már huszonöt éves korában - vitte el verseit az Est-lapok irodalmi diktátorához, a kitűnő ízlésű Mikes Lajoshoz, aki a Nyugat stílusdiktátorával, Osvát Ernővel versenyezve kutatta az igazi új tehetségeket. Ebben az időben az új költőket, ha igazán méltók voltak a költői rangra, vagy Osvát vagy Mikes fedezte fel. És akit az egyik amúgy istenigazában felfedezett, annak a másik is azonnal teret adott a maga hasábbirodalmában.

Fodort Mikes fedezte fel, és a Nyugat egyik fő tekintélyű költője, Tóth Árpád - aki egyébként maga is az Est-lapok újságírója volt, akárcsak Mikes - írt róla először elragadtatott kritikát. Tehát egyszeriben elismert költő lett. És nemsokára az Est-lapok munkatársa, akinek verseit a Nyugat is szívesen közölte. A hírlapírói gyakorlatban azonban hamarosan az is kiderült, hogy Fodor amolyan "használható ember", ugyanolyan jó publicista, mint könyvkritikus, de ha riporterre van szükség, ehhez is van szeme. S minthogy ráadásul nyelveket tudó, sokmindenféle ismeretkörben jártas, és ami nem mellékes: rendkívül lelkiismeretes ember, tehát még külföldi tudósítónak is nagyon jól megfelel; volt is egy ideig a lapok berlini tudósítója: ott találkozott az expresszionizmussal is, ami bátrabbá tette gondolattársításait; de ott találkozott a készülődő fasizmussal is, ami megerősítette harcos baloldaliságát. Igaz, mire Berlinből visszajött, pártfogója, Mikes már nem élt, és az igen óvatos Est-lapoknál sokan féltek Fodor politikai kérdésekben véka alá nem rejtett, egyértelmű véleményeitől. A harmincas években, a Bethlen-féle álliberalizmus elenyészésekor Fodor indulatos publicisztikája veszélyesnek látszott. Egy ideig állástalan is volt, szellemi szükségmunkákból élt, regényeket fordított, de versei megjelentek, többek közt a Népszavában is. Egyre közelebb is tudta magát a munkásmozgalomhoz, majd megtalálta kapcsolatait az illegális kommunista párttal is, amelynek hű és tevékeny szövetségese lett, hogy majd a felszabaduláskor azonnal be is lépjen a pártba, amely hamar felismerte benne a polgári baloldalnál haladóbb költőt.

De ha az Est-lapoktól elkerült is, hamarosan lektor lett az Athenaeum Kiadónál, amely egyazon nagyvállalat volt az Est-lapokkal. Rendkívül lelkiismeretes lektor volt: ha olyan kézirat került a kezébe, amelyet igazi értéknek ismert fel, de úgy találta, hogy nem kell a túl üzleti szempontú Athenaeumnak, addig nem nyugodott, míg valamelyik másik kiadót rá nem beszélte a kiadásra. Mintha örökölte volna az annyira tisztelt Mikes Lajos szerepét: szenvedélyes tehetségfelfedező, a fiatal írók, költők hatásos pártfogója lett.

Baloldali érzelemvilága azonban egyre nyilvánvalóbb volt. Híres költeményét, A paradicsomok és a kert címűt minden értő olvasó a kor legharciasabb antikapitalista politikai versének tekintette, bár ő váltig állította, hogy csupán egy természeti képet akart versbe foglalni. De a szimbólum túl világos volt: a paradicsomok a kert egyéb növényeinek rovására, a többi növény elsorvasztásával híznak: "Körül a növény-népség / Sorvad a földre dőlve. / Kiszítták minden vérét."

Fodor költészete már a felszabadulásig is képekben, témákban romantikusan gazdag, humanizmusa csikorgó indulatossággal árad a soraiból. Van egy egészen sajátos módszere a feszült indulat kifejezésére: a temérdek egyszótagú szó halmozása. Lehet, hogy ez is angol hatás, hiszen az angolban több az egytagú szó, mint bármely más európai nyelvben. De magyarul ez a halmozott, olykor hosszú sorokon át áradó egyszótagosság szinte lihegővé teszi a verset.

A felszabadulással új fejezet kezdődik költészetében is. A kommunistáknak eddig is lélekbeli szövetségese, de ettől fogva egyszeriben nemcsak az irodalmi élet középpontjában áll mint makulátlan múltú, vitathatatlanul első vonalbeli költő, aki töretlenül hozza magával a Nyugat legjobb hagyományait, hanem az új időkben új szelleművé vált Új Idők szerkesztőjeként az irodalom egyik gazdája, aki korlátlanul élhet tehetségfelfedező szenvedélyének is. A felszabadulás egyik legszebb költeményét, a felszabadító hősöket gyászoló elégiát, a Piros fejfákat megírva, mintegy példát ad arra, hogyan lehet őszinte érzéssel a politikai költészetben is elkerülni a szólamokat, a sablonokat, a vezércikkhangot. Pedig a következő években költészetünk nagy részére jellemző lett a "sematizmus". 1949-ig Fodor a magyar kommunista költészet főalakja. Hanem amikor elkövetkezik a személyi kultusz kora, a se hazudni, se hallgatni nem tudó kemény férfi, éppen kommunista hite és meggyőződése alapján, példátlan bátorsággal bírálja az eltorzult kultúrpolitikát, pontosan tudva, hogy "kegyvesztett" lesz. A hatalom egyszerűen kirekeszti az irodalomból: állása sincs, verseit se közlik. De nem alkuszik, nem "gyakorol önkritikát", inkább megint sanyarúan honorált regényfordításokra fanyarodik. De az idő, amelyet ki tud várni, őt igazolja. 1955-től már az Írószövetség vezetőségében ül.

1957-től kezdve végre elfoglalhatta méltó helyét az irodalomban. Ritka kivételként annyi küzdelem után idős korára elérte a dicsőséget és az emberi boldogságot. 1957-ben megkapta a Kossuth-díjat, amely valójában az elsők közt illette volna meg. Ettől kezdve újra szerkesztő, költészete bővebben termő, mint valaha is, bravúros formaművészete korlátlanul érvényesülhet, önéletrajzi műve egy félszázad magyar irodalmának dokumentuma és nélkülözhetetlen forrásanyaga. És az élet ajándékaként hetvenéves kora körül érkezik el egy új, nagy szerelem. Ez a harmadik házassága, amely végre szakadatlanul lángoló boldogságot és a lélek végre megtalált harmóniáját is megadja az örökké indulatos férfinak.

Sohasem öregedett meg. A legifjabb költők is szinte magukkal egykorú, csak nagyon nagy múltú jó barátjuknak tudhatták... amennyiben tehetségesek voltak. Mert a legtisztelőbb hívének is szemébe mondta, ha rosszat írt, vagy pongyolán írt, vagy éppen őszintétlenül mert írni. Mindhalálig ő volt a testet öltött művészi tisztaság és a szigorú esztétikai formaigény. Szakszerűbben talán így is mondhatnám: megvalósította a humanista tartalom és klasszicizáló forma egységét.