HÁY GYULA
(1900-1975)

Aligha van igazán jelentékeny író, akiről nehezebb volna írói arcképet és áttekinthető pályaképet írni, mint Háy Gyuláról, akinek nemcsak élettörténete, de olykor napi megnyilvánulásai is olyan torlódása az ellentmondásoknak, hogy alig-alig lehet megfogalmazni emberi és művészi személyazonosságát. Alighanem ő a legvilághíresebb magyar kommunista író, ámbár nagy hírének egyik nyomós oka látványos antikommunizmusa. Az is lehetséges, hogy Molnár Ferenc után ő a világszerte legismertebb és legtöbbet játszott magyar színpadi szerző, s ehhez élete folyamán írt is néhány olyan drámai remekművet, amely világirodalmi rangot biztosít számára nyilván a jövő időkben is, de aligha volt drámai remekíró, aki élete folyamán annyi kifejezetten rossz, a napi publicisztikai anyagot nemcsak gyorsan romlandó eszközökkel, de még a napi hatás kiváltásához is erőtlen jelentéktelenséggel írta volna meg. Az is nehezen megragadható, bár szokatlanul érvényesülő kettősség életében és művészetében, hogy igen nagy történelmi és irodalomtörténeti tudása, tudományos professzori szintű dramaturgiai ismerete és rendszerező készsége, alapos jártassága a marxizmus klasszikusaiban hogyan fért össze a pillanatnyi hangulatok és a pillanatnyi hatások döntő befolyásoló erejével. És ezekhez az ellentmondásokhoz, meg azt is tudomásul kell vennünk, hogy rendkívül kedves modorú, okosan és csillogó szellemességgel csevegő ember volt, pátosztól humorig terjedő beszélőkészséggel indulatokat tudott kelteni vagy lecsillapítani, de mindig szüksége volt valakire vagy valakikre, akik ösztönözzék, hogy mit is érezzen, mi legyen a véleménye, mit csináljon, miközben nem tudta elviselni, hogy ahol van, ott ne ő fényeskedjék a legjobban, ne ő legyen a középpont. Áhította a hatalom címeit és dekórumait, de semmiféle vezető helyzetben fogalma sem volt, hogyan kell vezetni, sőt nem is akart vezetni. Hanem, amit elvártak tőle - akár politikai felettesek, akár asszonyok -, azt kitűnő stílusérzékkel tudta eljátszani. A Rákosi-korszak nem is találhatott volna nála színvonalasabb szószólót, és amikor a történelem szele elfújta ezt a korszakot, Háy Gyula szembefordult az egész szocializmussal. Élettörténete azt látszik bizonyítani, hogy csak a Rákosi-korszak keretei között tudott azonosulni ezzel a világnézettel; ebben az időben minden elismerést, dicsőséget, kitüntetést megkapott. A történelem fintora, hogy később antikommunistaként éppen azokkal szemben vádolta a kommunizmust, akik a Rákosi-korszak áldozatai voltak, mialatt ő magas társadalmi rangokat váltogatva aratta írói sikereit, amelyeknek egy részét valóban meg is érdemelte. Végül egy vargabetűkkel teli élet végén tragikus hazátlanságban halt meg.

Ez az út úgy kezdődött, hogy az abonyi földesúr műegyetemista fia, aki még habozott, hogy építész vagy festőművész legyen-e, 1919-ben, valószínűleg egy fellobbanó szerelem hatására, lelkesedni kezdett a forradalomért, tevékeny részt vállalt a diákmozgalomban, a tanácsköztársaság idején a Tanügyi Népbizottságon dolgozott, majd a bukás idején az ellenforradalom elől Berlinbe emigrált. Eddig is tudott németül, de négyévi németországi tartózkodása alatt anyanyelvi szinten sajátítja el a nyelvet. Ez időben színházak közelében él mint díszlettervező (jó hasznát veszi itt építészi ismereteinek és festőtehetségének), expresszionista irodalmi körökben forog. Egyelőre prózával kísérletezik magyarul is, németül is. Majd 1923-ban hazajön. Nincs mitől félnie, ez a Bethlen-féle "konszolidáció" kora, senkinek se hánytorgatják forradalmi múltját, ha nem volt ellene annak idején vád vagy egyéb eljárás. A hazatérő amúgy is kiábrándultnak érzi magát, és mint zavaros közjátékra gondol vissza a tanácsköztársaság korára. Ezt fogalmazza meg Budapest, idő: tíz év előtt című, 1929-ben megjelent, expresszionista hatásokat mutató regényében, amely egy "úrifiú" forradalmi szalmalángjáról és a forradalomból való kiábrándulásáról szól. Jó figurák, érdekes helyzetek, néhol finom lélektani megfigyelések jellemzik a kétségtelen tehetséggel, de ellenforradalmi kicsengéssel megírt művet (Zilahy Lajos ez idő tájt kelt Szökevény című regénye is rokonszenvesebbnek mutatja be a tanácsköztársaságot, mint Háy, a későbbi kommunista író). De Háy nemsokára megint külföldre megy, és ekkor már kapcsolatba kerül a munkásmozgalommal. 1932-ben tagja lett a Német Kommunista Pártnak. Közben bemutatták egy még itthon kezdett drámáját, amelynek némi sikere is volt. Szívósan tanulta a marxizmust, kitágult egész műveltsége, és nem sokkal a hitleri győzelem előtt megírta - németül is, magyarul is - Isten, császár, paraszt című történelmi drámáját Zsigmond király-császárról, aki ugyan rokonszervezik Husz Jánossal, de politikai helyzeténél fogva nem tehet mást, mint hogy máglyára küldi. Ez a mű nemzetközi értékű remek, és hamarosan világsikert aratott. Csak itthon nem játszották, hiszen a hajdani úrifiú, a későbbi ellenforradalmi regény szerzője kommunista lett.

A fasizmus elől Háy Ausztriába menekül, de onnét mint forradalmárt kiutasítják; útja előbb még Svájcba vezet, majd onnét a Szovjetunióba (1935). Ezekben az években írja legjobb darabjait, mindenekelőtt a Tiszazugot, a birtoklási vágy elembertelenítő erejének falusi tragédiáját. Háy ebben a drámájában valósította meg, amit nálunk a múlt század végső negyede óta népdrámaprogrammal írni szerettek volna: ez valóban a magyar falu komor színjátéka. Általában csaknem valamennyi külföldön kelt drámája magyar tárgyú, még azok is, amelyeket először németül fogalmazott meg. A Szovjetunióban kitűnően megtanul oroszul is. Már ott írja A pulykapásztor és Végeladás című drámáit; mindkettő a magyar úri világ szocialista szemmel felmért, tragikus valósága. Számos darabját adják a Szovjetunióban is, a világ különböző tájain is, csak itthon nem lehet. De már sokan tudják idehaza, hogy van a világban egy Háy Gyula nevű világhíres magyar drámaíró.

Ezzel a jó hírnévvel kerül haza a felszabaduláskor. Azonnal ő lesz az új magyar drámairodalom főalakja. Lukács György is nagyra tartja, főleg a Tiszazugot. Egymás után adják elő - elmaradt adósságként - régi, kitűnő drámáit, és írja egymás után a nagyon is vegyes értékű, leginkább napi publicisztikai célzatú darabjait. Olyan a társadalmi helyzete, hogy rossz kritikát egyszerűen nem lehet írni róla; akinek Háy nem tetszik, menthetetlenül reakciós hírbe kerül. Ez a helyzet alaposan rontja írói morálját; a biztos siker tudatában nemegyszer megfeledkezik saját igazi írói erényeiről: a kitűnő dialógusokról, a fordulatos cselekményről, a szemléletes emberábrázolásról. Sokkal később egy keserű pillanatában baráti körben kijelentette, hogy reméli, műveinek húsz százaléka mégis jó, mert nyolcvan százalékáról ő maga is tudja, hogy gyorsan el kell felejteni még az emléküket is. Talán ekkor még túl szigorú is volt magához, hiszen a későbbi években megint sikerült néhány igazán jó, maradandó értékű drámát írnia. De közben nagy tekintélyű méltóságai vannak, hol főszerkesztő, hol egyetemi tanári rangú pedagógusa a dramaturgiának. De ne feledjük el, hogy kitűnő pedagógus, akit tanítványai akkor is szeretnek, ha nem tetszik nekik közéleti szerepe. Természetesen elnyeri a Kossuth-díjat is (amit persze sokkal jobban meg is érdemel, mint nem egy vele egyszerre Kossuth-díjassá emelkedő, ma már elfeledett író vagy költő).

Amikor pedig megrendült Rákosi rendszere, Háy azonnal kritikus hangok szószólója, egyelőre a kommunizmus nevében, majd 1956-ban hirtelen mozdulattal átlép a másik táborba. De ha már a másik oldalra került, ott akar fő szószóló lenni, s ezért rövidesen bűnhődnie kell. Nemsokára már bíróság előtt áll. Hat évre ítélik. Négy év után kegyelmet kap. A börtönben pedig megint remekíróvá emelkedik. Ott készül el Mohács című történelmi drámája: újra elérte az Isten, császár, paraszt meg a Tiszazug színvonalát. Szabadulása után megint sikerül egy kitűnő dráma, az Attila éjszakái. Nemsokára már könyvben is megjelennek a maga összeállította történelmi játékai Királydrámák címen. Csak nem adják elő a műveit. Fordításból él, drámákat és klasszikus regényeket fordít németből és oroszból. Türelmetlenül várja, hogy mindent felejtsenek el, és újra a hazai színpadok ünnepeltje lehessen. Ám nincs kitartása. És amikor egy külföldi bemutatójára útlevelet kap - kint marad. Odakint pedig igazi antikommunistává válik. És így már nincs is visszaútja. Svájcban él, egy ideig tartja a barátságot hazai író barátaival, akik külföldi utaikon olykor vendégeskedtek is nála. Azután egyre lazul a kapcsolat. De aki csak beszélt vele odakint, tudja, milyen kínzó honvággyal kívánkozott haza, és szomjazta a hazai elismertetést, amelyet eljátszott. Közben egyre betegebb. Még megírja németül az önéletrajzát. Érdekes mű, hiszen nagyon érdekesen tud írni, de túl szubjektív; pillanatnyi érzelmei torzítják emlékezetét. Például arról is elfeledkezik, hogy milyen lelkes irodalmi fő szószólója volt a személyi kultusznak. Ezért azután felidézett múltjából nehéz eldönteni, mi hogyan is történt, és ő maga mikor mit is érzett. Az immár hitetlenné vált tudat nem tudja átélni, milyen is volt hívő és hitvalló korában. Lényegében visszatér első regényének kiábrándult hangjához.

Hetvenöt éves korában meghalt. Élete nagy részében és a végső évtizedben is hazátlanul élt, amit rosszul viselt. Sok gyenge művet írt, pedig jó író volt. A mérleget valahogy úgy kell megvonnom, hogy néhány drámája a magyar irodalom múlhatatlan klasszikus műve. A többi inkább dokumentum egy nagyon kedves modorú, tehetséges és kulturált, de nagyon állhatatlan jellemű ember regénybe illő életrajzához.