KABOS EDE
(1864-1923)

Vannak írók, művészek, szellemi alkotók, akikre sem a jelentékeny, sem a jelentéktelen jelző nem illik. Az ilyenek műveiből lehet a leghitelesebb képet nyerni egy-egy kor ízlésátlagáról. Kabos Ede pontosan ilyen jellemző középátlaga volt a századvég és a századforduló magyar naturalista irodalmi törekvéseinek. Nem volt igazán jó író, de nem volt rossz író sem. Nem volt olyan egyéni hangja, amelyből bármely írására ráismerhetünk, hogy ezt kétségtelenül ő írta, de még jelentéktelenebb műveiből is kétségtelen, hogy aki írta, azt részvét fordítja a szenvedők, az elesettek, a kisemberek felé, és jó szemmel veszi észre az élet jellemző apróságait. Justh Zsigmond rövid pályafutása és Bródy lendületes kezdeményezése után és Móricz Zsigmond porondra lépése előtt egy egész jóhiszemű és jó szemű írónemzedék igyekezett komor leltárba venni az élet nyomasztó mozzanatait. Akadtak köztük Petelei- vagy Thury-méretű nagy művészek, akadtak köztük Tolnai Lajoshoz hasonlatos, indulatokkal fűtött harcos haragvók, de az átlag olyan volt, mintha tudományos leíró igénnyel figyelné az élet egy-egy, néha igen szűk szeletét, hogy minél hívebb képet adva a valóságról vagy legalábbis érzékelhető felszínéről, túllépjen az eszményeket kereső romantika egyre inkább áleszményvilágán. Irodalomtörténeti jelentőségük kétségtelen: egy igényesebb realizmus előkészítői voltak... csak éppen legtöbbjük nem volt elég érdekes író. És ez éppen elég baj. Hiszen a legmagasztosabb mondanivaló is semmibe hangzik, ha nem vonzza eléggé az olvasókat. Vagy legföljebb pillanatokig vonzza, amíg színtelenségük újdonságnak hat. Ma már ennek a naturalista nemzedéknek alig-alig olvassuk a műveit, s aki mégis kíváncsian belenéz írásaikba, hamarosan el is unja. Legtöbb művével ilyen író volt Kabos Ede is. És mégis: aki csak visszaemlékszik rá, mindig a legnagyobb szeretet, olykor még a tisztelet hangján is idézi egykor volt lényét. Ő is azok közé tartozik, akiknek irodalmi jelentősége sokkal több, mint összes művei együttvéve. Ösztönző erejét és szerkesztői, szervezői munkásságát alighanem valóban irodalomtörténeti jelentőségűnek kell mondanunk.

Vidéki polgárcsalád fia volt, Nagykárolyból jött diákként Budapestre, hogy tanár legyen belőle. De hamarosan elragadta az újságírás, és nemcsak széles körű irodalmi műveltséget szerzett, hanem ízlése is korszerű volt. Egyforma biztonsággal fogalmazott magyarul és németül, jól tudott franciául, megismerte a nagy orosz realistákat is. Lelkesedett Zola, Turgenyev, később Dosztojevszkij iránt. Idegenkedve olvasta a kor epigon költőit, a petőfieskedőket ugyanúgy megvetette, mint Arany János nyomon követőit. Kitűnő ízlésére nagyon jellemző, hogy felismerte az életében szinte ismeretlen Vajda János költői nagyságát, és ifjú hódolóként szegődött a haragos-bánatos öreg poéta mellé. Estéről estére ott ült kávéházi asztalánál. Később a legelsők egyike volt, aki megértette és hirdette Ady összehasonlíthatatlan nagyságát, és már tekintélyes szerkesztőként a nála tizenhárom évvel fiatalabb Ady egyik legjobb barátja lett. Ady kevés embert tisztelt és szeretett annyira, mint az irodalomért önzetlenül rajongó Kabos Edét. Kabos ébresztette fel Ady és a nyugatosok érdeklődését, majd az elődnek kijáró tiszteletét az akkor már halott Vajda János iránt. Döntő része van abban, hogy az irodalom legalább utólag igazságot szolgáltatott Vajdának.

Az újságok szívesen látták Kabos írásait. Jó riporter volt, riportjainak nagy része érdekesebb, jellemzőbb képeket ad a hazai századvégről, mint azok a novellái, amelyekben ugyanezeket az észrevett mozzanatokat irodalmi igénnyel fogalmazza meg. De feltűntek novellái is, mert témáik - a napi gondokkal küzdő szegények problémái - újdonságnak számítottak még a hazai irodalomban. De a megfigyelt részletek mindig megragadóbbak, mint a körébük kerített történet. Nem volt vérbeli elbeszélő. Novellái inkább pillanatképek, mintsem igazi epikus művek. Ezért karcolatai jobbak, mint igazi novellái, és novellái jobbak, mint regényei, mert összefüggő, nagyobb cselekményt egyáltalán nem tudott megkomponálni. Közben valamennyi regénye sok érdekes dokumentumerejű riportanyagot hordoz magában. Drámát is szívesen írt volna, de ezek közül egy sem sikerült: az alakokat sem tudta mozgatni, dialógusai is érdektelenek voltak. Közben akit csak olvasott - és sokat olvasott -, az hatott rá. Zola, Bródy, Turgenyev, később Dosztojevszkij, néha Maupassant, olykor Petelei felváltva nyomja bélyegét bekezdéseire. És mintha maga is érezné a saját egyéniség hiányát, sohase akarta magát előtérbe tolni. Példás szerénysége még akkor is uralkodik irodalmi magatartásán, amikor a Budapesti Napló felelős szerkesztője, tehát afféle irodalmi hatalom. Írt vagy fél tucat újságba, a Pester Lloydba is, hiszen olyan otthonos volt a német nyelvben, hogy elmehetett volna német írónak is. Ő azonban inkább a magánál jobb íróknak ítélt kartársakat ajánlotta a budapesti német újságnak is; ha kellett, ő maga fordította le barátai cikkeit és novelláit. És az irodalom minden valamennyire haladó szándékú írója, költője jó barátjának és patrónusának tudta. Egy egész nemzedéket segített érvényesülni.

Mert szerkesztőnek kiváló volt.

Szerkesztői tevékenységének legfőbb alkotása Az Érdekes Újság Dekameronja. Egy időben ennek az akkor népszerű képeslapnak is a szerkesztője volt. Itt valósította meg legkedvesebb eszméjét, hogy egy reprezentatív nagy műben sorakoztassa fel az egész élő magyar novellairodalmat. Tíz kötetben száz írót mutatott be úgy, hogy mindegyiktől azt a novellát kérte, amelyet az író legjobbnak vagy legkedvesebbnek tart életművéből. És minden novella elé egy önéletrajzot vagy önjellemzést kért. Ez a pompás gyűjtemény a századelő nagyszerű magyar novellairodalmának legpompásabb, valóban irodalomtörténeti értékű, máig is lebilincselően érdekes dokumentuma. A legeslegvégére, a tizedik kötet tizedik novellájával - mintegy mentegetőzve is a szerénytelenségéért - bemutatta magamagát is. Hát ez már túlzott szerénység volt, hiszen száz novellista sok egy nemzedékből és a gyűjteményben bőven akadnak olyan, ma már okkal-joggal elfelejtett írók, akik jelentéktelenebbek voltak Kabos Edénél. De olyan gyűjtemény ez, amely ma is alkalmas arra, hogy névsora nyomán elinduljunk század eleji irodalmunk mélyebb megismerésére.

Megalkuvás nélkül haladó volt. Adyval együtt egy pillanatig sem ragadta el az első világháború nacionalista uszítása. 1918-ban lelkesen fogadta Károlyiék polgári forradalmát és a Habsburgoktól végre elszakadó független magyar köztársaságot. A tanácsköztársaságban ugyan nem volt szerepe, amikor győzött az ellenforradalom, helyesebbnek tartotta az emigrációt, jól sejtve, hogy a Károlyi-párti és a kommunistákkal nem ellenszenvező író-szerkesztő élete is veszélyben foroghat az ellenforradalom vérengzéseinek közepette. Ady jó barátja sem várhatott semmi jót az Ady nevét is gyűlölő fehérterrortól. Bécsbe emigrált, haladó osztrák lapoknál dolgozott, várta, mikor lesz alkalom visszatérni, hiszen vád nem volt ellene, és Bethlen évtizedében lassanként kezdtek hazatérni a bécsi emigránsok is. Kabos Edének azonban erre már nem volt alkalma. Egészsége rég nem volt kielégítő. Szervezete gyönge volt, és mindig rengeteget dolgozott. 1923 nyarán Abbáziában nyaralt, ott érte a hirtelen halál. Még nem volt ötvenkilenc éves.

Alakja, lelkes irodalomszeretete, szerkesztői jelentősége, összekötő szerepe Vajda és Ady közt sokkal inkább emlékezetben maradt, mint számos regénye és novelláskötete. És ez így meg is felel az irodalmi igazságnak. Riportjait indokoltabb lenne újra felfedezni, mint szépirodalmi életművét. De azért mégsem lenne teljes a magyar novellairodalom egyszer majd elkészülő nagy antológiája, ha nem sorakoznék ott kortársai közé egy Kabos Ede-novella is. De amíg az a nagy antológia el nem készül, addig a legjobb ilyen nemű gyűjteménynek azt Az Érdekes Újság Dekameronját kell tartanunk, amelyet Kabos Ede szerkesztett.