KESZI IMRE
(1910-1974)

Eddigi legbőségesebb, új keltű irodalomtörténetünkben nincs egy néhány bekezdésnyi alfejezet sem, amely jellemezni próbálná Keszi Imrét; neve csak hivatkozás formájában fordul elő, mint ennek vagy annak a könyvnek írója, de még inkább csak a fejezet végi kritikai művek felsorolásában - holott nem egy olyan kortársunk, aki művészi rangban és irodalomtörténeti jelentőségben messze mögötte áll, legalábbis önálló alfejezetet kapott a szerkesztés jóvoltából vagy téves arányításai folytán. Hiszen nem kizárólag Keszi ilyenfajta mellőzése torzítja még legteljesebb eddigi irodalmi összefoglalásunk összképét az utóbbi két emberöltő magyar irodalmáról. És ha éppen Keszi Imre esetében megpróbálnám indokolni az indokolhatatlant, talán még arra is gondolhatok, hogy ez a nagy műgonddal fogalmazó, színvonalas művészi rangú, rendkívül nagy kultúrájú lélek- és társadalomábrázoló életének egyik szakaszában oly ellenszenvessé tette magát az irodalmi és kritikai életben, majd egy rövid következő korszakban olyan eszmei - sőt ideológiai - pánikba esett, hogy az irodalomtörténet megfogalmazása idején senkinek sem volt kedve íratni vagy éppen írni róla. Pedig valószínűleg nem akadt olyan irodalomhoz értő hazai elme, aki ne tudta volna, hogy magatartásának - átmeneti - riasztó volta ellenére - korábban a Nyugat "harmadik nemzedéké"-nek, utóbb a bontakozó új, szocialista magyar irodalomnak egyik alaposan felkészült és eredeti tehetségű, kétségkívül jelentékeny alakja. De most már, halála után, úgy hiszem, talán nemcsak ellenségei, hanem sérelmeket őrző barátai is megbékéltek emlékével, s itt az ideje "harag és részrehajlás nélkül" megkísérelni írói arculatának tárgyilagos felvázolását.

Alacsony, sovány, pipát rágó, örökké füstbodorító ember volt. Gúnyolódásra hajló természete már eleve nem volt vonzó az emberek számára. De aki valamelyest megismerte, hamar tudomásul vette nemcsak rendkívüli műveltségét, sziporkázó szellemességét, hanem még azt is, hogy valójában érzelmes, gyöngéd, szeretni tudó és szeretetre éhes lélek. Bizonyosra veszem: azokat is szerette, akiket vérig sértett, de a lényében rejlő tapintatlanság szinte kényszerítette, hogy telibe találja az emberek érzékeny pontjait. Azután nem értette, hogy miért is haragszanak rá, hiszen csak megmondta a véleményét. Igaz, alig akadt író, aki hozzá hasonlóan tűrte volna az őt ért elmarasztaló kritikát. Elvárta, hogy más is elmondja róla a véleményét. Egy ízben egy régi író barátjától, akinek legújabb könyvéről néhány nappal azelőtt lesújtó kritikát írt a Szabad Népben (vagyis a leghivatalosabb véleményt jelentő pártlapban), egy eszpresszóban megkérdezte: "Mondd csak, miért nem szeretnek engem az emberek?" "Mert utálatos fráter vagy, Imrém. Hát nem volna okom nekem is, hogy mérges legyek rád?" - volt a válasz. Mire Keszi elámuló arccal kérdezte: "De miért? Hiszen csak a véleményemet mondtam meg." Ilyen volt. Akik igazán jól ismerték, tapasztalatom szerint lassanként rájöttek, hogy ez a tiszteletreméltóan nagy tudású és gondolatgazdag ember, aki az angyalok naivitásával kellemetlen, szentimentális emberszeretettel üt olykor gyógyíthatatlan sebeket, úgy áhítja a szeretetet, hogy gyűlöletet kelt maga iránt.

Indulásától kezdve elismerést keltettek kivételes képességei. Könyvek közt nőtt fel, abból a pedagógus-értelmiségi rétegből származott, amelyben nemzedékről nemzedékre szállt 1848 demokratikus magyar hazafisága, a magyar irodalom, főleg a költészet vallásos áhítatra emlékeztető szeretete és persze alapos ismerete, a világirodalmi és filozófiai műveltség, amelyet sajátosan színezett egy felvilágosodott szellemű, de mélyen és meghitten átélt zsidó vallásosság, s ami ettől elválaszthatatlan: az Ótestamentum alapos ismerete. Ebben a tömény értelmiségi körben, mire az ifjú egyetemista korba került, természetes volt a magyar anyanyelven túl a latinban való biztonság és az alapos német nyelvtudás, amelyhez hamar társult a francia nyelvben és kultúrában szerzett jártasság, és az angolnak legalábbis az olvasásig terjedő ismerete. Keszi Imrét azonban mindezeken kívül korán kezdte izgatni a zene. Sohase akart muzsikus lenni, de igényelte a zenei műveltséget. Párhuzamosan volt magyar-német szakos bölcsész az egyetemen és zenetörténész-zenefolklorista-jelölt a Zeneakadémián. Egyetemi professzorainak idővel az volt a véleményük, hogy valamennyi akkori hallgató között "Krámer úr" (akkor még ez volt a neve, és akkoriban az egyetemi tanárok urazták a tanítványokat) a legjártasabb a német nyelvészetben, nyelvtörténetben, még a tájszólások sajátosságaiban is. És hasonlóan nagy véleménnyel volt róla Kodály Zoltán is, aki a jövendő egyik jelentékeny zenekutatóját és zeneesztétáját sejtette a már nemsokára Keszi néven író költőben. Mert zenekutatóként és költőként indult. Első két könyve: zenefolklór tárgyú tanulmány és egy verseskötet volt, sajátosan egyéni hangú, formabiztos, intellektuális költeményekkel.

A költészettel hamarosan felhagyott, csak néhány későbbi műfordítása vallott a biztonságos verselőre. A zene azonban sohase múlt el mellőle, élete minden korszakában zenekritikus is volt, méghozzá a leghozzáértőbbek egyike. És míg az írókat felbőszítette bírálatának kíméletlen hangja, a zenészek mindig is lelkesedtek érte, mert lankadatlanul harcolt a modern magyar zenéért és a modern törekvésű magyar zeneszerzők elismertetéséért. 1939-ben pedig megnyerte a Nyugat novellapályázatát. És ettől kezdve, miközben középiskolai tanár volt, egymás után jelentek meg novellái a Nyugatban, a Válaszban és a Szép Szóban. Egyszeriben jelentékeny elbeszélőnek számított a Nyugat harmadik nemzedékének körében. És bár a háború kezdetétől fogva újra meg újra behívták munkaszolgálatra, 1944-ben, nem sokkal az ország fasiszta német megszállása előtt, megjelent A várakozók lakomája című novelláskötete. Emlékezetem szerint nem volt értő olvasó, akit el ne ragadott volna ennek a sajátos hangulatú, egyéni stílusú könyvnek művészi varázsa. Ha ezután Keszi a fasizmus áldozatául esik, mint Pap Károly vagy Gelléri Andor Endre, nevét valószínűleg úgy tartaná nyilván az irodalomtörténet, mint a magyar novellairodalom ifjan elpusztult klasszikusát.

Keszi azonban szerencsés véletlenek folytán túlélte a halálos vihart. A marxizmusban már addig is jártas volt: mint a legtöbb baloldali értelmiségi, rokonszenvezett a munkásmozgalommal. Útja egyenesen és azonnal vezetett a Magyar Kommunista Párthoz, és úgy látszott, hogy a párt hivatalos napilapja keresve sem találhatott jobb kritikai rovatvezetőt, mint a nagy kultúrájú irodalmi szakembert. Csakhogy a kommunista eszmetörténetben ez volt a legmerevebb dogmatizmus kora, Keszi Imre pedig a neofiták elragadtatottságával azonosult a szemellenzős irodalompolitikával. Érvelő ereje és lényéből fakadó tapintatlansága harcias dühvel vette fel a küzdelmet a napi politika nevében még azokkal az elvtársakkal is, akik valami másról vagy csak másképpen írtak, mint ahogy az akkori szolgálati szabályzattá szűkült és merevedett esztétika előírta. A szovjet irodalomban ez volt a zsdanovi korszak, az egyéni tehetségek lesulykolásának ideje, és ennek hazai vezérszószólója lett Keszi. Háromévnyi kritikai diktatúrája (1946-1949) felmérte az élő irodalmat és az elmúlt évszázadokat, olyan irodalmi terrorhangulatot árasztva, hogy később már a legfegyelmezettebb elvtársai is túlzásnak tartották kritikai hangvételét, amely jobban emlékeztetett az ügyészi vádbeszédekre, mint az esztétikai elemzésekre. Végeredményben legjobban magának ártott vele, mert az irodalmi életben már szinte művészi sikernek számított, ha Keszi valakiről a szokásosnál is elmarasztalóbb hangon írt. A következő években ugyan még kritikus és esztéta, az Emberség című rövid életű folyóirat szerkesztője, valamennyi irodalmi folyóiratba ír, de alighanem sehol sem szeretik. Már szokott gúnyos beszélgető hangjában is személyes sértegetéseket éreznek. Akkor azután kinevezik a magyar irodalom tanárának a Színművészeti Főiskolára. Felkészültsége kitűnő, nagyon sokat lehetne tőle tanulni, de rossz pedagógus. Szakszerű magyarázatai elvesznek a tudományos színvonalú, de csak szakemberek számára érdekes részletekben, a vizsgákon pedig nemcsak túl szigorú, hanem tudományos színvonalat is vár el művésznövendékeitől. A hallgatók rettegnek tőle. Egy diákja egyszer azt mondta: "Ha Keszi tanár úr kérdezni kezd, a legyek a falakról dermedten hullnak a földre."

Ebben az időben végre visszatér a szépirodalomhoz. Nagy regényciklust tervez a magyar polgárság felemelkedéséről, fénykoráról és lehanyatlásáról. Két család párhuzamos s egymással sok ponton érintkező krónikáját akarja elmondani az 1840-es évektől a második világháború utáni évekig: egy liberális és polgárosodó nemesi família és egy már a szabadságharc idején magyarrá vált zsidó kereskedőcsalád nemzedékeiről szólt volna a nagyon sok regényre tervezett mű. Első darabját, az Alapkő című, a szabadságharc és a Bach-korszak idejét idéző történelmi regényt 1952-re elkészítette. Kitűnő korábrázolás, javarészt jól sikerült alakokkal, érdekes cselekménnyel. Érvényesül benne bravúros stíluskészsége, amely már korai novelláiban is annyira feltűnt. De sokáig nem folytatja. Drámákat ír, ezek közül egyet be is mutattak, közepes sikerrel.

1956 lélekválsága azután alaposan megzavarja. 1956 ősze ugyan nem rendíti meg marxista szemléletét, de szinte undorodik a saját kritikusi múltjától. Még azt is javasolja, ne használjuk többé a szocialista realista kifejezést. Ezért - valójában alaptalanul - "ellenforradalmár" hírébe kerül, és 1957-ben megszüntetik tanári állását. Ez ugyan megélhetési gondokat hoz a számára, de üdvös irodalmi munkásságára. Kénytelen abból megélni, amihez jól ért. Most már rendszeres zenekritikus, lelkiismeretesen fordít klasszikus műveket, megír egy kitűnő új novelláskötetet, a szürrealizmussal is eljátszó Borszeszlángot, amelyben jól érvényesül eredeti képzelőereje és humora. Majd ír még három regényt az Alapkővel kezdődött ciklushoz; ezek közül a fasizmus koncentrációs táborában játszódó, költőien tragikus Elysium igazi remekmű, megjelent több idegen nyelven is; német és francia fordításai révén nemzetközi sikernek is mondhatjuk. De a sorozat töredék maradt. Keszinek már az ötvenes évek végétől egyre több baja van a szívével. A hatvanas években már súlyos beteg. Feleségének - a kitűnő költő Hajnal Annának - önfeláldozó gyöngédsége teremti meg azt az otthoni nyugalmat, hogy legyen még egy évtizede. Ez időben már csaknem kizárólag zenével foglalkozik; szépirodalmi művei is zenei tárgyúak. Ezek közül kiemelkedik a Wagnerről szóló életrajzregény, a stílusában, szerkezetében, kor- és emberábrázolásában egyaránt bravúros A végtelen dallam, és egy finoman költői hangjáték Robert Schumannról.

Az egyre betegebb és vitathatatlanul magas művészi színvonalú Keszivel most már lassanként kezd megbékélni az irodalom is. Egykori kritikusi rémuralma már történelmi emlék, amolyan mellékterméke a személyi kultusz nyomasztó korszakának, amelyben sokkal komorabb események sorakoztak, mint Keszi Imre kritikái. És az egyre betegebb író személyes érintkezésben sem olyan érdesen sértegető, mint hajdan. Egyre jobban előtérbe kerül halk, szellemes érzelmessége. Még megéri maradandónak ítélt tanulmányainak válogatott kiadását.

Egy keményen hideg, téli napon temették. Meghatott szavakkal egymás után búcsúztatta a pap, az Írószövetség és a zeneszerzők szószólója. Hazafelé menet valaki megjegyezte: "Ez is igazi Keszi-féle humor volt: ilyen hidegben ilyen sok szónokot végighallgatni."

Különös élet volt: akár regényt is lehetne írni róla. Ha visszagondolok rá, azt kell mondanom: sok emberi hibája volt, de legalább annyi erénye is. És ma már azt hiszem, indulat nélkül megállapíthatjuk, hogy nemzedékének egyik legjobb írója volt.