LAUKA GUSZTÁV
(1818-1902)

Azt hiszem, Lauka Gusztávot soha életében senki se vette komolyan, de nem is tartott igényt arra, hogy komolyan vegyék. Az volt mindig is a fő igyekezete, hogy körülötte jókedvűek legyenek az emberek. Legbelülről fakadó derűje, ötletes humora halálmegvető jósággal, emberszeretettel párosult, amiért azután mindenki szerette. Ehhez még könnyeden, szellemesen, nemegyszer dallamosan tudott verselni, de egy pillanatig sem tartotta magát nemhogy nagy, de még jelentékeny költőnek sem. Élvezetesen tudott prózát írni, humoreszkeket ugyanúgy, mint kordokumentumnak is fontos emlékiratokat, olykor még szórakoztató regényeket is, de még csak nem is igényelte, hogy a számottevő írók között tartsák nyilván. Petőfi és Jókai jó barátja volt, Heinét és Hugót - és még néhány remekírót - fordított. Ezeket a barátokat, ezeket a tolmácsolt világirodalmi kortársakat tartotta nagyoknak, az töltötte el büszkeséggel, hogy ezeknek az árnyékában élhetett. Élvezni tudta, hogy ott volt és ott van a történelem közvetlen közelében, anélkül, hogy bármikor is történelmi szerepet akart volna betölteni. Csak ha másoknak - üldözötteknek vagy nyomorgóknak - volt nagyon nagy szüksége segítségre, akkor vetette latba saját szeretetreméltóságát, akkor használta ki azt a fura helyzetet, hogy Petőfi ugyanúgy szíve szerint szerette a komolytalanul kedves jó barátot, mint a Bach-korszak Petőfinek még a nevét is gyűlölő tisztviselői. Évtizedeken át volt a kávéházi társaságok közkedvelt alakja, de közben példás tisztviselője a reformkor Tudományos Akadémiájának, a forradalom legfőbb hivatalainak, a Bach-korszak közigazgatásának, a kiegyezés állami intézményeinek úgy, hogy a reakció nem haragudott forradalmár múltjáért, amelyet nem is akart le- vagy megtagadni; a forradalom emlékének hűséges őrzői nem haragudtak osztrák beamterségéért, amelyet hasonlóképpen nem akart le- vagy megtagadni és leghatvanhetesebb idős korszakában is körülvette a nagy emlék glóriája, hogy Petőfi jó barátja volt, aminek tudata őt magát is mindhalálig büszkeséggel töltötte el.

És ennek a végérvényesen komolytalan mellékszereplőnek mégis sajátos helye és jelentősége van irodalmunkban.

Módos délvidéki polgárcsalád fia volt. Könnyen tanult, párhuzamosan elvégezte a pesti egyetem jogi és filozófiai fakultását, a nyelvek pedig szinte ragadtak rá. A magyar anyanyelven és a kor iskolásainál természetes latinon kívül németül, franciául és szerbül olyan jól tudott, hogy bármelyiken képes volt akár szójátékokat is rögtönözni. Családjának nem is nagyon tetszett sem a túl sok tanulás, sem a túl komolytalan, örökké tréfára beállított életvitel; azt szerették volna, ha komoly, biztosított jövedelmű vidéki polgárember válnék belőle. Apja azt követelte, hogy legyen gazdatiszt egy nagybirtokon... Erre megszökött hazulról. Feljött Pestre, ahol azonnal újságíró lett, de már huszonhárom éves korában elhelyezkedett a Tudományos Akadémia adminisztrációjában, ahol pontosan ilyen művelt fiatalemberekre volt szükség. Két évvel később egy humoros művével pályadíjat nyert a Kisfaludy Társaságnál, s ettől kezdve versei és humoreszkjei egymás után jelentek meg a különböző lapokban. Egyszeriben népszerű lett. Írók és olvasók nevetve idézték csengő-bongó sorait, amelyekben sajátosan találkozott a biedermeier finomkodás (vagy annak a paródiája) és a valójában még kisváros, de már nagyvárosi igényű Pest városi kép- és hangulatvilága. Aligha túlzás, ha Laukát jelöljük meg a programszerűen városi magyar költészet első költőjének, miközben akár az almanachlíra végső költőjét is benne láthatjuk. Ő az összekötő kapocs a magyar biedermeier és Heltai Jenőék között. Ilyenfajta sorai, mint "Filoméla hangicsál a birsalmafán" úgy hangzanak, mintha a Bajza-típusú almanachlíra kifigurázásai volnának. De az ilyen sorokat: "Vasárnap volt. Lenge úrfi / kalapot vett és botot, / sarkán a Magyar királynak / nyitott omnibuszt kapott" - már akár Heltai is leírhatta volna Nagy Endre kabaréja számára. Az éppen városiasodó Pest és Buda képei úgy peregnek Lauka költészetében, mint közel száz évvel később a már világváros Budapest képei Lajtai Lajos slágereiben. A modern magyar költészet könnyed alsóbb rétegeinek, a kabarésanzonnak, a kuplénak, az operettslágernek volt Lauka az előkészítője: valahogy úgy viszonyult Petőfihez, mint mondjuk a kabarészerző Harmat Imre József Attilához. Vagyis, mint költő - nem számít. De mint irodalmi jelenség, mint a nagyköltészet hátterének nem is mellékes színfoltja, nem hagyható ki az összképből.

Hamarosan a Pilvax fiataljai közé tartozik, velük vesz részt a forradalom előkészítésében, és mint jó tisztviselő, fontos hivatalokat is kap. 1848-ban a Honvédelmi Bizottmány jegyzője, 1849-ben a Belügyminisztériumban miniszteri titkár. Közben pedig megteremti a forradalom vicclapját, a Charivarit.

A bukás után rövid ideig bujkál, de hamarosan kiderül, hogy nem üldözik. A népszerű versikék költőjét, a mindenből viccet csináló humoristát ellenségei sem vették komolyan. És amikor elmúlt a Haynau-féle rémuralom, nyugodtan előjöhetett. Hivatalt is kaphatott. Egy ideig Nagyváradon élt, ott dolgozik jelentéktelen kistisztviselőként az osztrák irányítású megyei közigazgatásban. De 1860-ban a jó hivatali munkaerőt felhozzák Budára, a Helytartótanácshoz. Itt pedig arra használja fel viszonylagos befolyását, hogy segítse az üldözött vagy múltjuk miatt mellőzött írókat. De ha nem író szorul a segítségre, akkor is számítani lehet Laukára.

Közben ír, ahová lehet. Versei, humoros karcolatai megnevettetik a szomorúakat is. Verseskötete és novellás könyvei jelennek meg. Szinte hősies ez a jókedv a kedvetlen esztendőkben.

A kiegyezés után pedig minisztériumi sajtóelőadó, akinek nagy lehetőségei vannak az újságírók és az újságoknál dolgozó írók segélyezésében. Ha valakinek az irodalmi világban valami gondja van, Laukához fordul, aki azonnal elmond néhány viccet - és megtalálja a segítség módját. Nem tekintélyes ember, hanem vidám és segítőkész közbarát, akit mindenki szeret. Nem tekintik költőnek, de országszerte idézik verseit. És ahol van, hasznát látják igen nagy műveltségének, amellyel sohase kérkedik. De ezt a műveltséget is felhasználhatja a közélet. Tudományos feladatra hívja vissza a délvidék, ahonnét elindult. A már Budapestté egyesült fővárosban odáig jut az irodalmi elismertetésben, hogy a Petőfi Társaság tagjának választja. Ő is tudja, hogy ez nem verseinek, hanem Petőfi egykori barátjának szól. De így is örül neki. Jó természete volt: tudott felülemelkedni a szomorúságokon, és tudott örülni a legkisebb örülnivalónak is. Hát még annak, hogy hivatalosan elismerték tudóshoz méltó műveltségét. 1882-ben, tehát már hatvannégy éves korában Torontál vármegye meghívta a nagybecskereki megyei levéltár igazgatójának. Ott is élte le élete még hátralevő két évtizedét. Ott írt két regényt is; nem unalmasak, de jelentéktelenek.

Írt azonban két könyvet, amelyet semmiképpen sem lehet jelentéktelennek mondani. Még Budapesten jelent meg 1879-ben emlékezéseinek első könyve: A múltról a jelennek, majd már nagybecskereki évei alatt az Emlékjegyzetek. Sima, kellemes stílussal mondja el ezekben azokat a történelmi eseményeket, amelyeknek tanúja volt, és beszél azokról a történelmi és irodalomtörténeti nagyokról, akiknek barátja lehetett. Fontos dokumentumok ezek: Lauka ugyan nem volt történelmi alak, de a történelem tőszomszédságában, óriásokkal komázva élte le hosszú, okosan derűs életét. És jó szeme és kellemes csevegő modora volt, hogy sokat elmondjon abból, amit közvetlenül tudott.

Operettfigurának valószínűleg a táncos komikus szerepét játszotta az irodalom színpadán (hiszen ifjan kitűnő táncos és jó hangú énekescimbora is volt), de mégis egy nagy történelmi színjáték mellékalakja. És a budapesti városi költészetet pedig mégis vele kell kezdeni.