LOVIK KÁROLY
(1874-1915)

Lovik Károly már életében is kifejezetten népszerű regényíró és főleg novellista volt az olvasók körében, de az irodalom és a kritika mindvégig tehetséges dilettánsnak tartotta, nem hivatásbelinek, hanem afféle művelt úriembernek, aki üres óráiban még irodalommal is foglalkozik. Korai halála után sem felejtették el: akinek valamelyik könyve véletlenül a kezébe került, azt mindig lebilincselte gondos, kellemes elbeszélő modora, műveinek sajátos hangulatvilága, de úgy került be az irodalomtörténetbe, mint ügyes tollú Mikszáth-epigon, valami olyasféle, mint a fiatal Krúdy, csak mégis jelentéktelenebb változatban. A mi évtizedeinkben Illés Endréé az érdem, hogy felismertük igazán jelentékeny értékeit, és hogy ma már úgy tartjuk számon, mint a századforduló egyik legnagyobb magyar elbeszélőjét, novellairodalmunk egyik legkimagaslóbb klasszikusát. Ennek az oly sokáig tartó irodalmi és irodalomtörténeti mellékszerephelyzetnek nem kis mértékben ő maga volt az oka. Életformája, életvitele szerint arisztokrata körökben forgolódó, előkelő klubokban otthonos úriember volt, magamagát mindig is elsősorban lótenyésztőnek, versenylovak és vadászkutyák szakemberének mondotta. És az is volt, sőt világhíresség ezen a téren. A századforduló táján, ha megkérdeznek egy akár közepes tájékozottságú angol lordot, francia lóversenyrendezőt vagy német lószakértőt, hogy hallották-e már valaha akár egyetlen magyar híresség nevét, hát valamennyien azonnal Mr. Charles Lovik nevét említik, aki az úrlovaskörökben világhíres Tornyay-istálló szakmai vezetője, maga is nemzetközi hírű lovas, a lovak élettanával foglalkozó "hippológia" tudományának az angol Bruce Lowe mellett legelismertebb világtekintélye. Még civil foglalkozása szerint is sportújságíróként kellett nyilvántartani, hiszen a legúribb körökben népszerű Vadász és Versenylap című szakfolyóirat tulajdonos-főszerkesztője volt, külföldi szaklapok is gyakran kértek tőle cikkeket, és Tisza István, a legúribb reakció kétségtelenül igen művelt főalakja azt becsülte benne a legjobban, hogy milyen könnyedén, tökéletesen és nyelvtudományi megalapozottsággal beszél angolul.

Ez a "kifogástalan úriember", ez a legangolabb "clubtagok" szerint is igazi "gentleman" volt az egyik álarca. Hiszen közben lelkes és tevékeny szabadkőműves volt, szabadkőműves-gyűlések hatásos szónoka.

Ez volt a másik álarca.

A grófoknak az volt a véleményük, hogy a szabadkőművesség úri játék a számára, mint nem egy veszélytelen tűzzel játszó úriembernek; a szabadkőművesek szerint az úri klubokban való csevegő otthonosság a játék a számára, mint nem egy olyan férfinak, aki nagyon is otthonos a lóversenyek, vadászatok, vadászkutyák világában. S itt is, ott is úgy gondolták, hogy az írás olyanfajta passzió a számára, mint egyes gondtalan úriembereknek a világutazgatás, másoknak az orfeumok éjszakai élete vagy a különcebbeknek a régi pénzek gyűjtése. Holott Lovik a maga köreinek mindenki másnál élesebb szemű megfigyelője volt, jobban látta a tényleges társadalmi problémákat, mint a szabadkőművesek, akik hajdani polgári forradalmiságuk helyett már csak szép szavakat mondtak az orvoslandó közbajokról, és elrekedtek a liberális polgári demokráciánál, amely éppen minálunk mindig is inkább ábránd maradt, mintsem megvalósítható valóság. Lovik Károly nyilvántartott úriember létére nemhogy Rousseau-t, de a szociáldemokraták körében akkor még népszerű emlékű Lassalle-t is ismerte, sőt eléggé járatos volt Marx főműveiben is. Rokonszenvezett a nők egyenjogúsításával, a munkásmozgalomnak legalábbis azokkal a követelményeivel, amelyek emberibb életet követeltek a proletároknak. Világnézete tehát körülbelül megegyezett a századelő polgári radikálisaiéval, és ez meg is nyilvánul irodalmi életművében. Ezt azonban még azok sem vették komolyan tőle, akiket elgyönyörködtetett példásan szerkesztett, gondos választékossággal írt novelláinak és regényeinek számos kötete.

Ő maga egyébként mindig is polgárnak vallotta magát, és az is volt. Pesti értelmiségi család fia. Ez a Pest éppen egy évvel Lovik születése előtt bővült Budával és Óbudával egyesülve Budapestté, és azokban az években növekedett európai nagyvárossá, amikor Lovik férfivá érett. A kamaszéveket nem itt töltötte. Korán árvaságra jutott, gyermekkora eperjesi rokonságánál telt, majd ifjúként Kolozsvárott indult jogásznak. De közben olyan jó lovas és lószakértő lett, hogy 1904-ben - húszéves fővel - ő nyerte meg saját Kapus nevű lovával a nemzetközi lóversenyéletben is fontos eseménynek számító Szent István-díjat. Ez hívta fel rá nemcsak a szakmabeliek és a lóversenyző arisztokraták figyelmét, hanem Bérczy Károlyét is, aki egyszerre volt Puskin Anyeginjének igen népszerű fordítója és az akkori magyar sportújságírás vezére, a Vadász és Versenylap főszerkesztője. Maga mellé hívta a laphoz, és Lovik hátat is fordít a jogászságnak, elmegy sportújságírónak, Bérczy tanítványának. De Bérczytől nemcsak hippológiát és társaságbeli forgolódást tanul, hanem orosz irodalmat is. Mellette válik Puskin, de még inkább Turgenyev lelkes rajongójává, később pedig Csehov művészetének ismerőjévé, értőjévé és tisztelőjévé. Az első igazán szép és méltó méltatásokat Csehovról ő írta magyarul. Kétségtelen, hogy hamar kibontakozó írói tehetségére Mikszáth is hatott, de ennél is erősebb Turgenyevé, Csehové és francia olvasmányaiból Maupassant-é. Lovik Mikszáthon keresztül kapcsolódik a magyar elbeszélő hagyományhoz, a nyelvi ízekhez, korábban még a fiatalabb Mikszáthtól sem idegen romantikus és idillikus ábrázolásmódhoz. Szerkesztésmódja, tömörsége, kecses arányossága azonban nagyobb formafegyelemre vall. Talán még Peteleinél is gondosabb novellaformáló (persze a komor Peteleihez hangulatvilágának semmi köze). A romantikához közeli ábrázolási mód főleg regényeiben érvényesül. A leányvári boszorkány vagy Az aranypolgár kétségtelenül közeli rokon a fiatal Mikszáthtal. De első regénye, a Doktor Pogány, amely egy orvosnő reménytelen küzdelméről szól a női lét és munka társadalmi megbecsüléséért, egy vérbeli kritikai realista erényeit és kibontakoztatható nagyobb lehetőségeit ígéri. Ezt a kritikai hangot azonban csak utolsó regénye, A kertelő agár folytatja. Ez már igazán az úri osztály kritikai ábrázolása, és sokkal több rokon vonást mutat Turgenyev hangulatos bánatával, természetleírásaival, mint Mikszáthtal. Az is igaz, hogy ehhez a történethez valódi kutyaszakértőnek is kellett lennie. De hiszen Lovikot inkább tartották ló- és kutyaszakembernek, mint igazán jelentékeny írónak. Bár regényei igen jól megírtak, nemzedéke java terméséhez tartoznak, igazi értékei novelláiban találhatók. Novelláskötetei olyan körképét adják kora úri világának, amely egyben ítélet is erről az életformáról. Típusai reményvesztett vagy reménytelen útú, csődbe jutott érzelmű emberek. Ebben a világban minden felszíni játék, és még a szerelem sem ad igazi tartalmat a léleknek. És sehol sincs kiút. Lovik tisztán lát; valami mást, valami tisztábbat szeretne, mint ami van, de nem hisz semmiféle megoldásban. Valójában eszmények nélküli, pontosabban eszményeiben sem hivő, kritikus, de nem lázadozó elme. Lírai érzelmei ellenére is hidegen diagnosztizál. És megbújik a kifogástalan úriember álarca mögé, amelyen olykor könnyít a hasonlóképpen reménytelen, de legalább közösségi feladatokról beszélő szabadkőműves másik álarca. Igazából valódi polgár egy társadalomban, ahol a polgári jelen eltorzult volt, és a polgári jövő kilátástalan. Ezt a világot ábrázolta rendkívül elegánsan, olykor finom mosollyal, olykor halk bánattal, legtöbbször bánatosan mosolyogva. A magyar novella egyik legnagyobb formaművésze volt.