MAKAI EMIL
(1870-1901)

Kiss József nagy hatású lapja, A Hét körében gyülekeztek azok a fiatal költők, akik a végképpen provinciálissá, reménytelenül epigonná jelentéktelenedett "népnemzeti" örökséggel szemben a "városiasság", sőt "nagyvárosiasság" nevében vették fel a küzdelmet. A kilencvenes években ez volt nálunk az irodalmi modernség.

Tulajdonképpen már Arany végső éveinek költészetével, az Őszikékkel kezdődött nemcsak a petőfieskedő, de még az aranyjánoskodó konzervativizmus elleni költői új magatartás. Az Őszikék Arany Jánosa legalább annyira előzménye és ösztönzője A Hét költőinek, mint Reviczky, aki úgyszólván minden következő és valamennyire is haladó irányzatú törekvés kiindulópontja. Ez a századfordulói magyar költészet azután közvetlen hatásában inkább a színvonalas kabaréköltészetet készítette elő, mint Ady és a Nyugat első nemzedékének mélyebb, szélesebb látókörű, új korszakot indító modernségét, de azzal a ténnyel, hogy sikeres ellenfele volt a maradiságnak, felszántotta az irodalmi talajt számukra, s mintegy előcsatákat vívó szövetségese lett a náluk sokkal nagyobb fajsúlyú következőknek. Nem egy személyes kapcsolat is fűzte őket egymáshoz. Ignotus, aki ifjan ennek a városias programnak az egyik legjobb költője volt, később a Nyugat legharcosabb kritikusa lett. Heltai Jenő, a kilencvenes évek legnépszerűbb fiatal költője, idővel - mint a legnagyobb könyvkiadó irodalmi igazgatója - minden nehézség ellenére megvalósította Ady összes költeményeinek első kiadását. És a Nyugat nem egy költőjét A Hét friss hangja nevelte és bátorította a még szabadabb, még újabb hangokra. - A tulajdonképpeni irodalmi vezér, Kiss József volt a legkevésbé jellemző lapjának új hangjára, ő mindig is megőrizte költészetében ifjúkori vidéki emlékeit, és sokkal közvetlenebbül kapcsolódott Arany János hagyományaihoz, mint fiatal kedvencei. Az igen jó, de alig modern költő Kiss József elsősorban mint kitűnő szerkesztő volt a nála újabbak nagy hatású előkészítője.

Ennek az akkor olyannyira új hangú költészetnek a legfőbb hangadói: Ignotus, Heltai Jenő, Kozma Andor és Makai Emil. Az előbbi három meg tudta járni a maga útját. Makai Emil náluk semmivel sem kisebb tehetséggel és velük egyenrangú kezdeti sikereivel töredék maradt: harmincegy éves korában meghalt. Nagy ígéret volt, s egyet-mást be is váltott az ígéretekből. És a kor irodalmi körképét nem lehet felvázolni alig egy évtizedre terjedő irodalmi munkássága nélkül.

A makói rabbi fia volt, akit eleve papnak szántak. A pesti rabbiképző nagy reménysége lett korán mutatkozó tehetségével, szorgalmával és széles körű, izgatott érdeklődésével. Nemcsak vallásos költőnek, hanem keleti nyelvésznek is indult. Az anyanyelvi biztonsággal korán tulajdonba vett német és francia mellett filológiai alapossággal megtanult héberül, arabul, perzsául, megértette az angol, olasz, spanyol szövegeket. Már ifjúkori áhítatos, imádságszerű költeményeiben bravúros verselőnek bizonyult, alföldi ízekkel teljes nyelvezettel. Ellentétben az eleve városi élmények közt felnövekedő Ignotusszal, Heltaival és Kozmával, ő - akárcsak Kiss József - az alföldi táj és az alföldi aprócska zsidó templomok emlékei közül érkezett a hirtelen nagyvárossá váló fővárosba. És huszonkét éves korában (1892-ben) egyszeriben feltűnt Zsidó költők című műfordításkötetével. Héber klasszikus poétákat tolmácsolt hűségesen, bravúrosan és olyan szép magyarossággal, amely mégis érzékeltette az eredetiek sajátos nyelvi ízeit.

Mire ez a könyv megjelent, már elment a kedve a papi hivatástól is, a tudósra váró jövőtől is; elragadta a város, a fiatal költők kávéházi élete és főleg az irodalom erjedése. Műfordítói sikerének hatására egyszeriben hátat fordított a teológiának is, nyelvészetnek is, és professzorai hökkent csalódásától kísérve, felcsapott újságírónak. Előbb a Pesti Napló, majd a Fővárosi Lapok látta jó hasznát a rendkívül művelt, gyorsan és szívósan dolgozó fiatalembernek, akiről még az is kiderült, hogy jó humora van. Versei pedig egyre-másra jelentek meg A Hétben. A vallásos áhítat helyéré a szerelem szolgálata lépett. Olyan alázattal és ugyanakkor olyan játékos hangon fejezte ki a szerelmet, mint a középkori trubadúrok. Egy kissé még szerepként is játszotta a nagyvárosba tévedt, páncél helyett frakkot viselő, vártornyok helyett emeletes bérpaloták tövében epekedő kóbor lovagot. Az ő szerelmi élménye nem olyan zord férfiszenvedély, mint Ignotusé, de nem is az a könnyed társasjáték, mint Heltaié. Valahol a kettő között áll: eljátszik a nagyvilágias frivolságokkal, de még a gúny és az öngúny is szüntelen lángolást leplez. Két lírai kötete, a Margit (1896) és az Újabb költemények (1899) olyan indulást jelez, amely a férfikor delére igazi nagy költőt ígér. Énekek éneke című verses regénye (1893) az új magyar verses epikának legszebb darabjai közé tartozik, hatása lírai, akárcsak Kiss József legtöbb elbeszélő költeményének, de azoknál modernebb, városibb életérzést fejez ki. Kiss József talán őt kedveli és becsüli legjobban ifjú neveltjei között, és 1897-ben a huszonhét éves fiatalembert maga mellé veszi helyettes szerkesztőnek. Makai pedig nemcsak lelkesen, hanem a rá mindig is jellemző szorgalommal él az irodalmi munkának. Az újmódi lovagot, s olykor éppen bohémet játszó poétában valójában nincs semmi bohémség. A még megadatott négy esztendő alatt több mint száz színdarabot fordít különböző színházaknak. Maga is készül, hogy drámaíró legyen. A színházak szívesen is mutatják be első kísérleteit. Ezek közül a legjobb, legeredetibb és legmulatságosabb A költő álma című egyfelvonásos, amelyben összekeveri a nagy reményű ifjú költő albérleti életét a készülő tragédia longobárd középkorával (az olvasónak önkéntelenül is Bulgakov Rettegett Ivánjának bizarr komikuma jut az eszébe - de ez egy egész emberöltővel előbb kelt, mint Bulgakov komédiája). Közben pedig a szerelmi lángolások mögött észreveszi a nagypolgári szalonok szellemi ürességét, felvágósságát, fényeinek talmiságát. Eljut a szatirikus hang határáig. Néha úgy rémlik, hogy ha tovább él, a kritikai magatartás fog előtérbe kerülni. A késői olvasó úgy érezheti, hogy szinte évről évre több, fejlettebb, nagyobb. A remények egyre inkább valósággá válnak. Harmincéves korára költői és drámaírói útja egy valóban kitűnő színpadi műben csúcsosodik ki. Megírja verses vígjátékát, a babonaságokat vidám, szinte burleszkszerűen, mégis harcos komolysággal bíráló Tudós professzor Hatvanit. Az irodalomtörténet úgy tartja nyilván ezt a méltatlanul elfelejtett komédiát, mint a századforduló egyik legjobb színpadi művét. Bemutatója megérdemelten nagy sikert hozott, s nemigen érthető, hogy miért nem jutott rendezőink és színigazgatóink eszébe, hogy ezt a hatásosan mulatságos haladó hagyományt felújítsák. Igazi abszurd játék, ahogy az ördögök ármádiája be akarja bizonyítani a nagy debreceni professzornak, hogy vannak ördögök, de a tudós felveszi a harcot a látszattal, és bebizonyítja az ördögöknek, hogy hiába minden igyekezetük - nem léteznek. A kései utód bánatosan teszi fel a kérdést: mivé fejlődhetett volna ez a játékosságában is komoly, lelkességében is tündérien szökellő költészet, ha Makai Emil elérkezik az életút deléig?!

Nem érkezett el. Egy fertőzés megölte. Még nem volt egészen harmincegy éves, amikor meghalt. És habár kortársai, barátai mindig is úgy emlékeztek rá, mint a legnagyobb reménységre, és habár jó néhány verse és főleg végső színjátéka a századforduló jelentékeny alakjai közt biztosíthatnák nevét - elfeledkezünk róla. Számos méltatlanul feledett társával együtt porlad a lexikonok és irodalomtörténeti összefoglalások köztemetőjében. Még csak válogatott művei újrakiadásával sem tettük eddig irodalomtörténeti helyére. Igaz, torzó maradt, írói arcképe befejezetlen. De nem egy torzó mégis odatartozhat a múzeumok feledhetetlen látványai közé.