NYÍRŐ JÓZSEF
(1889-1953)

Egy székely faluban született, és egy spanyol kolostorban halt meg.

Ebből az életútból meg lehetne írni a század első felének ellentmondásokkal teljes történetét, de erre a regényre éppen Nyírő József nem lett volna képes; legföljebb néhány mozzanatát tudta volna megragadni, de azt talán remekmű szinten.

Katolikus papnak indult, végül csakugyan az lett belőle. Nemcsak otthon volt az erdélyi hegyek és falvak világában, hanem együtt élt a természettel és a természetben élő emberek gondjaival is. Kitűnően képzett teológus volt, jártas az irodalomban, érdekelték a különféle filozófiák tanításai. És a székely népballadák, népmesék, furfangos anekdoták ismeretében nőtt fel. Azután harmincéves korában - 1919-ben, amikor Erdély a magyar állami keretből a román állami keretbe kerül - egyszerre hátat fordít a papságnak, tételes vallásnak, megnősül, kolozsvári újságíró lesz, és első novelláival Erdélyben is, Magyarországon is azonnal népszerű lesz. De nemcsak népszerű: azonnal a nagy író lehetőségének dicsfénye övezi. És nem is alaptalanul. Amikor 1924-ben Jézusfaragó ember címmel kötetben jelennek meg legkorábbi novellái, az olvasó valóban új, eredeti, ismeretlen világot láttató, igen költői íróval találkozhatott. Ebben a székely falusi világban semmi sem volt népszínműszerű: társadalmilag is, lélektanilag is hiteles, mindig érdekes és töretlenül költői ábrázolás volt az induló Nyírő világa. Természeti képeiben egy kitűnő stiliszta lírája szólalt meg. Nyírőtől nagyon is indokoltan várták, hogy hamarosan az a nagy erdélyi elbeszélő lesz, aki azonban nem ő lett, hanem Tamási Áron.

De jó hírét még fokozta a következő mű, az önéletrajzi regény, az Isten igájában. Az olvasó, sőt a kritika sem vette észre, vagy nem is tartotta érdekesnek, hogy a lelki válságairól oly lélekrendítően valló író gyengén szerkeszt, nincs érzéke a helyes arányokhoz, a részletek alig-alig állnak össze művészi egységgé. Ilyen vallomás jellegű műnél ez nem is olyan zavaró, mint amikor komponált cselekményépítményre van szükség, mint a későbbi történelmi regényeknél.

Az idősebb Wesselényi Miklósról szóló, most már igazi történelmi regény igényével írt mű, A sibói bölény azonban akármilyen érdekes volt erőteljes stílusával, korábrázolás helyett kalandok, főleg szerelmi kalandok széteső, laza történetsorozata lett, amelyben már kitűntek a stílusbeli és jellemzésbeli túlzások. A történelmi regényhez nélkülözhetetlen társadalomszemlélet pedig igen-igen zavaros. Az ezt követő Kopjafák novellái - bár akad köztük néhány igazán jó - elmaradtak az első novelláskönyv stilisztikailag is, szerkesztésbelileg is, lélekrajzilag is méltán ünnepelve fogadott értékeitől.

És közben megjelent az irodalom színterén Tamási Áron. Azonos volt a világuk, sőt Tamási sem volt mentes az eszmei bizonytalanságoktól, még a miszticizmusban is vetélytársak voltak. De az Ábel a rengetegben megjelenésétől (1932) az értő olvasó, aki nagyon is indokoltan szerette Nyírőt, biztosan tudta, hogy Tamási a nagyobb író. Nyírő Ábellel akart versenyre kelni, amikor azonnal megírta az Uz Bencét. Majdnem remekmű, illetve annak indul. Uz Bence lehetett volna a magyar Till Eulenspiegel. De nem lett. A népi tréfacsináló mulatságosan, kicsit anekdotázóan, kicsit mesésen induló, érzékletes természeti képeket idéző története egyre zavarosabbá válik, misztikumba torkollik, és ebben a misztikumban kereszténység, pogányság, mindenféle babonaság vegyül olyan misztikus népimádatba, amelyben maga a nép fogalma a legmisztifikáltabb. Nyírő népszeretetéről egyre inkább kiderül, hogy ez nem a nép igazi problémáinak megoldását jelenti, hanem egy irracionális mítosz keresése, amelynek állítólag a nép a hordozója. Ugyanebben a mítikus-misztikus népben lakozik az az életerő, amely megválthatja a világot. - Bizonyos, hogy Szabó Dezső eszmei zűrzavara visszhangzik itt; nemcsak az Uz Bence második felében, hanem a következő novellák nagy részében is. Stílusára is hat az az expresszionista próza, amely oly eredetivé, majd oly elviselhetetlenné teszi Szabó Dezső regényeit. Innét már csak egy lépés a vér- és fajmítosz, vagyis: a fasiszta köd. Abban azonban Nyírő nem követi a későbbi Szabó Dezsőt, hogy felismerje a német fasizmus életveszélyét Magyarország számára. Nyírő útja az írásművészetben a fokozódó zavarosság, a stilisztikai pongyolaság, a politikában pedig a fasizmus. Ezzel a művészi és politikai eltévelyedéssel nem is lehet megírni a székely múlt nagy tragédiáját, pedig ennek készült a Madéfalvi veszedelem (1939). A Nyírőt igazán szerető olvasók valamennyire is értelmes része nagy csalódással olvasta ezt a történelmi regényt. De még azok számára is, akik kénytelenek voltak tudomásul venni az oly jól induló író művészi hanyatlását, még akik észre is vették eszméinek rokonságát a gyilkos fajmítosszal, azokat is megdöbbentette a gyakorlati politika terére lépő Nyírő egyértelmű odaállása a német fasizmus itthoni képviselői, a nyilaskeresztesek mellé.

Élete és életműve előtt zavartan, tanácstalanul áll, aki jellemezni akarja. Annyi ellentétes jelző érvényes egyéniségére is, műveinek irodalmi értékére is, hogy végeredményben egyik jelző sem hiteles. Vallásos? Igen, annyira, hogy ifjúkorában hittanár, majd plébános, és élete végén szerzetes. Pogány? Nagymértékben: panteizmus, ősi mítoszok, babonák kavarognak benne, és keverednek vallástagadással. Érzelmi életében és ezt tükröző vallomásos oldalain szinte összefonódik erotika és aszkézis. Mélységes emberszeretet és vérgőzös fasiszta öldöklésre uszítás együtt fér meg ebben a ködgomolyos lélekben. Stílusában a finom költőiségtől a közhelyeket halmozó giccsig, a magasztos egyszerűségtől a modoros túlcifrázásig, a havasok és fenyvesek illatától a durva alpáriságig néha nem is műről műre, hanem oldalról oldalra változik a művészi egyéniség. Zavarosabb Szabó Dezsőnél, aki hatott rá, de nincs meg benne Szabó Dezső tévedéseiben is megnyilvánuló, torzultságaiban is nyilvánvaló gigantikus nagysága. Mélységes természetszeretete, furfangos székely humora, finom lélekábrázolása néha Tamási Áron versenytársává tehetné - sokan annak is gondolták -, de nincs meg benne Tamási lélekmélyről fakadó derűje, lelki tisztasága, még kevésbé formabiztonsága és költői hevületű írói nagysága. Novellistaként legszerencsésebb pillanataiban a legelsők sorába tartozik, hogy máskor a hevenyészettség, az erőltetettség, sőt nemritkán az értelmetlenséget súroló érdektelenség alsó átlaga alá süllyedjen. Regényt pedig egyáltalán nem tud komponálni, s legföljebb novellisztikus részletei sikerülnek. Történelmi regényeiből hiányzik a történelem. Ugyanakkor regényes önéletrajza, az Isten igájában korképnek is, önarcképnek is igen jó, egyes részletei akár a remekmű értékjelzőjét is viselhetik. Papként a szeretet szószólója volt, hitehagyottként a gyűlölködésé, politikusként és publicistaként háborús uszító, tömeggyilkosságok felbujtója, háborús bűnös. Emigránsként előbb a gyűlölet megszállottja, majd önostorozó bűnbánó, önkínzó megtérő, aki szerzetesként önsanyargatással tagadja meg életét, művészetét.

Nyírő József háborús uszító, tömeggyilkosságok felbujtója, büntetőjogi értelemben is háborús bűnös lett. Odatartozott Szálasi szellemi vezérkarához. Még az emigrációban is, Amerikában és Spanyolországban megjelent könyveiben is ezt a szellemet próbálja igazolni.

A többit már csak a kósza híradás hozta haza: lelki meghasonlást, gyötrő önvádat, megtérést az ifjúkor dogma szerinti kereszténységéhez, a szerzetesi csuha felvételét, majd a halált a távoli kolostorban.

Kétségtelenül tehetséges író volt, kétségtelenül eltévelyedett lélek lett, életében aligha találhatott volna bűneire bocsánatot. De a már halott író életműve - ez a rendkívül egyenetlen, zűrzavaros életmű - mégis olyan örökség, amelyből előbb-utóbb ki kell válogatni a maradandó értéket. Mert jó néhány novellája, különösen a koraiak közül, és önéletrajzi regénye, az Isten igájában akkor is irodalmunk maradandó értékei közé tartozik, ha írójuk a történelem viharában emberileg is, művészileg is isten igájából az ördög igájába hajtotta fejét.