PALASOVSZKY ÖDÖN
(1899-1980)

A magyar irodalomban-költészetben az avantgárd törekvéseket, kísérleteket, érett és nemzedékekre ható eredményeket mindenekelőtt Kassák Lajos neve, szakadatlanul fejlődve formálódó művészetszemlélete és életművének egésze jelenti. XX. századbeli modern és látványosan modernista művészeti törekvéseinknek ő a prófétája, apostola, klasszikussá kristályosodó irodalmi-irodalomelméleti kifejezője és főleg költője (de festője is). Mellette, jórészt hatására, de egyben-másban ellenére is különböző "izmusokkal" izgatottan kísérletező nemzedékek nőnek fel. Akad közöttük jelentékeny költő is. Számosan az ő köreikben indulnak, hogy idővel visszakanyarodjanak a klasszikus örökségek formavilágához, de ezek is magukkal viszik tovább az avantgárd indíttatás forma- és képgazdagító beoltottságát. József Attila, Radnóti Miklós, Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Vas István klasszikussá érett költészetét igazán csak a kezdeti avantgárd üdvös fertőzöttségének tudomásulvételével lehet megérteni. Kassák mögött és a főalakokká felnövő utódok mellett alighanem két olyan jelentékeny költőnk nevét említhetjük, akik mindvégig megmaradtak újabb formák, stíluslehetőségek, nyelvi meglepetések kísérletező avantgardistáinak, sok mindenben különbözve Kassáktól és körétől, különbözve egymástól is. Igen egyéni arculatú költői előbb húszas éveinknek, majd hosszú kényszerű háttérbe szorulás után hatvanas-hetvenes éveinknek: Palasovszky Ödön és Tamkó Sirató Károly. Palasovszky korábban született és később is halt meg. Nyolcvanegy évet élt: 23 éves korában már irodalmi feltűnést keltett "Új művészetet!" című kiáltványával (amelyet az avantgárd esztétika kitűnő elmélkedőjével, Hevesy Istvánnal együtt írt), és 81. életévében még új, érdekes tanulmányt közölt a színházművészet időszerű problémáiról.

Életútja és érdeklődési köre felettébb változatos. Világéletében valamiféle betegséggel küszködött. Ha őt hallgatta az ember, hol tüdőbetegnek, hol vészes vérszegénynek, hol neuraszténiásnak, máskor gyomorsavasnak, de olykor savhiányosnak mondotta magát. Élete folyamán mindegyik korszakában gyakran volt kórházakban, szanatóriumokban, miközben akrobatikusan művelte a mozgásművészetet, amelynek nemcsak szakembere, hanem olykor tanára is volt. Néhány évig kényszerű megélhetési okokból termelőszövetkezetben kitűnően tudott ásó-kapáló földmunkát végezni; nemcsak szakembere volt a kerttervezésnek, hanem egyenesen élvezte a kertészmunkákat. Nemigen lehetett megállapítani, hol van az igazi betegség és a hipohondria határa. Mert a betegségek tudatával ugyanolyan élvezettel játszott el, mint a legmeghökkentőbb szóképekkel és nyelvtani alakzatokkal. Ha pedig fel akarnók sorolni, mi mindenben volt szakember, akkor legalább ezeket az élethivatásokat és foglalkozásokat kellene említenünk: költő, esztéta, színházi rendező, színházszervező, koreográfus, színész, táncos, keramikus, kertész és kerttervező. De ha rákényszerült a fizikai munkára, mindig kiderült, hogy rendkívüli a kézügyessége és kifogástalan a testi ereje.

Mindehhez jó megjelenésű, elegánsan karcsú, kifejezetten szép férfi volt még idős korában is. Szerette nagyon a nőket, valamennyit, a női nembe volt szerelmes. És persze a nők is nagyon szerették. A szavait is, kellemes-szellemes csevegését, kultúráját. Élvezte a mértékkel ivott szeszes italokat, a különböző aromájú külföldi cigarettákat, még azt is élvezte, hogy - szerinte - az alkohol is, nikotin is halálos méreg számára.

De mindennél jobban élvezte, hogy minden újabb verseskönyvével nemcsak feltűnést, de némiképpen botrányt is okozott az irodalmi életben. Ezek a verseskötetek valójában nem versek gyűjteményei voltak, hanem olyan költői szövegeknek, amelyeket "szabad versek"-nek szokás nevezni, és valójában mint harmadik szöveg-minőség középhelyet foglalnak el a vers és a lírai hangütésű próza között. Lehet lelkesedni értük, lehet idegenkedni tőlük, de nem vitatható, hogy nyelvezetük, hanglejtésük, hangulatviláguk elejétől végig sajátos hangulatok hordozója, a korai "Őz-biblia" szelídségétől a botránkoztató "Punalua" és a "Karmazsin" című kötetek lázongásain át a több évtizedes kényszerű hallgatás után csak 1977-ben (78 éves korában) megjelent "Opál himnuszok" életet összegező megbékéléséig.

Ezekben a múló évtizedekben volt olykor a költészet előterében, volt a szürke háttérben, idővel újra felfedezték. És amikor éppen nem volt fontos költő, akkor volt színház- és szavalókórus-szervező és -rendező. Ha kiesett az egész irodalmi-színházi életből, akkor volt tanár a nevezetes Madzsar Alice-féle mozgásművészeti iskolában. Ha tanár se lehetett, akkor volt fizikai munkás hol szántóföldeken, hol virágkertészetben. Hanem amikor rákapott a kerámiaművészetre, még az égetőkemencék technikájának is tudósa lett. Közben azonban mindig költő volt, aki olyat és úgy akart írni, ahogy senki más. Ezért azután Horthyék hivatalos irodalma kommunistának tekintette, a kommunisták dekadens polgárnak, Kassákék anarchistának, a polgári esztéták értelmetlen dadaistának, a dadaisták értelmet és ésszerűséget igénylő kispolgárnak. A Nyugat köre különcködő dilettánsnak tartotta, a különcködések kedvelői idillikus ábrándok kergetőjének. De valamennyien olvasták, botránkoztak, és valamelyest mégis elismerték, hogy nem hasonlít senki máshoz.

Életútja persze szükségszerűen változtatások sorozata. Budapesti fiú volt, az is maradt mindvégig, noha közben az itthoni kellemetlenségek elől elfutott a nyugati Európába, hogy Párizsban franciául vitatkozzék dadaistákkal és szürrealistákkal, vagy a még Hitler előtti Berlinben alaposan kitanulja a kerámiaművészet tudnivalóit. De mindig csak kirándult, eleve hozzátartozott a budapesti körutak nagyvárosi magyarságához. Itt járt gimnáziumba, utána itt volt az egyetemen bölcsészhallgató és párhuzamosan színinövendék. Itt nőtt fel költővé, és találkozott a szociáldemokrata munkásszínjátszó világgal, amely lehetőséget adott neki tanítani is, rendezni is, néha játszani is. Műfajra talált a húszas évek divatos szavalókórusaiban. Még kórusdrámát is írt a számukra. Majd egymás után szervezett színjátszó csoportokat és avantgárd színházakat, amelyek egy ideig népszerűek voltak az ifjúság és a modernséget kereső művészek körében. Rendezvényei - a Zöld szamár kabaré, az Új föld estek, és főleg az elég huzamosan fennmaradó Cikk-cakk estek - a húszas évek folyamán a legmodernebb színházi és kórusművészeti otthonok voltak. Főleg a műveltebb ifjúság idézgette is Palasovszky költeményeit. Szimbolista háborúellenes ódája, "A vérbélű tintatartó" - amelynek tintájából a hadüzeneteket írják alá - a pacifizmus hitvallása volt. Különös meseátdolgozásait nevetve adták kézről kézre. Az egyiknek például ez a címe: "Hófehérke és a hét kisödönke". - Palasovszkyt szidták is, kinevették is, lelkesedtek is érte: élő jelenség volt az irodalmi életben. És fontos alak a tánc- és mozdulatművészetben. Tanár, tanácsadó és koreográfus (tánctervező) a híres Madzsar-intézetben. Politikailag pedig gyanús alak Horthy ügyészeinek és rendőreinek a szemében. Ezért is ment egy időre Berlinbe, ahonnét keramikusként jött haza. Rá is szorult, mert a harmincas években költészete és művészi tevékenysége egyenest kommunistagyanús volt (merőben indokolatlanul, valójában nem volt politikus alkat), másrészt a munkásmozgalom már dekadens polgárinak érezte és vallotta stílusjátékait (ez sem volt indokolt, hiszen alaphangja mindig a humánum, az emberiség szolgálata volt).

Annyi bizonyos, hogy jó ideig senkinek sem kellett Palasovszky, a költő és a mozdulatművészetnek meg a színháznak a szakembere. Hát ha nem, akkor vannak egyéb utak. Jött a kerámia, meg a virágkertészet. A háború után pedig a "szoc.-reál" jobban idegenkedett tőle, mint a Horthy-kor irodalma. Hát ha nem, akkor nem. Tud ő szántani, vetni, aratni is. Lett tehát termelőszövetkezeti dolgozó, azután mégis inkább kertész, ha lehet, akkor keramikus. És lám a hatvanas években újra felfedezték, hogy volt valami abban az avantgárdban, és az örökké haldoklót játszó Palasovszky még mindig jó egészségben él. És egyszerre megjelent "A fürdő Zsuzsanna" című költeménye, ez a finoman erotikus látomás, amellyel úgy belépett újra az élő költészetbe, hogy hamarosan Graves-díjat kapott érte. Ha egy antológiában a korai "Őz-biblia" valamelyik része, a húszas korszakából "A vérbélű tintatartó" és ez "A fürdő Zsuzsanna" jelezné jelenlétét költészetünkben, költői arcképét hitelesen örökítené meg költészetünk képcsarnokában.