Szabó Zoltán kötete (50047 bytes)

SZABÓ ZOLTÁN
(1912-1984)

1932-ben történt, hogy négy budapesti húsz év körüli fiatalember elhatározta, havi folyóiratot indít a legújabb író-költő nemzedék együttes megszólaltatására. Kamasz gimnazista koruk óta jó barátok voltak, verseiket gyakran együtt olvasták fel ugyanannak a néhány gimnazista lánynak, akikkel nyáron teniszezni, télen korcsolyázni jártak, és akikkel együtt beszélgettek-vitatkoztak irodalomról, művészetekről, olykor még filozófiai kérdésekről is. Bizonyosak voltak benne, hogy hamarosan körébük gyülekezik egy egész seregnyi ifjú írójelölt, sőt az idősebbek, a már befutottak közül is számosan fognak érdeklődni irántuk, és rövid éveken belül valamennyien - ők négyen bizonyosan - többé-kevésbé ismert nevűek lesznek a hazai sajtó- és irodalmi életben, ahogy ez négy-öt éven belül be is következett. Ki volt ez a négy kezdeményező fiatalember? Boldizsár Iván orvostanhallgató, Szabó Zoltán gépészmérnök-hallgató a Műegyetemen, Rónai Mihály András joghallgató, de már ekkor kezdő újságíró a Pesti Naplónál, és e sorok írója, aki párhuzamosan volt joghallgató és a történelem-filozófiatörténet ismereteit tanuló bölcsészhallgató. - A folyóirat hamarosan meg is valósult: "Névtelen Jegyző" volt a neve. Fél év alatt összesen öt száma jelent meg, ami az akkori kérészéletű folyóiratok kísérletei között viszonylag nagy számnak hangzott. Hiszen ennyi idő is elegendő volt, hogy az idősebbek közül olyan tekintélyek, mint Karinthy Frigyes, Tersánszky Józsi Jenő, a nálunk alig idősebbek, de már beérkezettek közül Szabó Lőrinc, Illyés Gyula pártfogásukról és részvételükről biztosítsa a lapot, és a velünk egykorú, irodalmi múltjukat elkezdő nemzedékből egész kis sereg gyülekezik köréhez, nem egy olyan, akinek már nem is jutott hely ebben az öt számban, de ebből a hamar kialakult körből léptek gyorsan tovább más megjelenési lehetőségek felé. Itt, ebben a "Névtelen Jegyző"-ben jelent meg először Budapesten Weöres Sándor, az egy ideig népszerű, majd fiatalon elpusztult Vándor Lajos, ide adta első kéziratait, Örkény István, Thurzó Gábor... Vagyis hatvan évvel ama folyóirat-alapító beszélgetés után úgy kell visszaemlékezni, hogy századunk irodalomtörténetének, ha nem is állomása, de megjegyzendő jelzőköve volt a rövid életű "Névtelen Jegyző". - Az az egész költői kör pedig úgy ítélte, hogy körükben a legjobb, legnagyobb reményű költő Szabó Zoltán.

Ma már, amikor Szabó Zoltánt úgy tartjuk nyilván, mint szociográfiai irodalmunk talán legfontosabb és egy nemzedéket legjobban ösztönző klasszikusát, amikor útirajzait, publicisztikáját, tanulmányait fontos és kimagaslóan szép stílusú alkotásokként tartjuk számon - szinte senki sem emlékszik, hogy költőnek indult. Zenei hatású, sajátos hangulatú, vallási és szerelmi vágyak közt lebegő lírájából egy igazán nagy költészet bontakozhatott volna ki. Néhányan, nagyon kevesen még fel tudjuk idézni elegánsan hullámzó verssorait is. De ha hamarosan nem akad, aki összegyűjtse az elfeledett szórványokat - hamarosan mindenestől elsüllyed a teljes feledés mélyvizeibe. Kár lenne. Ő maga sem tett semmit ifjúkori műveinek megőrzése és megőriztetése érdekében. Amikor négy évvel később, 1936-ban "A tardi helyzet" nagyon is indokolt sikerével a falukutató mozgalom és a szociográfus irodalom főalakja lett, amikor már országos hírű újságíró, új szenzációs könyvek szerzője volt, olykor vádlottként kellett bíróság elé állnia, mert megírta a hazai valóság igaz képét - hát akkor és attól fogva ifjonti útkeresésnek érezte saját költői indulását is.

Noha igényes stílusa képessé tette volna színvonalas szépirodalomra, voltak is regényírói tervei, amelyeket legföljebb elkezdett, de sohase valósított meg. Mert magamagát mindenekelőtt a kor tanújának és igazmondó tanúvallójának tudta. A társadalom tényeinek leszögezése személyes tapasztalat alapján, a nyelvi szépségében is szabatos, szemléletes riport, a történelem megragadható pillanatai egy-egy hazai vagy külföldi úton, vagy olykor egy történelmi-világpolitikai állapot jellemzése elemző tanulmányban - ez volt az ő megtalált világa.

Már a háború előtti években kialakította írói-újságírói rangját, élete is egyensúlyban volt jó ideig. Fiatalon megnősült. Felesége művelt, művészi érzékű, a tánc mesterségét tudós fokon értő asszony volt, később hosszú évekig az Operaház táncrendezője. Igaz, a háborús kalandok izgalmai közepette a kezdeti láz mindkét oldalon ellangyosodott, de a férj - tudván, hogy a szerelem múltán is szeretett felesége származása folytán veszélybe kerülhetne, morális komolysággal és keménységgel kitartott mellette, amíg a történelem vihara el nem sodorta ezt az életveszélyt. Válásra tehát - békésen és barátságban - csak a háború után került sor. (Mindketten elég hamar találtak méltó és megfelelő új hitvestársat, Szabó Zoltánné új férje Sarkadi Imre, a később tragikus sorsú drámaíró lett, Szabó Zoltán második felesége pedig Károlyi Mihály leánya.) - A szociográfus, már nagynevű újságíró a készülődő új demokráciában előbb a Nemzeti Parasztpárt tagja, ifjúsági egyesület elnöke, folyóirat főszerkesztője lett, onnét lépett át a diplomáciába, Károlyi Mihály közelébe. Amikor Károlyi lett Magyarország párizsi nagykövete, Szabó Zoltánt kérte fel, hogy menjen vele kulturális attasénak. Ebből a kapcsolatból lett a családi kapcsolat. Károlyi Vera grófnő igazán szép, izgalmas asszony volt, Szabó Zoltán a negyvenes évek vége felé 37-38 éves, magas, arányos termetű, vonzó tekintetű, kellemes beszédű férfi. Szép pár volt első feleségével is, még szebb második feleségével, majd megint másképpen szép harmadik feleségével, amikor már a hatvanadik esztendején túllépett, még mindig vonzó, de megkeményedett tekintetű férfi egy lelkesen felnéző húsz-egynéhány éves végső társat talált.

A második házasságával élete második korszaka kezdődött. 1949-ben a Rajk-per és a koncepciós gyilkosságok következtében Károlyival együtt Szabó Zoltán is megszakította kapcsolatát Rákosi Mátyás Magyarországával: emigránsoknak nyilvánították magukat. Egy ideig még Párizsban élt, de 1951-ben Londonba költözött, ahol a Szabad Európa Rádió angliai vezérpublicistája volt 1974-ig. Közben a francia rádióban franciául, az angol rádióban angolul rendszeres ismeretterjesztő előadásokat tartott a magyar irodalom nevezetes alakjairól. Ezeket az írásait, akárcsak a Szabad Európában rendszeresen tartott irodalmi, kulturális, politikai, de gyakran napi hírmagyarázó publicisztikáját még nem gyűjtötték össze. Azt se tartják eléggé nyilván, hogy milyen könyveket rendezett sajtó alá a magyar irodalomból és társadalomtudományból. De például Bibó István műveit már az itthon félreállított politikus-szociológus életében kezdte kiadatni. Később a gyűjteményt kiegészítette a legfőbb művekkel. Antológiákat is állított össze különböző szerzők verses és prózai műveiből. Csak éppen megszűnt az új egészeket létrehozó író. Erről sokat beszélgetett azokkal a magyar írókkal, régi barátokkal, akik rendszeresen látogatták, ha eljuthattak Londonba. A főváros déli részén fekvő Richmond kerületben, a Themze partján húzódó Thetys-Terras nevű hepehupás utca 5. számú háza volt az otthona. Az odalátogató régi - és új - barátokat maga főzte, pesti ízű feketekávéval és skót whiskyvel kínálta, hosszan elbeszélgetve a külföldi lét furcsaságairól. Például arról, hogy az angolul is, franciául is anyanyelvi biztonsággal tudó, fogalmazó író mennyire elvesztette a maga számára egyetlen hiteles nyelv, a magyar otthoni hangulatát. Sok mindent írt mindvégig magyarul is, angolul is, franciául is, csak éppen nem tartotta már magát olyan igazi írónak, mint akkor, amikor mindenki másnál szebben írt a magyar valóság komor képeiről.

Azután, már élemedetten, mint az élet szép ajándékát, végső játéknak - ahogy ő mondta egyszer "hazárd játéknak" - megtalálta az ifjú, új feleséget. Vele átköltözött megint Franciaországba, egy Josselin nevű bretagne-i városkába. Ott született, túl a hetvenedik évén még egy kisfia, akit már nem nevelhetett fel. 72 éves korában, 1984-ben meghalt. Lehetséges, hogy irodalmunk egyik halhatatlan klasszikusa, de már most - halála után néhány évvel - is alig tudnak róla az olvasók.


TARTALOM