Szentkuthy Miklós (26039 bytes)

SZENTKUTHY MIKLÓS
(1908-1988)

Ha az olvasó ember Szentkuthy Miklós könyveit olvassa, úgy kell szakadatlanul együtt tartania a szerzővel, mintha beszélgető társak volnának. Gyakran egyet kell érteni vele, máskor egyenest vitatkozásra ingerel, olykor még azt is kétségessé teszi, hogy valóban úgy gondolja-e, ahogy mondja, vagy egyenest ki akarja kényszeríteni belőlünk a logikai hiba felismerését. De akár együtt jár gondolatmenetünk, akár ellentmondani szándékozunk - jól érezzük lélekbeli izgalmát és saját lelkünkben azt az izgalmat, amit felébresztett. Számos esetben pedig azt se tudjuk, miféle műfaj szabályai szerint közli közlendőit. Regény-e, amely kalandos elmélkedésekbe visz? Vagy gondolatokban gazdag esszé, esetleg nagy tanulmány, amelyben azonban cselekménysorok játszódnak, érdekesen egyéni hősökkel? Ily módon, ha olvasójává szegődtünk, meglehet, hogy hosszú időn át nem tudjuk egyértelműen sem értelmezni, sem értékelni, amit mond. Egyszerre azonban - talán magunknak sem merjük bevallani - az a vélemény alakul ki bennünk, hogy nemzedékünknek ő volt a legnagyobb, legegyénibb, legeurópaibb, legvilágirodalmibb prózaírója. Noha alig-alig lehetett kijelölni helyét a műfajok térképén. Ez nem vonatkozik az egyértelműen regénynek felépített, szemléletes korképeket rajzoló, gazdag kultúrtörténeti hátterű muzsikuséletrajzaira. Ezek - a Mozartról szóló Divertimento, a Doctor Haydn és a Händel - igazi regények, a műfaj hagyományos értelmében, csak pompás nyelvezetük ad egyéni színezetet cselekményüknek is, ismeretterjesztő anyaguknak is. Ha csupán ezeket írja, akkor előkelő helye volna és maradna történelmi-kultúrtörténeti regényeket író sikeresebb, vagy elhomályosult emlékű kortársai körében: Szántó György, Koroda Miklós, Komáromi János, Vitányi János igen jó, de mégsem korszakmeghatározó múltidézéseinek sorában.

Azok a legjellemzőbb Szentkuthy-könyvek, amelyeknek nem egy-egy meghatározott, hiteles művész a hőse, úgy tűnnek, mintha ugyanannak az önábrázolásnak, önkeresésnek és a világ értelme keresésének szakadatlan regényfolyama volna. A szerző önmagát keresi akkor is, ha közben történelmi, mitológiai vagy mondabeli képzelt és hiteles egykori alakok ötvözetét vallatja vagy vall róluk. Mert Szentkuthy Miklós, az óriási ismeretekkel gazdag tudású középiskolai angol-magyar szakos tanár, olykor diákok igen kedvelt osztályfőnöke lélekben gyakorta közel érzi magát az ezer év óta néhai II. Szilveszter pápához (aki egyébként a maga korában úgyszintén igen művelt férfi volt és jó ideig nagyra becsült tanárként is működött). De ha kultúrtörténeti hitelességgel felidézi ezt a szentté avatott politikus-tudóst, némiképp az is emlékeztetni fog egy huszadik századbeli, ízig-vérig budapesti értelmiségire. Hiszen Szentkuthy nem csak azt akarja kifejteni, hogy milyenek voltak a példálózásra alkalmas hajdani emberek, hanem ezekkel a régi példákkal érthetőbbé igyekszik tenni őt magát, aki elmeséli őket.

Ez azonban csak akkor derül ki egyértelműen, ha nem csak belekóstolunk a sokszínű életműbe. Mert ha csak az indulást látjuk, nem tudjuk mi minden fog kikerekedni. Ha azonban csak a következmények egy-egy szeletével találkozunk, nem látjuk az összefüggést, hogyan is indult és merre tart az egész. A kezdet akkor volt, amikor a még kisdiák tudomásul vette, hogy milyen kábító a költészet és milyen áttekinthetetlen az az egész világ, amely ihlette ezt a költészetet. Mindezt csak a későbbi művek visszaemlékezéseiből vehetjük tudomásul. Ehhez azonban nem elegendő az alkotófolyamat kezdetét megismerni. Sőt egyenest megzavaró, ha csupán ezt ismerjük. Ez 1934-ben történt, akkor jelent meg Szentkuthy Miklós igen nagy terjedelmű regénye, a Prae. Igaz, doktori disszertációja az angol reneszánsz híres drámaíróiról már három évvel korábban napvilágot látott, akkor még családi nevén, Pfiszterer Miklósként, ez azonban csak azt adta hírül, hogy szerzője alaposan felkészült fiatal tudósa az angol nyelvnek és irodalomtörténetnek. Az irodalmi azonnali feltűnést a Prae hozta. Ezzel a könyvvel máig is csak vitatkozni lehet, megnyugtató értékelése nincs, de nem hagyja nyugodni azt, aki egyszer elolvasta, vagy akár beleolvasott, azután odavágta. A latin "prae" szócska azt jelenti: "előtt". A véghetetlen szöveg-kásahegy azt keresi, hogyan is kezdődik odakint is és idebent a tudatban is. Mint regénycímet talán így fordíthatnók magyarra: "Mindenek előtt". Ezt kergeti a szerző a szabad gondolattársítások szeszélyes útjain. Aligha kétséges, hogy James Joyce Ulysses-e volt felszabadító hatással a szépirodalom kalandjaira induló Szentkuthynak. Nagyon sok évvel később le is merte fordítani Joyce oly nagy hatású és oly vitatott főművét. (Ennek az Ulyssesnek két magyar fordítása is van: Gáspár Endréé és Szentkuthy Miklósé, egyik bravúrosabb, mint a másik... és természetesen nem is emlékeztetnek egymásra, mivel véghetetlen angol szójátékait a magyar nyelv e két bűvésze merőben más magyar szójátékokkal tette a mienkévé.) De az angol stílus ír bűvésze egy tőle merőben idegen jellem tudatmélyét tárja fel, Szentkuthy pedig magamagát kutatja a szeszélyesen kígyózó gondolatmenetekben. És alighanem az derül ki az önkutatásból, hogy - legalábbis egyelőre - valójában semmi sem érthető, ámbár egyre több jut a kutató ember eszébe.

Hosszú kitérők után ez fog folytatódni az érthetetlent egyre jobban az érthetővé közelítő vallomás, tanúságtétel, emlékidézés és igazságkeresés könyvében, amelynek a címe: Az egyetlen metafora felé. Ez először 1935-ben jelent meg, de ez bővült évtizedről évtizedre az Orpheus füzetekben, amelyekből évtizedek alatt összeállt a Szent Orpheus breviáriuma, s amely 1935-től 1983-ig, tehát csaknem fél évszázadon át készült, gazdagodott, egészült.

Közben sok mindent gondolt végig és különböző jellegű könyveket írt. Tisztelt tekintély volt, de felettébb magányos jelenség irodalmunkban. Általában érthetetlennek tekintették, de mégis érdekesnek tartották, olvasták, afféle politikától merőben idegen különcnek vélték, akik politikát igényeltek volna, de ez a különc hírnév mégis megmentette attól, hogy tiltsák különös különállását. Ő pedig bölcsen mosolyogva tűrte, ha az illetékesek afféle ütődött alaknak tartották. Bölcsessége és jó idegzete volt ahhoz, hogy szívélyes jóviszonyban legyen azokkal, akik közt idegenként élt.

Meg is tudott élni ebben az eltűrt különállásban. 1957-től kezdve mindhalálig már csak független író volt. Sokat fordított, főleg angol és amerikai szerzőktől. Zenészéletrajzain kívül olvasmányos - de mindig gondosan elegáns stílusú - regényeket épített fel festőkről és írókról is, ezek közt kitűnő életregényt Dürerről, Goethéről. Remek, kalandos-mozgalmas hangjátékokat is írt különböző kultúrtörténeti témákból. És habár sohase tartozott semmiféle irodalmi körhöz vagy csoportosuláshoz, mindenütt szívesen látták. Népszerű csevegő volt magas, nagy testű alakjával, hadaró beszédével, csapongásaival a különböző témák között. Akik fiatal kora óta ismerték, úgy gondolták, hogy évtizedek alatt sem változik. Soha nem tűnt ifjúnak, sohasem hatott öregnek. Mozgékony ember volt. Ha belelendült a beszédbe, két kézzel, nagy mozdulatokkal nyomatékosította a szavakat. Olyannak tűnt, mint aki semmiből sem csinál gondot, mintha oda se figyelne a körülötte kavargó, olykor alaposan kavargó életre. De mintha beteg se lett volna soha - legalább is így tűnt azoknak, akik úgy vélték, hogy ismerik. Ámbár alighanem csak nagyon kevesen ismerték igazán: a művész, a bölcs, az olykor bohóckodóan csevegő, sokat tudó népművelő ugyanúgy elfedte a legbelső embert, mint bravúros stílusváltozatai inkább sejtették, mint közölték, hogy valójában mit is gondol. Életművének legszentkuthybb darabjai - a Prae, az Egyetlen metafora felé és a véghetetlen Orpheus-történetek - mind újabb feladatokat adhatnak a rejtvényfejtőknek, hogy mi minden van a magában is érdekes felszínek alatt. És közben folyton jelen volt, időnként díjakkal is kitüntették: volt Baumgarten-díjas, később József Attila-díjas, végül Kossuth-díjas. Valóban végül, hiszen 80 éves korában kapta, és ugyanebben az évben meg is halt, ugyanolyan könnyed eleganciával, ahogy élt. Egy este hazament, kényelmesen leült - ahogy szokta - karosszékébe. És már halott volt.

Lehetséges, hogy valóban ő volt nemzedékének legnagyobb és legmaradandóbb magyar írója.


TARTALOM