Teleki László (22172 bytes)

TELEKI LÁSZLÓ
(1811-1861)

Teleki László vagy negyedszázadon keresztül politikai történelmünk főalakjai közé tartozott, írott életművének legnagyobbik része politikai elmélkedés és vitairat, publicisztikánk történetének fontos fejezete. Szépirodalommal csak ifjúkorában kísérletezett, és érett, irodalmilag jelentékeny, vagyis az irodalomtörténetre tartozó műve mindössze egy van: a Kegyenc című dráma. Ez azonban az egész magyar drámatörténet alighanem legvitatottabb, legproblematikusabb értékű műve, amelyet egyesek értékrendben a Bánk bán mellé, sőt olykor a Bánk bán elé állítottak (elég alaptalanul), mások értéktelen kontár munkának ítélték (még alaptalanabbul), jelentőségét korszakmeghatározónak is, jelentéktelennek is mondották; hatását túl is becsülték, alá is becsülték. Kevés olyan szakszerűen tárgyilagos bírálója volt, mint Vörösmarty, aki a dráma könyv alakban való megjelenése után részletes elemzéssel mutatott rá irodalmi erényeire és dramaturgiai hibáira. A többi kritikusa általában vagy sommásan lelkesedett érte, vagy ugyanilyen sommásan elvetette. Az mindenesetre érdekes és figyelemre méltó, hogy általában a reakciós politikai beállítottságúak (mint Szász Károly, majd Rákosi Jenő) utasították el mindenestül, és még a mi századunkban is olyan drámákhoz nagyon jól értő és politikailag a haladó polgársághoz tartozó szakemberek, mint Alexander Bernát és Hevesi Sándor taglalták a Kegyenc értékeit. Nyilvánvaló, hogy a művet sehogyan sem tudták elválasztani alkotójának politikai egyéniségétől. Teleki László pedig történelmi múltunk legvonzóbb emberi egyéniségei közé tartozik, aki forradalmibb szellemű volt Kossuth Lajosnál is, haladóbb szellemű nemzeti forradalmunk és szabadságharcunk, majd az erre következő emigrációs mozgalom egész vezérkaránál; rejtelmes halálát pedig minden haladó magyar nemzeti tragédiaként élte át. És kétségtelen hatásának nyomon követésekor azt sem szabad elfelejteni, hogy Teleki Kegyence adta a témát és a személyeket a mi korunkban Illyés Gyula azonos című tragédiájához, ez pedig felszabadulás utáni drámairodalmunk egyik legjobb - ha nem éppen a legjobb - történelmi drámája. (Illyés egyébként tragédiát írt magáról a szerzőről, Teleki Lászlóról is A különc címen.) Amikor tehát évszázadok magyar íróinak arcképvázlatait igyekszünk egymás mellé rakni, okvetlenül szembe kell néznünk Teleki Lászlóval is, még ha szépirodalmi életműve nem is több, mint ez az egyetlen és ennyire különbözőképpen megítélt dráma.

A széki gróf Teleki család nemcsak Erdély legelőkelőbb arisztokratacsaládjai közé tartozott, amely évszázadokon át adott vezető államférfiakat Erdélynek és Magyarországnak a hajdani Teleki Mihálytól - aki politikai eszméinek és terveinek elenyészésekor önpusztító szándékkal rohant bele az ellenség fegyvereibe - egészen a mi századunkban élt Teleki Pálig, aki csalódva osztályában, nem vállalta a közös becstelenséget, és miniszterelnökként 1941-ben főbe lőtte magát. Soraikból azonban számos író, tudós, kultúrpolitikus is származott. A nagy műveltség, a közügyek iránti izgatott érdeklődés, az ismeretek és gondolatok megfogalmazásának szándéka nemzedékről nemzedékre öröklődött náluk. Emlékiratírók, könyvtáralapítók, történészek, földrajztudósok követték egymást a családban. Teleki László apja, az idősb Teleki László Bessenyei nyomán felvilágosodott szellemű drámákat szerzett, öröm- és gyászalkalmakra írt költeményeivel pedig józan középhelyet foglalt el ortológusok és új szavakat gyártó neológusok között. Fiainak jó nevelést és művelődési lehetőséget biztosított. Így azután Teleki László, aki Pesten kezdte egyetemi éveit, diákként bejárhatta Nyugat-Európát, tanulhatott jogot, történelmet és irodalmat Európa legjobb egyetemein. Végül is Berlinben szerzett diplomát, és mint jogban, filozófiában, ókori és modern történelemben jártas, az ókori és különböző nemzeti irodalmakat jól ismerő fiatalember érkezett haza. S ezután is ismételten megfordult külföldön, nemcsak a korszerű politikai törekvéseket, nemcsak a világdivattá erősödő romantikát, de a legjelentékenyebb politikusokat és költőket is megismerhette. Az egyik útján összebarátkozott Victor Hugóval, aki meglepetten ismerte fel a magyar fiatalember rendkívüli műveltségét és jártasságát az ő műveiben is. Telekit pedig nemcsak a költő-drámaíró bűvölte el, hanem az ekkor már lelkesen forradalmi szellemű publicista is. Nem kétséges, hogy Teleki közvetlenül Hugótól tanulta a romantikus dráma stílusát, szerkesztő módszerét és politikai célzatosságát. De a Kegyencre közvetlenül nem az egyik vagy másik Hugo-dráma hatott.

Még a Lucrezia Borgia és A király mulat züllött közéleti-udvari képe is csak áttételesen befolyásolta a fiatal írót, amikor ókori díszletek között hazai intrikákra és hazai konkrét politikai eseményekre célzott. Teleki jól ismerte a kor egész francia romantikus drámairodalmát, és ha végiggondoljuk a Kegyenc cselekményvonalát, hőse ellentmondásos jellemét és főleg erkölcsi mondanivalóját, akkor nagyon is valószínűnek kell tartanunk, hogy a legközvetlenebb hatást Musset Lorenzaccio című tragédiájától kapta. Musset hőse az, aki lángoló zsarnokellenességével és indokolt személyes bosszúvágyával az uralkodó kegyencévé hízelgi be magát, hogy elpusztíthassa a zsarnokot. De az eszközök meggyalázzák a célt, Lorenzaccio ugyanúgy részese lesz a zsarnok bűneinek, mint Telekinél Petronius Maximus a császárénak. És amikor a bosszú beteljesedik, a bosszuló már elvesztette hozzá erkölcsi jogosultságát. Amikor a Kegyenc 1841-ben megjelent, és hamarosan felhangzott a színpadon is, a közönség a túlzásokkal teljes, igazi vadromantikus drámában készséggel vette tudomásul a lélektani képtelenségeket, az események vérgőzösségét, hiszen a körkép egy uralkodó osztály teljes züllöttségét ábrázolta, az uralkodó gonoszságáról vallott, a tirádák a liberalizmus eszméit fejezték ki, és a célzások egyértelműen utaltak az akkor közelmúltban lejátszódott Lovassy- és Kossuth-perekre. A cenzúra pedig vagy nem értette meg az ókori történetbe rejtett, illetve alig rejtett napi politikai mondanivalót, vagy talán tekintetbe vette, hogy a szerző mégiscsak gróf, aki kimondhat olyasmit is, ami tilos egy plebejusnak, sőt egy köznemesnek is.

Teleki nem olyan rutinos drámaszerkesztő, mint kortársai közül az ez időben ugyancsak Victor Hugo-típusú drámákat író Szigligeti, de mondanivalója mélyebb és haladóbb, mint a színpad ügyes mesteréé. Nyelvezete messze elmarad barátja, irodalmi pártfogója és kritikusa, Vörösmartyé mögött. De múltidézése aktuálisabb és forradalmibb, mint a nagy költőé, a hazai romantika vezéréé. Teleki drámájának igazi fő értéke a cselekménytől néha egészen elváló politikai publicisztika.

Teleki ugyanis mindenekelőtt politikus volt, ennek az egyetlen szépirodalmi művének is politika a főcélja. Többi írásában közvetlenül politizált. És életét betöltötte a haladás szolgálata. Előbb a főrendi ellenzék vezére, a Védegylet alelnöke, az Ellenzéki Kör elnöke. 1848-ban indulatosan bírálja a Batthyány-kormány határozatlan politikáját. Már 1849-ben követeli a nemzetiségek teljes egyenjogúságát. Majd őt nevezik ki a forradalmi kormány párizsi követének. (Talán azért is, hogy távol legyen - kényelmetlenül következetesebb forradalmár, mint a szabadságharc politikai és katonai vezérkara.) A bukás híre külföldön éri, az osztrák bíróság távollétében halálra ítéli, nevét bitófára szögezik. Az emigrációban ő az egyik tagja a Magyar Nemzeti Igazgatóságnak, bár Kossuthtal nemegyszer vitába száll a programok megszövegezésében. Országról országra jár a magyar ügy érdekében, reméli, hogy az osztrák-olasz-francia háború alkalmat ad a haza felszabadítására. Egy ilyen agitációs útján Drezdában a Béccsel éppen jó viszonyban levő szász kormány elfogatja, és kiadja Ausztriának. Hónapokig börtönben ül, majd váratlanul Bécsbe viszik, a császár elé. Ferenc József kegyelmet ad neki, és becsületszavát veszi, hogy hazamegy Magyarországra, és többé nem politizál. Ennek hírére Kossuth árulónak mondja, aminek híre eljut hozzá, és elkeseríti. 1861-ben azután összehívják az országgyűlést, és Teleki, mint főrend, császári meghívót kap. Úgy tekinti, hogy ezzel Ferenc József felmentette becsületszava alól, hiszen ő maga hívja a politikai testületbe. Ott azonban azonnal a szélső ellenzék vezére lesz, szembefordul Deák kiegyezést előkészítő politikájával. Ismeri Deák Ferenc elgondolását, közli, hogy vitába száll vele, és a függetlenségi küzdelem lankadatlan folytatását fogja követelni. - És a vita kezdete előtti estén főbe lövi magát.

Több mint száz éve találgatják öngyilkosságának lélektani rugóit. Ötvenéves volt, erőteljes férfi, képességeinek delelőjén, lankadatlan és rettenthetetlen harcosa a szabadságnak, egyenlőségnek, demokráciának, az ország egyik legtiszteltebb embere. Aligha megfelelő indok, hogy Kossuth egyszer árulónak mondotta, hiszen Deákkal szemben most éppen Kossuth álláspontját akarta képviselni. Mások szerint kiábrándult a nemzet vezetőiből, a külföldiekből, a hazaiakból is. Azt is mondották, hogy megoldhatatlan ellentmondásba került becsületszava és ellenzéki politikája. De még olyanok is akadtak, akik azt suttogták, hogy nem is lett öngyilkos, hanem egy Bécsből irányított kéz lelőtte. És még ma sem mondhatjuk, hogy több mint száz év után ez már mindegy. Mert talán némileg másképpen folytatódik a magyar történelem, ha annak a végül is céljavesztett országgyűlésnek két legtisztább elméjű, két legbecsületesebb, két legszélesebb látókörű vezéralakja lefolytathatja azt a nagy vitát, amelyre készültek.

Így csak rejtély maradt, így csak egy vonzó emberi arcél emléke maradt, és egy dráma maradt, amelyről többet vitatkoztak, mint egész irodalmunk bármely más művéről.


TARTALOM