Zempléni Árpád (21986 bytes)

ZEMPLÉNI ÁRPÁD
(1865-1919)

Különös, szinte érthetetlen sors jutott ki Zempléni Árpád költészetének a magyar irodalomban. Egy igazán tehetséges, kitűnően felkészült költő, aki élete néhány évében igen népszerű volt az olvasók körében, testi halálától kezdve úgy kiesik az irodalmi köztudatból, hogy nemsokára a szakembereken kívül azt sem tudják, hogy élt, és költeményeit - amelyek nemcsak irodalomszakmailag jól megcsináltak, hanem a tömegek számára is nagyon érdekes olvasmányok - évtizedszámra nem adják ki újra, nem olvassa senki. Költészetének fénykora egybeesik a Nyugat nagy kezdeti korszakával, de semmi közük egymáshoz, holott törekvéseik nem egy ponton találkoznak. A Nyugathoz képest azonban Zempléni mégis konzervatív hajdani álmok idézője. A korszak konzervatívjainak azonban ő idegen, mert túl sok köze van a modern nyugati költészethez, és ráadásul rokonszenvezik a szocialistákkal. De nem kell a szocialistáknak sem, mert a gyakorlati politikától visszahúzódó, vidéki dzsentriből lett budapesti banktisztviselő. A hivatalos kormányzatnak pedig éppen nem kell, mert szorongásosan és indulatosan hívja fel szüntelenül a figyelmet a német imperializmus veszedelmére. Mégis: élete végső évtizedében hirtelen nagyon népszerű lett, műveit újra meg újra kiadták, különböző idegen nyelvekre fordították. Hogy azután halálától kezdve egyszerre ráboruljon a teljes csönd. Előbb-utóbb igazságot kell szolgáltatni senki másra nem emlékeztető, izgalmas költészetének. Imrey Árpádnak hívták, Zemplén megyei kisnemesi családból származott; a kitűnő sárospataki és debreceni kollégiumban szerezte meg műveltsége alapjait és filozófiától nyelvészetig terjedő éhes műveltségszeretetét. Budapesten az egyetemen filozófiát tanult. És már ebben az időben kezdenek megjelenni fővárosi és vidéki lapokban versei, esztétikai tanulmányai és gondosan fogalmazott, tanulmányjellegű politikai cikkei. Következetesen akarja folytatni a negyvennyolcas hagyományú nemzeti szabadságeszméket. Így jut el demokratizmusa elméleti úton a szocializmus megértéséig. Szocialista sohasem lesz belőle, de igényli a haladó polgári erők együttműködését a munkásmozgalommal. Eszmevilága tulajdonképpen a polgári radikálisokhoz áll közel, de elkülöníti tőlük a nemesi hagyományok romantikus szeretete. Költészete is rokon az akkor már elavult romantikával. Ugyanakkor egyre többet fogad magába a modern nyugatiakból. El is kezdi fordítani többek közt Leconte de Lisle, Verlaine és Carducci költeményeit, de mellettük egy időben csak úgy árasztja a francia és olasz romantikusok és modernek, költők és prózaírók műveinek hű és formailag színvonalas fordításait. Műfordítói munkássága nem kisebb értékű, mint az ekkoriban nagyon divatos és úgyszintén a romantikához kapcsolódó Ábrányi Emilé.

Első versesköteteiben, még a múlt század végső évtizedében, inkább a formakultúra az érdekes, az egyéni hang még készülődik. De 1899-ben megjelent Kis emberek című novelláskötetéből kiderül, hogy a lélektani rezdülések éles szemű megfigyelője, ebben a műfajban az akkor még harcosan haladónak számító naturalisták rokona.

Ebben az időben élete már biztosított. A nagy filozófiai és nyelvi műveltségű költő a Magyar Földhitelintézet nevű bankvállalat levéltárosa lesz. Gondtalan, problémátlan, vezetői címmel ellátott, de intézkedési hatáskör nélküli, viszonylag jól fizetett állás. Még elegendő szabad időt is biztosít íráshoz, olvasáshoz. Élhet mindhalálig költői szenvedélyének.

Nem érdektelen, hogy legkorábbi igyekezetei közé tartozott Vajda János költői nagyságának felfedezése. Tanulmányozza Vajda életművét, és tanulmányokat ír róla. Ebben egyenest a Nyugat elődje. Vajdát igazán majd Adyék fedezik fel, és jelölik ki méltó helyét költészetünkben. A francia dekadenseket is Zempléni Árpád (és Czóbel Minka) népszerűsítő törekvései után igazi hatással csak a Nyugat építi be a hazai irodalmi kultúrába. De kétségtelen, hogy az irodalomban megjelenő Zempléni és a készülődő modern magyar költészet kezdetben egy úton jár. Olyannyira, hogy Zempléni Árpád 1901-ben megjelenő Didó című verses regényében már a későbbi Adyval rokon hangok jelennek meg.

De éppen 1908-ban, amikor a Nyugat megindul, Zempléni merőben új költői útra indul.

Egyre jobban izgatják a népek ősi mítoszai. Akárcsak valamikor Wagner, ő is felismeri (talán éppen Wagner hatására), hogy a mondavilág örökölt mozzanataival az emberi helyzetek alapvető törvényszerűségeit lehet kifejezni. Alighanem tévedtek a Nyugat körüli kortársak, amikor Zempléni mondaidézésében a romantika elkésett hajtását látták (elismerve a költő kétségtelen tehetségét). A valóság az, hogy Zempléni költői hevületében sok a rokon vonás a Vörösmarty-típusú látomásos romantikával, de mítoszszemléletében egy merőben új klasszicizálás jelenik meg: a modern életérzés kifejezése ősidőktől örökölt motívumokkal. Így költészetét a XX. század világszerte divatos mitologizmusának korai kezdeteként foghatjuk fel.

Kitűnően ismeri a világ mítoszkincsét, idővel Istár és Gilgamesz címen elbeszélő költeményt ír az akkoriban felfedezett mezopotámiai ősmítoszról is. De érdeklődése főként a magyarral rokon népek csaknem ismeretlen regevilága felé fordul. Nyelvészi és régészi alapossággal foglalkozik az osztják és vogul hősénekekkel. És 1908-ban megjelenik Bosszú című osztják mondai tárgyú elbeszélő költeménye, majd egy évvel később A kalapács ugyanebből a regevilágból. Ezek a művek olyan feltűnést keltenek, hogy amikor 1910-ben Turáni dalok címen ezeknek az ugor ősvilágot idéző költeményeknek gyűjteményes kötete lát napvilágot - olyan könyvsiker kerekedik, hogy a kiadó nem győzi újra meg újra kiadni. Zempléni egy történelmi másodpercre ünnepelt, sőt divatos költő lesz.

De ugyanebben az időben már kifejlődött benne sajátos világpolitikai álláspontja is. A bontakozó német fajelmélet torz ideológiája Zemplénit rémülettel tölti el. Nagyon is indokoltan félti nemzetét a német hódító törekvésektől, de fajelméletre fajelmélettel válaszol. Úgy látja az egész földkerekséget, mint fajok kíméletlen élethalálharcát, nem ismerve fel, hogy az állattanból vett faj fogalom nem alkalmazható az emberek közötti küzdelemre, lévén az egész emberiség biológiailag ugyanaz a faj. Úgy látja, hogy az a faj, amelyhez a magyarság is tartozik, életveszedelemben van "az árja önzés" kíméletlen ereje mellett. S minthogy képzeletvilágát betölti a rokon népek mítoszvilága, összetéveszti a nyelvrokonságot a biológiai azonossággal, és "turáni faj"-ról ír, amelynek védekeznie kell az "árja faj" ellen. Azt már nem veszi észre, mint ahogy oly sok utódja sem vette észre a későbbi emberöltők idején, hogy ezzel a fajelképzeléssel őszinte, nemzetét féltő hazafiasságát degradálta az állattan szintjére.

De Zempléni turanizmusával a későbbi fasizmus semmit sem tudott kezdeni, minthogy ez a fasizmus a német törekvések kiszolgálója volt, Zempléni turanizmusának pedig oka és tartalma a németellenesség volt. Talán Szabó Dezső, majd Kodolányi János faji alapon álló németellenességében találhatjuk meg Zempléni téveszméjének folytatását.

Zempléni Árpád azonban széles látókörű, mélységesen humánus, ősmondákat látomásosan idéző költő volt, egész emberi-művészi alkatában idegen a későbbi fasizmus embertelenségétől. Téves elméleténél sokkal fontosabb az a költői törekvés, amellyel a figyelmet a távoli rokon népek hagyományai felé fordította. A Turáni dalok után ezt a megtalált utat folytatta, haláláig még jó néhány elbeszélő költeménye jelent meg. És ez is elkülönítette a modern költészettől, amely akkoriban a líra nevében elutasította, elavultnak mondotta az epikus költészetet.

Az első világháború idején már betegeskedett, a forradalmak már kívül maradtak betegágyán, 1919-ben - ötvennégy éves korában - meghalt. Akkor sokan írtak róla, olykor itt-ott később is idézték, de az irodalomban többé nem volt jelen. Olyan magányos jelenség volt, hogy senki se vállalhatta egészen: fajelmélete elválasztotta a baloldaltól, szocializmusa a jobboldaltól, epikája a modern költőktől, modernsége a konzervatívoktól. Így hullott ki a magyar irodalomból, amelynek egyéni arculatú jelentékeny költője volt.


TARTALOM