III. FEJEZET.
Irodalmi harcz a pápaság ellen. Minoriták. Bajor Lajos. Rhensei határozatok. IV. Károly.

VII. Henrik császár váratlan halála nagy mozgalmat idézett elő Németországban. Mindazok, kik a német trónra magokat érdemeseknek itélték, arra törekedtek, hogy tekintélyöket növeljék, szövetségeseiket szaporítsák. Ezek közé tartoztak első sorban a Habsburgok, akik azonnal megragadták az alkalmat, hogy a koronát megszerezzék házuknak, melyet immár kétszer elvitattak tőlök. És remélték is, hogy czélt érnek, mert az elhalt VII. Henrik fia, János cseh király fiatalsága miatt – ekkor csak 17 éves volt – nem számíthatott sikerre.

Albertnek öt fia volt életben, kik közől a két legidősebb, Szép Frigyes és Harczias Lipót fiatalságuk virágában, erő és becsvágytól vezettetve, már Henrik életében törekedtek arra, hogy összeköttetés és szövetségkötések által a trónra való kilátásaikat növeljék. Korábban, mikor még élénk emlékezetben volt Albert szigorú kormánya, éppen e miatt mellőzték a választók: de az óta már az is feledésbe ment. Frigyes is idősebb lett – ekkor 27 éves –, vidám, szelid férfiuvá vált, teljes ellentéte atyjának és oly megnyerő külsővel birt, hogy e miatt nyerte «Szép» melléknevét. Már évekkel ezelőtt mindent elkövetett, hogy a választó fejedelmeket magának megnyerje. Még 1312-ben sikerült megnyerni a bajor Rudolf pfalzgrófot, ki Lajos testvére iránti gyűlöletből csatlakozott a Habsburgokhoz. Ottó után Felső-Bajorországot örökölte II. Lajos, Alsó-Bajorországot Henrik. II. Lajos halála után, a ki Habsburgi Rudolf leányát bírta feleségül, Felső-Bajorországot az idősebb gyermek, a gőgös, büszke Rudolf kormányozta, az anya Ingolstadtban élt; az ifjabb Lajos pedig unokatestvéreivel, Frigyes és Fülöppel Bécsben nevelkedett. Rudolf, ki Nassaui Adolf királynak volt veje, gyűlölte a Habsburgokat és az ezek között nevelkedett Lajos testvérét sem szerette. Mikor Lajos fölnevekedett és örökségét követelte, a testvérek között véres harcz tört ki, melyben Lajos nem ismert kegyelmet. Végre békével fejezték be a háborút, a mely szerint az országot közösen bírják, az idősebb bírja azonban a pfalzi grófi czímet a választói joggal.

Később Lajos meghasonlott Szép Frigyessel is, a kivel pedig gyermekkorában benső barátságot kötött, mire a következő dolog szolgáltatott okot: Ottó ugyanis halálos ágyán úgy intézkedett, hogy három kiskorú gyermekének gyámja és az országnak kormányzója Lajos legyen. A nemesség azonban ez intézkedéssel elégedetlen volt s azt akarta, hogy a gyámságot Frigyes viselje. Ez ügyet az érdekeltek egy személyes találkozáson akarták elintézni, a mely azonban azt eredményezte, hogy az eddigi jó barátok ellenségekként távoztak egymástól s az ügy eldöntését a fegyverre bízták. Lajosnak kedvezett a szerencse, ki Gamelsdorfnál fényes győzelmet aratott Frigyes fölött, a ki ekkor lemondott a gyámságról s viszont Lajos megigérte, hogy Frigyes királylyá választatása elé akadályt gördíteni nem fog (1313). E küzdelemben Rudolf is részt vett, a ki most bosszúból Frigyes mellé állott és mindent elkövetett, hogy a választó fejedelmeket Frigyesnek megnyerje. Sikerült is neki Henrik kölni érseket nagy pénzösszeggel és még nagyobb igérettel Frigyes részére vonni, szintúgy Rudolf szász és Henrik karinthiai herczeget.

De voltak hatalmas ellenségei is a Habsburgoknak. Így a luxemburgi ház, Aspelt Péter mainzi és Balduin trieri érsekek, a kik ha már nem emelhették a trónra az elhalt király gyermekét kiskorúsága miatt, de meg akarták akadályozni, hogy egy habsburgi választassék meg, a ki igen is veszélyeztetné a luxemburgok cseh koronáját. Ekkor Péter mainzi érsek a gamelsdorfi győzőre terelte a figyelmet, e tervnek megnyerte még Waldemar brandenburgi őrgrófot, a kik elhatározták, hogy Lajost emelik a trónra, kinek hatalma nem fenyegeti Csehországot és a ki a gamelsdorfi ütközetben harczképességének is fényes jelét adta.

Aspelt érsek emléke a mainzi dómban, 1320.
Mellette VII. Henrik, bajor Lajos és Cseh János, akik tőle kapták koronájukat.

Mind a két trónjelölt hadserege élén jelent meg 1314 október 18-án a választáson. Lajos a Majna bal-, Frigyes serege a jobb parton foglalt állást. Mindegyik megválasztotta a maga jelöltjét. A többséget (Mainz, Trier, Brandenburg és Csehország) Lajos nyerte, a kisebbség (Köln, Pfalz és Szászország) mindamellett megmaradt Frigyes mellett. Lajost a mainzi érsek Aachenben, Frigyest Henrik kölni érsek Bonnban koronázta meg. Így tehát Németországnak két koronás királya volt, mindegyik Habsburgi Rudolf unokája.

A kettős választásnak nyolcz évig tartó polgárháború lett a következménye, a mely alatt különösen Dél-Németország sokat szenvedett, hol a nemesség Frigyes mellett, a városok pedig Lajos mellett foglaltak állást. A Habsburgok túlnyomó hatalommal rendelkeztek, s bár Harczias Lipót szenvedélylyel vezette a harczot, győzni még sem tudtak a hadban jártasabb Lajos fölött, különösen hogy Lipót a szerencsétlen morgarteni ütközetben a svájcziak ellenében vereséget szenvedett. Frigyes azonban újabb segélyt nyert Károly Róbert magyar királytól, mire a harcz újra megindult; de ekkor sem tudott győzedelmeskedni. Végre a mühldorfi vagy ampfingi csatában, hol Frigyes nem várván be öcscsének megérkezését, osztrák és magyar seregével támadta meg ellenfelét, nemcsak csatát vesztett, hanem még maga is fogságba került (1322 szept. 28).

Ámde ekkor, mikor Lajos király már azt hitte, hogy a polgárháborút befejezte s trónját biztosította, új tényező jelent meg a küzdelemben s a helyzet is megváltozott. Harczias Lipót még ekkor sem tette le a fegyvert, sőt újabb harczra készült, a melyre bátorította őt a franczia király, új szövetségese, János cseh király és a franczia érdekeket szolgáló XXII. János pápa. Ugyanis V. Kelemen halála után két évig volt üres a pápai szék, mert az olasz biborosok olyant akartak a pápai székbe ültetni, a ki visszamegy Rómába, mig a többségben lévő franczia bibornokok olyant, a ki továbbra is Francziaországban fog székelni. Végre is X. Lajos király testvére, Fülöp herczeg befolyására Lyonban ismét (először Carpentrasban) összegyűltek a biborosok és egyhangúlag pápává választották Jakab biborost, ki XXII. János néven lépett a pápai trónra. János nemcsak franczia volt születésére nézve, hanem mint II. Károly nápolyi király gyermekeinek nevelője, később a franczia királynak több ízben követe, bizalmas embere, úgyszólván a királyi családhoz tartozott és éppen ezért remélték, hogy e nehéz viszonyok között az egyházhoz méltóan fogja viselni a hatalmat, a nélkül, hogy a franczia érdekeket sértené. Nemcsak nem sértette, hanem nagyon is előmozdította. A francziák érdekében lépett fel Bajor Lajos és a német birodalom ellen, mire Lajos király azzal adott okot, hogy a ghibellin Viscontiakat Lombardiában megvédelmezte a guelf sereg ellen, a melylyel XXII. János pápa Róbert nápolyi király szövetségében meghódítani akarta. Erre a pápa Lajost kiátkozta, a hozzá hű maradt tartományokat egyházi tilalom alá vetette, egyszersmind felujítá azt a régi Gergely-féle elvet, mely szerint a császár a pápa hűbérese. E jogát a régi tételek alapján imígy igazolta: «a római széknek joga a választást épp úgy, mint a választottakat megvizsgálni, elfogadni, sőt elvetni is.» Ennek alapján a választás jogszerűségét nem ismeri el és új választást sürget.

Bajor Lajos arany érme.
Eredeti nagyság. A berlini kir. éremgyűjteményben.
Az első oldal körirata: † LVDOVICVS: DEI. GRA: ROMANORVM: IMP.; a mezőben a szakálltalan császár a trónon, koronásan, pánczélban; balja a kétfejű sassal ékített paizson nyugszik, jobbjában a csonka kard; ez az alázatosság jelapon gazdagon diszített kereszt; a körirat: † XPC (Cristóz) : VINCIT: XPC: REGNAT: XPC: IMPERAT.

Bajor Lajos császár.
Életnagyságú dombormű vörös homokkőből; készült 1313-ban. A mainzi muzeumban.

Lajost eddigi küzdelmében – láttuk, micsoda okból – odaadóan támogatta a luxemburgi ház, élén János királylyal, a kinek eddigi győzelmét első sorban köszönhette. Az eddigi küzdelem sikere azonban arra bátorította Lajos királyt, hogy házának hatalmát elődei példájára megalapítsa. Erre a legkedvezőbb alkalmat szolgáltatta Waldemar brandenburgi őrgróf gyermektelen halála s mert kiskorú unokatestvére, Henrik, Landsberg ura is elhalt, az őrgrófság uratlan maradt. Igaz, hogy a korábbi nehéz viszonyok között Lajos király kilátásba helyezte azt, hogy János cseh királynak e birtokot át fogja engedni, a minthogy Felső-Lausitz nagyobb részét át is engedte; de most, mikor az alkalom kinálkozott arra, hogy háza hatalmát megszilárdítsa, a kisértésnek ellentállni nem volt képes, az egészet szövetségesének átengedni nem tudta. Nem kisebb megütközést keltett Prágában az, hogy Lajos leányát, Matildot, H. Frigyes Meissen és Thüringia herczegével eljegyezte, a ki korábban János cseh király leányának volt jegyese. Lajos e házassággal biztosítani akarta háza számára Brandenburg birtokát és arra törekedett, hogy új tartományát jó szomszédok övezzék. Mindezen dolgok csakhamar meggyőzték a cseh királyt arról, hogy ki az, kit egész eddig összes harczaiban támogatott, a ki sietett is eddigi foglalásait törvényesen házának biztosítani, 1324 junius 24-én tartott nürnbergi birodalmi gyűlésen a brandenburgi őrgrófságot első szülött fiára ruházván. Mindez arra bizta János királyt, hogy Lajos királytól elszakadva a Habsburgokkal kibéküljön, a kik minden Csehországról való igényükről lemondtak, Znaim városát visszaadták; ennek megfelelően János király szövetkezik velök, az osztrák elfogottak váltságdíját lefizeti.

Sem a pápa állásfoglalása, sem e szövetség meg nem ingatta Lajost abban, hogy ő Németország törvényes királya és mint ilyen a nürnbergi birodalmi gyűlésen a pápa ellenében egyetemes zsinatra hivatkozott. Ezzel szemben a pápa támaszkodott Róbert nápolyi királyra és a guelfekre, a franczia királyra, a ki Burgundiára vágyódott és végre Harczias Lipótra, a ki testvérének fogsága által elkeserítve inkább akarta IV. Károly franczia királyt, mint Lajost a német trónon látni.

E helyzetben váratlan szövetségesre talált Lajos király a minoritákban, a kik 1250-ben váltak ki a szt. Ferencz-rendből (fratres minores conventuales). A szt. Ferencz-rendben ugyanis már két, a szigorú és az enyhébb irányzat küzdött egymással s mert az elsőknek nem sikerült az egész rendet elveiknek megnyerni, fratres minores (innen minoriták) név alatt kiváltak s miután IV. Incze pápa törekvésöket helyeselte, külön renddé alakultak szt. Ferencz tanításának szigorú értelmezése alapján. Ezek az anyarendben megmaradtak és a másik kolduló-renddel, a Domonkosokkal szemben azt vallották, hogy mivel Krisztus és az apostoloknak nem volt vagyonuk, nekik sem szabad semmi földi vagyonnal bírni; a mi adomány reájok esik, az tulajdonkép a pápa, az egyház birtoka és ezek nekik csak annyit engedhetnek át, a mennyire nekik időnként szükségük van. Ez elvet a minoriták a maga ridegségében keresztülvitték s bár ez által a nép nagyrabecsülését magoknak megszererezték, de elvesztették a pápa pártfogását, mi a minoritákat annyira elkeserítette, hogy a pápa védelmezőiből ennek legelkeseredettebb ostorozói lettek, a mire különben a pápák V. Kelementől kezdve hosszú ideig elég okot adtak. Mikor pedig XXII. János pápa Lajos királylyal szemben állást foglalt, a minoriták a király pártjára állottak, s oly nagy befolyást gyakoroltak a német népre, hogy egy-két püspököt kivéve senki sem mert Lajos királylyal ellenkezni; a városok lakói pedig éppen általok lettek Lajos hiveivé.

Mindez azonban nem szüntette meg a veszélyt, mely Lajos trónját fenyegette. A helyzet eme felismerése elhatározó lépésre birta őt, a melyet a nélkül, hogy tanácsosait megkérdezte volna, meg is valósított. Minden kiséret nélkül Trausnitz várába megy, hol Szép Frigyest fogolyként őrizték és vele kibékült, a mit gyónás és együttes áldozással erősítettek meg. 1325 márczius 13-án kötött békében Frigyes lemondott a trónról, a korona-javak visszaadását megigérte; fogadta, hogy a királyt és gyermekeit mindenki, különösen a pápa ellen védelmezni fogja s Lajos király iránt hű és engedelmes leend; ha Lajos halála után Frigyes nyeri el a királyi trónt ez Lajos gyermekeinek biztosítja mindama javakat, melyeket a birodalomban birnak, első sorban a brandenburgi őrgrófságot; Szép Frigyes testvérét, Lipótot is a békére rá fogja bírni: ha pedig testvérét erre rábirni nem tudná, eskü alatt igéri, hogy junius 24-éig trausnitzi fogságába visszatér.

Szép Frigyes visszanyervén szabadságát, Bécsbe sietett, hol a nép kitörő örömmel fogadta. Pedig de szomorú volt ez a viszontlátás! Szegény felesége, az egykor szép Erzsébet, férje utáni bánatában annyit sírt, hogy könnyei megvakították. Majd pedig arról győzödött meg, hogy neki soha sem fog sikerülni testvéreit, első sorban Lipótot, a harcz abbanhagyására rábírni s így reá nézve nem maradt más hátra, mint visszatérni a fogságba. Igaz, hogy XXII. János pápa Szép Frigyes esküjét mint kierőszakoltat megsemmisítvén, érvénytelennek és nem kötelezőnek nyilvánította, sőt átok terhe alatt megtiltotta Frigyesnek, hogy a fogságba visszatérjen; Frigyes azonban, ki ily fölmentést nem kért, s mint igazi lovag el sem fogadhatott, szavához híven Münchenben Lajos király előtt megjelent. Frigyesnek e nemes magatartása lefegyverezte Lajos királyt. Azt mondják, hogy oly szeretettel fogadta Frigyest, mintha testvére lenne. Nem küldte vissza Trausnitzba, hanem a régi barátságot fölújítva, mint egykor, megosztotta vele szobáját, asztalát. Hogy Lajos így érzett, azt kimutatni csakhamar nyilt alkalom. A lengyelek beütöttek Brandenburgba s neki fia segítségére kellett sietni. A távozó Lajos Bajorország kormányát Frigyesre bízta: majd pedig 1325 szeptember 5-én szerződést kötött Frigyessel, a melynek értelmében vele, mint testvérével a birodalom kormányát megosztja.

E szerződés azonban élénk ellentmondást keltett a választó fejedelmek körében, kik a pápától fölizgatva, azt állították, hogy e szokatlan szerződés sérti a birodalmi törvényeket és sérti a fejedelmek választó-jogát. Mindez nem akadályozta Lajost meg abban, hogy 1326 január 7-én egy harmadik szerződést kössön Frigyessel, a melynek értelmében az időre, meddig Lajos király a császár-koronázás végett Olaszországban tartózkodik, a birodalom kormányát Frigyes kezébe teszi le. E szerződések által kétségtelenüI arra törekedett Lajos király, hogy veszélyes ellenfelét érdektársává tévén, a koronát szorongatott helyzetéből kiszabadítsa és a pápával megvivandó nagy harczban, a melynek színhelye Olaszország lesz, szabad kezet biztosítson magának. Bár e szerződések értékét korántsem akarjuk csökkenteni, annyi azonban bizonyos, hogy mindezeknél nagyobb hasznára vált Lajosnak Harczias Lipót váratlan halála (1326 február 28.). Alig lépett a 34-ik évbe, mikor a néhány napig tartó betegség sírba döntötte. Benne a Habsburg-ház és Szép Frigyes, kit szellemi képesség és törhetlen akaraterőben messze fölülmúlt, főtámaszát vesztette el s akkor, mikor az ifjú Henrik herczeg is elhalt, a ki Mühldorfnál oly hősiesen harczolt, Szép Frigyes lelépett a történelem színpadáról. Viselte ugyan még a római királyi címet, de már leginkább saját tartományainak kormányával foglalkozott, míg végre 1330 január 13-án ő is elhalt.

Lajos királyt amaz elhatározásában, hogy a pápa elleni harcz színhelyét Olaszországba helyezi át, csak megerősítette a ghibellinek segélykérése, a kik a guelfek által szorítva Lajosnál kerestek védelmet. Harczias Lipót halála óta Németországban nem kellett tartania ellenkezéstől s ha törzsországából, Németországból, épp úgy mint VII. Henrik, nem is vezethette a fejedelmek seregét Olaszországba, azért a császári koronának elnyerése, mely a németekre még mindig csábító volt, segítséget biztosított számára, a melyet saját erejével és a ghibellinek seregével ha egyesít, remélhette, hogy a pápaság elleni harczát győzelmesen befejezheti.

Mikor tehát Szép Frigyessel harmadik szerződését megkötötte, Trientbe ment, hova a ghibellin vezéreket tanácskozásra meghívta; innen Nürnbergbe akart menni, hogy a fejedelmekkel a birodalmi ügyeket beszélje meg. Mikor azonban Trientben a Viscontiakat, Verona, Mantua és Ferrara herczegeit és számos másokat a ghibellin érzelmű városok követeivel összegyűlve találta és mikor mindannyi gyors segélyt sürgetett és kérésük meghallgatása esetében minden lehető támogatásukat fölajánlották, a nürnbergi gyűlésről lemondott, abban a reményben, hogy a római út egymaga is meg fogja erősíteni állását Németországban és a pápai hatalmat gyökerében támadja meg. Miután tehát a Pádua fölötti birodalmi helytartóság kérdésében a Verona és Karinthia herczege között támadt viszályt rendezte, a ghibellin vezéreket nyújtandó szolgálataikért a birodalmi helytartóság tisztségével megjutalmazta, XXII. János, mint eretnek és a pápaságra méltatlan ellen vádiratot adott ki, ezzel akarván bevezetni olasz hadjáratát.

E vádirat megszerkesztésében és kiadásában nagy részök volt a minoritáknak, a kik azért, mert a pápa nem helyeselte álláspontjukat, most tanukat a legridegebben fejtették ki és a szegénység tanát kiterjesztették a pápára is. Azt állították, hogy mivel Krisztusnak és az apostoloknak nem volt vagyonuk, ezért az apostolok fejének. Péter utódjának is vagyontalannak kell lenni. Ez állítás nagy visszatetszést keltett a pápában és különösen a főpapságban, ez ellen tiltakoztak; a domonkosok pedig a minoriták elleni küzdelmet vállalták magokra. Ezzel megújult a két kolduló rendnek egymás elleni küzdelme, mely most azért vált oly nagy fontosságúvá, mert a minoriták a szegénység eszméjében azt vetették fölszínre, a mi a közép-kor reformátori irányzataiban mindenkor a leghatalmasabb fegyver volt a pápaság ellen. Mikor pedig a pápa mindazokat, a kik Krisztus utódainak teljes vagyontalanságát követelik, eretnekeknek nyilvánította, a minoriták kiválóbbjai egyesültek Lajos királylyal és megkezdték az irodalmi harczot a pápaság beavatkozása és birvágya ellen. A minorita tudósokhoz csatlakozott két párisi is, Paduai Marsilius és Giandone János, a kik műveikben – Defensor pacis – a legélesebben és a legnagyobb következetességgel támadják meg a pápaság hatalmának alapját és eredménykép kimondják, hogy a béke csak úgy következhet be, ha a világi hatalom az egyházi hatalom fölé kerül. Tantételeik közül, a melyek a későbbi eseményekre oly nagy befolyást gyakoroltak, a következőket említjük föl: 1. Az egyház törvényhozói és birói hatalma a népen és a községen alapszik, a melynek legkiválóbb képviselője a császár; 2. A papság is a községtől nyerte hatalmát, a melynek rangfokozata későbbi találmány, mert püspök és lelkész eredetileg egyenlő volt, a rangfokozati különbséget a községtől és a császártól nyerték; 3. Éppen ezért a hierarchiai hatalom megszüntethető; 4. Péternek nem volt nagyobb hatalma, mint más apostolnak, Krisztus nem rendelt az egyháznak látható főt és még az sem egészen bizonyos, vajjon Péter volt-e Rómában? 5. Csak illendőség alapján nyerte el a római püspök a primatusi jogot, a mi csak abból áll, hogy az egyetemes zsinatot összehívhatja és ennek tanácskozásait vezetheti; 6. A pápai rendeletek senkire nézve sem kötelezők; 7. A pápa csak mint a római népnek megbizottja koronázhatta meg Nagy Károlyt, nincs is arra joga, hogy a megválasztott császárt felelősségre vonja, ennek halála esetén a császárságot kormányozza, a császártól eskűt vegyen, vagy éppen hogy őt letegye; de igen a császár a pápát, mint ennek ura, leteheti; 8. A végrehajtó hatalom sem az egyházat, sem a pápát meg nem illeti, az a császáré; 9. Az egyház minden földi java a császár hatalma alatt áll, a ki a szerint, a mint azt jónak látja, birtokába veheti, mert Krisztus is a császárnak megadta az adót és magát erre kötelezettnek ismerte.

A Defensor pacis (A béke védelmezője) is mutatja, hogy az irók mily elkeseredetten és alapjában támadták meg a pápaságot és előre lehetett várni a pápa és más tudós irók részéről jövő visszahatást. 1327 okt. 23-án XXII. János pápa a Defensor pacis ellen kiadta kárhoztató itéletét és ezek szerzőit eretnekeknek bélyegezte. De már ezelőtt, 1327 ápril hóban föllépett a pápa Lajos király ellen, a ki a pápa akarata ellenére hatalmát kiterjesztette, a lengyeleket és litvánokat megtámadta, a ki Brandenburgot jogtalanul fiára ruházta, a ki ennek folytán nemcsak a koronára, hanem még akár az egyháztól, akár a császároktól nyert hűbérbirtokokra, még Bajorországra is érdemtelenné vált; azért mindezektől őt megfosztja, alattvalóit fölmenti a hűségeskü alól és kötelezi, hogy hat hó alatt a szent-szék előtt megjelenjék. Eretnekséggel vádolja még Lajost azért is, mert az egyház fejétől kárhoztatott tanokat nyilvánosan védelmezte, magáévá tette s Marsilius és János eretnekeket s ezek művét védelmébe fogadta.

A pápán kívül ünnepélyesen elitélte az említett tételeket a párisi egyetem is, ezen kívül több hittudós, a kik mindannyian a felhozott tételeknek éppen az ellenkezőjét bizonyították és vallották a Gergely-féle tanokat, mi kétségtelenné tette azt, hogy az irodalmi harczban a szélsőségek állottak egymással szemben.

Ily előzmények után 1327. ápr. 14-én Lajos megindult Trientből római útjára, «szegényesen, pénzben szűkölködve, csekély kisérettel, minthogy az egészben nem volt hatszáz lovagja»; de lelkesítve a császárság eszményétől és abban a hitben, hogy szent kötelességet teljesít, ha a németeknek a világuralmat megszerzi. Kezdetben minden fényesen bevált. A ghibellinek tömegesen csatlakoznak hozzá, és ezzel oly erőre emelkedik, mely minden ellentállást eleve elnémított. Miután Milanóban magát Italia királyává koronáztatta (máj. 31.) majd Róma ellen indult, a hova 1328. jan. 7-én Frigyes, Sziczilia ura társaságában ünnepélyesen be is vonult. Hogy pedig a pápaság császárrá való koronáztatását még ne is ellenezhesse, megvalósítja a Defensor pacis tételét, elismeri a népfelség elvét, a császári koronát a nép rendelkezésére bocsátja, mire ugyancsak a nép nevében Colonna Sciarra Lajost császárrá koronázza (jan. 17).

Bajor Lajos koronázása.
Tarlati püspök domborművű síremléke az arezzói dómban. 1327.

Ez a császár-koronázás egyedül áll a történelemben, hasonlóra nem hivatkozhattak és ily hatalmi tényt csak újabb hatalmi ténynyel lehetett volna igazolni és csak nagy tettek által lehetett volna a római nép kegyelméből született ezen új császárságot életképessé tenni. Erre azonban Lajos képtelen volt. A helyett, hogy minden erejével Nápoly ellen fordult volna, három hónapot oly intézkedések megvalósítására fordított, a melyek a császári trónt nem erősítették meg, de a kibontakozást majdnem lehetetlenné tették. Nincs ennek más magyarázata, mint az, hogy Lajost az események megtévesztették, meg az, hogy a mit elődei csak a legnagyobb erőfeszítéssel értek el, azt ő úgyszólván fáradság nélkül elnyerte. Igaz, változott az idő; de annyira mégsem, hogy a mit könnyen elért, azt nagy tettek nélkül is megtarthatta volna.

A pápa a római hírekre Lajost a legszigorúbb formák között közösítette ki az egyházból, minden méltóságától és javaitól megfosztotta, sőt a választófejedelmeket újólag is felszólította a választásra. Hogy Lajos a pápa eme föllépésének élét vegye, azon birodalmi törvényt hozta, hogy bárki, a ki eretnekségben vagy felségsértésben bünösnek találtatik, tekintet nélkül az eddigi jogszokásra, illetékes birája által elitélhető (ápr. 18.). Néhány nappal később pedig a Defensor pacis tételei közül a 7. pont alatt felhozott elvnek megfelelőleg a Capitoliumon a nép előkelői, sok pap és minorita jelenlétében itéletet mondtak D’Osa Jakab lelkész fölött, ki magát XXII. János pápának nevezi és őt simonia, eretnekség és felségsértés miatt méltóságától megfosztja; majd pedig úgy élettisztasága, mint tudománya által nagyhírü Corbarai Péter minoritát a pápai székbe emeli, a ki V. Miklós néven foglalta el a pápai trónt.

Lajos csak most gondolt a Nápoly elleni harczra. Sziczilia hajóhadától támogatva sem ért el sikert; akkor pedig, mikor Rómában elégedetlenség tört ki és más államokban is veszedelmes mozgalmak keletkeztek; mikor azt látta, hogy azok, a kik korábban az országba hívták, mennyire sietnek XXII. János pápával kibékülni, arra határozta magát, hogy a betegség által megtizedelt sereg élén elhagyja Rómát, el Olaszországot. Róma ingadozó népe a távozó Lajost és seregét gyalázó szavakkal illette, kövekkel megdobálta és örömmel fogadta a nápolyi őrséget falai közé és egy guelf népgyűlés megsemmisítette Lajos minden intézkedését s rendeleteit a hóhérral égettette el. Mikor Lajos 1330-ban német földre lépett, Olaszország reá nézve teljesen elveszett. Pápája vele menekült egész Pisáig, a hol V. Miklós magát Bonifácz gróf, Pisa urának védelme alá helyezte. Mikor azonban ez XXII. János pápával kibékült, Miklós, bár lemondott magas méltóságáról, mégis egy ideig bújdosott, hogy János pápa kezeibe ne kerüljön; végre kénytelen volt megjelenni a zsinaton, a hol kötéllel nyakában, térden állva kúszott János lábaihoz és így kért és csak így nyert kegyelmet, mire visszavétetvén az egyházba, még három évig élt Avignonban, szelid fogságban.

Lajos országába visszatérve vette hírét Szép Frigyes halálának, mi arra késztette, hogy mindenekelőtt a Habsburgokkal béküljön ki, mi János cseh király közbenjárására sikerült is. Hiába törekedett azonban arra, hogy a pápával kibéküljön, ez nem sikerült s pedig azért, mert XXII. János pápa a reá kedvezően megváltozott körülményeket arra akarta fölhasználni, hogy Lajos fölött győzelme teljes legyen. Ebben ugyan megakadályozta őt 1334-ben bekövetkezett halála, a mi a békekilátást nagyban növelte.

A conclaveban lévő franczia többség csak olyant volt hajlandó pápának választani, a ki megigéri, hogy Rómába nem tér vissza. Comminges Jakab biboros azonban, kit e föltétel alatt pápává választottak volna, azt el nem fogadta és így történt, hogy a biborosok kétharmada Fournier Jakabot választotta pápává (1334. decz. 20.), a ki XII. Benedek néven foglalta el a trónt. Ha nem is ment vissza Rómába, de azért róla nem feledkezett meg, mit építkezései és nagy adakozásai bizonyítanak. Ha franczia volt is, de figyelmét kiterjesztette az egész egyházra, az egyházi dolgokkal foglalkozott, a politikával nem szivesen: de azért mindig kérdés maradt, valjon a franczia befolyás ellen meg fogja-e tudni magát védelmezni?

Trónralépte után azonnal amaz óhaját fejezte ki, hogy a kiátkozott fejedelmekkel meg akar békülni, ha azok az egyháznak elégtételt szolgáltatnak. Erre Lajos nem is késett követséget küldeni Avignonba, a mely 1335. julius havában meg is hozta a pápa ama föltételeit, a melyek alatt a béke létrejöhet. És valóban ekkor úgy látszott, hogy ez sikerülni is fog. Mikor azonban a franczia udvar erről tudomást vett, mindent elkövetett, hogy a kibékülést lehetetlenné tegye. Sikerült is VI. Fülöpnek a bibornokok nagy részét a maga részére vonni, kik arra kérték a pápát, hogy a javíthatlan, visszaeső eretnek Lajossal összeköttetést fenn ne tartson; a franczia király pedig azt követelte a pápától, hogy az ő és Róbert nápolyi király megegyezése nélkül Lajossal békére ne lépjen. A franczia kormány valóban győzedelmeskedett is a pápa akarata fölött, mi a legjobban bizonyította, hogy a pápa még az egyházi dolgokban sem birja a teljes szabadságot, hogy az egyház érdekét a franczia érdekeknek kénytelen feláldozni.

Mikor Lajos császár erről meggyőződött, ő is megváltoztatta politikáját. 1337. jul. 13-án szövetkezett Francziaország ellen Angolországgal, melynek királya, III. Eduard, a Capet-ház kihaltakor a franczia trónra igényt emelt, azt vitatván, hogy neki a trónhoz közelebbi igénye van, mint a Valois-házból származott VI. Fülöpnek. Mindennek azonban ekkor már nem maradtak tétlen szemlélői a német fejedelmek, nem a nép sem, sem a német püspöki kar, s mindnyájan úgy vélekedtek, hogy a birodalom ily megalázását, a miben az avignoni pápaság a franczia királyság érdekében már évek óta részesíti, tovább türni nem lehet. Igazuk tudatában végre megmozdult az egész német nemzet, ennek élén Virneburg Henrik mainzi választó érsek, a kinek felhivására 1338. márczius havában a püspökök Speierben összegyűltek. E gyűlésen Lajos császár is megjelent, a ki előadta, hogy minden lehetőt megtett, csakhogy az egyházzal kibékülhessen, kész volt a pápának minden oly követelését teljesíteni, a mi által folt nem éri a trónt; de még sem sikerült a kibékülés, mert a francziák cselszövénye ezt lehetetlenné tette. Erre a német püspöki kar kezébe vette a közbenjárás szerepét és ily értelemben járult az Avignonban tartózkodó pápa elé. XII. Benedek pápa válasza természetesen tagadó volt; Lajost tünteti föl minden viszály oka gyanánt, igazságtalansággal vádolja még Németországot is, mely ennek daczára közbenjár Lajos érdekében, a ki Francziaországot háborúval fenyegeti, a mi arra készteti a pápát, hogy Francziaországot el ne hagyja. Ennél világosabban még soha sem nyilatkoztatta ki a pápaság, hogy a mit tesz, azt Francziaországért teszi.

Kétségtelen, hogy e kijelentés nagy fontosságu volt Németországra nézve és erre azok, kik ekkor a birodalom ügyeit vezették, bár azok után, mik történtek, mást nem is várhattak, mégis e kijelentésre, mely a pápaságnak és Francziaországnak egyetértő, ellenséges magatartását foglalta magában, azonnal egyek lettek abban, a mit válaszolniok kell. Ezek el is határozták, hogy a birodalom becsületét, méltóságát méltóan fogják megvédelmezni. Csak János cseh király volt az, ki nagyravágyó tervét a pápa és Francziaország által remélte kielégíthetni, a ki éppen azért, hogy Németországban szabad kezet nyerjen, még 1335-ben a keleti birtokügyek rendezése végett elfogadta Róbert Károly magyar király békebiróságát, nem csatlakozott a fejedelmekhez. 1338. jul. 15-én Oberlahnsteinban megjelentek a fejedelmek, a hol ünnepélyesen megesküdtek, hogy a birodalom fenyegetett becsületét és jogait közösen fogják megvédelmezni, a nélkül azonban, hogy kimondták volna, ki ellenében. A következő nap pedig megjelentek Renseben, hol eddig már a főpapok és más herczegek is összegyűltek, a kiknek, miután előadták a megelőző nap határozatát és azt, hogy az apostoli szék már régóta rendszeresen Németország ellen tör, ezért kijelentették annak szükségét, hogy ezen eljárásával szemben állást foglaljanak. Erre nézve újítás nem szükséges, hanem csak az, hogy a birodalom régi jogelvét új formába öntsék és ennek megfelelően kimondják: «a kit a választófejedelmek többsége római királylyá megválasztott, az e választás folytán megnyerte a királyi és a császári hatalmat, az nem szorul az apostoli szék megerősítésére, mert a császári hatalom egyedül az Istentől ered.»

E határozat a pápai követeléssel szemben nagyban megerősítette a trónt, s most már Lajos sem habozott erélyes föllépése által nyomást gyakorolni a pápasággal egyesült Francziaországra. E végből szeptemberben Koblenzben találkozott III. Eduard angol királylyal, a hol a választó fejedelmek jelenlétében VI. Fülöp franczia királyt a birodalom ellenségének nyilvánította, III. Eduardot a Rajna balpartjára birodalmi helytartóvá nevezte ki és ezzel följogosította a rajnai és a németalföldi nemeseket és városokat a Francziaország ellen viselendő háborúban részére fölhívni. Az ingatag Lajos császár azonban e határozatot nem tudta a maga részére kiaknázni, a szövetségből nem tudott a maga részére oly előnyt biztosítani, mint a milyent biztosíthatott volna. A helyett, hogy e szövetség élén megtörte volna VI. Fülöp hatalmát és ezzel kényszerítette volna a pápát a kibékülésre, Fülöp által elámítva, arra törekedett, hogy cserbenhagyva szövetségesét, a pápával való kibékülést szorgalmazza. Mihelyt azonban Fülöp elérte azt, hogy a német-angol szövetség fölbomlott, nem gondolt arra; hogy igéretét teljesítse és ezzel a rászedett Lajos még a németek neheztelését is magára vonta.

Erre Lajos császár szertelen birtokvágya is elég okot szolgáltatott. Mint láttuk, Brandenburgot már előbb adományozta Lajos fiának, a kinek hatalmát újabban egy házasság által még inkább növelte. Tirol örökösnőjének, Maultasch Margitnak 1330-ban János cseh király nyolcz éves János Henrik fiával kötött házasságát önkényüleg fölbontotta és Margitot Lajos fiával házasította össze. A korábban kötött házasság, de meg a közeli rokonság – harmadik fok – is ellene volt a második házasságnak, a melyet egyedül Lajos birtokvágya hozott létre. A pápa meg is bizta az aquilejai patriarchát, hogy e bűnös tervet meghiusítsa, és e házasságtól magát a herczegnőt is vissza akarta tartani, a mi azonban a pápának nem sikerült. Ez volt utolsó tette XII. Benedek pápának, mely után 1342. ápr. 25-én meghalt. E házasságkötés, az erőszakos birtokszerzések miatt az elégedetlenség általánossá lett Németországban, minek híre eljutott XII. Benedek utódához, VI. Kelemen pápához is, ugyanahhoz, kiknek nápolyi Johanna különösen azért, hogy a pápa pártfogását megnyerje, Avignont 80 ezer arany forintért eladta. VI. Kelemen pápa, ki a franczia rabszolgaságot az egyházra nézve teljessé tette, sietett az alkalmat Francziaország érdekében felhasználni. 1343. ápr. 12-én Prolixa retro bullájában miután bűneit fölsorolta, fölszólította, hogy három hó letelte alatt a császári méltóságot letegye, a hatalomról mondjon le és bűnbánólag térjen vissza az egyházba.

Ezzel szemben legelőször arra gondolt Lajos, hogy tiltakozzék a pápa illetékessége ellen; de erről csakhamar lemondott, midőn látta, hogy ellenségei mily nagy tevékenységet fejtenek ki ellene. Ebben különösen kitűnt János cseh király, a ki Bécsbe sietett, hogy Albert herczeget szövetségesének megnyerje; ugyanekkor fia, Károly morva herczeg a többi német fejedelmet kereste fel hasonló czélból, de épp oly sikertelenül, mint atyja. Nem is a pápa föllépése, nem is János király és fia buzgólkodása, hanem egyedül Lajos magaviselete volt az, a mely majdnem azt eredményezte, mit ellenségei elérni akartak. Minden áron ki akart békülni a pápával és erre még a franczia király közbenjárását is felkérte. A maga megalázásában a legvégső határig elment; kinyilvánította, hogy az eretnekségben és mindabban, mit neki bünül róttak föl, magát bünösnek elismeri és kész ezekért bármi elégtételt szolgáltatni, lemond a császári czímről, nem megy többé Olaszországba, a mit jogtalanul elfoglalt, visszaadja (1343. szept. 20). Ámde a pápa nem békülni akart, hanem Lajost megsemmisülve látni, mit legjobban bizonyít az, hogy a császárnak eme váratlan és szégyenletes megalázkodása sem elégítette ki a pápát, csak meglepte, zavarba hozta. A pápa három hóig várakoztatta Lajos követeit, a mikor újra, még szigorúbban, a következő föltételeket szabta eléje: kibocsátott rendeleteit a császár mindaddig fölfüggeszsze, míg a pápa azokat meg nem erősíti; a jövőben törvényeket pápai megerősítés nélkül ki nem adhat; a betolakodott, vagyis nem a pápa által kinevezett főpapokat állásukból űzze el; az egyházi állam és a pápai hübérbirtokokra főuri jogot soha se emeljen.

János cseh király pecsétje.
Eredeti nagyság. A berlini királyi titkos levéltárban.

Éppen a pápa e szertelen követelése használt Lajosnak, a ki kijelentette, hogy mindezeket a rendek megkérdezése nélkül meg nem igérheti. E végből 1344. szept. havára Frankfurtba összehívta a birodalmi rendeket, a hol a fejedelmek kijelentették, hogy a pápa újabb követelése fenyegeti a birodalom létét, javát, azért elfogadni nem lehet; a városok követei pedig nemcsak hogy ebben egyetértettek, hanem készségöket fejezték ki még arra is, hogy a fejedelmekkel egyetértve minden erejökkel megvédik a birodalom jogát, becsületét és méltóságát. És ha ezen, valamint a nyolcz nappal később tartott rhensei gyűlésen sem hoztak más határozatot, az mégis kétségen felül állott, hogy a fejedelmek, nemesek és a városok egyetértően visszautasítják a pápának minden jogtalan beavatkozását, a mit a pápa nagy intőjelnek vehetett volna. De Rhenseben Lajosnak is tudomására hozták, hogy oly uralkodó, ki a birodalmat idáig juttatta, elvesztette bizalmukat. Már ekkor a választófejedelmek többsége megegyezett abban, hogy trónüresedés esetén nem a császár Lajos fiát, hanem Károly Morvaország herczegét fogják a trónra ültetni.

Ha a birodalomban így vélekedtek is, Lajosnak azért mindez még sem vált hátrányára, csak az a kérdés, hogy ismét nem tesz-e olyant, mi által újabb visszatetszést kelt? Francziaország megint háborúban volt Angolországgal, Róbert, Nápoly királya, Lajos legveszedelmesebb ellensége elhalt, de meghalt IV. Vilmos, Hollandia ura is. Hollandiára, hogy másokat ne említsünk, úgy III. Eduard angol király, ki az elhalt Vilmosnak ifjabb nővérét birta feleségül, mint Lajos, ki az elhaltnak idősebb nővérét, Margarétát birta feleségül, emelt igényt. Az okosság azt hozta volna magával, hogy e területet engedje át az angol királynak és ezzel is ösztönözze a közös ellenség, Francziaország és a vele egyesült pápaság elleni küzdelemre. Lajos határtalan birtokvágya azonban mindezt lehetetlenné tette és nem is mérlegelvén az eshetőségeket, Holland-, Seeland- és Hennegaut, mint neje örökségét elfoglalta és ezeket az ő és Margareta felesége fiára, a kiskorú Vilmosra ruházta (1345). E foglalással azonban megsértette Vilmos örököseit, ezek között első sorban az angol királyt és a pápának újra alkalmat adott a birodalom ügyeibe beavatkozni és pedig ekkor nem is siker nélkül.

A császár ez eljárása a legnagyobb visszatetszést szülte egész Németországban és szaporította a pápa hiveinek számát, a ki már csak azért is sietett e kedvező körülményt felhasználni, mert attól tarthatott, hogy Róbert nápolyi király halála után a császár egyesülni fog Nagy Lajos magyar királylyal, ki korábbi családi szerződés értelmében Endre öcscsét óhajtotta a nápolyi trónra emelni. A két Lajosnak már esetleges szövetsége is félelemmel töltötte el a pápát: az által pedig, hogy vonakodott Endrét a nápolyi trón birtokába juttatni, még ő segítheti elő a kettőnek szövetségét, a mit pedig mindenáron meg akart akadályozni. E végből 1346. ápr. 7-én, hogy Lajos császárt legerősebb támaszától megfoszsza, Virneburg Henrik mainzi érseket, mint az egyház nyilt ellenségét, elmozdította állásából és helyébe a pápa törhetetlen hivét, a nassaui gróf Gerlachot nevezte ki; ápr. 13-án tartott ünnepélyes ülésben pedig a császárt a legborzasztóbb kitételek mellett az egyházból kiátkozta, kiközösítette a társadalomból, javaitól megfosztotta, minden hivatal viselésére képtelennek nyilvánította és megvonta tőle még a tisztességes temetést is; egyben fölhívta a választófejedelmeket az új választásra. A pápa jelöltje volt Károly, János cseh király fia (a keresztségben Venczel nevet nyert; de e nevet bérmáláskor Károlyra változtatta), a ki ugyancsak ápr. 22-én az esetre, ha a választófejedelmek által királylyá választatnék meg, a pápának minden követelését teljesíteni igérte. És valóban a választófejedelmek többsége – a mainzi, kölni, trieri érsekek, János cseh király és a szász választó – miután kimondta, hogy a trón már rég megüresedett, Károlyt, Morvaország urát, római királylyá választotta (1346. jul. 11).

Lajos bajor király törvénykönyvének első lapja, 1346.
A müncheni királyi udvari és állami könyvtárban.

Lajos éppen ekkor Tirolban az Olaszországba intézendő hadjárat tervével foglalkozott, mikor mindezek történtek. A hadjáratról lemond, e helyett a Rajna mellékére siet, ellenfeleinek tervét megrontja, majd Speierbe birodalmi gyűlést hív össze. Hogy mily sikerrel működött, legjobban bizonyítja az, hogy IV. Károly, a kit csakhamar Pfaffenkönig csúfnévvel illettek, a koronázó Aachen városban zárt ajtókra talált, csak Bonnban koronáztathatta meg magát. A birodalmi városok ismét sorakoztak az öreg császár körül, ezek példáját követte a nemesség is, úgy hogy mikor a speieri birodalmi gyűlést megnyitotta (szept.), már többséggel rendelkezett. E gyűlésen a rendek kimondták, hogy az új választás törvénytelen és érvénytelen. IV. Károly, a kit éppen az döntött meg, mi idő előtt a trónra emelte, a pápai hatalom, vak atyjával együtt VI. Fülöphöz húzódott, a kit az angolok nagy diadala Crécy mellett, ugyancsak szorúlt helyzetbe hozott. Ez ütközetben esett el János, a vak cseh király. Erre Károly visszament Csehországba, majd Tirolban akarta lábát megvetni; de innen is kiverte a császár Lajos fia, mire ismét Csehországba menekült. Itt vette a hírt, hogy Lajos császár München mellett egy medvevadászaton szélütésben váratlanul elhalt (1347. okt. 11). IV. Károlyt most sem ismerték el általánosan királynak. A bajor párt, lelkesítve az érsekségtől megfosztott Virneburg Henriktől is, miután sem III. Eduard angol király, sem Frigyes Meissen őrgrófja a jelöltséget el nem fogadta. Schwarzburgi Günthert választották ellenkirálylyá, a kit azonban IV. Károly lemondásra kényszerített. Mikor pedig ez után Schwarzburgi Günther nemsokára meghalt, IV. Károlyt általánosan elismerték királynak.