IV. FEJEZET.
A schisma. Wiklef és Husz. Törekvések az egyesítésre. A conciliumok (Pisa, Constanz, Bazel; d’Ailly Péter, Gerson János).

A megelőző századokban lefolyt nagy küzdelmek, a melyek által először megalapították a mindenható császárságot, később pedig ugyanezt a nemzeti eszmék és a pápaság segítségével megdöntötték, végeredményökben a pápai hatalom mindenhatóságát szülték. A mint azonban előbb a nemzeti eszmék küzdöttek a császári hatalom ellen, úgy most ez eszmék és az ezek szülte intézmények által megerősödött nemzeti királyságok annál is inkább fölveszik a küzdelmet a pápaság ellen, mert ez már VIII. Bonifácz személyében nem elégszik meg az egyetemes egyházzal, hanem ebben az egyetemes államot akarja a pápai fő alatt megvalósítani. Ez ellen küzdöttek, mint láttuk, a különböző államok mindaddig, míg a pápák Avignonba tették át székhelyöket, a mi által nemcsak lemondtak világuralmi nagy tervökről, hanem az egyetemes egyházra való befolyásukat is elvesztették, okot adván az egyház szétdarabolására. Ez természetes következménye volt annak, hogy a pápaság, függetlenségét elvesztvén, a franczia politikának lett uszályhordozója, ugyanakkor a többi népnek ellensége, a melyeknek szabad fejlődését ugyancsak Francziaország érdekében mindenkép megakadályozni akarta. Éppen ez volt az, mi a magyar, német és angol nép korábbi hitét megtörte és az egyház iránt bizalmatlanná tette. Korábban a pápaságnak a császárság elleni küzdelmében a népek védelmét látták és hitték is, hogy a népek érdeke kivánja meg a pápaság világhatalmát. Ezért támogatták a pápaságot, intézkedéseit jónak találták, parancsainak engedelmeskedtek, századokon keresztül panasz és habozás nélkül adóztak.

Ezt a hitet túlkapásaik által előbb megingatták, Avignonba költözködésök által pedig teljesen lerombolták a pápák s mikor a népek, a terjedő műveltség által is segítve, már nemcsak vizsgálták a pápák tetteit, hanem ezek fölött itéletet is mondtak, melyet ekkor már nem tudott elnémítani az egyházi fenyíték, sőt éppen ez szülte a vallási közönyt, a kételkedést, a melyet a görög tudomány elterjedése is lehetővé tett. S ha mindezek megteremtették is azt az eszmét, hogy a korlátlan hatalmú intézménynyé vált egyházat az egyetemes zsinaton újabb intézmények behozatala által reformálni kell, ez mindaddig nem következett be, a míg az avignoni pápák túlkapásai folytán nem vált általánossá az a vélemény, hogy ez már szükséges is. Mikor pedig e vélemény is általánossá lett, ez nem maradt meg az egyházi kérdések keretében, hanem kiterjedt minden térre. Legelőször az államira, hogy szintén elég ok volt panaszra s mert ez közelebbről érintette a népeket, azért először itt valósult meg a reform s csak azután következett a sor a vallásira, mikor az állami téren a reformvágy már eredményeket ért el, a melyek egyben biztosítékúl szolgáltak arra is, hogy az egyházi téren uralkodó visszaéléseket is meg fogják szüntethetni.

Schwarzburgi Günter síremléke a Majna-melléki Frankfurt dómjában.
Vörös homokkőből, festve és aranyozva, Restaurálták 1856.

Az avignoni pápák közől kétségtelenül XXII. János és XII. Benedek pápák voltak azok, akik tetteik által a legjobban odahatottak, hogy a reformot mindenki szükségesnek tartsa. E két pápa volt első sorban az, a ki egyházi hatalmát és tekintélyét arra használta föl, hogy más országok, különösen Németország rovására Francziaország hatalmát növeljék és neki Európában a döntő hatalmat biztosítsák; de ezzel el is érték azt, hogy mindenütt, különösen Németországban pápaellenes, nemzeti szellem fejlődött ki, a melyből később a nagy reformatió fakadt. Benedeket VI. Kelemen pápa követte (1342–1352.), a ki az által, hogy a férjgyilkos nápolyi Johannát csak külső látszatra szánt birói itélet által fölmentette a vád alól, az egyház erkölcsi alapját sokak szemében kétségessé tette, annál is inkább, mert nyilvánossá lett, hogy ennek az itéletnek ára Avignon. Rómában pedig még élénken emlékeztek a pápák egykori fényes udvarára, az általános jólétre, melyet most elhagyatottság, nyomor váltott föl, a pápai uralmat pedig Rienzi, máskép Gabrini Miklós köztársasági kormánya, mi Rómára éppen nem volt előnyös. Utóda, VI. Incze (1352–1362.) minden lehetőt elkövetett, hogy a bajokat orvosolja, hogy a visszaéléseket megszüntesse, első sorban az egyházi javadalmakat, melyek majdnem egyedül a Curiához tolakodó álláshajhászok elhelyezésére szolgáltak, eredeti rendeltetésüknek visszaadja és a kinevezéseket egyedül az egyházi téren szerzett érdemek szerint oszsza ki. Ezzel azonban nagy visszatetszést támasztott környezetében; de tápot szolgáltatott azoknak is, a kik az egyház gyökeres reformját sürgették.

Lajos bajor király síremléke a müncheni Frauenkirche falában.
Vörös márvány. Készült 1470-ben. Az alsó mezőben Ernő herczeg és fia, III. Albrecht herczeg kibékülése Bernauer Ágnes megöletése után.

Ezen nem is csodálkozhatunk, mert ha nem tekintjük is a Curia belső életét, a mit végre akkor csak a beavatottak ismertek, hanem a mit a legközönségesebb ember is látott, hallott és megitélni képes volt, ez maga is elég volt arra, hogy a reformot sürgessék. Itt első sorban kell említenünk azt a módszert, a melylyel a pápaság az országokat, népeket, magát a papságot is megadóztatta, azt a találékonyságot, a melylyel újabb és újabb czímeket kitalált, a melyek mind egyet eredményeztek, azt, hogy a keresztyénség pénze Sz. Péter pénztárába folyjon; de a mely korántsem szolgált, vagy csak a legcsekélyebb részben egyházi czélokra, hanem arra, hogy az egyházi ruhába öltözött kalandorokat gazdagítsa, a kik, mint egykoron a császárok idejében Rómában, úgy most a világ minden részéből Avignonban gyültek össze.

Miként követelték a pápák a péterfilléreket és másnemű adókat a népektől, már említettük; itt másról emlékezünk meg. VIII. Bonifácz volt az, a ki a XIV. század kezdetére teljes búcsút hirdetett azoknak, a kik Rómában Szt. Péter templomát fölkeresik. A nagy jubileum évében a világ minden részéből ezrével özönlöttek az emberek Rómába, ami nemcsak táplálta VIII. Bonifácz világhatalmi ábrándját, hanem nagy kincset is jövedelmezett a pápaságnak. Éppen a dolognak anyagi oldala birta VI. Kelemen pápát arra, hogy a száz évet leszállítsa 50 évre, s 1350-ben meg is ülte a jubileumot, mely ez időtől rendszerré vált, a mikor a búcsúról szóló tant is kifejtette az egyház, ezzel a népeket megismertette. VI. Orbán pápa (1378–1389.) pedig már a 33-ik évet tette jubileumi évvé, mert Krisztus 33 évig élt. Orbán ugyan nem élte meg a jubileum évét: de megtartotta ezt 1390-ben utóda IX. Bonifácz pápa (1389–1404.), a ki hogy segítsen azokon, kik Rómába nem utazhatnak, de teljes búcsúban részesülni óhajtanak, lehetővé tette, hogy azt tartózkodási helyeiken is elnyerhetik, ha az utazás költségét egészben vagy részben az egyháznak felajánlják. Éppen ez a magyarázat adott a legnagyobb visszaélésekre okot.

IX. Bonifácz pápa még ezzel sem elégedett meg. Régi szokás volt már az, hogy a főpapi méltóságra emeltek, nevezetesen az érsekek és püspökök, megerősítés czímén tartoztak javadalmuk egy évi jövedelmét az egyháznak felajánlani (annata benificia), míg az apátok és prépostok az úgynevezett servitia communiát vagyis kineveztetésök, illetve megerősíttetésök után járó illetményeket fizették. Ez már régi szokás volt, ezen már senki sem ütközött meg; de megütközött azon az újításon, a melyet XXII. János (1316–1334.) pápa hozott be, a mi e jövedelmet ugyancsak növelte. Behozta a rangfokozatot, a mely szerint minden megürült főpapi állást annak adományozta, a ki rangban utána következett és így tovább. Az így előlépettek mind fizették az annatát. Ezzel azonban IX. Bonifácz már nem elégedett meg, hanem bizonyos illetéket fizettetett azokkal is, a kiket ajánlott valamely magasabb állásra, vagy a kik számítottak ilyenekre. S ha most tekintetbe veszszük azt, hogy az erkölcsök lazulásával (melyre maga a pápa adott alkalmat, hogy gyakran nem arra ruházta a javadalmat, a ki az illetményt már lefizette) a magasabbra törekvés, vetélykedés, ellenségeskedés, irigység mekkora tápot nyert ez eljárásban, akkor talán el tudjuk képzelni ennek borzasztó következményeit. Ezek az egyházi adók hazánkban is megvoltak mindaddig, mígnem I. Ferdinánd király kérésére a pápaság ezekről le nem mondott. S ha még fölemlítjük azt, hogy az érseki palást után a jövedelem 5%-át kellett fizetni és a fölmentések után is kellett fizetni, a melyek a vagyonosság szerint három osztályra osztattak; hogy a megürült egyházi javak jövedelmét a betöltésig a pápák foglalták le, mit később a péterfillérekkel egyidőben töröltek el az államfők: akkor nagyban legalább megismertettük azokat az egyházi adónemeket, melyek annyi panaszra adtak okot.

Ennyi baj és visszaélés sebezte az egyházat a XIV. században. A reform követelése mind erősebb lett; de voltak számosan, a kik belátták, hogy e reform most az egyház szétszakadását vonná maga után, különösen ha külső tényező avatkoznék az egyház ügyeibe, azért ezt egészen az egyházra hagyták; e helyett a magok körében, a lelkipásztorkodás terén, a társadalomban, a papság körében törekedtek arra, hogy ki-ki hivatásának jobban megfeleljen, az egyházi szabályokat szigorubban megtartsák. Számos, egymástól különböző, de azért egy közös czélra való törekvők közől megemlítjük a beghardokat és beguinokat Belgiumban, a kik a felebaráti szeretet és a könyörületesség gyakorlására férfi- és nőtársulatokat alakítottak, melyek, mert az uralkodó egyházzal ellentétet képeztek, az inquisitio által üldöztettek is. Nagy eredménynyel működött az erkölcsi élet javításában Ekkehard domonkos szerzetes († 1329.) és ennek rendtársa, Tauler János (1300?–1361), a ki szentbeszédeiben kiméletlenül ostorozta az egyház hanyatlásának előidézőit, a ki «lelki szegénysége és alázatossága által szivrendítő hatást tett és új nyelven ösztönzött a lelki szegénységre, mint az Istenhez való igazi hasonlatosságra». Hasonlóan működött kortársa, Seusze Henrik, a ki Németország különböző városaiban példás élete és szentbeszédei, iratai által gyakorolt nagy hatást korára. Olaszországban nők: Szt. Brigitta és sienai Szt. Katalin szintén buzgón és eredményesen működtek a szigorúbb egyházi szellem felélesztésében. Eme törekvéseket azonban első sorban az jellemzi, hogy nem szálltak szembe az egyházzal és csak arra törekedtek, hogy a vallásosság ápolása által a népek nyugalmát és megelégedettségét elősegítsék. Azért ezeket általánosságban az egyház nem is zavarta, de annál szigorubban lépett föl azok ellen, a kik magát a forrást támadták, a kik a hitágazatokat vizsgálták, mert ezek voltak azok, a kik szükségesnek mondták a reformot, a kikről föltette azt, hogy ellenkező esetben Rómától elszakadnak.

Ha már most a mondottakat összegezzük, világossá válik, hogy mindez nagyrészt a pápák avignoni tartózkodásának volt szomorú következménye. A franczia királyok önkényének kiszolgáltatva, gyakran oly rendeleteket adtak ki, a melyek éppen nem voltak alkalmasak arra, hogy a tiszteletet fokozzák és a keresztyéneket az egyház feje iránt való engedelmességre serkentsék. Az avignoni tartózkodásnak tudandó be az is, hogy a magára hagyott Rómában oly szellem kapott lábra, mely távoltartotta a pápák közől még azokat is, a kik az örökvárosba visszatérni akartak. Igy V. Orbán (1362–1370.) pápa, kit IV. Károly császár 1365-ben midőn Avignonban meglátogatott, arra birt, hogy visszatérjen Rómába. V. Orbán hallgatott a tanácsra s 1366-ban a keresztyénség tudomására hozta elhatározását, mire Petrarca Velenczéből egy iratot terjesztett föl hozzá, melyben a gyászoló Róma nevében hívja őt az apostolok sírjához. Bár a franczia biborosok s maga V. Károly franczia király minden lehetőt elkövettek, hogy a pápát maradásra birják, V. Orbán 1367 ápr. 30-án még is útra kelt és okt. 16-án tartotta ünnepélyes bevonulását az örökvárosba. A következő évben IV. Károly császár is megjelent Rómában a pápa hivására, ki arra kérte a császárt, hogy védelméről gondoskodjék. V. Orbán pápa várakozása nem teljesült. A császár két hónapi ott tartózkodás után visszatért, magára hagyván a pápát, ki a forrongó országban már nem érezte magát biztonságban. Nagy Lajos királyunk ugyan fölajánlott a pápának tízezer harczost, ki azonban a franczia biborosoktól félrevezetve, ezt elfogadni nem merte, a helyett arra határozta magát, hogy visszatér Avignonba, hova 1370 szept. 24-én a franczia udvar nagy örömére meg is érkezett.

Utóda, XI. Gergely (1370–1378.) pápa a rómaiak hivására 1376-ban indult Rómába, hova 1377 január 17-én a nép örömrivalgása kiséretében bevonult. A pápa visszatértétől mindenki azt remélte, hogy az olaszországi zavarok azonnal meg fognak szünni, mi azonban korántsem következett be; de bekövetkezett az, mit kevésbbé vártak, XI. Gergely pápa 1378 márczius 27-én Rómában meghalt. Az utolsó időben betegeskedett s a halál előérzetében, a pápaválasztás megkönnyítése végett a conclave szabályait felfüggesztette és elrendelte, hogy ez esetben a szavazatok általános többsége elégséges legyen; halálos ágyán pedig aggodalomtól marczangolva intette a biborosokat egyetértésre.

Gergely halálakor 23 biboros volt, kik közűl akkor 16 tartózkodott Rómában. Ezek, 11 franczia, 4 olasz és 1 spanyol, 1378 ápr. 7-én gyültek a conclavéba. A rómaiak már előbb amaz óhajukat fejezték ki, hogy pápává Monte Casino apátját válaszszák meg, most pedig senatorukat és a 12 kerület előljáróit ama sürgős kéréssel küldték a conclavéba, hogy egy született rómait vagy legalább is olaszt válaszszanak pápává, a ki Olaszországban a békét helyreállítja, az egyházi államot újjá szervezi és Rómában lakik. E követelés mind hangosabbá lesz, zaja elhangzik a conclavéba is s ha ez nem is fenyegette a választás szabadságát, még is ennek hatása alatt és segítve a többségben lévő franczia biborosok meghasonlásától, Perignano Bertalan barii érseket választották ismételve pápává, a ki VI. Orbán név alatt már a következő nap (ápr. 10.) elfoglalta a pápai trónt és husvét ünnepén (ápr. 18.) magát meg is koronáztatta. Mindenki elismerte VI. Orbánt pápának; a Rómában tartózkodó biborosok mindannyian jelen voltak a koronázáson, hódolatukat kifejezték, egyházi ünnepélyeken segédkeztek neki, az Avignonban maradt biborosokat értesítették a történtekről és vallomást tettek, hogy a választásnál teljes szabadság és egyetértés uralkodott. Erre az Avignonban tartózkodó 6 biboros is elismerte VI. Orbánt pápának és XI. Gergely intézkedésének megfelelően utasították az Angyalvár parancsnokát, hogy a kulcsokat adja át a pápának; egyben Orbán pápa czímerét Avignonban is kifüggesztették és előtte tisztelegtek.

Erre VI. Orbán pápa azonnal hozzá fogott a bajok orvoslásához és a visszaélések megszüntetéséhez. Ebben azonban oly erélyt, határozottságot és sokszor kiméletlenséget tanusított, mi ugyancsak nagy visszatetszést keltett a biborosokban, a püspökökben, kiket a székhelyen való tartózkodásra kényszerített, mindannyit a fegyelem megújítása által, mivel e reformja a disciplinát megszigorította. A biborosok egymás után hagyták el Rómát s miután Anagniból a pápához intézett kérésöket, hogy reformjait vonja vissza, VI. Orbán elvetette, eskü alatt azt jelentették ki, hogy halálos félelem kényszere alatt szavaztak Orbánra és ismerték el pápának. A biborosok eljárása érzékenyen érintette a pápát, a ki azonban nem mondott le a reményről, hogy a békét megvalósítja, a melyet különösen szorgalmazott braunschweigi Ottó, nápolyi Johanna negyedik férje, a ki pártállásáért Dél-Olaszországot kérte. Orbán azonban ez ajánlatot nem fogadta el, mire Ottó az ellenzékhez csatlakozott, valamint Aragonia is; Anagniban pedig 13 biboros gyült össze, a kik jul. 26-án a pápához intézett levelökben kinyilvánították, hogy a pápai szék nincs betöltve, minthogy a barii érsek választása nem volt szabad, hogy az érsek hitehagyó, átkozott és csak lemondása által nyerhet bocsánatot. Aug. 2-án pedig nyilatkozatot adnak ki, melyben VI. Orbán megválasztását érvénytelennek nyilvánítják, mert a rómaiak annyira fenyegetődztek, hogy kanoni választás lehetetlenné vált és ez a hiba a három hónapos elismerés által sem javíttatott ki, mert a kényszer a választás után sem szünt meg. A biborosoknak eme állítását azonban hazugságnak mutatja egész korábbi magatartásuk s ama sok magánlevél, a melyeket korábban írtak, a melyeknek megírására őket kényszeríteni még nem is lehetett.

Hiába törekedtek számosan, ezek között IV. Károly császár, a biborosokat a további bűnös lépéstől visszatartani, hiába hozták javaslatba az egyetemes zsinat összehivását, ezt sem fogadták el, azzal indokolván ennek visszautasítását, hogy egyetemes zsinatot csak a pápa hivhat össze, pápa pedig nincs; de tulajdonkép azért vetették el e tervet is, mert jól tudták, hogy a püspökök legnagyobb része VI. Orbán pártján van. E helyett aug. 9-én egy újabb iratot adtak ki, a melyben Orbánt betolakodottnak és hitehagyottnak nevezik és nápolyi Johanna védelme alatt Fondiban tartott conclaveban 1378 szept. 20-án VII. Kelemen pápa néven ellenpápát választottak. A nápolyi királyság népe azonban nem látta szívesen az ellenpápát, a ki végre is a francziák védelme alatt 1379 jun. 10-én Marseillebe, innen pedig Avignonba ment. Ezzel a nagy szakadás (schisma, 1378–1414.) kezdetét vette, mi az egész keresztyénségre nézve annál is inkább veszedelmes volt, mert a hívek két pápa között megoszlottak, a fölött pedig, hogy egyik a másikat híveikkel együtt kiátkozta, mindannyian megbotránkoztak.

A franczia befolyás szomorú következményei már korábban nyilvánultak a reformvágyban. Különböző helyeken felléptek egyesek, a kik az evangélium szellemétől vezetve, tanulmányozták a bibliát és az egyház régi tanítását és ez által bátorítva arra határozták el magokat, hogy az uralkodó tévtanokkal szembeszállnak és az evangéliumot, megtisztítván minden salaktól, fogják hirdetni. Ezek között különösen kitünt Wiklef János, ki született Wiklefben, 1324-ben. A bölcsészetet, hittudományokat és a jogot az oxfordi egyetemen tanulta, tanítványa volt a szabad gondolkodásu Bradwardinus Tamásnak. Különös előszeretettel olvasta Aristoteles és Szt. Ágoston műveit, a mi korán tekintélyt szerzett neki bölcsésztársai előtt. Ez előtanulmány után nagy szorgalommal tanulmányozta a bibliát és az Islep canterburyi érsek által 1361-ben alapított oxfordi kollegium magistere, majd előljárója lett. A kollegiumban viszály ütött ki a világi és a szerzetes magisterek között, ez utóbbiakat elüzték, miben nagy része volt Wiklefnek, a ki már 1360-ban Róma-ellenes nézeteket vallott és nyilvánosan is föllépett a pápaság által dédelgetett kolduló barátok ellen. Islep utóda Langham Simon érsek 1365-ben a szerzeteseket az intézethez visszahelyezte, Wiklefet pedig az előljáróságtól megfosztotta, a mi ellen Wiklef Avignonba, a pápához föllebbezett. V. Orbán pápa ugyanekkor azt követelte, hogy Angolország a már 33 év óta nem fizetett hűbéradót fizesse újra, a mit III. Eduard ünnepélyesen megtagadott, a mit Wiklef is helyeselt. Ezzel Wiklef pervesztes lett Avignonban, de annál inkább megnyerte a király és a hatalmas, szabadgondolkozó János lancasteri herczeg pártfogását és ezek által védve, 1372-től már mint doktor és oxfordi egyetemi tanár, annál szabadabban hirdethette meggyőződését. 1374-ben elkisérte János herczeget a brüggei értekezletre, a melyen a megkötött franczia-angol fegyverszüneten kívül a pápa és az angol egyház között fennálló viszály is tárgyalás alá került. Wiklef ugyan semmit sem ért el, de annál jobban megismerte a Curia önzését, a mely ellen visszatérte után a legelkeseredettebb harczot kezdte meg, nem kimélve még a pápa személyét sem. A király Lutterworth lelkészévé nevezte ki (1375), mely állásában az elhanyagolt népnevelést, különösen a mi a vallást illette, karolta föl. E minőségében megtámadta a szerzetesi fogadalmat, a papi nőtlenséget, a papság erkölcsrontását és tobzódását. Azt vetették szemére, hogy tanítja; az egyháznak nincs világi hatalma, a pápát nem illeti meg az egyház koronája, és az igaztalan kiátkozás senkinek sem árthat. XI. Gergely elfogatását és megbüntetését követelte, de ez ellen megvédelmezte őt János herczeg és csak az egyházi biróság elé állították, a mely azonban megelégedett azzal, hogy több, neki tulajdonított tant enyhén magyarázott (1377 febr. 19). Ellenfelei azonban, a kolduló barátok, kiket Wiklef eretnekséggel vádolt, ebben nem nyugodtak meg, hanem irataiból és beszédeiből kiszakítottak 19 tételt és ezeket a pápához fölterjesztették. Erre XI. Gergely 1377 május 22-én kibocsátott bullájában megrótta az angol püspökök hanyagságát, és követelte Wiklef tanainak szigoru megvizsgálását, elzáratását, mi ha lehetetlen lenne, kötelezzék, hogy 3 hó alatt a szent-szék előtt megjelenjék, vallási és államellenes tanairól számolandó. De ekkor már nem élt III. Eduard, a kiskorú II. Rikárdnak pedig gyámja János herczeg volt, a ki mindezt könnyen megakadályozta.

A nagy egyházszakadás lehetővé tette reá nézve azt, hogy nyiltan fölléphessen, hirdetvén, hogy ez az egyház romlásának gyümölcse, isteni intőjel, a mely arra tanít bennünket, hogy ne bízzunk a pápákban. E tételének elfogadása érdekében 1380-ban a szentirást a latin Vulgata után angol nyelvre lefordította, hogy a nép kezébe adhassa és azt tanította, hogy a keresztyén tannak egyedüli kutforrása a Szentirás, a melyet mindenkinek a kezébe kell adni s hogy ez mindeddig nem történt meg, ez a papság bűne. Az Isten igéjének hirdetése a pap legszentebb kötelessége s hogy ezt meg is valósítsa, olyan papokból, kik semmi javadalmat el nem fogadtak és éltek abból, mit a községtől kaptak, társaságot alakított, a melynek tagjai az országot bejárták, hogy a hamisítatlan keresztyén tanokat hirdessék. Wiklef tulajdonkép ekkor lépett reformátori utjára, mikor az egyháznak a bűnbánat és bűnbocsátásról szóló tanát támadta meg. Csak az Istennek, nem pedig a papnak tett gyónás – így tanította – szükséges a bűn megbocsátásához; az egyháznak bűnbocsánatról szóló tanát istenkáromlásnak mondta; a szentek tiszteletét pedig elvetette. 1381-ben még tovább ment, megtámadta az egyháznak az urvacsoráról szóló tanát és tagadta az oltáriszentségben az átlényegülést; e helyett azt tanította, hogy a kenyér és a bor Krisztus testének és vérének csak jelképei és csak annyiban bir befolyással, a mennyiben a vallásos ember hite tényleges összeköttetést hoz létre Krisztus és a hivő között.

Az úrvacsoráról szóló tana ellen azonban föllépett Berton Vilmos, az oxfordi egyetem kanczellára és 12 oxfordi professor és doktor, kik között 8 szerzetes volt, és Berton Vilmos aláírásával ellátott rendeletben megtiltotta neki az úrvacsoráról szóló tanát az iskolában előadni. E rendelet ellen Wiklef a királyhoz fölebbezett, ugyanekkor – május 10 – egy védiratot adott ki és egy másik iratában tanát népiesen fejtegeti.

Míg Wiklef a tanszéken és az irodalom terén terjeszti újításait, a melyek már az egyház hitágazatait érintették, azalatt prédikáló társai a népet annyira izgatták, hogy az végre is az általános szabadság és az egyenlőség érdekében parasztlázadásba tört ki, a mit csak nagy nehezen és sok vér árán lehetett elnyomni. Ez homályt vetett Wiklef szereplésére és tanára egyaránt, mit nem is késtek fölhasználni. Courtney Vilmos londoni püspök, a ki midőn canterburyi érsekké neveztetett ki, 1382 május havára tartományi zsinatot hivott össze Londonba, a melyen Wiklef és prédikáló társai tanításából 24 tételt, mint téveset vagy mint eretneket kárhoztatott és e határozatot az érsek kihirdette, egyben királyi rendeletet eszközölt ki a nem képesített predikátorok és a Wiklef tanát valló oxfordi egyetemi tanárok ellen. Ez utóbbiak ez ellen tiltakoztak, hivatkozván a főiskola tanszabadságára és János lancasteri herczegnél kerestek pártfogást, a ki azonban őket elutasította, mire ezek közü1 többen meghajoltak az érsek akarata előtt. Wiklefet pedig az ugyanezen év novemberében tartott zsinat megfosztotta professori állásától, az egyetem kötelékéből kizárta, mire Wiklef visszavonult plebániájára, a hol megírta Trialogus főművét (négy kötet), melyben a személyesített Igazság, Hazugság és Okosság egymással való beszélgetésében kifejti egész tanát. 1384 decz. 28-án szélütés érte, majd 31-én meghalt. Halála után sem szünt azonban meg az egyházellenes mozgalom, melyet ő keltett életre, sőt az elterjedt Angolország határán messze túl, eljutott Csehországba is, mit elősegített az a körülmény, hogy Venczel nővérét, Annát, II. Rikárd angol király vette nőül (1381) és ez időtől fogva a két ország, de az oxfordi és a prágai egyetem is, mind sűrűbben érintkezett egymással. Igy jutott el Wiklef tana Csehországba, a hol oly erővel újította meg a mozgalmat Husz János, hogy Wiklef után őt kell tartanunk a reformáczio leghatalmasabb előhirnökének. Bár közepes tehetséggel birt, nem volt tudós, nem tanult fő, nem teremtett újat, emlékezetre méltót; de birt nemzeti érzékkel, különös tehetséggel a nemzeti érdekek terén való szereplésre. Ez emelte őt előbb a németellenes mozgalom, majd a vallási reform élére. Az a tehetség volt, mely a népet képes magával ragadni. Hogy ezt megérthessük, szükséges, hogy legalább röviden megismertessük a helyzetet.

Csehországban a műveltséget a német elem képviselte, a csehek sokkal műveletlenebbek voltak: de mert már akkor is erős volt bennök a nemzeti érzés, gyakran ellenséges indulattal viseltettek a németek iránt. Vannak ugyan, kik azt állítják, hogy a valdensesek tana is elterjedt az országban, hol maga az alapító, Valdus Péter is menhelyre talált. Annyi igaz, hogy az 1301-ben tartott prágai zsinat erélyesen föllépett úgy a valdensesi tan, mint a titkos, nem az egyház előtt kötött házasságok ellen. Maga a nép műveletlen, durva volt, maradt is, mert a III. Venczel meggyilkoltatása után (1306) bekövetkezett zavarokban a fejedelmek csak az uralommal törődtek s nem a néppel, míg végre János cseh király, a vak, pártfogásába nem vette a népet. Ő vitte keresztül, hogy a cseh egyház 1344-ben a német egyháztól különvált, a mikor a prágai püspökség érseki rangra emelkedett. Még nagyobb gonddal ápolta az ország ügyét fia, Károly, mint császár IV-ik, a ki 1348-ban Prágában egyetemet alapított, a melynek tanszékeire leginkább párisi tudorokat hívott meg. E törekvésében hathatósan támogatta a királyt a kiváló tehetségű Ernő pardubici érsek, a ki 1349-ben tartományi zsinatot is tartott az egyházi ügyek rendezése végett.

Az egyetemmel azonban IV. Károly császár nem érte el azt a czélt, mit remélt, különösen azért, mert a kolostoriskolák által nyújtott előképzettség gyarló volt és így nem tudta betölteni azt a nagy ürt, mi az egyetemet és az iskolákat egymástól elválasztotta. Épp ezért a Párisból jött tudósok kicsinylőleg tekintettek a szerzetesiskolákra, a mi maga már lehetetlenné tette az együttműködést, annál is inkább, mert a kicsinylés nemcsak a szerzeteseket keserítette el, hanem magát a cseh népet is ellenséggé tette és maga után vonta a mindenben való ellenzékeskedést. Ezt nagyban előmozdította az is, hogy az egyetemen szász, bajor, lengyel és cseh nemzetiségű tanárok voltak s mert a három első nemzetiség magát mindenkor németnek tartván, rendesen összetartott a csehek rovására, ezek nemzeti érzését még inkább izgatta. A német bölcsészek nominalisták voltak, a csehek tehát realisták lettek; a skolasztikusokkal szemben lettek mystikusok, a kikhez az apostol-testvérek is csatlakoztak. Az ellentétet nagyban növelte Milic János, a ki pietistikus társulatot alakított és követelte, hogy a lelkészszel egyetemben a világiak is naponkint járuljanak az Úr asztalához; a ki a tudományt bűnnek bélyegezte és a nép gyűlöletét is fölkeltette ellene. E szélső elvek miatt a szent-szék elé idéztetett; de még az ügy befejezése előtt Avignonban meghalt (1374). Ennek tanítványa Jannow Mátyás folytatta a megkezdett művet, a bibliát állította a legmagasabb tekintélynek és az ezzel való visszaélést az Antikrisztus megnyilatkozásának minősítette. Ezekhez csatlakoztak még mások, a kik a megindult erjedést, viszályt csak növelték.

Ily viszonyok uralkodtak Csehországban, mikor a nagy egyházszakadás bekövetkezett. II. János érsek, hogy a bajok továbbterjedését megakadályozza, erélyesen lépett föl VI. Orbán törvényes pápa mellett és több zsinati határozat által a papság és a szerzetesek életmódját szabályozta. Ezzel azonban nem ért véget a belső meghasonlás, mit újra felszínre vetett Krakói Mátyás, a ki miután a cseh papság életének árnyoldalait föltüntette, azt a kérdést vetette föl, nem lenne-e jobb, hogy ha papság és világiak méltatlanságuk tudatában az oltárszentségtől egészen visszatartatnának, vagy talán éppen ezért járuljanak az úr asztalához? Hogy mindannyian naponként járuljanak az úrvacsorához, e mellett foglalt állást Jannow Mátyás, végre 1388-ban abban állapodtak meg, hogy a világiak csak havonként egyszer áldozzanak.

E vitába beleelegyedett az egyetem is, hol heves vitákat folytattak az oltári szentség és ennek imádása fölött, hol a szélső álláspontot az egyház tanaival szemben Mentzinger János (Corpus Christi non est Deus; Humanitas Christi non est homo, nec res per se existens; Christus non est compositus ex deitate et humanitate; Nulla creatura est adoranda adoratione, qua Deus debet adorari; Hostia consecrata non est Deus) képviselte; Jakab áldozár pedig azt vitatta, hogy Szűz Mária és a szentek segítségül hívása hiábavaló és hogy ki-ki annyiszor áldozhat, a hányszor csak akar.

Midőn e kérdésekben az egyetem a cseh néppel, a világi papság a szerzetesekkel meghasonlott, Wiklef tana is elterjedt az országban, mi a mozgalmat még jobban növelte. Élére a mozgalomnak Husz János, egy földmíves család gyermeke állott, a ki 1369-ben Husinecben született s tanulmányai végeztével a prágai egyetemen 1393-ban a bölcsészet, 1394-ben a hittudományok baccalaureatusa, 1396-ban a szépművészetek magistere, végre 1398-ban mint ennek tanítója megkezdte egyetemi előadásait s e minőségében 1401-ben e kar dékánja, 1402-ben a Bethlehem-kápolna prédikátora és az egyetem rectora lett. Tanítványa Prágai (Faulfisch) Jeromos már korábban meghozta neki Wiklef könyveit, a melyekbe belemélyedt, annál is inkább, mert erre már előkészítette egykori tanára, Jannow Mátyás. Ez irányzatok által vezéreltetve első sorban arra törekedett, hogy a cseh népet, melyet szenvedélyesen szeretett és a papságot magasabb erkölcsi vonalra emelje, mit leginkább Wiklef tanainak hirdetése által vélt elérhetni. Szigorú tana azonban visszatetszést szült magán az egyetemen is, hol 1403. május 28-án szavazattöbbséggel azt határozták, hogy Wiklef 45 kárhoztatott tételét senkise tanítsa. Ez azonban nem rontotta meg Husz jó hírnevét, a mit legjobban az bizonyít, hogy ez után nemsokára Sbinkó prágai érsek őt zsinati prédikátorrá nevezte ki, Zsófia királyné pedig gyóntatójává választotta. Husz az érsek bizalmát még akkor sem vesztette el, mikor VII. Incze pápa az érseket felszólította, hogy Wiklef tételeit, különösen az átlényegűlésről szólót, ostorozza, mert ezt a tételt Husz János nem tette magáévá. De hevesen ostorozta beszédeiben a papi illetékeket, több egyházi javadalom egyesítését és másokat, a melyek már megegyeztek Wiklef tanításával. S mert mindezekben védelmezte a népet s minden beszédének volt nemzetiségi háttere, ezért minél jobban megnyerte a cseh nép szeretetét, annál veszélyesebb ellenfélnek tűnt föl a német tanárokra nézve. Hogy neki ártsanak, 1408. május 18-án az egyetem újra kárhoztatta Wiklef 45 tételét. Ehhez hozzájárult Sbinko érsek, de már arra nem volt bátorsága, hogy eretneknek bélyegezze azokat is, a kik Wiklef tanait követik, nem pedig azért, mert nem akarta a mind tudatosabbá vált cseh nemzeti szellemet korlátolni. Ezért elrendelte ugyan Wiklef iratainak elégetését; de ugyanekkor kimondta, hogy Csehországban az eretnekségnek nyoma sincs. Talán éppen a támadás és az érsek védelme vezette Husz Jánost arra, hogy Wiklef tanítását egész terjedelmében elfogadja, sőt egyes tételekkel gazdagítsa s mindent elkövessen, hogy a német tanárok hatalmát és fölényét az egyetemen megszüntesse. Ezt azonban Husz János Sbinko érsek eme támogatásával sem tudta volna keresztül vinni, ha más körülmény segítségére nem jő. Ugyanis éppen ekkor tették meg az első lépést az egyházszakadás megszüntetésére azzal, hogy a biborosok Livornóból összehívták a pisai egyetemes zsinatot, a mi Prágában még inkább kiélesítette az ellentéteket. Nevezetesen Venczel király, a zsinat eszméjének nagy barátja, hogy a pisai zsinat törekvését elősegítse, XII. Gergely pápától elállott. Vele szemben azonban a cseh püspökök továbbra is elismerték XII. Gergelyt törvényes pápának, valamint az egyetemen a három nemzetiségű tanárok is, a németek; míg a cseh tanárok semleges álláspontra helyezkedtek. Ez a helyzet a királyt, ki úgyis rokonszenvezett az újítással, a husziták érdekkörébe vezette s ezeknek sikerült is a német tanárokra neheztelő Venczelt arra birni, hogy 1409 jan. 18-án rendeletet adjon ki, a melyben az egyetem szavazati számarányát olykép változtatja meg, hogy a csehek három, a többi három nemzetiség pedig együttvéve csak egy szavazattal birjon. Ezzel az egyetemen a döntő hatalom a csehek, illetőleg Husz János kezébe került s miután fellebbezésük ez intézkedés ellen eredménytelen maradt, a német tanárok tanítványaikkal együtt elhagyják Prágát és nagyobbrészt a szomszédos Lipcsében alapított egyetemen, a többi pedig Krakó, Ingolstadt, Erfurt főiskoláiban vállal tanszéket. Ezzel Venczel legkellemetlenebb ellenfeleitől menekült meg s ha a távozó tudósok helyét nem is tudták a cseh tanárok méltóan betölteni, úgy látszott, hogy a szellemi veszteséget gazdagon kárpótolta a cseh tanárok odaadó támogatása. Ezek arra is rábirták a királyt, hogy egy második rendeletet adjon ki, a melyben eltiltja, hogy alattvalói XII. Gergely pápát elismerjék. Husz ekkor másodszor választatott rectorrá és elismeri V. Sándort pápának, a kitől azt követeli, hogy a még mindig ellenkező érseket vizsgálat alá vesse. Ez ugyan neki nem sikerült, mert az érsek a pisai zsinat által választott V. Sándor pápát elismerte. Husz János mindazonáltal nyertnek hitte ügyét és ez időtől kezdve a gyökeres reform útjára lépett.

Husz János elfogadta a Wiklef tanok legnagyobb részét, úgy azonban, hogy hittételeinek középpontjává az örökvégzet (praedestinatio) tanát tette, mely szerint az igaz egyházat a szentek képezik, a kik arra öröktől fogva kijelöltettek. Az eleve örök boldogságra kijelölt igazak az igaz egyháztól hosszasan elkülönítve nem lehetnek: míg az előre elitéltek (praesciti) soha sem voltak az igaz egyháznak tagjai. Mivel a kijelöltek meg nem romolhatnak, azért a kiátkozás senkit sem foszthat meg az üdvösségtől, senkit az egyházból ki nem zárhat. Mivel senki különös kinyilatkoztatás nélkül nem mondhatja magát az öröktől fogva kijelölt igaznak, azért senki, még a világi sem tartozik hinni azt, hogy egyházi előljárója az igaz egyház tagja. A pápa és a biborosok tartozhatnak ugyan az igaz egyházhoz, de nem mint ennek feje, mert egyedül Krisztus az egyház feje, a kőszikla, melyen az egyház épült és nincs bebizonyítva, hogy Krisztus látható főt rendelt volna a pápákban, mert a pápaság eredete a császári kegy és hatalomban gyökeredzik. Ezért a pápai bulláknak lehet hinni, de csak a mennyiben a Szentírással megegyeznek, és éppen azért minden egyesnek joga van a pápai bullát megbírálni. Péternek és általa az egész egyháznak átadott mennyország kulcsai jelentik a hatalmat a prédikálásra, a megintésre és a bűnök megbocsátására; azonban egy lelkésznek sem szabad előbb kötni vagy megoldani, mielőtt ezt az Isten nem tette meg, a kinek itéletét megelőzni nem szabad. Az apostoli szék tulajdonkép az apostolságot jelenti, mely képes az Isten törvényeit tanítani és magyarázni; a követelt engedelmesség azonban ellenkezik a Szentírással és csak a papuralom találmánya. Az a lelkész, a ki bűnnélkülinek érzi magát, a pápai és a püspöki tilalom ellenére is prédikáljon és mit se törődjön a kiközösítéssel. Minden egyházi vagy világi előljáró, a ki halálos bűnben van, tartozik állásáról lemondani. A püspökök és a lelkészek egyenlők, az ezeket megkülönböztető rangfok a pénzvágynak szüleménye. Püspök és lelkész egyenlően tartozik, miként az apostolok, az egész világon prédikálni, a mire a fölszentelés őket felavatta. De nem minden felszentelt nyerte el a Szentlelket; az uralkodó egyház papsága sem nyerte el, mert nem szegénységben és nem türelmesen hirdeti a népnek az evangeliumot; ezek prédikácziója visszaélés. Nem az egyház feje birja tanításában a csalhatatlanságot, hanem azok, kiket a Szentlélek megvilágosított, ha világiak is; az örök boldogságra kijelöltek nem tévedhetnek; ellenben az öröktől fogva elitéltek nem birják a Szentlelket, nem értik meg a Szentírást, sőt egészen más természettel is birnak. Az igazi egyház láthatatlan, a hivatottak egyháza, ehhez hasonlítva a láthatót egyháznak nevezni nem is lehet.

E tanokat és ezek terjedését azonban nem nézhette közönyösen V. Sándor pápa, a ki Sbinko érseket 1409 decz. 20-án azzal bízta meg, hogy e tanok ellen a szükséges lépéseket megtegye. A pápa eme rendeletének azonban ellene szegül az egyetem, különösen a rendelet ama részének, mely Wiklef iratainak elégetését parancsolja meg. Míg a királyt ráveszik arra, hogy a parancsot utasítsa vissza, mint a mely királyi tekintélyét sérti; addig Husz a tilalom ellenére izgató prédikácziókat tart a Bethlehem-kápolnában; junius 25-én (1410.) pedig föllebbezést terjeszt Sándor utóda XXIII. János pápa elé, a melyben az ügyek megvizsgálására és az érsek felelősségre vonására Colonna biborost kéri kiküldeni. Mindez azonban nem ijeszti meg az érseket, ki most már annál határozottabban lép föl, julius 16-án Wiklef iratait (200 kötet) elégetteti és Huszt barátaival együtt kiközösíti. Ez csak növeli Prágában a zavart, melyet Husz társai, ezek között Prágai Jeromos szítanak, a nem velük tartó papokat bántalmazzák, az érsekről gúnydalokat énekelnek. Venczel is szítja az izgatottságot az által, hogy az érseket az elégetett, nagyrészt díszkötésű művek árának megtérítésére kötelezi; Husz pedig Wiklef Trialogus művét cseh nyelvre lefordítja, a nép között elterjeszti.

A vándor prédikátorok, kiket a nép tömegesen követ, Husz tanának megnyerik a polgárságot, sőt még a nemeseket is, a mi arra birja a pápától kirendelt Colonna biborost, hogy a zavar mielőbbi lecsendesítése végett Huszt Bolognába hívja (1410). Venczel király azonban ez ellen tiltakozik és azt kívánja, hogy Husz ügye Prágában vizsgáltassék meg. S mert Husz nem is jelent meg Bolognában, ezért ügyét a pápa egy négy biborosból álló bizottsághoz utasítja, a mely Husz Jánost eretneknek nyilvánítja, az egyházból kiközösíti és tartózkodási helyét egyházi tilalom alá veszi, mire Husz az egyetemes zsinathoz föllebbez.

Sbinko érsek mindent elkövetett, hogy a szakadást megakadályozza és a királytól is kérve azt óhajtotta, vajha jelenthetné a pápának, hogy Csehországban eretnek tanokat nem hirdetnek, eretnekek nincsenek és ez alapon a kiközösítés és az egyházi tilalom megszűntetését is kérje. Erre annál is inkább hajlandó volt, mert 1411 szept. 1-én Husz János az egyetem előtt kijelentette, hogy őt hamis tanok hirdetésével igaztalanul vádolták, hogy ő igaz hivő, nem oka annak, hogy a német tanárok Prágából eltávoztak, hogy német ellenségei cselvetései miatt nem jelent meg a Curia előtt, hogy még mindig kész a vádakra felelni és ha az eretnekséget rábizonyítják, a tűzhalált elszenvedni; ha pedig ezt rábizonyítani nem képesek, vádlói égettessenek el.

De ugyanakkor írt XXIII. János biborosaihoz is, hogy az érsek őt csak azért üldözi, mert arra törekedett, hogy XII. Gergely pápa mellőzésével a pisai zsinat választotta pápa ismertessék el; az ártatlanul üldözött kéri a biborosok védelmét, egyszersmind a személyes megjelenés alól való fölmentést. Prágában pedig tovább izgatott az iratok elégetése és az ellen, hogy őt a prédikálástól eltiltották, mit az Antikrisztus irígységének mondott; tagadta a hagyományok hitelességét és a halálos bűnről szóló tanát terjesztette. Minderre az érsek panaszt emelt Venczel királynál, hogy Husz az egyezség föltételeit nem tartotta meg, oly értelmű jelentést tehát nem is küldhet a pápának, és hogy a növekedő elégedetlenség ellenében biztosítva legyen, Pozsonyba, Zsigmond magyar királyhoz, menekült, a hol 1411 szept. 28-án meghalt.

Az érsek halálával eltűnt a békének még a reménye is, mert ha valaki, úgy még most is csak ő tudta volna, mint békeközvetítő, az ellentéteket kiegyenlíteni. Ehhez járult még az, hogy most meg a pápa állott elő oly követeléssel, mi az amúgy is izgatott cseh népet a végsőig ingerelte. Hogy megszerezze nápolyi László ellen viselendő hadjárat költségeit, búcsút hirdetett, a melyet az egyházi dolgok által úgyis izgatott Csehországban is üzletileg kezeltek. Ez újabb anyagot szolgáltatott az elégedetlenségre, mi végre annyira növekedett, hogy a pápának búcsút hirdető bulláját nyilvánosan elégették; Husz, Prágai Jeromos kigúnyolták a búcsúhirdetőket, gyalázták a pápát és a püspököket; maga Husz pedig két iratot is adott ki, a melyek egyikében kikelt a búcsú, a másikban a pápai bullák ellen. Venczel, hogy az izgatottságnak határt vessen, halálos büntetés terhe alatt eltiltotta a pápa gyalázását. Hiába volt, gyalázták még a templomban is. Erre 1412 jul. 12-én a városi hatóság három, a templomban gyalázkodó ifjút elfogatott s noha Husz tiltakozott, ki is végeztette őket; de ezek holttesteit az izgatott nép, ünnepélyesen a Bethlehem-kápolnában temette el és mint vértanúkat tisztelte. A huszita-tannak voltak tehát már vértanúi is.

Mindeme körülmény arra kényszerítette XXIII. János pápát, hogy úgy a maga, mint az egyház tekintélye által a cseh ellenzéket megsemmisítse és Husz tevékenységének akár erőszakkal is véget vessen. Ezért tehát a legszigorúbb formák között az egyházból kiközösítette Husz Jánost; a helyet, hol tartózkodik, egyházi tilalom alá vetette, a hivőket fölszólította, hogy Husz Jánost vagy az érseknek, vagy a leitomysli püspöknek kiszolgáltassák, a Bethlehem-kápolnát pedig lerombolják. Erre Venczel király fölhívása folytán Husz deczemberben (1412.) valóban távozott Prágából, mire az egyházi tilalom a fővárosban megszűnt.

Bucsúlevél 1430 tájékáról.

Sbinko utóda Albik, hogy a nagy felelősségtől megszabaduljon, lemondott érsekségéről, a melyet Konrád olmützi püspök foglalt el, a ki 1413 febr. havára tartományi zsinatot hívott össze, a melyen Husz Jánost barátja, Jesenic János jogtudós képviselte. A hittudósok Husz tanai közül a szentségekről, az egyházi javakról, a hierarchiáról, a Szentírásról szólókat foglalták össze és ezeknek, mint az egyház tanításával ellenkezőknek, legszigorúbb elítélését követelték; ezzel szemben Husz barátai azt sürgették, engedtessék meg Husznak a személyes védelem és ha ez sikerül, vádlói tűzhalállal büntettessenek. Majd mások mást javasoltak, mi eleve sejtetni engedte, hogy a zsinat eredmény nélkül fog szétoszlani. Ez valóban be is következett akkor, a mikor a theologusok, látván a küzdelem eredménytelenségét, a zsinatot odahagyták.

Ez alatt Husz János nemes barátainak váraiban tartózkodva, cseh és latin nyelvű több egyházi beszédet írt, ekkor írta főművét Az egyházról. Ezenkívül számos levelet írt barátaihoz, prédikált a népnek, nem ritkán a szabad ég alatt, nagy sokaság előtt s mindannyiszor terjesztette tanait, támadta a hierarchiát s az egyház hitágazatait. Így tana elterjedt egész Csehországban, sőt Prágai Jeromos elterjesztette a szomszédos Morva- és Lengyelországban is.

Míg Husz János és társai már nem is a reform, hanem a szakadás érdekében is ennyit tettek, addig mások – mint már említettük – arra törekedtek, hogy a szakadás megszűntetésével az egyház egységét megújítsák. Ezek sorában legelőször kell említenünk Gersont, a párisi egyetem kanczellárját, ki miután látta, hogy sem XIII. Benedek, az avignoni, sem XII. Gergely, a római pápa, hatalmukat féltvén, az erre szükséges lépéseket nem teszi meg, irodalmi téren előkészítette a szellemeket a reformzsinat megtartására. Valóban neki lehet köszönni azt, hogy a Livornóban összegyűlt biborosok 1409 márcz. 25-ére a pisai egyetemes zsinatot összehívták.

24 biboros, 4 patriarcha, 80 püspök, 102 távollévő püspöknek követe, 87 apát, 200 távollevőnek képviselője, 41 perjel, a kolduló rendek generálisai, a johanniták nagymestere, 13 egyetem képviselői és vagy 300 hit- és egyházjogtudor gyűlt egybe a pisai székesegyházban. Francziaország és Angolország fényes követségek által képviseltették magokat, valamint más udvarok is; megjelentek Ruprecht császár követei is: János rigai érsek, Mátyás wormsi és Ulrik verdeni püspök.

Miután a szokásos formaságoknak eleget tettek, már másnap (26.) fölolvasták azt az iratot, a melylyel mindkét pápát a zsinatra meghívták, majd egy bizottság megjelent a székesegyház ajtajában, hogy az idézést ismételje, vajjon a két pápa vagy ezek képviselői nincsenek-e jelen? Mivel erre választ nem kaptak, a távolmaradottakat a zsinat elmakacsolta; mégis a következő (27.) és a harmadik (30.) ülésen ismételve fölhívták a pápákat, s mivel ezek még most sem jelentkeztek, őket makacsnak nyilvánították.

Huszita-vita a lengyel király udvaránál.
XV. századbeli festmény a krakkói dóm Jagello-kápolnájában; magassága 175 cm.; szélessége 170 cm.

A husvéti ünnepek után tartott első ülésen (ápr. 15.) Ruprecht aggályait 23 pontba foglalva átadták a zsinatnak, a melyben kifogásolja a biborosok eljárását, a zsinat illetékességét, különösen pedig hivatottságát arra, hogy az elismert pápával szemben az engedelmességet felmondhassa, XII. Gergely pápát maga elé idézhesse, a biborosok két testületét egyesíthesse. A követek kérdést intéztek a zsinathoz, hogy mikor szűnt meg XII. Gergely pápa lenni, minthogy le nem mondott, el nem itéltetett; hogy lehet jó czél, az egység megvalósítása érdekében egy erkölcstelen eszközt, engedetlenséget a pápa iránt, választani; lehet-e a Szentléleknek már a zsinat előtt megparancsolni azt, mit tanácsoljon (a két pápa letételét); a kik mindezt megvalósítani akarják, micsoda joggal nevezik szakadároknak azokat, a kik a pápának fogadott hűséget megtartják; mint lehet az egységből azért kilépni, hogy másokat egyesítsenek; miként lehetnek a bevallott ellenségek, mint az elszakadt biborosok és számos zsinati tagok, bírák; lehet-e kételkedni a pápa törvényszerűségében, a nélkül, hogy az általa kinevezett biborosok törvényszerűségében kételkednének?

A zsinat azonban igen jól tudta, hogy Ruprecht mindeme kifogásainak alapja nem egyházi, hanem politikai tekintet, az, hogy mivel a zsinat Venczel királylyal szövetkezett, azért ellenzi Ruprecht; ezért azt a választ adták a követeknek, hogy aggályaikat adják be írásban s akkor majd felelnek reá. Ezt azonban a követek nem tették meg, hanem miután a pseudo-zsinat minden határozata ellen tiltakoztak és hivatkoztak a törvényesen összehivandó egyetemes zsinatra, eltávoztak. A czél azonban, a mire a zsinat törekedett, igen alkalmas volt arra, hogy a reform barátainak reményét emelje. Ugyanis elfogadta Gerson által kimondott azon elvet, hogy az egyház, mert Krisztus alapította, még a pápa nélkül is bir létjogosultsággal; s ez alapra támaszkodva, maga elé idézi a két pápát s mert ezek nem jelentek meg, a pápaságtól őket megfosztja (jun. 5).

Bronz dombormű a Szent Péter templom egyik kapuján. Részlet egy császári koronázásról.
A XV. század első felében szokásos lovagi ruházat mintája. A hat lovag, kiknek elseje kardot tart, valószinüleg a császár mögött állott, lánczpánczélt viselnek s a fölött hosszu ujju ruhát, s ezen fölül prémes felsőruhát tág karnyiláiefet Simone di Bardi mintázta 1439–1447. között.

Ezzel ugyan még nem oldották meg a legnehezebb feladatot, a melylyel a biborosok még akkor sem voltak tisztában, mikor ünnepélyes esküvel magukat arra kötelezték, hogy az új pápa, a kinek megválasztására most készültek, a zsinatot mindaddig feloszlatni nem fogja, míg az óhajtott reformot meg nem valósítja. Ez volt a későbbi zsinatoknak is a gyöngesége, mert a pápa minden reformnak született ellensége és hogy az egyházi téren behozandó újításokat mindenáron törekedni fog megakadályozni. Így történt ez most is, a midőn 1409 jun. 26-án Philargi Pétert, a tiszta erkölcsű, eszes, az államügyekben jártas milanói érseket választották pápává, ki V. Sándor nevet vett föl, a ki az első percztől fogva arra törekedett, hogy a reformtörekvései által reá nézve kellemetlen zsinattól megszabaduljon. Azon ürügy alatt, hogy az életbe léptetendő reformok előmunkálatokat igényelnek, a zsinatot három évre elnapolta. Ez a körülmény Ruprechtnek adott igazat, mert a pisai zsinat nemhogy nem szüntette meg a szakadást, hanem még növelte, mert XII. Gergely, XIII. Benedek mellett V. Sándor harmadik pápája volt az egyháznak s most már nem két, hanem három pápa vetélykedik az elsőbbségért és mindama visszaélések, a melyek a kettős pápák alatt már elviselhetetlenné váltak, még növekedtek is. E bajon mitsem segített V. Sándor pápának 1410 máj. 5-én bekövetkezett halála, mert ennek helyébe XXIII. Jánost választották pápává (máj. 17-én) és így az egyháznak ismét három pápája volt.

Zsigmond király pecsétje.
A berlini királyi titkos állami levéltárban.

Növelte még a veszedelmet az, hogy János pápa éppen nem állott azon az erkölcsi magaslaton (Arezzoi Leonard így jellemzi: «a világi dolgokban hatalmas férfi, a lelkiekben azonban éppen semmi, majdnem tudatlan»), a melyen magas állása és a körülmények megkivánták volna, és ha nem is volt annyira romlott, a milyennek ellenségei festik, de az bizonyos, hogy világi érzelmü, az anyagiakat hajhászó, ravasz, aggálynélküli politikus, inkább katona, mint pap volt, kit korábbi élete az egyházi szellemtől elidegenített. Egy elszegényedett nápolyi nemes családnak, családi néven Cossa Baltazárnak volt sarja; azt mondják, hogy fiatal éveiben tengeri rabló volt, majd Bolognába ment, hol mint diák hosszabban tartózkodott, a nélkül azonban, hogy az egyetemen valamit tanult volna. Majd katona lett s e téren szerzett érdemei jutalmául IX. Bonifácz kamarássá nevezte ki; 1402-ben biboros diakonus lett, Bolognában pápai követ, mint ilyen okosságának, tetterejének, de pénz- és nagyravágyásának is számtalan jelét adta; e mellett hálátlan volt, XII. Gergely pápa elleni összeesküvésnek Cossa volt a lelke, a kit ezért XII. Gergely pápa a romlottság fia és istentelenség növendékének nevezett (1409 decz. 14). V. Sándor pápa teljesen hatalma alatt állott, kinek halála után a conclavet is annyira befolyásolta, hogy őt kellett megválasztania. Ily körülmények között választották meg tehát Cossa biboros-diakonust máj. 17-én pápává, a kit miután máj. 24-én pappá szenteltek, 25-én XXIII. János néven pápává avattak és koronáztak.

Zsigmond király ezüst garasa.
Eredeti nagyság. A berlini királyi éremgyüjteményben. Az előlapon a koronás király képe, országalmával és karddal. Körirata: † SIGISMVNDVS. ROMANORV. REX. – A hátlapon egyszerű, nagy, a köriratot átszelő kereszt, s két sorjával a körirat: BNDICT’ Q’ VENIT I’ NOIE’ DNI (Benedictus qui ve Dominu) MONETA † TRE MONiensis. (Dortmund).

Ily viszonyok uralkodtak akkor, mikor Ruprechtnek 1410 május 18-án bekövetkezett halála után Zsigmond magyar király választatott meg német császárrá (1410–1437), ki legfontosabb császári teendőjének ismerte a nagy egyházszakadás megszüntetését. Azonnal hozzá is fogott e feladat megoldásához és sikerült is neki János pápát a tervnek megnyerni, ki részint azért, hogy a császár támogatását Nápoly ellen megnyerje, részint, hogy a pisai zsinat határozatának eleget tévén, magának a pápaságot biztosítsa, 1412 ápr. 1-ére Rómába egyetemes zsinatot hívott össze.

Úgy látszott, hogy ez a pápa hasznosabb szolgálatot fog tenni az egyháznak, mint azok, a kik a szó nemesebb értelmében is pápák voltak. Legelőször is 14 kiváló és nagytekintélyű férfiút, ezek között d’Ailly Pétert, nevezett ki biborossá, hogy ezzel mintegy biztosítsa az egyházra nézve szükséges reformot; majd békére lép Nápoly uralkodójával, ki ennek folytán XII. Gergelytől támogatását megvonta. Zsigmond császár pedig XIII. Benedeket törekedett lemondásra birni, a miért őt személyesen is meglátogatta Aragoniában s ha nem is tudta lemondásra birni, de kieszközölte a világi hatalmasságok amaz igéretét, hogy az egyetemes zsinat által választandó pápát, bárki legyen is az, el fogják ismerni.

Mindenütt, különösen Francziaországban, hol a papság 1412. év elejétől sűrűn tartott gyűléseket, a melyeken a javaslatokat megvitatták, szorgosan készültek a zsinatra, mégis csak kevés főpap érkezett Rómába, úgy hogy János pápa kénytelen volt a zsinatot többször elnapolni; végre 1413 márczius hóban egész deczemberig napolta el. Nem is folytathatták Rómában, mert még májusban László Nápoly királya sereggel támadt a pápai birtokra, magát Rómát is elfoglalta, a honnan a pápa bibornokaival a legnagyobb gyorsasággal kénytelen volt menekülni. László király Rómában mindent elkövetett, hogy Jánost egész Olaszországból kiszorítsa, viszont a pápa arra törekedett, hogy a fejedelmeket, ezek között első sorban az Észak-Olaszországban időző Zsigmond császárt megnyerje védelmére. Az eddig történtek kétségtelenül egyet bizonyítottak, azt, hogy a bizonytalan politikai helyzet miatt Róma nem alkalmas hely egyetemes zsinat tartására. Zsigmond meg is igérte a pápa védelmét, de csak ama föltétel alatt, ha a pápa megegyezik abban, hogy az egyetemes zsinat Konstanzba hivassék egybe. A pápa nem szivesen ugyan, de engedett és így Zsigmond császár már 1413 okt. 30-án küldte szét a constanzi egyetemes zsinatra szóló meghívókat; erre meghívta XII. Gergely és XIII. Benedek pápákat is. Végre 1413 decz. 9-én XXIII. János pápa is szétküldte meghívó bulláját, a melyben az egyetemes zsinat napját 1414 nov. 1-ére teszi.

XXIII. János pápa bevonulása a konstanzi zsinatra.
Richentali Ulrik krónikájából, mely 1417 tájáról való. A konstanzi városi könyvtárban.

Hogy mily nagy volt az érdeklődés, legjobban igazolja a megjelentek nagy száma. XXIII. János pápa és a császáron kívül megjelent 33 bibornok, 5 patriarcha, 47 érsek, 145 püspök, 93 felszentelt püspök, 500-nál több apát, a 37 egyetem 2000 képviselője, a távollevő királyok és más uralkodók 83 képviselője, 71 herczeg és fejedelem, 141 gróf, 71 báró, 1500 lovag, a birodalmi városoknak 472 követe, más városoknak 352 képviselője és a megérkezettek kisérete, nem kevesebb, mint 72 ezer ember, a kiváncsiak nagy tömege, úgy hogy a megérkezettek száma a százezeret meghaladta. Mindannyi között leginkább kitűnt d’Ailly Péter, kit bibornoki méltósága sem tartott vissza az egyházba becsúszott romlottság ostorozásától, és Gerson János, a párisi egyetem nagyhírű kanczellára (doctor christianissimus), ki irataiban (De auferibilitate papae ab ecclesia; De modis uniendi ac reformandi ecclesiam in concilio universali) az újítás vezérelveit már eleve kijelölte.

A zsinat három czélt tűzött ki maga elé, u. m. a szakadás megszűntetését, causa unionis; az egyháznak főben és tagjaiban való reformját, causa reformationis in capite et in membris; és Husz szakadár tanainak megítélését, causa fidei.

Zsigmond császár ünnepélyes menete Konstanzban, a pápa által neki ajándékozott arany rózsával.
Richentali Ulrik krónikájából. A konstanzi városi könyvtárban.

Mielőtt a zsinat megkezdhette volna ama kérdések tárgyalását, a miért tulajdonkép összegyűlt, tisztába kellett hozni, mily viszonyban van az elnapolt pisai zsinathoz, valjon ennek folytatása csupán, vagy egészen új zsinat? XXIII. János pápa azt kivánta, hogy a constanzi zsinat a pisainak folytatásául tekintessék, mit ha e zsinat elfogad, az ő törvényes pápaságához még szó sem férhet. Azonban sem multja, sem eddigi ténykedésével nem tudta a pápa a reformpártot leszerelni, a mely épen azért kimondta, hogy a mostani zsinat nem folytatása a pisainak. E kérdéssel azonban egy másik is összefüggött, mi a zsinat reformmunkáját eleve kétessé tette; nevezetesen a zsinaton legnagyobb számban az olasz papok jelentek meg, a kik első és legsürgősebb teendőnek Husz tanai megitélését vallották, minden mást pedig szivesen mellőztek volna. Ha tehát a zsinati tagok fejenkénti szavazattal bírnak, akkor a túlsúlyban lévő olaszok minden reformtörekvést meghiusítanak. E fontos kérdésben a reform barátai győztek, midőn azt határozták, hogy nemzetek szerint fognak szavazni, vagyis a megjelent négy nemzet mindegyike, a franczia, angol, olasz, német, 1-1 szavazattal bír. Így biztosítva volt a reformot óhajtó franczia, angol, német nemzet túlsúlya, a min az sem változtatott sokat, hogy a később megjelent spanyolok is egy szavazatot képviseltek. E siker újabbra bátorította a reformpártot. Kimondta a zsinat, hogy a biborosok képezzenek továbbra is egy különleges testületet, de különös előjoggal ne bírjanak, hogy ily előjogra támaszkodva a reformokat meg ne akadályozhassák.

E határozatok elfogadása után a zsinati tagok nemzetiség szerint külön tanácskoztak és szavazták meg a javaslatokat; összes ülés ennek folytán ritkán és csak akkor tartatott, mikor az alosztályok javaslatát a nemzetiség szerint tanácskozók gyülekezete elfogadta és az összülésen határozatát csupán ünnepélyesen kijelentette, szavazatát leadta.

Hogy a szakadást megszüntethessék, és hogy az óhajtott reformokat is megvalósíthassák, ezért a zsinati atyák között mind népszerűbbé vált az, mit d’Ailly Péter a legszükségesebbnek mondott, hogy a három pápa mondjon le, ha ezt nem teszik meg, fosztassanak meg a pápaságtól. Ezt Filastre biboros még azzal toldotta meg, hogy Jánosnak az ügy érdekében becsületbeli dolga lemondani. Ámde János pápának voltak barátai is, a kik ugyancsak védték ügyét és a szakadás kérdését nem János lemondásával, hanem ennek megtartásával akarták és hitték megoldhatni. Nem alaptalanul kérdték, hogy ha Krisztusnak két hamis Messiás ellenfele támadt volna, akkor csupán az egység érdeke miatt Krisztusnak is le kellett volna mondania? Ha beszélnek a jó pásztorról, a ki életét adja nyájáért: akkor ne feledkezzenek meg a bérenczről sem, a ki a farkas közeledtekor elfut. János pápa összegyüjtötte a nyájat, az egyház bajainak orvoslására, úgy látszik azonban, hogy a farkasok prédájává válik.

Mindeme dolgok azon veszélylyel fenyegették az egyházat, hogy a mint a pisai zsinat egy harmadik, úgy most eme zsinat egy negyedik pápát fog adni az egyháznak. De még e veszély sem riasztotta vissza az újítás barátait, a kik elhatározták, hogy szép szóval vagy hatalommal véget vetnek a hármas pápaságnak, mit midőn XXIII. János pápa megtudott, Frigyes osztrák herczeg védelme alatt álruhában Konstanzból megszökött, tiltakozását hagyván hátra a zsinat minden határozata ellen. Ez időtől fogva a zsinat benne látta a reform legnagyobb ellenségét és nem is késett ellene a vádeljárást megindítani. Ellene számos és súlyos vádakat emeltek, a melyeket azonban bebizonyítani nem tudtak, melyek mindannyia visszaszállt az egyházra; vissza, mert jogosan kérdezhette akárki, hogy ha XXIII. János pápa olyan volt, milyennek vádolták, hogyan volt lehetséges az, hogy nem csak megtürték a papságban, hanem még az egyház élére is emelték? Erre azonban akkor nem gondoltak s e vádakat is csak azért emelték, hogy ezzel megsemmisítsék az egyház egységének ellenségét, a mire pedig minden fegyvert jónak találtak. E fegyvert alkalmazták is egész borzalmasságában akkor, mikor XXIII. Jánost elfogták és Konstanzba hozták (1415 május 17), a ki az események eme gyors változása alatt már nem követelte vissza pápaságát, hanem csak azért könyörgött, hogy kiméljék meg személyét, becsületét, állását.

Ily körülmények között, miután d’Ailly és Filastre biborosok kezdeményezésére az út eléggé el volt készítve, a zsinat Gerson indítványára a meghasonlás és szakadás veszélyének kényszere alatt kimondta, hogy a zsinat a pápa fölött áll s hatalmát közvetlen Krisztustól veszi; a zsinatnak engedelmeskedni tartozik mindenki. E határozatra támaszkodva a zsinat már leszámolhatott mind a három pápával. XII. Gergely pápa megelőzte a zsinati határozatot. Malatesta Károly herczeget, a kinek védelme alatt Riminiben eddig is tartózkodott, mint teljhatalmu megbizottját fényes kisérettel küldte Konstanzba, nem a zsinathoz, hanem Zsigmond császárhoz a következő üzenettel és ajánlattal: mivel XII. Gergely pápa látja, hogy a törvényesség határain belül az egyház békéjét helyreállítani nem lehet, azért elhatározta magát arra, hogy lemond, ha a most együttlévő zsinat, melyet csak a pápa hívhat össze, nem tartja magát törvényesnek, hanem beleegyezik abba, hogy XII. Gergely pápa azt újra összehívja; az ujon pedig sem Cossa, sem más, a ki neki engedelmességgel tartozik, nem elnököl. Igaz, hogy a zsinat csak ama megjegyzéssel, hogy ez ajánlat elfogadásával «senkinek sem árt, hanem mindenkinek használ», fogadta el a föltételt, de az bizonyos, hogy ezzel az eddig tartott 13 ülés mindegyikét megfosztotta az egyetemes zsinat jellegétől és XII. Gergely pápa fényes elégtételt nyert, különösen azáltal, hogy az 1415 julius 4-én tartott 14-iki ülésen Zsigmond császár elnökölt. Ez ülésen Malatesta felolvasta és a zsinatnak átadta a pápa lemondó levelét, melyet a zsinat elfogadott és kimondta, hogy a pápaválasztás a zsinat megegyezésével és szabályai szerint történjék; a választás előtt a zsinat ne oszlattassék föl; mindaz, mit XII. Gergely pápa a kánonok szerint a maga iránt való engedelmességet illetőleg megkövetelt, törvényes és jogos; az a tilalom, hogy őt pápává megválasztani nem lehet, csupán az egyház békéje érdekében adatott ki, de nem azért, mintha Gergely a pápai méltóságra képtelen vagy méltatlan lenne; Gergely és az ő biborosai a szent Collegiumba fölveendők. Erre Malatesta Gergely pápa nevében ismételve lemondott jogáról, czíméről és a pápai birtokról, a mit «az Istentől nyert» E lemondásnál a jogi formák szigoruan megtartattak, a mivel biztosította a zsinat a megválasztandó pápa törvényszerüségét.

Zsigmond császár pecsétje. Előlap.
A császár koronásan, jobbjában a kormánybottal, baljával az országalmát tartva, kevéssé látható trónon ül, melyen támlák helyett jobbról és balról egy-egy kétfejű sas áll. A jobboldali csőrében, czímert tart a glóriás kétfejű sassal,hasonló czímert a magyar apostoli kereszttel, a balsó körmével Magyarország pólyás czímerét tartja, a jobbsó a cseh oroszlános czímert. Egy ötödik czímerpajzson a trón alatt középen a luxemburgi oroszlán látható. Balra a császár feje mellett lángoló kereszt, lábfejei közt egy összetekerődző sárkány: az 1394-ben alapított sárkányrend jelvényei. – A felirat díszes szegélyben, két sorban a következő: SIGISMVNDVS + DEI + GRACIA + ROMANORVM + IMPERATOR + SEMPER + AVGVSTVS + AC + HVNGARIE + BOHEMIE + DALMACIE, a második körben: CROACIE + RAME + SERVIE + GALICIE + LODOMERIE + COMARIE + BVLGARIEQ + REX + ET + LVXEMBVRGENSIS + HERES. Berlin, a királyi titkos állami levéltárban.

Zsigmond császár pecsétje. Hátlap.
A mezőben a kétfejű sas, két glóriával. Körirat: AQVILA + EZECHIELIS + SPONSE + MISSA + EST + DE + CELIS + VOLAT + IPSA + SINE + META + QVO + NEC + VATES. NEC + PROPHETA + EVOLABITrlin, a kir. titkos állami levéltárban.

De ezzel megállapíttatott egyszersmind az, hogy a másik két pápa csak bitorolta a nevet. XXIII. János pápát szakadárság és más bűnökkel vádolva megfosztották a pápaságtól s mivel XIII. Benedek még a történtek után sem akart lemondani, a zsinat 1417 julius 26-án megtagadta az iránta való engedelmességet. Benedek ekkor már nem volt veszélyes, mert majdnem mindenki elhagyta. Ily körülmények között a reformpárt hozzáfoghatott ahhoz, hogy újításainak alapját lerakja. Ezt a 39-ik ülésen öt pontba foglalta össze: 1. A legközelebbi egyetemes zsinat öt, a második hét és azután minden tíz évben tartandó; lehet korábban is, de később nem. Minden következő zsinat helyét a megelőző zsinaton ennek megegyezésével határozzák meg. A hely megváltoztatásához a biborosok 2/3-ad részének hozzájárulása szükséges; 2. szakadás esetén egy éven belül a zsinat összehivandó, mely a szakadást megszünteti; 3. az új pápa esküt tesz a hit, szertartások és a szentségekre; 4. a püspököket és apátokat a pápa csak a biborosok megegyezésével helyezheti át; 5. a pápa föntartási, megbízási és az egyháziak megadóztatási jogát megszünteti (ezek az úgynevezett általános reformhatározatok. 1417 október 9). S így már mi sem akadályozta meg a zsinatot abban, hogy a pápaválasztáshoz készüljön. A jelenlévő 23 biboros, tekintettel a nagy reformkedvre, azt a méltányos ajánlatot tette, hogy a biborosok testülete hasonló számú tagokat vegyen maga mellé a választásra. Ezzel ellentétben azonban voltak olyanok is, a kik a pápaválasztásból a biborosokat egészen ki akarták zárni. Ezekkel szemben október 28-án végre abban egyezett meg a zsinat, hogy a 23 biboros mellé minden nemzetből hat tagot, összesen tehát 30 választót fog fölvenni és így 53-an fogják a pápát választani; továbbá a leendő pápa a zsinat feloszlatása előtt a zsinattal vagy a nemzetek képviselőivel egyetértve valósítsa meg az egyház reformját a főben és tagjaiban, és hogy a képviselők megválasztása után a zsinat többi tagjai a pápa engedelmével távozhatnak. November 11-én végre Colonna Ottó biborosdiaconust választották meg pápává, a ki V. Márton nevet vett föl. Az új pápa első kötelességének ismerte a Gerson által fölállított és a zsinat által elfogadott tétel ellen (hogy a zsinat a pápa fölött áll) tiltakozni, mit a XII. Gergelylyel kötött megegyezés amugy is már megdöntött.

A zsinat összesen 42 ülést tartott, a melyeken hozott reformok nem feleltek meg az általános óhajnak, ezért is az uralkodók ezeket nem is fogadták el. E helyett V. Márton pápa a 40-dik ülés határozatának megfelelően maga mellé vette a reformbizottságot és ettől támogatva az egyes államokkal concordatumokat kötött, a melyek, ha az egyháznak az egyes államokhoz való viszonyát türhetővé tették is, de azért a bajokat nem orvosolták.

Husz, az ördögökkel telerajzolt papirsüvegben, útban a máglyára.
Richentali Ulrik krónikájából. A konstanzi városi könyvtárban.

A zsinat harmadik czélja volt Husz tanainak megitélése. Husz János császári menedéklevéllel ellátva jelent meg a zsinaton és már a következő napon (1414 november 4) jelentkezett XXIII. János pápánál, ki őt kegyesen fogadta, felfüggesztette a kiközösítést, az egyházi tilalmat s így lehetővé tette azt, hogy bárki is vele érintkezhessék; de továbbra is megtiltotta neki az egyházi ténykedést s a prédikálást és a boszantások elkerülése végett az egyházi ünnepélyeken való megjelenést. E közben Palecz István és Causis Mihály elkészítették a vádiratot, a melyet november 28-án közöltek a biborosok jelenlétében Husz Jánossal. Ez, mikor a biborosok egyike azt mondta, hogy e tantételeket Husz János szájából akarja hallani, azt felelte, hogy ő inkább meghal, semhogy csak egy tételben is bűnösnek érezze magát s ha csak egyről is meggyőzetett, kész azt visszavonni és érte megszenvedni. E válasza jó hatást keltett, mit azonban ugyancsak elrontott azzal, hogy naponként misézett és a kiváncsiak tömegéhez beszédeket intézett. Hogy a jövőben ez ne ismétlődhessék, őrizet alá helyezték, a mi ugyancsak bántotta magát Zsigmond császárt is, de hogy nagyobb bajoknak elejét vegye, ebben végre megnyugodott.

XXIII. János pápa futása után Husz Jánost a konstanzi püspök őrizetére bízták, ki őt Gottlieben várába vitette (1415 márczius 22). Április 6-án a zsinat d’Ailly és Filastre bibornokok elnöklete alatt álló bizottságot küldött ki tanainak megvizsgálására, majd 17-én újabb biztosokat nagyobb hatalommal. E bizottság az ő tételei közül 39-et tévesnek és eretneknek itélt, mire Husz Jánost Konstanzba hozták, hogy ezek felől megkérdezzék. Tételei közül egyiknek másiknak enyhébb értelmezést adott, de egyeseknél védelme még súlyosbította helyzetét. Így pl. a halálos bűnről szóló tanát kiterjesztette még az uralkodókra is, miáltal nemcsak az egyház, hanem még az államban fennálló rendet is alapjában fenyegette. Hiába törekedtek tévedése felől felvilágosítani, még maga Zsigmond császár is, Husz hajtatlan maradt s mindezekre azt felelte, hogy egy tételét sem tudták megczáfolni a Szentirásból, hogy ő az igazságot el nem vetheti és hamis esküt nem tehet. Hogy reá nagyobb hatást gyakoroljanak, junius 24-én iratait elégetni rendelte a bizottság; ekkor Husz a maga iratait Jeremiás és más szent könyvekkel hasonlította össze, melyeket ugyanazon sors ért és kikelt az Antikrisztus gonoszsága és a minden rosszal elárasztott zsinat ellen. Erre a 15-ik ülésben (1415 julius 6) őt eretneknek, tanait téveseknek itélték, megfosztották papi méltóságától és átadták a világi hatalomnak, mely őt máglyahalálra itélte, mit Husz János még az nap nagy nyugodtsággal és erős akarattal szenvedett el. A következő évben követte őt a tűzhalálba tanítványa, Prágai Jeromos.

Enea Silvio Piccolomini elutazása a baseli zsinatra.
Pinturicchiónak a sienai dóm könyvtárában festett fresko-cyclusából. Festette 1503–1507.

Mindezekből látjuk, hogy a konstanzi zsinat megszüntette ugyan a nagy egyházszakadást, de a szükséges reformokat megvalósítani már nem tudta: Husz János kivégeztetésének pedig épen véres volt az eredménye. Mert midőn a csehek ennek hírét vették, azonnal fegyvert fogtak és véres háborút indítottak mindazok ellen, kik az új tanhoz nem ragaszkodtak.

E mozgalmak közepette halt meg Venczel király, ki után Zsigmondot illette volna a cseh trón; de a csehek, kik magokat huszitáknak, vagy mert két szin alatt áldoztak, kelyheseknek nevezték, nem ismerték el Zsigmondot uroknak a ki kiadott császári menedéklevele ellenére is megengedte Husz János elégetését és Ziska és a Kis és Nagy Prokop vezérlete alatt győzelmesen küzdöttek még a birodalmi hadak ellen is. Évek hosszú sorát tölti be a véres harcz, mely átlépte Csehország határait is és a szomszédos országokban, hazánkban is pusztított. Végre meghasonlott a harczban legyőzhetlen huszita nép s a mérsékeltebb rész, mely békét, óhajtott, a baseli zsinattól 1433-ban a kehely használatát elnyerve, visszatért az egyházba; de a szélsők (táboríták, árvák) ezzel nem elégedtek meg, mire egymás ellen fordították fegyvereiket, véres testvérharczot kezdtek, melyben a mérsékeltek győztek. Ekkor végre Zsigmondot is elismerték uroknak és 1436-ban királylyá is koronázták.

Husz-tallér.
Ezüstből, eredeti nagyság. Az előlapon Husz képmása, oldalvást. Körirat: CREDO . UNAM . ESSE . ECCLESIAM . SANCTVM . CATOLICAM . A mezőben a fej mellett: IOA HVS. – A hátoldalon Husz az eretnek-süveggel a máglyán áll, karóhoz kötve. VM . REVOLVTIS . ANNIS . DEO . RESPONDEBITIS ET MIHI. A mezőben: IO . HVS . ANNO . A . CHRIS(t)I . NATO . 1415 . CONDEMNATVR. Berlin, a királyi éremgyüjteményben.

A baseli zsinatot V. Márton pápa hívta össze (1431–1449), melynek főczélja a huszitákkal való kibékülés volt, a mi sikerült is. Márton pápa alig hogy megnyitotta a zsinatot, már is meghalt (1431 február 20); utóda IV. Eugen lett (1431–1447), a ki nem tudta megakadályozni a zsinat túlkapásait. Ugyanis a zsinat, mely részben az alsó papság tagjaiból állott, első sorban arra törekedett, hogy a pápa hatalmát, befolyását korlátolja. Követelte a pápa udvartartásának egyszerüsítését is, megszüntette az Olaszországon kívüli egyházak megadóztatását; megtiltotta, hogy a pápák püspökségeket betöltsenek, más egyházi javadalmakat adományozzanak, még az egyházi pereknek Rómába való felebbezését is korlátozni akarta. IV. Eugen pápa aggódva szemlélte a túlkapásokat, melyeket, mivel megakadályozni nem tudott, a keleti és a nyugoti egyház egyesítését hozván fel okul, a baseli zsinatot feloszlatta s másikat hívott össze Ferrarába (1437); ezt pedig a következő évben Firenzébe helyezte át. A baseli zsinat azonban nem hallgatott sem a pápa, sem a fejedelmek szavára, hanem tovább haladt a sikamlós lejtőn, a melyhez korábban a paviai (1423) zsinat, melyet V. Márton hivott össze a constanzi határozatoknak megfelelően, még inkább XIII. Benedek azáltal egyengette az útat, hogy halála előtt hívei közül négyet nevezett ki biborossá. A négy közül három Benedek halála után (1423 november) Muñoz Egidiust pápává választotta, ki magát VIII. Kelemennek nevezte, a mi ellen azonban Benedek negyedik biborosa, Carrière János tiltakozott és XIV. Benedek néven magát tette pápává. De végre ez a szakadás is megszünt akkor, mikor Muñoz V. Márton előtt meghódolt, XIV. Benedekkel pedig senki sem törődött (1429). Még e visszás helyzeten sem okult a baseli zsinat, hanem IV. Eugen pápát elitélte és a pápaságtól megfosztotta, helyébe Amadé savoyai herczeget választotta pápává, ki V. Felix nevet vette föl, a ferrarai zsinatot pedig szakadárgyülekezetnek nevezte. A régi bajok látszottak megújulni. Szerencsére ez nem tartott soká, mert a baseli zsinat szélsőséges határozatai által elvesztette hitelét úgy a fejedelmek, mint a nép előtt, tagjainak száma folyton fogyott, a józanabbak csatlakoztak IV. Eugen pápához.

A baseli zsinat bullája 1431–44.
Elő- és hátlap. Eredeti nagyság. Berlinben, a királyi titkos állami levéltárban.

IV. Eugen pápa ezalatt a keleti és a római egyház egyesítésén fáradozott s azt hosszú vita után el is érte, mi azonban nem tartott soká, az egység ismét fölbomlott, röviddel Konstantinápoly eleste előtt. Eugen utóda, V. Miklós pedig kibékült Német- és Francziaországgal, mire V. Felix önként lemondott, a baseli zsinat pedig feloszlott s így az egyház békéje is helyreállt.