XII. FEJEZET.
Hűbérellenes mozgalmak Németországban. A parasztok. Svájcz és a ditmarsok. A városok. Hanza és sváb szövetség. Tanács és czéhek.

A Hohenstaufok bukása és a császári hatalom sülyedése sok máson kívül maga után vonta a hűbérellenes mozgalmakat, a melyeknek kezdete a Vierwaldstätti-tó rendkívül szép, de kopár és terméketlen völgyeiben indul meg. Itt és a szomszédos völgyekben a történelem tanusága szerint a legrégibb időben a helvétek (innen Helvetia) kelta népe telepedett meg, a mely fölé Julius Caesar terjesztette ki a római uralmat; ennek bukása után pedig a germánok hatalma alá került. Az alemannok 400 körül elfoglalják az egész hegyes vidéket, magukba olvasztván a korábbi bentlakókat, nyelvük és szokásuk is uralomra jut, Kisebb része a széleken a burgumdok, longobardok, északon a nyugoti góthok birtoka. Később az egész kis ország a frankok hatalma alá kerül; az utolsó Karolingok gyönge uralkodása alatt azonban az itteni kormányzók is arra törekedtek, hogy magokat függetlenítsék és a czélból megindult harczokban e hegyvidék népének jóléte teljesen megsemmisült. Sok megpróbáltatás után végre 1032-ben II. Konrád német király terjesztette ki fenhatóságát Svájcz, mint a burgund királyság egy része fölé és ez idő óta a német birodalom egyik részét képezte s több vidékét mint birodalmi hűbért 1097-ben a Zähringen család nyerte.

A birtokviszonyok igen változatosak voltak, részint a hűbériségen, részint a patriarchalis rendszeren nyugodtak. A hűbériségnek azonban itt ugyanaz volt a sorsa, mint másutt, azzal a különbséggel, hogy itt a természeti viszonyoktól is segítve, a küzdelem a hűbériség ellen korábban indult meg. E küzdelemben a vezérek a császári tisztek voltak, a kik a főurak zsarnoksága ellen szövetkeztek a parasztsággal; a polgárok pedig a várurak ellenében erősségeket építettek. E téren jó példával jártak elől a Zähringeniek, a mely családból V. Berthold alapította Bernt és védfalat emelt körülötte az Aar partjain (1191); e példát követi Zürich és Basel, a melyek egymással véd- és daczszövetséget kötnek és egyesült erővel arra törekednek, hogy minél nagyobb függetlenségre tegyenek szert. Más kisebb helységek is egyesültek, mint a nagy tó környékén, az erdős hegyek között fekvő négy város: Schwyz, Altorf, Sarnen és Stanz, a mely szövetségről (vier Waldstätte) nevezték el a tavat Vierwaldstätti tónak. E városok később több helységet csatolnak magokhoz; Schwyz és kerülete megtartja nevét. Altorf és kerülete Uri, az egyesült Sarnen és Stanz s kerületük Unterwalden nevet vesz föl. Egyesülésök eredménye, hogy már a legrégibb idő óta a német birodalom védelme alá helyezik magokat és ezzel fölmentik magokat a kisebb zsarnokok hatalma alól. Így tehát a három ős-kantonban a legrégibb idő óta szabad paraszt nép lakott, mely idegen biróságnak alávetve nem volt, és mely fölött Aargau urai, a Habsburgok gyakorolták a birodalom nevében a védnökséget. Erős, tiszta erkölcsü, igazság- és szabadságszerető volt a nép, mely nem is ismerte a városi élet kényelmét, örömeit, a legegyszerűbb életmódot folytatta. Minden tavaszszal fölhajtották a marhákat az alpesi legelőkre, a honnan őszszel visszatértek a völgyekbe. E mellett vadászattal foglalkoztak s az elejtett vadat Gürichben vagy Luzernben eladták.

E szabad paraszt nép között a nemesek közül számosan telepedtek meg, így a nemes Attinghausen család Uriban, a Stauffacher család Schwyzben és a Winkelried család Unterwaldenben. E nemes családok kezdetben a legjobb egyetértésben éltek a szabad parasztokkal; de akkor, mikor II. Frigyes császár IX. Gergely pápa és utódai ellen harczolt, a jó viszony megbomlott, mert a nemesek a császár, a szabad parasztok pedig a pápa pártjára állottak.

A szabad parasztok e pártállása természetes következménye volt a nép vallásosságának, de meg annak is, hogy a nép különös tisztelettel viseltetett a papság iránt, mely a néppel jó- és balsorsban kitartott, a népet támogatta, védelmezte, attól tehát nem is szakadt el. E kötelék, mely a népet a papsághoz füzte, régi, a VII. század első felébe nyulik vissza, a mikor Irországból és Skóthonból Gallus és Sigebert e néphez jöttek és a Rajna vidékén megtelepedtek, a hol St.-Gallen és Disentis apátságok keletkeztek. Itt a szegény, az üldözött védelemre talált; de menhelyei voltak az apátságok a tudományoknak is, hol legelőször tanulták a latin nyelvvel a németet is. Meinrad a zürichi tó közelében építette meg remete-lakását, a melynek helyén később a nagyszerű einsiedelni kolostor épült; a szent életü Ruprecht ott építette föl kolostorát, hol a Limmát folyóvá növekedik, Wickard pedig, hol a Reuss a Vierwaldstätti-tóból kiszakad, a hol Zürich és Luzern városok keletkeztek. Egy szent életü apát czellája (Abt-Zell) helyén Appenzell épült; Hilarius monostora körül pedig Glarus. Ezeken kívül más kolostorok már a római uralom idejében virágzók voltak.

A kolostorok körül, melynek lakói a műveltségnek fáradhatlan terjesztői voltak, kik a népet földművelésre, házi iparra, az erdő irtására, a folyók szabályozására megtanították, a későbbi műveltségnek alapját szolgáltatták és mindezzel a kiküzdött szabadságra előkészítették, mondom, a kolostorok körül telepedett meg a nép, melynek száma midőn megnövekedett, az egykori községek városokká fejlődtek, mint az említetteken kívül Schaffhausen, Genf, Laussanne és mások. Ezek egy részében a szabad emberek, másokban a patricius fő- és közép-nemesi családok gyakorolták a hatalmat. E különféle, az egyházi és világi hűbéri rendszer minden árnyalatát feltüntető uralom mellett is növekedett a népesség száma s mindannyinak a három őskanton: Uri, Schwyz és Unterwalden egyesülése és szövetsége adta az első példát és a buzdítást a közszabadság kivivására.

A küzdelem kapcsolatos a Habsburgok emelkedésével. Ugyanis a XIII. században az északi és keleti völgyek lakói a Kyburg, Sargans, Toggenburg grófoknak, a Zähringen családnak, Savoyának és másoknak voltak alattvalói: míg északnyugaton Aargau urai, a Habsburgok gyakorolták a hatalmat, a mely család, mint a Lenzburgok örökösei, Schwyz és Unterwalden egy része fölött is gyakorolta a legfelsőbb birói tisztet. Az előkelő családok példájára a Habsburgok is növelni akarták hatalmukat a kantonok fölött, a miben azonban hatalmas ellentállásra találtak; akkor pedig, mikor Habsburgi Rudolf királylyá választatott, hogy e hegyi nép ragaszkodását házának biztosítsa, az őskantonok kiváltságait megerősítette. Habsburgi Rudolf halála után azonban utódai hatalmukat növelni akarták, mi a három őskanton lakosságát arra birta, hogy 1291-ben megújítsák a régi szövetséget és magokat egymás védelmére esküvel kötelezzék. E mellett Uri és Schwyz néhány hóval később három évre hasonló szövetséget kötöttek Zürichchel s mind a két szövetséget Nassaui Adolf megerősítette és a szövetségeseket a birodalom oltalma alá fogadta akkor, a mikor Habsburgi Rudolf fia, Albert ellen harczra készült. E harczban azonban Adolf elbukott s most a győzelmes Albert a szövetségeseknek azt az ajánlatot tette (1300), hogy a birodalom oltalmát cseréljék fel Ausztria oltalmával, a mit midőn a szövetségesek visszautasítottak, Albert arra törekedett, hogy a szabad paraszt népet erőszakkal is engedelmességre kényszerítse. A hagyomány a beállott ellentétet a Habsburgok és a kantonok szabad népe között vívott elkeseredett harczként írja meg, melyet költői szépségekkel oly gazdagon ruházott föl, hogy épen ezért századokon keresztül a szabadságharcz ama lefolyását mindenki valónak és megtörténtnek tartotta.

A hagyomány így szól: Albert vévén az őskantonok visszautasító válaszát, a tartományban több várat fegyvereseivel megszállt és a tartományba tiszttartókat küldött, a kik kezdetben a birtokok kezelői és a nem-szabadok felügyelői voltak; de később a kormányzók a szabad parasztok között állandóan megtelepedtek és Albert utasítására rendkívüli vámot vetettek ki, a kantonok kivitelét eltiltották és úgy bántak a szabad parasztokkal, mintha jog nélküli alattvalók lennének. A kormányzók, brunecki Gessler és landenbergi Beringer, valóban vérig sanyargatták egyébként is a lakosságot és eleve is meggyülöltették az osztrák uralmat, a melynél hiába kerestek védelmet a két zsarnok ellenében. Gessler Altorf mellett Uriban, Beringer Sarnennél Unterwaldenben emelt várban lakott. Egy alkalommal Gessler Schwyzben a gazdag Stauffacher Werner háza előtt lovagolt el és ezeket mondta: «Én nem türöm, hogy a parasztok engedelmem nélkül ily szép házakat építsenek magoknak és úgy éljenek, mintha urak volnának ezt meg fogom nekik tiltani.» Ugyanezen időben Wolfenschiessen alkormányzó Rossbergben betért Baumgarten Konrád házába és ennek feleségével szemben oly illetlenül viselkedett, hogy a haragra lobbant Baumgarten őt leütötte. Beringer pedig Melchthal Henriktől valami csekélység miatt két szép ökrét elhajtatta s mikor az öreg paraszt e miatt keservesen panaszkodott, a kormányzó szolgája így gúnyolódott: «Ha a parasztok kenyeret akarnak enni, húzzák maguk az ekét». E szavakra az öreg paraszt fia, Arnold, botjával olyat ütött a gúnyolódóra, hogy két ujját összetörte. Arnold félvén a kormányzó boszujától, elmenekült, mire Beringer az atyát elfogatta és szemeit kiszuratta.

Arnold attinghauseni Fürst Walterhez menekült, a hova megérkezett Stauffacher Werner is, feleségétől ösztönözve. E három férfi megegyezett abban, hogy inkább meghalnak, de e szégyent tovább nem türik. Ezek tehát érintkezésbe lépnek barátaikkal és rokonaikkal s ezekkel megegyezvén a három férfi tíz-tíz társával 1307 nov. 7-ének éjjelén a Vierwaldstätti tó partján, szikláktól körülvett kis Rütli réten összejönnek, fölemelt kezekkel megesküsznek, hogy a régi szabadságot megvédelmezik; a kormányzókat a tartományból elűzik, de vérontás és más jogainak sérelme nélkül; ez ügyben közös egyetértéssel járnak el és a veszedelemben egymást el nem hagyják. A terv végrehajtására az újév első napját állapítják meg, addig mindenki visszatér házába és magát nyugodtan viseli. Ez volt kezdete a svájczi szabadságnak, a melyet e kis csapat elszánt férfi hazaszeretettől és benső barátságtól támogatva kiküzdött.

Az elégedetlenség tehát megvolt, melyet újabb zsarnoki rendeletek folyton tápláltak és terjesztettek. Ilyen volt Gessler következő ténye: Altorf piaczán egy magas póznát állíttatott, erre föltette az osztrák herczegi kalapot és szigorú parancsot adott ki, hogy minden arra menő köszöntse a kalapot; a ki a tisztelet eme nyilvánítását megtagadja, azt az őrtálló fegyveresek börtönbe fogják hurczolni.

Az összeesküvők egyike volt Tell Vilmos, Fürst Walter veje, a ki Bürglenben a zürichi apátság majorját birta bérben. Tell híres volt mint íjász és mint hajós. Tizenegy nappal a rütlii találkozás után Tell Vilmos Altorfba jött és elment az oszlop előtt, a nélkül, hogy Gessler parancsa szerint a herczegi kalapot köszöntötte volna. Erre az őrök azonnal elfogták és a tiszttartó elé vezették, a ki tőle azt követelte, hogy saját kis fia fejéről egy almát lelőjjön. Hiába mentette magát Tell, hogy csak szórakozottságból nem köszöntötte a kalapot, hiába könyörgött Gessler előtt, hogy embertelen parancsát vonja vissza, a zsarnok hajthatlan maradt, s Tellt halállal fenyegette, ha még tovább is vonakodnék. Az elkeseredett atya végre késznek nyilatkozott a parancs teljesítésére. A gyermeket a megfelelő távolságban felállították, fejére tették az almát és Tell, kinek éles szeme, gyakorlott keze soha sem hibázta el a czélt, ekkor szerencsésen eltalálta az almát. Ámde a zsarnok észrevette, hogy Tell egy második nyílvesszőt is kivett a tegezből és megkérdezte, hogy a második nyílvesszőt kinek szánta? E kérdésre Tell nem akart válaszolni; de akkor, mikor Gessler biztosította, hogy bántani nem fogja, így felelt: Ha gyermekemet találtam volna, az esetre e második nyílvesszőt Neked szántam és bizonyos, hogy ez nem tévesztett volna czélt.

E szavakra a haragra lobbant Gessler elfogatja, lánczra vereti Tellt, a hajóra viteti s ő maga a Vierwaldstätti-tó túlsó oldalán fekvő Küssnacht erős várába akarta hurczolni, hogy vétkéért földalatti, penészes börtönben bűnhödjék. Mikor azonban a hajó a tó közepére ért, iszonyú vihar tört ki. Az Alpok gerinczéről dél felől a völgyekbe tódult az a száraz, meleg szél, a melyet a svájcziak Főhnnek neveznek, a mely úgy fölkorbácsolta a tó vizét, hogy a hajóban ülők vesztöket már kikerülhetlennek hitték. E végveszélyben Gessler Tellhez, a kitűnő hajóshoz fordul, a kiről levéteti a bilincseket és kezébe adatja a kormányrudat. Tell biztos keze valóban a parthoz vezeti a hajót; de miután ennek közelébe ért, kiugrott a partra, a hajót pedig visszalökte a habok közé és a hegyeken keresztül Küssnachtba sietett. A hajó még soká küzdött a hullámokkal, míg végre elmulván a vihar, Gessler és fegyveresei is partra szálltak. Gessler boszut lihegve szintén Küssnachtba tartott; de mikor egy mély hegyi uton ment keresztül a reá leső Tell egy jól irányzott nyíllövéssel leterítette. Midőn ennek hire ment a tartományban, új bátorság szállta meg az összeesküvőket; de ekkor mégis jónak látták a kiszabott időpontot bevárni.

Az 1308-ik újév reggelén Beringer kormányzó éppen a templomba készült, hogy misét hallgasson, mikor elébe jött húsz Unterwaldenből való ember, a kik az ottani szokás szerint borjut, kecskét, juhot, csirkét és nyulat vittek neki ajándékba. Beringer megengedte nekik, hogy az ajándékokat a várba vigyék; de alig lépték át ezek a vár küszöbét, mikor közülök egyik kürtjébe fújt. E jelre a ruhájok alatt rejtegetett hegyes vasat előveszik, hegyes botjukra tüzik; más harmincz férfi siet segítségökre és ezekkel egyetértve megszállják a várat és az őrséget foglyul ejtik. E hírre Beringer Sarnenből Alpnachba menekült, de elfogták, bántani ugyan nem bántották, mert megesküdtek, hogy vért nem ontanak, hanem elkisérték a határra s miután megesküdött, hogy a határba lábát többé be nem teszi, szabadon bocsátották.

Hasonló csellel foglalták el a többi várat is. Így Rossbergben egy unterwaldi ifju kedvese szobája ablakából kötelet eresztett le, a melyen az ifju és még húsz társa jutott be az erősségbe, s annak őrségét azután foglyul ejtették. Nem sokára a havasokról mindenfelé elhangzott a kürtszó, mely jelentette, hogy a terv mindenütt sikerült s miután a kormányzókat elüzték, a várakat lerombolták, január 6-án a három őskanton képviselői összejöttek Brunnenben és tíz évre egymással szövetséget kötöttek.

Beringer kormányzó midőn szabadnak érezte magát, Alberthez sietett, ki ekkor Badennél táborozott és épen Csehország ellen akart indulni. E hírre azonban megváltoztatja tervét és arra határozza magát, hogy először boszút áll a paraszt népen; de mielőtt ezt megtehette volna, János unokaöcscse őt meggyilkolta. Utóda, VII. Henrik császár azonban megerősítette az őskantonok szabadságát; de ez nem akadályozta meg a Habsburgokat abban, hogy a nép szabadságát megsemmisíteni ne akarják. E népnek még ez után is nehéz harczokat kellett vívni, a melyekben Tell is résztvett, a kinek utolsó tette is nemes tett volt. 1354-ben egy kis fiut mentett ki a megáradt Schächen patakból, Bürglen mellett, de maga belefult a rohanó árba. Neve azonban fönmaradt s a hálás nép ama helyeket, hol a szabadsághős megfordult, emlékekkel örökítette meg; kápolnát épített a sziklára, a melyre a hajóból kiugrott; kápolna emelkedik lakóháza helyén; a hol Gesslert agyonlőtte, a hol gyermeke fejéről az almát lelőtte; és végre a németek nagy költője, Schiller, remek drámájában – Wilhelm Tell – örökítette meg a szabadsághős emlékét.

Bármi kedves, költői szépségekben gazdag legyen is e hagyomány, mely a századokon keresztül viselt szabadságharcz kezdetét megörökíteni akarta, az újabb kutatások kétségtelenné tették azt, hogy Tell Vilmos személye és az egész cselekmény a népmonda körébe tartozik, történeti alappal nem bir. Bizonyos, hogy úgy Tell, mint Gessler a költött alakok közé tartozik és az a hallatlan elnyomás, mely alatt az őskantonok népe szenvedett volna, nem más, mint túlhajtása és meséje annak a gyülöletnek, a melylyel a svájcziak a Habsburgok iránt viseltettek. Bizonyos, hogy a XV. század vége előtt, mikor a monda keletkezett mitsem tudtak Tell Vilmosról, hogy Tell alma-lövésének története a sokkal régibb dán Saxo Grammaticusnak Toko történetével teljesen megegyezik és hogy hasonló történetek a norvég, angol és irlandi hősmondákban is előfordulnak.

A történelem így írja le a szabadságharcz kezdetét: Albertet szomorú vége megakadályozta abban, hogy az őskantonok szabad népe fölé hatalmát kiterjeszsze; utóda pedig, a luxemburgi ház sarja, VII. Henrik, nemcsak nem gondolt arra, hanem ellenkezően akkor, mikor római utjára készült, a három őskanton kiváltságát megerősítette, közvetlenül a birodalom fenhatósága alá helyezte, sőt még azon kiváltsággal is fölruházta, hogy a királyi főtörvényszéken kívül más törvényszékek engedelmeskedni nem tartoznak (1309 jun. 3.).

Harczias Lipót osztrák herczeg azonban a kiváltság által házuk jogait sértve látván, ennek orvoslása végett még a római út ideje alatt panaszszal fordult VII. Henrikhez, ki neki meg is igérte, hogy ha visszatért, az ügyet meg fogja vizsgálni és igazságot fog szolgáltatni. Henrik császár azonban nem tért vissza; halála után a Wittelsbachok és a Habsburgok között kitört elkeseredett harcz pedig arra birta az őskantonok népét, hogy szabadságuk biztosítása érdekében Bajor Lajos pártjára álljanak. Ezzel elkeseredett harcz vette kezdetét a Habsburgok és az őskantonok szabad népe között, a melyben Albert fia, Harczias Lipót, nemcsak boszút akart állani az őskantonokon, a miért ezek a császárválasztáskor Bajor Lajos pártjára állottak, hanem meg akarta valósítani atyja tervét is és a szabad paraszt népet fönhatóságának elismerésére akarta kényszeríteni. Kilenczezer emberből álló hadsereggel, az ausztriai hűbéres nemesség élén indult az őskantonok lakói ellen, a kiket «lázadó alattvalóinak» nevezett. Oly biztos volt győzelmében, hogy a parasztokat azzal fenyegette, hogy lábaival fogja őket összetiporni s magával köteleket is vitt, a melylyel a tekintélyesebbeket fogja megkötöztetni. Az volt a terve, hogy Zugból Morgartenen át Schwyzba nyomul.

Lovag és ló teljes díszvértezete.
Német munka a XV. század végéről. A czarszkoe-selói fegyvergyűjteményben.

Az őskantonok összes fegyverképes népe csak 1300 emberből állott és ezek is csak alabárdokkal voltak fölfegyverezve. Reding Rudolf, a ki öregsége miatt annyira gyönge volt, hogy nem mehetett velök, azt tanácsolta nekik, hogy Morgarten mögött, a Sattel-hegy és az Egeri-tó között huzódó keskeny uton foglaljanak állást és itt várják be az ellenség támadását. Így is történt. Itt táboroztak, mikor 50 számüzött akart hozzájuk csatlakozni, hogy velök harczoljanak és ennek fejében visszafogadtassanak; de mert a harczosok ezt, törvényeikre hivatkozván, el nem fogadták, ezek a Sattel-hegyre vonultak. Szept. 15-én (1315) reggel a szövetségesek megpillantották Lipót pánczélos lovasseregét, mire a svájcziak térdre borultak, hogy ősi szokás szerint ima által erősítsék magokat a küzdelemre. Ez alatt az ellenség harczra készen közeledik feléjök; de mikor a keskeny hegyi-utra ér, az ötven számüzött a Sattel-hegy ormáról nagy szikladarabokat gördít le az alattuk elvonuló ellenségre. Ezzel iszonyú pusztítást vittek közöttük véghez, megbontották a rendet is, a minek láttára előrontanak a svájcziak. Az alabárd veszélyes fegyvernek bizonyult az erős hegyi-lakók kezében. Leverik a lovagokat, számosan a keskeny utról leszorítva, a tóban vesznek el, másokat a visszaforduló lovak tipornak össze. 350 nemes, köztük négy gróf és 1500 fegyveres maradt a csatatéren, míg a svájcziak közül csak 15 esett el. Maga Lipót is csak nehezen tudott megmenekülni a nagy veszedelemből. A következő nap leverték még ama csapatokat is, melyek a három kantonban elszéledve, tűzzel, vassal pusztították a nép vagyonát.

A győzelem dicső és teljes volt, méltán bátorította e hős népet arra, hogy szabadsága védelmében, ha kell, tovább folytassa a harczot. Hogy a jövő harczai is együtt találják őket, a szövetségesek decz. 15-én ismét összegyűltek Brunnenben, hol a tíz évre kötött szövetséget örök szövetségre változtatták. E szövetséget a következő évben (1316 márcz. 29.) Lajos király is megerősítette, egyben a Habsburg-ház svájczi javait, mint birodalmi hűbért, lefoglalta.

E fényes győzelem és a szabadság, mely az őskantonokban honolt, arra birta a szomszédos vidékeket, hogy a szövetségbe való fölvételöket kérjék. Első volt ezek között Luzern és vidéke, később Zürich, majd Glarus, Zug és Bern lépett be a szövetségbe, úgy hogy már 1339-ben a szövetséges kantonok száma 8-ra szaporodott. És a kantonok tényleg teljesen függetlenek voltak, mert a birodalmi védnökségnek jelentősége ugyan csekély volt. Az állandó veszedelem pedig, mely a szövetséget a Habsburgok részéről fenyegette, nemcsak föntartotta az ifjú szövetséget, hanem újabb szövetségesek, «Eidgenossen» belépése által még erősítette is.

Még hosszú ideig folyt a harcz kisebb-nagyobb megszakítással a szövetségesek és a Habsburgok között, a mikor, hetvenegy évvel a morgarteni csata után, a szövetségeseket ismét a legnagyobb veszedelem fenyegette. Habsburgi III. Lipót ugyanis, Harczias Lipótnak méltó utóda, a ki Elsass, Svájcz, Stájerország és a Svábföldön lévő habsburgi birtokokat örökölte, sértve érezte magát az által, hogy az őskantonok oly helységeket is fölvettek a szövetségbe (Entlibuch, Sempach), a melyek a Habsburgoknak voltak hűbérbirtokai. Megesküdött, hogy a pártos parasztokat és a daczolni merészlő szövetséget megfékezi; e végből a környék ellenséges érzelmű nemeseivel, szám szerint százötvennel szövetséget köt és azonnal táborba is szállnak az Aarau melletti Badennél. A sereg magvát Lipót négy ezer lovasa és nagyszámú gyalogsága tette, az egész sereg (a svájczi krónikások szerint) vagy 20,000 emberből állott, a melynek élén Lipót osztrák herczeg, mint egykor őse, megesküdött, hogy a paraszt népet el fogja tiporni. A pusztítást Sempach városkán akarta megkezdeni, mely Luzerntől három óra járásnyira fekszik. E nagy sereggel a szövetségesek csak 1300 embert tudtak szembeállítani, azért ily keveset, mert a népes Bern, mely a nemességgel rokonszenvezett, távol maradt a küzdelemtől.

1386 jul. 9-én vívatott az örökké emlékezetes ütközet. Sempachnál az erdő és a tó között elterülő mezőn és szántóföldeken foglalt állást a kis, de halálra szánt svájczi sereg, a melynek fegyvere alabárd, csillagos buzogány és széles kard volt. Mikor meglátta a közeledő ellenséget, a svájczi sereg térdre borult; Lipót lovagjai is leszálltak lovaikról, talán azért, mert nem akartak egyenetlen küzdelembe bocsátkozni, vagy talán azért, mert a hely nem volt alkalmas lovastámadásra; ezért lovaikat a szolgákra bízták, magok pedig zárt sorokban közeledtek a svájcziak felé, a kiket midőn térdeikre borulva láttak, gúnyolni kezdtek; gyávasággal vádolták őket, hogy már a harcz előtt kegyelemért könyörögnek.

A megindult küzdelem igazolta, hogy a svájcziak nem kértek, de nem is adtak kegyelmet. Bármily hősiesen küzdöttek azonban, nem voltak képesek keresztül törni a lovagság erős falát s már attól lehetett tartani, hogy körülvétetnek, a mikor egy közülök rendkívüli tettre határozta magát. Winkelried Arnold e szavakkal: «Gondoskodjatok feleségemről és gyermekeimről!» – az ellenre veti magát és erős karjaival annyi lándzsát, a mennyit csak birt átkarolt és azokat a saját mellébe merítette. A vele szemben állókat ezzel tehetetlenné tette, többet magával együtt a földre rántott, a mit midőn láttak a svájcziak, a nyitott résen behatoltak és az ellenség között iszonyú pusztítást vittek véghez. A lovagok előre törtek, hogy a rést betöltsék; de ez már nem sikerült. A tolongásban ők magok többeket letipornak, mások a nehéz fegyverzetben az óriási hőség hatása alatt pusztulnak el, a legtöbbet pedig a svájcziak fegyvere ver le. Lipót herczeg, midőn látta övéi pusztulását, s hogy zászlója mint hull a porba, oda rohant, a zászlót magasra emelve, az ellenség legsűrűbb soraira ütött s hősiesen küzdve elesett. Lipót halála megpecsételte a csata sorsát; a vezérét vesztett had futásnak eredt, 2600 hős hulláját és a csatateret hátra hagyván a győztes svájciaknak, a kik később azon a helyen, hol Lipót holttestét megtalálták, a győzelem emlékére kápolnát emeltek.

Miniature a Froissart-kéziratból. A breslaui városi könyvtárban.
Az előtérben egy királyi palota udvarán egy heroldot indítnak útnak levéllel; lovát és dárdáját egy szolga tartja. Hátrább előkelő utczába látni, melynek sarkán királyi hirdető parancsot olvas fel az őt körülálló polgároknak.

De még e veszteség sem birta arra a Habsburgokat, hogy tervökről, az őskantonok megfékezéséről, lemondjanak, sőt ellenkezőleg, a sempachi csata után az elhalt Lipót hasonnevű 15 éves fiával 50 előkelő nemes véd- és daczszövetséget kötött a svájcziak ellen. A másfél évre kötött fegyverszünet letelte után hatezer emberből álló sereggel rontottak az osztrákok a tartományba, ámde Näfels mellett teljesen megverettek (1388 ápr. 9). Ez volt a harmadik fényes győzelem, a melyet a svájczi gyalogság a pánczélos lovasság fölött kivívott, s ez arra kényszerítette a kimerült Ausztriát, hogy a szövetséggel hét évre békét kössön, a melyet 1394-ben újabb húsz évre, 1412-ben pedig ötven évre megújítottak. A svájcziak pedig, hogy a három dicső győzelem emlékét megújítsák, elrendelték, hogy évenként minden ápril hó első csütörtökén minden házból egy ember Näfelsbe menjen, és itt tizenegy napot imák között ünnepeljen, részt vegyen a glarusi zászlóhoz vezetett körmenetben, a hol a dicső csaták történetét és az elesett polgárok neveit fölolvasták s azokért misét mondottak.

E három győzelem után mindenki elismerte Svájcz függetlenségét. A szövetségesek kezdetben arra törekedtek, hogy vétel utján terjeszszék birtokaikat, mit népszerűvé tett különösen az a körülmény, hogy az ily úton a szövetség hatalma alá került parasztokat mind azon szabadságban részesítették, a melyet ők magok élveztek. Ezzel azonban csakhamar nem elégedtek meg, hanem már a fegyvert is fölhasználták arra, hogy idegen birtokot szerezzenek meg. Így az Aargau és Thurgauban lévő osztrák birtokokat elfoglalták (1416), a melyeket Zsigmond császár tiltakozása daczára is megtartottak. Midőn 1436 ápr. 30-án Toggenburg Frigyes grófban családja kihalt, birtokai fölött Zürich és Tirol meghasonlottak egymással. E viszályba beavatkozott a császár, a pápa, még VII. Károly franczia király is és a harcz csak a St. Jakob mellett 1444 aug. 26-án vívott ütközettel ért véget. A császárt a Habsburgok érdeke vezette; a pápa azért neheztelt a kantonokra, mert a vele meghasonlott baseli zsinattal egyetértettek; VII. Károly franczia király már csak azért is örömmel nyújtott a császárnak segítséget, mert ez alkalmat adott neki arra, hogy a rakonczátlan zsoldosoktól, az úgynevezett Armagnacoktól megszabaduljon. VII. Károly franczia király tehát Lajos trónörökös vezérlete alatt hatalmas sereget küldött a szövetség ellen, a mely csak 1600 fegyverest volt képes kiállítani. A kis Birs folyócska mellett, St. Jakob falucskánál, közel Baselhez, foglaltak a szövetségesek állást s itt vívták a francziákkal azt a véres ütközetet, melyben a francziák közül nyolczezer esett el, de a svájcziak serege is teljesen megsemmisült s közülök csak tíz maradt életben. A szövetségesek hős küzdelme oly tiszteletet keltett, hogy Lajos a csata után azonnal békére lépett velök (Ensisheim, okt. 28), majd 1453-ban Francziaország örök békét kötött a szövetséggel.

A pápaság nem szívesen vette a megkötött béke hírét, nem nézte jó szemmel a szövetség megerősödését, a mely önállóságát a pápasággal szemben is mindég megvédelmezte. A vallásos nép akkor lépett a pápa-ellenes szövetség kötelékébe, a mikor Einsiedeln apátja a Morgarten mellett vívott győzelem után ellenük átok-levelet írt, a mikor XXII. János pápa Bajor Lajossal kötött szövetségük miatt e szabadságszerető népet átokkal sújtotta és az egyházból kiközösítette. Az így kifejlődött ellentét arra birta a szövetséget, hogy 1370-ben a papság kiváltságos helyzetét megszüntesse, tőle adót szedjen és a világi bíróság hatalma alá helyezze. Talán nem is más, mint határozottan pápa-ellenes szellem vezette a szövetséget arra, hogy a baseli zsinat védelmét magára vállalja. Most azonban, hogy a francziák szövetségét is kiérdemelte, a pápaság már nem volt veszélyes ellenfél, annál kevésbbé, mert 1450. Konstanzban még Ausztriával is békére lépett.

Külellenségtől nem fenyegetve, belügyeit kellett a szövetségnek rendbe hozni s megszüntetni azon ellentéteket, melyek az egyes kantonok között fennállottak, mi Zürichet Ausztria szövetségesévé tette, nehogy, elmúlván a külveszély, a belviszály támadjon föl. Ez is megtörtént, a három őskanton és a szövetséghez később csatlakozottak között létrejött az őszinte és teljes egyetértés; Zürichnek szövetségét Ausztriával Butenberg Henrik, mint választott bíró, érvénytelennek nyilvánította; a szövetségbe fölvették a st.-galleni apátot és St.-Gallen városát és az egész szövetséget Schwyz őscanton nevéről (Schwyzer) Svájcznak nevezték, a melynek nemzeti jelvénye a fehér és piros zászló.

Ez időtől fogva a szövetséget csak gyönge kötelék füzte Németországhoz, helyette Francziaország gyakorolt reá befolyást, mi legjobban kitünt Merész Károly ellen (Granson és Murten mellett vívott győzelmes ütközetek) viselt közös háborujokban. Németország azonban még sem mondott le Svájczról s a wormsi birodalmi gyülésen Miksa császár Svájcz fölött is rendelkezett. Ennek azonban ellene mondott Svájcz, a birodalmi törvényszék hatáskörét nem ismerte el és a birodalmi hadsereg részére a tőle követelt jutalékot megtagadta. Ezért a császár fegyverrel akarta a szövetséget engedelmességre kényszeríteni, ámde a dornachi véres csatában leveretett és a baseli békében kénytelen volt követeléséről lemondani és ezzel Svájcznak a német birodalomtól való függetlenségét maga a császár is elismerte (1499). De e harczoknak volt mégis egy káros következménye, hogy a harczot megszokott svájcziak otthon nem találván fegyveres szolgálatra, franczia vagy olasz hadiszolgálatba léptek és zsoldért idegen érdekért ontották véröket.

Végeredményében a svájcziak szoros egyesülése, hős küzdelme szabadságukért, példányképül szolgált másoknak, első sorban a déli és nyugoti városoknak, hogy a hűbériség kötelékeit megbontva, a közszabadságért küzdjenek.

Ugyanazon időben, mikor az őskantonok szabad paraszt népe szabadságharczát megkezdte, ezekhez egyszerűség, tiszta erkölcs és erőre hasonló paraszt nép élt Nyugot-Holsteinban, az Eider, Elbe és az Északi-tenger között elterülő földön, a ditmars-nép. A szász és a fries nép keresztezéséből származott, örökölvén őseinek erényeit, az erőt, bátorságot, a szabadság és törvényszeretetet s ennek köszönhetik azt, hogy csekély számuk daczára nevöket megörökítették.

E kis nép nevét először N. Károly idejében említik, a ki föléjök hatalmát kiterjesztvén, őket a keresztyén vallásra vezette és a brémai püspök gondjaira bizta, a ki egyik hűbéresét állította a nép élére. Ezek közül Rudolf gróf a lakosokat nehéz adóval terhelte, a néppel kegyetlenül bánt, mire ezek föllázadtak ellene, őt megölték, szolgáit pedig elüzték. Ez után Oroszlán Henrik bajor és szász herczeg hatalma alá kerültek, a ki nemesi származású helytartókat küldött hozzájuk. Ezek uralma sem volt jobb, de a nép csak türte; akkor azonban, mikor a hatalmas herczeg Barbarossa Frigyes császárral meghasonlott s 1181-ben kénytelen volt magát a császárnak kegyelemre megadni, a ditmarsok is fegyvert fogtak és a helytartókat elüzték. Ismét szabad és független lett e nép és megújította régi alkotmányát; szabad paraszt-köztársaságot alkotott, a legfőbb hatalmat az országgyülés birta melyen az összes szabad parasztok megjelenhettek.

A függetlenség azonban ismét odaveszett. A német császárság hanyatlása idejében, mint mindig, úgy ekkor is Dánia hatalma emelkedett Észak-Európában s a Welfek és Hohenstaufok között kitört polgárháborut a dán királyok hatalmuk terjesztésére használták föl. Így VI. Kanut a Keleti- és Északi-tenger partvidékét foglalta el, sőt még a hatalmas Lübecket is hódolásra kényszerítette. Ekkor dőlt meg a ditmarsok függetlensége is (1201). II. Waldemár (1202–1241.) a hatalmat még jobban kiterjesztette s a Keleti-tenger déli és keleti partján elterülő német és szláv tartományokat is elfoglalta, Stralsundot alapította; de mikor e tartományokat az igazságszolgáltatás és közigazgatás egységessé tétele által szorosabban akarta egyesíteni Dániával, a szigorusága által keltett gyülölet és elkeseredés kitört ellene, a csak mostanában elfoglalt tartományok szövetkeztek és II. Waldemárt a bornhövedei ütközetben leverték (1227 jul. 22). E győzelmet első sorban a ditmarsok hős küzdelme döntötte el, minek az lett a következménye, hogy míg a német tartományok (Holstein, Mecklenburg, Pomeránia stb.) a német császárok fenhatósága alá kerültek, addig a ditmarsok visszaállították független paraszt köztársaságukat.

A dornachi csata, 1490.
Egy névtelen fametszet kisebbített hasonmása.
Jobboldalt Dornach (Dorneck) vára, melyet a svájcziak védelmeznek s az osztrákok ágyuznak. Az erdőből a svájczi felszabaditó sereg nyomul elő s elfoglalja az ágyukat. A kép közepén a császár olasz gárdája harczol a svájcziakkal, kik fölötja – a medvével – lobog; távolabb jobbra a dornachi templom. Baloldalt középtájon Birseck vára és falva, hol a császáriak tábora van fölütve; a vezéri sátort a czimer különbözteti meg. A sátor mögött menekülők. Az előtérben a Birs vize, a melybe sok osztrák beleugrott. Az előtérben párviadalok folytak.

A visszanyert szabadság első éveiben a nép megelégedett a régi, egyszerű kormányformával, a melylyel még mindig össze tudták egyeztetni a brémai érsek legfőbb birói (vérhatóság) hatalmát, a mit tiszttartója által gyakorolt, a ki az érsek évi jövedelmét is átvette. Később azonban az előbbi szokást az országgyűlésben a képviseleti rendszer váltotta föl, a mely mellett a 48-ak, a kormányzók vagy főbirók tanácsa gyakorolta a végrehajtó és a legfőbb birói jogot, Heddé székhelylyel, melyet az ország fővárosának tekintettek. Alsóbbfokú biróságot képezett az 50 «Schliesser» (= börtönőr vagy kulcsár, a kik nevöket onnan nyerték, hogy fogságbüntetésre is itélhettek), a kik a kerületekben gyakorolták a birói hatalmat. A 48 tanácsos mellett állott az egyes falvakból küldött 300 esküdt, a kik a tanácsot a kormányzásban támogatták. Az egész tartomány egyházmegyékre és vidékekre (Döffte) osztatott föl, ezek pedig nemzetségekre (Klüfte), melyek az által, hogy egymással közös harczra, vérboszura köteleztettek, oly felosztása voltak a népnek, a mely tulajdonkép az egésznek összekötő kapcsa volt. A kisebb egyházmegyék 2, a nagyobbak mindegyike 4 előljáró által kormányoztatott, mindenben támogatva a 16 vagy 20 esküdt által, a kikkel egyetemben hetenként a templom czintermében szolgáltattak igazságot. E biróság hatásköre elé a legnagyobb bűnök megitélése tartozott, mint a vérboszu vagy ennek elmulasztása, a mit különben pénzbirsággal is meg lehetett váltani és a paráznaság, a melyet ismétlések esetében a családból való kizárással büntettek.

Mindezen intézkedések a szabad parasztok kebeléből indultak ki, ezek kezében volt a hatalom, minek természetes következménye az lett, hogy a nemesek vagy egyenranguak lettek a parasztokkal, vagy távozni voltak kénytelenek, minden paraszt os volt, egyenlő jogokban részesültek és ezekből kifolyólag nem ismerték a hűbéri kötelezettséget akkor, mikor a tartomány szabad, népe független volt. A szabad parasztnak kiváltsága, de kötelessége is volt, hazáját fegyverrel szolgálni s mert erre mindig készen kellett lennie, ezért fegyverét mindig magával hordozta. Az így egyesült nép még érsekét is arra kényszerítette, hogy tiszttartóit a parasztok sorából válaszsza.

A szabadság védelme alatt e nép jóléte emelkedett, mi maga után vonta a szomszédok, különösen Holstein herczegeinek irigységét, a kik Mecklenburg, Pomerania és a szász herczegség nemeseivel szövetkezve, támadást intéztek a ditmarsok ellenan a hemmingstedti csatában fényes győzelmet arattak szabadságuk ellenségei fölött. A nemesség szine-java hullott el e véres csatában, a mely, mint a svájcziaknál a Sempach mellett vívott győzelem, hosszú időre biztosította a ditmarsok szabadságát (1319).

A következő század kezdetén Holstein herczegei, miután uralmuk alá vetették Schleswiget, elég erősnek érezték magukat arra, hogy a szabad népet leverjék. A hammei ütközetben azonban keservesen tapasztalták, hogy a szabad paraszt nép talán mint volt (1404. aug. 4).

E vereséget nem tudták megbocsátani Holstein herczegei, nem tudták feledni azt sem, hogy a hammei csatamezőn Gerhard herczeg is elesett a ditmarsok csapásai alatt. Nem mondtak le tehát régi tervükről, csak kedvezőbb időre vártak, a mikor tik a szabad paraszt nép függetlenségét és egyben az elesettért vérboszút is állhatnak. Nemzedékeknek kellett azonban letünni, míg a várva várt idő bekövetkezett. A helyzet a ditmarsokra nézve akkor vált végzetessé, mikor az oldenburgi ház, melyhez a schleswig-holsteini herczegek is tartoztak, Dánia királyi trónját elnyerte. Már I. Keresztély (1448–1481.) király ujra fölvette a régi tervet, hogy ez annál biztosabban sikerüljön, III. Frigyes császárnál kieszközölte, hogy a ditmarsok földje neki hűbérbirtokul adományoztassék és e hűbérlevél birtokában simán akarta elérni azt, a mit ősei fegyverrel kivívni nem tudtak. Mikor azonban a hűbérlevelet a ditmarsok tudomására hozta, ezek között oly mozgalom támadt, a mely előre jelezte, hogy a szabad paraszt nép csak az erőszaknak fog engedni. A ditmarsok latin nyelvű feliratot nyújtottak át IV. Sixtus pápának, a melyben kimutatták, hogy ők emberemlékezet óta a brémai érsek joghatósága alatt állottak, soha sem tartoztak a német birodalomhoz s ebből kifolyólag a császárnak nincs joga a fölöttük gyakorlandó hűbérjogot a dán királynak adományozni. E feliratra, melyet a brémai érsek levele is megerősített, a pápa elismerte a ditmarsok szabadságát és mindazokat, kik azt fenyegetik, Isten és az apostoli szék haragjával fenyegette meg (1476).

Keresztély király a holsteini nemességgel szemben kitört viszály miatt nem gondolhatott arra, hogy a császártól nyert jogát fegyverrel érvényesítse; de azért erről nem mondott le. Talán az is visszatartotta őt, hogy a ditmarsok Lübeckkel és daczszövetséget kötöttek, a melyhez csatlakozott Hamburg és Lüneburg is. Keresztély halála után azonban fia és utóda, I. János (1481–1513), a ki a hering-fogás miatt jelentőségre emelkedett Helgoland sziget birtoka miatt Brema, Stade és Hamburg városokkal, a bremai érseki szék betöltése miatt pedig a ditmarsokkal hasonlott meg, elhatározta magát arra, hogy a városokat és a szabad paraszt népet engedelmességre szorítja. Szolgálatába fogadta a német zsoldosokat, a «nagy és fekete gárdát» s ezekkel és fejedelmi szövetségeseivel a ditmarsok ellen indult. E sereg pusztítva, rabolva haladt előre, lángba borítván a ditmarsok falvait és városait, a melyeket védtelenül hagytak, magok pedig visszavonultak az északi, nehezen hozzáférhető, ingoványos vidékre. Az elbizakodott sereg ide is követte a ditmarsokat, a kik Hemmingstadt mellett, azon a helyen, a melyet a nép «ezer ördög várának» nevezett, foglalt állást. E helyen vívták a ditmarsok a hagyomány és a népköltészet által megörökített fényes győzelmet (1500 febr. 17), melyben a zsoldos sereg fele, a nemesség szine-java elhullott, a mely győzelem hosszu időre biztosította a nép szabadságát, a mely csakis akkor homályosult el, mikor a reformatió őket pártokra osztva, visszavonás fölemésztette erejöket és a schleswig-holsteini herczegek felsősége alá kerültek.

Róma legrégibb festői látképe.
A Supplementum Chronicarum (1490) fametszetének hasonmása.

A városok multján ha végigtekintünk, szervezetük kezdetét még részben a római uralom idejében találjuk föl. A városok közül számosat még a rómaiak alapítottak; de még többnek alapját a germán népek vetették meg. A germán népek ugyanis átvették az északi népektől a «gildá»-nak nevezett vallási lakomákat, melyen esküt tettek, hogy egymást kölcsönösen védelmezik. A keresztyénség elterjedése után is fönmaradt a gildának nevezett szövetség, természetesen a keresztyénség fogalmai szerint és most már tagjait arra kötelezte, hogy a szegényeket és szerencsétleneket segítsék, a betegeket ápolják, a halottakat eltemessék, egymást pedig védelmezzék. E szövetség első sorban segítette elő a városok alakulását, különösen akkor, mikor a meggyöngült királyi hatalom a községeket megvédelmezni nem tudta a nagyok támadásai ellen. Mert a községek népessége gilda-társulatot képezett, a község köré falat vont és a menekülők által megszaporodott népességet eskü által a közös védelem szövetségében egyesítette. Az így megerősített községek, a népesség szaporodtával pedig már városok, nem vonták ki magukat a kötelezettség alól, melylyel világi vagy egyházi hűbéruraiknak tartoztak; fizették tovább is az évi adót, de kiváltságokat is nyertek, vagy saját erejökre támaszkodva, kiváltságokat csikartak ki. Később a nagyobb városok a szabadon választott polgármester és tanács által vezetve vagy megváltották magukat minden kötelezettségtől, vagy az alkalmas körülményeket felhasználva, függetlenítették magukat és a város védelmét, igazgatását, némelyek a pénzverés, a háború jogát is megszerezték.

A városok ez időben az iparnak és kereskedelemnek voltak menhelyei, de jelentőségök napról-napra emelkedett. Az ipar és kereskedelem vagyonnal jutalmazá a polgárokat, kik a jólétben a csinosodást, izlést, kényelmet meghonosították falaik között, de meg a tudományok és a művészetek pártolásáról sem feledkeztek meg. A polgárok gyermekei látogatták az iskolákat, koruk ismereteit elsajátították, művelték a tudományokat akkor, mikor a nemesek közül nagyon sokan még irni és olvasni sem tudtak. Ekkor már a városok nemcsak az iparnak és kereskedelemnek voltak menhelyei: e kor tudományossága, művészete is itt ütött tanyát, honnan az újkor előhirnökei, az új eszmék keltek szárnyra. A megerősödött vagyonos polgárság a királyok szövetségében megdöntötte a hűbérrendszert, a tudományok terén oly eszméket hirdetett, a melyek a középkor romjain az ujkort építették föl. Ebben rejlik a városok jelentősége. Ez rövid története a városok emelkedésének; de mi nem elégedhetünk meg ezzel, hanem vizsgálnunk kell az egyes korszakokban azon tényezőket, melyek e haladást előmozdították; minden esetre meg kell állapítanunk azt a körülményt, a mely a városok első lépését a czél felé lehetővé tette. Említettük, hogy a városok története visszanyulik a római birodalom korába, a hol előbb Róma, később más olasz városok is Róma példájára a menhely kiváltságában részesültek: sőt nemcsak egyes olasz városok, hanem még egyes előkelők házai is élvezték a menhely jogát. A félelem, a mely veszedelmet sejtetett, építtette a földművesekkel és iparosokkal a városokat, a melyeket a szorgalom gazdaggá és hatalmassá tett. Az olasz városok példát adtak arra is, hogy pénzzel szabadságot és hatalmat lehet szerezni, többen egyesülve ezt ki is tudják küzdeni. A példát követték a német városok, századokkal megelőzvén e téren Angol- és Francziaország városait.

A brüggei városháza.
(Épült 1376-ban.)

A Rajna mentén, hol egykoron a rómaiak megerősített táborai voltak, vagy más folyók partján, vagy az ország belsejében egy-egy magaslaton, hol egyházi vagy világi fejedelem vagy főúr várat épített, ennek védelme alatt gyülekeztek a paraszrosok, mert ingó vagyonuk itt nagyobb biztonságban volt. I. Henrik király ideje óta már maguk is építettek a község köré falakat, húztak árkot, őrtornyot építettek, hogy a közeledő ellenséget már messziről észrevegyék. Az ily helyeket szivesen keresték föl áruikkal a kereskedők, tartottak vásárokat, hol egy helyben sok vevőre találtak; ily helyeken telepedett meg a biróság, a falak között építettek templomokat. A fallal körülvett helyek tehát csakhamar egyesítették magukban mindazt, a mit valamely ország nyújtani képes volt.

Ezen helyek azonban még mindig elismerték fönhatóságát valamely egyházi vagy világi fejedelemnek, főurnak, a legtöbb a királynak; arra, hogy magukat függetlenítsék, talán nem is gondoltak. Erre az Isten békéje és a keresztes háború vezettakóit. Az Isten békéje nagyban elősegítette a személy és vagyonbiztonságot, mi maga után vonta a kereskedelem élénkségét, virágzását s mindez gazdaságot, vagyont juttatott a városok lakóinak és ezzel birták már azt a tényezőt, a mi a városok haladását előmozdította; a keresztes háború pedig megteremtette azt a körülményt, jobban mondva helyzetet, a mely a városok önállását lehetővé tette. Az ipar és kereskedelem által meggazdagodott városok a szent-földre távozó uraiktól pénzen jogokat és kiváltságokat szereztek, ezek birtokában már hatalmi tényezők lettek, mert a város polgársága, mint a város őrsége, a szerzett jogokat és kiváltságokat nem csak megvédelmezni volt képes, hanem ezeket még ki is terjesztette. Erre a legkedvezőbb alkalmat nyújtotta az, hogy az urak közül számosan elestek a keresztes hadjáratokban, s így uratlanná lettek a városok; de a visszatértek is sokkal gyöngébbek lettek a városok fegyveres polgárságával szemben, hogysem korábbi hatalmukat vagy befolyásukat föntartani képesek lettek volna.

E körülmény növelte egyszersmind a városok polgárságának önérzetét s maga után vonta azt, hogy már nem szolgált idegen érdeket s hazafias magaviselete által nemzetföntartó tényezővé vált. Úgy a városok, mint a német birodalom érdekében erszükség volt a Rajna mentén, Thüringiában és a Svábföldön, a Pfalz és Hessenben, hol a fejetlenség, az ököljog uralomra jutott, hol sem a fejedelmek, sem az uralkodó nem volt képes a személy és a vagyonbiztonságot a rabló lovagok ellenében megvédeni s így a mit sem a fejedelmek, sem a császár kivívni nem tudott, azt a városoknak kellett megvalósítani.

A személy és vagyonbiztonságra annál inkább kellett a városoknak törekedni, minél gazdagabbak lettek és minél virágzóbb volt iparuk és kereskedelmök. Veszélytől ugyan nem tarthattak a város falai között, hol a polgárságot a városi belső re, a melyet büntetlenül senki sem zavarhatott meg; de annál inkább tarthattak a megtámadtatástól, ha vásárokra jártak, ha a város falain túl távoztak.

E czél megvalósítása a legnehezebb feladatok egyike volt, a melyet csakis akkor tudtak megközelíteni, a mikor a városok egységes szervezetet nyertek. Ezt sürgetően követelte a helyzet is, a melyben éltek, az anyagi érdek, mit szem elől neek; de képesítette őket erre szellemi felsőbbségök, a melyre ekkoráig már eljutottak. Akár birodalmi, akár tartományi (püspöki, fejedelmi, stb.) városok voltak, vagyis bárki vagy bármi birta az első időben a főhatóságot, a városok pénz vagy fegyver segítségével önkormányzatot vívtak ki maguknak, a mely szerint a városban a közigazgatást és az igazságszolgáltatást a városi tanács vezette, élén a polgármesterrel. A tanács tagjait és a polgármestert az első időben a patricius családok (a városban letelepedett nemesek vagy azok a családok, melyek azelőtt a város ura nevében vezették a város ügyeit) közül választották; de később, hogy az iparosok társaságokat – czéheket – alkottak, a czéhmesterek által vezetett, saját zászlóval és gyülekezési helylyel biró iparos czéhek oly hatalomra vergődtek, hogy részt követeltek a város kormányzásában, sőt sok helyen az egész hatalmat kezökbe ragadták. Így mind általánosabbá lett a szabadság a városokban, melyeknek polgárai a műveltségben sem maradtak hátra.

A városok ereje biztosította a kereskedelem szabadságát, minek folytán a régi kereskedelmi utak megnépesültek. Az Alpokon keresztül öszvéreken a Duna és a Rajna mellékére, a keresztes hadjáratok óta pedig keletről, az olasz városok közvetymet, Indiából fahéjt, Arábiából fűszert, Damaskusból művésziesen készített fegyvereket (ugyanezt különösen Olaszországból) finom szöveteket, bort, sört szállítottak. Egy másik ősrégi kereskedelmi út Lübeck felé az északi tartományokba vezetett.

Ez utak mentén és a tengerpart közelében egyes városok kereskedelmi központokká fejlődtek, mint a Rajna mentén Köln, Németalföldön az akkoriban még a tenger mellett fekvő Brügge, továbbá Löwen, Gent, a honnan a hajósok czethalászatra észa az Elba mellett Magdeburg, Hamburg; a Duna mentén Regensburg volt a keleti és nyugoti kereskedelem főrakodó helye, alább Bécs is hatalmasan emelkedett a Babenbergek alatt, különösen II. Frigyes császártól nyert kiváltsága folytán; a Balti-tenger partján Lübeck, Danzig; a legtávolabb keleten pedig az «aranyos» Kijev, mint az arab, görög és a nyugot-európa kereskedelmi czikkek piacza.

A városok már a kereskedelem érdekén kivűl figyelemmel kisérték a politikai viszonyokat is és csak szabadságukról és hűségükről tettek Worms és a többi Rajnamenti városok tanubizonyságot az investitura harcz idejében, a mikor a pápasággalHenrik császár mellett foglaltak állást. Ezzel megnyerték a Hohenstaufok becsülését is, ezek között különösen VI. Henrikét «a népbarát»-ét és II. Frigyes császárét, a kik nagyban elő is mozdították a városi élet kifejlődését, mert ezekben természetes szövetségeseket láttak a nemesség, a fejedelmek és a püspökök ellenében.

Mint említettük, a városok birodalmi és tartományi városok voltak. Ez elnevezés még az első időből ered, a mikor az egyes városokban a császár, fejedelem vagy a püspökök hivatalnokai az illető nevében gyakorolták a legfőbb hatalmfenségi jogokat és az igazságszolgáltatást. A kettő közötti különbség az volt, hogy a birodalmi városok birói itélete ellen az elitélt egyedül a birodalmi törvényszék, ezek ellen pedig a tartomány fejedelmének törvényszékéhez felebbezhetett és hogy azok a birodalmi gyülésbe, ezek pedig csak a tartományi gyülésbe küldhettek követeket.

Idők folytán megmaradt a név, a követküldés joga: de minden egyéb korlátozástól a városok megmenekültek, a legtöbben pénzen váltották meg magokat, a mire úgy a császárok, mint a fejedelmek és püspökök mindenkor hajlandók voltak; az interrn pedig ugyanazon jogokat a többi városok is megszerezték magoknak s nem volt senki, a ki ez ellen tiltakozott volna, vagy ha meg is tette, eredményt el nem ért. Ebből kifolyólag a városok megszerezték magoknak a legfőbb birói jogot is, a mire első sorban életviszonyaik, az ipar és a kereskedelem szükséglete is ösztönözte őket. Az élet és halál fölötti itélkezés a régibb időben a tartományi törvényszéket illette: az «arany bulla» pedig kimondta, hogy a nagy értékekről szóló polgári perekben is egyedül a tartományi és a birodalmi törvényszék dönthet; de mindez feledésbe ment, e törvényt kötelezőnek már nem ismerték el s hogy a nagyobb városok ezt kifejezzék, az idegeneket figyelmeztessék a város hatalmára, a főkapunál vagy épen a piaczon felállították a bitófát, annak jeléül, hogy a város birja a legfőbb birói jogot.

Bajor Lajos bullája.
Egy (nem hiteles) 1337-iki okiraton, melyben a német lovagrend Litvániát kapja. A berlini titkos állami levéltárban. Az előlapon a császár díszben, oroszlános trónon; körirat: + LVDOVICVS QVARTVS. DEI. GRACIA. ROMANORVM. IMPERATOR. SS. A hátlap Róma érdekes látképét mutatja: középütt a Colosseum, ettől jobbra Titus diadalíve, e mögött Cestius pyramisa, jobbra a Porta S. Paolo; balra a Lateran és a P. San Giovanni. A Colosseum előtt a Capitolium, még előbbre a Pantheon kupolája, ez előtt balra Augustus mausoleuma, mellette Traján oszlopa; Augustus mausoleuma előtt a Porta del Popolo. A Tiberis jobb partján a Hadrianus mausoleuma, mögötte a Péter templom, hátrább a Cecilia temploma. A hátlap körirata: × ROMA. CAPVT. MVNDI. REGIT. ORBIS. FRENA. ROTVNDI.

A nagymester marienburgi palotájának homlokzata.
A XIV. század második feléből.

Meg kell itt említenünk még azt is, hogy az emberrel veleszületett igazságszeretet és jogérzet, mely megkövetelte azt, hogy a bűnös bűnhödjék, még abban az időben is, mikor a törvény gyakran szünetelt, a bűnt nem mindég követte a bűnhödés: e körülmény az általános hiedelem szerint a megsértettet följogosította a vérboszúra. Ez századokon, az egész középkoron keresztül fentartotta magát Németország legnagyobb részében, a mely szerint a legközelebbi rokon kötelezve volt a gyilkosságot megboszulni. E régi szokás a pogány világból maradt fönn, nem tudta kiirtani a keresztény vallást sem, csak enyhítette az által, hogy a templomot menhelylyé emelte, a hol a gyilkos 45 napig védelemre talált és hogy a meggyilkolt családját nem becstelenítette meg az, ha ez idő tartama alatt a gyilkos magát pénzen megváltotta.

A németországi városok házai lakályosság, kényelem dolgában nem versenyezhettek ugyan a mórokéival, az utczák is szűkek voltak, kövezetlenek, a világítás meg éppen ismeretlen; de viszont a városok élete már sokban fölülmulta amazokat. A német városok hatalmával és gazdagságával karöltve a szigorú erkölcsös és tisztességes élet kapott lábra, mely éles ellentétben állott a nemesek, még a herczegek váraiban is uralkodó vad, dőzsölő élettel. Ez kétségtelen következménye volt annak, mily állást foglalt el a nő a városokban és milyent a nemesség körében. A lovagság korában a nő tisztelet, szeretet tárgya volt. E kor azonban letünt és ezzel a nő helyzete is megváltozott. A kik kalandokban akartak hirnévre szert tenni, ezek nejei teljesen elhagyatva, magokra maradtak; a többiek pedig a legdurvább bánásmódban részesültek s még szerencséseknek mondhatták magokat, ha a férfiak vad mulatságától távol, lakosztályaikba visszavonulva, zavartalanul tölthették napjaikat. Elhagyta a lovagság várait a költészet is, mely előbb a női erényeket dalban örökítette meg, és a városokban talált kedves otthonra, a hol a nők tisztelete, szeretete általános volt. Ez mindaddig fönn is maradt, mig a nemesség nem tartotta magához méltatlannak a gazdag és hatalmas polgárok leánygyermekeit feleségül venni s mikor ezen a réven a nemesek ünnepélyein, királyi lakomákon a polgárság is megjelent, ezek körében is meghonosodott a vadság, dőzsölés, a női nem iránti tiszteletlenség.

Mint már említettük, a városok lakói, miként a régi Rómában, két osztályba soroztattak: a nemzetségek és a czéhek osztályába. A nemzetségekhez, vagy is a patriciusokhoz tartoztak azok a szabadok, kik a városba költözködtek, és a püspökök, főurak vagy a király tisztviselői, kik állásuknál fogva nagy jelentőséggel birtak. A czéhek osztályába tartoztak a kézművesek, kiket nem tartottak szabadoknak és ép ezért hivatalt sem viseltek. A tanács tagjai (a Schöffen-testület), valamint a polgármester mindég a városi patricius családok tagjai közül választattak. Éppen ebből kifolyólag az így szervezett városokban két ellentétes törekvés uralkodott, nevezetesen: 1. a czéhek arra törekedtek, hogy – mint egykor Rómában a plebejusok – a hivatalokra képesíttessenek, mit Dél-Németországban ki is vívtak, míg Észak-Németország továbbra is aristokratikus maradt; 2. az ipar és a kereskedelem által meggazdagodott városok arra törekedtek, hogy uraik hatalma alól megszabaduljanak és a kereskedelmet megvédelmezzék a lovagok rabló támadásai ellenében. Az elsőt már kivívták, mint már láttuk, a második czél megvalósítására most törekedtek.

A személy- és vagyonbiztonságot illetőleg a legrosszabb viszonyok uralkodtak a Rajna mentén, a Svábföldön, Thüringiában, Pfalzban és Hessenben, hol sem a császár, de a tartomány urai sem voltak képesek a belső rendet helyreállítani és a lovagok rablásait megakadályozni. Hogy e tarthatlan helyzetnek a városok véget vessenek, az olasz városok példájára hatvan város a rajnai szövetséget kötötte, a melynek kötelékébe grófok és herczegek is beléptek. A szövetség czélja volt a rabló lovagvárakat és vámokat megsemmisíteni, a városok kiváltságait és a polgárok vagyonát megvédelmezni és a parasztságot is védelemben részesíteni (1254).

A szövetség ugyan nem soká állott fenn, részint azért, mert a szövetség sokkal nagyobb területre terjedt ki, semhogy fölötte uralkodni képes lett volna; de meg azért sem, mert nemcsak különböző, hanem még egymással ellentétes irányú elemeket is egyesített magában. Mégis a városszövetségek kezdetét jelentette és példát adott újabb szövetségek kötésére. E példa folytán egymás után kötöttek a bajor, sváb, westfali, szász, thüringi, brandenburgi és a Keleti-tenger partján lévő városok szövetséget, a melyek ha egymással nem is egyesűltek, azért mégis oly hatalom fölött rendelkeztek, hogy az 1273-iki királyválasztáskor már tekintélyes tényezőként szerepeltek.

A városháza Löwenben. Épült 1448–63.

Az így fennálló szövetségek a jövőre nézve a szükséges alapot szolgáltatták, hasznuk bebizonyult s így elkövetkezett az az idő is, mikor a számos szövetségből oly két városszövetség alakult ki, a melyek mindegyikében, ugyanegy czélra törekvő városok foglaltak helyet. Hogy az átalakulás miként ment végbe, ezt megmondani nem tudjuk. Erre nézve nem nyujt nekünk fölvilágosítást az egyik szövetség neve, a «Hanse» szó sem, a mely elavult német (gót) szó sereget, csoportot, szövetséget jelent; de jelenti a külfölddel való kereskedés jogát, az ezután fizetendő adót, vagy jelenti azt a járulékot, melyet a szövetség minden tagja a közös pénztárba fizetni tartozott. Az első időben jelezte a német kereskedőknek gilda alapon kötött azon szövetségét, a melynek Londonban raktára – Hanshus – volt, a mely később Bergen, Wisby, Novgorodban is állított föl ilyeneket. A német kereskedők közül talán a kölni kereskedők voltak ennek kezdeményezői és ezeknek első szabadalmazott lerakodóhelye (Stahlhof vagy Stapelhof = aczéludvar) vette föl később a «Hanshus» nevet, a mikor a westfaliai városok, majd Lübeck, Hamburg, Rostock, Wismar, Stralsund is csatlakoztak a szövetséghez.

Ha a fejlődési fokozatot megjelölni nem tudjuk is, annyit mégis határozottan mondhatunk, hogy a Rajna menti és az északi városok szövetkeztek legelőször a kereskedelem védelmére, ezekből alakult a «Hansa szövetség», mely czélul tűzte ki a kereskedelmet vizen és szárazon megvédelmezni.

Az előbb említett városok közül kiemelkedik Hamburg és Lübeck, a melyek magok köré gyűjtik a korábbi szövetségeseket, a melyekhez más városok is csatlakoznak, úgy hogy már a XIV. század elején a szövetséges városok száma 90-re emelkedett. Keleten Reval, északon Bergen, nyugaton London, délen a Rajna s Elba-melléki nagyobb városok mind a Hansa-szövetségnek voltak tagjai, melynek középpontja Lübeck volt, hol a szövetséggyűlést tartották, a mely gondoskodott a kereskedelmi érdekek megvédelmezéséről és a kötelességéről megfeledkezett városokat ennek teljesítésére szorította, vagy pedig a szövetségből kizárta. A kereskedelmi érdeken kívül a Hansa-városok föntartották még a patricius családok hatalmát, a közügyekre való befolyását is és a kiváltságos családokat minden támadás ellenében meg is védelmezték.

A Hansa mellett 1376-ban megalakult a sváb városszövetség, a melynek az említett kereskedelmi érdeken kívül az volt czélja, hogy megvédelmezze a városok érdekeit IV. Károly császár beavatkozása ellen s mint birodalmi városok megvédelmezzék önállóságukat, a mely a fejedelmek, nevezetesen Eberhard würtembergi gróf és ennek fia, Ulrik hódításvágya miatt örökös veszélyben forgott. E szövetség feje Ulm volt, mely köré Dél-Németországban csakhamar 72 város sorakozott. A sváb városszövetség még abban is különbözött a Hansa-szövetségtől, hogy míg ez továbbra is föntartotta a patricius családok hatalmát, addig a sváb városszövetségben e családok kiváltsága megszünt, a polgárok egyenlők voltak.