XIII. FEJEZET.
Hűbérellenes mozgalmak Francziaországban. A városok, különösen Páris (Etienne Marcel). A flandriai városok (Artevelde). A parlament, mint főtörvényszék. A jobbágyság (Jacquerie).

A franczia városok is hatalmi tényezőkké váltak, miként a németországiak, azonban mégis azzal a különbséggel, hogy a franczia városok a központosító hatalomra törekvő királyokban csakhamar védőre és urra találtak. A hatalmas pairekkel szemben a franczia királyok a saját kardjukon kívül nem is támaszkodhattak másra, mint az ipar és kereskedelem által jólétre emelkedett városokra, melyek az iskoláknak s így a tudomány és művészetnek is menhelyei lettek.⁵ IV. vagy Szép Fülöp (1285–1314) ép azért hívta meg a pápával kitört viszálya alkalmával 1302-ben Párisban tartott országgyűlésre a nemesség és papságon kívül a városi polgárok képviselőit is, mint a harmadik rendet, hogy a királyi hatalomnak a polgári osztály is támasza legyen. Így tehát míg Németországban a városok önvédelem szempontjából léptek egymással szövetségre, mert a meggyöngült császársághoz hasztalan is fordultak volna; addig Francziaországban maga a királyság sietett a városok segélyére, a polgárságot országos renddé emelte, a törvényhozás és kormányzás részesévé tette, hogy hatalmukat ne a nemesség és papság, hanem a királyi trón védelmére fordítsák, mely a városokat kiemelte a szolgaságból. Ezt akarta elérni már VI. és VII. Lajos lángelméjű minisztere Suger, ezt II. Fülöp Ágost, e művet fejezte be IV. vagy Szép Fülöp 1302-ben.

Annál feltünőbb, hogy épen IV. Fülöp ellen ugyanakkor, mikor a franczia városok polgárait renddé emelte, fegyvert fogtak a flandriai városok. Mi volt ennek az oka? E városok a flandriai grófok kormánya alatt már századokkal előbb szabadságot élveztek, virágzó iparuk és kereskedelmök gazdaggá tette őket, lelkök a szabadság iránt fogékonynyá lett. E városok fejlődése zavartalanul haladt előre, a mikor az utolsó flandriai gróf, VII. Balduin gyermektelenül elhalt és az uratlanul maradt gazdag városok birtokáért megindult a harcz.

Flandria franczia hűbér volt és midőn a régi grófi család kihalt, VI. Lajos király tanácsára az előkelők a régi grófok rokonát, normandiai Vilmost ismerték el uroknak, a kit a városok lakói, különösen Brügge és Gent polgárai is szivesen fogadtak. Vilmoshoz fűzött reményeik azonban nem teljesedtek. Önkényesen uralkodott, megsértette a nemesek kiváltságait, a városok jogait és szabadságát és ezzel magára vonta alattvalói gyűlöletét. E helyzetet a saját javára ugyancsak ügyesen használta föl Elsass grófja, Ditrik, a ki Flandria nagyobb részét hatalmába kerítette. Hiába támogatta Lajos király védenczét, eredményt elérni nem tudott; mikor pedig Vilmos Alost ostrománál elesett, az egész grófság Ditrik hatalmába került, a mi a franczia befolyás csökkenését is jelzi.

Ditrik már máskép fogta föl hivatását. Vilmos bukása meggyőzte őt arról, hogy a flandriaiak szabadságszerető nép, százados jogaikról és kiváltságaikról le nem mondanak, tehát azt neki is tiszteletben kell tartania. E mellett különös gondot fordított a földmívelésre, az ipar fejlesztésére s gondoskodása folytán mindkettő virágzásnak is indult. Ezzel legjobban biztosította a flandriai grófságot családja számára, a melynek minden egyes tagja követte Ditrik példáját.

Ditrik és utódai alatt a flandriai grófság Angolországgal lépett kereskedelmi összeköttetésbe. Angolország ipara ekkor még fejletlen volt s így nyerstermékeit, első sorban gyapját a szomszédos Flandriában értékesítette, a mely meg viszont a nyerstermékek tekintetében Angolországra volt utalva. E szoros kereskedelmi viszony később a politikai összeköttetést vonta maga után, melynek a körülmények is kedvezvén, mindkét országnak hasznára vált.

Festmény a Somme le roi cz. kéziratban, 1300 tájékáról.
Londonban, a britt múzeumban.
Érdekesen mutatja a viselet fejlődését a XIII. sz. végén s a XIV. sz. elején, Somme le roi teologiai munka; a parancsokról, a hitről stb. szól. Laurent barát szerzette 1269. A kéziratot III. Fülöp megbizásából (1300.) franczia festőkal ékesítették. A felső balmezőben a Mértékletesség (Soubrietez) van ábrázolva, mellette a mértékletlenség (Gloutonnie). Alant jobb oldalt egy megelégedett pár ül egyszerű ebédnél, középen jómódú ház megrakott asztala látszik zenejátszókkal. Jobbra a gazdag házának ajtaja előtt Lázár, kinek sebes lábait egy kutya nyalogatja.

Ez összhangot és egyetértést megzavarta IV. Fülöp franczia király, a ki hatalmi érdektől vezettetve arra törekedett, hogy Francziaország egykori befolyását Flandriában ne csak megújítsa, hanem e grófságot mindenkorra országához csatolja. yével kecsegtette IV. Fülöpöt az a körülmény, hogy a flandriai városok mindegyikében számosan voltak, a kik még a régi időből Francziaországgal rokonszenveztek. Erre a kedvező alkalmat nyújtotta I. Eduard angol király azzal, hogy IV. Fülöp terjeszkedését megakadályozandó, ellene háborút indított. Erre IV. Fülöp összeköttetésbe lép Skótország királyával és nemeseivel s míg ezek fegyvert ragadnak I. Eduárd ellen, az alatt az angol főnemesség is megmozdul. Ennyi oldalról zaklatva, I. Eduárd király a pápa közbenjárására békére lép IV. Fülöppel, hogy saját trónját megvédelmezhesse és a skótokat is engedelmességre szoríthassa. Míg ezen mozgalmak I. Eduárd király összes erejét lekötik, IV. Fülöp seregét Flandria ellen küldi, a melynek grófja, Guido két fiával együtt kénytelen magát megadni. A franczia sereg vezére Valois Károly a foglyokat Párisba küldi, mire IV. Fülöp birtokába veszi a grófságot, a melynek polgárait azzal nyugtatja meg, hogy a városok korábbi jogait és szabadságát megerősítette (1300).

János franczia és navarrai király pecsétje.
Eredeti nagyság. A berlini állami titkos levéltárban.

Brügge látképe a XV. században. Az előtérben gentiek és brüggiek harczolnak.
A XV. századból való miniature a boroszlói városi könyvtár Froissart-kéziratából.

Igéretét azonban IV. Fülöp csak addig tartotta meg, a meddig VIII. Bonifácz pápával való viszálya erre kényszerítette; mikor azonban a pápaság fölött győzedelmeskedett, félre tett minden kiméletet. A merész király nem ismerte föl az idők jelét, a két világtörténeti eseményt: a pápai uralom hanyatlását és a polgári szabadság megerősödését és azt hitte, hogy ha az első fölött győzött, a másik fölött is győzni fog. A birtokába vett flandriai grófságot szorosabb kötelékkel akarta országához fűzni, s e végből Chatillon Jakab grófot nevezte ki Flandria kormányzójává, ki Flotte Péter kanczellár tanácsát követve, számos francziát telepített le a flandriai városokban. Az előkelő polgárok és a hatóságok ugyan franczia érzelműek voltak; de nem úgy a nép, mely még mindig hűséggel viseltetett fogoly ura iránt s arra törekedett, hogy a francia uralom ellen angol támogatást nyerhessen. Az erőszakos uralom, a polgárok jogainak elkobzása általánossá tette az elégedetlenséget, a mely végre Brüggeben kitört, hol a polgárok Koning Péter vezérlete alatt fegyvert fognak és egy iszonyú vérfürdőben, a melyben vagy 3000 francziát mészároltak le, magokat a franczia hatalom alól fölszabadították.

Ennek megboszulása, de meg a franczia befolyás helyreállítása és biztosítása végett Fülöp király egy hatalmas sereget küldött gróf Artois Róbert vezérlete alatt a flandriai városok ellen. Ez Courtray mellett találkozott a flandriai polgársereggel, a mely fényes győzelmet aratott a francziák fölött (1302 jul. 11). Elesett maga a vezér és vagy hatezer lovag, kiknek sarkantyúit a maastrichti egyházban helyezték el a végből, hogy az utódok is megemlékezzenek a győzelmes szabadságharczról. Ezért nevezik a courtray-i csatát «sarkantyú-csatának».

E gyalázatot a büszke franczia király nem tudta eltűrni, vagy talán jobban mondva, nem akart megnyugodni abban, hogy a gazdag flandriai városok hatalma alól fölszabaduljanak, elveszítse őket, melyeket már magáénak tartott, épen most, mikor az angol királylyal kötött békéje kezét szabaddá tette, a pápa fölött aratott győzelme pedig elbizakodottá. Oly készülődést tett, a mely az eredményt biztosítja. Tizenkétezer lovas, ötvenezer gyalogos katonája lépte át az északi határt, az egyesült franczia-genovai hajóhad pedig a csatornában a tenger felől zárta el Flandriát. Ez is hiába volt. A flandriaiak a nagy sereg láttára elhatározták, hogy inkább meghalnak, semhogy a franczia szolgaságot a nyakukba vegyék és e föltevéssel keresik föl az ellenséget. Lille közelében, Monsnál ütközött meg a két sereg. Itt is először ismét a polgárságnak kedvezett a harczi szerencse; akkor azonban, mikor az egész franczia sereg fölvonult és támadásba ment át, a flandriaiak kénytelenek voltak Lille falai mögé vonulni, a hol azonban oly elszántan küzdöttek, hogy a király tanácsosnak látta az ellenféllel békére lépni. E szerint IV. Fülöp szabadon bocsátja a flandriai grófot, a kit a flandriai polgárok még mindig uroknak ismertek el; Flandria 200.000 font sterlinget fizet hadi költség czímén s míg ezt lefizeti, addig Lille, Douai és Bethune városokat a franczia király zálogban birja (1304). E béke kétségtelenné tette azt, hogy IV. Fülöp franczia király, a ki országában a hűbériség romjai fölött a korlátlan királyi hatalmat megalapította, a pápaságot legyőzte, egy új hatalmi tényező, a polgárság előtt visszavonult. A mit a flandriai polgárok neki megajánlottak, az sem a hadjárat költségével, sem hadseregének veszteségével arányban nem állott, pedig mindezen felül még Flandriáról is le kellett mondania.

E győzelmek, melyeket a szabadságszerető polgárok a hatalmas Francziaország fölött kivívtak, biztosították a városok szabadságát, a melynek védelme alatt kifejlődött a városok önkormányzata. Hogy pedig erre tudatosan törekedtek, ezt bizonyítja az általános műveltség, a mi együttvéve a nagy olasz kereskedővárosok színvonalára emelte őket. Az ipar minden ága, első sorban a posztó- és a szőnyeggyártás virágzott, a Brüggeben alapított kereskedelmi tőzsde és a váltó-levelek behozatala által a világkereskedelemben is hatalmas állást foglaltak el; a hering-besózás kitalálása által pedig a jövedelemnek egy eddig nem ismert forrását nyitották meg. A jólét és az általános műveltség megnyilatkozott a költészet- és zeneirodalom terén is; hogy pedig a szépművészetek, különösen az építészet terén mily haladást értek el, azt bizonyítják Gent, Brügge, Antwerpen, Mecheln és Brüssel székesegyházai, Löwen városháza és a gótépítészet más remekei. Ennek a kornak Brügge volt Londonja, lakosságát fél millióra tették. Gentben pedig a virágzó szövőipar oly számos munkást csődített össze, hogy hatósági rendelettel el kellett tiltani a gyermekeket az utczára meneteltől azon órában, mikor a munkások a gyárakból hazamentek.

Évtizedek munkája volt ez, a melynek tartama alatt, mint mindenütt, úgy itt is a polgárság növekedő jóléte maga után vonta a nemesség féltékenységét és Flandriát két pártra, a nemesek és a polgárság pártjára osztotta. E féltékenység éles ellentétté fajult épen akkor, a mikor Francziaország és Angolország nagy válság küszöbéhez jutottak. A polgárság, mint a multban, úgy most is Angolországhoz szított, ide utalta a kereskedelem érdeke is. Az angol nyerstermékek, első sorban a gyapjú behozatala életkérdés volt a polgárok iparára nézve és ha III. Eduard angol király annak kivitelét eltiltotta volna, a mivel fenyegetődzött is, Flandria ipara azonnal megakad és a munkás-osztály kenyerét veszti. Antwerpen, Brügge, Gent, Löwen, Ypern és más városokban a munkások száma ép oly nagy volt, mint napjainkban Angolország gyárvárosaiban. – Mint mindenkor, az elégedetlenek osztályát képezték, mely egy ügyes ember kezében félelmes hatalommá vált. Ily férfiú volt Artevelde Jakab, származására nézve nemes ember, hivatása szerint pedig polgár, genti sörfőző, a ki már ifjúságában a néppárthoz tartozott, a melynek hatalmas szónoki képessége folytán később vezére lett. E minőségében kezébe ragadja Gent fölött a hatalmat s mert Gent feje volt ekkor a flandriai városoknak, a többi város is befolyása alá kerül és el is nevezték őt Flandria Ruwaertjének = vezérének, a ki III. Eduard angol királylyal polgártársai nevében szövetséget kötött.

A polgárságnak ezen politikai pártállása II. Lajos grófot és vele a nemességet a franczia király szövetségesévé teszi, a kihez a grófot családi kötelék is fűzte. II. Lajos gróf nem volt szerencsés az eszközök megválasztásában s mikor a néppárt hatalmának terjedését akarta megakadályozni, eljárása őt úgy tüntette föl, mintha Gentet akarná elnyomni. – Erre Artevelde szövetségesére, III. Eduard angol királyra támaszkodva, kitűzi a lázadás zászlóját, Lajost a városból kiűzi, majd a többi város is csatlakozik e mozgalomhoz; mikor pedig III. Eduard a franczia királyi czímet is fölveszi, még Lille, Douai és Bethune városok is csatlakozhatnak hozzá, a nélkül, hogy esküjöket megszegnék, mert hűséget a franczia királynak esküdtek (1340). Ezzel megindult a harcz, a melyben, miként majd látni fogjuk, a francziák Sluys mellett vívott tengeri ütközetben az angolok által legyőzettek, mely után a hadakozó felek fegyverszünetet kötöttek.

Angol lovag a XIV. sz. első harmadában.

A harcz folyamában Artevelde Jakab arra törekedett, hogy a városokat a nemesség és a franczia befolyás ellen mindenkorra biztosítsa és az Angolországgal kötött szövetséget örökössé tegye. Ezt az által hitte elérhetni, ha Flandriát személyes kötelék által csatolja Angolországhoz. E végett polgártársait arra törekedett rábirni, hogy III. Eduard fiát ismerjék el Flandria grófjának. E tervet azonban az elnyomott franczia párt olyannak tüntette föl, mint a mely végeredményében megsemmisíti a városok szabadságát és kiszolgáltatja Angolországnak. A nemesek izgatása folytán a népszabadító a szabadság elárulója szinében tünik föl a nép előtt, a mely Artevelde Jakabot híveivel együtt lekaszabolja (1345 jul. 24).

Ez idő alatt már Francziaországban is megszünt az a jó viszony, mely előbb a városokat a királyokhoz füzte. IV. Fülöp utódai nem tudták fölfogni a városok fontosságát. Bár ezek önzetlenűl támogatták a királyokat a flandriai városok elleni küzdelmökben, a király és a nemesség természetes elleneit látták bennök és ezért nemcsak hogy nem törekedtek a városok erejének fejlesztésére, hanem irántok még ellenséges indulattal is viseltettek. Ennek viszont a városok részéről az volt a természetes következménye, hogy a polgárok zúgolódtak ama teher alatt, a melyet a szerencsétlenül folyó angol-franczia háború folytán a király reájuk rakott. Mikor pedig a rendek 1355 november havában Párisban tartott gyűlésükön János király fölhivására a szükséges hadisegélyt megajánlották, mely azonban első sorban a polgárokat terhelte (só és eladás után járó adó), e teher alatt a polgárság följajdult, több helyen mozgalom indult meg, Rouenben pedig az adóbehajtókat elűzték és a királyi tisztviselők iránt tartozó engedelmességet megtagadták. János király Károly Navarra királyát azzal gyanusította, hogy szítja az elégedetlenséget, miért is ezt elfogatta és fogolyként Párisba küldte; hívei közül pedig Harcourt grófot három társával együtt lefejeztette.

Ez önkényes eljárásra Normandia nemessége csatlakozik III. Eduard királyhoz, a ki fia, a Walesi herczeg, kit fekete pánczéláról Fekete herczegnek neveztek, vezérlete alatt sereget küld új szövetségesei védelmére. E sereget János király, túlnyomó erejében bízva, Maupertuisnél, Poitiershez közel csatára kényszeríti, a melyben a franczia sereg teljesen leveretett. János király Fülöp fiával és több száz főnemessel és lovaggal fogságba esett (1356 szept. 19).

Eduard, a fekete herczeg siremléke a canterbury-i templom szentháromság kápolnájában.

A maupertuisi vesztett csata híre és a király fogságba jutása megdöbbentette egész Francziaországot; Páris polgárságán pedig leirhatatlan izgatottság vett erőt. A 19 éves Károly trónörökös sokkal gyengébb volt, semhogy tőle valamit is várhattak volna, a nemesség színe-java elhullott s így Páris védelme a polgárok kötelességévé vált azon esetre, ha az angolok a főváros ellen támadást intéznének. Úgy látszott tehát, hogy az angolok győzelme Francziaországban új korszakot nyit meg. Minden azt mutatta, hogy a változásnak be kell következnie, a régi rendszernél meg nem maradhatnak, mert a kormány tehetetlensége kitünt, a nemesség hadi hire elhomályosult, a jövőre nézve támaszul tehát egyik sem szolgálhatott. Ily körülmények között kivánatosnak is látszott, hogy most, mikor a király fogságban volt, a dauphin csak atyja nevében kormányozhatta az országot, erélyes és határozott föllépéssel oly állami rendet teremtsenek meg, a milyen Angolországé. Angolországban is oly viszonyok uralkodtak és hasonló körülmények kedvező hatása alatt a hűbéres királyságot zsarolásaival, zsarnok hivatalnokaival, igaztalan biráival, gőgös főnemeseivel megdöntötték és helyét a törvényesség foglalta el és a királyi hatalmat korlátok közé szorította a rendi országgyűlés. E terv megvalósítására vállalkozott két kiváló férfiú, Lecoq Róbert, korábban a párisi parlament ügyvédje, később Laon püspöke, a kiváló jogtudós és szónok és Marcel István, a párisi kereskedő czéh mestere, a ki mint népszónok a főváros polgáraira ép oly befolyással birt, mint Artevelde Gentben, s már a megelőző rendi gyűlésen is kiváló szerepet játszott. Mindketten arra törekedtek, hogy az ország kormányában oly újítást hozzanak be, mely a visszaéléseket megszünteti; egyben biztosítja a rendeknek a kormány ellenőrzését, sőt befolyását is. E törekvéssel szemben a délfrancziaországi rendek arra törekedtek, hogy minél hatalmasabb sereget állítsanak ki és hogy kifejezzék, mennyire érzik a veszteség nagyságát, elrendelték, hogy míg a király fogságban lesz, se a férfiak, se a nők ne viseljenek arany, ezüst vagy más drága ékszereket, még a dal, a játék is szüneteljen.

Ily viszonyok között hívta össze Károly dauphin, mint az országnak atyja távolléte ideje alatt helytartója, Párisba a rendi gyűlést, hogy e válságos körülmények között az ország megmentése érdekében tanácskozzék.

Ha visszaemlékezünk Angolországnak 1258-ban Oxfordban tartott gyűlésére és az ezen gyűlésen hozott s «oxfordi provisiók» név alatt ismeretes határozatokra (V. 528), akkor ismerjük, legalább hasonmását, ennek a gyűlésnek, a melyet Károly dauphin 1356 okt. 17-ére Párisba hívott össze, azzal a különbséggel, hogy a párisi gyűlésen a polgári elem sokkal jelentékenyebb szerepet játszott. Ezt már a szám is mutatja, mert míg a papság és nemesség egyenként 200–200 tag által volt képviselve; addig a városok polgárait 400 követ képviselte, a kik közül a párisi követek úgy gazdagság, mint műveltség tekintetében különösen kitüntek, mit már abból is következtethetünk, hogy Páris már akkor szíve volt az országnak, a nemzetnek lelke. A polgári követek a fővárosi, mindannyi Marcel István hatása alá került, míg az északfrancziaországi nemesek egy tekintélyes részét Lecoq Róbert vezette, a kiknek befolyását nem tudták azzal sem csökkenteni, hogy a gyűlés egy bizottságot küldött ki a szükséges javaslatok megtételére. E bizottság mellőzve azt, a miért a rendi gyűlést Károly dauphin összehívta, a sérelmeket irta össze és ezeknek orvoslását, több királyi tanácsosnak és udvari hivatalnoknak eltávolítását és a három rend tagjai közül egy oly bizottság szervezését sürgette, mely a kormányzásban a legfőbb felügyeletet gyakorolja.

Károly dauphin, hogy e törekvéseket megakadályozza, nagybátyjával, IV. Károly császárral Metzben való találkozását ürügyül használta föl arra, hogy a gyűlést elnapolja. Azt remélte, hogy ez idő alatt sikerülni fog neki az egyes tartományok rendjeivel megegyezni. De ez nem sikerült, a császár sem tudott neki segítséget vagy tanácsot adni és így ezzel csak a drága időt pazarolta el, az elnapolás által pedig az ellenzéket még maga ellen is izgatta. Mikor pedig az új ülésszak megnyitásakor parancsoló föllépésével az ellenzék, különösen a polgári rend daczát akarta megtörni, a polgárság, a mely az esetre, ha az angolok a fővárost megtámadnák, magát már fölfegyverezte, fenyegető állást foglalt el és ezzel Károlyt arra kényszerítette, hogy az ellenzék követelésének engedjen. E szerint a dauphin beleegyezett abba, hogy a három rend 12–12 biztosának tanácsával fog kormányozni, a kiknek tanácsát a pénzügy, hadvezetés, sőt még az angolokkal kötendő békénél is figyelembe fogja venni (1357), mi által a hatalom súlypontja a rendek kezébe került.

János király elitélte fiának engedékenységét, pedig e nélkül se adóhoz, se hadsereghez nem juthatott volna a kormány, a melyek mindegyikére égető szükség volt. Soha ily szánandó helyzetben nem volt az ország. A Szajna torkolatától egész a Földközi-tengerig a legvadabb pártharcz dúlta az országot, melyet az angol sereg és a rabló bandák is sanyargattak. Normandiában az elfogott navarrai király testvére, Longueville Fülöp állt a Valois-ellenes mozgalom élén; Bretagneban örökösödési harcz folyt: a déli tartományokat a különböző népelemekből álló rablóbandák fosztogatták: a párisi polgárság pedig magát a fegyverforgatásban gyakorolja, a várost falakkal, tornyokkal és árkokkal erősíti meg, hogy a külső ellenség ellenében magát biztosítsa, de egyben a belső ellenfél erejét is lekösse. Marcel az utcza-szögletekhez még lánczokat is készíttetett, a melyekkel az utczákat elzárhassa (a barrikadok legelső formája). S ha még hozzávesszük mindezekhez azt, hogy míg a királypártiak elvesztett befolyásukat, hatalmukat visszaszerezni, a Marcel és Lecoq által vezetett polgári párt pedig nemcsak megtartani akarta azt, mit kiküzdött, hanem a jövőben meg növelni is; akkor előttünk áll hű képe Francziaországnak, a melyben alig volt tényező, a melyre Károly dauphin támaszkodhatott volna.

A harminczhat tagból álló bizottság már hónapok óta folytatta működését a nélkül, hogy az országra nézve valami eredményt is fölmutatni tudott volna, minek oka az volt, hogy a bizottság tagjai is amaz érdekeket szolgálták, a melyeket rendi állásuknál fogva legfontosabbnak tartottak. De mert a Párisra támaszkodó polgári bizottsági tagok ellenében mire sem mehettek, ezért János király visszatért tanácsadói Károly dauphint arra birják, hogy személye és a nemesi uralom biztosítása czéljából Párisban és vidékén több ezer fegyverest vonjon össze.

Erre Marcel kiszabadítja börtönéből Károly navarrai királyt, kit a párisiak lelkesen fogadnak. A vidékről is számtalanok jönnek a fővárosba, mi maga után vonja az élelmiszerek drágaságát és sietteti a forradalom kitörését. A drágaság és a katonaság jelenléte növeli az elégedetlenséget, a nép gyülölete Károly dauphin tanácsosai iránt, kikben mindeme bajok szerzőit, okozóit látja, legnagyobb fokát éri el, mire Marcel félrevereti a harangokat és a czéhek zászlói alatt a királyi palota elé vezeti a dühöngő tömeget, mely Károly szemeláttára gyilkol le két tanácsost s maga Károly dauphin is csak úgy szabadult meg a veszedelemből, hogy Marcel a néppárt jelvényét, a kékvörös sapkát tette Károly fejére (1358 febr. 22). E percztől fogva a tömeg lett úrrá Párisban és ennek ünnepelt vezére Marcel, mi arra készteti Károly dauphint, hogy a legelső kedvező alkalommal Compiégnebe meneküljön, hol maga köré gyűjtvén a nemességet, ennek élén a föllázadt Páris ellen indult.

E mozgalom kitörése után Károly navarrai király sem maradhatott Párisban, ezért híveivel Normandiába vonult vissza, hogy ott az események alakulását bevárja. Marcel azt remélte, hogy Páris példája Francziaország többi városait is magával fogja ragadni, a mi azonban nem következett be. Egyes városok követték ugyan a példát, de a legnagyobb rész nyugodt maradt, mi kétségtelenné tette Marcel törekvésének elszigeteltségét.

Annál nagyobb befolyást gyakoroltak a párisi események a pórokra, a kiknek sorsa sokkal szomorubb volt, mint a falakkal megerősített városokban lakó polgároké. Ezek védtelenül állottak szemben az angol seregekkel, a különbözo rabló bandákkal, misem védelmezte a nemesek és a királyi hivatalnokok túlkapásai ellenében, minek folytán a legnagyobb szegénységbe, türhetlen szolgaságba sülyedtek. A párisi események hatása alatt, hogy elviselhetlen helyzetén segítsen, megjelent a harcztéren a pórság is, a melyre egyik fél sem számított, hogy fegyverrel kezében százados szolgaságából magát fölszabadítsa és egyenrangúvá legyen azzal az úri osztálylyal, mely a pórt, csúfnéven a «jámbor Jakabot» (Jacques bonhomme) lenézte. Ezzel Francziaország egy borzasztó pórháborúnak vált színhelyévé, mely a társadalmi forradalom minden borzalmait fölidézte.

Iszonyú pusztítással lépett föl a pórság, a Jacquerie (talán inkább ruhája után, Jaquette = zeke, nevezték így, mely megkülönböztette a nemes embertől és a polgártól), mintha századok alatt fölgyülemlett boszúját akarná egyszerre kitölteni. A nemeseket leölték, asszonyaikat meggyalázták, lakaikat lángba borították, ruháikat a világ csúfjára magokra öltötték. Tűz és vér jelölte a paraszt hordák útját.

Páris lázadása és a pórok iszonyú kegyetlensége arra birta a nemességet, hogy a mindent veszélylyel fenyegető ellenségek ellen egyesüljön. A dauphin maga köré gyűjti a nemességet s az uratlan fegyveres csapatokat is zsoldjába fogadja és ezekkel a szerte barangoló, pusztító, de minden rendszer és egységes vezérlet hiányában szenvedő pórcsapatokat egymás után leveri s miután az országot megszabadította, Páris ellen tesz készületeket.

Ez idő alatt Marcel meggyőződött arról, hogy tervét nem valósíthatja meg, s hogy legalább magát megmentse, fölajánlotta a város fölötti parancsnokságot Károly navarrai királynak, a ki ezt abban a reményben, hogy lépcsőül fog szolgálni a trónhoz, elfogadta. Mikor azonban ennek ellenkezőjéről győződött meg, Károly dauphinnal kezdett alkudozni, a mi által bizalmatlanságot keltett maga iránt. Marcel továbbra is ragaszkodott a navarrai királyhoz, mire a bizalmatlan nép előtt hitelét veszti, a tömeg ellene fordul és a támadt zavargásban előbbi szövetségesei közöl egyik, Maillart, őt megöli (1358 jul. 31), barátait és azokat, kik még most is hűséggel viseltettek iránta, üldözőbe veszi. Lecoq püspök is kénytelen a navarrai király védelme alá menekülni. Erre Maillart követséget meneszt Károly dauphinhez s őt Párisba hivja, a kit aug. 3-án tartott bevonulása alkalmával a Marcel befolyása alól fölszabadult polgárság örömrivalgással fogad. Francziaország tovább is feudalis monarchia maradt és a paraszt s polgár még nagyobb megvetésnek és elnyomásnak volt tárgya, mint előbb.

E helyen emlékezünk meg még a főtörvényszékről, melyet II. Fülöp Ágost az ország 12 első báróiból (pairjeiből) alakított, mely a legfőbb hűbéri törvényszéket képezte. IV. vagy Szép Fülöp e főtörvényszéket újjá szervezte. Nevezetesen: az állandó főtörvényszék vagy parlament székhelye Páris lett, a három osztályba sorozott birák száma 78, három elnökkel, kiket a király nevez ki, a kiknek fizetéséről is a király gondoskodik. Az ország minden lakója, tehát a főnemesség is, joghatósága alá tartozik, hatásköre kiterjed a pénzügyre is. Hogy az igazság kiszolgáltatása megkönnyíttessék, az ország különböző részében még négy parlamentet állítottak föl. VI. Károly a párisi parlamentet még azzal a joggal is fölruházta, hogy a királyi rendeleteket beczikkelyezhesse vagy ezt megtagadhassa, önmagát kiegészíthesse; XI. Lajos pedig a birákat elmozdíthatlanoknak nyilvánította. Ezen intézkedés által a királyok, míg egy részről az igazság pontos kiszolgáltatását elősegítették, más részről a hűbéresek és lovagok rovására a királyi hatalmat mind jobban kiterjesztették.

5. Az előbbi fejlődést l. V. 473. l.^[VISSZA]