XIV. FEJEZET.
Hűbérellenes mozgalom Angliában. Az Eduardok reformjai. A városok a parlamentben. A jobbágyság.

A német és franczia hűbérellenes mozgalmaktól nagyban különbözött az angol, a hol már az 1215-ben kiadott Magna charta libertatum alkotásában is tevékeny részt vett a városok polgársága és az 1265-ben összehivott első parlamentben is megjelentek a városok képviselői. A polgárság felszabadításának műve tehát sokkal előbb befejeztetett, mint Európa egyéb államaiban, minek előre látható következménye lett a lovagok és a polgárság összeolvadása, miből egy új társadalmi osztály származott, melyet közönségesen gentry névvel jelelünk. Így tehát a polgárság érdeke találkozott a nemesség érdekével már akkor, mikor az Eduárdok kormányoztak Angolországban.

Mikor III. Henrik király holttestét 1272-ben a westminsteri apátságban örök nyugalomra elhelyezték, Angolországban biztosan még azt sem tudták, hogy a trónörökös Eduard herczeg életben van-e? 1270-ben IX. Lajos franczia királylyal Tunis ellen keresztes hadat vezetett, a honnan a szent király halála és a hadjárat kudarcza után a Szentföldre zarándokolt. Innen visszatérve Nápolyban, Anjou Károlynál vette atyja halálhirét, egyben azt a tudósítást is, hogy az ország nagyjai, egyháziak és világiak, nehogy a belső zavarok megújuljanak, azonnal összejöttek, a távol lévő Eduardot királynak ismerték el, iránta engedelmességet és hűséget fogadtak, egyben kötelezték magokat a belső rend föntartására.

I. Eduard angol király pecsétje.
Az eredetinek 3/4 nagysága. Berlinben, az állami titkos levéltárban.

E hírre I. Eduard sietve tért vissza országába s miután III. Fülöp franczia király udvarában biztosította magának dél-francziaországi hűbérbirtokait, Flandriában békét szerzett és a megzavart kereskedelmi összeköttetést helyreállította, 1274-ben Angolország földjére lépett és még ugyanazon hóban, aug. 19-én népe határtalan örömrivalgása kiséretében Westminsterben magát királylyá koronáztatta.

Alig foglalta el a trónt, alattvalói már is tapasztalták, hogy erős kéz vezeti Angolország kormányát. Szakított elődei politikájával s a helyett, hogy Francziaország ellen viselendő háborúban pazarolta volna el az ország erejét, arra törekedett, hogy uralmát megszilárdítsa és a szigetországot egyesítse kormánypálczája alatt. Hogy e két tervét, melyeknek sikere érdekében nem ismert fáradalmat, áldozatot, megvalósítsa, mindenek előtt ünnepélyes igéretet tett, hogy alattvalóit jogaikban és szabadságukban fenn fogja tartani; de ennek fejében visszakövetelte a lefoglalt korona-javadalmakat, megkivánta, hogy a hűbérurak kötelezettségeiknek eleget tegyenek. E végből birákat és esküdteket küldött szét országában, a kik megvizsgálják a birtokosok birtokviszonyait, a korona-birtokokat ezektől visszavegyék; a kötelességek teljesítését a legnagyobb szigorral megkövetelte és a papság nagy boszúságára törvénybe iktatta, hogy a jövőben senki sem hagyhat birtokot a holtkézre vagyis valami egyházi vagy papi testületre.

Ez utolsó intézkedését Rómában ugyan az egyház ügyeibe való beavatkozásnak tekintették; de mert IX. Lajos királylyal részt vett a keresztes hadjáratban és remélték, hogy a Szentföldnek segítségére fog sietni, Róma ezt neki elnézte; még azért sem panaszkodott, hogy a pápai hűbéradó gyakran elmaradt és a Péter-fillérek is rendetlenül folytak be.

Az állam jövedelmét is rendezte az által, hogy azon adókat, tizedet és ajándékokat, melyeket az alattvalók korábban fizettek, de a bekövetkezett zavarok idejében azokról megfeledkeztek, megujította, a forgalomban lévő rossz pénzek helyett jó pénzt veretett; mikor pedig az a vád merült föl, hogy a pénzhamisításnak legfőbb okai a zsidók, ezeket, szám szerint 16,500-at, országából kiutasított. Azt mondták, hogy e kegyetlen eljárásnak Eleonora anyakirályné kapzsisága volt az oka.

E szigorú és erélyesen keresztülvitt intézkedések nem kis elégedetlenséget támasztottak az országban, a mely már-már kitörésig érlelődött, a mikor I. Eduárd király az ország figyelmét másfelé terelte és a harczvágyóknak is teret adott.

Conway-Castle, Walesben.
Építtette I. Eduard, 1284-ben.

Walest már sokszor és sikertelenül kisérelték meg az angol királyok hatalmuk alá vetni. Ekkor ott a szép és ravasz Lewellyn herczeg uralkodott, a kinek a hazai bárdok azt jósolták, hogy koronát fog viselni. I. Eduard király kétszer is felszólította Lewellyn herczeget hódolatának bemutatására s mert ezt megtagadta, a király és a parlament őt a tróntól megfosztottnak nyilvánították és ellene a háborút elhatározták (1276). Eduard király hajóival elzárta a tengertől és seregével oly szorult helyzetbe hozta, hogy Lewellyn jónak látta a király előtt meghódolni, hogy ennek kezéből herczegségének egy részét hűbérül nyerhesse (1277). A herczeg azonban nem tudta eltűrni megaláztatását, újra fegyvert fogott, ámde az első siker után serege leveretett, ő maga is elesett (1282 decz. 11), levágott fejét borostyánnal megkoszoruzva dárdahegyen hozták a Towerba. Merlin varázslónak jóslata tehát, hogy «a herczeg megkoronázva vonul be Londonba» beteljesedett. A tartomány azonban továbbra is megtartotta önkormányzatát; nevét pedig a király itt született második fiának, Eduardnak, mint «Wales herczegének» czímét adományozta (1284). Mikor pedig a király idősb fia, Alfonz, néhány hóval később meghalt és Eduard lett a trónörökös, e czímet ez időtől fogva a trónörökösök viselik. A walesi bárdokról szóló mondának, melyet Arany János oly szépen dolgozott fel, nincs történeti alapja.

III. Sándor Skótország királya 1286 márcz. 19-én lovaglás alkalmával oly szerencsétlenül esett le, hogy szörnyet halt és benne kihalt a Kenneth család férfiága, mely 450 évig uralkodott Skótországban. Következményeiben beláthatlan csapás volt ez az országra nézve. Egyházi és világi nagyokból azonnal kormánytanács alakult, mely arra törekedett, hogy a norvég Margaréta herczegnőt ültessék a trónra. Eduard király, ki sógora volt III. Sándornak, ebben megegyezett, hozzá járult ahhoz, hogy a 7 éves herczegnő, a kit Eduard trónörökössel akart eljegyezni, Skótországba hozassék. A kis herczegnő azonban a tengeri úton, a Hebridák közelében meghalt (1290).

E hírre Eduard király arra határozta magát, hogy a trónöröklés ügyébe beavatkozik és az angol királyok által soha fel nem adott fenhatóság jogát megvalósítja. Erre annál is inkább vállalkozhatott, mert nemcsak Skótország nagyjai, hanem a kilencz trónkövetelő is megegyezett abban, hogy a trón kérdésének megoldását az angol király, mint főhűbéruruk lovagi itélőszéke alá bocsátják. A lovagbiróság 1291 aug. havában ült össze Berwickben, a Tweed határfolyó torkolatánál, a mely a már 13-ra szaporodott trónkövetelő ügyét szorgosan megvizsgálta és végre is 1292 novemberben a trónt Baliol Jánosnak itélte, a ki miután a megigért hűbéresküt Eduard király előtt letette, királylyá koronáztatott.

I. Eduard király arra törekedett, hogy az újonan szerzett két tartományt minél szorosabban csatolja országához, és hogy ezek birtokát minél jobban biztosítsa, a franczia király barátságát akarta megszerezni. Ámde IV. Fülöp király már rég irigy szemmel nézte Angolország hatalmi növekedését, mi már is a lehetetlenségek sorába helyezte az angol király által birt franczia hűbérbirtokok visszaszerzését. Ezért mikor Eduard király Blanka, a franczia király nővérének kezét megkérte, IV. Fülöp erre késznek nyilatkozott, de a míg e körül a tárgyalás tartott, a franczia király megszállta Gascogne tartományt, a skótokat és walesieket pedig az angolok ellen fölbújtotta. S mikor e tervével elkészült, azon ürügy alatt, hogy Blanka hozzá képest fiatal, Eduard király kérését visszautasította, de azért a tartományt megtartotta.

Ez eljárásra Eduard háborúra határozza magát s úgy ő, mint a parlament is minden áldozatot meghozott, hogy e háborút gyorsan és eredménynyel befejezhessék. Csakhogy Eduard szövetségese, Nassaui Adolfnak támadása elmaradt, és így csak az angol hajóhad tudott valami eredményt fölmutatni.

Rochester város pecsétje, 1350.
Eredeti nagyság. Rochester vára, melynek romjai ma is állnak; egyik tornyán egy őrszem; falán az angol lobogó.

Fülöp király figyelmeztetésére a skótok valóban meggyőződtek a felől, hogy királyuk a koronáért függetlenségét adta cserébe s mindenben Eduard parancsait teljesíti. Erre az egész ország az ellenzék részére állott, mi arra kényszerítette Baliolt, hogy Eduard követeléseit visszautasítsa. Ugyanekkor Walesben is kitört a lázadás. Eduard király előbb Walest kényszerítette engedelmességre, majd seregével Baliol ellen indult, a kit 1296 ápr. 27-én Dunbarnál döntőleg megvert. Ez egyetlen ütközet, a melyben a skótok részéről vagy tízezer ember esett el, határozott Skótország sorsa fölött. A király Irország és Walesből újabb segítséget nyervén, serege élén végig vonult az országon, melynek városai és várai egymás után hódoltak meg az angol király előtt. Végre Perthben Baliol János is megadta magát. «Rossz tanács és a maga együgyüsége vitte arra, hogy ura, királya ellen vétkezzék.» Így beszélt, így alázta meg magát Baliol, a ki visszaadta a királynak a koronát és az országot, a melyre magát méltatlanná tette. Baliol pecsétjét Eduard király összetörette, Baliolt a Towerba küldte tisztes fogságba, hol meg kellett igérnie, hogy e helytől öt mérföldnél távolabbra nem megy; az egyházi és világi előkelők közül azok, kiknek hűségében kételkedett, szintén valamely angol várba tartoztak költözködni; és végre azt a gránitkövet (Sconenál, Perth közelében), a melyen annyi skót királyt koronáztak meg és melyhez a hagyomány szerint a Skótország fölötti uralom fűzve volt, az angolok diadalmi jelvényként a westminsteri apátságba vitték, a hol maig is van.

Skótország fölött aratott győzelme szolgált tehát kárpótlásul ama veszteségért, a melyet az angolok Bellegarde mellett IV. Fülöppel szemben szenvedtek. Pedig Skótország birtoka sem volt biztos. A hozzá férhetetlen hegyek között mindég voltak kisebb skót csapatok, a melyek majd itt, majd amott támadtak az angolokra. E csapatok Wallace Róbert személyében oly vezért nyertek, a ki egy nemzeti hősnek minden erényét egyesítette magában. A franczia háború által megosztott angol sereg csekélysége, az angolok elkedvetlenedése, elégedetlensége a terhes hadiadó miatt, mind elősegítették a skót szabadságharczosok ügyét. Már úgy látszott, hogy a külháborúhoz még belháború is csatlakozik, Eduard királynak védekezni kell még a saját egyházi és világi főurai ellen is, a mikor megérkezik a rémhír: a skótok Stirling mellett megsemmisítették az angol sereget és a Skótországgal határos grófságokat pusztítják. E hír feledteti a belső bajokat, egyesíti a királyt a nemzettel, mi biztosítja a győzelmet. Eduard király belátja, hogy ily körülmények között Flandriával tovább nem tarthatja fönn a szövetséget, Németországgal sem, a mi neki előnyére úgy sem vált, hanem ezekkel szakítania kell Francziaország kivánságára, mely épen a kettős szövetség miatt fordult ellene. Ez áldozatot neki meg kellett hoznia, mert Skótország fölötti hatalmának biztosítását elsőrendü czélnak tekintette, a mely mellett minden más elenyészik. A flandriai és a németországi szövetségről tehát lemond, ezzel biztosítja magának Francziaország barátságát s most már IV. Fülöp nemcsak nem akadályozta Margaretával való eljegyeztetését, hanem még abban is megegyezett, hogy leánya, Izabella, a walesi herczeggel jegyeztessék el. Ez oldalról biztosítva lévén, miután a parlamenttel is – mint látni fogjuk – megegyezett, összes erejét Wallace ellen fordíthatta, kinek seregét Falkirk (1298. jul.) mellett vívott ütközetben teljesen megsemmisítette.

E győzelem után hiába fordult Wallace Francziaországhoz, hiába VIII. Bonifác pápához, segítséget sehonnan sem nyert; a franczia királyt csak most kötött szövetsége, a pápát pedig egyéb bajai akadályozták. Mindez sem tudta lemondásra birni Wallacet, ki az invernessi hegyek között újra szervezte a szabadságharczot és szerencsés kirohanásai által maga iránt bizalmat keltett. Akkor azonban, mikor Eduard király maga is megjelent Skótországban és a nagyokat erélyes föllépése, s bölcsesége meghódolásra bírta, Wallacenek minden reménye megsemmisült. Végre Wallace is árulás folytán Eduard király kezébe kerűlt, a ki, hogy a félelmes ellenségtől megszabaduljon, őt Londonba vitette és 1305 augusztus havában kivégeztette. Eduard király hazaárulással vádoltatta őt és ez alapon hajtották rajta végre a véres itéletet; azonban a nép emlékében mindég, még ma is, mint a szabadság legnagyobb és szeplőtelen jellemű bajnoka él.

Hajó legénységgel a XIV. században.
Faversham bárók pecsétje. Eredeti nagyság. A berlini titkos állami levéltárban.

Wallace elfogatása és kivégeztetése sem hozta meg a várt eredményt. A skótokat inkább elkeserítette, mint leverte a hír s ekkor már nemcsak a köznépet, hanem az előkelőket is az angolok ellen hangolta. Ezek közül Bruce Róbert áll most a nemzeti mozgalom élére, a ki Wallace minden erényével még a szerencsét is egyesítette, a mely arra sohasem mosolygott. Vezérlete alatt a skótok felszabadulnak az angol fönhatóság alól és a szabadságszerető nép azt, ki neki a legnagyobb kincsét visszaszerezte, 1306-ban Sconenál királylyá koronázta. Eduard király ugyan megjelent ismét serege élén Skótországban, győzött is és Bruce Róbertet Irországba menekülésre kényszerítette; de az angol sereg távozása után Bruce visszatért, újra birtokába veszi az országot, a miben már nem akadályozhatta meg Eduard király, a ki 1307-ben elhalt; gyönge utóda pedig erre még kevésbbé volt képes. – E harczok míg egyrészt növelték az ország területét, másrészről alkalmul szolgáltak arra, hogy az ország alkotmánya fejlesztessék.

A parlament, melynek alapját Montfort Simon vetette meg, mely szerint a magnum concilium tagjain kívül megjelentek a parlamentben a lovagság, a kisebb birtokosság és a városok képviselői (= a gentry) s ezzel képviselve volt az alkotmány sánczai közé bevett minden osztály, mind nagyobb tekintélyre vergődött és ezzel arányban csökkent a királyi tanács tekintélye. A parlamentben a főpapok, főurak és a Commonersok (közrend) képviselői külön tanácskoztak saját elnökeik vezetése alatt, mely körülmény a parlamentnek felső és alsó házra való felosztására vezetett.

Eduard királyt örökös háborúi arra kényszerítették, hogy a parlamentet, mely a háború folytatására a szükséges pénzt megszavazta, gyakran összehívja, mit viszont a parlament arra használt föl, hogy a király által szentesíttesse azt a törvényt, mely kimondja, hogy a király csak a parlament beleegyezésével vethet ki adót. Ezzel nemcsak az adó megajánlása, hanem még a törvényhozás joga is megoszlott a király és a parlament között s mint a törvényhozás egyik lényeges tényezője, később birói hatalmat is gyakorolt. Így a parlament hatalmának kiterjesztése által a király a nemzettel egyetértve egyengették az útat, mely a hűbériségből az alkotmányos királyságra vezetett.

Ugyancsak I. Eduard király a parlamenttel egyetértve behozta az első egyenes adót; az önkéntes lovas hadiszolgálat helyébe a honvédelmi kötelezettség lépett, mely szerint 15 évtől 60-ig tartozott mindenki hazáját védeni, de csak az ország határain belől; ezen kívül pedig csak a parlament beleegyezésével. Ezen intézkedések kettőt bizonyítanak: 1. hogy maga a király is fölismerte a korszellem változását és sietett ennek megfelelően a kormányformát megváltoztatni; 2. hogy az önérzetre ébredt angol nép részt követelt a kormányzásban. És hogy ezt öntudatosan tette, bizonyítja az, hogy mikor Eduard király ez engedményeket vissza akarta vonni, parlament oly erélyesen lépett föl, hogy a király jónak látta engedni.

I. Eduard király uralkodása fényes lapját teszi az angol történelemnek. De minden megváltozott II. Eduard (1307–1327) alatt, a ki oly termetes, szép férfi volt, mint atyja, de a kormánynyal mitsem törődve, az örömöket hajhászta. Kormányát azzal kezdte, hogy Gaveston Pétert, a kit atyja azért számüzött, hogy fiát ennek társaságától megmentse, az országba azonnal visszahívta. Majd miután Skótországban egynehánynak hódolatát elfogadta s az ország számára helytartót rendelt, a kinek azonban senki sem engedelmeskedett, visszatért Angolországba és kegyenczét, Gaveston Pétert a nagy jövedelmü Cornvallis grófsággal ajándékozta meg, sőt még nővérének leányát is neki feleségül adta. Mikor pedig 1308-ban Francziaországba ment, hogy Izabella herczegnőt feleségül vegye és a hűbéresküt a király kezébe letegye, Gavestont tette az ország helytartójává. Még ez sem volt elég, hanem koronáztatása alkalmával még a koronát is Gaveston által vitette, a régi szabadság föntartására tett esküjét franczia nyelven tette le.

E határtalan kitüntetés, Gaveston gőgje, melylyel az előkelőket megsértette, általános elégedetlenséget keltett, a melynek hatása alatt a parlament 1308-ban arra kényszerítette a királyt, hogy a kegyenczet az országból távolítsa el. A király engedett, mert nem tartotta tanácsosnak a parlamenttel daczolni most, mikor a skótok Bruce Róbert vezérlete alatt mindinkább elhatalmasodtak. De mikor eltávolította, inkább fölemelte, kinevezvén őt Irország kormányzójává, a honnan Gaveston a király meghívására már a következő évben visszatért Angolországba, hogy aztán vele a skótok ellen induljon. II. Eduard ezzel még inkább magára haragította a parlamentet, a mely most arra kényszerítette a királyt, hogy főpapok és főurakból álló 21 tagú bizottságot vegyen maga mellé, a melynek megegyezése nélkül semmiféle kormányügyet nem végezhet (1310). Bruce Róbert azonban ügyesen kitért az angol király támadása elől, ezzel megfosztotta attól, hogy mint győztes térhessen vissza országába. E sikertelenség hatása alatt a bizottság kimondja, hogy a király gonosz tanácsadóit távolítsa el; a parlament megegyezése nélkül a király nem viselhet háborút, külföldre nem mehet, koronajavadalmat nem adományozhat (1311.).

A király kénytelen volt ismét engedni s Gaveston Flandriába távozott: de már két hó mulva titokban visszatért s rábirta a királyt arra, hogy a bizottság befolyása alól szabadulandó, Yorkba tegye át székhelyét, a hol kisérletet tett a királyi hatalmat megalázó határozatok megsemmisítésére. Erre a főrendek Lancaster Tamás gróf, a király rokona és Winchelsea Róbert canterbury-i érsek vezérlete alatt egyesültek Gaveston megsemmisítésére, a kit Warwick Guidó gróf hatalmába kerített s miután négy grófból álló biróság őt halálra itélte, ez itéletet fölötte Lancaster végre is hajtatta (1312 jun. 19).

Ezalatt Bruce Róbert király hatalma alatt egyesíti az egész nemzetet és ennek élén egymás után foglalja el az angolok által megszállt erősségeket. Ez a körülmény, de meg az a remény, hogy a hadi dicsőség által visszaszerezze elidegenedett alattvalóinak szeretetét, arra ösztönözte a királyt, hogy a skótok ellen hadat vezessen. Bár Lancaster és társai nem csatlakoztak a királyhoz, mivel a király a parlament beleegyezését a háborúhoz nem kérte ki, II. Eduard mégis százezer embernél nagyobb sereget vezethetett a skótok ellen, a kikkel Bannockburn mellett ütközött meg. E nagy erő teljes vereséget szenvedett s maga a király is csak nagy nehezen menekülhetett meg e veszedelemből (1314 jun. 24.). Bruce Róbert hadvezéri képessége és vitézsége által kivívott eme győzelem után Stirling, az angolok kezén lévő utolsó skót erősség is megnyitotta kapuját és ezzel egész Skótország fölszabadult az angol hatalom alól.

Az angol fegyvereken ejtett eme csorba ismét előtérbe tolta Lancastert és pártját, kik mindeddig és még a következő években is meg tudták őrizni annak látszatát, mintha nem saját hatalmuk növelése, hanem az alkotmány biztosítása volna egyedüli czéljuk. Ezt lehetővé tette a királynak szánandó gyöngesége, a ki most meg Spenser Hugó lovagot és ennek családját halmozta el kegyeivel. Hugo lovag csak oly befolyást gyakorolt, mint korábban Gaveston s mikor a kegyencz birtokvágya szinte kielégíthetetlennek látszott, Lancaster vezetése alatt a főrendek ellene is sorompóba léptek. De mikor eljárásukkal megalázták magát a királyságot is, a papság és a nép, mely a történtek után méltán tarthatott a főnemesek túlhatalmától, a király pártjára áll; a főnemesség pedig szövetkezik a skót nemességgel. Ezzel élet-halál harcz veszi kezdetét, melyben győzedelmeskedik a király, a ki a fogságba jutott Lancastert és társait kivégeztette.

E győzelmet hasznára fordítja a király is, a parlament is. A 21 tagú bizottságot megszüntették s nehogy valamikor az elégedetlen főurak a törvényhozó hatalmat kezükbe ragadhassák, egyetértve kimondták, hogy a korona és az állam ügyei egyedül a parlamentben intézhetők el s ezentúl törvény csak az lesz, mit a király és a parlament közösen elhatároz (1322 máj.).

Utczai harcz Londonban.
XV. századi miniature a boroszlói városi könyvtár Foissart-kéziratából.

A király még a történteken sem okult. Spenser korlátlan hatalmat gyakorol fölötte: a királylyal magának adományoztatja a kivégzettek javait, mi által a nép gyülöletének tárgyává válik. Ekkor maga Izabella királyné lép föl ellene, kegyenczével, Mortimerrel s miután Flandriában egy sereget fogadott zsoldjába, ennek élén angol földre lép, mire az általános elégedetlenség kitörésig fajult. A királyné kiáltványt bocsátott ki, a melyben értesíti a népet, hogy a királyt gonosz tanácsadóitól megszabadítani, az országot és az egyházat fölszabadítani akarja. A nép hisz a királynénak, a ki a walesi herczeg kiséretében jelent meg, s a nemesség s a városok polgárai hozzá csatlakoztak. A hatalmába került Spensert, mindezen bajok okozóját, kivégezteti, később magát a királyt is elfogatja, lemondásra kényszeríti, majd kegyetlenül kivégezteti és a kiskorú III. Eduard nevében kezébe ragadja a kormányt (1327 szept. 27).

A királyné és kegyencze nem soká gyakorolhatták a hatalmat. Bruce Róbert, a felszabadított Skótország királya ugyanis felhasználta a kedvező alkalmat s beütött Angolországba. Mikor pedig az ellene küldött angol sereget is legyőzte, az angol nép haragja Mortimer ellen fordult, kit a fiatal király elfogatott s miután Westminsterben a biróság a felségsértésben bűnösnek mondta ki, Tyburnban felakasztatta: a királyné azonban a római pápa közbenjárására kegyelmet kapott; de az udvartól száműzve, Risings birtokán töltötte el hátralévő napjait. Így III. Eduard (1330–1377.) három év után elfoglalhatta a trónt, a melynek díszére vált.

Hosszú idő után végre ismét egyetértés uralkodott a trón és a nemzet között, minek áldásos következménye nem is maradt el és a mely idő alatt a parlament, mely az egyházi és világi lordokból, a grófságok és a városok képviselőiből állott, az államügyekben tekintélyes befolyást gyakorolt.

III. Eduard első sorban arra törekedett, hogy az angol fegyvereken ejtett csorbát kiköszörülje, a mire a legkedvezőbb alkalom kinálkozott. Ugyanis Bruce Róbert 1329-ben elhalt s kiskorú utóda a kormányra még gyönge, a nevében kormányzó regensek pedig tehetetlenek voltak. Mindezen körülmények arra bátorították Baliol Eduardot, János király fiát, hogy trónkövetelőként lépjen föl s az angolok és a Bruce-család elleneitől segítve, leveri a regenseket, bevonul Perthbe s miután Scone mellett magát királylyá koronáztatta, elismeri az angol fönhatóságot.

E dicsőség azonban nem soká tartott. A skótok egyesülnek, a regensséget a vitéz Douglas Archibald kezébe teszik, a ki Baliolt és szövetségeseit leveri és Angolországba menekülni kényszeríti, majd beüt Angolországba is. Eduard király a skótok betörését a béke megszegésének nyilvánítja, mire a parlament a szükséges hadi segélyt megszavazza és fölhívja a királyt, hogy a skótok által elfoglalt Berwicket visszavegye és Skótországot az angol fönhatóság elismerésére kényszerítse. 1333 tavaszán Baliol kiséretében hatalmas hadsereg indult a skótok ellen, mely Halidon Hill mellett tönkre verte Douglas hadseregét és ezzel kiköszörülte az angol fegyvereken Bannockburn mellett ejtett csorbát (jul. 18). Vagy harminczezer ember födte a csatatért, a skót nemesség színe-virága elesett, köztük a regens, Douglas. Berwick megadta magát; itt számos angol iparos és kereskedő telepedett meg s jutalmul az angolok közül számosan nyertek hűbérbirtokokat; a fiatal Bruce Dávid és neje Johanna pedig Normandiába menekült. Skótország meghódolt Baliol előtt. Ez eredmény sem volt tartós. A nemzeti párt Moray és Douglas Vilmos vezérlete alatt újra fegyvert fog és oly szerencsésen harczol, hogy néhány hó mulva Baliol kénytelen volt Berwickbe menekülni. Ez eredményt Bruce Dávid a francziáknak köszönhette, a kik a skótok által lekötni akarták III. Eduard erejét. Épen e körülmény miatt Eduard békét kötött a skótokkal. Bruce Dávidot elismerte királynak, viszont ez elismerte az angol fönhatóságot és évi adó fizetésére kötelezte magát.

Ez időtől fogva a franczia viszonyok kötötték le Eduard figyelmét és összes hadi erejét, a mely a legnagyobb dicsőséget aratta mindaddig, míg fia, Eduard, «a fekete herczeg» állott a hadsereg élén. De a legnagyobb befolyással volt uralma az alkotmány fejlődésére.

Örökös háborúi szükségessé tették a parlament egybehívását, mely hosszú uralkodása alatt majdnem évenként összeült. Feloszlott alsó és felső házra, melynek beleegyezésével hozattak a törvények, bocsáttattak ki a királyi rendeletek. A parlament a latin nyelv mellett egyenjogúnak ismerte el az angol nyelvet a hivatalos fölterjesztésekben; ugyancsak a parlamenttel egyetértve szüntette meg III. Eduard király a franczia párti avignoni pápának járó hűbéradót, mi által a pápaság fönhatósága megszünt.

Egy város ostroma.
Miniature a XV. századból. A boroszlói városi könyvtár Froissart-kéziratából. Különösen érdekesek az ostromló lőfegyverek.

A parlament nemcsak az adót szavazta meg, hanem felügyelt arra is, hogy a befolyt pénz a kijelölt czélra fordíttassék. E végből a számadások megvizsgálására bizottságot küld ki, melynek jelentése a parlament elé terjesztetett. A belkormányzaton kívül befolyást gyakorol még a béke és a háborúra is; a Francziaországgal kötött békét a parlament jóváhagyja (1361), később (1369) ugyancsak a parlament belegyezésével újabb háborút indít Francziaország ellen. Hogy pedig az 1369-diki háború balul végződött, kárhoztató ítéletet mond a miniszterek eljárása fölött; III. Eduard uralkodása végén pedig még a ministerek kinevezésébe is befoly; valamint ugyancsak a parlament erélyes felszólalására mondott le Eduard ama tervéről, mely szerint a «fekete herczeg» beteges fia, Richárd helyett kedvencz fiát, Jánost, lancasteri herczeget akarta utódává kinevezni, befolyt tehát a trónöröklés rendjének megállapításába is.

Uralkodása alatt azonban nemcsak a parlament hatásköre tágult, mi biztosította az alkotmányos uralmat, hanem ugyancsak ő alatta vettetett el az angol önkormányzat csírája is. Angolország ugyanis már az angolszász idők óta akkor megyékre oszlott föl. Az egyes megyék III. Eduard uralkodása alatt az igazság kiszolgáltatásáról és a személy- és vagyonbiztonságról önmagok gondoskodtak, valamint az adó beszedése és a hadjutalék kiszolgáltatása fölött is őrködtek. Az igazság kiszolgáltatását a sheriff kezéből az esküdtszék vette át, melynek tagjai a fedhetetlen életü s birtokos lakósság közül választattak; a közbiztonság fölött pedig a békebirák őrködtek, kik a bűnösöket üldözték s ezekre negyedévenként az esküdtszék elmarasztaló ítélete alapján a büntetést kiszabta.

Mindezekből láthatjuk, hogy Angolországban a parlament, esküdtszék és békebirák intézményének behozatala által a királyi s a felségjog megoszlott az uralkodó és a nemzet között s így Magyarország mellett, Európa minden államait megelőzve, Angolországban virradt föl először az alkotmányos szabadságnak hajnala.