XV. FEJEZET.
Az angol-francia százéves háború. A puskapor feltalálása és következményei. A franczia lovasság megsemmisülése (Crécy. Maupertuis. Azincourt). A fekete herczeg. Bertrand du Guesclin. V. Henrik. A franczia nemzeti szellem ébredése.

Az angolok gyülölete a francziák iránt, kik a skótokat ellenök támogatták, már oly magas fokra emelkedett, hogy a két nemzet között kitörendő harcz már csak az idő kérdése volt. E gyűlölethez járult a Francziaországban végbement trónváltozás, a melyet ha megérteni akarunk, szükséges Francziaország történetének elejtett fonalát fölvennünk. IV. vagy Szép Fülöpöt elsőszülött fia, X. Lajos (1314–1316.) követte az uralkodásban, a ki első feleségét, Burgundi Margaretát, házasságtöréssel vádolván, a börtönben megfojtatta és ez után a nápolyi Klementinát vette feleségül. Hogy X. Lajos 1316-ban elhalt, első házasságából Johanna leánygyermeke maradt hátra, a kit azonban anyja bűne miatt az örökösödésből kizárt; második felesége pedig lebetegedés előtt állott. A király halálhirére testvére, Fülöp, Párisba sietett és ideiglenesen mint kormányzó vezette az ügyeket; mikor pedig néhány hó mulva Klementina királyné fiut szült, a ki azonban néhány nap mulva elhalt, a kormányzó V. Fülöp név alatt foglalta el a trónt. Johanna herczegnőnek azonban tekintélyes pártja volt az országban, különösen a nagyok közül számosan csatlakoztak hozzá, abban a reményben, hogy a nő-kormány alatt hatalmukat csak növelhetik. Johanna ily körülmények között annál veszedelmesebb volt V. Fülöpre nézve, mert Francziaországban nem volt törvény, mely a nőág örökösödését gátolná, sőt a nagy hűbérbirtokokat a fiág kihalta esetére a leányág örökölte, mi a leányág örökösödését a trónon megerősíteni látszott. Mindamellett sikerült Fülöpnek az egyházi és világi nagyokat arra birni, hogy őt Reimsba kövessék, a melynek érseke őt az ország előkelői jelenlétében királylyá koronázta (1317 jan. 9).

A koronázás sem biztosította azonban Fülöp számára a trónt, és ezért szükségesnek látta híveit és a hozzá ragaszkodó polgárságot már a következő hóban Párisban összegyűjteni. Midőn ott az egyetem jogtudósai a jelenlévőket emlékeztették ama régi frank törvényre, mely eltiltotta a nőt a sali föld birtokától, ez alapon a jelenlévők V. Fülöp előtt meghódoltak, neki hüséget esküdtek és egyben törvényt hoztak, a mely a leányágot kizárja. Ez az úgynevezett sali törvény, a mely egyedül a Capet-család férfiágát jogosítja a trónra, sok véres háborúnak vált szülőokává; de egyszersmind az tette Francziaországot nagygyá, az uralkodó családot nemzetivé és állandóvá.

Franczia viselet és fegyverzet a XIV. sz. első felében.
Miniatureök egy a XII. századból származó Les voeux du Paon cz. költeménynek a XIV. század első feléből való kéziratában.

V. Fülöp azonban már 1322 január 3-án váratlanul elhalt, mintha IV. Fülöp utódait a templáriusok átka sújtaná. A sali törvény értelmében, öcscse, IV. Károly (1322–1328.) követte a trónon, a kit, mint atyját, «a szép» melléknévvel ruháztak föl. Hű maradt az uralkodóház politikájához és így ő is az egyeduralom megszilárdítását tűzte ki czélul, csak az volt a baj, hogy örökös háborúi sokkal inkább lefoglalták, semhogy akár a királyi hatalom megszilárdítása, akár a belkormányzat javítása érdekében sokat tehetett volna. Flandriában, hol a fiatal Lajos gróf sokkal jobban szivén hordozta a rokon franczia királyi család, mint a nép érdekeit, veszélyes mozgalom támadt, a mit csak IV. Károly közbenjárásával tudott lecsillapítani; Németországban pedig, miként atyja, Szép Fülöp, ő is arra törekedett, hogy a császári koronát megszerezze házának, és e végből szövetkezett Bajor Lajos ellen a Habsburg-pápai párttal; sógorának, II. Eduard angol királynak szorult helyzetét pedig arra használta föl, hogy az angol hűbérbirtok rovására a Garonne mentén terjeszkedjék. E kiterjedt tevékenység az országtól nagy áldozatot kivánt, mi nyomasztólag hatott az iparra és kereskedelemre egyaránt s a népnek panasza annál jogosabbnak tünt föl, mert reményei nem valósultak meg.

IV. Károly 1328-ban halt el, egy leánygyermeket hagyván hátra; de mert felesége várandó állapotban volt, ezért a kormányt Valois Fülöp vette át, az 1325-ben meghalt Károly herczegnek, IV. vagy Szép Fülöp öcscsének a fia; hogy pedig három hó mulva az özvegy királyné leánygyermeket szült, nem is annyira a sali törvény értelmében, mint a nemzet akaratából a kormányzó elfoglalta a trónt és mint VI. Fülöpöt az egész ország királynak ismerte el. A Capet-család idősebb ága után tehát, mely 341 évig megszakítás nélkül viselte a franczia királyi koronát, VI. Fülöp személyében az ifjabb, a Valois-család jutott a trónra, a melynek ismét ifjabb ágát, a Bourbon-család képezi.

VI. Fülöp (1328–1350.) személyében nemcsak az uralkodóház, hanem a politikai irány is megváltozott. Ő is törekedett ugyan az ország hatalmát és befolyását kifelé emelni; de mikor ezt tette, már nem támaszkodott összes alattvalóira, hanem csak a kiváltságos osztályra. Mint atyja, úgy Fülöp is különös előszeretettel viseltetett a nemesség iránt s ennek megfelelően a hűbéri jogokat továbbra is fönn óhajtotta tartani. Éppen azért a nemesség, a büszke bárók, kitörő örömmel üdvözölték a trónon, mert tőle várták, hogy a királyi tisztviselőknek s a biráknak hatalmát ha nem is töri meg, legalább korlátok közé fogja szorítani.

IV. Henrik angol király koronázása.
Miniature a boroszlói város könyvtár Froissart-kéziratából.

Első fellépése teljesen igazolta a hozzá fűzött reményeket, a reimsi koronázási ünnepen pazar fényt fejtett ki, gazdagon megvendégelte a nemességet és X. Lajos példájára, elődének tanácsadóját és kincstartóját, Remyt ellenségeinek föláldozta, elfogatván őt, kivégeztette; az eladósodott nemességet pedig a hitelezőkkel szemben védelmébe fogadta. Más téren is ily szellemben járt el. Alig foglalta el a trónt, Flandria ellen fölújította a háborút, hogy Brügge és Ypern polgárain, a kik Lajos grófot és nemeseit a tartományból kiűzték, boszut álljon. Fülöp valóban fényes győzelmet aratott a polgárok fölött, Lajos grófot és a nemeseket visszavezette, a kik most véres boszút vettek elleneiken. Mindennek azonban rossz következménye nem maradt el. A franczia polgárság és a nép elidegenedett a királytól, a ki egy osztályért kész őket feláldozni; azzal pedig, hogy nemeseivel a flandriai városokat pusztította, csak azt segítette elő, hogy a flandriai városok annál szorosabban egyesültek az angolokkal. És végre mindez akkor történt, a mikor ellenfele már úgy is készült, hogy országát, trónját tőle elragadja.

A trónváltozásnak ugyanis ellene mondott III. Eduard angol király, a ki azon alapon, hogy anyja, Izabella, IV. Károlynak, az utolsó Capet-házból származott uralkodónak volt nővére, tehát ő közelebb áll a franczia trónhoz, mint a Valois-család. Az ipar és kereskedelem által nagy gazdagságra emelkedett flandriai városok segélykérését nem utasíthatta volna vissza III. Eduard, már gazdasági érdekből sem; de most, mikor ez és más események által arra vezettetett, hogy, a trónöröklés kérdését okul hozván fel, beavatkozzék Francziaország ügyeibe, ekkor már becses szövetségesekké váltak a flandriai városok, a melyek segítségével Francziaországot három oldalról támadhatja meg. Ezért mikor a flandriaiak a franczia zsoldban lévő grófjaik ellen fölkeltek, Artevelde Jakab vezérlete alatt egyesültek s Francziaország ellen III. Eduardhoz fordultak segélyért, az angol király minden habozás nélkül megadta a segélyt és velök szövetkezett.

A nagy háborút, mely ezzel kezdetét vette, nem a felsorolt okok emelik világtörténeti jelentőségre; hanem az, hogy abban mindama tényezők közreműködtek, melyek a középkori hűbérrendszer bukásával a rendi alkotmányt létrehozták, melyben már a szabad polgárság is mint egyik rend a papság és nemességgel együtt részt vesz az ország kormányában.

III. Eduard király mindent gondosan elintézett a nagy háborúra. Nem elégedett meg azzal, hogy a flandriai városokkal szövetkezett, hanem arra törekedett, hogy ezeknél hatalmasabb szövetségessel induljon a harczba és hogy népe a harczot nemzeti harcznak tekintse, melyben le kell számolni a gyűlölt francziákkal, kik Angolország nagyságának természetes ellenségei.

A politikai viszonyok alakulása azzal a reménynyel kecsegtette Eduardot, hogy szövetségesének megnyerheti Bajor Lajos császárt, a ki a franczia érdekeket szolgáló pápasággal meghasonlott, a kinek Olaszországba vezetett hadjárata mi eredményt sem szült; pápája, V. Miklós, meghódolt XXII. János előtt, a minoriták harczi kedve is megromlott és minden azt sejtette, mintha már senki sem védelmezné a pápaság ellen. Úgy látszott, hogy e vigasztalan helyzet XXII. János pápa halálával jobbra változott, kinek helyét XII. Benedek pápa foglalta el, a ki békeszerető volt ugyan, de e mellett arra is törekedett, hogy a pápaságot Francziaország befolyása alól fölszabadítsa. Mind a két törekvés kedvezett Bajor Lajosnak, ki meg is ragadta a kedvező alkalmat, hogy a pápával kibéküljön; de csakhamar kitünt, hogy a pápa nem ura akaratának, még nem is intézkedhetik szabadon; hanem csak azok közvetítésével, a kik VI. Fülöp franczia királyt szolgálják. A béke reménye tehát megsemmisült, mi arra birta Bajor Lajost, hogy VI. Fülöppel alkudozzék és ezen a réven béküljön ki a pápával. Fülöp nem is utasította vissza a császár közeledését, annál kevésbé, mert éppen ekkor fenyegette őt az angolok háborúja és ily körülmények között reá nézve igen fontos volt a birodalom fejének barátsága, a melylyel az angolok által már megnyert alsó-rajnai főnemesek és flandriai városok ellenséges magatartását ellensúlyozhatta volna.

VI. Fülöp azonban nem volt őszinte, Bajor Lajos pedig sokkal határozatlanabb, mondjuk tehetetlenebb, semhogy ezen reá nézve kedvező helyzetet ugy a maga, mint a birodalom javára képes lett volna kiaknázni és a megindulandó világeseményben oly szerepet játszani, mely a középkor felfogása szerint egyedül a császárt illette meg. Nagy tervek és nagy alkotások helyett lesülyed a mindennapiság színvonalára, nem vezet az európai politikában, hanem halad azon az úton, a melyet VI. Fülöp álnoksága és III. Eduard érdeke számára kijelölt. Ennek következménye volt végre Bajor Lajos és III. Eduard között Frankfurtban kötött szövetség (1337 jul.), a melynek értelmében a császár 300 ezer arany forint fejében 2 ezer fegyverest küld november végéig Francziaország ellen; viszont III. Eduard megigéri, hogy a pápa és a császár között kötendő béke érdekében Avignonban a leghatározottabban föl fog lépni. Csakhogy az angol közbenjárás mi eredménynyel sem kecsegtetett, mit legjobban az bizonyít, hogy nemcsak Párisban, hanem még Avignonban is bosszusággal és nem kis aggodalommal értesültek a német-angol szövetségről, a melyhez más német fejedelmek, ezek között első sorban a Habsburgok is csatlakozni akartak, úgy hogy mindannyi között egyedül János cseh király maradt meg a franczia és a pápai párton. E szövetség tehát csak az angol királynak vált előnyére; a császárt pedig még a reménytől is megfosztotta, hogy a pápával kibékülhessen.

III. Eduard az elért eredményt személyes találkozás által is biztosítani akarván, megjelent az 1338 szeptemberben tartott fejedelmi gyülésen Koblenzben és itt sikerült neki a császárral kötött szövetségét a birodalomra is kiterjeszteni, a mikor a császár a választófejedelmek és az egyházi és világi nagyok jelenlétében itéletileg kimondja, hogy Valois Fülöp jogtalanul ragadta magához a franczia koronát, a kit azért, mert Cambrait és más, kétségtelenül a német birodalomhoz tartozó területeket megszállt, a birodalom ellenségének nyilvánította és III. Eduard angol királyt a Rajna balpartjára birodalmi vicariussá nevezi ki, s e szerint fölhatalmazza az e részen elterülő tartományok nemeseit és polgárait a francziák ellen harczra fölhivni. E határozatnak különös súlyt kölcsönzött az a körülmény, hogy két hóval előbb (jul. 16) Rhenseben a birodalmi gyűlés azt a nagyfontosságú határozatot hozta, hogy «a ki a választófejedelmek többsége által római királylyá választatik meg, az nem szorul a pápa megerősítésére,» mi által a birodalom is pápaellenes álláspontot foglalt el.

Ez a nagy eredmény rendkívül növelte az angol nép becsvágyát, a melynek minden osztálya, a papság, nemesség és polgárság egyesül királyával; míg VI. Fülöp, ki a polgári elemet nem kedvelte, csak nemeseinek kardjára támaszkodhatott.

De ugyanekkor egy váratlan tényező lépett a harcz mezejére, mely a középkori háborúk jellegét teljesen megváltoztatta. Ez volt a puskapor föltalálása. E robbanó szer feltalálását a hagyomány Schwarz Berthold freiburgi szerzetesnek tulajdonítja, a ki azonban a költött alakok közé tartozik. Ma már tudjuk, hogy e robbanó szert Khinában találták fel, de ott nem használták lőszernek, hanem tüzijáték-szerek, különösen röppentyűk készítésére alkalmazták. Ezektől vették át az arabok, a kik már lövésre használták és az arab hadseregek Kis-Ázsia és a Pyrenéi félsziget harcztérein már alkalmazták is. Határozottan mondhatjuk, hogy a granadai mórok 1323-ban már ágyúkkal ostromolták Bazát. A keresztyén írók közül Marcus Graecus (XII. század előtt) volt az első, a ki a lőpornak hadi czélokra való alkalmazásáról megemlékezik. Albertus Magnus és Bacon Roger leírták a lőpor készítésének módját. Francziaországban (Bordeauxban) már 1326-ban, Németországban (Augsburgban) 1340-ben már volt lőporgyár; ez államokat azonban ha nem is előzte meg Angolország a gyártásban, az azonban bizonyos, hogy a lőszerek ügyes alkalmazásában első volt. A puskapor használata leszállította a pánczélos lovagseregek értékét, mert csakhamar kitünt, hogy annak romboló hatása ellen a pánczél és sisak védelmet nem nyújt; hogy a puskával ellátott gyalogság fölött a pánczélos lovasság diadalmaskodni egy könnyen nem képes.

Franczia élet a XV. században: Egy királynak és kiséretének fogadtatása egy várban.
A vár urnője a kapu előtt térden üdvözli a királyt. Miniature Jean Mielotnak, burgundi Jó Fülöp titkárának Miracles de Nostre Dame cz. kéziratából, melyet az oxfordi egyetemi könyvtár őriz.

III. Eduard angol király már 1336-ban elhatározta magát a francziák elleni háborúra, a melyet 1339-ben kezdett meg. Három évig készült tehát a küzdelemre, a mely alatt biztosította magának a parlament támogatását, szorosan egyesült a flandriai városokkal és végre szövetkezett a császárral és a német birodalommal is. S miután szigetországának biztonságáról a parti őrség felállítása, Skótország felől pedig a határőrség szervezése által gondoskodott, 1339-ben átkelt a csatornán, hogy szövetségeseivel egyesüljön. A német hűség azonban ekkorra már elpárolgott. Bajor Lajos és a német fejedelmek az angol arany láttára ugyan lelkesedtek; de mikor a cselekvésre került volna a sor, mindannyian távol maradtak. Erre példát maga az ingatag császár adott, a ki megfeledkezett minden előbbi igéretéről, mihelyt a pápa a Koblenzben tartott gyűlés hatása alatt neki látszólag békejobbot nyújtott. Így tehát a németek nélkül kezdte meg a háborút. Északon Flandriánál, délen Gascogne felől támadott, majd a tengeren is megindult a küzdelem, a nélkül azonban, hogy az angolok diadalmaskodhattak volna. A tengeren Francziaország bizonyult hatalmasabbnak, mit a szövetséges genovai hajóhadnak köszönhetett; a szárazföldön pedig azért nem győzhetett Eduard, mert VI. Fülöp király igen helyesen úgy itélte meg a helyzetet, hogy az előrehaladott évszak folytán terhes hadjárat és a szövetségesek kedvetlensége maga is véget vet legalább az ez idei hadjáratnak és így nem akarta országának sorsát egy ütközet eredményétől függővé tenni. Valóban így is történt. Apróbb csatározásokban telt el az idő s a zord évszak beálltával megszünt a harcz is; VI. Fülöp Párisba, III. Eduard pedig Antwerpenbe vonult vissza.

A tél folyama alatt III. Eduard kiáltványt bocsátott ki a franczia néphez, a melyben miután VI. Fülöpöt trónbitorlónak bélyegezte, a franczia koronát magának követelte és «Angolország és Francziaország királya» czimét fölvette, fölszólította a franczia népet, hogy a törvénytelen kormánynyal szemben uralmát ismerje el. Bármennyire csábító volt is a városi polgárságra és az alsóbb nemességre nézve az angol uralom, a kiáltvány még sem szülte a várt eredményt; mert az időben már Francziaországban is erősen kifejlődött a nemzeti szellem és a francziák is sokkal jobban gyűlölték az angolokat, semhogy ezek uralmát óhajtani vagy éppen elfogadni képesek lettek volna. Így tehát, noha VI. Fülöp a nemesség javára a városi polgárság és a nép érdekeit elhanyagolta, mégis népe hű maradt a nemzeti királysághoz.

Ily előzmények után indult meg az 1340-iki hadjárat, a melyben III. Eduard Sluysnál, a Selde torkolata mellett fényes tengeri győzelmet aratott, a melyben néhány genovai és normandiai gálya kivételével a többi hajó részint megsemmisült, részint az angolok zsákmányává vált. Holtakban és foglyokban vagy 30 ezer embert vesztett Francziaország, hajóhada teljesen megsemmisült és többé már nem is gondolhatott arra, hogy Angolország tengeri hatalmának növekedését meggátolja. E győzelem nemcsak Angolországban szült határtalan örömöt, hanem a Rajna, a Maas mentén vagy még távolabb lakó kereskedők körében is, mert e győzelem biztosította a kereskedő hajókat a kalózok ellenében és ezzel előmozdította a tengeri kereskedelem fölvirágzását.

E fényes győzelemnek döntő befolyása a hadjárat sorsára azonban nem volt. A szárazföldön Eduardnak minden igyekezete hajótörést szenvedett VI. Fülöp erős elhatározásán. Tournay ostroma már a végtelenségig huzódik; Fülöp királyt megerősített hadállásából kicsalni nem lehetett; az angol király pénzforrása kimerült; fizetetlen katonái hazavezettetésöket követelték. Ily körülmények között mindkét félen örömmel üdvözölték Johanna grófnénak, a franczia király nővérének és az angol király anyósának lépéseit a béke érdekében, kinek közvetítésére ez alkalommal 1342 nyár közepéig terjedő fegyverszünet köttetett, a melynek tartama alatt míg egyrészt a békéről tanácskoznak, másrészt az ellenfelek kölcsönösen megengedik a másik fél kereskedőinek az országukban való kereskedelmet (1341 szept. 25).

Úgy látszott, III. Eduard királynak kedve elment a háborútól. Nem is csoda, ha tekintjük Bajor Lajos magatartását, hogy az alsórajnai főurak elfogadták ugyan az angol aranyat, de kötelezettségöknek eleget nem tettek és hogy a háború mily nagy anyagi károkat okoz országának. Ez érthetővé teszi III. Eduardnak amaz ajánlatát, hogy megfelelő kárpótlás mellett kész a franczia koronáról lemondani. És éppen most, mikor a béke kilátásai a legjobbak voltak, egy váratlan esemény a háború újabb kitörését vonta maga után.

III. János herczeg, Bretagne ura, 1341 ápr. 30-án gyermektelenül halt el. Utolsó intézkedése szerint herczegségét unokahugának, Johannának hagyta, a ki Blois Károlynak, VI. Fülöp unokaöcscsének volt felesége. A franczia király és a párisi parlament azonnal el is ismerte ezeket örökösöknek, annak ellenére, hogy Bretagne népe hivatkozván a sali törvényre, a leányág örökösödésének ellentmond és az elhalt herczeg mostoha-testvérét, János Montfort grófját ismeri el urának, a kit viszont Eduard király pártfogolt. Ez sajátságos helyzetet teremtett mindkét uralkodóra nézve; mert mikor VI. Fülöp elismerte Johanna örökösödési jogát, ezzel megtagadta a sali törvényt, a melynek alapján ő a franczia koronát nyerte; III. Eduard pedig Montfort János pártfogásával elismerte a sali törvényt, mely viszont őt kizárja a franczia trón örökjogából.

VI. Fülöp pártfogása folytán, úgy látszott, Johanna nyeri el a herezegséget s hogy Montfort János fogságba került, már-már a nép is beletörődik kikerülhetetlennek hitt sorsába, a mikor a fogolynak felesége új életet önt a csüggedőkbe. Johanna, a kiről az egykoruak azt mondták, hogy birt a férfi bátorságával, az oroszlán szivével, karjaiba veszi kiskoru fiát és így szól a csüggedőkhöz: «Ne ijedjetek meg annyira, hogy urunkat elvesztettük, hogy őt elszakították tőlünk. Ő csak egyetlen egy ember. Im tekintsétek az én kis gyermekemet, a ki, ha Isten is úgy akarja, az ő utóda lesz.» Városokon és falvakon vonul keresztül, oly lelkesedést önt a népbe, hogy nemcsak a férfiak, hanem még a nők is csatlakoznak hozzá, hogy a kis gyermek örökségét megvédelmezzék. Mikor pedig a francziák mégis túlhatalomra emelkednek, az erős Hennebon várába vonul vissza, és hősileg védelmezi magát mindaddig, míg a fölmentő sereg meg nem érkezik.

Míg az egyenetlen küzdelem Bretagneban folyik, VI. Kelemen pápa, XII. Benedek utóda, minden lehetőt elkövetett a béke érdekében. De mert Angolország ama viszonynál fogva, mely a pápát a franczia királyhoz fűzi, nem remélhette azt, hogy a pápában pártatlan biróra fog találni, a béke kilátása igen alászállott, mit legjobban bizonyított az a nagy készülődés, melyet mindkét király tett s a gúnyolodás, a melylyel egymást illették. VI. Fülöp, czélozván az angolok nagy gyapjú-kivitelére, elnevezte Eduardot gyapjúkereskedőnek; mikor pedig a franczia király a pénz értékét ötödére szállította le és a sót egyedáru czikké tette, Eduard azt mondta róla: valóban a sali törvény (sal-só) szerint uralkodik. Az által, hogy VI. Fülöp a meghosszabbított fegyverszünet föltételét, hogy Montfort Jánost szabadon bocsátja, nem teljesítette, sőt Clisson Oliviert, egy előkelő breton nemest, az angolokkal való egyetértésről vádolván, elfogatta és lefejeztette, magát az angol királyt sértette meg, mindez arra birta az angol királyt, hogy a háborút újra megkezdje.

Pedig ekkor sulyos veszteség érte III. Eduardot. Ugyanis Genfben a munkások veszélyes zavargást támasztottak munkabérük leszállítása miatt, mi mind nagyobb arányokat öltvén, ezen erőt venni Artevelde képtelen volt. És mégis ellene fordult a nép, mely elfeledte, mennyit tett a kereskedelem és ipar érdekében s mikor ellenségei róla azt hiresztelték, hogy az országot az angolok kezére akarja játszani, őt hazaárulónak nyilvánították és háza küszöbén agyonverték. Halála pótolhatlan veszteség volt Eduardra nézve, a mit 2 hó mulva egy másik követett. IV. Vilmos, Holland és Hennegau ura, Eduard sógora, a frizek elleni csatában elesett s halála után – mint már láttuk – Bajor Lajos emelt igényt az uratlanná vált tartományokra és a francziák segítségével akarta igényét érvényesíteni.

A Louvre V. Károly idejében.
Miniature Berry herczeg Grandes heures kalendariumában. Eredetije Párisban, Aumale herczeg könyvtárában

Ennyi megpróbáltatás közepett sem veszti el bátorságát az angol király. Serege élén Bretagne partjain kiköt, Hennebont fölmenti, föl egész Bretagnet, majd átcsap Normandiába, Caen gyárvárost szétrombolja és pusztítva, mindent fölgyújtva egész a Seineig haladt; mikor pedig Rouen védelmére erős franczia sereget talál maga előtt, visszafordul, hogy Páris ellen induljon. Ekkorra azonban hatalmas sereg gyült a franczia király köré, 60 ezer gyalogos, 8 ezer lovas, ezek között János cseh király és fia Károly és ezek élén az angolok ellen indul. E túlnyomó erővel szemben Eduard arra határozza magát, hogy a legnagyobb gyorsasággal északnak vonul, a barátságos flandrokhoz, a kiktől a szükséges segélyt remélte. Kiváló hadvezéri képességének adja tanujelét a Seinen való átkeléskor, eléri a Sommet is; de a francziák elől menekülni nem tud, a kik mindenütt nyomában vannak, a Sommenél már elérték. A folyón már korábban a francziák minden hidat leromboltak és ezzel a legveszedelmesebb helyzetbe jutottak az angolok. Eduard király azonban nem adja föl a reményt, a francziákkal harczolva, gázlót keres és talál, a melyen seregét átszállítja, a nélkül, hogy ebben a francziák megakadályozhatták volna. Crécy falu mellett elterülő erdőben vonta meg magát az angol sereg, hogy a kiállott fáradalmakat kipihenje. Azonban a francziák nyomukban voltak s túlerejök tudatában nem engedtek az ellenségnek nyugtot, hanem azonnal ütközetre kényszerítették, a mely – úgy látszott – a francziák fényes győzelmével fog végződni. Ámde Eduard hadvezéri képessége, 16 éves hasonnevű fiának, a kit «Fekete herczeg»-nek neveztek el, hős küzdelme hallatlan győzelmet szerzett az angoloknak. A franczia lovasság támadása megtörött az angolok ellenállásán, a gyalogság sorait pedig részint a király, részint a walesiek tábori tüzérsége bontotta meg. Hiába volt VI. Fülöp királynak vitézsége, katonáinak bátorsága, az angol ágyúk tüze mindent megsemmisítéssel fenyegetett: mikor pedig a francziák harmadik támadását is visszaverték az angolok, Eduard király és a Fekete herczeg támadólag lépnek föl, mi általánossá teszi a zavart, a pusztítást. Ember ember ellen küzd s a küzdelemben a nehéz fegyverzetű franczia lovasság tehetetlenül áll a hatalmas angol és flandriai gyalog polgárkatonasággal szemben, a mely egész sorokat terít le, a nélkül, hogy VI. Fülöp személyes vitézsége megakadályozhatta volna a csata végzetes kimenetelét, mely a történetben egy új korszak kezdetét jelentette. Mire a nap leszáll, 1600 báró, 4000 nemes és vagy 20,000 harczos fedte a csatatért. E napon a franczia nemesség elvesztette még erkölcsi fölényét is a saját népe előtt, mi még az emberéletnél is nagyobb csapás volt reá nézve. Alenconi, flandriai, savoyi grófok és sok más előkelőn kívül e csatában esett el János cseh király; fia pedig, Károly, a későbbi császár, csak futással menekülhetett meg; a királyt Hennegau grófja és más hívei úgyszólván erőszakkal vezették el a csatatérről (1346 aug. 25).

A nap hőse a 16 éves Eduard herczeg volt, a ki nem egyszer veszélyes helyzetben az ókori hősökre emlékeztető vitézséggel küzdött, a kit fegyverzete után, a melyet ez emlékezetes napon viselt, nevezett el a katonaság és nép egyaránt «Fekete herczegnek». Az atya örömittasan ölelte keblére gyermekét és így szólt hozzá: «Isten segitségével hősiesen harczoltál, a koronát valóban kiérdemelted». De győzelme volt ez a gyalogságnak a lovasság fölött, a könnyű fegyverzetnek a pánczélos lovasság fölött s az ágyúnak a sisak és pajzs fölött; gyümölcse pedig Calais városa, melynek elfoglalásában, III. Eduardot nem tudta megakadályozni a polgárság hősies ellenállása. III. Eduard angolokkal népesítette be az elfoglalt várost, mely ez időtől kezdve kétszáz éven keresztül maradt az angolok birtokában, mint nyitott kapu, melyen át bármikor betörhettek Francziaországba (1347 aug. 27).

Mind e veszteségekért kevés kárpótlást nyújtott Dauphiné tartomány, melyet VI. Fülöp a korona számára megszerzett. Ez időtől fogva e tartomány nevéről nevezték a franczia trónörököst dauphinnak (1349).

A crecy-i ütközet eredménye úgy a franczia királynak, mint a nemességnek elvette a kedvét a háború folytatásától s mert a vereségen kívül még a nagy áldozat is nyomta az országot, azért mindnyájan arra törekedtek, hogy az angolokkal békét, vagy legalább is fegyverszünetet köthessenek. VI. Kelemen pápa ennek megfelelően azonnal meg is tette a szükséges lépéseket és követe által ajánlatát átadta a Calaist ostromló angol királynak. Azonban ekkor III. Eduard király oly feltételeket szabott, a melyeket VI. Fülöp nem fogadott el; de mikor Calais az angolok birtokába jutott és Angolország is már megelégelte a nagy erőfeszítést és pénzáldozatot, 1347 szept. 28-án végre mégis létrejött a fegyverszünet egy évre, melyet azonban újra és újra megújítottak.

A fegyverszünet megkötése után III. Eduard király visszatért Londonba, hol népe kitörő örömmel fogadta és a szeretet minden jelével elhalmozta úgy őt, mint a Fekete herczeget. A viszontlátás örömünnepeinek lezajlása után a király a béke éveit arra használta föl, hogy Skótországban az ország befolyását megszilárdítsa, a térdszalagrend alapítása által lovagjaiban a harczias szellemet ápolja, tornagyakorlatok által testüket edze; másrészt pedig igazságszeretete és népének adott szabadság pontos betartása által az alattvalók szeretetét a maga számára biztosítsa.

Ez alatt Francziaországban a szomorú viszonyok nem változtak meg, nem még akkor sem, mikor VI. Fülöp halála után fia, János, a jó (1350–1364.), foglalta el a trónt. János mindenben hasonlított atyjához; vitéz volt és lovagias, de oly határtalanul ragaszkodott a nemességhez és ennek kiváltságaihoz, hogy e miatt igazságtalan volt többi alattvalói iránt. Nem tudta, de talán nem is akarta látni a változott körülményeket, nem vonta le a crécy-i csatából önként kinálkozó tanulságot, azt hitte, azt akarta, hogy a nemzetet csak a nemesség képezze, a többi pedig annak csak szolgája legyen. Ily kormányelv mellett nagyon szomoru napok vártak a városok polgáraira; a terhek növekedtek, ezzel arányosan következett be a polgárság és a nép elszegényedése, mintha mindezzel azt akarta volna a korona népeinek tudomására hozni, hogy oly intézményeknek, milyenek Angolországban, Flandriában virágoznak, nincs helye Francziaországban. Úgy látszott, még több és még nagyobb csapásoknak kell Francziaországot meglátogatni, hogy az uralkodó család jobb útra térjen. Ez is bekövetkezett, sőt hamarabb is, mint várták.

1355-ben lejárt az annyiszor megújított fegyverszünet, a mely alatt III. Eduard a leggondosabban készült a megujítandó háborúra. A mult eseményei meggyőzték az angol királyt a felől, hogy ha nem számíthat is a franczia koronára; de az nincs kizárva, hogy visszaszerezheti a Plantagenet-ház ősi birtokait vagy legalább is a Garonneig terjedő hűbérbirtokai fölött megszünteti a franczia fönhatóságot. A megindítandó hadjáratnak legalább ez utolsó eshetőség megvalósítása volt czélja és e végett küldte fiát, a Fekete herczeget Francziaország ellen, a melynek népét János király erőszakos eljárása által maga ellen ingerelte.

A Fekete herczeg hadjárata nagyon hasonlít atyjának 1346-iki hadjáratához, azzal a különbséggel, hogy most Francziaország déli része volt a harcz színhelye. A franczia hadsereg főparancsnoka, Armagnac, toulousei gróf, nem tudott gátat vetni az angoloknak, kik egész Dél-Francziaországot az Atlanti oczeántól a Földközi-tengerig zsákmányolták, VI. Incze pápát, a ki hiába kért békét, Avignonban megrémítették: még azt sem tudta megakadályozni, hogy a Fekete herczeg Bordeauxban ne teleljen. A következő – 1356 – év tavaszán megújul a küzdelem, a mikor az angolok a Dordogne folyótól északra elterülő tartományba tették át a harcz színhelyét. Ekkorra azonban János királynak már hatalmas hadserege volt, a melynek élén fölkeresi az ellent s Poitiers környékén, Maupertuis mellett oly szorult helyzetbe hozza az angolokat, hogy a Fekete herczeg már hajlandó lett volna a békére; mikor azonban János király és az elbizakodott francziák oly súlyos feltételeket szabtak a béke árául, a melyet a Fekete herczeg el nem fogadhatott, harczra került a sor, a melyben az angolok – miként láttuk – még a Crécy mellett vívott csatánál is fényesebb győzelmet arattak a francziák fölött s maga János király is fogságba került (1356 szept. 19).

A franczia sereg veresége, a király fogsága a legnagyobb bajoknak vált kútforrásává. A fogoly király helyét a kormányon a fiatal Károly herczeg foglalja el, a kinek kormánya ellen előbb Marcel István vezérlete alatt a párisi polgárság fog fegyvert, majd föllázadnak a pórok is s mindezek fölött végre is csak a legnagyobb erőfeszítéssel tud uralomra jutni Károly dauphin. Ennyi baj és veszély után János király arra törekedett, hogy sokat szenvedett országa számára békét eszközöljön ki, a mely végre is a pápa követeinek közbenjárására 1360 május 5-én Bretignyben, Chartres közelében, köttetett meg, mely Calais és Guinesen kívül Francziaország délnyugoti részét majdnem egész a Loireig vagyis oly területet engedett át Angolországnak örökbirtokul, mely az egykori Plantagenet-hűbérbirtok legnagyobb részét képezte; ezen felül János király szabadságáért fizet az ország 300 ezer arany forintot.

V. Károly franczia király. 1371.
A Jean de Bruges által a király számára készitett bibliának ajánlási lapja. A kép magassága 29, szélessége 21 cm.

E békével azonban az ország nem volt megelégedve s mikor János király azt látta, hogy az elszegényedett ország érte a váltságdíjat fizetni nem tudja, de nem is akarja, Károly koronaherczeget kormányzóvá rendelvén, visszament a fogságba, hol 1364 ápr. 8-án elhalt.

III. Eduard ekkor érte el hatalmának tetőpontját. A skótok elismerték Angolország fenhatóságát, Francziaországot megalázta, fia, a Fekete herczeg Francziaország déli részében, az egykori Aquitaniában és Gascogneban, mint az angol király helyettese függetlenül uralkodott.

Eduard fekete herczeg aquitaniai pénze.
Eredeti nagyság. Az előlap körirata: + ED. PO. GNS (primogenitus) REGIS. ANGLI. PNS (princeps) AQITA. A mezőben a herczeg képe, a mint baljával a jobbjában tartott kardra mutat. A hátlap körirata: – AVXILIVM. MEVM. A. DOMINO. R. A mezőben tölgylevelekkal ékített kereszt, sarkaiban két liliom és két oroszlán. Berlinben, a kir. éremgyűjteményben.

Ekkor a dauphin V. Károly (1364–1380) néven elfoglalta a trónt, a melyen oly hasznos szolgálatot tett országának, hogy hálás népe őt «a bölcs» melléknévvel tisztelte meg. Nem született hősnek, sokkal gyöngébb volt, semhogy azon idő nehéz fegyvereit forgathatta volna; de kiváló szellemi tehetséggel megáldott, gondolkozó fő volt, ki a mult szomorú eseményeiből megtanulta azt, mint kell országát kormányozni, mire van népének szüksége. Szerencsés is volt, mert a mi hiányzott benne, azt a gondviselés megadta neki Bertrand du Guesclin személyében, a ki a franczia zászlóhoz visszavarázsolta a hadi dicsőséget.

V. Károly legelőször is arra törekedett, hogy a fölszaporodott zsoldosokat, kik a béke napjait garázdaságukkal megkeserítették, az országból eltávolítsa. Erre kedvező alkalmat nyújtott Henrik, Trastamara grófja, a ki Péter Castilia kegyetlen ura elől V. Károlyhoz menekült és tőle segélyt kért. A király Bertrand du Guesclin vezérlete alatt a zsoldosokat küldte Castiliába, a ki Péter hadát leverte, őt elfogta, mire Henrik Pétert kivégezteti és a nép örömkiáltásai között elfoglalja a castiliai trónt.

A reimsi koronázási ünnepélyek alatt vette V. Károly király a győzelmi hirt, a mi őt arra bátorította, hogy az angolok által elfoglalt birtokokért is megkezdje a harczot. A sikerre annál inkább számíthatott, mert a Fekete herczeg túlszigora, mely nem egyszer fajult kegyetlenséggé, elégedetlenné tette a népet, mely ily körülmények között visszavágyódott a franczia uralom alá. Ez be is következett, de csak akkor, a mikor a Fekete herczeg megbetegedvén, kénytelen volt Angolországba visszamenni, hol 1376-ban elhalt.

A veszélyes ellenfél betegsége, halála, a legnagyobb reményeket keltette a franczia királyban, annál is inkább, mert III. Eduard király trónját már nem vette körül népe szeretete s így hiányzott az erőforrás, a mely viszont V. Károly királynak a legnagyobb mértékben rendelkezésére állott. Így történt, hogy még mielőtt III. Eduard elhalt volna (1377), a franczia király Guesclin segítségével egymás után foglalta vissza az egykori franczia birtokokat úgy, hogy III. Eduard halála évében már csak Calais, Bordeaux és Bayonne maradt meg az angolok birtokában.

V. Károly halála után azonban ismét minden rosszra fordult. Ugyanis fiának és utódának, VI. Károlynak (1380–1422) kiskorusága, majd elmebetegsége miatt az országnak kormányzóra volt szüksége. Mind Burgundi Fülöp, a király nagybátyja, mind Orleansi Lajos, a király öcscse sóvárogtak a magas tisztség után, miből oly iszonyú polgárháború keletkezett, melyben a burgundi párttal szövetkezett polgárság s az orleansi párttal szövetkezett nemesség az eszközök válogatása nélkül küzdöttek egymás ellen.

E polgárháború a legkedvezőbb alkalmat nyújtotta V. Henrik (1413–1432) angol királynak arra, hogy hódító ősének, III. Eduardnak örökösödési igényét megújítsa, a mely midőn visszautasíttatott, serege élén átkel a csatornán, a legközvetlenebb czélul tűzvén ki visszaszerezni ama birtokokat, melyeket a bretigny-i béke Angolországnak biztosított. Normandiában száll partra 30 ezer emberből álló seregével, föltartóztatlanul vonul délnek, míg végre Azincourt falu mellett döntő győzelmet aratott a négyszerte nagyobb franczia hadsereg fölött (1415 okt. 25).

VII. Károly lit de justice-je Vendôme-ban, 1458.
Fouquet Jehan miniaturje. Tanácskozás János alençoni herczeg ügyében, a ki az angolokkal összeesküdött Francziaország ellen.

A franczia nemességnek virága maradt a csatamezőn, számosan fogságba jutottak, ezek között Orléans és Bourbon herczegek. Mégis tovább dühöngött a polgárháború, mit még ama csapások sem tudtak megszüntetni, melyek a királyi családot egymás után érték. A vesztett csata után nem sokára meghalt Lajos dauphin, a következő év (1416) elején a király második fia, János és így a harmadik fiú, Károly lett a trónörökös. Károly dauphin, mint igazi Valois, szövetkezik a nemességgel, Burgundi János pedig és pártja szövetkezik az angolokkal és ezzel a polgárháború egész borzalmasságában tör ki; ezekhez csatlakozik a királyné is, a kit erkölcstelen és kicsapongó élete miatt a király és a dauphin Toursba száműzött. E küzdelemben János herczeg fogságba kerül; de kiszabadul, csellel Párist is hatalmába keríti, hol a csőcselék a legborzasztóbb kihágásokat követi el; az angolok pedig egész Észak-Francziaországot birtokukba veszik.

Külellenség, belviszály pusztítása alatt kétségtelenül a legtöbbet szenvedett a nép, a melynek nyomora végre is fölkeltette hazafias érzését János, burgundi herczegnek, a ki erőt vévén a pártoskodás szellemén, Károly dauphinnal kibékült (1419). Az e fölött támadt öröm azonban nem tartott soká, mert mikor két hóval a kibékülés után János herczeget Montereau mellett, ünnepélyes találkozáskor, a Yonne hidján a dauphin fegyveresei orozva megölték, János fia, Jó Fülöp vérbosszút esküdött és a királynéval együtt szövetkezett az angolokkal hazája ellen. Az őrült király gépiesen irta alá a troyesi szerződést (1420 máj. 21), mely szerint V. Henrik nőül veszi a franczia király leányát, Katalint; Francziaország kormányzója lesz addig, míg VI. Károly él, halála után pedig «örök időkre» elnyeri a maga és utódai számára a franczia koronát. Így akarta Fülöp herczeg megboszúlni magát a dauphinon.

E szerződés értelmében még az év jun. 2-án V. Henrik nőül vette Katalin herczegnőt, átvette a kormányt s mint az ország kormányzója decz. 1-én, kísérve a királytól és királynétól, számos burgundi és angol nagyoktól, tartotta fényes bevonulását Párisba, a mikor a rendek és az egyetem a maguk részéről is elfogadták a troyesi szerződést; a dauphint pedig, mint János herczeg meggyilkolásában részest, a trónhoz való jogától megfosztották (decz. 6).

E szégyenteljes helyzetből a két királynak váratlanul bekövetkezett halála kimentette ugyan Francziaországot, de ezzel még nem mult el minden baj, mert Bedford herczeg, a kiskorú VI. Henrik angol király gyámja, oly sikerrel folytatta a harczot, hogy VII. Károly (1422–1461), a törvényes király, már csak a Loiretól délre elterülő földet birta, a melynek kulcsát, Orléanst, az angolok ostromolták. De éppen akkor, mikor a válság a legnagyobb fokát érte el, jelent meg az országnak és a királyságnak megmentője, Jeanne d’Arc, Domremy falu szülöttje, kinek keblében mély erkölcsi érzés lángolt, kit az ország szenvedései által keltett vallásos lelkesedés arra az útra, terelt, a melyen a gyönge leányt senki sem várta: a haza megmentésére. Atyjától, ki földműves volt, sokszor hallotta a leányka a király szenvedéseit, az ország romlását, melyet az angolok támadásai és a pártviszály idézett elő, a mi a lányka fogékony keblére oly mélyen hatott, hogy a haza és a király megmentésének gondolatától többé szabadulni nem tudott. A vallásos lelkesedés és az önfeláldozó hazaszeretet hatása alatt látomásai, visiói voltak, így írja le életírója Jeanne saját elbeszélései után, mely alkalommal Mihály arkangyal így szólott hozzá: «Menj, vezesd a dauphint a koronázásra.»

És a leányka az égi szózattól buzdítva, elment a már menekülésre gondoló VII. Károlyhoz, majd teljes fegyverzetben, kezében a Megváltó és Mária képével ékesített zászlóval, a már csüggedő sereg élére áll, melybe jelenléte a keresztes háborúk korára emlékeztető lelkesedést önt. Az Orléanst ostromló angol sereg nem képes ellenállni e lelkesedésnek, nagy veszteséggel visszavonul, Orléans fölszabadul az ostrom alól (1429). Jeanne, kit ez időtől fogva Orléansi szűznek neveztek, győzelmesen tovább folytatja a harczot, melynek hatása alatt a franczia nemzeti szellem is új életre ébred. Seregesen tódulnak a szűz zászlója alá, ki az összevont angol hadak fölött is győzelmet arat s elvezeti a királyt Reimsba, a koronázásra.

Jeanne d’Arc megérkezik Chinon várába 1428 márczius 6-án.
Egykorú német szőnyeg. Az orleansi muzeumban.

Egy lap a franczia királyok fölkenését előadó ceremonia-könyvből.
V. Károly számára írták, 1365. A britt múzeumban.

Ekkor vissza akart térni a leányka falujába, a melynek adóját a király örök időre elengedte; de a király továbbra is ott tartotta. A következő évben azonban Compiegne ostrománál a burgundi párt fogságába esett, mely őt kiadta az angoloknak, kik őt Rouenben mint eretneket és boszorkányt az egyházi törvényszék itélete alapján megégették (1431 máj. 30). A közvélemény azonban elitélte a birákat s a váratlan halálban, melylyel egymás után kimultak, Isten büntetését látta. A már fölébredt nemzeti szellem pedig a szűzzel együtt nem semmisült meg a roueni máglyán, sőt növekedett s a megújult harczban újra győzedelmeskedett; mikor pedig a burgundi párt is kibékűlt a királylyal (1435 Arrasban), s így az egész nemzet egyesült a franczia zászló alatt, a király visszafoglalta Párist, egyik tartományból a másik után verte ki az angolokat, kik csakis Calaist és néhány szigetet tudtak hatalmukban megtartani. A hosszú harczban végre is mindkét fél kimerült és beállott a béke a nélkül, hogy a felek megbékéltek volna.