XVIII. FEJEZET.
Az angol hűbéres főnemesség bukása. A fehér és piros rózsa harcza. VII. Henrik.

III. Eduard uralkodásának utolsó éveiben megsemmisült az a jó viszony, mely korábban a korona és a nép között fennállott, és a koronát Francziaország ellen győzelemre segítette; de ezzel megakadt a hatalmas fejlődés is; a király halála után bekövetkezett harczok pedig még a nép általános jóllétét is megsemmisítették. Utána a Fekete herczegnek tizenegy éves fia, II. Richárd (1377–1399) foglalta el a trónt, egy szeszélyes, hirtelen haragu ifju, aki mikor gondtalan, dőzsölő életnek adta át magát, nagybátyái, a yorki, lancasteri és glocesteri herczegek ragadták magokhoz a hatalmat. Az udvar pazarlása a hosszu háboru által kimerült országra nézve annál súlyosabb terhet rótt, mert a megromlott állami intézmények, a nyilvános élet sülyedése sem védelmet nem nyújtottak a népnek, sem reményt a jövőre nézve. Ekkor az udvar, hogy pazarló életét folytathassa, fejadót vetett ki, mely a népet terhelte a legjobban.

Bretagnei Anna koronázási menete.
Miniature Andry de la Vigue-nek a királyné koronázását leiró, a berlini metszet-gyüjteményben őrzött kéziratából.

Mindezen bajok nagyban elősegítették Wiklef tanainak terjedését, az izgatottságot pedig általánossá tette John Bull ferenczrendű szerzetes, aki a vadságig fokozott szenvedélyességgel hirdette a szabadságot és az egyenlőséget s tanította, hogy a rang- és a vagyonkülönbség ellenkezik az örök törvénynyel, a természetivel csak úgy, mint az istenivel. Jelszavát: «Mikor Ádám ásott, Éva font, a nemes ember akkor hol volt» fölkapta a nép, magáévá tette s mindent, mi terhére volt, e szavakkal itélt el.

A nép gyülölte a kiváltságos osztályt, de legjobban gyülölte azt, aki azok számára – mint hitte – a pénzt összegyűjtötte, az adószedőket. Így történt, hogy mikor (1381) egy adószedő illetlenül viselkedett Wat-Tyler cserépfedő leányával, a haragra lobbant apa kalapácsot ragadott és a szemtelenkedőt agyonütötte. E tett a várva várt jelet adta meg a népnek, mely nagy tömegekben veszi körül Wat-Tylert, aki most bosszura hívja föl őket. Vagy százezer paraszt élén pusztítva, rabolva vonul keresztül Kent grófságon, leölik a hivatalnokokat, birákat, az elfogott nemeseket; 1381 junius 12-én Londont is hatalmukba kerítik, feltörik a börtönök ajtait és ezekkel is növelvén erejöket, két napig pusztítják a várost, a gazdag kereskedőket leölik, raktáraikat kirabolják, romba döntik a palotákat, templomokat, magát a királyt pedig a Towerbe menekülni kényszerítik. A király kénytelen velök alkudozni s midőn a végből junius 15-én előttük megjelent, Wat-Tyler megfogja a király lovának kantárát és a legszemtelenebb követelést intézi hozzá. Erre Walworth lordmayor leszurja Watot, mi megrémíti a vezérét vesztett tömeget és lehetővé teszi azt, hogy a király védelmére ott termett fegyveresek erőt vegyenek rajta. Egymásután fogják el a többi vezért és ezeket John Bullal együtt a király kivégezteti és így a lázadást vérbefojtja. E mozgalomnak egy másik következménye is volt, Wiklef tanainak elitélése, akit a parasztlázadás után senki sem mert védelmébe fogadni.

II. Richard angol király pecsétje.
Az eredeti nagyság 3/5-e. Berlinben, a királyi titkos állami levéltárban.

A béke még helyre sem állt teljesen, a mikor a király újabb bajoknak forrását nyitotta meg. Maga akart uralkodni, meg akart szabadulni Glocester herczeg gyámságától, mit 1389-ben el is ért. Első tette volt, hogy visszavonta mindazon engedményeket, melyeket a népnek tett, mi éppen nem volt alkalmas arra, hogy a nép szeretetét megnyerje; de hitelét is csakhamar megsemmisítette a skótok ellen szerencsétlenül folytatott háboru. Végre magát a nemességet is maga ellen ingerelte az által, hogy alsóbb sorsból származott kegyenczét, Vere Robertet Dublin grófjává és Irország kormányzójává, Pole Mihályt pedig Suffolk grófjává és kanczellárrá nevezte ki. Ezek által akarta magát biztosítani nagybátyjai befolyása ellenében és mintha ezt már el is érte volna, oly mértékletlen, pazarló életet kezdett, a melynek párja nem volt a világon. Udvari személyzete tízezer emberből állott, ezek közül háromszáz a konyhára ügyelt. E hallatlan pazarlás, a király önkényes eljárása, a kegyenczek kapzsisága elfordította a királytól a nép szivét, bátorságot öntött azokba, akik alig várták az alkalmat, hogy korábban gyakorolt hatalmukat visszaszerezzék.

II. Richard angol király temetése.
Miniature a boroszlói városi könyvtár Froissart-kéziratából.

Erre alkalmat nyújtott Suffolk azzal, hogy a rendektől új adót követelt és tette ezt oly hangon, melyből kirítt a parlament iránti tiszteletlenség. Erre a parlament minden árnyalata egyesül és kijelenti, hogy a parlamentnek joga, sőt kötelessége a magas államhivatalnokok kinevezésébe befolyni, hogy ezek felelősséggel tartoznak a parlamentnek és a királyhoz fölterjesztett iratokban a kanczellárt, a ministereket és a többi tanácsosokat vád alá helyezi. A király hevesen tiltakozik ez eljárás ellen és franczia segélylyel fenyegetődzik; ez azonban nem ijeszti meg Glocester herczegét és a parlament többi küldötteit, akik nyugodtan felelték: ha jelentéstételük után sem akar az ő tanácsukkal kormányozni, ez esetre föl vannak hatalmazva őt a nép megegyezésével a tróntól megfosztani és a királyi ház egy másik tagját a trónra emelni. Egyben emlékeztették őt II. Eduárd sorsára. Ez megtörte a király ellentállását s már nem mert ellenkezni; kanczellárját kiszolgáltatta a parlamentnek, mely őt a pénzügy vezetése körül elkövetett bünei miatt fogságra itélte; egyben tizenegy egyházi és világi peerből álló tanácsot rendelt a király mellé, melynek megegyezését a király minden állami és pénzügyben tartozik kikérni (1386 okt.).

E korlátozást és megalázást azonban Richárd nem soká tudta tűrni; hanem miután kanczellárját ő maga kiszabadította, az irlandi kormányzót magához hívta, ezekkel és más híveivel abban egyezett meg, hogy államcsiny folytán a mellé rendelt tanácsot megbuktatja, ellenségeit megsemmisíti és korábbi hatalmát helyreállítja. Mielőtt azonban London polgárait részére vonta volna, a terv kitudódott és a király kénytelen volt másodszor is meghajolni a parlament előtt (1388).

1389 május havában, mikor huszonkettedik évét betöltötte, bevonuló tanácsadóinak tudomására hozta, hogy már a kor följogosítja őt arra, hogy gyámság nélkül kormányozza országát. Megalakította ministeriumát, a parlamentet pedig biztosította, hogy alkotmányosan és a törvények szerint fog uralkodni. És úgy is látszott, mintha igéretét maga is komolyan vette volna; pedig ez csak látszat volt, a melynek védelme alatt előkészületeket tett arra, hogy ami korábban nem sikerült, jobban előkészítve biztosan sikerüljön. Hogy a belügyekben szabad kezet nyerjen, ezért Franczia- és Skótországgal békét kötött, mire az irek ellen fordult, akiket az 1394–5-iki hadjáratban levert, ami még népszerűséget is szerzett neki. Sikerült ez alatt Glocester herczeg és barátainak befolyását a népre annyira megsemmisíteni, hogy már ezek nem voltak reá nézve veszélyesek. Mitől sem tartva, feleségének halála után 1397-ben feleségül vette Izabellát, VI. Károly franczia királynak leányát. Ezzel ugyancsak erős próbára tette alattvalóinak türelmét, akik a francziákat nemzeti ellenségnek tekintették; de még nem tiltakoztak, nehogy ezzel a gyűlölt nemesi uralomnak egyengessék az utját.

Nem így itélte azonban meg a helyzetet Glocester herczeg; de rajta is vesztett. Richárd őt elfogatja, felségsértésről vádolván, elitélteti és Calaisba küldi fogságra, ahol el is halt. Az engedelmes felső ház ezután egymásután itéli el Glocester társait és ezzel elősegíti a király zsarnokságát, aki már nem ismert semmi korlátot, előtte senkinek élete sem volt biztos, alattvalói rettegtek hatalmától. A parlament készségesen engedelmeskedik neki; megsemmisíti az 1386-ban hozott határozatát, mely a királyi hatalomnak korlátot szabott; a király egész életére megszavazza az adót, a melyen Richárd hatalmas zsoldos sereget szedett, hogy azzal bárhonnan jöhető ellentállást megtörhessen. Ezzel az angol alkotmány erejét vesztette, még jövője is kétségessé vált; visszatértek a normann idők és Richárd a korlátlan egyeduralom utjára lépett (1399).

II. Richárd a boszú évében Henrik herczeget, Lancaster János fiát is tíz évre száműzte Francziaországba; de megigérte neki, hogy atyja halála után ősi javainak birtokába léphet. Hogy azonban atyja 1399-ben elhalt, Richárd nem tartotta szükségesnek igéretét megtartani, e helyett a javakat ő maga foglalta le, hogy ezzel a rokoncsalád hatalmát mindenkorra megsemmisítse. Ez erőszakos és igaztalan eljárásával azonban elkeserítette úgy a népet, mint a nemességet, mely előtt Henrik herczeg népszerű volt és a kitől remélték a rémuralom megszüntetését. Így is történt.

1399. május havában II. Richárd sereget vezetett Irországba, hogy megboszulja nagybátyának, Mortimer Roger grófnak halálát és a fölkelést leverje. E hadjárat azonban szomorú véget ért. Az irek az ország belsejében elterülő nagy pusztaságba magok után csalogatták az angol sereget; itt pedig annyira legyőzték, hogy maga Richárd is csak néhányad magával menekülhetett a tengerpartra, hogy Angolországba átevezzen. Ámde ez alatt Henrik herczeg csekély kisérettel Angolországban partra szállt, hol a nép, London s a többi városok, mint szabadítót fogadják s csakhamar 60 ezer ember gyűl zászlója alá. Mikor minderről II. Richárd értesült, hogy életét megmentse, magát megadta Henriknek, majd 1399. szept. 29-én a parlament előtt lemondott a trónról. A parlament azonban ezzel nem elégedett meg, hanem egy bizottságot küldött ki, mely II. Richardot kormánytettei miatt a tróntól megfosztotta és királylyá Henriket kiáltotta ki. II. Richárd mint államfogoly Pontefract várba vitetett, ahol 1400. febr. 14-én nem természetes halállal, valószínüleg éhség folytán elhalt.

IV. Henrik (1399–1413.) személyében a Lancaster-ház került a trónra. Ő első szülötte volt Lancaster János herczegnek, III. Eduárd harmadik fiának, a ki midőn a trónt elfoglalta, nem hivatkozott örökösödési jogra, mert a hét éves Marche gróf, a ki anyai részről III. Eduárd második fiától származott, közelebbi igénynyel bírt a trónra. De éppen ez mutatja azt, hogy Angolországra is oly napok virradtak, a mikor a jog helyébe a hatalom lépett s mert Henrik birta azt, a kis Marche grófot elzáratta, hódítás jogán ragadta kezébe a hatalmat, ezt meg a parlament szentesítette. Ily körülmények között első és legszentebb kötelessége a királynak az volt, hogy a parlamenttel való jó viszonyát föntartsa, mert csakis ez kölcsönöz neki és háza uralmának törvényes színt; és hogy biztosítsa magának a papság támogatását, a mely nélkül zavartalan uralkodásra nem számíthatott. Valóban a parlamenttel szemben mindég kitüntető előzékenységet tanusított; a papság kedvéért pedig üldözőbe vette Wicklef követőit, a Lollhardokat, az új tanok terjesztése ellen szigorú törvényeket hozott. Ez eszközök által akarta trónját biztosítani s magának békés uralmat szerezni; de ezek közül egyik sem sikerült.

Örökös mozgalmak, összeesküvések keserítették meg napjait; a walesiek fölkeltek, a skótok beütöttek országába. Azt mondják róla, hogy 1413. márczius havában, mikor már utolsó napjait élte, Henrik fia jelenlétében, a koronára tekintve, melyet mindég fejénél tartott, ezeket mondta: Nekem sincs, neked sincs hozzá jogod; mire fia ezt felelte: az én kardom meg fogja őrizni azt, a mit a tied megszerzett. Meghalt 1413. márcz. 20-án.

V. Henrik (1413–1422.) már a walesiek ellen viselt háborúban hadvezéri képességének és bátorságának nem egy jelét adta; de hogy atyja bizalmatlansága őt ezután tétlenségre kárhoztatta, víg czimborákat keresett és ezek társaságában korcsmázott, éjjelezett, utczai botrányokat rendezett, féktelenkedett. Éppen ezért, mikor a trónváltozás bekövetkezett, igen sokan aggódva tekintettek a jövőbe. Az ország szerencséjére azonban ezek mind csalódtak. Mihelyt Henrik elfoglalta a trónt, azonnal teljesen megváltozott és magasztos, felelőségteljes hivatása tudatában úgy cselekedett, a mint népeinek java megkívánta. Gyöngéd volt népe iránt, tetteiben határozott; világos ész, a mely fölismerte a múlt hibáját, a jelenben az eszközök közül a legjobbat kiválasztotta, jellemezte politikáját, a melynek megvalósításában fáradhatlan volt: egy szóval minden tette, gondolata méltó volt egy királyhoz.

Uralkodásának, habár ez rövid volt is, eredményei nagyok voltak. Atyja tapasztalt tanácsadóitól körülvéve végezte az országos ügyeket. Első sorban arra törekedett, hogy biztosítsa a belbékét, a személy és vagyon biztonságát, mit a szigorú, pártatlan igazságszolgáltatás, jó közigazgatás útján ért el. Az ország biztonsága érdekében pedig megszüntette a zsoldos sereget és ennek helyébe a nemzeti sereget léptette, mely a trónnak is, az országnak is a legbiztosabb őre. A parlament jogkörét tiszteletben tartotta, úgy a nép jogát és szabadságát is, minek természetes következménye volt népének odaadó szeretete.

Így megerősítvén trónját, tekintettel a francziaországi zavarokra, megújítja III. Eduárdnak örökösödési igényét a franczia trónra és győzelmes harcza, ügyes politikája által már biztosítja is házának, a mikor a betegség leveri lábáról. Halálos ágyán testvéreinek, Glocester és Bedford herczegeinek adja át a kormányt, de figyelmeztette őket, hogy alig kilencz hónapos Henrik fiához igaz atyai szeretettel viseltessenek.

Halála után, tekintettel VI. Henrik (1422–1461) kiskoruságára, a parlament Bedford herczegre bízta a kormányt és a francziák elleni hadjárat vezetését; míg Glocester herczeget protectorrá és helyettesévé választotta. Amíg Bedford herczeg élt, addig győzelmesen küzdöttek az angolok; de mikor elhalt, a helyzet megváltozott és a fölébredt nemzeti szellem megtörte az angolok uralmát és a már meghódított tartományokból egymásután űzte ki őket. E bajhoz egyéb is járult. Bedforddal nemcsak a hadi szerencse, hanem az udvarból az egyetértés is távozott. Glocester herczeg és Beaufort Henrik bibornok-püspök, a király nevelője, a francziák ellen követendő politikában ellentétes állást foglaltak el és végre is győzött a bibornok, a kinek befolyására a király 1444-ben a francziákkal fegyverszünetet kötött és Anjou Margarétát, René herczeg, czímzetes nápolyi király szép és okos leányát feleségül vette. E házasság azonban nem vált hasznára az országnak, mert ez időtől fogva a régi kipróbált hűségű tanácsosok helyett a királyné és kegyenczei gyakoroltak a királyra befolyást. És ezek, hogy befolyásukat biztosítsák, üldözőbe vették mindazokat, a kiktől tarthattak. Ezek között első volt Glocester herczeg, a kit, mint felségsértőt perbe fogtak, fogságra vetettek és 1447-ben a börtönben kivégeztek. Ez évben halt el egész váratlanul Glocester herczeg legnagyobb ellensége a bibornok-püspök.

Egy angol király halálos ágyán.
Miniature a XV. századból. Froissart kéziratából a boroszlói városi könyvtárban.

A királyné és kegyenczeinek uralma mind nagyobb elégedetlenséget támasztott az országban, különösen akkor, mikor a király elmebetegségének hire is elterjedt. E körülmény Yorki Richárd herczegben, ki atyai részről ugyan negyedik, de anyai részről III. Eduárd második fiától származik (anyja Mortimer Anna, II. Eduárd második fiának volt unokája), a legvérmesebb reményeket keltette. A nép elégedetlensége és Yorki Richárd fellépése a királyt kényszerítette arra, hogy kegyenczét, Suffolk grófját a népnek feláldozza, a ki mint felségsértő 1450. május 2-án kivégeztetett. Ez sem segített a nép baján, mert Suffolk utóda, Somerset herczeg még kiméletlenebb volt. Ez különösen a parasztlázadás elnyomásakor vált nyilvánossá, mit Richárd arra használt föl, hogy a király parancsa ellenére oda hagyja Irországot, hol mint kormányzó működött és fegyveres csapat élén Angolországba jött. Igaz, hogy a király iránt újra hűséget fogadott; de hogy a királyné figyermeket szült és ezzel az ő trónöröklési joga ismét visszavettetett, e körülmény elhatározó lépésre birta őt.

A parlament, tekintettel a király elmebetegségére, Richárdot gyámmá és az ország kormányzójává választotta és így tényleg gyakorolta a hatalmat. Ez azonban nem soká tartott, mert a király jobban lett, mit a királyné arra használt föl, hogy a hatalmat kezébe ragadja. Somerset herczeget kiszabadítja a Towerből, a hová Richárd záratta, és ennek segítségével rábírja a parlamentet, hogy a kormányzóságot megszüntesse és a hatalmat ismét a király kezébe tegye le.

Richárd elvesztette a kormányzóságot. De nem hagyta a dolgot ennyiben. Nyiltan föllép mint trónkövetelő, állítván, hogy a trónhoz közelebbi igénynyel bir, mint a III. Eduard harmadik fiától származott beteg király. Ezzel az ország két nagy pártra szakadt; a keleti rész csatlakozott a királyhoz (Lancaster-ház); London, Wales és a déli grófságok Richárdhoz (Yorki-ház) és ezzel kezdetét vette a piros (Lancaster) és a fehér (York) rózsa közötti harcz, mely nevét a pártok jelvényeitől vette.

Richard Walesbe ment, hogy egyesüljön a hatalmas Neville Richard Warwick gróffal, a kinek nővérét birta feleségül, és ezzel egyetértően sereget szervezett. Henrik király serege élén St. Albansnál találkozik a trónkövetelővel, a kivel 1455. május 22-én meg is ütközött; de legyőzetett s megsebesülve ellenfele fogságába esett. Erre a győző a király fölgyógyulása vagy a koronaherczeg nagy-korúságáig magát ismét kormányzóvá választatja meg. A királyné azonban megújítja a harczot s 1460. decz. 21-én Wakefield mellett győzedelmeskedik Richárd fölött, ki a csatában maga is elesik, ifjabb tizenkét éves fiát pedig Clifford lord szúrja le. A királyné Richárd fejét gúnyból papir koronával diszíti és York falára függeszti, e mellé téteti a fogságba esett Warwick gróf atyjának és Salisbury grófnak fejeit, kiket minden törvényes eljárás mellőzésével végeztetett ki. Eduárd herczeg azonban, Richárd idősebb fia és jogainak örököse, a porba hullt zászlót fölemeli, bevonul Londonba, hol őt a hozzá ragaszkodó polgárság, az összegyűlt peerek és főpapok királynak kiáltanak ki. Ezután VI. Henrik ellen indul, kit a Towton mellett vívott véres ütközetben legyőzött (1461. márcz. 28).

A három napig tartó véres csata után, a melyben 37 ezer ember esett el, a király és királyné Skótországba menekültek; Eduárd pedig visszatért, Londonba és Westminsterben a canterbury-i érsek a népnek örömnyilvánítása kiséretében királylyá koronázta (1461. ápr. 29).

Előkelő nemesek fogadása a walesi herczegi párnál.
XV. századi miniature a boroszlói Froissart-kéziratban.

A parlament, mely korábbi jelentőségét elvesztette s már hosszú idő óta nem is volt más, mint a győzőnek visszhangja, teljesítette a király minden kivánságát. IV. Eduárd király (1461–1483) György testvérét Clarence, Richard testvérét Glocester herczegévé nevezte ki; a parlament pedig VI. Henriket és családját, valamint százötven hívét száműzetésre és halálra itélte.

A királyné azonban még ekkor sem vesztette el reményét. Némi sereg kiséretében visszatér Francziaországból, maga köré gyüjti híveit és ezekkel Hexham mellett megtámadja Eduárd seregét (1464. máj. 17). A győzelem azonban ismét Eduárd király zászlójához szegődött, a királyné kis fiával Skótország és Németalföldön keresztül Francziaországba menekült, a király elbújdosott, a kik pedig fogságba estek, mint Somerset herczeg, vérpadon fejezték be életöket. VI. Henrik királyt egy évi bújdosás után egy szerzetes elárulta és Eduárd kezeibe szolgáltatta, mire a Towerbe zárták. Életének ugyan megkegyelmeztek, de annál több méltatlanságot kellett elszenvednie.

A béke azonban még ekkor sem következett be. Újabb mozgalomra IV. Eduard az által adott okot, hogy feleségül vette Widewille lord leányát, a szép és szellemdús Erzsébetet és ennek rokonait kegyeivel halmozta el. Ezzel fölkeltette a nagyok irigységét, a kik Warwick vezetése alatt egyesülnek a király ellen. Warwick tervöknek megnyeri Clarence herczeget is, kinek Izabella leányát adta feleségül, mire Warwick Francziaországból segítséget hoz, csatlakozik szövetségeseihez, a kikkel a legrövidebb idő alatt elfoglalja az egész országot, a fogságból kiszabadítja VI. Henriket és a trónra ülteti, akit az engedelmes parlament ismét királynak ismer el (1470. okt. 13).

IV. Eduard király sógorához, Merész Károlyhoz menekült és ettől segítve már a következő évben visszatért Angolországba, s miután Clarence testvérével kibékült, Barnet mellett vívott ütközetben leveri elleneit (1471. ápr. 14). Warwick, «a királycsináló» elesett, a szerencsétlen király, VI. Henrik ismét fogságba került. Így hát későn érkezett már a segédsereggel a királyné és fia, Eduard, Tewkesbury mellett le is veretett (máj. 4), a királyi herczeg elesett, a királyné pedig fogságba került. Hogy ellenfelének a jövőben minden fölkelését lehetetlenné tegye, IV. Eduard a legkegyetlenebbül kivégeztette mindazokat, kik hatalmába kerültek. VI. Henriket a Towerben ölték meg; a királyné évekig szigorú fogságban szenvedett, míg végre 1474-ben XI. Lajos franczia király közbenjárására nagy váltságdíj mellett szabadságát visszanyerte és ismét láthatta hazáját, Francziaországot, a hol különben menhelyre találtak mindazok, kiknek sikerült IV. Eduard haragja elől menekülni. Még sokáig tartott az üldözés, a mely alatt a legkiválóbb családok pusztultak el, a melyeknek vagyonát, mindannyit rövidesen összefoglalva az engedelmes parlament, mint felségsértőkét, elkobozta.

A béke ezután sem köszöntött be. Háború ugyan nem volt, de annál gyászosabb viszály dúlt a királyi családban, melyet a király ifjabb öcscse, Richárd szított. Richárd nem nyugodott mindaddig, míg bátyját, Clarence herczeget meg nem semmisítette, ki ellen maga a király emelt vádat, mire a parlament kimondta fölötte a halálos itéletet; de kegyelemkép megengedte neki azt, hogy a halálnemet ő maga választhatja meg. Akarata szerint malvasiai borral telt kádban fullasztották meg (1478).

E vérengzések között is nyugodt maradt az angol nép, mert annyira vágyott a béke után, hogy ezt bármi áron kellett is megváltania, megváltotta. Ennek lehet betudni azt, hogy még akkor sem mozdult meg, mikor a viszály magában a királyi családban is kiütött. Ilyen szellem uralkodott akkor is, hogy 1483. április 9-én IV. Eduard elhalt és három kiskorú gyermeket, Eduard, Richárd és Erzsébet, hagyott hátra, a kik közül a legidősebb csak 12 éves volt. V. Eduard kiskorúsága idejére a gyámság a királynét illette, a ki mögött a Lancaster-párt állott, mely el volt határozva arra, hogy a kedvező helyzet előnyeit felhasználja az elveszettek visszaszerzésére. Ezzel beköszöntött e véres tragédiának, minek az egész küzdelmet nevezhetjük, utolsó felvonása.

Az utolsó évek kegyetlen vadsága úgyszólván megtestesült Richárd Glocester herczegben, a ki minden habozás nélkül nyúlt a legborzasztóbb eszközökhöz, melyek számára a hatalmat megszerzik. Terve épp oly sötét volt, mint a mily rút teste. Annyira romlott volt, hogy a lelkiismeret szava sem a csaták vérmezőin, sem az ezeket követő vérengzések közepette meg nem szólamlott, sem akkor, mikor megölte az őrült VI. Henriket, sem akkor, mikor bátyját megrontotta. Elragadta a kis Eduárdot és Richárdot, őket a Towerbe záratta, a királyné fivérét orgyilkosok által leölette, és elpusztította mindazokat, kik akadályozhatták volna terve megvalósításában. Ily előzmények után a megrémített parlament által magát protectorrá és regenssé választatta meg és e minőségében lelkének aljasságát azzal tünteti fel a legjobban, hogy az özvegy királyné hitvesi hűségét megvádolja és tagadja V. Eduard törvényes származását. És a parlament engedelmeskedik. Richárd Glocester herczeget királylyá választja és 1483. jul. 5-én királylyá koronázza. III. Richárd bitorlását, vérengzését fényűzés és határtalan kegyosztás által akarja alattvalóival feledtetni.

A kegyetlen zsarnok elől a királyi ház tagjai és a kik a legközelebb állottak azokhoz, menekülnek, a legtöbben Francziaországba, mi Richárdot gyanakodóvá és ismét vérengzővé teszi. E rémuralmat akarta megszüntetni Buckingham herczeg és ezért titokban szövetkezik a Lancaster-ház híveivel, a melylyel anyai részről ő maga is rokonságban állott. Czélja volt Tudor Henriket, a Lancaster-ház egyetlen élő sarját a trónra emelni. Már mindent elkészített a zsarnok megbuktatására, a mikor a terv felfedeztetett és Buckingham fejével lakolt. Ekkor a parlament ismét elismerte Richárd jogát a trónhoz, mire a király újra véres boszút vett ellenein.

III. Richard ezüst pénze (groat).
Eredeti nagyság. Az előlapon a király feje koronával, fölötte a szegélyben rózsa. A körirat: RICARD. DI. GRA. REX. ANGL. (itt az et rövidítése) FRANC. – A hátlapon az egész érmet átszelő kereszt, mindegyik sarkában három pont. A körirat: POSVI. DEVM. MEVM; a belső körben: CIVITAS. LONDON. Berlinben, a királyi éremgyűjteményben.

Úgy látszott, ezzel megsemmisült minden remény, hogy a zsarnoktól megszabadulnak, jóllehet Richárdnak első házasságából született fia, ki őt követte volna a trónon, gyermekkorában elhalt. Ekkor a király azt tervezte, hogy feleségül veszi a kis Erzsébetet, a meggyilkolt herczegek nővérét, és ezzel a York-ház összes igényét megszerzi magának. De mielőtt a tervét megvalósíthatta volna, Tudor Henrik franczia segélylyel megjelent Angolország partjain. Az angol nép, mintha lidércz-nyomástól szabadult volna meg, ezrével tódult Tudor Henrik zászlója alá.

Richárd serege élén keresi föl ellenfelét, kivel Bosworthnál 1485. aug. 22-én meg is ütközik. Még az ütközet előtt átpártol Tudor Henrikhez Stanley lord, mi végzetessé vált Richárdra nézve. Halálmegvetéssel küzd a király, iszonyú erővel veti magát a legnagyobb tömegekre és a csata zajában keresi ellenfelét, hogy vele megmérkőzzék. De mielőtt feltalálta volna, hősiesen küzdve elesett.

VII. Henrik angol király pecsétje.
Berlinben, a királyi titkos állami levéltárban.

VII. Henrik (1485–1509), a Tudor-ház megalapítója, nőül vette IV. Eduárd lányát, Erzsébetet és ezzel befejezte a piros és fehér rózsa közötti harczot, melyben a nemesség színe-java elvérzett. Éppen ez segítette elő azon terve megvalósításában, hogy házának uralmát biztosítsa és a királyi hatalmat megszilárdítsa. Midőn ez neki sikerült, bölcs intézkedései által meggyógyította a háború által okozott sebeket, a földművelés és ipar emelése által elősegítette a közvagyonosodást; az új világ fölfedezéséből pedig, mely a világkereskedelmet az Atlanti-tenger partvidékeihez terelte, alattvalói érdekében minél több előnyt törekedett meríteni.