XVII. FEJEZET.
A franczia állam központosítása. Állandó katonaság. A főnemesség elnyomatása, kiirtása. Polgári tisztviselők. Adórendszer. VII. Károly. XI. Lajos.

Az angolok támadása és a hosszú háború Francziaországnak nemcsak területi épségét rontotta meg; hanem, a mi még ennél sokkal súlyosabb, és már elviselhetetlen volt, megrontotta a nép erkölcsét is. A családból kiveszett a szemérem, megsemmisült még a nyilvános érintkezésben is; a legnagyobb szemérmetlenség uralkodott úgy a beszédben, mint a cselekedetben; minden szégyen és utálat nélkül adták át magokat a legocsmányabb szenvedélyeknek és az erkölcs leggyalázatosabb megsértése sem borította el az emberek arczát szégyenpírral. Arra, hogy a család fönmaradjon gyermekeiben, ily körülmények között nem is gondolhattak; ledőltek már mindama korlátok, melyeket a vallás az emberek szenvedélyeinek fékezésére állított föl. Hogy maga a köztudat is mennyire megromlott, ezt az bizonyítja legjobban, hogy még azon sem ütközött meg senki, hogy Armagnac János gróf a saját nővérét, Izabellát vette feleségül.

A hazugság az élet minden viszonyát át és áthatotta. Árulás, hamis eskü, rablás, gyilkosság napirenden volt; jogokról kicsinylő gúnynyal beszéltek; még a bírót sem az igazság érzete vezette működésében, hanem a személyes érdek, a pártszenvedély. A bűnt ritkán sújtotta az igazság; legtöbbször még a kivégzést sem tekintették másnak, mint lovagias megölésnek.

Megromlott minden osztály. VII. Károly király éppen akkor, mikor az angolok leghatalmasabbak voltak, oly zajos mulatságnak engedte át magát, a mely még a jobb napokban is sok lett volna, a mit egyik lovagja így jellemzett: nem lehetne vígabban országot veszteni. És e víg udvarban kezet fogott a tisztességgel a bűn, a királynéval a király szeretője, Sorel Ágnes, hogy a király bátorságát táplálják s visszatartsák a Dauphinéba való meneküléstől, mi egy lett volna a lemondással. A király példáját követték a főnemesek, a főpapok, az előkelők, ezektől terjedt le a romlás egészen a földműves kunyhójáig, hogy egyenlően megrontson minden nemet és minden kort. Ha itt-ott vallásosságra találunk, legtöbbször ez is csak külszín volt, hazugság, a melylyel a belső romlottságot törekedtek jól, rosszul eltakarni.

Ennyi bajhoz járult még az elvadult zsoldos katonák pusztítása is; ezekből hiányzott minden nemesebb érzés; becsület, hazaszeretet ismeretlen fogalmak voltak reájuk nézve, nem is korlátozta őket semmi a szegény földműves nép zsarolásában, a mitől a város polgárait is csak az erős falak védelmezték meg.

De éppen akkor, mikor a társadalom romlottsága odáig fajult, hogy az az utókorra már-már elviselhetetlenné vált volna, lép fel Jeanne D’Arc, hogy mint a vallásnak és a hazaszeretetnek képviselője, megmentse nemcsak a királyt, hanem a franczia nemzetet is. A mi bűn, szenny ragadt a néphez, lehull róla, a fölébredt nemzeti szellem tüzében megtisztul, újjászületik és hatalmassá lesz a nemzet, mely odaadóan támogatja királyát az ujjáalkotás nagy munkájában. Annál is inkább, mert ha előbb nem is, de mikor a nemzet magához tért, látta, mennyire szükséges az országnak egy erős kormány, a mely megszabadítja számtalan bajától, s mikor a nép ez után vágyódott, a királyban reménykedett, ezt a királytól várta. Csakis így volt képes a király a korona jogát a rendek rovására kiterjeszteni és mindig korlátlanabbá tenni és e munkában VII. Károly király, a ki előbb oly rest és tehetetlennek mutatkozott, most, mikor országa az angol hatalom alól fölszabadult, észt erővel párosított. A fölébredt nemzeti szellem, melynek alapja a vallás volt, a királyt szent tisztelettel vette körül, a melyre már méltó is volt; népével együtt küzd az országért, a győzelem kivívása után népéért él.

Már 1438-ban a főpapokat és a világi előkelőket Bourgesbe hívta és az 1269-ben hozott pragmatica sanctio alapján ezen gyülekezetben elfogadta a konstanzi és baseli zsinatok Francziaországot érdeklő határozatait, ezeknek megfelelően biztosította a papságnak püspök-választó jogát, megszüntette mindama adókat, melyeket Róma követelt és biztosítván számára a királyság védelmét, a franczia egyházat nemzetivé tette.

Az országrendezés nagy munkája azonban az egyházügy rendezésében nem merülhetett ki, annál is inkább, mert a nemzeti királyságnak ennél sokkal gyöngébb oldala volt a pénzügy rendezetlensége. Az állam jövedelmét képezték az adók, a birságok, a vámok és a királyi javak jövedelme. Az adónak azonban csak egy része folyt be, és pedig azért, mert az ország legnagyobb része az angolok hatalma alatt volt, a nép a hosszas háború és a zsoldos katonaság rakonczátlansága folytán elszegényedett; a városokat pedig kiváltság-levelek védelmezték az önkényes megadóztatás ellen. A birságok és a vámok ugyanazon körülménynél fogva nem képezték az állam biztos jövedelmét; a királyi javak legnagyobb részét pedig magánemberek bérelték ki, vagy a királyok eladományozták és így jövedelmet ezek sem nyújtottak. A háború folytatása, a katonaság föntartására azonban pénz kellett, mit VII. Károly idejében úgy szereztek meg, hogy rossz pénzt verettek, a zsidókat és kereskedőket súlyosabban megadóztatták, a sót egyedáru czikké tették, a templariusok birtokát fölhasználták, a nem-szabadokat pénzért fölszabadították, a hivatalokat árúba bocsátották. Mindez azonban káros hatással volt az országra, ezért VII. Károly, hogy az egész országot egyesítette kormánya alatt, a pénzügyet is egységesen akarta szervezni.

E végből VII. Károly király Jacques Coeur, Bureau testvérek és más polgári származású tanácsosainak tanácsára 1439 november 2-ára Orleansba összehívta a birodalmi gyülést, a melyen a herczegségek meghatalmazottjai is megjelentek a rendek küldöttei mellett és ezeknek előterjesztette a nevezetes Ordonnanceot, a mely első sorban szabályozza a pénzügyet, hogy ez alapon szabályozhassa a hadügyet, és ebben kimondja, hogy: a koronabirtokok, a melyeknek visszaszerzéséről gondoskodni fog, a király és a királyi ház fentartására fognak szolgálni; a só, az adás-vevési százalék és a határvám jövedelme a kormányzás költségeit födözi; és végre a telek- és fejadó, mely 1 millió 200 ezer livreben állapíttatott meg, a hadsereg fentartására fog szolgálni. Minden egyéb, természetben vagy pénzben beszedett szolgálmány megszünik; de ezt az adót minden alattvaló, a királyé úgy, mint a herczegeké fizetni tartozik. Ez adók beszedését a tartományok közigazgatásánál már korábban rendszeresített királyi haszonvételek tisztviselőire bizzák, a kik a legfelső számvevőség alatt állanak, a mely számvevőség kezeli az ország adó- és pénzügyét, egyszersmind gondoskodik a jó pénz veretéséről is.

Ez után már gondolhatott a király a hadügy szervezésére is. Mindenekelőtt meg kellett tisztítania az országot azoktól a zsoldosoktól, a kik úgyis csak pusztításaik által tüntek ki és a fegyelemhez alkalmazkodni nem akartak. Ezeket részint Elsassba vagy Svájczba küldte vagy pedig egyszerűen elbocsátotta őket. A megmaradtakból szervezte az első állandó hadsereget, mely állott 15 századból; mindegyikben volt száz lándzsás, minden lándzsás mellett volt három ijász, egy paizsos, egy handsáros, egy lovász legény, mindnyájan lóháton s így minden század hétszáz emberből állott, melynek élén a kapitány állott egy hadnagygyal és egy zászlótartóval. Az egész hadsereg pedig tizezerötszáz ember és a tisztikarból állott (Gens d’armes).

Az állandó hadsereg, mely szigorú fegyelem alatt tartatott helyőrségét képezte a határőrvidéki erősségeknek s hogy sem a természetbeni járulékok, sem pedig a zsold miatt a néppel még összeütközésbe se juthassanak, ellátásukról és fizetésökről hadbiztosok gondoskodtak. Ezzel a városok polgárai, de még inkább a nép a legnagyobb csapástól szabadult meg és ezért az állandó hadsereg, mely most már valóban védelmet nyújtott, csakhamar népszerüvé vált, ennek eltartására az alattvalók szivesen adóztak.

Az állandó katonaság tehát csupán nehéz lovasságból állott; de ezen kívül voltak még szabad lovas ijászok is, egy neme a könnyű lovasságnak. Minden terület, a melynek volt lelkésze, tartozott egy jó lovast kiállítani, a ki egyéb fegyvereken kívül különösen nyillal volt ellátva és ennek kezelésében kellett magát begyakorolnia. E mellett voltak gyalog ijászok is, a kik a polgári sereget, az úgynevezett nemzetőrséget képezték; ezek a jobbágyok közül kerültek ki, mint önkénytesek, de mentesek voltak az adó alól és az államtól kapták a fegyverzetet (sisak, rézing, kard, íj és 17 nyilvessző), magokat vasár- és ünnepnapokon gyakorolták be a fegyverfogásba. XI. Lajos később ezt a katonaságot megszüntette és ezek helyett hatezer svájczit és tízezer francziát fogadott zsoldjába és ennek megfelelően az adót is fölemelte. E fegyvernemeken kívül volt még tüzérség.

Az állandó hadsereg behozatala által a királyság egy, az eskü és rendes zsoldfizetés által a saját érdekéhez fűzött fegyveres erőre tett szert, a mi a korona hatalmát rendkívül emelte, a mi azonban a népre már csak azért sem volt terhes vagy hátrányos, mert ugyanekkor visszatért az egész országba a személy- és vagyonbiztonság és ezzel a földmivelés, ipar és kereskedelem is virágzásnak indult.

Jacques Coeur háza Bourgesban.

A korona hatalmának növekedése a legjótékonyabb befolyást gyakorolta a közigazgatásra és az igazságszolgáltatásra. A franczia királyság, segítve a fölébredt nemzeti szellemtől, visszafoglalta az angoloktól az egész országot s az idegen zászló már csak egyetlen egy tengerparti város bástyáin lobogott. E terület egyesítésével, különösen a vallás-, had- és pénzügy rendezésével, mindannyi fölött kezébe ragadta a kormányt is. Igaz, hogy már Szent Lajos király királyi tisztviselőkre bizta a közigazgatást; hogy pedig az igazság kiszolgáltatását megkönnyítse, az országot kerületekre osztotta föl királyi itélőszékekkel, hol a behozott Justinián-féle jog szerint kinek-kinek igazságot szolgáltattak, hogy e törvényszékek – parlamentek – itéletet mondtak a nagy hűbéresek fölött is; de mindez megsemmisült akkor, mikor a királyi hatalom alászállott, melytől az intézkedés tartalma függött. Megmaradtak ugyan a korábbi tisztviselők, a parlamentek birái; de ezek az országos intézmények is a többivel együtt megromlottak. Most azonban a korona hatalma ezeknek is erőt adott, a királyi tisztviselő intézkedése kötelezővé vált, a biróság itéletét végrehajtották és a közigazgatás jósága, az igazságszolgáltatás pártatlansága még népszerűvé is tette ez intézményeket.

Mindezen intézkedések mellett meg kell említenünk azt, hogy az igazság könyebb kiszolgáltatása végett VII. Károly a párisi parlament mellett még egy második legfőbb törvényszéket is adott az országnak a toulousei parlamentben.

Mindezen intézkedések magok után vonták azonban azt is, hogy VII. Károly ez után már nem volt kénytelen a rendi gyűlést egybehivni, mert nélküle is birta a szükséges hatalmi tényezőket, és ezzel a rendi gyűlés is rendkívül sokat vesztett jelentőségéből. Károly már nem is igen tanácskozott az összes rendekkel, hanem e helyett összehívta az egyes tartományok rendeit, a melyekkel azért is könnyebben czélt ért, mert a papság a konstanzi és a baseli zsinatok határozatainak elfogadása által inkább függött a királytól, mint a pápától, mert csak kevés nagy hűbér volt már, mert a nemesség pazarlása és viszálykodása folytán elszegényedett és végre mert az állandó katonaság behozatala folytán a király már nem is szorult nemeseinek fegyverére. Érezte ezt a nemesség is, és épp ezért nem egyszer tett is kisérletet korábbi hatalmának visszaszerzésére, azonban mindenkor sikertelenül. Minden ily mozgalom leverése csak a királyi hatalmat növelte; de mégis nem egyszer azért volt oly igen fájdalmas a királyra nézve, mert fia, a dauphin állott azok élén.

Lajos dauphin 1423 jul. 3-án született. Már kora fiatalságában keményszívű, alattomos, gonosz és uralomvágyónak mutatta magát, a ki gyűlölte még atyját is, mert a kormányban nem vehetett részt, és gyűlölte és üldözte tanácsadóit, a kiket azzal gyanusított, hogy utját állják; egy alkalommal Sorel Ágnest nyilvánosan tettleg bántalmazta s vele szemben úgy viselkedett, hogy mikor 1450-ben meghalt, azt beszélték, hogy a trónörökös mérgezte meg. Még csak 17 éves volt, mikor Bourbon herczeggel, Dunois gróffal és másokkal összeesküdött atyja ellen, a mely összeesküvés 1410-ben ki is tört. Mozgalmukat a husziták mozgalma után Praguerie-nek nevezték. Az összeesküvőket ugyan hamarosan leverte a király, a bűnösök elvették méltó büntetésöket; fiát pedig, kit a király csak elcsábítottnak hitt, hogy legyen valami foglalkozása, Armagnac gróffal a svájcziak ellen küzdő sereghez küldte.

De már 1447-ben új összeesküvést szít atyja ellen, a mely azonban idejében felfödöztetett, a mikor Lajos atyja elől Dauphinéba futott. Mikor pedig felesége elhalt, 1451-ben eljegyezte magának a savoyai herczeg kilencz éves Charlotte leányát, csakhogy a herczeg támogatását megnyerje. Atyja megtiltotta a házasságot, s mikor Lajos szembe szállt atyjával, atyja sereget küldött ellene, a mely elől Brabantba, Jó Fülöphöz menekült s itt maradt atyja haláláig. E mozgalomnak volt mégis egy haszna, az, hogy Dauphiné tartomány, melyet előbb a trónörökösök kormányoztak, a korona hatalma alá került.

A trónörökös emez eljárása megkeserítette a király életének utolsó szakaszát. Akkor már beteg volt, mikor arról értesül, hogy fia őt meg akarja mérgeztetni. Hogy fiát e bűntől megmentse, elutasított magától minden ételt, mire állapota annyira rosszabbodott, hogy 1461 jul. 22-én meghalt.

XI. Lajos (1461–1483) elérte tehát czélját, király lett. Atyja halálhirére visszasietett Francziaországba, a hol az első percztől fogva arra törekedett, hogy a hűbéri rendszeren nyugvó államot korlátlan hatalmu monarchiává alakítsa át. E terv megvalósításának szentelte egész életét; azonban hasztalanul keressük a nagy munkában, mely Francziaországot egy egységes állammá tette, az erkölcsi jellemnagyságot, erre nem találunk sehol: de feltaláljuk a cselt, álnokságot, erőszakot és zsarnokságot, tetteiben látjuk, mint sérti meg az erkölcsöt, vallást, látjuk azt is, mint akarta föllázadt lelkiismeretét lecsillapítani vagy elfojtani.

Legelőször is atyjának öreg tanácsadóit vette üldözőbe; majd Bretagne herczege ellen fordult, rajta akarván a főnemesség elnyomásának, kiirtásának véres munkáját megkezdeni. A herczegek azonban – mint láttuk – megsejtik a veszélyt, mindannyian egyesülnek a király testvérének, Berry herczegnek vezérlete alatt és a királyt kényszerítik arra, hogy velök békét kössön (St.-Maur, 1465 okt. 29). A megkötött béke után azonban csel és ármány által őket egymástól elválasztotta, mindannyit megnyerte magának, hogy őket később annál könyebben megsemmisíthesse. Csak Merész Károlylyal nem birt, aki ellen előbb alattvalóit lázította föl, később pedig egy egész szövetséget hozott létre, a mely ellen folytatott küzdelmében Merész Károly el is esett.

Míg e távolabbi események alapját veti meg, Normandia vonja magára a király figyelmét, a mely tartományt testvére, Károly herczeg, Bretagne és Alençon herczegeivel és az angolokkal egyetértve magának akart megszerezni. E hírre XI. Lajos Toursban összehívja a rendeket és ezek által határozatilag kimondatja, hogy Normandia koronabirtok, a koronától elszakítani nem szabad; hogy pedig a rendek fegyveres támogatását is megszerezze magának, megigéri, hogy a mennyire csak lehetséges, az adót leszállítja; az arany és ezüst kivitelét az országból megakadályozza; mindent megtesz a béke, rend és az igazság érdekében és e végből a birák és a magasabb királyi tisztviselők elmozdíthatlanságát is kimondta. Ez engedmények által megnyeri magának a rendeket s most már hatalmas sereg élén indulhatott a herczegek ellen, akik Normandia egy részét már birtokukba is vették. A herczegek, mivel az angol segítség még mindig nem érkezett meg, ellentállni képtelenek lévén, meghódolnak előtte s Ferencz bretagnei herczeg vele megujítja a régi békét, Károly herczeg pedig megelégszik az évdíjjal.

A krakói dóm eredeti alakjában; XIV–XV. század.

Ekkor már Merész Károly is fölkészült, hogy természetes szövetségeseinek segélyére siessen, aki mikor a megegyezésről hírt hallott, haragjában kijelentette, hogy minden oly megegyezést, mely a st.-mauri béke megbontását jelentené, fegyveresen fog megtorolni. E kihívásra fegyverrel kellett volna XI. Lajosnak válaszolnia; ámde ő jobban bizott okosságában és ravaszságában és így St.-Pol és Balue biboros tanácsára arra határozta magát, hogy az ügyet személyes találkozáson békésen fogja elintézni. E végből személyes találkozást ajánl föl Károlynak, aki azt némi habozás után el is fogadta. Peronneben találkoztak is, a hol azonban alig kezdik meg a béketárgyalást, mikor Merész Károly hírül veszi a lüttichieknek lázadását, melyet a franczia király szított. Ez haragra lobbantja Károlyt, aki XI. Lajost elfogatja, elzáratja. Voltak, kik azt tanácsolták a herczegnek, vetné a franczia királyt örökös fogságra s helyébe Károly herczeget ültetné a trónra; de mások ezt ellenezték, mint a mi a herczeg adott szavának megszegését jelentené. Így XI. Lajos visszanyerte szabadságát (1468 okt. 14.), de le kellett mondania Burgund fölötti fenhatóságáról, örök békét esküdnie és még el kellett kisérnie a herczeget Lüttichbe, és látnia kellett, mint ostromolja meg Károly a várost és a templomok és a papok házai kivételével mint pusztítja el.

XI. Lajos midőn szabadságát visszanyerte, korántsem gondolt a béke megtartására; e helyett Toursban a 21 tagu előkelő egyházi és világi főurak és magas hivatalnokokból álló előkelők gyűlését hívja össze, akiknek előadja a szenvedett sérelmeket, mire ezek egyhangu határozat alapján Merész Károlyt, mint felségsértőt a párisi parlament elé idézik. Károly azonban a követet elfogatja, lánczra vereti, majd néhány nap mulva minden válasz nélkül visszaküldi, mire XI. Lajos készen álló serege élén betör Károly tartományába. A herczeg erre elkészülve nem lévén, kénytelen a királytól fegyverszünetet kérni, a melynek tartama alatt 1471 ápr. 4-én a béke létre is jött, a melyben Károly lemond a király által elfoglalt városokról.

Nem sokára ezután Berry herczeg, kinek a király a st.-mauri békében Guyenne tartományt volt kénytelen átengedni, elhalt éppen akkor, a mikor Dél-Francziaország nagyhűbéreseit ismét egyesítette zászlója alatt a király ellen. A nép azt beszélte, hogy a király mérgeztette meg. Valóban Merész Károly testvérgyilkossággal vádolja a királyt, a megkötött béke ellenére betör Picardiába, Nesle várost elpusztítja, majd Normandiába egész Rouenig nyomul. Lajos király ezt nem hagyja boszulatlanul, sereget küld Károly országa ellen, a mely oly pusztítást visz véghez, hogy ennek hallatára Károly kénytelen fegyverszünetet kérni. E fegyverszünet tartama alatt XI. Lajos Dél-Fancziaország egy másik nagyhűbéresétől, az alençoni herczegtől is meg akar szabadulni, ezért seregét ez ellen küldi; őt elfogatja és a Louvreba hozatja, hol két év mulva elhalt; Armagnac grófot pedig csellel keríti hatalmába és kivégezteti.

Ennyi hitszegés és kegyetlenség végre létrehozza az angol-burgundi szövetséget, de a mely annál kevésbé használt Károlynak, mert a szenvedélytől vezettetve még ő maga nyújt segédkezet XI. Lajosnak arra, hogy ellene egy hatalmas szövetséget hozhasson létre, a mely ellenében Merész Károly életét veszti. Benne a király leghatalmasabb ellenfelétől szabadult meg, s ez után már senki sem akadályozhatta meg, hogy tervét megvalósítsa. Azonnal elfoglalta Bourgogne herczegséget, mint megürült hűbért; de Merész Károly többi tartományai elfoglalásában megakadályozta őt Miksa herczeg, aki az elhalt Mária leányát vette feleségül.

Bretagnei Anna, Francziaország királynője, patronái között.
A párisi Bibliothèque Nationale Heures d’Anne de Bretagne czimű müvéből.

Az öreg René herczeget, mint láttuk, rábirta arra, hogy birtokát Albert, Maine grófjára, ennek gyermektelen halála esetén pedig reá ruházza. Albert 1481-ben valóban gyermektelenül halt el és így XI. Lajos Provencet, Forcalquiert, Anjout és Mainet örök jogon és mint megürült hübért azonnal elfoglalta és a koronával egyesítette. Nemours herczeget elfogatta, elzáratta és a kínpad fenyegetése alatt oly vallomást csikart ki tőle, a melynek alapján a parlament mint felségsértőt halálra, birtokait pedig a királynak itélte oda. Lajos az itélet végrehajtása után a birtokokat valóban mind lefoglalta.

Ezzel a nagyobb hűbéreket, Bretagne kivételével, mind egyesítette a koronával; ezt végre úgy szerezte meg, hogy ennek örökösnőjét fiával feleségül vétette. Ezzel tehát befejezte munkáját. A főnemességet kiirtotta, a nagyobb hűbéreket egyesítette a koronával, a mi által az állam jövedelmét is annyira emelte, hogy maga a földadó majd öt millió livret tett ki. De mily eszközökkel! Lehet-e csodálkoznunk azon, hogy mikor a nagy munkát befejezte, a király lelkifurdalások közepette gondolt a halálra? Már 1481 márcziusban szélhűdés érte és ez időtől kezdve folyton betegeskedett, gyakran visszatérő görcsös rohamai folyton emlékeztették a halálra, a melytől a legjobban félt. A kegyetlen bűnök, melyeket elkövetett, rémképeket idéztek lelke elé, a melyektől akkor sem tudott szabadulni, a mikor a szépfekvésű Plessis les Tours várába költözött, a hol erős őrizettel vette magát körül és csak legbizalmasabb szolgáival érintkezett. Félt mindenkitől, még gyermekeitől is, gyanakodott, kételkedett mindenkiben. Hogy ismeretlen ellenségeit idejében fölismerhesse, meghonosította országában a postát, a mely azonban akkor csak az államot, jobban mondva a remegő királyt szolgálta. Mikor látta, hogy az orvosszerek nem használnak, a csodálatoshoz fordult. Paulai szt. Ferenczet Calabriából várába hivatta, lábaihoz borult és könyörgött hozzá, gyógyítaná meg. Így szenvedett, kínlódott utolsó órájáig, a mely 1483 aug. 23-án virradt reá.

Ha tekintjük kormányának eredményét, bátran elmondhatjuk, hogy ő volt a legnagyobb franczia államférfiu IV. Henrik és Richelieu előtt: mégis a Valois uralkodók közül egyedül neki nem jutott hely a st. denisi királyi sirboltban, őt nem mondta soha senki nagynak, mert jellemében nem volt meg az erkölcsi nemesség, mely nélkül még a trónon sincs valódi nagyság. «A királyságot nagygyá tette, de saját személyes nagysága nélkül».

Halála után fia, VIII. Károly (1483–1498) foglalta el a trónt. A hűbérrendszerből kibontakozott Francziaország oly nagy hatalomra emelkedett, hogy VIII. Károly, mint az Anjouk örököse, már Nápolyt akarta elfoglalni és Felső-Olaszországban a leáldozott német uralom helyébe a saját uralmát akarta léptetni. De miként a következmények mutatták, Olaszország nem kevésbé vált a «francziák sirjává», mint előbb a németeké.

A hűbéres főnemesség elnyomása és kiirtása után bekövetkezett az az idő, mikor a király az ország minden része fölött korlátlan hatalmat gyakorol, minden rész egyenlően engedelmeskedik a királyi rendeletnek. E rendeletek végrehajtását a királyok saját tisztviselőjökre bízták, azokra, kik előbb a királyok birtokait kezelték, jogait védelmezték. Így a magán tisztviselőkből állami tisztviselők lettek, kik a kerületekre osztott országban mindenütt végrehajtották ama rendeleteket, melyeket a királyok kibocsátottak. Mivel a tisztviselők hatásköre a rendeletek szerint minden alattvalóra = polgárra kiterjedt és ellenőrizték a polgárságot, vajjon teljesíti-e az állam által reá rótt kötelességeket, azért ezek polgári tisztviselőknek neveztettek.