V. RÉSZ.
MAGYARORSZÁG FÉNYKORA ÉS HANYATLÁSA.

XXVI. FEJEZET.
Az Árpád-ház kihalta és az interregnum.

Nemzeti dynastiánk kormányzatának legfontosabb feladatai abban állottak, hogy Magyarország területi és nemzeti egységét megalapítsák és megszilárdítsák s a Kelet és Nyugat határán kijelöljék a nemzet politikai hivatását. Árpád véréből sarjadzott nagy királyaink erős, hatalmas állammá tették a magyar királyságot, melynek határain belül a magyar nemzet idegen befolyástól függetlenül, szabadon fejlődhetett és elsőrangu helyet küzdött ki magának Európai népei között. Állami életünk épületének biztos alapjai ma is azokon az eredményeken nyugosznak, a melyeket e korszak közel négyszázéves öntudatos munkássága hozott létre. De ez a fényes korszak IV. Béla halálával véget ér. Az Árpád-ház uralkodásának utolsó időszakában a fejlődést egyszerre hanyatlás váltja fel, s a bomlás jelei a királyi hatalmon mutatkoznak legerősebben: azon a szerven, mely a szó legteljesebb értelmében döntő szerepre volt hivatott a nemzet sorsának irányításánál.

A mongol invasió sivataggá változtatta az addig virágzó, népes, gazdag országot, s IV Béla külső országokból volt kénytelen munkás népet hozni be a lakatlanná vált területek benépesítésére. A német telepesek faji öntudata és ragaszkodása ősi intézményeikhez megakasztja a beolvasztás lassu, de szakadatlan folyamatát, mely a magyarságnak föltétlen uralmat igért a másajku országlakosok felett és kedvező körülmények között kétségen kivül az ország lakosainak teljes elmagyarosodására vezetett volna. Más oldalról a kúnok és a velük rokon vándor népek térfoglalása gyöngíti a kapcsokat, melyek a nemzet zömét a nyugati civilisatióhoz füzték. A külföld addig is félig-meddig idegennek nézte az Ázsiából ideszakadt magyarokat; ez időben egyenesen pogány erkölcsű barbár népek tanyájának tekinti az országot. S a mily mértékben csökkent befelé az összetartás érzete a lakosság ama rétegei között, melyek csöndes munkásságának eredményei szolgálnak az ország anyagi jólétének alapjául, ép oly mértékben lazultak kifelé a kötelékek, melyek a magyar nemzetet az európai keresztyén államok szövetségének egyenrangú tagjává, a világtörténeti fejlődés folyamatának öntudatos részesévé tették.

A nemzet testébe fészkelt idegen elemek bomlasztó hatása volt egyik főoka az ország hanyatlásának, de sokkal nagyobb veszedelmet jelentett a nemzetre a főuri osztálynak a királyi hatalom felett való elhatalmasodása.

A küzdelem a királyság és az aristokratia között egész Európában a királyi hatalom győzelmével végződik: a rabló lovagok kora a német birodalomban már végét kezdi járni s Francziaországban a feudális szervezet ereje mindinkább gyöngül a korona központosító hatalmával szemközt, midőn Magyarországon a várszerkezet felbomlásával keletkező birtok-aristokratia az eladdig hatalmas királyságot elnyomással fenyegeti.

A végzetes fordulat ebben a kérdésben is a tatárjárásnál veszi kezdetét.

Mikor IV. Béla az ország helyreállításának nagy munkájába fog, mindenek előtt a honvédelem kérdését igyekszik megoldani, olyan védelmi erőről gondoskodva, a mely ujabb támadás esetén az eddiginél több szerencsével legyen képes az országot az ellenségtől megoltalmazni.

Addig a király egyedül gondoskodott az ország védelméről. Az 1241-iki katastropha megmutatta, hogy ez a rendszer már idejét multa. Ama nagy elvnek érvényesülése, hogy a földbirtokkal együtt jár a hadviselés kötelezettsége, a nyugati hűbériség mintájára a birtokos nemességet tette a honvédelmi rendszer igazi alapjává, de egyuttal a főrangu osztály uralmának kútforrásává vált, olyan hatalmat adva a nagybirtokok urainak kezébe, a melyre támaszkodva a koronával egyenrangu tényezőkként követelhettek részt maguknak az állam kormányzásában. IV. Bélának, mikor ez új elv alapjaira helyezkedett, szakítania kellett az aristokratia keletkezése ellen irányuló régi politikájával. A minek védelme ifjabb király korában és uralkodása első időszakában fő törekvése volt, most ő maga sietteti a királyság addigi támaszának, a várszerkezetnek felbomlását; egymásután adományozza el a királyi megyék területét és várak építésére sarkalja, az azok birtokába lépő urakat, mert csak így remélhet bennük hatalmas támaszt teremthetni az új alapokra fektetett honvédelmi rendszer számára.

Az aristokratia ily mértékű részesedése a katonai hatalomban csak akkor szolgál a közrend javára, ha erős vezetés szabja meg annak korlátait.

IV. Béla fia és utóda, V. István, minden cselekedetével uralomra termett voltáról tett bizonyságot. Nemcsak a zavarokat küzdte le, mik a rendszer változást követni szokták, hanem teljes erővel hozzálátott a királyi hatalom megszilárdításához és a közrend helyreállításához. A koronázásakor tartott országgyülésen megesküdött, hogy a nemesektől igazságtalanul elvett birtokokat vissza fogja adatni; az ország minden részébe birákat küldött a királyi jogok visszaszerzésére s maga is körutra indult az országban, hogy alattvalóinak panaszait meghallgassa, igazságot szolgáltasson a törvények megsértői ellen s azokkal szemközt a korona jogainak is érvényt szerezzen. Bolgárország királyi czimének felvételével örökítve meg 1260-iki bolgár hadjáratának eredményeit, elődei keleti politikájának folytatójául vallotta magát s ép ily határozottan lépett fel nyugat felé, hogy az ország érdekeit a német birodalom határán folyamatban levő államalakulásokkal szemközt megvédelmezze. A küzdelem itt még mindig a Babenbergek öröksége körül folyik, és Stájerország átengedése II. Ottokár részére, a legnagyobb kudarcz, mi IV. Béla nyugati politikáját érte, óriás lépéssel vitte előre a cseh királynak egy nagy középeurópai birodalom létesítésére irányuló törekvéseit. Ottokárral a magyar királyt testvérének, Anna mácsói herczegnőnek szökése hozta ellenséges viszonyba; de az Anna által Csehországba vitt királyi kincseknél nagyobb oka volt az ellenségeskedésnek Ottokár ama törekvése, hogy az ország nyugati részét stiriai és ausztriai hódításaihoz csatolja. A brünni egyességet és a két uralkodó pozsonyi találkozását két évi fegyverszünet megkötése követte (1270 deczember 11.), a melyben István Fülöp karinthiai herczeg ellenében Ottokárnak szabad kezet engedett; de a cseh király nem elégedett meg Karinthia meghódításával, s a magyar határszéli területre vonatkozó tervei napvilágra jöttek, midőn a régi uralom mellőzött főemberei, a Héder nemzetségbeli Henrik bán és társai elpártoltak királyuktól s Ottokárnak esküdtek hűséget. István a hitszegésre Ausztria pusztításával felelt, mire Ottokár 1270 végén a német birodalom szomszédos fejedelmeiben keres szövetségeseket Magyarország megtámadására. A cseh király hadai 1271 tavaszán Pozsonyt, Nyitrát elfoglalják, majd Mosonynál (május 21-ikén) István serege felett győzelmet aratva, hódításaikat Magyaróvárig kiterjesztik. A magyarok mosonyi veresége után azonban a koczka hirtelen megfordult; Ottokár futásban keresett menedéket s a magyar sereg a Lajtán átkelve egész Ausztriát és Morvát végig pusztította. A hadviselő felek között julius 2-ikán létrejött békében Ottokár lemondott magyarországi hódításairól s viszont a cseh király uralmának törvényessége az összes osztrák, stájer, karinthiai és krajnai területek felett magyar részről elismertetett.

A háborúban szerzett tapasztalatok már komoly figyelmeztetést foglaltak magukban István számára az uralmukat veszített főurak hűsége tárgyában; sőt az elégületlenség a király közelében is gyökeret vert; a pártviszályok zavaraihoz szokott főurak nem tudtak beletörődni az új rendszerbe, a mely lehetetlenné tette, hogy hatalmukat törvényellenes eszközökkel gyarapítsák. A király a béke helyreállítása után folytatja körutjait az országban; 1272 nyarán a drávántuli részekre indul, azzal a tervvel, hogy a délvidéki tartományok bajainak orvoslása után meglátogatja Károly siciliai királyt, kivel közvetlenül trónralépte előtt kettős rokonságra lépett, Izabella nevű leányát saját fiával Lászlóval jegyezve el és Mária nevű leányát Károly elsőszülött fiának, a siciliai trón örökösének adva feleségül. Utközben érte a hír, hogy Lászlót, a trónörököst, legkedveltebb híveinek egyike, a Gutkeled nemzetségbeli Joachim bán hatalmába kerítette és Kaproncza várában őrizet alá helyezte. A palotaforradalomnak, melyre nem találunk példát a magyar történelemben, közvetlen czélja nem lehetett egyéb, minthogy a királynénak, a kún származású Erzsébetnek s híveinek befolyást biztosítson a kormány vezetésére. A váratlan felfedezés, hogy a királynénak része van a merényletben, s az annak hitvesi hűsége iránt feltámadt gyanu, a fia keresésével járó izgalmak, a kiszabadítására irányuló kisérletek eredménytelensége végzetes hatással voltak Istvánra és 1272 augusztus 2-ikán, 33 éves korában véget vetettek életének. Tragikus sors az övé! Atyjával, testvéreivel neje miatt hasonlott meg; most ez a daemoni szép asszony őt mint apát és férjet sebezte meg lelkében s vitte kora sírba.

IV. László tíz éves volt, mikor trónralépett; kiskorusága alatt anyja, Erzsébet özvegy királyné, «a kún császár leánya» (mint magát pecsétjén nevezte) uralkodik, s az asszonyuralom alatt az ország kormánya állandó versengés tárgya két hatalmas párt között, melyek élén a Gutkeledek és Héder nemzetsége állanak szemközt az Abákkal, a Csákokkal és Bejczekkel. A pártszenvedélyek a királyi család tagjait is bevonják a küzdelembe; Henrik bán Béla mácsói herczeget, a király nagybátyját elteszi láb alól, s Joachim bán, Erzsébet egykori kegyeltje, viszályba keveredik az anyakirálynéval, s megtöri ennek hatalmát. Az új király uralkodásának négy első évében tizenhárom izben változott a kormány, Joachim és a Kőszegiek ötször jutottak uralomra. A párturalom szomoru következményeit tetézi Ottokár beavatkozása az ország belügyeibe. A cseh király a pártokra szaggatott országot kész prédául tekinti; nemcsak a viszályt szítja az uralomért versengő főurak között, de ismételt betörései folyamán a nyugati országrész jelentékeny területét, Pozsony, Győr, Sopron városokkal, kezeibe keríti. Ottokár sikerei a politikai pártok egyensulyát is megbontják. A cseh-barát Csákokkal szemben Joachim és párthivei csak úgy tudják az uralmat visszaszerezni, hogy Endre herczeget, a király öcscsét hatalmukba kerítik s fegyveres mérkőzés utján erőszakolják ki a pártok egyesülését. A polgárháboru minden kormányváltozás után megújul; a győztesek fegyverrel kénytelenek megvédeni a bukott párttól magukhoz ragadt uralmat. Az Ottokár részéről fenyegető veszedelmet a német birodalomban beállott nevezetes fordulat hárítja el az országról. A római királylyá választott Habsburg Rudolfnak egyik legfőbb feladata, hogy utját állja Ottokár hatalmi törekvéseinek, megakadályozza a birodalom keleti határán egy nagy szláv hatalom keletkezését. A készülő nagy küzdelemre mindkét fél igyekszik magának Magyarország segítségét biztosítani. Ottokár békét ajánl a magyaroknak s visszaadja az elfoglalt területeket.

Rudolfot a magyarok 1276-ban haddal segítik Ottokár ellen s első sorban nekik köszönheti azt a békét, a melyben a cseh király Rudolfnak meghódolva s Csehországot és Rómát tőle hűbérül fogadva, egészen lemondott a Babenbergek örökségéről. Ebben a békében Ottokár megigérte, hogy magyarországi foglalásait kiadja kezéből és Magyarország régi határait tiszteletben fogja tartani.

IV. László első fellépése Ottokár ellen a csehek magyarországi foglalásainak visszaszerzése kérdésében kedvező eredményre vezetett; a szövetséget Habsburg Rudolffal személyes találkozásban is megujította s midőn Ottokár döntő küzdelemre indul Rudolf ellen, egész hadi erejét mozgósítja szövetségese védelmére. A morvamezei csatatéren, Dürnkrut mellett (1278 augusztus 26-án), hol a cseh király serege Rudolf és IV. László hadaival megütközött és II. Ottokár életét veszíté, magyar fegyver döntötte el a csata sorsát. Az utolsó nagy hadi vállalat volt ez, a melyben az Árpádok ősi hagyományaikhoz méltóan megmutatták még egyszer a világnak, mire képes a magyar vitézség. De azt a dicsőséget, hogy a magyar nemzet a középkor alkonyán keleti Európa egyik legnagyobb világtörténeti eseményében játszhatott döntő szerepet, árnyékba borítja a szomorú kép, a mit az ország belállapotai tüntetnek fel. IV. Lászlónak «Kún» mellékneve az anyai ágon való származás megjelölésén kívül annak az idegen világnak a bélyegét nyomja a király nevére, melynek szelleme oly végzetes hatást gyakorolt sorsa irányítására. Kedvelt kúnjai társaságában töltve minden idejét, az ifjú király könnyelmű, léha, kalandhajhászó életre adta magát; a közügyeket elhanyagolta, a kormányt pártok prédájának engedte át. A királyi hatalom gyöngülése féktelen oligarchiává növeli az aristokratiát. A kényuralomra törő főurak a politikai ellentéteket fegyverrel akarják kiegyenlíteni és magánügyeik elintézésénél is folytonos harczban állva a törvényekkel, az ököljog uralmát teremtik meg az országban. A polgárháború lángja az egész országot elborítja; a törvények és a törvényes intézmények iránt való bizalom kivész a nemzetből; a nyomor és inség általánossá válik s az azt példázó kétkerekű taliga, melybe a földművelő igavonó barom hiányában magát fogatta be, Kún-László szekere néven örök időkre jelképévé vált annak a szomorú állapotnak, a melyben az ország ekkor sülyedt.

Az általános bomlás hire átlépte az ország határait s beavatkozásra készteté azt a hatalmat, a mely ebben a korban egyedül érezte magát hivatva a kereszténység egyetemes érdekeinek képviseletére. III. Miklós pápa követének Fülöp fermoi püspök igyekezetei (1278–1281) a kúnok megrendszabályozása és az egyházi fegyelem helyreállítása révén némi rendet hozott az országba; de a királyt a jobb érzésű főuraknak szabadsága vesztésével kellett kényszeríteni, hogy a tétényi országgyűlésnek a kún nemzet megtérítésére és letelepítésére vonatkozó határozatait végrehajtsa. A fellázadt kúnok véres küzdelem árán adták el szabadságukat, s a hódmezei vereség (1282 augusztus elején) melyet a király fegyvereitől szenvedtek, csak részben vetett véget ellenállásuknak. A legatus távozása után a régi bajok megújulnak; László, ki az imént még győzelmes hadjáratot visel Havasalföldön és Bolgárországban, ismételt esküiről megfeledkezve visszatér előbbi életmódjához; nejét, a nálunk Erzsébetnek nevezett nápolyi Izabellát, kivel kezdettől viszályban állott, végleg eltaszítja magától, a Nyulak Szigetén őrizet alá helyezi, kún és tatár ágyasai társaságában kicsapongások közt fecsérli el testi és szellemi erejét. A kormányt ismét az oligarchák ragadják magukhoz; a hatalomért való versengésük állandó harcz szinterévé teszi az országot, Ladomér esztergomi érseknek a rend helyreállítására irányuló törekvései kudarczot vallanak határtalan önzésükön és féktelenségükön. Ez osztály jellemző alakjai a Kőszegiek, a Dunántúl kétharmad részének urai és Csák Máté, a ki törvénytelen birtokszerzések, rablások, erőszakoskodások által, nem kimélve sem szegényt, sem gazdagot, nem riadva vissza az egyházak fosztogatásától, daczolva a királylyal és mindenkivel, a ki utjában áll, emelkedett az ország hatalmasai közé. László Kőszegi Iván megtörésére Albert osztrák herczeggel szövetkezik. Az osztrák segítségnek az ország adja meg az árát: Pozsony az osztrákok kezébe kerül. A tatárok betörésének veszedelme 1288 tavaszán megegyezést hoz létre a király és a Kőszegiek között; Iván nádorrá lesz és Ladomér érsekkel egyetértve vezeti az ország kormányát. De folytonos villongása Albert herczeggel az osztrákok foglalásainak és pusztításainak szinterévé teszi az ország nyugati határszélét. A király tétlensége, melylyel a gyűlölt Kőszegiek veszedelmének örülve, az ország pusztulását nézi, végső próbára teszi a nemzet türelmét. Mikor László a püspökök intelmeire fenyegetésekkel felelt, Kőszegi Iván az egyetlen még élő Árpádot, a kire a király gyermektelen halála esetén a korona öröksége vár, Velenczei Andrást, II. András unokáját hozza be a rend helyreállítására. II. András méhben hagyott fiának, Istvánnak a velenczei patricius-leánytól, Morosini Tomasinától született fiát a Kőszegiek és párthiveik már tiz évvel azelőtt elismerték igazi Árpád-ivadéknak s megadták neki a szlavoniai herczegi czímet. Az állapotok mint akkor, úgy most sem voltak kedvezők a neki szánt szerepnek; fellépése hatás nélkül maradt az ország lakosaira. Zalában László hiveinek kezébe kerül, kik Bécsbe viszik s Albert herczegnek, a magyar király szövetségesének hatalmába adják. László, ki ellen egykori nádora, az Aba nemzetségbeli Amade is fellázad, egészen a kúnok és tatárok karjaiba veti magát, s az izmaelita Mizsét tette nádorává. A pápa újból legatust készül küldeni az országba. A polgárháború lángja lobog az ország minden részében, a züllés tetőfokát éri el, midőn a szerencsétlen, minden jobb érzéséből kivetkezett király saját kúnjaival is meghasonlott, s ezek őt a Sebes-Kőrös mellett, Kőrösszegnél 1290 julius 10-én meggyilkolták.

Ily szomorú viszonyok között lép trónra III. András, az utolsó Árpád. Késői, gyönge sarja a hatalmas törzsnek, melynek ágai eddig igazi védelmi symbolum gyanánt terjeszkedtek a magyar nemzet felett. Nem itthoni hajtás; idegen földön sarjadzott, kivülről hozták be, mesterségesen kellett visszatelepíteni a hazai talajba, mely tőle várta védelmét a minden oldalról tornyosuló viharok ellen. Neki magának is védelemre van szüksége, itthon és kifele, a törvényes rend ellenségeivel szemközt, s azok ellen, a kik tagadják származását, örökösödési jogát, az egyedüli alapot, a min uralma nyugszik.

Mily erős ez az alap, micsoda hatalma van az örökösödési jogon alapuló nemzeti királyság intézményének a nemzet szemében, mutatja az, hogy az ország rendei vita nélkül emelik trónra a velenczei kalmárivadékot, a kiről bebizonyult, hogy II. Andrásnak fiágon való unokája. A Bécsből titkon, szökéssel menekülő András koronázása akadálytalanul megy végbe (1290 julius 28.); s a nemzet zöme az idegenből hazahozott Árpádfit kezdettől fogva törvényes királyának tekinti. A koronázási hitlevélbe foglalt feltételek, hogy a király az ország területi épségét helyreállítja, a rablásoknak véget vet és mindenkinek igazságot szolgáltat, s az ó-budai országgyűlés (1290 aug.) végzései, melyek a király mellé tanácsot rendelnek, az idegeneket, pogányokat, nem nemeseket a várak s méltóságok birtokából kizárják, a törvénytelen birtokszerzéseket megsemmisítik, a hadviselési kötelezettséget minden nemesre kiterjesztik s az országos méltóságok viselőit évenkint egyszer az országgyűlés előtt számadásra kötelezik, arról tanuskodnak, hogy a nemzet tudatára ébredt a veszélynek, melybe a közállapotok sülyedése sodorta az országot és az új királytól várva a rend helyreállítását, legjobb meggyőződésével igyekezett őt ebben a nagy feladatában támogatni.

A törvénytelen birtokszerzésekre vonatkozó országgyűlési határozatnak végrehajtása és az elidegenített királyi javak visszaszerzésére irányuló törekvés azonban a királyt mindjárt uralkodása kezdetén összeütközésbe hozza az oligarchiával s a külföldről támasztott trónigények kedvező alkalmat nyujtanak a hatalmukat féltő kényuraknak addigi önző politikájuk folytatására. Rudolf római király 1290 augusztus 31-ikén Magyarországot mint megüresedett birodalmi hűbért fiának, Albertnek adományozza. A Habsburg-ház ez első kisérlete a magyar korona megszerzésére sem itthon, sem az ország határain kívül nem hagyott nyomokat; Albert herczeget az új király egy évvel később seregével Bécs alá nyomulva, diadalmas hadjáratban kényszeríti arra, hogy a kezei közt levő magyar városokat és várakat: Pozsonyt, Nagyszombatot, Sasvárt, Szentgyörgyöt és Bazint, Kaboldot és Németujvárt, s a határszéli erődök egész sorozatát visszaadja. A haimburgi béke óta (1291 aug. 28) az osztrák herczeg barátságos viszonyban él a magyar királylyal, s mikor ennek felesége, a kujaviai Fennena meghal, saját leányát Ágnest adja nőül hozzá (1296) és erős szövetséget szerez benne a római királyi korona megszerzéséhez. Komolyabb befolyása volt a magyarországi helyzet alakulására a nápolyi Anjouk trónigényeinek. II. Károly nápolyi király, Máriának, V. István leányának férje, az Árpádoktól való leszármazás révén a maga ivadékai részére követelte Magyarország koronáját; fényes kárpótlást igért az a nápolyi dinasztiának azokért a veszteségekért, a melyek a siciliai vecsernye végzetes következményeivel érték. Mária királyné testvére halála hírére azonnal fölvette Magyarország királynőjének czímét s biztosokat készült az országba küldeni, a kik a rendektől a hódolati esküt átvegyék. Majd 1292 január 6-ikán a Provence fővárosában, Aixban elsőszülött fiára, Martell Károlyra ruházta át örökségi igényét s néhány hónappal később meg is koronáztatta Magyarország királyának. A pápák, a nápolyi királyság hűbérurai, rokonszenvvel fogadják az Anjou-ház magyarországi aspiratióit; mikor a nápolyi királyné és Habsburg Rudolf egyszerre két oldalról teszik vitássá III. András királyságát, IV. Miklós pápa, arra hivatkozva, hogy a Szent Istvánnak küldött korona révén az ország a római egyházhoz tartozik, magának követelte a döntést, de csak azért, hogy a pártatlan biró szerepében az Anjouk számára egyengesse az utat. A nápolyi király kezdetben adománylevelekbe foglalt igéretekkel, majd pénzáldozatokkal igyekszik párthívekre szert tenni. Vesztegetéseinek hálás talaj nyilik a horvát és dalmát részeken, melyek főuri családai, a Frangepánok, a Brebiriek, a Babonicsok kedvező alkalmat láttak függetlenségi törekvéseik megvalósítására. Az Anjouk mozgalma a pártviszályok által feldúlt ország belsejében is viszhangra talál. A haimburgi békének az a rendelkezése, hogy az osztrák határ mentén fekvő várak, bárki tulajdonában legyenek, lerombolandók, legérzékenyebb pontján sértette Kőszegi Ivánt, a ki e kérdés felett nyilt viszályba keveredett a királylyal, s a nádori méltóságtól megfosztatva az Anjouk pártjára állott. A küzdelem ettől fogva állandó a király és a hatalmas oligarcha-család között; Iván rövid időre foglyává teszi Andrást, s az első döntő csapás, Kőszegnek, az ősi fészeknek elveszte csak pillanatnyi szünetet hoz a harczba, mely teljesen feldúlta a dunántúli országrész nyugalmát. Martell Károly 1295-ben meghalt s jogai Habsburg Rudolf leányától, Klementinától született fiára, Károly Róbertre szállottak. II. Károly nápolyi király 1297-ben merész lépést tesz a magyarországi trónigények biztosítására. Első szülöttének, Martell Károlynak ágát kizárta a siciliai korona örökségéből, s miután második fia Lajos az egyháznak szentelte magát, harmadik fiát, Róbertet jelölte ki trónja örökösévé. VIII. Bonifácz pápa ezt az intézkedést jóváhagyva, külön bullával szabályozta a nápolyi trónöröklési rendet. A kuria állásfoglalása komoly fordulatot ad a magyar trón birtoklása kérdésének. Ladomér érsek halála után 1298-ban Bododi Gergely személyében az Anjou-pártnak erős támasza ül az esztergomi érseki székbe. A király megtagadja megválasztásától a megerősítést, de a pápa a királytól nyiltan elpártoló főpapot érseki kormányzó czímén meghagyja az esztergomi érsekség birtokában és hogy kétség ne legyen ez intézkedésének jelentősége felől, az ő feladatává tette az ország nyugalmának helyreállítását, kivételes hatalommal ruházva fel őt, azokkal szemben, a kik az ország békéjét megzavarják. A bomlás folyamatát most már lehetetlen feltartóztatni. András, a kit politikai éleslátása, vitézsége és kitartása uralkodóink legjobbjai közé sorozhatott volna, a minden oldalról jövő támadással szemben nem képes e tulajdonságait a királyi tekintély helyreállítása érdekében érvényesíteni. Az oligarchia végleges elhatalmasodásának meg egyedül a köznemesség ébersége képes útját állani, amaz elemé, mely az oligarchákban nemcsak saját rendjének, de az országnak is legveszedelmesebb ellenségét ismerte fel. Az 1298-iki pesti országgyűlés, mely a főurak kizárásával tartatott meg, az elidegenített királyi, egyházi

III. Andrással véget ér az Árpádok négyszáz éves uralma, halálával megszakad a kötelék, mely a honfoglalók utódait Árpád ivadékaihoz fűzte, s a királyválasztás joga visszaszállott a nemzetre.

Az Árpád-ház öröklési joga a magyar királyi trónon, melyet kezdetben a nemzet választása korlátozott, a XIII. században már egészen amaz elvek szerint volt szabályozva, a melyek Nyugat-Európa örökletes királyságaiban az elsőszülöttséghez kötötték korona birtokát. E hagyományos szabályok ereje nyilatkozott meg az utolsó Árpád trónigényeinek érvényesülésében is.

A négyszázados hagyomány csak a fiágon való örökösödés jogát biztosította Árpád leszármazóinak; de a ragaszkodás az ősi uralkodó családhoz oly nagy a nemzetben, hogy az utolsó Árpád halála után törvényes intézkedések nélkül is azokra irányítá a figyelmet, a kik leányágon abból vették eredetüket. S az Anjouk tízéves törekvései talán már most diadalra jutnak, ha a helyett, hogy csupán a vérség jogára hivatkoztak volna, a nemzet rendelkezési jogát is tiszteletben tartják, s a mellett nem követték el azt a végzetes hibát, hogy a pápai szék segítségével akarják jogaikat érvényesíteni ama nemzet felett, mely idegen hatalmak beavatkozásától mindig féltékenyen őrizte függetlenségét s az őt ért szerencsétlenségek után is elég erősnek érezte magát az önálló cselekvésre, midőn legfontosabb érdekei forogtak szóban. A Nápolyból egy évtizeden át érkező kiáltványok és adománylevelek, melyekben Mária királyné és ivadékai magukat az ország természetes örököseinek hirdették és a leszármazás jogán követelték annak birtokát, s a kuriának az a kijelentése, hogy Magyarország a szentszékhez tartozik s annak trónja betöltésénél kétség esetén a döntés joga a pápát illeti meg, már III. András életében ellenszenvessé tették az Anjouk fellépését a nemzet zöme előtt. Érthető, hogy a főurak többsége és a nemesség, sőt maga a püspöki kar is, akkor sem volt hajlandó az Anjou-ház elfogadására, midőn annak trónkövetelése a dynastia kihalta folytán jogos alapot nyert.

Gergely érsek III. András halálának hirére Károly Róbertet Zágrábból Esztergomba vitte s ott hamis koronával, mert a szent korona a régi uralom híveinek keze között volt, megkoronázta. De a nagy sietség kárára volt az ügynek s a kormány vezetőit az egyház beavatkozásával szemközt olyan megoldásra sarkalta, melyben a nemzet szabad rendelkezési joga a dynastikus tekinteteken belül szabadon jusson érvényre.

Figyelemre méltó jelenség, hogy az oligarchia semmi kisérletet nem tesz arra, hogy saját kebeléből emeljen valakit a megürült trónra. A főuri osztály a trónüresedés alatt hatalmának tetőpontjára emelkedik. A Kőszegiek túl a Dunán, az osztrák és stájer határ mentén emelkedő rablóváraikból, Csák Máté a felvidéken Trencsén várából, az Ákos-nembeli István nádor, Ernye bán fia, Aba Amade nádor és fiai az északkeleti országrészben, László erdélyi vajda Déva várából egész országrészekre kiterjedő birtokok felett uralkodtak, a királyhoz hasonlóan fényes udvart tartottak, gazdagságra, hatalomra a koronával vetekedtek, s most, hogy a király meghalt és a központi kormányzat minden erejét elveszítette, igazi kiskirályoknak érezhették magukat területükön. De arra, hogy a trónra üljön, egyik sem gondolt. A magyar csak királyi vért tűrt maga fölött.

Az ősi hagyományok ereje, a ragaszkodás a szent királyok vére után olyan trónutód keresését javallották, a kit vérbeli kötelékek fűznek a kihalt uralkodó-házhoz; de e mellett előtérbe lépett a törekvés a nemzetre visszaszállott szabad királyválasztási jog érvényesítésére, annak tanusításául, hogy a nemzet maga rendelkezik sorsa felett. Ez a kettős szempont volt irányadó a rendek elhatározásánál, melylyel II. Venczel cseh királyt, II. Ottokárnak és Kunigundának, IV. Béla unokájának fiát hívták meg a magyar trón elfoglalására. A cseh király méltó fia volt a nagy Ottokárnak. Ősei örökségéhez választás utján megszerezte a lengyel koronát, mely kárpótlást igért neki a Csehországot Ottokár bukásával ért veszteségért; Lengyelországban vetélytársa, II. Prsemiszláv ellen szerencsével hadakozott, s a két ország kormányát erős kézzel vezette. Ez lehetett a fő ok, a mi a magyarok bizalmát feléje irányítá. De viszont a gond, a mit a kettős korona terhe okozott, indíthatta őt arra, hogy a harmadikat elhárítsa magáról és maga helyett 12 éves fiát, Venczelt ajánlja a magyar nemzetnek királyul.

Ha a magyar urak eleinte huzódhattak is a gondolattól, hogy a tapasztalt férfi helyett gyermekifjut vállaljanak királyokul, az ifjú Venczel mellett kellett szólania annak a körülménynek is, hogy jegyese volt Erzsébetnek, az elhunyt király nyolcz éves leányának, kit, bár vérszerint legközelebb állott a trónhoz, neme és zsenge kora egyaránt kizártak annak jelöltjei közül. A kilátás, hogy III. András leányának gyermekeiben az utolsó Árpád vérbeli ivadékai juthatnak egykor a trónra, megkönnyíthette a nemzeti pártnak a cseh király ajánlatának elfogadását. Az ifjú Venczelt, kit 1301. augusztus elején fényes küldöttség hozott az országba, Budán országgyűlésben Magyarország királyává választották s a kalocsai érsek által Székesfehérvárott augusztus 27-ikén a szent koronával megkoronáztatták, a nekik kedves László névvel, a legnépszerűbb szent király nevével cserélve fel idegen hangzású nevét. Károly Róbert, ki magát esztergomi koronázása óta Károlynak nevezi, Esztergomból Kőszegi Iván serege által kiveretve, Gergely érsekkel együtt az ország déli részei felé menekült és Péterváradon, a cistercziek bélakuti monostorában vonta meg magát; itt vette Venczel megkoronáztatásának hírét, innen várta helyzete jobbra fordulását.

Két királya volt tehát az országnak; Venczel a nemzet szabad választásának köszönhette trónját, és az ország legelőkelőbb urai mellett a köznemesség zömére támaszkodhatott annak védelmében. Uralmának biztos alapjául kinálkozott a bizalom, mely tőle várta a rég nélkülözött béke és nyugalom helyreállítását. De az ellenkirálynak is jelentékeny pártja van az országban: a délvidéken, az adriai tengerpart mentén a talaj már teljesen elő van készülve az Anjouk javára, s az ifjú Károly a nápolyi udvar egész hatalmára és Európa legrégibb uralkodó családjának, a franczia királyi háznak politikai összeköttetéseire számíthatott trónkereső vállalkozásában. Ez óriási külpolitikai eszközök birtokában s a kuria segítségére támaszkodva, biztos reményt táplálhatott arra, hogy a harcz, bármily soká tartand is, az ő diadalával fog végződni.

Leghatalmasabb támasza, a szent-szék, a trónüresedés hirére habozás nélkül siet megragadni az alkalmat a nyilt fellépésre. VIII. Bonifácz András halála után nehány hétre Boccassini bibornokot küldi követül az országba, hogy a trón betöltésénél a szent-szék részéről vitatott jogoknak érvényt szerezzen s a kész helyzettel szemben, melyet a pápai követ Venczel megkoronázásával az országban talált, a pápa erélyes hangú brevékben emelte fel tiltakozó szavát, kétségbevonva Venczelnek az országra örökségi vagy bármi más jogczím alapján támasztható igényeit s felszólította a cseh királyt, hogy azokat a szent-szék előtt törvényes úton igazolja. Majd midőn a cseh király feleletében a nemzet választási jogára hivatkozott, 1302. junius 12-ikén kelt brevéjében mindkét felet: Venczel cseh királyt fiával és Mária nápolyi királynét unokájával s pártfeleikkel együtt birói széke elé idézte.

A pápai követ diplomatához méltó óvatossággal, de annál nagyobb kitartással munkálkodott az Anjou-párt érdekeinek előmozdításán. Rábeszélő képessége, igéretei, de még inkább a nápolyi udvar vesztegetései nemcsak a papságból, de a világi elemből is sokat vontak Károly pártjára, mely 1302 őszén azzal adta megerősödésének jelét, hogy ifjú királya vezérlete alatt Venczelt budai várában ostrom alá vette és csak Kőszegi Iván seregének közeledtére vonult vissza a délvidékre. A budaiak városukat derekasan megvédték a pápa jelöltje ellen s a legatus által kimondott egyházi átokra merészen azzal válaszoltak, hogy Lajos pap vezetése alatt kiátkozták a pápát és bibornokait. Mintegy kísérője volt ez annak a hatalmas mozgalomnak, mely ugyanakkor a franczia király mellé sorakoztatta a franczia polgárságot VIII. Bonifácz elleni nagy küzdelmében. De a székváros hűsége nem volt képes útját állani a Venczel pártjában mutatkozó bomlásnak. Ebben a bomlásban nagy része van a csalódásnak, mely a király hiveit az események menetének láttára elfogta. Az ifju Venczel rövid életpályájának későbbi folyása is azt bizonyítja, hogy atyjától csak a rossz tulajdonságokat örökölte: nem uralkodásra született, hanem arra, hogy léha kalandok közt fecsérelje el életét. Károly sincs korra előnyben vetélytársa felett, de minden jel arra mutat, hogy gondos neveléssel volt előkészítve királyi hivatására. És mögötte a pápai szék egész hatalma áll, mely a magyar főpapság legjavával együtt lassankint a főuraknak is tekintélyes csoportját vonja oldala mellé.

Mikor a pápai követ 1303 tavaszán elhagyja az országot, vele együtt a kalocsai érsekkel élén püspökökből és káptalani követekből álló küldöttség jelent meg a pápai udvarnál, hogy a magyar trónviszály ügyében a döntést megsürgessék. VIII. Bonifácz «Spectator omnium» bullájában (1303 május 31.) azon az alapon, hogy Magyarország örökösödési jogon száll át egyik uralkodóról a másikra, Venczel megválasztását érvénytelennek nyilvánította s a magyar koronát Mária nápolyi királynénak s általa unokájának, Károlynak itélte oda. Az itéletet az esztergomi és kalocsai érsekek az ország összes főpapjaival és számos főúrral és nemessel tartott gyűlésen hirdették ki, s azon Károlyt Magyarország törvényes királyának nyilvánítva, az ellenszegülő országlakosokat kiközösítéssel, a meg nem hódoló országrészeket egyházi tilalommal sújtották.

A szentszék tehát állást foglalt a nemzet szabadsága, független rendelkezési joga ellen, úgy mint nyolczvan évvel előbb az arany bullával szemben. S a cseh királynak és fiának immár nem volt módjukban a nemzetre hivatkozhatni a pápai itélettel szemközt. Az itéletlevél kibocsátását nyomon követte Szép Fülöp hadainak betörése a pápai területre, VIII. Bonifácz anagnii veresége és halála. Az új pápa Boccasini bibornok, az előbbi magyarországi legatus lett, kiről nem lehetett kétség, hogy követni fogja elődje magyarországi politikáját. XI. Benedek első tettei egyike az volt, hogy Gergely érsek helyébe, ki Anagninál VIII. Bonifácz védelmében elesett, Károly egy másik kipróbált hívét, a harczias Bői Mihály zágrábi püspököt nevezte ki esztergomi érsekké. Venczelt Budavárában az a veszedelem fenyegette, hogy ellenségei kezébe kerül. A cseh király 1304 junius havában nagy sereggel jöve az országba, még egy kisérletet tesz fia uralmának biztosítására. Esztergom alatt megáll, felszólítja az érseket, hogy koronázza meg újból fiát. A tagadó válaszra ostrommal beveszi a várat, az érseket futásra kényszeríti s a székesegyházat kirabolja. Budán alkudozást kezd az országnagyokkal, hogy bocsássák ki kezükből a királyi várakat s ezzel adják meg királyuknak az eszközöket is királyi hatalma gyakorlására. Felszólása siket fülekre talált s egyszerre győződött meg az oligarchia önzéséről és arról, hogy fia egyéni tulajdonságaival nem volt képes a nemzet rokonszenvét megtartani.

A szent koronát csellel hatalmába kerítve és fiával elhagyva az országot, alacsony módon fejezi be nagyratörő vállalkozását. Károly és hivei, kiknek száma folyton növekszik, Rudolf osztrák herczeggel, Albert király öcscsével szövetkezve, fegyverrel akarják Venczelt a szent korona kiadására kényszeríteni. A háborúnak, bár eredmény nélkül ér véget, magyar részről megvolt az az értéke, hogy megmutatta Károly pártjának erejét, mely most már nemcsak benn, de az ország határain kívül is felveszi a harczot az ellenséggel. II. Vencel 1305 junius 21-ikén elhunyt atyja örökébe lépve, mikor ez év nyarán a Habsburgokkal békét köt, már nem viseli a magyar királyi czímet. Ez kétségkívül a római király műve volt. De a koronát a békekötéskor, noha ezt Albertnek szóval megigérte, nem adja ki Károlynak, és egy utolsó sakkhúzást tesz vetélytársa ellen: 1305 október 9-ikén Brünnben ünnepélyesen lemondva a magyar trónhoz való jogáról, azt a koronával együtt Ottó bajor herczegre ruházza át.

Wittelsbach Ottó Henrik herczegnek és Erzsébetnek, IV. Béla leányának fia volt, és így V. István leszármazói után a legközelebbi ágon volt vérségi kapcsolatban az Árpádokkal. Trónigényeivel ez ideig nem lépett fel s csak a véletlen körülmények adtak neki alkalmat azok érvényesítésére. Mint Albert király sógora (első felesége Habsburg Rudolf leánya volt), részt vett a csehek elleni hadjáratban, de összetűzött sógorával s átpártolt Venczelhez. Ez átpártolásnak jutalma lőn a magyar korona.

A római kúria ismét túllőtt a czélon, mikor az Anjouk javára hozott itéletben csupán az örökösödés jogára hivatkozott s a nemzet szabad választási jogát teljesen mellőzte. Csakis az ezzel felkeltett visszahatásnak lehet tulajdonítani, hogy az olyan kalandos vállalkozás is, a minő a bajor Ottóé volt, hívekre találjon az országban. A Venczel-párt maradványa, élén az Anjouk iránt engesztelhetetlen Kőszegiekkel, elfogadta őt királyának: maga Kőszegi Iván várt reá Pozsonynál, mikor Rudolf osztrák herczeg katonáit kijátszva, a koronával történt baljóslatú kaland után a határt átlépte. Koronázása Budán 1305 deczember 6-ikán ment végbe.

A versengés tehát megujul a trón birtokáért: de míg Károly ügyes politikával igyekezett a cseh hadjárat kudarczát kiköszörülni, Ottó mindinkább meggyőződhetett a felől, hogy vállalkozása nélkülözi a kellő erkölcsi alapot. Az egyházi átok, mit Monoszlai Tamás esztergomi érsek, a nemrég elhunyt Bői Mihály utóda a Kőszegiekre Esztergom elfoglalásáért kimondott, pártjának legfőbb embereit bénította meg a cselekvésben, s míg az Anjou-párt visszafoglalja Esztergomot, az a különben okosnak látszó terv, hogy Ottó a hatalmas erdélyi vajda leányát véve nőül, tegyen szert erős párthívekre és verjen gyökeret az országban, kudarczot vallott László vajda kiszámíthatatlan magatartásán. A leánynézőben járó Ottó királyra Erdélyben 1307 derekán fogság várt, melyből a következő télen azon az áron szabadult ki, hogy többé felé sem néz csufos végű trónkereső kalandja színterének.

Károly király.
Miniature a bécsi Képes Krónika 127. lapján.

Károly ez újabb vetélytársától is megszabadult s ereje Esztergomon kívül Buda elfoglalásával gyarapodott. Ottó kudarcza után a nemzeti párt jobb érzésű főurai, élükön Venczel és Ottó egykori nádorával, Ákos Istvánnal s az Aba és Borsa nemzetségek előkelő tagjaival, egyezségre léptek Károlylyal s a Pesten, 1307 október 10-ikén tartott országgyűlésen elismerték őt királyuknak. Az erről kiállított oklevél igazi választási hitlevélként részletesen felsorolja a törvényes rend helyreállításának feltételeit. Károlylyal együtt maradékait is az örökösödés rendje szerint királyul fogadva, a király kötelességévé teszi a korona, az egyházak és a nemesek elidegenített javainak visszaszerzését s a nemesek régi szabadságait a korona oltalma alá helyezi.

A szerencsétlenségek lánczolata után, mik a nemzetet a XIII. század alkonyán s az új század kezdetén érték, a kibontakozás korszaka veszi kezdetét. A jobb elemek szövetkeznek újból az oligarchia ellen a trón megszilárdítására és a nemzetet alkotó tényezők törvényes jogai és szabadságai megvédésére.

Károly oldala mellett az egyházon és a nemesség zömén kívül az ország legelső főurai sorakoznak; azok a hatalmas urak, kik addig az ellenpárton küzdöttek, Venczel, majd Ottó pártjának fővezérei Károlyt királyukul fogadták, s a fényes tisztségek, miket a király a megtérőknek juttatott, tanuságot tettek az Anjouk politikájának ügyessegéről. De az oligarchia sötét alakjai, a Kőszegiek, Csák Máté és László erdélyi vajda távol tartják magukat a békeszerzés nagy munkájától; a vajda kezei között tartja az Ottótól elfoglalt koronát és így útját állja annak, hogy Károly királysága törvényes koronázással nyerjen szentesítést.

Míg ez meg nem történik s míg a dölyfös kényurak nem hajolnak meg a korona tekintélye előtt, nem lehet reménység arra, hogy a béke és nyugalom visszatérjen az országba.

A nehéz feladatban Károly és hívei a pápától várták a segítséget, s ugyanaz a hatalom, melynek időelőtti és hibás alapra támaszkodó fellépése annyira megnehezítette az Anjouk sikereit, most a kellő időben, a kellő eszközökkel lépett sorompóba pártfogoltja mellett.

Évek teltek el, míg a kúria annak tudatára jött, hogy a magyar nemzettel szemközt szelidebb eszközökkel kell biztosítania fellépése sikerét. A pápai politika fordulatában nagy része van a pápaság helyzetében a század elején beállott nagy változásnak. Az avignoni fogság kezdetét veszi s az új légkör a régi világuralmi hagyományok talajáról kiragadott pápákat az eddiginél engedékenyebb felfogásra tanítja a nemzetek politikai jogai irányában.

V. Kelemen pápa 1307 aug. 8-ikán, még Ottó bukása előtt, Gentilis bibornokot, a pápai udvar legügyesebb diplomatáinak egyikét küldte követéül Magyarországba. A legatus 1308 nyarát a dalmát városok egyházi ügyeinek rendezésével töltve, ez év októberében érkezett Budára. Mily hamar felismerte a helyzetet, s mennyire tisztában volt a teendőkkel, mutatja az, hogy politikai működését a törvényes rend legnagyobb ellenségével, Csák Mátéval való egyezkedéssel kezdte meg. S első föllépése látszólag kedvező eredménynyel járt; a kékesi találkozón (1308 nov. 10.) sikerült a hatalmas kényurat reábirni, hogy hűséget fogadjon a királynak. Ettől a nemvárt eredménytől felbuzdulva s a Kőszegiektől és László erdélyi vajdától nyert igéretekre támaszkodva, bizalommal nézhetett a november 27-ikére Pestre egybehívott országgyűlés lefolyása elé.

Az országgyűlés, melyen az egyházi és világi főméltóságok és a nemesség addig szokatlan számban jelentek meg, meghozta a rég óhajtott megoldást. A legatusnak az ország és a szentszék között fennálló közjogi viszonyt tárgyaló szavai egy perczre újból felidézték a régi ellentéteket a pártok között, s az azok nyomában támadt viharból lehetetlen volt félreismerni az eddigi politika elitélését. Az ország rendjei egyértelmű tiltakozással utasították vissza Gentilisnek azt a kijelentését, hogy a magyar trón betöltése a Szent Istvánnak küldött korona révén a pápák jogkörébe tartozik. A pápa képviselője a döntő pillanatban beszüntette a vitát és engedett a rendek akaratának, a kik Károlyt maguk szántából örökös és választott királynak elismerték és csak a választás megerősítését kérték a szent-szék jelenlevő képviselőjétől.

A választás lefolyásában az ország függetlenségének és a királyválasztás szabadságának elve az egyház érzékenységének megtámadása nélkül jutott diadalra. A trónvillongás ezzel tényleg véget érvén, Gentilis az eddig elért eredmények állandósítására törekszik és új törvénykönyvbe foglalja egybe azokat az alapelveket, a melyeken az ország szervezete nyugszik, s a melyekről úgy látszott, hogy a belviszályok viharai között feledésbe mentek. Constitutióiban, melyek az 1309-iki májusi budai zsinaton hirdettettek ki, az egyházi fegyelem visszaállítását czélzó intézkedések élén öt szakaszban foglalkozik az ország közjogi érdekeivel. A nemzet által elfogadott és a szentszék részéről elismert király iránt föltétlen engedelmességet követel; a koronázást az esztergomi érsek kizárólagos jogának nyilvánítja s a királyra kiterjeszti a sérthetetlenségnek azt a kiváltságát, mely az egyház szolgáit megilleti. A szent koronához fűződő kegyelet hangoztatása mellett az idegen kézre jutott koronát visszaszerzéséig tilalom alá helyezi s erejét az egyház által készítendő új koronára szállítja át. A királyi javakat a szentszék oltalma alá helyezi s azok visszaszolgáltatására határidőt tűz ki. Végül a közbéke helyreállítását, a hatalmaskodók jobb útra térítését a püspökök különös kötelességévé teszi. Mindazokra, a kik ezeknek és az egyház ügyeivel foglalkozó többi végzéseknek ellenszegülnek, az egyházi kiközösítés és makacsság esetén egész területükre az interdictum mondatott ki.

Gentilis törekvései, hogy a koronát László vajdától visszaszerezze, a vajda makacsságán megakadnak. Károly második koronázása 1309 junius 15-ikén a legatus által megáldott új koronával ment végbe. A koronázási eskűben a király az Istennek tartozó hódolaton, az egyháznak igért hűségen és oltalmon kívül a királyság gyarapítására, az ország nemeseinek régi jogaikban való megtartására, a zsarnokok elnyomásától való felszabadítására s népének boldogítására tesz fogadalmat. Ez a koronázási eskű, az első, mely hiteles alakban ránk maradt, lényegében megegyezik az Árpádház-beli királyok eskűjével. A szentszéknek az ország és király felett igényelt jogai nem nyertek benne kifejezést.

László vajda daczát az egyházi átok kihirdetése törte meg, melyet ez a budai constitutiók értelmében a korona visszatartásával vont magára. A vajda az ország megbizottaival, a nádorral és az esztergomi érsekkel Szegeden 1310 ápril havában egyezségre lép s maga viszi fel a szent koronát Budára. Károlyt 1310 augusztus 20-ikán harmadszor, most már a szent koronával koronázták Magyarország királyává.

A dynastia-változás vajudásai ezzel véget értek. A nemzet szabad akaratából szentesítette az örökösödési jog alapján támasztott trónigényeket. S az Anjou-ház szivóssága, mit azok érvényesítésében kifejtett, mintegy erkölcsi kötelességet rótt reá, hogy a kihalt nemzeti dynastiának méltó utóda lesz a magyar trónon.