Magyarország és a szomszéd államok, a XIV. és XV-ik században.
Nagy Lajos és Mátyás birodalma.
XXVII. FEJEZET.
A királyi hatalom emelkedése az Anjouk alatt.
Európa nyugatán a XIII. század második felében az egyház és állam között folyt harcz eldöntésével egyidejüleg indul meg a nagy nemzeti államok kialakulásának folyamata, s a külső tekintélyek nyomásától felszabadult királyi hatalom mind nagyobb sikerrel vivja harczát a rendi elemekkel a kormányzat központosítása érdekében. Nálunk a küzdelem, melyet az államélet főtényezői az uralomért folytatnak, a trón alapjait ingatja meg. Az az elem, melyre az állami rend fentartásában a legfontosabb szerep várt volna, lábbal tiporja a törvényeket s az anarchia felé viszi a társadalmat. A köznemesség gyökeres intézkedésekkel igyekszik az oligarchiát megfékezni, de törvényeinek szelleme ellentétben áll a középkori királyság alapeszméjével s törekvése, hogy a kormányzatot a főurak kizárásával a maga kezébe veszi át, nem kevésbbé nehéz feladat elé állítja a koronát, mint a minőnek az oligarchia megtörésére irányuló vállalkozás mutatkozott.
A III. András alatt hozott új törvényeket akkor is nehéz lett volna végrehajtani, ha az országban nyugalom és béke uralkodik s a királynak a törvényes eszközök rendelkezésére állanak végrehajtó hatalma gyakorlására. Annál kevésbbé lehetett erre gondolni azok között a viszonyok között, a melyekbe az interregnum zavarai sodorták a nemzetet. A szabad rendelkezés jogának érvényesítésében az Anjouk örökségi igényeivel szemben a nemzeti öntudat oly módon nyilatkozott meg, mely teljesen méltó az 1290-iki és 1298-iki törvényeket megteremtő magyar nemességhez. De a pártkirályok versengése a koronáért ismét csak az oligarchiának kedvezett, tetőfokra emelte az urak hatalmát és a királyságot minden tekintélyétől megfosztotta.
A válság tetőfokán ugyanazok a tényezők szövetkeztek egymással a kibontakozás útjának megkeresésére, a melyek már az utolsó Árpád alatt oly határozottan ellene szegültek az oligarchia törekvésének. A hosszú küzdelem tanulságai megóvták az egyházat és a köznemességet a multban elkövetett politikai hibák ismétlésétől. Megtanulta, hogy csak erős király védheti meg a kényurak ellen, tehát a királyi hatalom erősítésére kell törekednie, ha véget akar vetni azoknak a szomorú állapotoknak, melyekbe a fejetlenség az országot sodorta. Venczel visszavonulása és a siralmas kudarcz, melylyel a bajor Ottó királysága végződött, szomorú bizonyítékot szolgáltatott a felől, micsoda sors vár a királyságra az oligarchia végleges elhatalmasodása esetén, de egyúttal siettette is a kibontakozást. S midőn a kuria politikájában beállott fordulattal az utolsó akadály is eltünik, a mely az egyedül maradt trónkövetelőtől, Károlytól távol tartotta a nemzetet, mi sem tarthatta vissza a magyar nemességet attól, hogy a főpapság és a jobb érzésű országnagyok vezetése alatt a Anjou-ház alatt egyesüljön a közrend helyreállítására.
Az új király, I. Károly felavatási eskűje magában foglalja azt az igéretet, hogy a király Magyarország nemeseit gyökeres régi jogaikban megőrzi s a zsarnokok nyomása alól kiragadja, de az Anjouk királyságának elismerésekor semmi törvényes intézkedés nem tétetik a III. András korabeli alkotmánybiztosító törvények megujítására.
Károly királyt királyi feladatai legelején az elidegenített koronajavak visszaszerzésére vonatkozó törvényes intézkedések nehéz helyzet elé állítják. A nyilt pártütők, Csák Máté, a Kőszegiek, az erdélyi vajda ellen nincs ereje fellépni; ha a javak visszaszerzését saját embereinél kezdi, tulajdon pártját gyöngíti és új híveiből ismét ellenségeket teremt magának. Az első keserű tapasztalat Csák Máté részéről várt reá. A felvidék hatalmas ura, a ki a kibéküléskor a legatustól ravaszul magának kérte a felhatalmazást, hogy az elidegenített királyi javakat az északnyugati országrészben visszaszerezze birlalóiktól, a Gentilis által gyanútlanul reábizott hatalmat saját javára igyekezett kizsákmányolni; a koronázáson sem jelent meg, tovább folytatta a királyi és egyházi javak pusztítását, s Gentilisnek újabb kiegyezési ajánlatára azzal válaszolt, hogy Károlyt Buda várában ostrommal fenyegette. Gentilis 1311 julius 6-ikán Pozsonyban kimondja reá az egyházi átkot; de még ekkor sem mond le a békés kiegyenlítés reményéről s az itéletlevél végén teljes kegyelmet és újabb kedvezéseket helyez a megtérőnek kilátásba. Mátét azonban az egyház kiközösítése nem törte meg. Elfoglalta Nyitrát, a püspökséget kifosztotta kincseiből s felprédálta az esztergomi érsekség felvidéki javait. Gentilisnek időközben, hogy a viennei zsinatban részt vehessen, (1311 szept. 10) el kellett hagynia az országot. S míg Károly teljes erejével készül a lázadó megfékezésére s e czélból 1312 tavaszára országgyűlést hirdet, váratlan ellenséggel találja magát szemközt a nemrég megtért Abák személyében. Aba Amade nádor, mérsékeltebb typusú, de ép oly hatalmas alakja az oligarchiának, mint Csák Máté, Kassát jogtalanul elfoglalva, a kassai polgárokkal támadt összetűzésben életet vesztette. Az egyezkedésben mely fiai és a kassaiak közt folyt, Kassa visszanyeri királyi városi jogait, s az Amade-fiúk a királyi javak nagy részét kénytelenek kibocsátani kezükből. E felett való elkeseredésük teszi őket 1312 tavaszán lázadókká; de Csák Máté és az Abák lázadása között lehetetlen az összefüggést fel nem ismerni; a pártütők összeköttetésben állottak Mátéval, s fellépésük idejének megválasztásával a királynak amaz ellen tervezett hadjáratát hiusították meg.
Károly két oldalról látva veszélyben trónját, előbb az Abákkal végez; seregével Sáros vára ostromára siet, de Csák Máté segítő hadai elől kénytelen volt visszavonulni a Szepességbe. A lázadók Kassát ostrom alá vették; a királyi seregnek, mihelyt elég erősnek látta magát, első dolga volt a város felmentésére sietni. A döntő ütközet, a rozgonyi síkon (1312 junius 15) Károly fényes győzelmével végződött: az első nagy mérkőzés a fegyverek erejével is szentesítette Károly királyságát.
A győztes király megtorló intézkedései az egész Aba nemzetség hatalmát megtörték s az ország keleti részében teljesen megfélemlítették Károly ellenségeit.
A rozgonyi csata kimenetele Csák Máté uralmát is meggyöngítette, de nem volt képes teljesen megtörni. A király, noha a kényúrtól jószágaikból kiszorított főpapok nagyon sürgették, nem sietett a végleges leszámolással; békén akarta élvezni első győzelmének gyümölcseit. Hogy oka volt várni, míg uralma az ország többi részében megszilárdul, az északkeleti országrészben 1316-ban támadt új lázadás mutatta. Ennek élén Kopasz nádor állott a Borsa nemzetségből, ki 1306 óta viselte a nádori méltóságot Károly oldala mellett. A lázadás, melynek okai máig sincsenek felderítve, a felső Tisza vidékétől Biharig és az erdélyi részekig terjedt; a felkelők a halicsi fejedelmet hivták a trón elfoglalására. Kopasz nádor seregét Debreczeni Dózsa, a királyi hadak vezére verte szét, Debreczen mellett. Kopaszt Sólyomkő várából kiéheztették; a lázadás erdélyi fészkeit, László vajda fiainak várait azonban csak évek mulva sikerült a királynak hatalmába keríteni.
A nyugati országrészben a rend helyreállítása a Kopasz lázadásának leverése után indul meg. Komárom bevétele (1317 november 3) az első igazi diadal Csák Máté felett. Máté ellen az egyház 1318 tavaszán megújítja a kiközösítést. 1320-ban Dózsa, akkor már nádor, szerencsével folytatja ellene a harczot. Az évtizedes mérkőzésnek a zsarnok 1321 márczius 18-ikán bekövetkezett halála vetett véget; fiutóda nem volt, párthívei már belefáradtak a hosszú küzdelembe s vezér hiányában rövid ellenállási kisérlet után egymásután meghódoltak Károlynak; az északnyugati felvidék visszatért a törvényes király uralma alá.
Héder nemzetségének hatalmas sarjaival, a Kőszegiekkel, legtovább tart a küzdelem. A király kitüntetésekkel, méltóságok adományozásával igyekezett biztosítani e hatalmas család hűségét; de 1315-től Szlavóniában és a Dunántúl ismételten kellett fegyverhez nyúlnia ellenük. A szlavóniai várak egyrésze 1316-ban és 1317-ben a király kezére kerül. A döntő fordulatot a szintén Héder nembeli Köcski Sándor fellépése hozza meg, ki 1319-ben elfoglalja Kőszeget, a Henrik-fiak fészkét és András hadait Szalafőnél megveri. Teljes megfékezésük még sok évig adott munkát Károly hadvezéreinek; legtovább tartott János úr ellentállása. Ezt csak 1327-ben sikerült Köcski Sándornak várai elfoglalásával a király engedelmességére szorítani.
A belső békesség helyreállításáért folyt küzdelmek eredményeit a délnyugati részek megbékéltetése teszi teljessé. Horvátországban a Brebiriek, Dalmácziában a Frangepánok, Szlavóniában a Babonicsok, családi kormányzatuk állandósítására törekedve, régóta veszélyeztették a korona érdekeit. Károly egyiket a másik ellen igyekszik kijátszani és politikájának ott is kedvez a szerencse. A Babonicsok megtörik Brebiri Mladen bán uralmát, ki a tengermellék és Bosznia nagy részére is kiterjesztette uralmát s közel állott ahhoz, hogy önálló fejedelemséggé egyesítse a hatalmában levő országrészeket. S midőn a Babonicsok is a király ellen fordulnak, Károly a nemzetség fészkét, Sztenicsnákot 1326-ban elfoglalva, kényszeríti őket a meghódolásra.
A trónfoglalás és a békéltetés kettős munkája befejezést nyervén, a király immár az egész nemzetre, annak összes államalkotó tényezőire támaszkodva foghatott legnehezebb feladatához, az ország ereje helyreállításának nagy munkájához. Az oligarchia helyét hű és megbizható új aristokratia foglalta el; az egyháznak saját érdekei sugallták a legitim uralom támogatását, s a köznemesség, okulva a multakon, szintén a királyság támogatásában látja a nemzet fejlődésének legbiztosabb alapjait.
A királyi hatalom emelkedése a század második évtizedének végén, az Abák és Kopasz nádor lázadásának leverése és Csák Máté erejének hanyatlása után veszi kezdetét. Károly főtörekvése ezentúl oda irányul, hogy a korona régi hatalmát visszaállítsa. Feladatát az állam intézményeinek az új viszonyokhoz való átalakításával igyekszik elérni.
A nemesség anyagi helyzetének sülyedése, mely oly éles ellentében áll a XIII. század végén kivívott politikai jelentőségével, nem csupán az oligarchiától szenvedett károkra vezethető vissza. A nemesi szabadság alapjának, a földbirtoknak kétféle neme között, a szállásbirtok és az adománybirtok között fennálló különbség megszünése a nemzetségi örökösödés és a királyi háramlási jog elvének harczát idézi elő; e küzdelemben a nemesek szabad rendelkezési joga lép előtérbe, a mi a nemesi birtokok elidegenítésére, a nemesség vagyoni alapjának szétmállására vezet, s az eddig szabad nemeseket a főurak szolgáivá teszi. Károly életre kelti a régi elvet, hogy a nemesi jószág királyi jóváhagyás nélkül nem idegeníthető el. A birtok megkötése annak a régi jognak érvényre emelkedésével, hogy a nemesek a főurak által szolgálatra nem kényszeríthetők, újból megszilárdítja a talajt a nemesek lábai alatt. A változás nem törvény útján történt; erre vonatkozó különös királyi rendeletet nem ismerünk. Károly egy 1333-iki oklevelében foglaltatik legvilágosabb kifejezése annak, hogy senki a nemesek közül örökös jószágait királyi beleegyezés nélkül másnak nem adhatja. Az új felfogás, mely a földbirtokot a királyi hatalommal hozza kapcsolatba, előkészíti az ősiségről szóló törvényt és annak alapján a szent koronáról szóló tan kialakulását.
A koronához fűződő kapcsok révén a polgári elem is közelebb jut a nemesi osztályhoz. A városok a korona javaiul tekintetnek. A várszerkezet felbomlásával a város területi önállósághoz jut s annak birtokában nemesi jogokat élvező testületté alakul át. Károly a városokban természetes szövetségeseket talál a trónjáért folytatott védelmi harczban; felvirágoztatásukkal saját uralmának támaszait gyarapítja. Bártfa, Eperjes, Kis-Szeben, a máramarosi koronavárosok, a nyugati országrészekben Visegrád, Nagymaros, Kőszeg, Vasvár és számos más város tőle nyerték első szabadalmaikat.
Városfejlesztő politikáját kiegészítik a kereskedelem fejlesztésére irányuló intézkedései, mik első sorban a vásártartás, az árumegállítási jog és árukirakási szabadalom, vámmentesség és egyéb kedvezmények megadásában nyilvánultak.
Az alsóbb néposztályok helyzetének rendezését a várszerkezet felbomlását követő átmeneti állapot zavarai teszik szükségessé. A földesúri hatalom alá jutott várnépek a jobbágysággal egy nagy osztályba olvadtak, mely a földesúri joghatóság terhén kívül a közterheket is egymaga viselte. A költözködési szabadság, az egyedüli módja annak, hogy helyzetén javítson, a XIII. század végének zavarai közt veszendőbe megy. Károly első tette, hogy ezt a szabadságot visszaadja a jobbágynak, a fejlődés új korszakát nyitja meg a jobbágyi rend történetében.
A honvédelem újjászervezésére kezdetben a várszerkezet keretein belül történik kísérlet. Az elidegenített koronajavak visszaszerzése, a recaptivatio bonorum ezt a czélt szolgálja. De a várszerkezet felbomlását nem lehet feltartóztatni. Károly új alapokról gondoskodik a honvédelem rendszer számára; a mintát a nyugati hűbéri államok hadi szervezete szolgáltatta. A birtokhoz kötött hadviselési kötelezettség elvének érvényesülésével már az Árpád-korszak végén találkoztunk; az oligarchia bűne, hogy az ez elven alapuló honvédelmi rendszer nem indulhatott gyors fejlődésnek. Károlynak ez irányban tett intézkedései inkább az előkészítés jellegét viselik magukon. A banderialis rendszer, melynek alapjait ő rakta le, csak Lajos alatt alakult ki teljesen és Zsigmond alatt vált állandó intézménynyé.
A központi kormányzat terén nevezetes újítás a királyi tanács szervezése, mely a király oldala mellett az országgyűlések pótlására volt hivatva, s melynek az ország politikai intézményeinek reformálására irányuló munkásságban kétségtelenül jelentékeny része volt.
A közigazgatás és az igazságszolgáltatás terén tett újítások közül a vármegyei intézmény végleges kialakulása, a birósági szervezet kibővítése, a nyolczados biróságok felállítása, a fellebbviteli eljárás szabályozása a legfőbb forumoknak a királyi udvarban való összpontositásával s főleg a vizsgálati eljárás szabályozása, a tűz- és vízpróbák eltörlése és a peres eljárásban az irásbeliség rendszeresítése méltókép egészítette ki a közigazgatási és törvénykezési hatóságok hatáskörének szabályozását. Bár a jogélet átalakulásának csirái már az előző század törvényeiben is felismerhetők, a Károly által létesített ujítások és II. Lajos franczia király szabályai közt észlelhető hasonlatosság sok alapot ad Verbőczy amaz állításának, hogy az ő idejében dívó peres eljárást Károly király franczia mintára hozta be.
Az új társadalmi és állami szervezkedéssel kapcsolatban az államháztartás szervezete is megváltozik: a korona számára új jövedelmi források, adónemek keletkeznek. Az előző korszak legégetőbb baján, a pénz rosszaságán az 1323-iki temesvári gyűlésből kelt rendelet segít, mely szerint az egész országban egyforma jó pénz verendő. 1335-ben új rendelet szabályozza a flórenczi mintákat utánzó magyar aranyforintok verését. Legfontosabb intézkedés e téren az 1342-iki szerződés a korona és a körmöczbányai kamara ispánja között, mely az új pénzek veretésének szabályait megállapítva, az ekként megszünt pénzbeváltási nyereség, a kamara-haszna helyébe minden kaputól 18 denárnyi adó fizetését rendeli el, miáltal a földbirtokot tette az adóztatás közvetlen alapjává.
Mindez újítások nyugodt, rendezett állapotokat tételeznek fel s eredményeikkel még jobban hozzájárulnak a közrend és közjólét megszilárdításához.
A viszonyok megváltozását első sorban a királyi udvar fénye hirdeti. Károly uralkodásának első időszakában Temesvárt választotta királyi székhelyévé. A rend helyreállítása után Visegrádon teremtett új otthont udvarának, mely fényben, pompában méltó a magyar király hatalmához. A királyt itt országnagyjain és udvari főméltóságain kivül az udvari emberek egész serege vette körül, s a nyugatról meghonosított lovagi kitüntetések, czímerek adományozása kölcsönzött új varázst az udvari szolgálatnak. Megalakult az első magyar vitézi rend, Szent György vitézeinek rendje, melynek tagjai az egyház ellenségei leküzdését s a királynak minden veszedelemtől való megvédését tekintették főfeladatuknak.
A király hatalmának tetőfokán áll, midőn egy végzetes esemény az elmult véres lázadások napjainak emlékét idézve fel, erős próba alá vetette uralmának szilárdságát. Károly kétszeri özvegység után (első neje Mária tescheni herczegnő, a második Beatrix, VII. Henrik császár leánya volt, s egyikből sem lett gyermeke) 1320 julius 6-án Lokietek Ulászló lengyel király leányával, Erzsébettel lépett házasságra, kitől öt fia született, s ezek közül három: Lajos, Endre és István maradt életben. 1330 április 17-dikén a királyi pár két gyermekével, Lajossal és Endrével ebédnél ült a visegrádi palotában, midőn a Záh nemzetségbeli Felicián, egykor Csák Máté főembere, a rozgonyi csata óta a király híve, kinek leánya Klára a királyné udvarhölgyei közé tartozott, kivont karddal a királyi családra támadt. A király fejéről a reá mért súlyos csapást Erzsébet királyné jobb keze négy ujjának árán hárította el. A merénylőt a királyfiak nevelői a helyszínén felkonczolták; fia Felicián, ki a palota udvarán várakozott, hasonló sorsra jutott. Klárát kihurczolták a palotából, orrát, ajkait levágták és lóhátra kötve vonszolták halálra. A Visegrádra összegyűlt vértörvényszék pedig Záh Felicián fiaira, leányaira, unokáira és egész nemzetségére harmadizig a halált, az azontúliakra az örök szolgaságot és jószágvesztést mondta ki büntetésül. A merénylet okai felől az oklevelek és a hazai krónikák, maga az itéletlevél is, mélyen hallgatnak. Két külföldi krónikás, Mugleni Henrik és egy nápolyi névtelen mondják, hogy Erzsébet királyné alkalmat adott testvérének, Kázmér lengyel herczegnek udvarhölgye, Záh Klára megejtésére s Felicián a leányán esett gyalázat megboszulására emelt kardot királya ellen. A magyar történelembe ez az elbeszélés Istvánfi Miklós útján jutott; s ha ma is vannak, a kik Klára és Kázmér herczeg esetét mesének hirdetik, az itélet szigora, s főleg a büntetés, melyet Klárára mértek, a hagyomány igaz volta mellett látszanak tanuskodni. De más oldalról fényes bizonyságot tesz ez a szigor a királyi hatalom megerősödéséről is. Azelőtt, az Abák és Borsák lázadása idején, Károly beéri a legyőzött pártvezérek megbüntetésével; most egy egész nemzetséget kiirt, a nélkül, hogy ezért a közvélemény felháborodásától kelljen tartania.
Magyarország ujjáalkotásának munkáját Károly az országgyűlések mellőzésével vitte véghez. Az interregnum zavarai útját állják ama politikai jelentőség továbbfejlődésének, a melyhez az országgyűlések a XIII. század végén jutottak. Károly első országgyűlései, a királyválasztás és koronázás alkalmából, részletesen körvonalozva a királynak a törvényes állapotok helyreállítására irányuló feladatait, méltókép fejezik be a magyar parlamentarizmus történetének ezt a korszakát, a mely III. András híres alkotmánybiztosító törvényeit hozta létre. A felkelések ideje alatt azonban országgyűlések nem tartattak, s bár e miatt a főpapság 1318-ban panaszt emel a pápánál, Károly azontúl is következetesen mellőzi a nemzetnek a közügyek intézésében való részvételét. Az országgyűléseket a főrendeknek a királyi tanácsba való bevonása helyettesíti; az ennek meghallgatásával kiadott királyi rendeletek szabályozzák az államélet organizmusát. 1338-ban a püspöki kar ismétli panaszát a kuriánál az országgyűlések mellőzése és a nemesek politikai szabadságának elnyomása miatt, és lázadás kitörését jósolja. A nemesség zöme azonban hallgatagon belenyugszik a király kormányzatának absolutistikus irányába. E kormányzat eredményei a királyság és a nemzet érdekeinek összhangjáról tettek bizonyságot. A béke után vágyódó nemzet annak legerősebb biztosítékát ismerte fel a korona erejében, s az elégületleneket visszatartotta a felkeléstől az a tudat, hogy a megerősödött királyi hatalommal szemben nem lehet sikerre kilátásuk. Különben is a királyi hatalom minden egyesnek javát is előmozdította. A szabadság megmaradt a megyében, dicsőséget, kincset pedig az udvarnál s a hadakozásban lehetett szerezni.
Az új korszak külügyi politikájánál egyrészt az a hivatás, melyet hazánknak kelet és dél felé betöltenie kellett, s más oldalról a nyugati államok közösségében elfoglalt nemzetközi állásunk jelölte ki a követendő irányt.
A magyar nemzetnek az általa elfoglalt terület fekvése és világtörténeti multja vezető szerepet biztosított a szomszédos területek népei felett. A nemzet politikai hivatásának kijelölése a keleti határon az Árpádok kormányának ép oly nevezetes eredménye, mint a magyar királyság területi és nemzeti egységének megalapítása. A XIII. század végén beállott hanyatlás az anyaország és a meghódított területek között levő közjogi kapcsokat is meglazítja. A széthúzás jelei Dalmátországban mutatkoznak leghamarabb, de még nagyobb arányokban tükrözi vissza a központi hatalom gyöngülését azoknak a kötelékeknek a bomlása, a melyek a hűbéres országokat fűzték a koronához.
Azok közül az államok közül, melyek neveit az Árpád-királyok királyi czímükbe felvették, Halics és Lodoméria rég megszűnt a magyar királyt uralni; Kun- és Bolgárországok a tatár járma alatt nyögnek, s az oláhságban megbízhatatlan elem szállotta meg a Feketetenger vidékét, mely bizonytalanná tette e részek felett a magyar korona fenhatóságát.
Szerbia a megerősödött Nemanja-ház uralma alatt nem hűbérurát, hanem szövetségesét látja a magyar királyban. Boszniában délszláv dinaszta családok ragadták kezükbe az egyes országrészek felett az uralmat s Kulin bán ivadékai csak a kedvező alkalomra vártak, hogy a szétdarabolt országot uralmuk alatt egyesítsék.
Az Anjou-ház trónrajutását kisérő rázkódtatások alatt a magyar királyság erejének hanyatlása azon a területen tűnt ki leghamarabb, a melynek megszerzését az Árpádok birodalmi politikájuk kiindulási pontjául tekintették.
A Velencze uralmát sínylő Zára kisérletei, hogy szabadságát visszaszerezze s a horvát uraknak egymás és a dalmát városok ellen folytatott torzsalkodásai az adriai tengermelléket teljesen kiszolgáltatták Velencze terjeszkedési törekvéseinek. A dalmát városok ingadozása a magyar és a velenczei uralom között és Zára 1311-iki sikertelen kisérlete, hogy Velencze fenhatósága alól felszabaduljon, már előre megmutatja, mely részen fogja legelőször területi veszteség érni a magyar birodalmat, ha a korona nem lesz elég erős a nagy királyok örökségének egybentartására.
Szerbiával a mácsói bánság felett tör ki a viszály. Milutin szerb király bátyját Dragutint elűzve a szerb trónról, ennek mácsói bánságát is folyton háborgatja; s hogy az ellene támadt összeesküvést elfojtsa, 1319-ben Mácsót hatalmába keríti. Károly visszafoglalja a mácsói bánságot és a nándorfehérvári püspökség visszaállításával új támaszt teremt e területen a magyar érdekeknek. Annál nagyobb vereség éri Havasalföldön, hova Bazarád Ivánkó hatalmának megtörésére vezetett hadsereget. A vajda a szörényi bánságba települő oláhok terjeszkedését ügyesen felhasználja, hogy uralmát e területre is kiterjessze. Károly 1330-iki hadjáratában Szörényt visszafoglalja, s Oláhország belsejébe nyomulva, Bazarádot meghódolásra kényszeríti, de a visszavonulásnál az álnok vajda kelepczéjébe jut és a havasok közt seregének zöme áldozatul esett az oláhok barbárságának; ő maga Szécsi Dezső önfeláldozásának köszönhette megszabadulását.
Abban a küzdelemben, a mely a német birodalomban Bajor Lajos és Szép Frigyes között a trón birtokáért folyt, Károlynak a Habsburgokkal való rokonsága és a nápolyi királyi ház olaszországi politikája ez utóbbinak támogatását tette kötelességévé. A morgarteni vereség után Frigyes tényleg unokatestvérétől, a magyar királytól kért segítséget, de ez e kérdésben is első sorban a korona érdekeit tartja szem előtt, és a kért támogatás feltételéül Pozsony visszaadását köti ki, melyet mint III. András özvegyének, Ágnes királynénak jegyajándékát, az osztrákok tartottak megszállva. Frigyes kisérlete, hogy nagynénjét e tárgyban egyességre birja, nem vezetett eredményre, s Károlyt házassága a Bajor Lajos pártján levő cseh király nővérével az ellenpárthoz vitte közelebb; de Beatrix királyné halála után ismét megújult a Habsburgokkal való barátság s a szerencsétlen kimenetelű mühldorfi csatában, melyben Szép Frigyes vetélytársának fogságába került, a magyar király csapatai az osztrákok oldalán harczoltak Bajor Lajos ellen.
Frigyes fogsága alatt az osztrák herczegek a magyar király szövetségében keresik oltalmukat János cseh király támadásai ellen. Károly békét hoz létre köztük és a cseh király között. Az osztrákok kétszínű magatartása a pozsonyi ügyben tette lehetetlenné a jó viszony megszilárdulását. Pozsony városa hosszas háborúskodás után csak a brucki békében (1328 szept. 21.) kerül vissza végleg a magyar király birtokába.
A királynak az a törekvése, hogy nagyatyja II. Károly siciliai király halála után az elsőszülöttség jogán megszerezze a nápolyi koronát, nem vezetett eredményre; ép így hiába tett kisérletet atyja örökségének, a salernói herczegségnek és a monte-sant-angeloi uradalomnak megszerzésére. A Róbert nápolyi király által megpendített eszme, hogy unokáját Johannát a magyar király egyik fiával házasítja össze, új reményeket keltett fel benne háza nápolyi trónigényeinek érvényesítésére. A házassági szerződés Endre és Johanna között 1333-ban, a magyar király nápolyi útja alkalmából létrejött, ugyanekkor abban is megegyezés történt, hogy Johanna húga, Mária számára Károly másik két fia közül választanak vőlegényt. Róbert király azonban még a szerződés megkötése előtt Johannát jelölte ki trónja örökösévé, s az a fontos kérdés, hogy Endrét neje oldala mellett minő állás fogja megilletni, megoldatlan maradt.
A magyar királynak e kérdésben tanusított engedékenysége arra a nevezetes fordulatra vezethető vissza, mely a lengyel korona megszerzésének reményével kecsegtetve Károlyt, új irányba terelte nagyszabású családi politikáját. A rokoni viszonynál fogva, melyben Lokietek Ulászlóval állott, Károly többször segítette a lengyeleket a litvánok és a német lovagrend ellen folyt háborúkban, és az ez utóbbival Pomeránia birtokáért folytatott harczban békebírául is szerepelt. Ulászló halála után (1333.) utóda, Kázmér király teljesen Károly befolyása alá adta magát, tőle várt oltalmat és segítséget országának ellenségei ellen. A magyar király barátságos viszonyt hozott létre közte és a cseh király közt, a ki Trencsénben személyes találkozásnál (1335 augusztus közepén) késznek nyilatkozott lemondani a II. Venczel óta viselt lengyel királyi czímről.
A trencséni megállapodások a visegrádi fejedelmi kongresszuson (1335 október második felében) nyertek megerősítést. A magyar, cseh és lengyel királyok egymással szövetségre léptek, s a magyar és cseh királyok mint békebirák a pomerániai kérdésben megegyezést hoznak létre Lengyelország s a német lovagrend között.
A visegrádi kongresszuson, melyen Magyarország, mint Európa keletének legnagyobb hatalmassága, a réginél is nagyobb fényben mutatja be magát, a lengyel trónöröklés kérdésében is nagyfontosságú megállapodás jött létre. Kázmér a magyar király támogatását azzal az igérettel viszonozta, hogy ha fiörökösök nélkül hal el, Károlyra és utódjaira száll a lengyel korona. A nápolyi és magyar koronák egyesítésének bizonytalan kilátása helyett egy más hatalmas országgal való egyesülés lehetősége kinálkozott kárpótlásul. Károly (1338 márczius 1-én) szerződésben biztosítja a lengyel trón megszerzéséhez a cseh királyság örökösének, Károly morva őrgrófnak támogatását, és szabályozza ez esetre a sziléziai herczegségek helyzetét a lengyel koronához: e szerződést a Lajos magyar trónörökös és Margit, az őrgróf leánya közt létrejött eljegyzés pecsételte meg.
A visegrádi kongresszust követő évben megújult a viszály Károly és a Habsburgok közt; az osztrák herczegek a Kőszegieket és a Babonicsokat lázadásra késztetik királyuk ellen. Károly és a cseh király egyszerre két oldalról vezetnek hadat Ausztriába; a magyar király az osztrákok és csehek közt létrejött brucki béke (1336 október 9.) után is folytatta a hadakozást és elfoglalva a dunántúli és szlavoniai lázadók várait, azokban erős védelmi pontokat teremtett a rabló stájer urak támadásai ellen.
Az ország nyugati határának rendezésére magyar és osztrák részről békebírák küldettek ki, a kik 1342 márczius 2-ikán Pozsonyban és Haimburgban kezdték meg tárgyalásaikat; de azok befejezését Károly már nem érte meg. Az első magyar Anjou 1342 július 16-ikán 54 éves korában halt meg, hosszú uralkodásának eredményeként egy bajaiból kiépült, régi erejét visszaszerzett ország koronáját hagyva örökségül utódainak.
I. Károly uralkodásának eredményeivel legjobb királyaink között biztosított helyet magának; egyéni tulajdonságaival is kiérdemelte nemzetének rokonszenvét; de kormányzatának absolutistikus iránya, bár benne a királynak az erősebb uralkodói egyéniségekkel közös személyes hajlamai az általános nyugateurópai áramlatokkal találkoztak, összeütközésbe hozta őt az évszázados nemzeti hagyományokkal. Uralkodói egyéniségének nagysága épen abban áll, hogy a régi formák mellőzésével is össze tudta egyeztetni az ország igazi érdekeit saját családi politikájának követelményeivel; de nem csodálhatjuk, ha a trón megszilárdítása, az ország nyugalmának visszaszerzése, az államélet szerveinek regenerálása terén elért sikerei sem voltak képesek teljesen eltüntetni az ellentéteket, melyek az idegen hagyományok talajáról átültetett új dynastia első tagját a magyar nemzet gondolkozásától elválasztották.
I. Lajos atyja halála után hatod napra, 1342 július 21-ikén Székesfehérvárt megkoronáztatva, birtokba veszi a reá szálló örökséget; de a trónváltozás a kedélyeket nem hagyta teljesen érintetlenül; a kedélyek nyugtalanságát, mely e fontos eseményt megelőzte és kisérte, elárulta egyebek között a pápai tizedszedő magatartása, a ki Károly halálos betegségének hirére, lázadástól tartva, elhagyta az országot.
Magyarország és a szomszéd államok, a XIV. és XV-ik században.
Nagy Lajos és Mátyás birodalma.
Lajos trónralépte után vármegyénként gyűlések tartását rendelte el a rendzavarók összeírása végett; ezzel sikerült csirájában elfojtani az atyja halálát kisérő mozgalmakat.
Nagy Lajos király.
A bécsi Képes Krónikában.
Az alig 16 éves új király nevében anyja Erzsébet az országnagyokkal egyetértésben vezeti az ország belügyeinek kormányzását; őt magát uralkodása első éveiben azok a kérdések foglalják el, a melyeket testvérének Endrének nápolyi Johannával kötött házassága hozott szőnyegre, s a melyek bonyolódása a dynastia családi politikáját a lehető legközelebbről érdekelte. Róbert király halála (1343 január 19.) és Johanna trónralépte oly helyzetet idézett elő, mely kikerűlhetetlenné tette a magyar király beavatkozását. Míg Lajos az erdélyi szászok lázadásának lecsillapításával kezdi meg önálló uralkodói tetteit, Erzsébet anyakirályné, Károly özvegye maga indult Nápolyba fia helyzetének biztosítására. De bár a pápa a magyar király követelésére bibornok-legatusra bízta Nápoly kormányát és Endrét királyi czímmel ruházta fel, az uralkodói jogok osztatlanul megmaradtak Johanna birtokában, s ekként az ügy ez első stádiumában a magyar érdekek kudarczával végződött.7
Velencze terjeszkedése a dalmát tengerparton, mely Magyarország részére erélyes fellépést tett szükségessé, lehetett az oka annak, hogy a magyar udvar figyelme egyidőre eltérült a nápolyi helyzetről. Lajos 1344-ben Miklós szlavón bánt küldte ki sereggel Dalmácziába, 1345 nyarán maga is levonult és meghódolásra kényszerítette a horvát főurakat. Zára, a velenczeiek uralmától szabadulni óhajtva, követséget küldött a magyar király üdvözlésére; szerencsétlenségére Lajost a követek már nem találták Dalmácziában és a velenczei köztársaság Zárát hűtlensége megtorlásául ostrom alá vette. Lajos segítséget igért a záraiaknak, de Endrének Nápolyból érkező halálhíre meggátolta abban, hogy már most személyesen menjen Zára felszabadítására, és Kotromanics István boszniai és Lendvai Miklós szlavon bánok, kiket maga helyett Zára felmentésére küldött, lanyha magatartásukkal azt a gyanut keltették fel maguk ellen, hogy Velenczétől meg vannak vesztegetve. Mikor Lajos 1346 nyarán Zára védelmére ment, a lakosság a hosszú ostromban már teljesen ki volt fáradva. Július 1-én a magyar sereget csúfos vereség érte, s deczember 21-én a város egy félévig tartó további elkeseredett küzdelem után kaput nyitott az ostromló velenczeieknek.
Zára sorsát a nápolyi helyzetben beállott végzetes fordulat döntötte el. Endrét 1345 szeptember 19-ikének hajnalán nejének czinkosai az aversai kastély kertjében orvúl meggyilkolták, s Lajosra, a magyar királyra hárult a kötelesség, hogy bosszút álljon testvére gyilkosain. Hogy mikép felelt meg e feladatának, annak elbeszélése Nápoly történetének keretébe tartozik. A két ország egyesítése lehetetlennek bizonyult.
Az avignoni kuria mesterkedései teljesen Johanna javára döntötték el a küzdelmet. Az alkudozó felek között létrejött megállapodások, melyeket a pápa 1352 február elején kiadott bulláiban erősített meg, Lajost arra kötelezték, hogy nápolyi foglalásait a pápa rendelkezésére bocsássa. Február második felében a magyar hadak kivonulnak a megszállott nápolyi területről s a nápolyi királyi ház herczegei, kik 1348 óta Lajos őrizete alatt állottak, visszanyerték szabadságukat.
A pápa a magyar királyt az egyházon ejtett sérelmekért bűnbocsánatban részesítette, s kárpótlásul négy évre átengedte neki az ország védelmére az egyházi jövedelmek tizedét.
Ez volt az egyetlen eredménye a nápolyi vállalkozásnak. Az egész hadjárat ragyogó lovagi vállalat jelentőségével bir a nemzet történetében; a hanyatlás időszaka után fényes próbatétel király és a nemzet megujult hatalma felől. Értéke a magyar dicsőség növelése szempontjából ép oly kevéssé vonható kétségbe, mint a hogy nem kicsinyelhetjük a nemzetközi érintkezés révén gyakorolt befolyást a hazai kultúra fejlődésére. De a dynastikus érdek, mely az egész vállalat kiindulási pontjául szolgál, távol áll a nemzet igazi érdekeitől és a kimenetel meddősége maga bizonyságot tesz a felől, hogy a nemzetélet szerves fejlődésében az ilynemű vállalkozásra semmi szerep nem vár.
A nemzet zöme nem is helyeselte a vállalkozást, s a király érzi, hogy viszonzással tartozik a nemességnek a hadjáratban való részvételéért. Az 1351-iki országgyülési törvényekről Lajos maga mondja a bevezetésben, hogy azokat a szolgálatokat kivánta velük viszonozni, a melyeket a nemesség a nápolyi hadjáratokban való részvételével teljesített iránta. E törvények egyébként azt is bizonyítják, hogy a reformműveleteknek I. Károly által megindított folyamata a hadviselés alatt sem szünetelt. Az államszervek egészséges működésére vall, hogy a külszinre fényes, de eredményre meddő nápolyi hadjáratok korával egyidejüleg zárult be a belső szervezkedésnek az a korszaka, melynek eredményein a Szent István korabeli államszervezetet felváltó rendi alkotmány alapjai nyugodtak.
A XIII. század vége óta a királyi hatalom hanyatlásával fennakadás állott be abban a politikában, mely az Árpádokat a magyar korona hatalmi körének az ország határain túl terjesztésére késztette.
A politikai és társadalmi megujhodás munkája az új század első felében a nemzet minden erejét lekötötte, s az első kisérlet I. Károly alatt a terjeszkedési politika felélesztésére nem képes számba vehető eredményeket felmutatni. Károly utódjára maradt a feladat, hogy Magyarország nagyhatalmi hivatását kelet felé újból érvényre juttassa.
A magyar állam és szomszédságának területi és népességi viszonyai három irányban: a Kárpátok északkeleti vonala, az Al-Duna és az adriai tengerpart felé jelölnek irányt a magyarság világpolitikai érdekeinek érvényesítésére.
A lengyel trónöröklési kilátások Halics és Lodomeria birtokának biztosításán túl a Keleti-tengerig kináltak szabad tért Lajos nagyhatalmi törekvéseinek; sem itt, sem az Al-Duna vidékén egyelőre nem volt sürgős oka arra, hogy a magyarság sorompóba lépjen. Annál sürgősebb érdekek várták a határozott fellépést az adriai tengerparton, melynek birtoka nemcsak a latin civilisatióval való érintkezés kapuja, de egyuttal legbiztosabb védőbástyául szolgál a balkáni délszláv államok felett való uralom fentartásához.
A nápolyi ügy befejezése után a dalmát kérdés ismét előtérbe lép. A király a velenczei köztársasággal fennálló nyolcz évi fegyverszünet által korlátozva, az időt arra használja fel, hogy a délnyugati hűbéres tartományokban szerezzen érvényt a magyar fenhatóságnak.
Boszniában Kotromanics Iván leányával Erzsébettel kötött házassága (1353) erősbíti a magyar befolyást. Szerbia czárjának Dusán Istvánnak erejét fegyverrel igyekszik megtörni. De balkáni politikája csak előkészület a nagy leszámolásra az Adria kérdésében. Elkészültnek érezve magát a mérkőzésre, Szerbia ellen gyüjtött keresztes hadait, melyek költségeire a pápa a tizedjövedelmet újabb három évre átengedte, 1356 nyarán váratlanul Velencze ellen fordította.
A két évi háború a magyar fegyverek diadalával végződött. Spalato, Trau, Zára lerázták a velenczeiek igáját s visszatértek a magyar uralom alá. A zárai béke (1358 február 18) egész Dalmáczia birtokát Magyarországnak biztosította. Velencze a Quarnerotól Durazzóig lemondott az egész dalmát szárazföld és az összes szigetek birtokáról, s a doge letette évszázadokon át viselt horvát és dalmát herczegi czímét. Az addig velenczei fenhatóság alatt álló ragusai köztársaság is a magyar korona uralma alá került. Az első dicsőséges béke, mit Magyarország hosszú idő óta idegen hatalommal kötött, fényes kárpótlást nyujtott a nemzetnek a nápolyi hadjáratokban hozott áldozatai eredménytelenségeért.
Dalmáczia birtoka biztosításának egyik legelső követelménye, hogy a Balkán-félsziget nyugati részének államai az eddiginél szorosabb kötelékkel legyenek kötve a magyar politika érdekköréhez. A velenczei háború befejezése után Lajos megújítja a harczot Szerbia ellen s mindaddig folytatja, míg végre Uros István király 1363-ban aláveti magát a magyar királynak. Boszniában a törzsfők megnyerésével igyekszik Kotromanics Iván utódának Tvartkó hatalmát gyöngíteni. 1363-iki hadjárata kudarczczal végződött; de Tvartkó 1365 végén lázadás által elűzetve, magyar segítséggel nyerte vissza trónját s ez időtől ő is elismerte a magyar korona fenhatóságát.
Az Árpádok által megkezdett politika gyümölcsei értek meg Lajosnak az ország délnyugati határán s az Adrián kivívott sikereiben. Nehezebb feladatok vártak reá a délkeleti határon, hol atyja 1330-ban kudarczot vallott.
Az Al-Duna vidékének eloláhosodása a magyar érdekek háttérbe szorítását, Magyarország határerejének meggyöngülését vonta maga után. Bazarád Sándor, Ivánkó vajda utóda, Lajos uralkodása elején elismerte a magyar fenhatóságot. A tatárokkal (1345–47) viselt háborúk, melyek egyikéből Szent László harczának szép mondája maradt fent, a máramarosi oláhságnak utat nyitottak Moldovába, hol vajdájuk Drágos Magyarországtól függő viszonyban lerakta a moldovai vajdaság első alapjait. Egy új telepítés Mármarosból Bogdán vajda vezérlete alatt 1349-ben befejezi az új fejedelemség kialakulását. A két oláh vajdaság, Havasalföld és Moldova, függő viszonyban állott a magyar koronához. De az oláhságban kezdettől fogva hiányzott az érdekközösség tudata Magyarország irányában. Sándor vajda utóda László havasalföldi vajda függetlenségi törekvésével már 1364-ben nyilt fellépésre késztette a királyt maga ellen.
A viszonyok ezuttal is eltérítették Lajost eredeti hadi terveitől s a szomszéd Bolgárországot tették az oláhok ellen szándékolt hadviselés területévé. Sándor bolgár czár ( 1365) örökségének feldarabolása fiai Straczimir János és III. Sisman János között kedvező alkalmul kinálkozott arra, hogy Magyarország régi uralma a Feketetenger mellékén helyreállíttassék. Sismán a Lajossal szövetségben álló Palaeologos VI. János görög császárt, mikor ez a törökök ellen kötendő szövetség ügyébe Tirnovóba jött, megfosztotta szabadságától s ez megadta az okot a magyar királynak a fegyveres beavatkozásra. Az első bolgár hadjáratban, 1365 első felében Bodon, Straczimir János székhelye, a magyarok hatalmába került és a megalakított bolgár bánság székhelyévé lőn. A hadjárat kimenetele László havasalföldi vajdát is meghódolásra késztette. Lajos meghagyta őt Szörény birtokában és a fogarasi oláh telepítéseket herczegi czímmel gondjaira bizta. Az álnok oláh vajda azonban a szörényi bánság révén birt hatalmát a magyar érdekek ellen használta fel s a Bodonban elhelyezett magyar haderőt elszigetelte az anyaországtól. Sismán czár támadása Bodon ellen és a havasalföldi vajda által szított lázadás ujabb beavatkozást tett szükségessé. Lajos személyesen ment rendet csinálni az Al-Dunához; Garai Miklós mácsói bán a szörényi bánságot visszafoglalta az oláh vajda kezéről; de a bolgár bánság magyar helyőrsége Himfi Benedek és Péter bánok vitézsége mellett sem volt képes magát fentartani és Lajos jobb megoldás hiján Straczimirt, a kit addig Szlavoniában őrizet alatt tartott, a magyar korona fenhatósága jogán helyezte vissza országába. Az erdélyi sereg havasalföldi veresége folytán László vajdával is kénytelen volt egyezkedni: visszaadta neki a szörényi bánságot, mire a vajda megujítá a magyar korona irányában hűségeskűjét. Lajosnak hódításai eredményeként meg kellett elégednie a hűbérúri viszony biztosításával. A délkeleti határon új várak építésével igyekezett a békét állandósítani; Törcsvár megerősítése mellett a szörényi bánság szemmeltartására Orsován új vár építéséhez kezdett, a Himfieket bízva meg a határ felügyeletével.
A balkáni államokkal folytatott hadakozásnak egyik közelebbi czélja volt a magyar korona fenhatósági jogainak érvényesítése mellett vissza vezetni azok népeit a katholikus hit közösségébe. Boszniában a bogumilek, Szerbiában, Bolgárországban és az oláh fejedelemségekben a görög keleti egyház hivei ellen a térítés munkája a hadakozással egyidejűleg szakadatlanul folyt, a régi püspökségek felélesztése, újaknak alapítása és a hitterjesztés munkájára hivatott szerzetes rendek letelepítése követte nyomon a győzelmes háborúkat; így keltek új életre a boszniai és makarskai püspökségek egyházi joghatóságai s Moldvában a kúnok egykori milkói püspöksége. S a hadviselések nyomában járó új telepítések, főleg az oláhság beözönlése, mely az ország délkeleti határán egészen új népességi viszonyokat teremtett, itthon is tág teret nyitott a király térítői buzgalmának; a bolgár és havasalföldi háborúk küszöbén, 1364 és 1366 között kelt Lajosnak az a nagy fontosságú rendelete, melynek értelmében az oláhok közül csak az nyerhet knézi tisztséget vagy nemességet és az örökölhet nemesi birtokban, a ki a keleti vallásról átlép a katholikus egyház kebelébe. Az igazi komoly hátteret azonban a balkáni politikához annak a veszélynek a felismerése adta, a mely a törökök részéről fenyegette Európát. A török nép fellépése a keresztyén világ határán, a veszedelem nagysága, melyet az Izlám bátor harczosainak megjelenése és gyors terjeszkedése a nyugati civilisatióra magában rejtett, új korszak kezdetét jelenti Magyarország történetében. A pápákon kívül, kiket az új ellenség fellépése kezdettől fogva nyugtalanságba ejtett, a nyugati hatalmak közül Lajos király foglalkozik először komolyan a török ellen való védekezés kérdésével; a balkáni félsziget uralkodói, kiket a veszedelem legközelebbről fenyegetett, egymással való viszálykodásukban nem veszik észre a görög császárság rohamos pusztulását, vagy ha igen, saját terjeszkedési czéljaikra zsákmányolják ki a Byzanczban székelő császárok szorongatott helyzetét. Lajos bolgár hadjáratának czéljai között legvégsőül ott lappang a gondolat, hogy a törököket visszakergeti ázsiai hazájukba. Az ellenük tervezett hadjáratot, melyet a pápa 1366-ban bucsú engedélyével támogatott, a bolgár hódítások elvesztésén kívül a görög császár megbizhatatlansága hiúsította meg. De uralkodásának két utolsó évtizedében nem egyszer harczoltak Lajos seregei a törökökkel; a máriaczelli bucsújáró templom, Lajos egyik ez alkalommal kivívott győzelmének emléke, ma is hirdeti, hogy a magyar király akkor is megállotta helyét a nyugati civilisatiót fenyegető veszedelemmel szemben, midőn annak még csak előjelei mutatkoztak Európa szemhatárán.
Az avignoni pápaság különben nemcsak vallásos buzgalomból igyekezett a magyar politikát kelet felé fordítani. Abban az időben, midőn a német-római császár első sorban cseh király volt, midőn Francziaországot az angol tartotta lekötve, a spanyol félsziget országai pedig egymással czivakodtak, Magyarország volt az egyetlen hatalmasság, mely a siker reményével avatkozhatott be az olasz ügyekbe. A magyar hódítás megakadályozása közös érdeke volt Velenczének s a pápának s Lajos akaraterejét mi sem bizonyítja jobban ama ténynél, hogy sem diplomatiai ügyesség, sem hizelkedés nem birta őt tervében eltéríteni attól a törekvésétől, hogy az Adria felett az uralmat magának és nemzetének megszerezze.
A hódításokat a lengyel korona megszerzése tetézte be. A kilátás a Piastok királyi házának örökségére a lengyel-magyar érintkezés ápolása által Lajosnak kezdettől fogva, különös gondoskodása tárgyát képezte. A nápolyi hadjáratok előtt 1345-ben Kázmér királyt segítette a csehek támadásai ellen, s azok befejezte után 1351-ben és 1352-ben személyesen vett részt a litvánok ellen viselt háborúkban; az utóbbi évben szerződést kötve Kázmérral Halics és Lodoméria birtoka tárgyában, fentartotta magának a magyar korona két hűbéres tartománya visszaváltásának jogát az esetre, ha Kázmérnak fiörökösei lennének. Lengyelország érdekében folyt az a háború is, melyet Lajos 1354-ben orosz területen, a Bag folyón túl, a tatárokkal viselt, a mikor is a tatár fejedelemmel személyes találkozásnál kötött békét. Mikor aztán Kázmér király, a lengyel Piastok utolsó sarja (1370 nov. 5) meghalt, a lengyel nemzet elismerte Lajos király örökösödési jogát és elfogadta őt királyának. Koronázása Krakóban, 1370 november 17-ikén ment végbe. Uralkodása harmadik évtizedének végén Lajos büszkén tekinthetett vissza nagyhatalmi politikájának eredményeire. A különböző népek által lakott országok lánczolatában, melyek Magyarországot a Balkán északi hágóján innen az Adriától a Fekete-tengerig körülövezik, a magyar birodalmi érdek irányította a népek sorsát, s a személyes kapocs, mely a nagy lengyel királyságot Magyarországhoz fűzte, a keleti tenger partjáig nyitott utat a magyar befolyás érvényesülésének.
Az erélyes és czéltudatos politikához méltóan, melyet a magyar korona közvetlen érdekkörébe tartozó államok irányában követett, Lajosnak a nyugati hatalmakkal szemben is csak egy czél lebegett szemei előtt; hogy befolyását koronájának tekintélyéhez mérten érvényesítse Európa sorsának alakulásában. S a magyar király tekintélyének növekedése felől fényes bizonyságot tett az általános törekvés Európa uralkodói részéről, hogy barátságát keressék, vele szövetségre lépjenek, saját érdekeik biztosítására támogatását kinyerjék.
Az a hatalom, mely a nápolyi korona megszerzésének kérdésében a legmerevebb visszautasítás álláspontjára helyezkedett, a pápaság, fejtette ki a legnagyobb igyekezetet a magyar király segítségének megnyerésére, midőn a közép-itáliai zavaros állapotok őt idegen uralkodók beavatkozásának igénybevételére kényszerítették. Lajos 1357-ben VI. Incze pápát fegyveres csapatokkal támogatta Francesco Ordelaffi ellenében és az ő seregei szabadították föl 1360-ban Bolognát Bernabo Visconti ostroma alól. 1368-ban 500 főnyi lovas csapat ment az Avignonból Rómába visszatérő V. Orbán segítségére, hogy a pápai uralomtól elszokott lakosság között biztos helyzetet teremtsen számára.
A tekintély, melyet Lajos a pápai szék támogatásával a kuriánál és a világi hatalmaknál szerzett magának, már 1359 végén arra indította Rudolf osztrák herczeget, hogy IV. Károly császár ellen, a ki politikájával úgy a szent-széket, mint a német fejedelmeket elidegenítette magától, az ő trónjelöltségét hozza javaslatba. A terv, hogy Károly letétessék és a magyar király választassék utódjává, bár a pápa helyeslésével találkozott, nem került kivitelre; de a császár ez időtől kezdve fokozódó féltékenységgel nézte Lajos hatalmának, tekintélyének gyarapodását. Az 1360-iki nagyszombati találkozásnál (május 15–16.) Lajos király kibékíti a császárt Rudolf herczeggel, s a három uralkodó szövetségre lép egymással érdekeik kölcsönös támogatására. De az aquileiai patriarchatus birtokának kérdése, a melyet Rudolf erőszakkal igyekezett elfoglalni, megbontja a szövetséget, s a feszült viszony, mely Károly császár és a magyar király között egy határsértési esetből kifolyólag támadt, a császárnak Erzsébet anyakirályné ellen ejtett meggondolatlan nyilatkozata következtében nyilt ellenségeskedéssé fajult. 1361 decz. 31-ikén Lajos magyar és Kázmér lengyel királyok az osztrák herczegekkel és Meinhard tiroli gróffal szövetséget kötöttek Károly megbuktatására. A háború kitörését a császár békeajánlatai akadályozták meg. Hosszas tárgyalások után 1364 február 10-ikén Brünnben béke jött létre a császár és a magyar király között. Öt évvel utóbb a lengyel trónörökösödés kérdésében tanusított kétszínű magatartás miatt Lajos ismét viszályba keveredett a császárral, s mikor 1371-ben Károly és a bajor herczegek között Brandenburg birtoka felett háború tört ki, Lajos az utóbbiak pártjára állott és sereget küldött Morvaország pusztítására. XI. Gergely pápa közbenjárásának azonban sikerült a békét a két uralkodó között helyreállítani, s az 1372 tavaszán létrejött megállapodás, hogy a császár ifjabb fia, Zsigmond, Lajos másodszülött leányával, Máriával fog házasságra lépni, véget vetett az Anjou- és Luxemburg-házak ellenségeskedésének.
Nyugati szomszédai felől biztonságban, Lajos ismét olaszországi politikája folytatására fordíthatta erejét. A zárai béke óta, Francesco Carrarával, Padova urával szoros szövetségben és a firenzei köztársasággal barátságos viszonyban állva, nagyobb tekintélylyel bírt Olaszországban, mint a császár, nagyobb befolyást gyakorolt a félsziget sorsára, mint maga a pápa. Ezt a befolyást első sorban a dalmát terület megvédése érdekében igyekezett érvényesíteni; ezért törekedett 1365-ben arra, hogy az aquileiai patriarchától Istria birtokát évi adó fejében megszerezze, s Francesco Carrarával való szövetségének is az volt a fő czélja, hogy a köztársaságot a szárazföld felől állandóan szemmel tarthassa. Midőn Velencze és Padova között a háború 1372-ben kitört, Lajos Laczkfi István erdélyi vajda alatt néhány ezer főnyi sereget küldött Carrara segítségére, de árulás és a padovaiak seregében kitört viszályok Carrarát békére kényszerítették, mielőtt a magyarok a fegyvereiken esett csorbát kiköszörülhették volna. Az igazi mérkőzésre a Velencze és Genua közt 1378-ban kitört háború hozta meg az alkalmat; a magyar sereget ekkor Himfi Benedek, a volt bolgár bán vezette az olaszországi csatatérre. A Genuával szemben győztes velenczeiek a horvát-dalmát tengerparton nagy pusztításokat vittek véghez, a szárazföldön azonban Carrarának és a vele harczoló magyar seregnek voltak túlnyomó sikereik. A turinoi békében (1381 augusztus 8-ikán) a zárai béke pontjai ujíttattak meg; a dalmaták megkapták a jogot, hogy velenczei területen évi 35.000 arany forint értéken belül magyar áruczikkekkel kereskedést folytassanak, a só kivételével, melynek egyedárusítási jogát Velencze évi 7000 arany forint fizetésével váltotta meg a magyar királytól. Egyébként mindegyik hadviselő fél annak a területnek a birtokában maradt, a melyet a háború előtt birt.
Lajosnak az az ismételt kisérlete, hogy a nápolyi korona örökségét a magtalan Johanna királyné halála esetére leányai egyikének biztosítsa, a pápai szék következetes ellenzésén hajótörést szenvedett. A kettős pápaválasztást követő zavarok Károly durazzói herczegnek, az egykor Lajos által fogságba vetett Lajos herczeg fiának nyitották meg az utat a nápolyi trónra, a ki a magyar király udvarában nevelkedett, annak kegyét teljes mértékben élvezte és ebből kifolyólag 1369 óta Dalmáczia és Horvátország kormányát vezette. Midőn VI. Orbán pápa az ellenpápához, VII. Kelemenhez szító Johannát megfosztva koronájától, utódjává Durazzói Károlyt szemelte ki, Lajos kész volt a nápolyi koronára fentartott jogairól unokaöcscse javára lemondani; az engedékenység indítékai között kétségtelenül első helyen állott az a számítás, hogy Károly, az Anjou-háznak a magyarokhoz legközelebb álló férfisarja, a nápolyi királyság birtokában nem fogja vitássá tenni Lajos leányainak apjuk koronáinak örökségét. Az 1381 junius 2-ikán Rómában királylyá koronázott Károly tekintélyes magyar hadierő segítségével foglalta el a nápolyi királyságot.
A hadviselésekkel és a diplomáczia terén kifejtett munkássággal egyidejűleg, melyek eredményei kifele fennen hirdették a magyar király hatalmának, tekintélyének növekedését, itthon az országban szakadatlanul folyt az I. Károly által lerakott alapokon az államszervezet ujjáépítésének munkája. A század első felében megkezdett reformok tovább fejlesztésének legfontosabb emléke az 1351-iki törvénykönyv, melynek első része az 1222-iki törvények megerősítését és az ősiségi rendszer behozatalát tartalmazza, második részében pedig a köz- és magánjog és a perjog terén 25 czikkben hoz új határozatokat. Annak a jogi felfogásnak a kialakulását, mely az aranybulla szellemével ellentétben a nemesek rendelkezését földbirtokaik felett még a család keretén belül is királyi engedélyhez köti, a társadalmi tényezők új szervezkedése hozta létre és állandóvá tétele a királyi hatalom emelése és a nemesség anyagi helyzetének fentartása szempontjából egyformán országos érdek volt. Az ősiséggel egyenlő fontossággal bir a törvénynek az a pontja, melyben kimondatik, hogy az ország nemesei mindannyian ugyanegy szabadsággal éljenek; ennek éle voltakép az egyes országrészek, jelesül Szlavónia nemesei által maguknak követelt külön kiváltságok ellen irányul, de midőn a magyar jogélet egységének elvét oly erősen hangsúlyozza, a minőre még nem volt példa történetünkben, egyúttal a nyugati hűbéri rendszer szellemével, az abból kifolyó rendi tagozódással szemben a nemességnek mint országos rendnek egységét jogi tekintetben rendi alkotmányunk egész fennállása idejére sikerült biztosítania.
A nemesség javára tett intézkedések mellett a jobbágyság helyzetének javítását czélozta a törvénynek az az intézkedése, melylyel kimondatott, hogy a jobbágyság úgy a korona javain, mint a nemesség és az egyház birtokain a föld termékeinek kilenczedrészét tartozik a föld urának beszolgáltatni. Addig a pórok állandó összeget fizettek készpénzben földes-uraiknak földbér gyanánt, de többi tartozásaik épen nem voltak szabályozva s úgy szólva uradalomról uradalomra különböztek. Ez az állapot egyaránt lehetővé tette a zsarolást, mint a telkek elhagyását, mert a pórnép is élvezte a szabad költözés jogát. Csak most válik a pór szolgáló népből egységes jogú s kötelességű jobbágy-osztály.
A nemesség nem is látta szivesen ez új rendelkezést, de a törvény kimondta, hogy a ki a kilenczedet jobbágyaitól be nem szedi, azon, mint törvényszegőn, a király a maga hasznára fogja azt beszedni. A kényszer alkalmazásának e szokatlan módja az új adónemnek hadiadó jellegével is áll összefüggésben. Mint Lajos más rendeleteiből kitetszik, ő a jobbágyok adózási kötelezettségét a hadi terhektől való felmentés váltságául tekintette; ez a felfogás szükségszerű kifolyása a honvédelmi rendszerben érvényre emelkedett új elvnek, a mely a hadviselés kötelezettségét elválaszthatatlanul összefűzte a föld birtokának, és újabb elhatározó lépést jelent a banderiális rendszer intézményes alapon való kiépítéséhez.
A nemzet és a király közt fenálló egyetértés, az anyagi jólét és a szellemi élet fellendülése terén egyaránt megtermette gyümölcseit s az ország közállapotai megfeleltek annak a fénynek és dicsőségnek, mely a magyar korona viselőjét környezte.
Lajos, kit a történelem Nagynak nevez, 1382 szeptember 10-dikén Nagyszombatban, uralkodásának 41-ik évében hunyt el. Egykorú történetirója, János küküllei főesperes elbeszélése szerint életének utolsó éveiben kereste az alkalmat, hogy a világ zajától visszavonuljon; az uralkodás gondjait szivesen cserélte fel kedvelt szerzetesrendjei kolostorainak nyugalmával és visegrádi, diósgyőri kastélyaiban is gyakran tölté csöndes elmélkedésben napjait. A belső lelki életet élő ember önmagába való mélyedése harmonikusan egészíti ki azt a képet, a mit kortársainak tudósításai egyéniségéről, jelleméről reánk hagytak. «Sohasem láttam fejedelmet, kivált ilyen hatalmasat és nagyot, ki annyi alázatossággal és szerénységgel, minden zavar nélkül beszél, a ki a békét és nyugalmat, becsülete megóvása mellett, annyira óhajtja», így ír felőle IV. Károly császárnak az alexandriai patriarcha, a ki 1372-ben pápai követül jött Visegrádra, hogy közte és a császár között békét szerezzen; és ugyanaz a diplomata egy másik levelében erre a kijelentésre ragadtatta el magát: «Valóban, uram, én ebben a királyban egyebet, mint jót, nem tudtam felismerni.»
A hivatását ismerő és hiven betöltő, egyenes lelkű, igazságos uralkodó, életének alkonyán, elmélkedései közepette a teljesített kötelesség nyugodt öntudatával tekinthetett vissza uralkodásának lefolyására; s ha valami, csupán fiörökös hiánya tölthette el lelkét a csalódás érzetével. Első neje, Margit, IV. Károly császár leánya, négy évi házasság után 1349 nyarán gyermektelenül halt el; második nejétől, a bosnyák Erzsébettől csupán három leánya született: Katalin, Mária és Hedvig. El is akart válni nejétől, elvitte Zárába, hogy ott kolostorban töltse napjait s ő új feleséget kereshessen, de a búcsú perczében nem birt elválni a szeretett nőtől. Meg kellett nyugodnia a sors végzésében, hogy leányágra száll koronáinak öröksége. Népei irányában szerzett érdemei jogot adtak neki a reményhez, hogy ez rázkódtatás nélkül fog megtörténni, de semmi sem nyujthatott biztosítékot arra, vajjon a kik őt túlélik, azoknak elég erős lesz-e a kezük, hogy az óriási örökséget együtt tartsák.
Hogy Lajos a magyar és lengyel koronákat halála után is egy főn óhajtotta egyesíteni, azt 1376-iki rendelkezése is tanusítja, melylyel legifjabb leányának, Hedvignek hozományát megszabta. Katalin, a legidősebb, ekkor már nem élt; világos, hogy a király a korra utána következő leánynak, Máriának szánta osztatlanul a magyar és lengyel királyságot. A lengyel rendekkel már 1374 szeptember 17-ikén Kassán létrejött az egyezség, mely az örökösödési jogot fiörökösök hiányában a leányágra is kiterjesztette; a magyar trón öröklése kérdésében talán szükség sem volt hasonló intézkedésre. Az 1308-iki választási oklevél Károlylyal együtt maradékait is trónra emelte, nem tesz különbséget a fiú- és leányivadékok között, s ugyanaz a felfogás, mely Károlyban, V. István dédunokájában, bár szabad választás útján, az Árpádok ivadékát ültette a trónra, most, Károly fiágának kihaltával Lajos király leányai közül az idősebbet természetszerüleg jelölte ki a trónöröklési rend folytatójává.
A kérdés csupán a körül látszott forogni, hogy Mária, az idősebb királyleány maga, vagy általa férje lép-e a megürült örökség birtokába, s ki lesz ez a férj, a kire a királyi örökös kezével az új dinasztia megalapításának hivatása vár. Lajos másodszülött leánya már 1372 óta eskűvel volt a császár második fiának, Zsigmondnak eligérve. 1379 végén Nagyszombatban tényleg megtartatott az eljegyzés a tizenegy éves Zsigmond és a nyolcz éves Mária között, és nagyon valószinü, hogy ez alkalommal Lajos a jelenlevő magyar és lengyel urakat egyaránt megkérte a mátkapár trónöröklési jogának elismerésére. Zsigmond, a kire atyja már 1376-ban átruházta a brandenburgi választófejedelemséget, az eljegyzés után a magyar királyi udvarban maradt, hogy ott a nemzet nyelvét és szokásait elsajátítsa. Lajos 1382-ben Lengyelországba küldte őt, hogy a lázongó Szemovit mazóviai herczeget megfenyítse és a lengyel királyi várakat birtokba vegye. Az egykori gnezdi névtelen krónikás elbeszélése szerint Lajos 1382 julius 25-ikén Zólyomban a lengyel főrendekkel gyűlést tartott, a melyben Zsigmondot, mint leendő vejét, királyokul jelölte ki. A még gyermekifjú vőlegény küldetése Lengyelországba mindenesetre azt mutatja, hogy Lajos nem csupán a férj szerepét szánta neki leánya oldala mellett. De a koránfejlett Zsigmond, a kiben nagy észbeli tehetségek sok könnyelműséggel és magasfokú hiúsággal párosultak, Lajos hitvesében nem tudott rokonszenvet kelteni maga iránt s a királyné ellenzése megakadályozta a házasság megkötését, jóllehet a jegyespár elérte azt a kort, a mit az ép ez időtájt tartott esztergomi zsinat a házasság törvényes korául megállapított.
Ez a fontos kérdés megoldatlan volt, mikor Lajos király meghalt, s a tisztázatlan helyzet olyan bonyadalmakat rejtett magában, a melyek az Anjou-házból származó két jeles királyunk uralkodásának eredményeit pusztulással fenyegették s a jólét és dicsőség fényes korszaka után új megpróbáltatásokat hoztak a nemzetre.