Margit királyné, III. Henrik első felesége.
Racinet után.
III. RÉSZ.
AZ ABSOLUT KIRÁLYSÁG MEGALAPITÁSA FRANCZIAORSZÁGBAN ÉS A PARLAMENTARIS ALKOTMÁNY GYŐZELME ANGLIÁBAN.
XV. FEJEZET.
IV. Henrik és Richelieu kora.
A személyes kormány. – A korlátlan királyi hatalom megalapítása. – Gazdasági és pénzügyi viszonyok. – Hadi szervezkedés. Külső politika. – A politikai utópia. IV. Henrik halála – A reactio. – Richelieu kormánya.
Midőn egyszer IV. Henrik vigan ült tanácsosai és kapitányai körében és azt kérdezte, kit vegyen mintaképül a világtörténet nagy uralkodói és hadvezérei közül, a tanult Sully azonnal elsorolta őket a mesés Ninustól, Nagy Sándortól és Caesartól V. Károlyig, mindegyiknél jellemezve annak jeles tulajdonságait és sikereit ép úgy, mint hibáit és szerencsétlenségét. Végezetül pedig mint jó udvari ember azt ajánlotta, hogy a király ne válaszszon példaképnek senkit, hanem önmaga tehetségét és jóságát követve, múlja felül valamennyit.461
Csakugyan az első Bourbonnak egészen egyéni volt jelleme és állása egyaránt. Csak lassan fejlődik, hisz ifjú korában, midőn kétszer is változtatja vallását és egészen az élvezetnek látszik élni, senki sem vette őt komolyan. Hadvezéri tehetsége csak akkor tünik ki, midőn már a trónért harczol, igazi államférfiunak akkor mutatkozik csak, midőn uralkodik. Tehetségei, látköre helyzetével együtt nőnek, úgy, hogy birodalmával együtt emelkedik első polczra Európában.
Eleinte jobban illett katonának, mint királynak462 és ezt a katonás vonását mindvégig megtartotta. De megtartotta ezzel együtt kedélyének frisseségét, itéletének elevenségét és élességét, a közvetlenséget és nyájasságot az érintkezésben. Mindvégig meglátszott rajta, hogy nemcsak örökölte a trónt, hanem úgy szerezte meg tulajdon érdemével és minduntalan kész azt fegyverrel megvédeni és megerősíteni. Senki sem birta jobban lelkesíteni a katonákat, példával és szóval, mint ő, senki sem tudott nálánál jobban mindenkivel azon a nyelven szólani, mely szivéhez hatott. Erkölcse, családi élete nem volt jobb, mint elődjeié, maitresseinek nagy kincseket adományozott, gyermekeikről királyi módon gondoskodott, sőt egész komolyan gondolt arra, hogy Gabrielle d’Estréest, kit beauforti herczegnőnek nevezett ki, nőül vegye. De ez a hibája tán még kedvesebbé tette őt francziái előtt, csak szigorú református tanácsosai, Sully és Du Plessis Mornay nézték rossz szemmel a királyi kegynek és az ország pénzének ezt a tékozlását. A «vert galant» ebben a pontban úgy, mint más lovagias erényekben, mintaképe maradt nemzetének.
Mint egy párt feje emelkedett fel katonai tettei által és ez az eredete mindig érezhető volt magaviseletében. Mint vitéz és bajtárs megmaradt a könnyelmű, jókedvű, ledér gasconnak, de mint király igen komolyan fogta fel hivatását. Történeti jelentősége abban áll, hogy az ország mindkét nagy pártja őt fogadta el urának és hogy ez által valóban az egész országnak minden pártérzés fölé emelkedő királya válik belőle. Nála nincs győztes és legyőzött, csak többé-kevésbbé érdemes alattvaló.
Ily elvekből kiindulva, csakis ő adhatta meg kormányának irányát, csakis ő oldhatta meg a nagy pártok közt még mindig függő kérdéseket. Ministerei, kik közt Sully mellett Villeroy és Sillhery voltak a legkiválóbbak, nagy tekintélyű munkásai voltak, de a vezetést a király maga tartotta fenn magának. Iránya pedig külügyi tekintetben abban állott, hogy Francziaország katholikus létére is tartsa fenn a régi ellentétet Spanyolországgal és a Habsburg-házzal szemben, a belső politika terén pedig abban, hogy mindenki egyaránt élvezhesse az oly nehezen visszaállított békének áldását és mindenki tehetsége szerint járuljon az annyi sebből vérző országnak helyreállításához. A maga nagyságát országa hatalmában és virágzásában kereste és nem volt fejedelem, kiben e kettős érzelem jobban összeforrott volna, mint benne.
Kiváló egyéniségnek is szüksége van kedvező alkalomra és környezetre, hogy valóban hathasson. A kedvező alkalmat a belügyekben a félszázadon át tartó pusztító harczok befejezése nyújtotta, a külső ügyekben pedig a spanyol hatalomnak szemmel látható gyöngülése. Az egész ország szivesen meghajlott azon uralkodó előtt, ki a békét képviselte és nemzetét felemelte aléltságából. A környezet pedig az a franczia nép, melyet századok a királyai iránt való hűségben és ragaszkodásban neveltek és mely végre-valahára talál királyt, ki méltó e tisztjére. Semmi sem bizonyítja jobban a nagy történeti intézményeknek nemzedékekre kiható hatását, mint az a meglepő tény, hogy az olyan uralkodók, mint IX. Károly vagy III. Henrik voltak, semmiben sem rendíthették meg a franczia nemzet loyalitását és hogy az IV. Henrik trónrajutása után ép oly tiszta fényben tündökölt, mint ha nem előzte volna meg a kegyetlen pártharczoknak s a gyenge és vétkes kormányoknak egész sorozata.
IV. Henrik mint volt hugenotta, mint a renaissance embere, másrészt pedig mint a törvényes és a hagyományos királyság előharczosa és az egyháznak bűnbánólag visszatérő elsőszülött fia, bizonyos közvetítő állást foglalt el a századát mozgató nagy kérdésekben. Eljárása a nantesi edictum hozásánál mutatja, hogy meg birta találni a kellő közepet, Francziaországnak meghagyván katholikus jellegét, de egyuttal a protestánsoknak sorsát is biztosítva. A főszempont az, hogy minden más szervezet a királyi hatalom ellenőrzése alá helyeztessék. A reformátusoknak is alá kellett magokat vetnie ennek. Másrészt a katholikus párt, melynek még mindig a parlament volt főtámasza és mely a király tanácsában is erős állást foglalt el, a végletekig vitte oppositióját a hugenották ezen egyenjogusítása ellen. A párisi parlament nem akarta beczikkelyezni a rendeletet, a liga hivei új kitörésre készültek. Ekkor a király magához idézte a parlament legelőkelőbb tagjait. Háziruhában fogadta őket, mert bizalmasan akart szólani. Emlékeztette őket a polgárháboruk iszonyára, mondván, hogy ő pásztor-király akart lenni, ki nem ontja alattvalóinak vérét. Ha felkelést akarnak, be fogja venni Párist, úgy mint annyi más várost elfoglalt. Vallásos buzgóság nem menti az elégedetlenséget, e kérdésben biztosan számít a pápára. Igaz, hogy a birodalom nem állhat fenn a katholikus hit nélkül, de az ő királyi szentelt személye nélkül nem volna biztosságban sem az ország, sem a vallás. Legkevésbbé állhat ellene a parlament, mely neki köszöni székét. Erőszakkal nem lehet téríteni. De azért szünjék meg a különbség katholikus és hugenotta közt, legyen mindegyik jó franczia. Különben is az a terve, hogy az egyházat reformálja. Ha a visszaélések megszünnek, a reformátusok vissza fognak térni az egyház keblébe.463 E szavaknak nagy volt a hatása. A párisi parlament beczikkelyezte az edictumot, példáját nemsokára követte a többi. Még a pápa sem ragadtatta magát erős oppositióra.
Minden tekintetben fenntartá ezt a közbenjáró politikáját. Személyesen katholikus, örvend azon, ha régi hitsorsosai áttérnek, sőt néha erősen nógatja őket e lépés megtételére. Midőn Du Plessis Mornay 1600-ban az egész udvar szine előtt nyilvános vallásos vitatkozásba elegyedett Du Perron bibornokkal, a király az utóbbinak fogta pártját és nevetségessé tette a rideg, de tiszteletre méltó hugenotta vezért. Hanem a nantesi edictum tényleges meghatározásait nem engedte megsértetni senki által.464
A korlátlan királyi hatalom megalapítása.
A liga kudarcza bukása volt egyuttal a demokratikus eszmének, mely III. Henrik korában oly erőteljesen nyilatkozott. De a liga főuri vezetői megtartották hatalmukat, bár alávetették magokat a királynak. Az egész országnak még aristokratikus volt a szinezete, az egyes tartományok kormányzói, kik nem a király iránti hűségöknek köszönték állásukat, hanem inkább küzdelmöknek ellene, nem akartak magasabb törvényt ismerni, vagy csak a mennyiben saját érdekökkel összefért. A király erélyes és határozott politikája e körben nagy ellenzésre talált. Biron marsall, kit Henrik személyes kegye emelt magas polczra és tett Burgundia kormányzójává, annyira ragadtatta magát, hogy a király megbuktatására összejátszott Spanyolországgal és Savoyával. Mind protestáns, mind katholikus országnagyok segítségére számított. Francziaországot választó királysággá akarták tenni, melyben csak lazán tartoznak össze a kormányzóságok. A savoyai hadjárat alatt Biron utasította az ellenséget, hogyan lőhetik agyon a királyt.465 IV. Henrik tudtára jött az összeesküvésnek és gyorsan összevonta katonaságát a veszélyeztetett fontos helyek fedezésére. Biront egészen elszigetelte és úgy hivta udvarához. Még mindig a régi bizalmat és barátságot mutatta iránta; azon reményben, hogy Biront vallomásra és őszinteségre birja. A mint meggyőződött hajthatatlanságáról, elfogatta és mint felségárulót halálra itéltette. Mindenki rettegett a hatalmas férfiutól, kinek rokonságához tartozott az egész verekedő gascon nemesség. De a király épen ezen hatalmas és vitéz férfiút választá ki annak megmutatására, hogy sem születés, sem érdem, sem állás nem menti a lázadás bünét. Biront 1602 julius 31-én kivégezték. A többi nagyuri összeesküvőnek megbocsátottak. Csak a bouilloni herczeg, kit fejök gyanánt tekintettek a hugenották, nem hódolt meg előtte. A király lefoglaltatta francziaországi birtokait, a herczeg fővárában, Sedanban a belga határon vonta meg magát.466 Csak 1606-ban foglalták el ez erősséget. Kitünt, hogy a főnemesség nem képes eredményesen küzdeni a királyság ellen. Az uralkodó nyájas és barátságos magatartása enyhíté a legyőzöttekre nézve a vereség keserűségét, de azt teljesen nem feledteté el. Az ellenséges elemek megmaradtak, de kénytelen-kelletlen szolgálták a királyt, hogy vészt ne vonjanak magokra.
Az utolsó Valoisk alatt ismét bizonyos jelentőségre vergődtek a rendek. Most a király végezett el mindent, nem volt szüksége arra, hogy a néphez forduljon. Az egyes tartományok rendjei fenmaradtak és ők intézték a belső kormányt, különösen az adóügyet és hasonlóan a spanyol Cortesekhez, gyakorolták a kérelmezés jogát. De az első mindig a korona iránti hűség volt. Meg is mondotta egyszer a király a kiváltságaikra hivatkozó burgundiai rendeknek, hogy a kiváltságok csak zendülésre vezetnek; minden nép legszebb kiváltsága megszerezni fejedelme jóakaratát és kegyelmét.
Margit királyné, III. Henrik első felesége.
Racinet után.
Rendszerének, uralkodása elején, nagy gyöngéje volt, hogy nem volt törvényes örököse. Az egész, oly nagy nehézséggel felállított rend életéhez volt kötve, a királyt érő szerencsétlenség ismét polgárháborúba döntheti az országot, Valois Maolt gyermeke és szerencsétlen házasságuknak elválás által akart véget vetni, mihez azonban a pápa beleegyezése volt szükséges. Gabrielle d’Estréesvel készült házasságra lépni, midőn kedvese 1599 ápr. 10-én hirtelen meghalt. Könnyen vigasztalódott, Gabriellának a szellemes, de gonosz Henriette d’Entragues volt utódja, kinek szintén házasságot igért. De tanácsosai egyenlő rangú nő választására unszolták, a dynastia biztosítására. Hosszabb alkudozás után Medici Mária, a toscanai nagyherczeg unokahuga, anyai ágon a Habsburgok rokona, lett neje. Nagy szerepet játszott dús hozománya, 600,000 tallér készpénzben.467 A házasság 1600 végén ment végbe. Már a következő évben született a dauphin, azután több fiú és leány, úgy, hogy a törvényes dynastia teljesen biztosítottnak volt tekinthető. A házasság nem volt boldog. A buja, érzékies Medici Mária nem értette meg férje nagyságát és családi perpatvaraiért hű flórenczi emberei, különösen a Conciniak intimitásában keresett vigasztalást. A király nem volt hű nejéhez, házassága után is folytatta viszonyát Henriette-el és másokkal és még azt is elnézte, hogy kedvesei őt, ki már túl volt az ötven éven, megcsalják. De ezen érzékisége nem gyakorolta azon vészes befolyást az ország pénzügyeire és politikájára, mint I. Ferencz és II. Henrik szerelmeskedése.
Gazdasági és pénzügyi viszonyok.
A polgárháború egyaránt tönkretette az ország jólétét és az állam financiáit. A jobbágyok már 1573-ban fellázadtak a türhetetlen adók miatt. A hitel annyira alászállott, hogy a király 1575-ben már nem kapott pénzt kölcsön, nem is fizethet járadékok kamatját és nemsokára névleges értékök egy harmadán árulták Lyonban a királyi kötelezvényeket. 1580-ban már nem fizettek semmit a hitelezőknek, sőt a tisztviselőknek sem. Páris városának rentejait sem fizették és ennek az állami bukásnak nagy befolyása lehetett a liga térfoglalására.468 E mellett az olasz bankártársaságok, melyek kölcsön fejében zálogba kapták az állami jövedelmeket, szörnyen zsarolták a népet. Az állam adóssága pedig 1559-től 1580-ig 128 millió livre-el szaporodott.469
Medici Mária.
Ifj. Porbus Ferencz (1570–1622.) festménye után; az eredeti Madridban, a Museo del Prado-ban.
Ezek a bajok átöröklődtek IV. Henrikre is, ki azonban a legnyomasztóbb terhektől legalább részleges bukás által szabadult. A kamatot négy százalékra szállította le, de sok követelést és adóslevelet egyszerüen megsemmisített. 1596-ban 200 millió volt az adósság, 25 millió az évi bevétel és 15 millió a deficit. Csakhogy aztán jó gazdálkodás által egyre csökkentették a hiábavaló költséget, a jövedelmet pedig fokozták.
E jobb gazdálkodásban a főérdem kétségtelen Bethune Miksa rosnyi marquisé, kit királya később Sully herczegnek nevezett ki. Ifjú korától kezdve hű követője és kisérője volt királyának, szerencsésen megmenekült a Bertalan-éji öldöklésből, aztán karddal szolgálta vallását és királyát, a békéig. Reformatus létére a mellett nagyon alapos tanulmányokat folytatott és munkáján az Oeconomies royales-on (királyi gazdaság), mely még életében látott napvilágot, nagyon meglátszik classikus műveltsége. Királya előbb a tüzérség igazgatójának tette meg, azután 1597-ben, Gabrielle ajánlására, reá bizta a pénzügy igazgatását. Nagysága nem új elvek felállításában állott, hanem az egyszerűség és takarékosság józan keresztülvitelében, abban, hogy felügyeletet gyakorolt hivatalnokai fölött és ridegen vissza tudta utasítani a főurak követelését. Oly termékeny országnak, oly szorgalmas és találékony nemzetnek, minő a franczia, nem is volt szüksége másra, mint jó gazdára.
Hiába, neki is csak az államadósság részleges letagadásához kellett fordulnia. Fogyasztási adót akartak behozni, de ez ellen lázongás tört ki, az államadósság kamatait akarták leszállítani, de ez ellen Páris városa emelte fel szavát. Gyökeres reformról nem lehetett szó.470 Hogy pénzt szerezzen, más, magában véve káros eszközhöz fordult. A birói hivatalok már régebben megvásárolhatók voltak, most a birtokosaik által fizetett évi járulék fejében örökösök lettek. A parlamenti tanácsos 70,000 livret fizetett. Látjuk, hogy a franczia fiscus még a pápainál is jobban kizsákmányolta a hivatalnokokat, kik aztán feleik megkárosítása által segítettek magukon. A birói karból egészen elzárt kaszta vált, s minthogy állomásuk különben is biztosítva volt, az örökös birák nem igen foglalkoztak tudománynyal. A Paulette-nek, így nevezték ezen adót, indítványozója Paulet után, csak az az egy jó következése vala, hogy a törvénykezést függetlenebbé tette a király és a főurak befolyásától.471
Másik bevételi forrásul szolgált az adók bérlőinek szigorú ellenőrzése. Minthogy sok sikkasztásnak jöttek nyomára, a bűnösöknek nagy birságokat kellett fizetniök.
A place de france IV. Henrik terve szerint.
Egy Jean le Clercnél megjelent egykoru névtelen rézmetszet kisebbitett hasonmása.
A fő azonban, mint mindenütt, az igazságnak gyors és biztos szolgáltatása, mindennemű visszaélésnek szigorú megtorlása. Tulajdonképen ennek keresztülvitelében minden akadály ellenére, áll IV. Henriknek nagy érdeme. Az évi jövedelem 39 millióra emelkedett és ennek igen nagy része maradt meg feleslegül, úgy hogy Henrik halálakor 41 millió volt letéve a Bastilleban. A régi adósságból 100 millió volt törlesztve és az államjavakból 60 millió értékű szereztetett vissza. A mellett az adót nem tekintették sehol nyomasztónak. A fő mindig a földadó, a taille maradt ugyan, mely csak a nem nemest sujtotta. De ezt is könnyítette, hogy gondoskodtak egyenletes elosztásáról, és az, hogy a paraszt birtoka meg volt védve. Nagy szerencsétlenség idején számíthatott a kormány segítségére.
A Loire nagy áradásakor 1608-ban az állam 2 millió livre-el járul a nyomor enyhítéséhez.
Sully és királya a földművelésben és baromtenyésztésben látták az állam két tápláló emlőjét, az igazi Perut. Meg is oltalmazták a pórt minden módon. Azon kor feudális szokásaitól nagyon elüt az a rendelet, mely a vadászatot szántóföldön és szőlőben egész nyáron át eltiltotta. A király ki is mondta, hogy őt károsítja meg, a ki a parasztot bántja. Meg is maradt minden akkor élő iróban az a benyomás, hogy Francziaország aranykorát éli. «Úgy látszik nekem, mintha akkor termékenyebb lett volna a mező, zöldebb a rét, mintha a fákon több lett volna a gyümölcs. Nem lehetett kellemesebb, mint a madarak zajának, az ökrök bőgésének, a pásztorok dalának hallgatása.472 Valódi idyllt élt Francziaország a háború szenvedése és pusztulása után.»
Látjuk, milyen nagy az ellentét Spanyolország állapotával. De még nagyobb, ha a kormány gazdasági elveit tekintjük. IV. Henrik már 1595-ben kijelenti, hogy a gazdagodásnak és jólétnek legbiztosabb előidézője a szabad kereskedés. Minden akadály mellett is elrendelte a gabona szabad kivitelét.
Míg a földművelés felvirágozása körül Sullynek kétségbe nem vonható nagy érdeme, az ipar és kereskedés a királytól nyert lendítésnek köszöné emelkedését. A városokban nagy nyomor uralkodott a szegény nép közt, mely rikító ellentétben állott a nagy urak fényes életmódjával. Sully el akart volna tiltani minden fényüzést, s az éhenhaló városiakat a vidékre küldötte volna, hol könnyebben megélhetnek.473 Henrik ellenben nem rosszalta a gazdagok költekezését, hisz az szolgáltat alapot az iparnak. A kis ipar helyzetén az által segített, hogy megtörte a czéh nyügét és megkönnyítette a mesterség gyakorlását. Az üzlet és kereskedés fejlesztésére berendezte a kereskedelmi kamarákat.474
A Tuileriák és a Louvre IV. Henrik alatt.
Egykorú metszet hasonmása. Lacroix után.
A nagy fényüzésnek egyik eredménye volt a selyemárúk nagy behozatala, mely egy évben 6 millió francot tett ki. A király mindenütt szederfákat ültettetett és állami biztosok által taníttatá a hernyók tenyésztését. Sully ellene volt ennek, örült, hogy Francziaország természetes viszonyai nem engedik e veszélyes foglalkozás üzését, melynek a katonai szellem hanyatlása volna biztos következése.475 Mindamellett selyemszövő gyárak keletkeztek, és az akkor nagyon divatos arany- vagy ezüstfonálból készült ruhákat, melyeket addig Olaszországból hoztak, az országban kezdték gyártani. A kormány idegen munkások és vállalkozók által ültetteté át ezen iparágakat. Rouen főhelye lett a finom posztógyártásnak, Beauvais a cserépiparnak, St. Etienne délen a fegyvergyártásnak. Mint az ipar előmozdítója, igazán a nép királya volt IV. Henrik. Az az eszme foglalkoztatá, hogy királyi palotájában, a Louvreban szállásolja el a különböző iparágak legkiválóbb munkásait, nagyszerű muzeum által szolgáltatva nekik oktatási anyagot. A nép így valóban egy födél alatt lakott volna királyával.»476
Az ipar és kereskedés fejlődését a közlekedés javulása segitette elő. Sully volt 1599 óta a főútmester. Nemsokára itt húzódtak el a legjobb útak, szilfák szegélyezték őket, nagyrészt ki voltak kövezve. Új vizi közlekedési útat is nyitottak: a Párist Orléanssal összekötő csatornát.
Ipar dolgában Francziaország önálló kezdett lenni a külföldtől. Annak hatalmasabb kifejlesztéséhez azonban szükséges volt a biztos piaczok szerzése a termelt fölösleg részére. E téren királya politikai túlsúlyának nagy hasznát vette a franczia nemzet. Különösen a Kelet lépett belső forgalmi összeköttetésbe a franczia kikötőkkel, a török szultán a francziáknak, mint hatalmas szövetségese alattvalóinak, nagy előnyöket biztosított. Ezen forgalom Marseilleben központosult, mely Velenczével kezdett vetekedni, s melynek évi nyereségét 24 millió francra becsülték. Össze is folyt oda a pénz mindenfelől.
Gyarmatok alapítása is szivén feküdt a királynak, kit inkább Coligny hagyománya vezetett ez irányban, mint Sully tanácsa. Hollandi mintára keletindiai társaság alakult, mely azonban nem birt felvergődni. Annál nagyobb sikert mutatott fel a franczia colonisatió Észak-Amerikában. Quebec 1608-ban alapult. A franczia gyarmati politika rendkívül emberséges volt a benszülöttek iránt. A megtért indiánus egyenjogú polgárrá lett.
Minden téren élet és virágzás észlelhető. A katholikus Francziaországban az a szellem uralkodik, mint a protestáns Angliában és Hollandiában. A takarékosság és a segédeszközök fejlesztése által az államnak a királyságban központosult ereje bámulatos fokra emelkedik. Ez csakhamar érezhető a külső politikában is.
Hadi szervezkedés. Külső politika.
Mert az ország belső felvirágozására fordított minden gondja mellett első sorban birodalmának külső hatalma és azzal kapcsolatban álló európai állása foglalkoztatá IV. Henriket. Spanyolország helyébe Francziaországnak kelle lépnie. Ennek kieszközlésére a szárazföldi sereg szolgált. Csakhogy a király tekintettel volt a pénzügyekre és állandóan csak aránylag csekély sereget tartott zászlói alatt. Pénzt gyűjtött, nagy készleteket halmozott fel fegyvertáraiban és katonai raktáraiban, így az akkori zsoldos világban rövid idő alatt szükség esetén nagy sereget toborozhatott. Uralkodása végén 70,000 katonát állíthatott sorba, többet, mint bármely más keresztyén uralkodó.
Bár Francziaországé volt az első állandó sereg, mégis a XVI. század csatáit külföldi zsoldosok vívták, még a belső háborúkban is túlnyomó volt számuk a belföldi katonaságé fölött. De mégis sok katonaviselt ember volt az országban és sok kétségbeesésből lépett ezen pályára, azon időben, mikor csak rablás és kifosztatás közt lehetett választani. A gyalogságnak zöme francziákból állott, német zsoldosok többé nem igen szerepelnek, a svájcziak csak mint a király testőrei és dísznek. A hetvenezernyi seregnek csak tizedrésze volt idegen. A lovasságot illetőleg, a franczia nemesi lovasság vitéz ugyan, de megbizhatatlan, s épen a század fordulója óta nagyon kezdett hanyatlani e fegyvernemnek jelentősége. A tüzérséget Sully szervezte újra, szintúgy ő gondoskodott a műszaki felszerelésről is, most ebben is a francziáké lett az elsőség. Mindaddig a hadviselés ezen ágainak az olaszok voltak mesterei. Nemcsak a felszerelésre volt gondja Sullynek, hanem ellátásra és pontos zsoldfizetésre is. A spanyol csapatok egyre lázonganak éhség miatt, a franczia had IV. Henrik alatt erre nem mutat példát. Nemesen viselé a király gondját a rokkantaknak és tisztjei jobb kiképzésére katonai akadémiát alapított az udvarnál.477 A franczia várrendszernek, mely az országot minden szárazföldi megtámadás ellen biztosítani volt hivatva, szintén ő rakta le alapköveit.
IV. Henrik és Medici Mária esküvője.
Rubens festménye. Párizsban a Luxembourg-képtárban. A kép az eljegyzést ábrázolja, mely Flórenczben történt s melyen a vőlegényt Bellegarde főlovászmester képviselte. Trouvain metszetének kisebbitett hasonmása.
Hatalmas sereg élén, rendezett pénzügygyel, az ország anyagi és szellemi emelkedése által támogatva, IV. Henrik csakhamar döntő súlyt szerzett magának az európai politika vezetésében. Spanyolország helyét Francziaország készült elfoglalni, mint hegemón állam. Spanyolország belső hanyatlásán kívül előmozdítá ezen törekvésben Angliának visszavonulása az európai politikától Erzsébet halála után, és Németország vallásos ketté szakadása. Mindazonáltal veszélyes ellenség volt még a nagy világbirodalom és a mig belső kormánya és dynastiája teljesen megszilárdulva nincs, IV. Henrik nem gondolhatott erélyes megtámadására. Arra kellett szorítkoznia, hogy Spanyolország ellenségeit segítse és gyengébb szövetségeseit elnyomja.
Az utóbbiak közül először a savoyai herczeg érzé a franczia túlsúlyt. Ez III. Henrik korában a maga részére foglalá le a saluzzói őrgrófságot, mely tulajdonképen provencei hűbér volt. IV. Henrik visszakövetelé ezen csekély, de mint Olaszországba vivő állomás, nagyfontosságú területet. A herczeg vonakodására a király sereget vezetett ellene. Savoya a spanyol segítségbe, várainak erősségébe, földjének védett fekvésébe bizott. De Spanyolország megszállotta ugyan Piemontot, hanem a francziák ellen nem harczolt, és a Rosny által szervezett hatalmas tüzérség előtt egymásután porba dőltek a savoyai sasfészkek. A herczeg kénytelen volt békét kérni. Lyonban kötötték meg 1601. jan. 17-én. Ebben megtartotta Saluzzót, de a franczia királynak engedte át birtokait a Jura aljában, az Ain folyó mellett, különösen Bresse grófságát. Ez egyik legfontosabb lépés Savoya fejlődésében. Északkeleti birtokait elveszti és a lombardiai síkon veti meg alapjait újabb birodalmának. Francziaországban károsnak tartották e békét, mert a franczia hatalom általa teljesen kizáratott Olaszországból. A savoyai herczeg kisérletet tett még Genf elfoglalására és a savoyaiak már be is nyomultak a városba, de a gyülekező polgárok által kiverettek. Ezután a herczeg szövetségbe lépett IV. Henrikkel, ki Svájczczal is megújította a hagyományos barátságot.
Bár Francziaországnak nem volt már Olaszországban semmi birtoka, nem szünt meg ott nagy befolyást gyakorolni, azon szoros összeköttetésénél fogva, melyben Velenczével állott. Ez a köztársaság nehéz helyzetbe jutott a pápasággal szemben. Régi jogai értelmében a tizek tanácsa elitélt két papot. V. Pál pápa, VIII. Kelemen utódja, ebben ez egyházi méltóság sérelmét látta és a bibornokok megkérdezése nélkül a legszigorúbb rendeleteket adta ki. Velencze nem engedett, sőt a pápaellenes párt fejét választá meg dogejének, Paolo Sarpit pedig, a tudós történetirót, ki oly élesen itélt a pápaság felől, theologiai tanácsosának.478 Erre V. Pál 1606-ban interdictum alá helyezte a köztársaság területét. De a tanács ezt érvénytelennek nyilvánítá és akarata előtt meghajolt a világi papság. Az ellenszegülő szerzetesek kiüzettek, a jezsuiták örök időkre.
A pápa nem bánthatta Velenczét, de számított a spanyolokra. A franczia király, ki annyira kedvében járt a római curiának, csak nem fogja oltalmába fogadni a kiátkozottakat. Velencze erősen fegyverkezett, a protestáns hatalmakkal szövetséget kötött, a tanács már egészen el akart szakadni a katholicizmustól. IV. Henrik magára vállalta a közvetítést és kivitte, hogy a pápa lemondott jogosulatlan igényeiről és másrészt, hogy Velencze ismét jó viszonyba lépett a pápai székkel. Ezen meghiusult kisérlet után a pápaság többé nem alkalmazta az interdictumnak egykor oly súlyos és éles, de már eltompult fegyverét.
Mint Olaszországban, úgy a Németalföldön is támogatta Spanyolország elleneit. Neki köszönheték a rendek a reájuk nézve oly kedvező anversi békét. A spanyolok mindent mozgásba hoztak, hogy megnyerjék politikájuknak: utaltak a közös katholikus érdekre, családi összeköttetést akartak létesíteni a franczia trónörökös és királyuk egy leánya közt, de minden törekvésök meghiusult. IV. Henrik hű maradt feladatához. Katholikus fejedelem létére ő volt a protestáns politika leghatalmasabb előharczosa.
I. Ferencz és II. Henrik hagyományát újította így meg. Ezen hagyomány vitte a szövetség megújitására a német protestánsokkal. Az volt igyekvése, hogy a német protestánsokat egy szorosan összetartó unióba fűzze, melynek ereje azután az ő rendelkezésére állana. A régi franczia királyok másik frigyestársával, a törökkel is megújította a szerződéseket. A törökök egy ideig Perzsia ellen fordították erejöket. Ő vette rá a szultánt, hogy ismét Magyarországba vigye fegyvereit a német Habsburgok ellen.
Ily sokoldalú diplomatiai és politikai tevékenységnek meg is volt a gyümölcse. A XVII. század elején helyreállott a béke keleti Európában és nyugaton egyaránt. Az egymás megsemmisítésére törő nagy erők: egyrészt Spanyolország és a katholicizmus, másrészt a protestantizmus nem birtak döntő diadalt aratni, minden részletes győzelmük mellett sem. Az egyensúlyt köztök éppen Francziaország tartá fenn, mely katholikus létére nem engedhette a protestantizmus diadalát, sem Habsburg-ellenes politikájánál fogva annak teljes kudarczát.
Egy német fejedelemség örökösödése ismét harczra szólítá a két pártot. Jülich, Kleve és Berg Rajna-melléki tartományok herczegi családja kihalt. A protestáns brandenburgi választó és a neuburgi palotagróf voltak a legközelebbi rokonok. De a császár nem engedheté ezen fontos vidéknek, Németalföld határának, protestáns kézre jutását. Ennek ellenében Olden Barneveld segítséget igért a brandenburgi választónak és IV. Henrik ugyanazon politika követésére vállalt kötelezettséget. Minthogy Jülichben már császári sereg táborozott, tudta, hogy ez újabb háborúra visz a spanyolok és a császár ellen. De el volt reá készülve. Az aránylag csekély kérdés okul szolgál nagy és véres háborúra, mely IV. Henrik terve szerint az európai államrend teljes felforgatására vezet.
A spanyolok elleni politikát a királynak megsértett büszkesége is sugallta. Az ősz király szenvedélyes szerelemmel tölt el Montmorency herczeg fiatal tizenöt éves leánya iránt. Hogy gyakrabban lehessen társaságában, keresztülvitte, hogy atyja a leányt Condé herczeghez, régi bajtársa fiához adja nőül, kit igen gyengének tartottak, s ki egész állását és vagyonát a királynak köszöné. IV. Henrik hódolását egy ideig szivesen fogadá a fiatal nő, de férje csakhamar eltávolítá az udvartól, majd pedig elvitte Brüsselbe, mint mondá azért, hogy a király elől megvédhesse. Condénak ez a menekülése annál veszedelmesebb volt, mert a herczeg magát tartá IV. Henrik jogos örökösének, s így nagy zavarokat támaszthatott. A franczia udvar felszólítá a spanyolt a szökevény kiadására, de e követelés visszautasíttatott. Az egész dolog nagyon bántotta a királyt. Ha most háborút visel a spanyolok ellen, úgy fogják feltüntetni, mintha elrabolt imádottja visszaszerzésére indulna. Azért mondá, hogy adják csak vissza a herczegnét atyjának, ő többé nem foglalkozik vele, mert seregével Németországba megy.479
A politikai utópia. IV. Henrik halála.
Bárminő gyakorlati és gyakran aprólékos ügyekkel volt is elfoglalva a király, szellemének röpte őt a legmagasabb állami kérdésekhez vezette és felmerült előtte is, mint azóta annyi nagy elmében, az az eszme: miként lehetne a zaklatott emberiségnek biztosítani a békét és boldogságot mindenkorra.
A renaissance nagy álmodozója, Morus, egy távoli, mesés nemzet intézményeiben látta azt az eszközt, melynek használása által az összes népek a jólét, a szellemi műveltség és az erkölcs legmagasabb fokára emelhetők. Henrik és ministere, Sully, közelebb hozzák ezt az ideált, magában Európában keresik annak tényezőit. De a mennyit nyer az eszme valószinűségben, annyit veszt mélységéből és magasztosságából. Az egész emberi nem regenerálásának felséges álma helyébe tisztán a nemzetközi béke elérése lép, rideg, önző politikai számítás alapján. És mint azóta három századnak véres története bizonyítja, ez a megszorítás semmivel sem hozta közelebb a nagy tervet megvalósításához.
A czél a keresztyén Európának tizenöt nagy uralkodóját körülbelől egyenlővé tenni hatalomban és gazdagságban, oly határokkal látni el birodalmaikat, hogy a legnagyobb és legdicsvágyóbb se sóvárogjon arra, hogy másnak rovására növekedjék, a többinek pedig ne kelljen attól tartani, hogy elnyomják. A vitás ügyeket közös törvényszékek intézzék el, a görög amphiktioniák módjára. A kereskedés szabad lesz, a fejedelmek családjukkal szabadon, pompa s szertartás nélkül látogathassák egymást, úgy mint most a magánosok. Minden állam meghatározza, a három nagy felekezet közül melyiket vagy melyeket fogadja be: a többi ott ne követelhessen elismerést. Minden állam meghatározott számú katonaságot és flottát tart és bocsát az egész keresztyénség rendelkezésére, a hitetlenek elleni harczra. Ha ez szerencsésen be van fejezve, a hódításokat szavazattöbbséggel osztják el és inkább a köztársaságoknak adják át, mint a nagy monarchiáknak.
Így tehát a világbéke egy nagy világháborúval venné kezdetét. De hagyján, hanem míg odáig eljutnak is, sok vérnek kell folynia. Igaz, hogy a franczia király kijelenté, hogy nem akar hódítani, de ugyan ki fogja kényszeríteni az osztrák házat arra, hogy lemondjon a császári koronáról, mely ezentúl nem szállhat kétszer egymásután ugyanazon család tagjaira, lemondjon a magyar és cseh trónokról, melyeket majd Európa hatalmasságai töltenek be szabad választás után? Vajon Spanyolország jó szántából lemond-e Belgiumról, Milanóról, Nápolyról, a Habsburgok német ága pedig Tirolról? Vajon a pápa és a jezsuiták lemondanak-e a katholikus vallás erőszakos terjesztéséről?
Mert az igazi, bár nyiltan be nem vallott czél a Habsburgok túlsúlyának s különösen Spanyolország még mindig fenyegető hegemoniájának végleges megtörése. Ha pedig ez megtörtént, világos, hogy az egyes nemzetek közt a franczia válik mindenkép túlnyomóvá száma, műveltsége és egysége által.
A Cristoffel van Sichem által IV. Henrik meggyilkoltatása és Ravaillac kivégzése alkalmából készített metszet hasonmása.
Nem is más a nagy terv, mint egy kisérlet az európai egyensúly megteremtésére, franczia vezetés alatt. A másik komoly oldala, melynek megvalósításán még késő századok is fáradnak, az, hogy az államokat lehetőleg nemzetek és természetes határok szerint kerekítsék ki. A természetes határoknak és a nemzetiségnek, mint államalkotó tényezőnek első sorban így lép fel eszméje, kiválóan szemben a spanyol-osztrák császárság általános eszméjével.480
Addig is, míg a legkeresztyénebb király megindítja a hadat Európa élén, legmegbizhatóbb szövetségese, a szultán ellen, közelebb eső vállalatokra készült fordítani hatalmas seregét: a jülich-klevei örökösödésnek Habsburgellenes irányban való elintézésére. De e terv ellen nagy oppositio támadt az udvarnál, úgy, mint egy emberöltővel előbb Coligny tervei ellen. Maga a királyné is a spanyol szövetséget óhajtotta, melyet gyermekeinek házassága által akart volna megerősíteni. A nemzeti érdekkel szemben újra mint hatalmas tényező jelentkezik a dynastikus és felekezeti érdek. A jezsuiták voltak legnagyobb ellenzői a spanyolok elleni hadjáratnak. De IV. Henriket mindez nem térítheté el szándékától. Megkoronáztatá nejét, hogy biztosítsa a nyugalmat távolléte alatt és reábizta a kormányzást. Már el volt határozva, hogy 1610 május 19-én utazik a sereghez. Öt nappal előbb Párisban, a mint mindenfelé köszönve kocsiján lassan áthajtatott a városon, két tőrszurással megölte őt Ravaillac Ferencz. Mint Caesart, nagy tettek után s még nagyobbak küszöbén érte őt az orgyilkos tőre (május 14.).
Ravaillacot fanatizmusa, a liga öröksége, birta a gyalázatos tettre. Okáúl azt mondá, hogy a király nem akarja megtéríteni a hugenottákat és hogy háborút készül viselni a pápa, azaz az Isten ellen. Ebben megmaradt, de a legborzasztóbb kinzás alatt sem vallott senki ellen. Mindazáltal igen valószinű, hogy sokan és a legelőkelőbbek közül tudtak a király ellen elkövetendő merényletről, mely összeesküvésnek talán Ravaillac volt az eszköze. Még a királynéra és Epernon herczegre is gyanakodtak, de mivel épen ezek és pártjuk jutottak uralomra, könnyű volt megsemmisíteniök bünük minden nyomát.
A tett, úgy mint a sz. Bertalan-éj, minden esetre Spanyolországnak vált javára. Midőn Madridban az államtanácsban hírét vették, a toledoi érsek így kiáltott fel: ha Isten velünk, ki ellenünk!
Ismét női kormány alá jutott Francziaország. Medici Mária, ki akkor kilenczéves fia, XIII. Lajos nevében regenskedett, semmivel sem volt erkölcsösebb Medici Katalinnál, csakhogy sokkal gyöngébb és erélytelenebb volt nálánál. Hiúsága és környezete a spanyol szövetség felé vonzották. IV. Henrik politikájának vége szakadt, Sullynek vissza kellett vonulnia. A hatalmat a királyné olasz kegyencze, Concini gyakorolta. Ez és társai csakhamar kifosztották a kincstárt és annyira meggyülöltették a királynét és magukat, hogy sokan őket vádolták a nagy király meggyilkolásával.481 Hogy magokat fentarthassák, kénytelenek voltak a királyi herczegeknek és a hatalmas kormányzóknak nagy évdíjakat (pensiokat) fizetni. De ezek nem elégedtek meg a pénzzel, politikai befolyást is akartak, és az természetesen kezökbe jutott, mihelyt a központi hatalom meggyöngült. Francziaország ismét azon veszély előtt állott, hogy feudális urak kormánya alá jut, kik önzésből és pártoskodásból megsemmisítik IV. Henrik művét és prédájuknak nézik az országot. Közülök különösen a Belgiumból viszszatért Condé herczeg, «a királyi ház első herczege»482 lépett fel nagy igényekkel. A többi aristokrata kész volt osztozni a bankárokkal; ő mindent magának akart. Még fegyvert is fogott társaival a kormány ellen, de követője igen kevés akadt. Hiába, a királyi kormány erős gyökeret vert mindenütt, sem a városok, sem a nép sem a hugenották nem csatlakoztak a pártosokhoz.483 A királyné mégis sokban engedett, de hogy Concinit, kit marsallnak nevezett ki d’Ancre czímmel, megvédhesse, nagykorúnak nyilvánította a királyt. Egyuttal, hogy a kincstárt ismét megtölthesse és a nemzetben támaszt találjon egyesek nagyravágyása ellen, összehivta az általános rendi gyűlést. Ezeket IV. Henrik nem igen szerette, mert mint mondá, többet törődnek azzal, hogy megbizóikon könnyítsenek, mint az uralomnak erősítésével.484 De a gyönge kormány nem lehetett el az összes rendek támogatása nélkül.
Ez a gyűlés, – az utolsó a nagy forradalom előtt – erélyesen lépett fel a pénzügyi bajok orvoslása érdekében. A kiváltságos rendek, az egyház és a nemesség a hivatalok megvásárlása ellen szólaltak fel, a harmadik rend ellenben az uraknak adott évdíjak és pensiók ellen. Egészen az elsőknél van a túlsúly és hatalom. Midőn a polgárság szószólója egy családhoz hasonlítá a három rendet, melynek három testvére közt a polgárság a legifjabb, de hozzátette, hogy gyakran tették tönkre a családot az idősebb testvérek, úgy, hogy azt a legfiatalabbnak kellett helyreállítani, a két első rend ezt igen nagy sértésnek tekintette. Akár az egyházi, akár a pénzügyi, akár az igazságügyi kérdésekről volt szó, igen nagy volt az eltérés a polgárság és a többi rend közt, úgy, hogy semmi eredmény sem volt elérhető. A gyülést a király feloszlatta, a nélkül, hogy bármiben is orvosolták volna a sérelmeket.
Condé, bízva a parlamentben, a hugenottákban, kiket a kormánynak spanyol érzelmei nyugtalanítottak, és a többi elégedetlenben, már 1615 nyarán nyiltan fegyvert fogott, hogy a királyt ministerei kezéből kiszabadítsa. Mindkét fél a parlamenthez fordult, melynek tekintélye ez által nagyon emelkedett. Annyira meggyöngült a királyi tekintély az országnagyokkal szemben, hogy a kormány Loudunben (Poitiers közelében) 1616 elején kötött szerződésben mindenben engedett Condénak és társainak, nagy hivatalokkal és jövedelmekkel ruházta fel őket. Összesen 36 millióra tehető az az összeg, melyet ily módon kizsaroltak az államtól.485 Condé a királyné minden ellenzése mellett elnöke lett a királyi tanácsnak, s mind élénkebb lett a versengés közte és d’Ancre közt. Az olasz meg akarván előzni a támadást, és bizva az anyakirályné oltalmában, elfogatta Condét. Egyáltalában a kormány oly erélyesen lépett fel, hogy meglátszott rajta Richelieu keze, ki akkor már tagja volt a királyi tanácsnak. Erre fegyvert fogtak a többi herczegek, hogy a királyt kiszabadítsák a gyülölt idegenek befolyása alól. Maga a fiatal király ekkor lép fel először határozottan. Egy kedves játszótársa, de Luynes, ellensége volt d’Ancrenak; és elhiteté a királylyal, hogy az olasz őt meg akarta mérgeztetni. XIII. Lajos jóváhagyásával történt, hogy testőrsége 1617 április 24-én agyonlőtte a marsallt. A kalandornak bukása nagy örömöt keltett a népben, mintegy megboszulva látták IV. Henriket. Törvényszék elé állították mint varázslónőt a meggyilkoltnak nejét, Galigai Eleonorát, Medici Mária legbizalmasabb barátnőjét. Azon kérdésre, milyen boszorkányság által uralkodott a királyné fölött, azt válaszolta: azon hatalom által, melyet az erős lélek gyakorol a gyenge fölött.486 A palotarevolutió által a királyné is egészen elvesztette tekintélyét, eltávozott az udvartól, a király kijelenté, hogy ezentul maga fog uralkodni.
A királynő kegyencze helyébe a királyi gyermek játszótársának kormánya lépett. De Luynes valódi uralom alatt tartotta Lajost, bár minden tekintetben igen közönséges ember volt. A királyné nem soká maradt visszavonulásában és egy nagy párt élén újra birtokába akart jutni a hatalomnak. A király Condé segítségét vette igénybe ellenében. Végre a luçoni püspök, Jean Armand de Richelieu, közvetített a király és anyja közt s jutalmul nyerte a bibornoki kalapot (1620).
Mindezek egyrészt mutatják a középkori társadalom visszahatását a modern állam ellenében, másrészt körükbe vonják a kor másik nagy kérdését, a vallás ügyét.
A nantesi edictum után sokan azt várták, hogy a vezérét vesztett hugenottaság felbomlik, beolvad az őt körülözönlő katholikus tengerbe. Sokan követték a király példáját, de a többség szilárd maradt és Sullyre nem hatottak sem urának igéretei, sem V. Pál pápa csábító hizelgései.487 A református egyház felvette azt a gyanakodó, zárkózott jellegét, mely mindig sajátja volt azon országokban és korszakokban, melyekben védelemre szorult.
Velök szemben itt is megkezdték működésüket a jezsuiták és pedig IV. Henriknek pártfogása alatt. Az 1594-iki merénylet után az összes parlamentek, a toulouseinak kivételével száműzték őket, mint a királygyilkos tanok hirdetőit. IV. Henrik 1603-ban visszahívta őket azon reményben, hogy ép úgy hasznukat birja venni, mint a spanyol király. Gyóntatóját. Cotton atyát, közülök választá és úgy rendelkezett, hogy halála után szivét az ő collegiumukban, La Flecheben helyezzék el.488 A nép vallásos vezetése ez időben már inkább a kapuczinusok popularis rendjére hárult, melynek hires tagja, József atya, szent élete, tevékenysége és politikai belátása által az államügyek vezetésére is nagy befolyást gyakorolt. József atyának egyik kedvencz terve volt a Kereszt lovagjai nemzetközi rendjének alapítása, mely rendnek az egyház védelme és terjesztése lett volna legfőbb hivatása.489
A nantesi edictum megfelelt az ország érdekének, a politikusok gondolkodásának, de nem elégítette ki a két felekezetet. A katholikusokat politikai szempontból bántotta, hogy a reformátusoknak váraik, seregök, külön igazgatásuk legyen; a katholikus köznép gyakran csak nagy bajjal volt visszatartható az öldöklések megújításától. A protestánsokat bántotta, hogy ősi fészkökbe, Béarnba is be kellett bocsátani a katholikusokat.
József atya.
Egykorú festmény kisebbitett mása. Fagniez után.
Midőn Medici Mária kormányra jutott, teljesen megerősíté a nantesi edictumot. Hanem természetes, hogy az általános reactió a hugenották ellen is érezteté hatását. A nép maga üldözte őket, a hol csak lehetett. A mellett a hugenotta vezérek is bebonyolódtak az udvar pártviszályaiba és ellenségeik egyuttal vallásuknak is lettek üldözői. A hugenotta papok ép oly fanatikusok voltak, mint a jezsuiták és minden módon ellenezték a katholikus istentiszteletet Béarn tartományában, hol a protestánsok uralkodtak. A hugenották közt akkor Rohan Henrik jutott legnagyobb tekintélyre és befolyásra. A király maga vezetett hadat oda, a katholikus hit megvédésére. Ennek ellenében a hugenották 1621-ben fegyvert fogtak jogaik védelmére. A háború szerencsétlenül folyt reájuk nézve, több erősséget elfoglalt a király és ezeket a montpellieri békében meg is tartotta. Különben megerősíté a nantesi edictumot és teljes amnestiát adott. Ezen időbe esik de Luynes halála, ki elérte a legmagasabb méltóságot, a connetableét. Minthogy a király nem foglalkozott az ország ügyeivel, ismét anyja kormányzott. Ez pedig nemsokára keresztülvitte régi kegyenczének, Richelieunek első ministerré való kinevezését. Kinevezése után, mely 1624 ápr. 29-én történt, azonnal köszönő levelet intéz József atyához, «ki Isten legfőbb eszköze minden méltóságom elérésében» s kéri, jőjjön és támogassa őt tanácsával.490
Richelieu egy előkelő szegény családnak volt sarja (szül. 1583 szept. 4. Párisban), ki az egyházi pályán addig csak a szegény luçoni püspökséget érte el, hanem az udvarban, mint az özvegy királyné bizalmas embere több izben gyakorolt nagy befolyást. Addig inkább a szónak és tollnak volt embere, mint a tetté. Alig tűnt ki a többi főpap fölött és mint azok, addig a spanyol párthoz szított. Midőn a ministériumba lépett, negyven éves volt, férfi erejének tetőpontján. Nem sokára kitűnt, hogy mind a külső, mind a belső politika terén hatalmas szellemének bélyegét fogja sütni nemcsak Francziaországnak, hanem egész Európának történetére.
«Midőn Felséged egy időben meghivott tanácsába és nagy részt reám bízta az ügyek vezetését,» – így írt később XIII. Lajosnak – «igazában mondhatom, hogy a hugenották megosztották Felségeddel az államot, hogy a főurak úgy viselték magokat, mintha nem volnának alattvalók, s a tartományok kormányzói, mint az uralkodók. Mondhatom, hogy mindenki merészségéhez mérte érdemeit és a Felségedtől nyert jótéteményeket saját csapongó képzeletéhez viszonyította. Mondhatom továbbá, hogy senki sem törődött külföldi szövetségesekkel, hogy a magánérdekeket elébe tették a nyilvánosoknak, egy szóval Felséged tekintélye annyira különbözött attól, minek lennie kellett volna, hogy alig lehetett reá ismerni.»491
Annyi nehézség ellenére az új minister megigéri, hogy nemsokára új alakot fog ölteni a királyság.
Látjuk, hogy bibornok létére nem egyházi szempontból indul ki, hanem tisztán államiból. A királyi hatalom korlátlanná tétele volt azon czél, melynek minden erejét szentelte. Erre nézve az első lépés a hugenották leküzdése volt, kik valóban államot képeztek az államban. Nem volt ez vallásos küzdelem, hanem tisztán politikai. Ha a király úr akart lenni birodalmában, nem tűrhetett országában tőle független várakat és sereget, különösen, ha a református pártnak oly dicsvágyó és gőgös főurak állottak élén, mint Soubise és Rohan. Az általános európai ügyekben mindjárt kormányra jutásakor elfoglalta a IV. Henrik halála óta elárvult helyet, mint a Habsburg-ellenes párt főprotectora. A Veltlinből hatalmas kézzel űzte ki a spanyolokat, a hollandusokat és Dániát pénzzel segítette. És ugyanazon időben hollandus és angol segélylyel legyőzte a hugenotta flottát. A háborúhoz szükséges pénzt a franczia papság adta, mely örvendett a belső vallásháborúk megujulásának.492
Nem volt szándéka teljesen tönkretenni a hugenotta pártot. Mihelyt békét kértek, annak megkötésére birta a királyt. A béke biztosította a reformátusok vallási szabadságát, hanem királyi biztos befogadására kényszeríté őket, főhelyökbe, La Rochellebe. Igen nehéz volt a bibornok helyzete, kire ruhája miatt gyanakodtak a hugenották, viselete miatt pedig a pápa és a spanyol párt. Oly nagy volt még akkor ennek befolyása, hogy akarata ellenére kényszeríté Richelieut a békére a spanyolokkal. Különben is fontosabbnak tartja a belügyet a külsőnél, úgy mint egy belső baj veszedelmesebb a sebnél. Mig a hugenották hatalommal birnak, a király soha sem lesz igazán ura országának és nem bocsátkozhatik semmi dicső vállalatba kifelé.493
Páris látképe a XVI. században.
Kisebbitett hasonmás Braun „Städtebuch”-jából, mely 1572-ben jelent meg.
Mihelyt kitűnt, hogy a bibornok a királyi hatalmat, azaz a magáét akarja korlátlanná tenni az országban, mind nagyobb lett politikája ellen az oppositió. Medici Mária ellene fordult, ép úgy az ifju királyné, Anna, a spanyol király huga. Eszközül a király öcscsét, Gaston orleansi herczeget használták, ki jogának tartotta születésénél fogva döntő befolyást gyakorolni a közügyekre, bár oly tehetetlen volt, mint maga a király. Richelieu megtudta a cselszövényt és engedelmet nyert a királytól, szigoruan járhatni el. A király testvérét nem bánthatá, hanem a vendomei herczeget, IV. Henrik törvénytelen fiát és d’Ornanot elfogatá (1626 jun.), Chalaist pedig, egy főfő udvari embert, lefejezteté. Mind nagyobb tekintélynek örvendett a királynál. Mert XIII. Lajos, bármily gyenge volt is különben, élt-halt királyi tekintélyeért. Láthatta, hogy azt senki sem képes annyira érvényesíteni, mint Richelieu. Azonkívül a bibornok az állam háztartásának rendezése által pénzzel is elláthatá urát. Utoljára is méltóbbnak tartá ily férfiutól függeni, mint Concinihez vagy de Luyneshez hasonló kegyenczektől.
Az ország irányában is gondoskodott Richelieu állása biztosításáról. Már 1625-ben összehívta tanácsára a király az ország több előkelőségét (notablest), kik mind helyeselték a bibornok politikáját.494 Hanem a nagy háborút a spanyolok ellen el kellett halasztani. Az angol királylyal, ki XIII. Lajos hugát vette nőül, viszályok törtek ki és Buckingham angol minister arra használta fel e zavarokat, hogy mint a hugenották előharczosa lépjen föl és nyerjen otthon népszerűséget. A mint a háborút megindította, a hugenotta vezérek hozzá csatlakoztak. A hugenották, bár akkor senki sem sértette szabadságukat, a külső ellenséghez csatlakoztak a franczia király ellen. Richelieunek tehát az ország belsejében kellett megszilárdítani tekintélyét a protestánsok ellen, mielőtt erélyesen foghatott volna a spanyol birodalom megdöntéséhez. Most a protestánsok idézték elő a vallásos háborút, nem ő.495
Eddig csak államférfiu volt, most kitűnt, minő energiát képes kifejteni a háborúban. Buckingham Ré szigetét támadta meg, mely uralkodik La Rochelle fölött. Richelieu, kit a király az évben bizott meg a tengerészet igazgatásával, saját költségén védte meg a szigetet. La Rochelle maga, bár tartania kellett a király támadásától, nem akarja befogadni az angolokat és csak oly feltételek alatt lép velök szövetségre, melyek megvédik a város szabadságát. Mind erősebb franczia sereg veszi körül a várost és az új franczia hajóhad szembe mert már szállani az angollal. Buckingham kénytelen volt visszavonulni és magára hagyni a várost. La Rochelle városa ugyanazon fontossággal bír a franczia történet továbbfejlődésére nézve, mint Stralsund, melynek ostroma Wallenstein által ugyanazon időbe esik, a német történetre nézve. Mindkét helyütt a király viszi a harczot a külső ellenségekkel egyetértő protestánsok ellen. Mindenütt az uralkodónak korlátlanná válása a főczél. Csakhogy Francziaországban politikai eszközökkel akarja ezt elérni a bíbornok, Németországban ellenben a politikai diadal csak bevezetése volt a vallásos üldözésnek. Mindkét helyen egész erejét fejté ki a támadó fél; tudta, mi forog koczkán. A fő különbség abban állott, hogy Richelieu kivívta a tengeren is a túlsúlyt és izolálni birta a várost, Wallenstein pedig erre nem volt képes. Francziaország legyőzé az idegen segítségre támaszkodó protestantizmust; a német császár kudarczot vallott. Mint egy nagy történetiró mondja, e két város sorsa döntött országuk későbbi alkotmánya fölött.496
Az ostromot nemcsak nagy hadsereggel vitték, hanem minden mérnöki segédeszköznek teljes felhasználásával, szoros bástyákkal vették körül a hatalmas várat. Ez sem használt La Rochelle ellen, oly erősek voltak a falak, oly bátrak a szivek. Guiton János volt ott a polgármester, Richelieu méltó ellenfele, ki elszántságát közölni tudta a többi védővel is. Kijelenté, hogy maga megöli azt, ki először szól megadásról. Nem volt más mód, mint a kiéheztetés. Minthogy pedig a városnak és a szövetséges angoloknak hajói uralkodtak a tengeren, a város kikötőjét el kellett zárni a tengertől. Azt kellett tenni, a mit Nagy Sándor tett Tyrusnál, Scipio Carthagónál: óriási gátat építeni a tengerbe és azt megvédeni az angolok és az ostromlottak ellen. Az angol hajóhad többször jelent meg a láthatáron, de nem segíthetett. A városban már megettek minden ehetőt, barbár módon kiűztek belőle mindenkit, ki nem foghatott fegyvert.497 De megadásra nem lehetett gondolni, bár Richelieu kész volt a legelőnyösebb feltételek engedésére. Akkor merült fel a mantuai kérdés, Spanyolország ellen kivánta volna fordítani erejét. «Már nem volt a város falain fű, sem azokon belől bőr, sem szíj, sem czipő, sem öv, mind megfőzték és megették.»498 Már a lakosságnak több mint fele elveszett éhen, vagy a harczban. Ekkor kértek kegyelmet. Richelieu ezt megadta és szabad isteni tiszteletet engedett a városnak.
La Rochelle ostroma 1628-ban.
Kisebbitett hasonmás Joh. Valdor munkájából: Ludovici justi XIII. triumphalia monumenta. Páris 1649.
A király kenyeret küldött az éhen haló népességnek, a bibornok pedig 1625 november 1-én misét mondott a meghódított városban. A hosszú ostrom már az ő energiáját is kimerítette és midőn a nagy külföldi bonyodalmak közbejöttek és az anyakirályné is újra áskálódott ellene, 1628 szept. elején kész lett volna abba hagyni az ostromot, ha József atya egész határozottságával nem tartja benne a lelket.499 A város bevétele így nemcsak a királyi politikának volt győzelme, nagy része volt abban a katholikus buzgóságnak is.
De azért a további czélokat egyedül a bibornok tűzte ki. Miután elfoglalta La Rochellet, legyőzte a hugenottákat, mint politikai pártot, többi váraikat is lerontatta, hogy képtelenné tegye őket az önálló hadakozásra, de mint felekezetet nem támadta meg őket, hanem teljesen megerősítette vallásos szabadságaikat. A térítés azért folyt köztük és tényleg sok főemberük áttért, sőt papjaik közül is számosan, de ez nem kényszerítésnek volt eredménye, hanem a győztes ügy természetes vonzóerejének és a legyőzött párt hanyatlásának. József atya már akkor arról álmodozott, hogy csak egy vallás lesz az országban, de Richelieu inkább kiengesztelni óhajtotta a legyőzött honfiakat.
Nemcsak amnestiát engedett nekik, hanem biztosította hivatalképességöket. Ez nem volt puszta szó. Rohan, a felkelő vezér nemsokára a király seregét vezette a spanyolok ellen. Sully marsall lett,500 Lesdiguiéres connétable.501 E kor harczaiban nagy szerepet játszottak a hugenották közül Turenne és La Force tábornokok. Tönkre tette a nantesi edictumot, a mennyiben az ketté szakította az országot, de megvalósította, a mennyiben egyaránt képesíté a haza szolgálatára a különböző vallásu francziákat.
Richelieu államférfiui munkásságának abban áll legfőbb nehézsége és érdeke, hogy egyszerre kellett átalakítania az állam viszonyait a külső politikában és a belső alkotmány terén. Főczélja volt, korlátlanná tenni a királyi hatalmat, melynek ő volt képviselője az országban és első helyre emelni Francziaországot Európa államai közt. Mindkét téren IV. Henrik nyomában jár. Csakhogy czélja elérésében oly óriási munkásságot, tehetséget és belátást kellett kifejtenie, hogy őt az újkori államférfiak egyik legkitünőbbikének kell tekinteni. Az újkori államok szervezése oly módon és azon eszközök által ment végbe, melyeket ő jelölt ki és mindenütt ugyanazon akadályokkal kellett megküzdeni, melyek az ő diadalát késleltették, de csak azért, hogy ellenállásuk azt annál dicsőbbé tegye.
Első feladata, hogy a hugenottákat alávesse az állami hatalomnak, be volt fejezve mindazon akadályok ellenére, melyeket eléje gördített a spanyol és angol politika és az udvari cselszövény. Már 1629-ben megkezdte a hadjáratot Olaszországban a spanyolok ellen. Egyúttal pedig küzdenie kellett mindazon elemek ellen, melyek nem akartak meghajolni az államnak a miniszterben megtestesülő hatalma előtt.
Richelieu politikája röviden a következőkben foglalható össze: Az állam minden erejével, vagyonával és lakosával uráé a királyé. Csakhogy a király nem kénye-kedve szerint rendelkezik a nemzettel, hanem felvirágozására és a külföld előtt tekintélyessé tételére. Mint mondá: a közérdek egyedüli czélja a fejedelemnek és tanácsosainak. Ennélfogva nem fecsérelheti el az ország kincseit léha játékban és nem engedheti, hogy oly vállalatokban ontsák véröket az ország fiai, melyek nem emelik királyuk erejét és tekintélyét. A királynak és ministerének kötelessége az erre való felügyelés. Csakis a király nyerte az Istentől az uralmat, másnak, bármily közel álljon a felséges személyhez, nincs ahhoz semmi joga.
Egy szóval az állam fogalma különválik a király személyétől. Nincs része többé az államban a király családjának, sem anyjának, sem testvérének. Nincs a papságnak, mint külön testületnek, nincs a nemességnek, vagy az egyes nemeseknek. Mindenütt ép úgy elválasztatik a személy a méltóságtól, mint magánál a királynál. A király, vagyis maga Richelieu, egész elvontan igazgatja az országot, minden emberi érdek és szenvedély nélkül. Így, mint az állam eszméjének abstractiója, melyért él-hal, valódi antik egyszerűségben tűnik fel a nagy bibornok jelleme. Elősegíti ezen szerepét az, hogy pap, családtalan, az emberi szenvedélyek által nem érintett. Ne feledjük, hogy papi állam valósította meg először ezt az új fogalmat, melyben a fejedelem nemcsak ura országának, hanem egyúttal annak első hivatalnoka. V. Sixtusra emlékeztet a franczia minister, csakhogy sokkal nagyobb viszonyok közt áll, sokkal nagyobb tehetségekkel. A pápai politika egy nagy egyházi czélnak rendelte alá világi államát és tönkre tette azt. Richelieunél, úgy mint Macchiavelli tanította, önczél lett az állam.
Richelieu.
Robert Nanteuil (1630–1678) 1657-ben készült rézmetszetének hasonmása. Az eredeti festményt Philippe de Champaigne (1602–1674) festette.
Ezen elvnek következetes keresztülvitele természetes ellenségeivé tette Richelieunek mind a kiváltságosokat, előbb a hugenottákat, azután a papokat és nemeseket. Már 1626-ban, mint láttuk, meg akarta őt buktatni a király öcscse. Gaston áskálódásai tovább is tartottak, úgy, hogy a bibornok 1628 elején visszalépéssel fenyegetődzött és csak La Rochelle bevétele erősítette ismét állását. «Mindennapi élete halálos küzdelem volt a nagyok, a királyi család, a főtestületek ellen. Hogy mindent az engedelmesség és rend egyforma szinvonalára szállítson le, felül emelte a királyságot a családi kötelékeken és a hagyományokon. Elszigetelte, mint egy eszmét, a közjónak és nemzeti érdeknek élő eszméjét.»502
Kormánya czéljait először az 1625-ben összehívott notableok előtt fejtette ki. Mindent a királyság korlátlan hatalmából kiindulva végzett, tehát parlament és rendi gyűlés nélkül, hanem támaszt keresve azokban, kik leginkább képviselték a közvéleményt. Teljes megegyezéssel vetették meg Francziaország jövőjének alapjait. Kimondták, hogy az adókat oly módon kell felosztani, hogy ne nyomják el a munkás osztályokat. Kimondták, hogy az állam jóléte az ipartól és kereskedéstől függ és hogy ennélfogva tiszteltebbé kell tenni és nagyobb figyelemre méltatni azok munkásait. Az állam hatalmának alapja az állandó sereg, melyben mindenki elérhet minden fokot és mely a katonai szellemet szétterjeszti a nemzet minden rétegében.
A pénzügyek egyensúlyának czéljából gondoskodni kell, hogy a kiadások ne haladják túl a bevételeket. A kiadások is inkább hasznot hajtók legyenek, mint terméketlenek. Ily hasznos kiadás a tengeri hatalom gyarapítása, a külső kereskedés előmozdítása céljából, ilyen a nagy csatornák kiépítése a belső forgalom előmozdítására. Az állam hatalmas kereskedő társaságok támogatása által is elősegíti a közlekedést és anyagi emelkedést.
Fontos a munkásosztályok megvédése a katonaság és nemesség fegyelmetlensége ellen. Ezt a szigorú rendőrség által éri el az állam, mely katonáinál a zsold pontos fizetése által veszi elejét a kihágásoknak.
Az állam maga elég erős a belső rend és a külső béke fenntartására. Ő maga vállalja magára a katonáskodás terhét. A többi hatalom, a feudalismus belső villongásainak emléke, leteheti szükségtelenné vált fegyverét. Ezért lerontandó minden oly vár és erősség, mely nem szolgál a királyság védelmére.503 Épen azon czélnak szolgált a párbaj szigorú tilalma. A nemes és katona hazájának és királyának tartozik életével, nem szabad, hogy azt magánérdekből és gyakran kicsinyes okokból koczkára tegye.
Ez a modern, kifelé erős, belől békés, jól rendezett és virágzó állam programmja. Látjuk, hogy immár semmi része abban a nemességnek és egyháznak, melyek megtartják ugyan társadalmi állásukat, de politikai tekintetben az országnak lesznek szolgáivá. A harmadik rend pedig megmarad ugyan alkotmányosan régi, mellőzött állásában, de tényleg az állam kitűzött czéljai leginkább az ő érdekeinek felelnek meg és az állam czéljai valósításában leginkább reá számíthat.
Minden elem, mely a réginek fennállásában látta érdekét és mely ösztönszerüleg a reactió főtámaszának, Spanyolországnak lépett szolgálatába, vállvetve igyekezett megbuktatni azt a férfiut, ki maga volt az új állam rendszere. A spanyolok és a császár ellen 1630-ban Olaszországban és még inkább a regensburgi gyűlésen kivívott eredmények nem hallgattaták el az oppositiót, mely nem az ország és a király érdekét kereste, hanem a magáét. A hatalom régi részeseinek fájt azt oly férfiú kezében látni, ki féltékenyen őrzi annak minden részecskéjét, hogy azt az állam érdekében használja fel. Midőn a franczia külföldi politika első nagy diadalát élvezi, midőn Olaszországban és Németországban egyaránt győztesen száll szembe a Habsburgok seregeivel és igényeivel és sikerül neki Gusztáv Adolfban azt az erőt kötni le a maga részére, mely megfordította a harminczéves háború sorsát – az udvari párt elérkezettnek látta az időt, megbuktatni azon férfiut, kinek mind ezt köszönhették. Maga Medici Mária állott az intriga élére, bár a bibornok mindenben kedvére iparkodott járni. Egy emlékezetes napon, melyet azóta csalódások napjának neveztek (1630 nov. 10.), kijelenté a királynak, hogy megvonta szeretetét Richelieutől és hogy nem vesz részt a tanácsban, míg a bibornokot ott találja. Remélte, hogy a király elébe teszi fiui kötelességét a gőgös férfiu iránti bizalmának. De a király tudta, hogy Richelieu az állam. Rövid ingadozás után, mely alatt biztosnak tartották a bibornok bukását és ő maga is készült távozni az udvartól, XIII. Lajos megtartotta tanácsosát s elbocsátotta és elfogatta az ellene áskálódó, magokat diadalmasoknak vélő ministereket.504
Az orléansi herczeg, ki egy ideig anyja ellen lépett fel, újra Richelieu ellenségeihez szegődött. Az 1631 év elején Lotharingiába ment és ott titkon nőül vette a herczegnek, Francziaország ellenségének leányát. Nemsokára az anyakirályné is eltávozott; Brüsselbe ment. Nyilvános lőn, hogy Richelieu ellenségei egyúttal ellenségeivé lesznek az országnak. Spanyolország pedig, mely addig udvari cselszövények által remélt tőle megszabadulhatni, nyiltan, fegyverrel volt kész segíteni ellenfeleit. Ezért 1632 tavaszán, midőn a spanyolok hadat gyűjtöttek ellene, többet az ellenpárt vezérei közül lefejeztetett. Ha ellenségei személyében az államot akarták sújtani, másrészt ő is jogosnak találta személyét oly eszközökkel védni, melyek különben csak az állam fejének szolgálnak védelmére. Úgy járt, mint később Cromwell: az alapos gyanú szigorúvá, kegyetlenné tette; a szigorúság ismét új meg új ellenségeket támasztott. A régi viszonyokat nem a király személyes és törvényes hatalma döntötte meg, hanem a bibornoknak erőszakos és gyakran bitorlónak látszó bátorsága.505
Legnagyobb feltűnést az ellene támadók közt Montmorency herczeg sorsa keltett. Gaston herczeg, híveinek kivégzése után, egy a spanyolok által fizetett csapattal 1632 nyarán betört Francziaországba, kijelentvén, hogy a bibornok ellen küzd, ki bitorolja a hatalmat s ellensége a királynak és a királyi háznak. Általános felkelésbe helyezte reményét, melyben a hugenottáknak szánt nagy részt. De senki sem pártolt hozzá, kivéve Montmorency herczeget, Languedoc kormányzóját, «az országnagyok elsejét, de jellemre nézve azokhoz tartozót, kik száz év óta nagyságukra és érdekökre fordították azt a gondot, melylyel őseik a király és állam ügyeit karolták fel.»506 A bibornok teljes erőt fejtett ki. Maga a király Lotharingiát szállotta meg, hátvédétől fosztva meg öcscsét. Calaist erős őrség biztosította. A párisi parlament lázadóknak nyilvánította Gastont, a trónörököst és Montmorencyt, az ország első pairjét.507 Ez mutatja, minő élesen állanak szembe az ellentétek és minő irtózatos erőfeszítésre volt szükség, hogy Richelieu megállhasson. Nagy volt a rettegés, de a többi kormányzó, kikre számítottak, hű maradt, a hugenották a felkelők ellen fordultak. Richelieu Schomberg marsall alatt, ki maga is hugenotta volt, kis sereget küldött Languedocba. Montmorency őt sokkal nagyobb erővel támadta meg régi, lovagi módon. A mint megtámadták a kis folyó által védett királyi sereget Castelnaudarynál, gyilkos puskatűz fogadta a lovagokat. Montmorency megsebesült és elfogatott. Az újkori fegyver újra diadalt aratott a lovagság ellen. Montmorency fogsága véget vetett a fölkelésnek. Gaston békét kötött és kegyelmet kért hívei részére. A király kegyelmébe fogadta öcscsét, hanem Montmorency ügyében szabad folyást engedett a törvénynek. A bibornok elhatározta, hogy rettentő példa által fogja elriasztani azokat, kik bárminő magas pártfogásban bízva, fel mernének kelni az állam felsége ellen. A toulousei parlament halálra itélte a foglyot és Montmorency, azon családnak utolsó sarja, mely annyi hadvezért és államférfiut adott Francziaországnak, a bakó bárdja által végezte életét (1632 október 30-án).
Egész Francziaországban nagy rémületet és elkeseredést keltett a herczeg sorsa. A spanyolok közbenjártak érte és midőn Olivarez hírét vette az itéletnek, így szólott a franczia követhez: «Csudálkozom, hogy a bibornok, ki mint hűbéres született és kinek rokonai vannak, oly példát mert statuálni, minő Montmorency herczegé. Tudnia kellene, hogy a királyok halandók és kegyök mulandó, a hatalom ritkán marad egy kézben, a sérelmek ellenben kiolthatatlanok. Ez a legmerészebb lépés, melyre minister valaha elhatározta magát.» Erre Richelieu megjegyzi, hogy ezek oly ember szavai, ki még nem feledkezett meg egészen magáról, hogy teljesen urának szentelje magát és minden tekintet nélkül magánérdekére csak a király személyével és államának fenntartásával törődjék.508
Utoljára nyilt háború tört ki a Habsburgok ellen. Érintettük már e háború lefolyását; mely nagy nehézségek közt kezdődött s Francziaországra és Richelieure nézve oly kedvező fordulatot vett. Nevezetes különösen az 1636 évi hadjárat, melyben az ellenség a határszéli tartományok kormányzóinak hibájából, Párist magát is fenyegette. Annyira sohasem ismerték meg Francziaország belső erejét és Richelieu bibornok lángeszét, mint azon alkalommal.509 A párisi czéhek fegyverkeztek s a város és az egyháziak annyi pénzt adtak össze, hogy azon 12.000 gyalogost és 3000 lovast szereltek fel. A többi nagy város követte a példát. A harmadik rend felismeré érdekét. Csakhamar elmúlt a veszély és a diadaloknak és hódításoknak korszaka következett be.
Mily óriási munka nyomja akkor Richelieu vállait! Spanyolországot megtámadja Cataloniában, Olaszországban, Belgiumban, szítja a felkelést Portugallban, alkudozik az olasz fejedelmekkel. Németországban erős sereggel támogatja a svédeket, a háborúba igyekszik vonni Erdélyt és a törököt. Magának kell előteremtenie a pénzt, a katonaságot, intézkedni mindenfelé, elejét venni a mindenütt fenyegető engedetlenségnek és árulásnak. Új tényezővel gyarapítja Francziaország hatalmát, erős hajóhadat rendezve részére. És mindezt egyedül teszi. Alig van bizalmas embere, csak József atya (Pére Joseph, családi néven Leclerc de Tremblay Ferencz), egy kapuczinus barát, kinek ügyessége és hűsége egyaránt megállott minden próbát. Midőn 1638-ban meghalt, Richelieu kijelenté, hogy elveszté azt a férfiut, kibe legjobban bizhatott és ki neki eleget tett.510 Azontúl egész egyedül állott ebben a titáni háborúban Európa leghatalmasabb dynastiája ellen. És egész Európa ellenségessége nem szerzett neki annyi gondot, mint a «hat négyszöglábnyi terület» fölötti uralom, – a király szobájában.
Nem csoda, ha ezen borzasztó küzdelem alatt ép oly erősen sújtotta a belső ellenszegülőket, mint országa ellenségeit. Kastélya Rueilben egész tábor volt, gazdag zsold és nagy ajándékok biztosították testőrsége hűségét. Szinte csodálatos, hogy még sem szűnt meg az ellene való áskálódás. Hanem ő a királyhoz legközelebb állókat is sértette, előbbre tevén az állam érdekét kegyöknél. És a király anyja, neje és öcscse, mindig találtak a magas oltalomba bizó eszközöket. Már 1637-ben újra nagy nehézségeket támasztott neki Anna királyné, ki a spanyol királyhoz, testvéréhez szított és annak részére kivánta nyerni férjét. Richelieu az által erősítette meg állását, hogy XIII. Lajost kibékítette nejével, kivel addig alig érintkezett. Ezen kibékülésnek gyümölcse volt a trón örökösének, a későbbi XIV. Lajosnak születése. Az öreg Medici Mária a külföldön halt meg. Az angol királyné, I. Károly szerencsétlen neje, drágán fizette meg, hogy a bibornok ellenségeinek kedvezett. Richelieu befolyása megtalálható az angol parlament és a skót covenant ellenállásának szervezésében.
Kitűnt, hogy legyőzhetetlen, míg a király nem vonja meg tőle kegyét. Erre irányúlt ellenségeinek minden igyekvése. A királynak, bál már meglett korú volt, még játszótársra is volt szüksége, nem csak ministerre. Ezeket Richelieu szokta ajánlani és ilyen volt a fiatal Cinqumars, egy marsall fia. A bibornok egyre intette őt, ki kicsapongásra hajlott, hogy maradjon meg a király mellett és ez által magára vonta a gőgös ifjunak gyűlöletét. Cinqumars ügyesen járt el. Teljesen megnyerte a király kegyét és igyekezett arra, hogy urát a bibornok ellen fordítsa. Ez nem volt nehéz, mert Lajos mégis korlátozva és mellőzve érezte magát ministerének hatalmas személyisége által. Mint a gyengék szokták, féltékeny volt hatalmára. A mint Cinqumars biztos talajt érzett lábai alatt, a legnagyobb igényeket támasztotta, herczeg akart lenni és a legmagasabb méltóságokat is elérhetőnek vélte, bár ura gyermekes kegyén kívül nem volt érdeme. Richelieu el akarta őt távolítani a királytól. Ekkor Cinqumars egyenesen a bibornok megöletését javasolta a királynak. Lajos ellenmondott, de nem tudósította ministerét. Cinqumars pedig, hogy czélt érjen, szövetségre lépett az orleansi herczeggel, Richelieu halálos ellenségével és a spanyolokkal. Ez volt veszte. A mint a bibornok felfedezte az összeesküvést a királynak, Lajos megbocsáthatatlannak tartotta, hogy az, kit jótéteményekkel halmozott el, a királyság ellenségeivel lép bűnös egyetértésre. Csak Gaston nyert teljes bűnbocsánatot. A bouilloni herczeg elveszté fővárosát, az erős Sedant.511 Cinqumarst pedig barátjával, de Thou-val, a híres történetíró fiával együtt lefejezték, 1642 szeptember 12-én.
Mindig élénk emlékezetben maradt, mint vezetteté a sírba hajló bibornok a vesztőhelyre a viruló ifjakat. Nem sokáig élte túl e győzelmét, mely még jobban megrongálta gyenge egészségét. Nyugodtan halt meg 1642 decz. 4-én. Oly munkát végzett, minő kevés embernek jutott osztályrészül a történetben.
Nagy ministerét nem sokára a sírba követte királya is (1643 máj. 14.) De a politikájának folytatása biztosítva volt. A király Mazarini Gyula bibornokra, kit Richelieu ajánlott, bizta az ügyek vezetését és végrendeletében is őt helyezte a kormány élére; mindaddigra, míg fia kiskorú. Így akarta összefűzni a késő jövőt is a franczia egység és hatalom szervezőjének páratlan tekintélyével.
Richelieu palotája Párisban.
Egyik legszellemesebb kortársa, ki épen nem volt jó barátja és ki nagyon büszke volt arra, hogy egy előkelő nő kegyében ő volt a nagy bibornok szerencsés vetélytársa, Retz bibornok, ki a későbbi mozgalmakban oly nagy szerepet játszott, ily vonásokkal rajzolja meg a hatalmas férfiu szellemét. Miután őt a régi majordomusokhoz hasonlította, kik szintén a királyi tekintély szine alatt alapították meg hatalmukat és nyomták el a közszabadságot, így folytatja:
«Richelieu bibornok előkelő születésű volt és már ifjukorában kitünt nagy tehetsége. Már a Sorbonneban észrevették szellemének erejét és élénkségét. Szavának embere volt, ha nagy érdek nem kényszerítette az ellenkezőre, de még akkor is mindent elkövetett, hogy megmentse jóhiszemüségének látszatát. Nem volt bőkezü, de többet adott, mint igért és bámulatosan értett ahhoz, hogy kellemesé tegye jótéteményeit. Sokkal jobban szerette a dicsőséget, mint azt az erkölcs megengedi, de el kell ismerni, hogy csak érdemének arányában élt vissza túlságos nagyravágyásával. Sokkal több veszélyt került ki éleselműségével, mint a mennyit szilárdságával legyőzött. Jó barát volt és nagyon óhajtotta volna a népszerűséget, de bár meg volt benne az az udvariasság, az a külső és sok más tulajdonság, melyek ennek elnyerésére alkalmasak, hiányzott nála az a valami, mi e dologban fontosabb, mint minden másban. Hatalmával és királyi pompájával semmivé tette a király személyének felségét, de egyúttal oly méltósággal töltötte el a királyság hatáskörét hogy csak nem közönséges ember nem zavarta össze, mi volt ebben jó, mi rossz. Soha senki nálánál élesebben el nem választotta a jót a rossztól, jobbat a jótól, mi nagy tulajdonság ministerben. Az aprólékos dolgok, melyek a nagy ügyeket bevezetik, könnyen türelmetlenné tették őt, de ez a hiba, mely szellemének magas röptéből eredt, mindig összeköttetésben van azzal a belátással, mely jóvá teszi. Ennek a világnak elég vallásos volt. Hajlama, vagy józan esze, a jóra vitte, hacsak érdeke nem vonta a rossz felé, s nagyon is tisztában volt vele, ha ez utóbbit követte. Az államot csak az ő élete tartamára vette számításba, de soha minister nem törekedett jobban arra a látszatra, mintha a jövő számára dolgoznék. Be kell vallani, hogy vétkei mind olyanok, melyeket a nagy szerencse dicsőkké tesz, mert csak nagy erényekkel együtt jelennek meg.»512
Richelieu annyiban is valódi modern államférfiu, a mennyiben a legnehezebb és legveszélyesebb politikai problemák közt sem szűnt meg a tudomány és irodalom iránt érdeklődni. Újjá építtette a nagy párisi theologiai egyetemet, a Sorbonnet: hamvai ott nyugosznak. A felviruló irodalmi élet központjául ő teremté meg a franczia akadémiát, mint államilag elismert központot. Mert ép az jellemző vonása az új államnak, hogy nemcsak erőszakban és gazdaságban keresi alapját, hanem eszközeivé teszi a műveltség minden tényezőjét. Richelieu maga is jelentékeny iró, mint emlékiratainak egyes részei, melyek tőle erednek, tanusítják. Mint költő is próbálkozott, de kevés szerencsével. Tudta a közvélemény nagy hatását és ő sugalmazta az első állandó franczia ujságot. Mindenkorra előkelő helyet foglal el a tudomány Maecenasai közt, mint a ki nemcsak segítette az írókat, hanem meg is becsülte és meg is becsültette őket. Ő, ki királyfiakkal és herczegekkel szemben gőgösen tudta érvényesíteni jogait, egyenlőnek ismerte az irodalom vezérférfiait. Azon korszaknak első nagy alakja, melyben a munka válik minden kitüntetés alapjává. A régi társadalmi viszonyok örökösei gyanánt karöltve lépnek fel a szellemi és az anyagi munka képviselői.