Bernadotte.
P. M. Alix rézmetszete után; az eredeti festményt Hilaire le Dru festette.
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |
XIV. FEJEZET.
A császár.
Napoleon jellemzése. – A császári család, az udvar és a társaság. – Páris. – A birodalom kormányzása és terjesztése.
A franczia imperator a régi római császárok örökösének vallja magát, azokat hivatalosan elődeinek nevezi, de szellemileg és erkölcsileg csak egyet tart magával egyenrangúnak: Julius Caesart. A római világ legnagyobb emberének szellemi örökébe ő lépett: a forradalomból kikerült modern állam megalkotásában a corsicai nagy hadvezérnek ugyanaz a szerep jutott, mint a római demokratia fejének az imperium megalapításában.
Caesar volt addig a háború és az államvezetés tehetségének megtestesítése: majdnem kétezer éven át tartott alkotásának közvetlen hatása. Most, miként a franczia imperium lép az ősi római helyébe, úgy a képzeletekben is ő foglalja el a nagy államalkotó helyét. Senki nálánál jobban nem foglalkoztatta kortársait és az utókorra egyéniségének ez a varázsa egy század múlva sincs szünőben. Nemcsak a nemzeti és pártfelfogások viaskodnak történeti képe megvilágításának kérdései fölött: magánéletének minden mozzanata is számos figyelmes és buzgó kutatóra talált. És egyénisége ép úgy kiállotta kora nagy nyilvánosságának, mint a későbbi pártküzdelmeknek rohamát. Irni, énekelni és beszélni fognak róla, míg hatalomnak tartják a szellemet és csudálatosnak a lángész erejét.
Első gyermekkorának benyomásai eltörölhetetlen nyomot hagytak lelkében. A vad, veszekedő fiúnak látnia kellett, hogy hazája fölött idegenek uralkodnak, kiknek kegyét keresik a legyőzöttek, köztük atyja is. Az iskolában tartózkodó, magányos, pajtása nincs. Fáj neki, hogy szegény szülei nem segíthetik, hogy társai gazdagok, nagy protectiónak örvendők. Elnyomottnak érzi magát; nem egyenlő; természetes, hogy úr akar lenni. Consul korában beszélte, hogy mindig egy kis kuczkót választott, a hová leült ábrándozni, mert mindig álmodozó volt. «Ha valaki a helyemet el akarta foglalni, azt teljes erőmmel védelmeztem. Meg volt bennem az ösztön, hogy akaratomat bárki ellen érvényre juttathatom és hogy mindennek, mi nekem tetszik, enyémmé kell lennie.»421 A világhódító psychológiája meg van már a kis fiúban. De ez csak egyik oldala lényének. Igazi, mély lelki életet él. Egyrészt az exakt tudomány, a bizonyosság érdekli, másrészt elragadja képzelete. Regényeket olvas, szivét feltárja a sentimentalismus előtt, sajnálja szüleit, testvéreit, segíteni szeretne hazáján, Corsicán. Newton és Rousseau közös hatása alatt áll.
Miben áll tehát fejlődése? Abban, hogy egész erejét arra fordítja, hogy ábrándjait megvalósítsa. Ezek az ábrándok pedig egyre határozottabb alakot öltenek. Emelkedése, nagysága, uralma ad tartalmat mindennek. Hírre, névre vágyik, hogy kitünjék a többi fölött, hogy megmutassa, hogy különb, parancsolni hivatottabb másoknál. Ezért a forradalom, a mennyiben elhárít minden társadalmi akadályt a kiválóság előtt, megfelel minden óhajtásának. Republikánus, jakobinus, Robespierre híve lesz. Ez a buzgalom egyengeti pályáját, ennek köszöni touloni alkalmazását, első sikereit.
Mihelyt elszakadt hazájától, mihelyt gondoskodhatott anyjáról és testvéreiről, mihelyt nőül vette és megúnta Josephinet, ideáljai szétfoszlottak. Megtalálta hivatását, előretört kimélet és előitélet nélkül; egyedül maradt, de elég erősnek érezte magát szembeszállni egy világgal. Tette csodálatot, babonás rakaszkodást keltettek: személyisége még jobban meghódította az embereket, mint fegyverei. Az olasz hadjárat, az egyiptomi vállalat, brumaire 18-ika, Marengo ezen emelkedésének egyes fokai. Nagy Sándor óta ily fiatalon senki sem végzett annyit, pedig ő nem volt született király. Midőn a consulatus megalakul, Siéyes az első tanácskozás után azt mondja róla: van urunk. Bonaparte mindent maga akar, tud és bír tenni.422 Ez az a vélemény, melyet akarata, munkássága, ügyessége mindenkiben kelt. A tervezés és végrehajtás soha sem volt még emberben oly szoros kapcsolatban egymással, mint nála.
A legmerészebb röptű ngyravágyás egyesülése a legközvetlenebb czélszerűséggel alkotja Napoleon jellemének lényegét. Sikereinek, gyorsaságának, felsőségének titka abban áll, hogy mindent maga végez. Nemcsak intézkedik, hanem felügyel a végrehajtásra, míg az teljesen biztosítva nincs. Egyrészt a tőle való rettegés, másrészt az iránta való ragaszkodás: a feddésnek, a büntetésnek a személyekhez és alkalmakhoz mért vegyülete okozta, hogy a legszövevényesebb, a legtöbb mozgató erőt igénylő terveinek végrehajtását is elérhette. Az egész óriási gépezetet egy kar igazgatja és így az egyes kerekek és alkotórészek elvégzik feladatukat.
Szellemi képességének kettős az iránya. Roppant emlékezet, de nem az egyes adatokat, hanem az egész összefüggést magában foglaló és szinte határtalan, el nem ernyedő munkásság. Meg is mondta magáról, hogy nem annyira megtanulta, mint magáévá tette a történetet, csak annak eszmei tartalmát és főeredményeit jegyezvén meg. Úgy van a földrajzzal is: egész Európát térképnek nézi, melyen hadai az előírt útakon az előírt időközökben haladnak, hogy a legkülönbözőbb irányokból pontosan megérkezzenek a döntéshez. Így előre, még a hadjárat elején meghatározta, hogy Marengónál, Austerlitznál várja a nagy csatát. Alig van parancsa, melyet oly gyakran ismételne, mint az, hogy gondoskodjanak jó térképekről. Hadai el vannak szórva egész Európában, de ő tudja minden zászlóaljnak, minden batteriának helyét, erejét és szellemét, számon tartja minden ágyúját és megjegyzi, ha valamely ezrednek 50–60 embere másutt van, mint annak zöme. Épen így szemmel tartja a belső igazgatást, a pénzügyet, a postát; ráér Bécsben, Berlinben könyvtárára gondolni és Moszkvából igazgatni a párisi szinházat. Nemcsak saját diplomatiáját igazgatja, hanem hívei vagy kémei által irányt ad a többi állam politikájának is. Angliát kivéve. Alig alszik néhány órát: mióta császár, alig szentelhet időt mulatságnak vagy társalgásnak. «A munka az én elemem, mondá, arra születtem. «Sikereinek, diadalainak zenithjén alig ért rá boldognak lenni, annyira foglalkoztatta őt a megszerzettnek megtartása, még nagyobb, világrengető vállalatoknak előkészítése.423
A gróf úr Párisban 1864-ben jelen volt, midőn Castellani Colonna herczegnő szalonjában Thiers, a császárság nagy történetírója először találkozott B. Jomini orosz tábornokkal, ki a császár hadjáratainak kritikai elbeszélésével méltán szerzett nagy hirnevet. A tábornok a legnagyobb bókokkal halmozta el Thiers’t, különösen katonai belátását dicsérte és képesnek tartotta még arra is, hogy bizonyos katonai szolgálat és gyakorlat után maga is vezessen sereget. De ez a személyes tapasztalás múlhatatlan szükséges; ez által Thiers sok hibát elkerülhetett volna. Ilyennek itélte különösen Soult marsall 1809-iki portugál hadjáratának megitélését. Thiers erre azt válaszolta: hiszen épen az ön hivatalos jelentése alapján irtam ezt meg. Jomini, ki 1809-ben táborkari főnöke volt Soultnak, erre azt viszonozta: «Ön nagyon jámbor. Soult a császár egyenes rendelete ellenére bocsátkozott csatába, kudarczot vallott, fegyverszünetre volt kénytelen lépni Wellingtonnal és nagyon tartott a császár méltó haragjától. Igy 24 óra alatt együtt egy jelentést kovácsoltunk, mely eljárását mégis valamikép elfogadható szinben tüntette fel és a tábornagy engem rögtön elküldött vele a császár bécsi főhadiszállására. Napoleon néhány nappal a wagrami csata után fogadott, türtelmetlenül hallgatta meg jelentésemet, megjelölte annak minden hibáját és végül e szavakra fakadt: hitvány hazugok vagytok.»
Ez az elbeszélés egyuttal fényt vet a hivatalos jelentéseknek oly magasra értékelt hitelességére is. A historiai kritikának velök ép úgy kell bánni, mint más forrásokkal.
Az ilyen ember, ki minden ízében maga a tett, kitől mindenki fél vagy vár valamit, kinek a mellett, akárcsak Mátyás királynak, gondja van arra, hogy tudjanak dicsőségéről, tetteiről, mondásairól, bizton számíthat engedelmességre. «Kényelmes lehetett ám olyan legényre támaszkodni, mint Napoleon volt,» írja Széchenyi. Akarata szinte egy ellenállhatatlan természeti tünemény erejével hatott.
Egy ember, a legeszesebb, leghatalmasabb is elvész a milliók örvényében. A politikai és katonai hatalom száz- meg százezreknek közös műve. Nagy közösségeknek ezt az alárendelését nem adta meg neki a származás, hanem az az egyre általánosabbá váló meggyőződés, hogy senki nálánál jobban nem őrködik úgy a közösnek, mint minden egyesnek érdeke fölött.
Egyrészt nélkülözhetetlenségének érzete, másrészt az a tapasztalás, hogy mindenki meghajlik előtte, hogy csúszva-mászva keresik kegyét azok, kik társai vagy felebbvalói voltak, tette a régi idealistát az emberek megvetőjévé. Nem ok nélkül vetették szemére, hogy uralmával lealázta az embereket. Midőn Melzi herczegnek, az itáliai senatus elnökének szolgálatait nagy adománynyal jutalmazta és a herczeg a pénzt jótékony alapítványra fordította, Napoleon ezért megdorgálta őt. «Higyje el, mondá, csak hatalomra és pénzre kell törekedni, a többi semmi.» Nem is igen hitt őszinteségben, önzetlenségben. Minden tettnek, a legnemesebbnek is, önzésben kereste okát.
Ez a tisztán materialista felfogása okozta, hogy nem is értette, mi a vallás. Nem csak, hogy maga nem volt hívő, azt sem bírta felfogni, hogy más az legyen. A lélek legmélyebb rejtelmeinek titka soha sem nyílt meg a nagy emberismerő előtt. Ő csak az anyagot ismeri, s hogyan hihetne a lélek halhatatlanságában az, ki a csatatéren annyi ezer embert látott hirtelen elpusztulni? A vallás, úgy mint minden más, az ő kezében csak az uralom eszköze.424 A milliók hite és hűsége teszi csak lehetővé az egyesnek biztosságát. Mathematikai gondolkodása oda vezette, hogy csak a kézzelfoghatóban hitt, de nem mentette meg őt a babonától és az előjelek vizsgálatától.
Bármilyen eszköz jó előtte ennek a megvetett aljas fajnak a vezetésére. Legjobb a hazugság. Dicsekszik vele, hogy már gyermekkorában remekül értett ehhez. Mikor egyszer Metternichről volt szó, azt mondta, hogy már is közel van ahhoz, hogy államférfiú legyen: nagyszerűen hazudik.425
Nem hitt a szerelemben sem. A nőt megvetette, de félt tőle. Ő, ki mindenben uralkodni akart, félt attól a szolgaságtól, mely nélkül a szerelem el nem képzelhető. Teljesen hijján volt minden lovagiasságnak, gyakran az udvariasságnak is. A nőket, mint a régi római senator, csak mint anyákat becsülte és egyik jellemzője fölteszi róla, hogy akár el is pusztíttatja őket, ha ezen feladatuknak megfeleltek.
Rosszabbnak tette-e magát, mint a minő volt? Szükségesnek tartotta-e eltagadni magától minden moralis érzést csak azért, hogy még jobban féljenek tőle? Hajlandók vagyunk ezt hinni. Szerelme Joséphine iránt igazi romantikus szerelem. Nem változtat rajta sem a maga, sem neje hűtlensége, nem még az elválás, a halál sem. Számkivetettségében senkiről sem beszél annyit, mint Joséphineről, minő bájos volt, hogyan tudott öltözködni, minő jókedvű volt mindig. Csak az, ki annyira tapasztalta a szerelem igáját, mint ő, szólhatott róla annyi ismerettel és félelemmel.
Mert lelkében megvolt az a rettenetes cynismus, mely lealázza magát odáig, a hol szolgalelkű és cselszövő kegylesőit látja. Talleyrandnak, kit a kelleténél is jobban megvetett, azt mondta egyszer magáról, hogy gyáva, lelkében gyáva, csak hogy szerepe azt kivánja, hogy a nagylelküség szinével ékesítse magát. Gyáva, ő, ki ott volt elől az arcolei rohamnál, ki Syriában meglátogatta a pestises betegeket, ki aludni tudott, mikor gránátosai a döntő rohamra indultak Wagramnál. Saját lényének folytonos elemzése oda vitte, hogy magában sem látott mást, mint a mit másokban látni akart.
Egy más megfigyelője, ki épen nem volt barátja, Metternich, lényegében egyenesen erkölcsösnek tartotta hatalmas ellenfelét.426 Nem hitte róla azt az ezernyi pletykát és gonoszságot, melyeket felőle terjesztettek és melyek őt egyenesen ördögnek tüntették fel emberi alakban.
Kérkedése oly bűnökkel, melyek nem uralkodtak fölötte, oda vezethető vissza, mint legtöbb gondolata és cselekedete: uralomvágyára. Nem tűrte, hogy bármi féke lehessen énjének, akaratának. Ezért lábbal taposta a formákat. Ruházata elhanyagolt, az udvari szertartások reá nézve csak azért existálnak, hogy megtörje őket, goromba nőkkel, diplomatákkal egyaránt, sőt még a nyelvtannak sem hódol, mely pedig egy középkori mondás szerint fölötte áll a császároknak. Ezért mondhatta róla Talleyrand, hogy a civilisatio neki született ellensége. És a szokás állította fékekhez veti, legalább képzeletében, a sokkal magasabban állókat is: a vallást, az erkölcsöt és a humanitást.
Kétségtelen, hogy megvoltak benne azok a bestiális ösztönök, melyek ott lappanganak minden emberi lélek mélyén és melyek kiirtásán ezredévek óta fárad a civilisatio, a nélkül, hogy minden egyesnél czélt érhetne. Ott lappanganak, de csak ritkán törnek ki. Olyan hatalomnak birtokában, mint a régi Caesarok, önkényes, parancsoló természetével, nem követ el igazságtalanságot, nem engedi át magát kicsapongásnak és ha politikája kiméletlen, ha él s néha visszaél a háború jogával, ebben sem megy tovább XIV. Lajosnál vagy II. Fridriknél. Tiberiusnak vagy Neronak rajzolja önmagát, pedig igen kevés törvényes uralkodó tartja meg szigorúbban a törvényt, melyet maga szabott.
E jelenségnek látszólagos magyarázata az, hogy uralkodó szenvedélye, a nagyravágyás, elnyom benne minden más szenvedélyt. Egészen annak a gondviselésszerű hivatásának élve, hogy a világot alávesse magának, nem tévedhet el a munkájától, hivatásától távolabb eső szenvedélyek labyrinthusába. Uralkodni akarván mindenki fölött, szigoruan uralkodik magán is.
De micsoda önkény és zsarnokság az, melyet ilyen szigorú önuralom korlátol? Ha csakugyan csupán a számítás, az önzés vezeti, miért nem korlátozza az nagyravágyását is, mint más indulatait?
Lelkében a tőle annyiszor említett önző és alacsony ösztönök mellett mélyen gyökereztek az állami és erkölcsi rend törvényei is. Ő nem szabálytalan genie, mely harczban áll az egész világrenddel, nagysága épen abban áll, hogy egy velejéig szétzüllött világot hoz rendbe és vezet a jólét és hatalom addig el nem ért magaslatai felé.
Agyában minden rend és szabály, ő a született szervező. Mindenkinek megadja a helyét, minden egyes intézmény tervszerűen és következetesen épül fel s a közoktatás, a közigazgatás, a pénzügy, a jog csak úgy megtartotta azon formákat, melyeket ő állított fel, mint tulajdon dominiuma: a katonai organisatio és a hadviselés. Mindent átgondol, minden intézményének működését maga szabályozza. Megteremti a modern államot a nagy római császárok mintájára: fontos benne a kaszárnya meg a bureau, de nem feledkezik meg a tudományról, a jogról, jótékonyságról sem. És ha a vallásnak aránylag alárendelt szerepet szánt: ha a philosophiai tépelődést, a legrejtettebb okok kutatását mysticismusnak, ideologiának csúfolja, ebben nem csak a minden ízében józan és gyakorlati római szellem a vezetője, hanem ép úgy a XVIII. század felvilágosodott uralkodóinak annyiszor dicsőített példája. Hogyan terhelhetné magát felesleges bűnökkel az, ki egy államot akar berendezni, egy társadalmat alkotni a maga képmására, a ki előtt még az uralom sem élvezet, hanem szakadatlan munka.
Ennek a munkának végczélja: fenntartani a forradalomnak azon nagy alkotásait, melyek nem ellenkeznek az állami renddel és a fejedelmi tekintélylyel. Fenntartani szemben a régihez visszatérni óhajtó royalistákkal és a túlzásokat követelő jakobinusokkal; fenntartani szemben a régi dynastikus és aristokratikus Európával. Így a forradalom nagy fiának műve lényegében, jó értelemben véve conservativ: a társadalom alapjait megerősítő, nem pedig azokat bomlasztó. Hogyan engedhetné meg tehát azok lerombolását önmagának?
Ha Tacitus a «jó császárok» elsejének dicsőségét abban látja, hogy össze tudta egyeztetni az uralmat a szabadsággal: Napoleon még nehezebb feladat megoldására vállalkozott. Nemcsak uralmával egyeztette meg a forradalmat, hanem kibékítette azt a dolgok régi rendjével, azzal, melyet Európa és civilisatiója másfélezer év óta fejlesztett.
Államférfiúi jelentősége, történeti műve e kibékítésben áll. Ismét egy nemzetté tette az annyi pártoskodástól zilált, szinte halálra sebzett Francziaországot. Határait terjesztette, nevét rettegetté tette világszerte. Gondja volt arra is, hogy e nemzet természetes nagy kiválósága a gazdasági és szellemi munka minden ágában érvényesülhessen. A békések eddig nem is remélt biztosságban láthattak foglalkozásuk után; a kalandosoknak, azoknak, kiknek békés társadalom nem adott megfelelő színhelyt, dicsőséget, zsákmányt, előmenetelt nyujt a háború. Az iránta való engdelmesség, a hozzá való ragaszkodás oly általános, hogy azzal egy dynastiának népszerűsége sem mérkőzhetik. Zászlaját egyaránt követték a volt republicánusok, kik büszkék voltak a revolutio nagy fiára és a royalisták, kik megújítva látták XIV. Lajos korát és kiket az ő uralma mentett meg az üldözéstől; a szabad gondolkodók, kik büszkén vallották őt magukénak és a katholikusok, kiknek egyházát ő állította helyre. Az a sok erő és tehetség, az a munka és gazdagság, mely a pártharczok megszünése által felszabadult, mind rendelkezésére állott s hatalomban és kincsben első fejedelmévé tette őt Európának.
De ő ezzel nem elégszik meg. Császár akar lenni a szó régi értelmében: a művelt világ ura. Sorsának, katastrophájának ez a törekvése az igazi nyitja.
Európa akkori állapota nem tette épen lehetetlenné a császárság ilyetén megújulását. A hol a forradalom eszméi meggyökeresedtek, a hol volt elegendő műveltség azok befogadására, a hol annak jogi és gazdasági intézményei nem ellenkeztek a társadalomnak állapotával, ott nemcsak a fegyver, nemcsak Napoleon személye hódított, hanem bizonyos tekintetben önkéntes volt a csatlakozás. Olaszország épen az ő uralma alatt kezd, annyi század után, ismét nemzeti életet élni; Belgium, Hollandia, Svájcz, sőt még az egész nyugoti Németország is nem csupán kényszerből hódolnak neki. Még azt is el lehet képzelni, hogy ha hatalma tovább tart, az azt képviselő eszmék is előre haladnak kelet és észak felé, úgy a hogy a régi római imperium is képes volt még új népeket és országokat bevenni az «Orbis Romanus» keretébe.
De ennek két feltétele volt. Az egyik az, hogy a császárság ne hagyja el forradalmi eredetét, ne jusson ellentétbe magának a franczia nemzetnek érdekével és érzületével, a másik az, hogy ne tékozolja erejét hiábavaló harczban oly elemek meghódítására, melyeket magába olvasztani úgy sem képes.
Az első szempontból hiba volt minden háború, mely nagy vér- és pénz-áldozatot követel megfelelő haszon nélkül és így tisztán az önkény ténye gyanánt tűnik fel barát és ellenség előtt. A másik szempontból hiba oly terület megszállása, melynek lakosságát legyőzni lehet, de nemzeti és vallásos hitéban megrendíteni nem. Mind a kettő találkozik a spanyol háborúban. Maga Napoleon is belátta de csak Sz. Ilonán, hogy ez a háború volt bukásának első oka. «Ez a szerencsétlen háború okozta vesztemet. Ez osztotta meg erőmet, ez követelt sokszoros erőfeszítést, ez rontotta meg erkölcsi hitelemet».427 Nem győzhetett, mert a spanyol nemzetet sem kipusztítani, sem a franczia intézményeknek megnyerni nem lehetett; mert nemcsak a föld állott ellen a maga kopárságával és elhagyatottságával, hanem a hajthatatlan, a forradalomtól minden ízében idegen spanyol nemzeti és vallásos szellem is.
Még nagyobb mértékben megújultak ezek a természetes és erkölcsi akadályok az 1812-iki orosz hadjáratban. Igaz, hogy ennek sikere esetén a szárazföldön többé nincs ellenállás és olyan egyeduralom jő létre, minőre Nagy Sándor óta a történelem nem mutatott példát. De politikai tekintetben eleve is sikeretlen volt a hadjárat, mert ugyan mi hatolhatott volna be akkor a muszkákba a forradalom eszméiből, vagy a franczia műveltségből? Így ez is tisztán durva, anyagi hódítás lett volna, minden szellemi tartalom nélkül, még inkább, mint a spanyol. Az ilyen hódítás pedig örökös, engesztelhetetlen ellenséggé teszi a legyőzöttet, csak folytonos erőszakkal tartható meg és az első kudarczokkal elvész. A franczia nemzeti szellemmel és érzéssel ki nem békíthető ellentétben kellett feltámadnia a többi nemzet egyenlő jogú nemzeti érzésének és szellemének.
Így ezek a hódítások nemcsak a vesztesre raknak türhetetlen jármot, hanem a győztesre is. A háború terhét mégis főkép Francziaországnak kell viselnie. A sok véráldozatot, melyet még a győzelmes háború is követel, nem pótolja semmi. A revolutio körülbelől két millió embert hivott fegyverbe, már akkor féltek attól, hogy a 16–17 éves fiúk katonáskodása már a jövő nemzedékek fejlődését és erejét is lefoglalja; a császárság alatt pedig épen nem javult a viszony. Vége van-e a forradalomnak, a nyugtalanságnak és zűrzavarnak, a míg a népességnek oly jelentékeny része szinte folytonosan távol marad a békés foglalkozástól, a családtól, kizökken az élet rendes kerékvágásából? A forradalom alatt a haza épsége, a szabadság fenntartása követelte minden idegnek megfeszítését, most legfölebb a katonai dicsőség.
És igazi ok gyanánt egy ember önkénye és telhetetlen hatalmi vágya áll ott, ki minden korlát nélkül fogyasztja a nemzet eleven erejét. Ezért csinálták a forradalmat? Ezért vetettek véget a Bourbonok ehhez képest szelidnek látszó absolutismusának? Napoleon uralmának erkölcsi alapja az, hogy a forradalomnak vérrel megvásárolt eredményeit békében megtartja és fejleszti. Háborúi által maga döntötte meg ezt az alapot. És ha ő, a szabadság árán, nem nyujt legalább biztosságot és jólétet, nem jobb-e a köztársaság a szabadsággal, nem jobb-e a régi királyság nyugalmával? Fel kellett élednie a régi pártoknak, mert valóban nemzeti érdeket képviseltek, és ha Napoleont állásának immár egyetlen támasza, hadi szerencséje, elhagyja, magukkal kelle ragadniok az országot.
És ez a hadi szerencse is minő nagy küzdelmek és veszteségek árán tartható csak fenn, mióta nem a kabinetek, hanem a nemzetek állanak a küzdtéren. Baylén, Aspern, Innsbruck óvatosságra inthették a legmerészebbet is. De nemcsak a szerencse forgandóságára figyelmeztettek, hanem arra is, hogy Napoleon eszközei nem oly tökéletesek, nem oly megbizhatók, mint a minőknek ő és vele az egész világ képzelte. A forradalom nagy hadvezérei közt elvesztette Klebert, Desaixt, saját neveltjei közül Lannest; helyökbe megfelelőt nem igen állíthatott. A nagy armádia sem volt már ugyanaz Aspernnél és Wagramnál, mint Austerlitznál és Friedlandnál, a veteranusok helyébe az ujonczozás csak tapasztalatlan, gyakorlatlan ágyú tölteléket adhatott.
Mint a forradalom eszméivel, a forradalom harczosaival is elenyésztek hatalmának legszilárdabb támaszai. Az az óriási erkölcsi és katonai örökség, mely reá szállott, szétfoszlott kezei között.
Igaz, hogy megmarad lángesze, pontos tervezése, villámgyorsaságú végrehajtása. De míg előbb kész eszközöket talált, most még formálnia kell őket, a hadjáratban, a csatában, a döntés perczében. Mindig nagyobbá válik a surlódás, a közeg ellenállása. És ha munkája, példája, az a lelkesedés, melyet kelt, legyőzi ezeket, marad még egy, melyet le nem győzhet: a természet. Már 1806 telén megakasztja hadait a lengyel sár, «az ötödik elem». Spanyolország és Tirol hegyvidékeinek zordon járhatatlansága, a nagy castiliai fennsíkok elhagyatott kopársága, nagyobb akadályoknak bizonyultak az osztrák és angol zászlóaljaknál. Oroszország fagyos pusztasága aztán elvégzi ezek munkáját: a nagy sereg tönkretételét, Napoleon hadvezéri hírének leáldozását.
Nem véletlen, hanem a viszonyok legmélyéből következik az erkölcsi és a természetes ellenállások ezen összetalálkozása és végleges diadala. Mert a mint a forradalom eszméinek befogadása culturailag előkészített népet követelt, úgy a forradalmi eszméket terjesztő hadsereg ellátása, fenntartása, működése is csak gazdaságilag fejlettebb területen volt lehetséges. Mint a régi római imperiumnak, úgy az újnak is kellett, hogy határt vessen a tenger és a pusztaság.
A művészi renaissancenak nagy alkotójában, Michel Angelo Buonarottiban megvolt az emberi szellem végességének tragikus érzete. A politikai renaissance legnagyobb alkotójában, Napoleon Bonaparteban nem volt meg. Pedig neki nem élettelen anyaggal, hanem élő emberekkel, intézményekkel, nemzetekkel, országokkal kellett megküzdenie. Nem látta be, hogy birodalma csak addig terjedhet, a meddig a szellem uralma ér. Bukása tragikus jelképe a lángész erőtlenségének a történet és természet elemi erőivel szemben.
Nincs-e számára megállás, nyugalom? Mária Luizával való házassága legalább óhajtását jelezte az ilyen megállapodásnak. Hatalma akkor állott tetőpontján. Egyénisége teljesen kifejlődött. Vegyük szemügyre.
Ifjú korában feltünően félszeg alak volt a «kis káplár», vézna termetével, kurta lábaival, sovány arczával, mely a pergamenre emlékeztetett. Most nyilt és derült az ábrázata, homlokának és felső arczának szabályos, classikus szépsége meglepte még ellenségeit is; testes lett. Előbb hallgatag volt, most bőbeszédű, előbb száraz és mogorva, most indulatos, néha kemény. Beszéde sokat megtartott a katona nyerseségéből, de meglepő fordulataival és mélységével elbűvölte a legközömbösebbet is. Rendes hangja a parancsoláshoz és engedelmességhez szokott férfiunak rövid, szaggatott szava volt, de ha akarta, tele volt kedvezéssel és csábítással. Egyik nyelvet sem beszélte helyesen még az olasz sem volt szép az ő szájában de gondolata, tartalma lebilincsel mindenkit. Öltözetében tüntetően egyszerű és hanyag, hogy annál feltünőbb legyen díszes, czifra környezete közt. Egész lénye merő gyorsaság és sietés, de a mellett hidegvérét megtartja, még ha haragja kitör is, a legnagyobb veszély pillanatában is.
Minden átgondolt, minden lehetőséget megfontolt előre és ezért semmi sem találja készületlennek; elhatározása gyors és biztos. Itéletének ez a gyorsasága és tapasztalt helyessége fölöslegessé tett minden tanácsot. De ebből folyt aztán, hogy nem ismer nehézséget sem időben, sem térben. Akaratának teljesednie kell és pedig azonnal. Egyik legjellemzőbb mondása az: a «lehetetlen» nem franczia szó. «A császár veszélyben forgott azon naptól fogva, melyen egy negyedórával előbb tette meg azt, a mire előbb rábirtam, hogy egy negyedórával később tegye».428 Igazi autokrata, ha volt valaha a világon.
Ebből következik aztán, hogy egyedül marad világfelforgató terveit koholva. Mindennek elérésére elegendőnek tudja, tapasztalja magát. Magát még erősebbnek, a többit még gyöngébbeknek képzeli, mint a minők. Megszokta báboknak nézni az embereket és országokat, melyeknek csak annyi az értéke, a mennyit ő tulajdonít nekik.
Ismeri és felhasználja a személyes uralom minden eszközeit, a rettegést, a kedvezést, a reklámot és lassankint személyét teszi az összes állami intézmények és az egész nemzeti érzés helyébe. Mindenhatóvá lesz országában; az akar lenni az egész világon. Katastrophája után felvetették előtte a kérdést, mért nem követte Washingon példáját? Válasza az volt, hogy maga is lelkesedett a nagy szabadsághős erényein, de a viszonyok nem engedték, hogy lemondjon, visszavonuljon. Washingtonnak csak saját hazájával volt dolga; de a franczia köztársaság nem állott egyedül Európában. Veszélyben forgott mindaddig, míg csak egy király maradt legyőzetlen. Készült tehát ő is Washington szerepére, de csak akkorra, ha mind a többi király meg van alázva és ő egyedül marad. Ez a megjegyzés talán legjobban kifejezi, minő végtelen volt nagyravágyása és mennyire tudta mégis, hogy annak kizárólagos érvényesítése épen nem felel meg az erkölcsi ideálnak.
A császári család, az udvar és a társaság.
Napoleon körül, pillantásán csüngve, kedvét keresve, fényes és dicső udvar forgolódott. Ott voltak testvérei, kiket koronákkal ajándékozott meg, ott tábornokai, kiknek neve és czíme egy-egy kivívott diadalt jelölt, ott az államférfiak, kik jobbára a revolutio korában és szolgálatában emelkedtek ki és nyerték kiválóságukat, de irányukat is, ott végre a régi nemesi családok nagy része, mely a császárban nemcsak a nemzet fejét tisztelte, hanem a rend helyreállítóját, a monarchikus és aristokratikus hagyományok felelevenítőjét is. E sokféle egymással szemben álló érdeket csak maga a császár egyenlíthette ki, egyaránt igénybe véve szolgálatukat s egyaránt megfosztva őket a támadás és boszuállás minden lehetőségétől.
Bernadotte.
P. M. Alix rézmetszete után; az eredeti festményt Hilaire le Dru festette.
A legfontosabb, az udvart legjobban foglalkoztató ellentét az volt, mely a Bonaparte és a Beauharnais családokat elválasztotta egymástól. A császár testvérei szivből örvendettek Josephine minden boszuságának és őszinte örömmel üdvözölték az elválást. Hortensenak, Josephine leányának házassága Bonaparte Lajossal nem vetett véget a két család gyűlöletének. Az ifju királyné, kit Rémusatné nemcsak szépnek és jószivűnek fest, hanem az erény példaképeül tüntet fel, igen szenvedett féltékenysége által félig őrült férjétől. Sokáig elsőszülött fiát tekintették a császár örököséül, ki nagyon szerette a gyermeket. Annak kora halála után Beauharnais Eugénnek, Italia derék alkirályának volt legtöbb kilátása. E reménynek véget vetett ugyan a Mária Luizával való házasság és a római király születése, hanem azért Eugén mindvégig igen nagy kegyben állott mostoha atyjánál.
Feszültebb volt a viszony a császár és testvérei közt. József a spanyol trónon annyit szenvedett a franczia marsalloktól és annyira érezte, hogy csak eszköz öcscse kezében, hogy érdeke emezétől egészen elvált. Lajos nyilt ellenkezésben állott bátyjával, melynek politikai következései sem maradtak el. Lucián, miután a consulatus idejében nagy szerepet játszott, a császárság megalapításakor egészen elszakadt Napoleontól és nem volt rábirható, hogy tőle bármily koronát vagy magas czímet elfogadjon. Többnyire Rómában élt mint magánember. Csak mende-monda, hogy a császár 1809-ben őt szánta Magyarország trónjára. A legifjabb testvér, Jerome, mint Westfália királya, wilhelmshöhei kastélyában, Kassel mellett, pompája és kéjelgései által a legelvetemedtebb legitim udvaroknak ujította meg emlékét. Nem csuda, ha Napoleon őt teljes megvetésével sújtotta. A császár nővérei közül Pauline (Borhese herczegné) kitünt szépsége és ledérsége által. Murat, ki nemcsak sógorságának, hanem hadvezéri érdemeinek is köszöné a bergi nagyherczegséget, 1808-ban, a spanyol trónra számított, de nem azt kapta, hanem Nápolyt. Mint a családhoz tartozó marsall, ő jelöli az átmenetet a hadvezérekhez. Ezek, a mennyiben eljöhettek Párisba, szintén résztvettek az udvar cselszövényeiben. Némelyek még akkor is fenntartották az oppositiót a császárság ellen, midőn az annyi siker által tündökölt és az osztrák házasság által mintegy legitimálva volt. Ezek közt különösen Bernadotte tünt ki, ki mint József spanyol király sógora, szintén némileg az uralkodó családhoz tartozott. A császár általában nem igen szerette a régi republicánus «grognard»-kat (zúgolódók), pedig kétségtelenül ezek közül voltak legbiztosabb támaszai. Egyszer nyitva volt a császár szobájának ajtaja és az előszobából látni lehetett, mint játszik Napoleon kis fiával. Egy híres marsall, ki várakozott és ezt látta, meghatottságában sirva fakadt. «A boldog nagyság látása mindig meg szokta indítani az emberek szivét.»429
A hadvezérek mellett nagy szerepet játszanak a polgári komány vezetői is, kiket többnyire szintén a respublicától és a consulatustól örökölt a császár. Első rangnak a komoly tudós, Cambacèrés örvendett, kihez most is minden fontos ügyben tanácsért fordult Napoleon, s ki befolyását mindig a liberalis eszmék érdekében érvényesíté, bár legtöbb esetben hiába. A régi királygyilkos kibékült a monarchiával és minthogy ura mindent elvégezett nélküle, az asztal élvezeteiben keresett kárpótlást. Ott volt Talleyrand, ki 1808-ban elvesztette ugyan a külügyek vezetését, majd a főkamarási rangot is, de mindig egyik első személyisége maradt a császárságnak. Ő a legitimitáshoz hajlott és nagy barátja volt az osztrák szövetségnek. Csakis a békétől várta a Francziaország javát és az új dynastia megerősödését. Ebben egyetértett a régi püspökkel a régi maratista Fouché otrantói herczeg, az ügyes, de ravasz és jellemtelen rendőrminister. Fouché békeszeretete annyira ment, hogy 1810-ben császári ura megbizása nélkül alkudozásokat kezdett meg Angliával. A császár, ki külön titkos rendőrséggel ellenőrizte Fouché titkos rendőrségét, ezt megtudta és a ministert megfosztotta hivatalától.430 Helyébe a katonás, vakon engedelmeskedő Savary, rovigói herczeg, jutott. Különben minden évvel jelentéktelenebb lett minden főhivatal, mert Talleyrand és Fouché kegyvesztése óta tulajdonkép a császár maga végzett minden jelentékenyebb ügyet.
Tekintélyes elem ez udvar összetételében, különösen a Mária Luizával való házasság óta, a régi nemesség is. Ennek első törzsét már Josephine hozta az udvarhoz, ki büszkeségét helyezte a társadalmilag kiváló, művelt nők körében most mint első tündökölhetni. Ezen nőkhöz tartozott Rémusatné is, az emlékiratok és levelek hires irónője. XVI. Lajos ügyes ministerének, Vergennesnek volt unokahuga, most az első consul nejének lett palotahölgye. Később, midőn a Bourbonok visszatérése lehetetlennek látszott, mint több régi család lépett a revolutionarius hatalom szolgálatába. Napoleon kedvökért visszaállította a régi nemesi czímeket és különös kedvet talált abban, hogy mindenkinek más czímet adjon, mint minőt az ancien régime alatt viselt. Így is kitünt, hogy alatta senki sem köszönhet valamit másnak, mint a császár kegyének. A Montmorencyakat p. o., kik büszkén tartották magukat a keresztyénség első báróinak, grófoknak nevezte ki. Második házassága óta egymásután behozta a régi udvar minden szertartásos szokását, ez által is mutatni akarván az uralom folytonosságát. Ebben természetesen nem szolgálhatta más, mint a régi nemesség és így ha a seregben és a belső kormányban nem lehetett el a revolitióban nagyra nőtt férfiak nélkül, az udvarban viszont az ancien régime társaságának jutott az első szerep.
Az udvarnak mind e sokféle alkotó része a császárnak elnyomó hatalma alatt is megtartotta önállóságát, mintegy külön politikáját. Igen kevesen voltak és lehettek, kiket az őszinte rokonszenv és barátság csatolt hozzá. Hiányzott az a loyalitás, mely oly meghatóvá teszi még e romlott dynastiáknak és nemességeknek bukását is. A tényleges állapotot elismerték, mert mást nem birtak helyébe tenni és mert a jelenlegi állapot nagyon kedvezett a személyes érdekek előmozdításának. A császár ugyanis, mint már láttuk, nem elégedett meg azon ragaszkodással, melyet lángesze és politikájának sikerei teremtettek: önzésök kielégítése által akarta magához csatolni az embereket. Mint Mde de Stal mondja, épen ez lett reá nézve veszedelmes, mert bekövetkezhetett az az idő, melyben mástól jobban félhettek, vagy többet remélhettek, mint tőle. Így a tisztán anyagi motivumok szemmel tartása, az erkölcsiek kirekesztésével, itt is megboszulá magát, mint mindig.
A mint az empire ruha a maga classikus kaczérságával a félmeztelen directoire divatból fejlődött, úgy a császárság társasága lényegében alig más, mint a directoriumé. Mindkettőben egy új társadalom iparkodik örökébe lépni egy régi, általa megsemmisített, de aztán utánzott társadalomnak. Mindkettőt egyaránt jellemzi az erkölcsi és vallásos szempontok teljes elhagyása, a siker és pénz kizárólagos uralma. Csakhogy míg a conventió után a magára hagyott társadalom saját természetét követve indult ez úton, most egy hatalmas, mindenen uralkodó egyéniség öntudatosan szabta meg irányát. A császárság korabeli társadalom tehát utánozza a versaillesit. Csakhogy a mi ott százados, szentelt szokás, itt parancs. Ott minden állandónak mutatkozik, itt semmi sem az. Pompában, dicsőségben felül multa XIV. Lajos korát, de az az udvari légkör, mely aztán áthatotta sajátos műveltségével egész Európa aristokratiáját, nem tért vissza soha. Mert megvolt ugyan az udvar, de, Rémusatné finom megjegyzése szerint, nem volt meg a társaság, mely az udvari emberek hatását képes lett volna befogadni és tovább terjeszteni. Az egész állapotot mégis valami bizonytalanság jellemezte. Jellemző még a katonai elemnek előtérbe lépése és a financialis speculatio, mely még a császári családban is nagyon el volt terjedve. A kemény hadjáratokról üdülni jövő tábornokok gyorsan akarnak élvezni, ép úgy a pénz emberei, kiknek ma szerzett roppant vagyona tán nem állja ki a holnap rázkódásait a tőzsdén. Az egész életmód nagyon megdrágult. «Említésre méltó», irja Rémusatné 1808 októberben, «mennyire emelkedik minden nap az élelmi szerek ára. Fogadni merek, hogy most 100,000 livrenyi évi jövedelemből nem lehet úgy megélni, mint előbb fél annyival. A fényűzési szükségletek nagyon megszaporodtak. Már nem élünk abban az időben, melyben az ebédnél egy jóizű új anekdota pótolja az egyik pecsenyét, most dinernél szellemünk nem foglalkozik mással, mint az étellel és a Madeirával. Igen költséges dolog most pompás, 30 gyertya által megvilágított salonban magánál látni a jó barátokat.»431 A szellem már nem játszhatott nagy szerepet a társaságban: a könnyű szerelmi élvezetek és az izletes tálak után indult mindenki.
Ebből igen természetesen következett, hogy a toll emberei nem játszhatták már azt a nagy szerepet, mint a XVIII. században. Elveiknek uralomra jutása, mint most kitünt, nem annyira a szellemnek és érdemnek, mint a pénznek biztosította érvényre jutását. Maga a császár csak a physikai és mathematikai tudományok művelőinek kedvezett. Mint mindenben, itt is a közvetlen haszon után indult, azonkívül pedig igen jól látta, e tudományok mennyire nem veszélyesek a korlátlan uralomra nézve. A költőkről, történetirókról, egyáltalában azokról, kik erkölcsi problemákat fejtegettek, nem volt jó véleménynyel, szerette őket az «ideolog» gúnynévvel sújtani. Különben már maga a szigorú censura és a rettentő titkos policzia, mely lehetetlenné tett minden szabad szót és a levéltitkot sem kimélte, elégséges volt minden szabadabb és erősebb szellemi mozgalom elfojtására.
A Boulevard des Italiens.
Egy 1809-ből való rézmetszet után.
Felkutatták az udvar minden cselszövényét és a császár múló kalandjairól és szeretkezéseiről csaknem oly nagy irodalom számol be az ilyenekre éhes közönségnek, mint hatalmas alkotásairól és győzelmeiről. De ezen udvari életnek egy általános, mindenek fölött jellemző és ezért tanulságos vonását legyen szabad még kiemelnünk.
Férfiak dolgában, a tehetséget és szellemi erőt tekintve, Napoleon környezete bizonyára felvehette a versenyt bárminő régibb vagy ujabb udvarral. Hiszen a marsallok és ministerek a maguk erejéből emelkedtek fel és a volt pinczérek, lovászok vagy kis tisztviselők, ha megtanulták egy hadtest vezetését vagy egy nagy kormányzati ág vezetését, hamar megtanulhatták a divat és szertartás minden csinját-binját is. Különben is a franczia erre tán alkalmasabb és tanulékonyabb minden más népnél.
Máskép áll a dolog a nőkkel. Ezek férjeik érdeme és kegye által emelkedtek, gyakran igen alacsony helyzetből és a revolutio kora épen nem volt alkalmas arra, hogy akár csak külső szokásait is elsajátítsák az előkelő világnak. Az a kevés született és nevelt úrinő, ki nagy haszonért odaadta magát a parvenu udvarának diszítésére, kivált a többi közül. Maga a császár panaszkodik, hogy ez így volt, megjegyzi, hogy Montmorencyné kész lett volna segíteni a császárnénak felhúzni czipőjét, de sok tábornok vagy minister neje nem, mert attól félt volna, hogy komornának nézik.432 Josephine a jó társasághoz tartozott ugyan, de mégis igen távol állott a Faubourg St. Germaintól, a régi aristokratiától, melynek kegyét kereste és mely őt ezért lenézte. Bonaparte nővérei csak élvezni akarták azt, mit a sors ölükbe szórt, pompában, divatosságban felülmultak minden régi királynét, de igazi műveltségre, jó nevelésre soha sem tehettek szert.
Az udvarnak pedig, mint minden művelt körnek, a nő adja meg szinezetét. Épen mert otthon nevelkedik, otthon él, jobban magáévá teszi egy százados, sok nemzedéken át folytatódó műveltségnek minden árnyalatát, mint az annyi külső hatásnak alávetett férfi. Ennek a házi nevelésnek finomságát, himporát nem törülheti le semmi későbbi viszontagság, de viszont azt alig pótolhatja bárminő későbbi fáradság s igyekezet. A nemzetek és az egyes családok igazi műveltségének így az egész lényében sokkal conservativabb nő a valódi fokmérője.
Mint az udvart, úgy a fővárost is szinte újra kellett alkotni, úgy az ancien regimenek, mint a forradalmi elemeknek felhasználásával. Páris=Francziaország, ez kitünt a forradalom minden phasisából és a császár annál több gondot fordított megnyerésére s féken tartására, mert benne soha sem bizhatott teljesen. Páris népe bonapartista volt ugyan brumaireben s a köznép és különösen a munkásosztály megmaradt annak mindvégig. De a művelt és gazdag polgári osztály szinte veleszületett ellenzéki ösztönnel nézte és itélte meg a császárság alkotásait és nem birta elfeledni, hogy Bonaparte a párisi nép összekartácsolása által jutott először hatalomra.
A dicsőség mellett különösen a jólét ápolása csatolta hozzá a sziveket. A birodalom határainak kiterjesztése mindenfelé új nagy piaczokat nyitott meg a franczia termények és gyártmányok előtt. Hanem a kormány egyenesen is támogatta az ipart. Egészen a régi franczia traditióknak megfelelően járt el, midőn milliónyi dijakat tüzött ki a leghasznosabb és legnagyobb szükséget pótló gépek feltalálására. Jacquard ekkor találta fel szövőszékét és a répaczukor nagyban való előállítása, melyet a gyarmati czukor kizárása tett szükségessé, szintén ezen korba esik. Jellemző, hogy Bonaparte már mint consul 1802-ben iparkiállítást rendezett a Louvreban és nemzetének e téren kivívott eredményeit ép úgy azonosította személyes dicsőségével, mint hadi babérait.
Mindenben a régi római imperium traditiója ujul meg s Napoleon korának és uralmának örök emlékét ép úgy fenn akarta tartani nagyszerü épületek által, mint Augustus vagy Trajanus. Első sorban a franczia nemzet nagy történeti emlékeit restaurálta, helyreállította mintegy a nemzeti dicsőségnek a revolutio által megszakított folytonosságát. Turenne hamvait az invalidusok palotájába helyeztette, oda Desaix és Kléber tetemeit is. A st.-denisi nagy templomot, a régi királyi családnak mausoleumát, melyet a rémuralom barbarsága megfertőztetett, kegyelettel vette ismét körül. A Pantheon megmaradt Francziaország nagy férfiai nyugvóhelyének, de egyuttal, mint St. Genevieve egyháza, visszaadatott eredeti vallásos redeltetésének is.
A nagy hadsereg hős tettei emlékére a Vendme-téren hatalmas emlékoszlop állíttatott fel, Traján oszlopa mintájára, melyhez az Austerlitznál elfoglalt ellenséges ágyúk szolgáltatták az anyagot, az egyes csaták pedig a bas-relief-ek tárgyai. Tetejét a császár szobra diszítette, melyet az 1871-iki commune döntetett meg.
Párisnak, mint Európa fővárosának nemcsak a mindenünnen győzelmi jelekül odahozott műremekek által kellett első helyen állania a világ fővárosai közt, hanem építkezésénél, tisztaságánál, rendjénél és biztosságánál fogva is. A császár terve szerint egyik végétől a másikig egy egyenes nagy utnak kellett volna átszelni a várost, mely tervet a Rue de Rivoli később némileg megvalósította. A Louvre és a Tuileriák palotáinak egyesítése roppant építkezések által munkába vétetett. Nagy diadalkapu, a mai napig is helyzete által egész Párison uralkodó Arc de Triomphe, fogadta a dicsőséggel koszoruzottan hazatérő seregeket. A rendőrség politikailag zsarnoki elnyomásnak volt ugyan eszköze, hanem azért nem szabad elfeledni nagy érdemeit a főváros közbiztonsága körül, mely jobb karban volt, mint bármikor azelőtt. A számos szökőkut és a nagyszerü vízvezeték, mint a közegészség lényeges tényezője, szintén hirdeti a császárság nagyszerű civilisatori munkásságát. Az administratio akkor tette Párist, a jótékonyságot és az élet kellemét és biztosságát tekintve, Európa mintaképévé.433 Csak el kell képzelni, mily anarchiába sülyesztette Párist a revolutio, hány kiváló épülete vált rommá, hány utczája üressé, hány lakosa koldussá, hogy belássuk e szigorú, de minden izében czélszerü és jóltevő közigazgatás eredményeit.
Bár a legtöbb diszítő közmunka Párist, a császári székhelyet szépítette, a többi ország is élvezte a biztosság és a jó közigazgatás jótéteményeit. Tulajdonkép ez a franczia modern polgári rend első virágzó kora. Az egész életmód kényelmesebbé, dúsabbá vált és mind szélesebb rétegek részesültek most abban, mi azelőtt csak kevés kiváltságosnak volt fentartva. Párist a világ fővárosává akarta tenni, de egész birodalmára is kiakarta terjeszteni kormányzása jótéteményeit. Személyesen akarta bejárni, büntetni és jutalmazni Hadrianus és II. József módjára.
A birodalom kormányzása és terjesztése.
A császárság legfőbb feladatának mindig a forradalom befejezését mondá. A forradalom elvei közül egészen elejtette az alkotmányos szabadságot, az egyenlőséget ellenben, legalább első éveiben, teljes mértékben érvényesíté és később is, midőn társdalmi tekintetben megujult a nemesség, törvény és jog tekintetében eltörölve maradt minden kiváltság. A közjólét eddig ismeretlen mértékben nyert az állam részéről gyámolítást és utmutatást. De az elveszett szabadságért nem az nyujtott kárpótlást, hanem a páratlan hadi dicsőség, mely a birodalom fejétől kisugározva, megaranyozta annak minden alattvalóját is.
Francziaországban ez a nagy nemzeti dicsőség és a rég nem élvezett belső béke tették e kormányformát népszerüvé és készítették elő megujulását egy emberöltő mulva. Hanem e tény is mutatja a császárság gyengeségét. Meg kellett buknia, mihelyt csatában legyőzték és mihelyt a tőle követelt áldozatok nagyobbak voltak, mint az általa közvetített jótétemények. Az a loyalitás, az az általános tudat, hogy a nemzet sorsa teljesen össze van füzve a dynastiáéval, a régi trónok e legbiztosabb támasza, itt teljesen hiányzott. Már 1808-ban és 1809-ben megingatva látták uralmát az éles megfigyelők s a jövendő sötét szinben tünt fel előttük. Egy évvel később pedig az erős katonaszedés már az országban szerte kitörő elégedetlenséget okozott, melyet csak fegyveres erővel lehetett megfékezni.
A hódított tartományokban a dicsőség nem lehetett nemzeti. Mégis elég szilárd alapon állott itt is a császárság, míg katonai hegemoniáját megtartá. A Rajnánál, Belgiumban és Olaszországban a császárság úgy lépett fel, mint szabadító. Az hozta be a forradalom nagy intézményeit, a jobbágyság eltörlését, a törvény előtti egyenlőséget, az egyháznak államosítását. És mindezen új départementokban elő volt készítve a talaj e reformokra. Mindütt volt erős, aránylag művelt és nagyratörő polgári osztály, mindenütt lejárt már a nemesi és egyházi kiváltságok kora. A mellett, Sardinia kivételével, sehol sem volt benszülött, a népesség hű ragaszkodását biró dynastia. Nemzeti érzésről sem lehetett szó az apró egyházi és világi fejedelemségekben, melyeknek alattvalói tulajdonkép csak most nyertek hazát. A katonaság pedig törhetetlenül ragaszkodott a nagy vezérhez, kinek babérjaiból neki is jutott rész. Valóban Napoleon méltó utódja Nagy Károlynak. Mint az, nem egyes nemzetre, hanem a nagy politikai és társadalmi intézmények azonosságára építi birodalmát. És a mely területen nem volt erősen kifejlett nemzeti érzés vagy azt pótló dynastikus traditio, a meddig az egyház és nemesség hatalma nem volt nagyobb a revolutio eszméihez hajló osztályokéinál, addig nemcsak hódítás volt Napoleon uralma, hanem a népnek megfelelő kormányforma.
E kormányban minden a központból, a császártól indul ki. Az egész nagy birodalom départementokra van felosztva, melyeknek élén általa kinevezett és egészen tőle függő préfet-k állanak. Ezek többnyire a revolutionarius nemzedékből kerülnek ki és igen alkalmasak a forradalom egyenlősítő eredményeinek meggyökereztetésére. Ellenőrzésökre az államtanács kiküldött tagjait használja a császár, utánozva némileg Nagy Károly missus dominicus-ait. Igaz, hogy a préfetnek, valamint az egész közigazgatásnak első feladata a katonaság és a pénz eltőreremtése volt. De a mellett az igazságszolgáltatás, a közlekedés és közmunka, a közoktatás és az anyagi érdekek fejlesztése oly határozott támogatásban részesültek, hogy az administratio a legtökéletesebbekhez tartozik, melyeket az emberi cultura fel bir mutatni. Semmi későbbi rectio nem birta megszüntetni e közigazgatás emlékeit, sem Németországban, a hol még most is megvan a különbség a régente franczia uralom alatt álló részek és a többiek közt, sem Belgiumban, sem végre Olaszországban. Ez utóbbi országban a napoleoni korszak traditiójához füződött minden későbbi, a hanyag és reactionarius kormányok ellen intézett törekvés. Különösen nagy volt a napoleoni közigazgatás tevékenysége Rómában.434 A császár birodalma második székvárosának nyilvánítá az örök várost és egyik legjelesebb hivatalnokát, Tournon grófot nevezé ki praefectusának. Ő kezdé meg a teljes barbarságba sülyedt római csőcselék civilisatióját. Ő gondoskodott ellátásukról és lakásukról.
Bármily nagy termedelmű volt már a császárság és bármennyire tullépte már a franczia nemzetiség határait, a politikai viszonyok kapcsolatánál fogva még egyre nagyobbodnia kellett. Keleten Erfurtig terjedett Thüringiában, délkeleten, Cattaróig. Az illyriai királyság átvezette Bécs és Belgrád felé. Hanem még ez a minden segédforrással dicsekvő birodalom sem felelhetett meg mindazon igényeknek, melyeket Napoleon egyre magasabbra törő politikája támasztott.
Most a continentalis zár keresztülvitele volt a legfőbb politikai czél. Ha a katonai és politikai ügyek intézését reá lehetett bizni Napoleon szövetségeseire és testvéreire, itt, a hol kizárólag franczia és császári érdek forgott szóban, csak a tisztán franczia administratio látszott megbizhatónak. Ennélfogva, a hol a terület földrajzi helyzete azt szükségessé teszi, mindenütt egyenesen franczia uralom lép az előbbi hűbéres formák helyébe.
Először Hollandia egyesíttetett a császársággal. Lajos hollandus király már csak népe kedvéért is némileg önálló állást foglalt bátyjával szemben. Napoleon nem volt megelégedve magaviseletével a walcherni expeditió alkalmával. Midőn 1809 deczemberben együtt volt a császári család, Napoleon reábirta öcscsét, bocsássa el francziaellenes ministereit és engedje át neki országa délkeleti részét. Később azonban még ezt sem tartá elégnek, mert a hollandusok, kereskedésök érdekében, nem lehettek el az angol árúk nélkül és így csak lanyhán hajtották végre a császárnak a vámra vonatkozó parancsait. Midőn Napoleon mind türelmetlenebbül lépett fel Lajos ellen, ez hirtelen, 1810 julius 1-én, lemondott a trónról, maga helyett kiskorú fiát rendelé királyul és azontul St. Leu grófnak neve alatt magános életet élt Ausztriában. Napoleon nem ismerheté el a rendelkezést és a senatus nem sokára kiadá azon törvényt, mely Hollandiát, «a franczia folyók alluviumát», egyesíté a császársággal. Most az Emsig tartott a birodalom határa, a hollandusok pedig teljesen idegen uralom alá jutottak és országuk hét départementre osztatott. Amsterdam a birodalom harmadik városának rangját nyerte: örököst pedig a bergi nagyherczegségre jelölte ki a császár. A hivatalos lapjában, a Moniteur-ben megjelent beszédben így szólott unokaöcscséhez: «Ne feledje soha, hogy bármily állásba helyezi is politikám és birodalmam érdeke, első sorban nekem van lekötelezve, második sorban Francziaországnak; minden más kötelessége, még az általam reábizott népek iránt való is, csak azután következik.»435
Hollandián kívül a német nagy folyók torkolatainak kikötői lehettek csak az angol kereskedésnek rakodó helyei. Napoleon nem türheté e helyzetet. Brémát, Hamburgot és Lübecket franczia csapatok szállották meg; a porosz Stettint és Danzigot már előbb is franczia őrség tartotta megszállva. Az egész szárazföldön Oportótól a Niemen torkolatáig az egész tengerpart őt uralta, a kis svéd Pomeránia kivételével. Úgy látszik, mintha Svédország is hűbéres országai közé lépne: 1810 nyarán a svéd rendek Bernadotte marsallt választják meg trónörökösnek. És hogy politikai s keresekedelmi rendszere valóban az egész földet felelő legyen, ugyanazon időben sikerült neki, bizonyos kereskedelmi kedvezmények fejében, szoros barátságba lépni az Atlanti-óczeánon túl felvirágó nagy köztársasággal. Ha valaha, akkor lehetett kilátása kivívni a tengernek szabadságát Anglia ellenében. Csakhogy a tenger felszabadítása egyértelmű lett volna a szárazföld szolgaságával. Volt-e még annyi erő régi Európában, hogy ezt meg birja akadályozni?