Chlopicky.
Glowicky festménye után.
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |
X. FEJEZET.
A lengyel forradalom.
A personalis unió kora. A forradalom kitörése. – A szabadságharcz. – A lengyel emigratio. Az organikus satutum.
A personalis unió kora. A forradalom kitörése.
Lengyelország csak úgy a bécsi congressusnak volt alkotása, mint Németalföld, azzal a nagy különbséggel, hogy épen e szerencsétlen, feldarabolt nemzet sorsának irányításában a másutt annyira elitélt nemzeti és alkotmányos elv ült győzelmet.
Midőn Sándor czárnak a varsói nagyherczegség elfoglalása után sikerült Ausztria és Francziaország ellenmondásával szemben a maga kezében egyesíteni a régi Lengyelország legnagyobb részét, a lengyel nemzet kibékítését és megnyerését tüzte ki legfőbb czéljául. Ez eljárásában ép annyi része volt szabadelvü és humanus érzületének, melylyel általános népszerűséget óhajtott szerezni, mint azon természetes politikai törekvésének, hogy ily módon hű alattvalójává tegye azt a népet, mely rajongott elvesztett szabadságáért. Czartoriszky Ádám herczeg, a czár bizalmas barátja és Nariskin herczegné, a czár kedvese, pártolták leginkább a lengyelek ügyét.96 A mysticismusra hajló czár hivatásának nézte, hogy épen az a kéz gyógyítson, mely annyi sebet ütött és hogy épen az elbukott szláv testvérnemzet útján terjedjen át a szabadság és a magasabb cultura Oroszországba is.
Így támadt fel 1815-ben a «congressusi Lengyelország», mint alkotmányos, nemzeti állam, melyet csak királyának, a czárnak személye fűzött az orosz birodalomhoz. Lengyel volt a kormány, a hadsereg, az egyetem nyelve; a katholikus egyházat elismerték állami vallásnak; hivatalt csak lengyel viselhet, még a helytartó is lengyel, ha nem a császári család tagja. A sajtó szabadsága és a kétévenkint összegyűlő, senatusból és választott követekből álló országgyűlés biztosítja a szabadságot és az önkormányzatot. Nem csuda, ha még a régi szabadsághősök is meg voltak elégedve, ha még Koszcsiuszko is felajánlotta szolgálatát Sándornak.
Az egész országban csak két muszka tisztviselő volt: az orosz polgári biztos és a fővezér, Konstantin nagyherczeg, a császár öcscse és akkor még trónjának örököse.
Hanem a megelégedés csak rövid ideig tartott. Noha az új alkotmány csak úgy a nemességnek és különösen a főuraknak adta a túlsúlyt, mint a régi, az ősi nemesi féktelenség mégis megszünt. A főnemest a rendezett kormány és az örökös királyi hatalom tette elégedetlenné; a jobbágyot és szegény nemest elnyomatása és a mágnások törekvése gazdasági tekintetben is kizsákmányolni politikai hatalmukat.97 Nemzeti tekintetben sérelemnek nézték, hogy a szintén orosz uralom alatt álló Litvániát nem egyesítették a királysággal. Végre a hazafiak még sem feledhették el, hogy nincs nemzeti királyuk és hogy minden jogukat csakis a czár önkényének köszönhetik. Az ország kétségtelen emelkedése és haladása a nyugalom éveiben sem volt képes kiegyenlíteni az örökös ellentétet lengyel és muszka közt. Már Sándor czár idejében is az ellenzék uralkodott a diétákon és leszavazta a kormány előterjesztéseit. A czár Chartenak nézte az alkotmányt, melyet csak ő maga magyarázhat helyesen; a lengyelek pedig csak arra használták fel szabadságukat, hogy teljes függetlenséget szerezhessenek. Így Sándor teljesen kijózanodott a lengyel alkotmányosság iránt való szeretetéből és azon reményéből, hogy az itteni tapasztalások alapján egész birodalmát boldogíthatja majd az alkotmány áldásaival. Czartoriszky herczeg látván, hogy a király és nemzet közti szakadás nem orvosolható, már 1823-ban visszavonult a közügyektől. Pedig a diéták ellenzéke, mely már magában véve is kihivta a kormány megtorlását, még törvényes volt és korántsem fejezte ki az ország uralkodó érzületét. Úgy mint franczia és olasz földön, itt is titkos társaságokban szervezkedtek a hazafiak, várva az alkalmat, mikor ismét a harcz mezején állhatnak szemben a muszkákkal.
Miklós czár alatt természetesen még élesebbé vált az ellentét. Az uralkodó egészen absolutista, a mellett pedig, mint igazi muszka, nem birja megérteni, miért legyen ennek a legyőzött, megvetett katholikus népnek nagyobb a szabadsága, mint a győztes, uralkodó, orthodox vallású orosznak. A kölcsönös bizalmatlanság abban nyilvánult, hogy a czár nem mozgósította a lengyel sereget az 1828–29-iki török háborúban. Mindamellett Miklós el volt határozva az alkotmány fenntartására, 1829-ben megkoronáztatta magát és 1830 májusban személyesen nyitotta meg, franczia nyelven, a diétát. Akkor már látnia kellett, milyen ellenséges a nép hangulata. Mindenütt tüntettek a nemzeti színekkel és sokan elmaradtak az udvari bálról. «Ez lehet hazafias», mondá a czár, «de nem udvarias». Mindazáltal közvetlen összeütközéstől nem tartott. Mindenkorra le akarta kötelezni a lengyeleket jótéteményeivel, legrosszabb esetre pedig bizott a kitünően szervezett hadseregben, melynek bátyja, Konstantin volt a vezére és szervezője.
Konstantin egész állásánál fogva leginkább volt hivatott a dynastiának a néppel való egyesítésére. Testestől-lelkestől katona, büszke arra a derék hadseregre, melyet ő nevelt fel és melyben úgy a lengyel nemeztiségnek, mint a királyi uralomnak legbiztosabb támaszát látta. Első nejének halála után, 1820-ban Grudzinska Jankát vette nőül; kedvéért lemondott a czári koronáról és így még családi viszonyai is mindenkorra a lengyelekhez kötötték őt. Olyanféle volt a helyzete, mint nálunk József főherczeg nádornak, mindenkép született közbenjáró fejedelem és nemzet közt. De Konstantinból hiányzott minden politikai érzék. Mint katona is inkább őrmester, ki a szolgálat apró részleteiben találja örömét, semmint vezér. Durva, kiméletlen modora sértő volt az előkelőkre nézve; serege mégis csak idegent látott benne: a nép előtt pedig muszka herczeg népszerű nem lehetett. Mihelyt kenyértörésre kerül a dolog, ő sem kerülheti el, hogy a nemzet ellenségének ne nézzék.
A congressus utáni forradalmi mozgalmaknak megkülönböztető jele az, hogy mindenütt a katonaságból indultak ki. A lengyelek is a spanyolok és olaszok nyomába készülnek lépni. A hosszú béke nem engedett más teret a fegyveres, lelkes ifjúság nagyratörő hazafiságának. Azzal tisztában voltak a titkos társulatok, hogy Lengyelország egyedül nem vívhat meg a muszkával. Egész reményüket Francziaországba vetették, mely Napoleon idejében, bár szintén tökéletlenül, helyreállította nemzeti államukat. A politikai rokonszenven kívül a lengyeleket, kik magukat büszkén nevezték Kelet francziáinak és kik közt nagyon el volt terjedve a franczia nyelv használata, sok műveltségi kapocs is odafűzte az igazi forradalmi nemzethez. A juliusi forradalom hirére megmozdult minden. Még nagyobb hatása volt Belgium felkelésének, mert most már biztosnak vették az orosz beavatkozást és így a nagy háborút Francziaország és a czár közt, mely visszaadja Lengyelországnak függetlenségét. Épen az orosz hadi készülődés, mely azzal a veszélylyel fenyegetett, hogy az országot muszka katonaság szállja meg, a nemzeti hadakat pedig külföldre viszik, tette szükségessé a forradalom gyors kitörését. Ezt a franczia titkos társaságok küldöttjei is siettették, hogy megakadályozzák a muszka seregnek nyugotra vonulását.
1830 deczember 10-ikére határozta el a carbonarik társasága, mely tagjai közé számította a legtöbb tábornokot és tisztet, a kitörést. De mivel a rendőrség több összeesküvőt elfogott, siettek, hogy egész tervök dugába ne dőljön. November 29-én este egy csapat deák és kadét beront a nagyherczeg palotájába, leöli az őröket és maga a kormányzó is csak nagy bajjal menekül, hálóköntösben. A munkások a mozgalomhoz csatlakoznak; a lengyel ezredek egy része is. Az ellenkező tábornokokat megölik. Éjfél után Konstantin kihivatja az orosz őrséget és Varsó minden raktárával és hadi készletével a forradalom vezetőinek hatalmába jutott.
Uj kormányt nem kellett alakítani; elég volt a régit néhány hazafias taggal kiegészíteni. Ezek közt volt Lelewel a hires történetíró, kinek előadásai és művei nyerték meg az ifjúságot a nemzeti eszmének. Egyelőre még I. Miklós lengyel király nevében kormányoztak és úgy fogták fel a dolgot, hogy a lengyel király harczol a muszka czár ellen. A törvényes kormány megmaradása biztosította az egész ország engedelmességét, viszont e mérsékelt, aristokratikus férfiak nem engedték, hogy a forradalom a nép szenvedélyeire apellálva, talpra állítsa a nemzet egész erejét. Nem fegyverezték fel a jobbágyságot, nem törölték fel a feudalistást, nem lázították fel az osztrák és porosz uralom alatt élő lengyeleket, hogy a két német nagyhatalmat ne fordítsák magok ellen, végre: az elért sikereket nem használták el a visszavonuló orosz ezredek megsemmisítésére. Mint Metternich decz. 18-án irta Ferencz császárnak: «Varsóban áll a forradalom és az a forradalom, mely megáll, természete ellen cselekszik. Rendet akar tartani, a hol csak vad erő vezethet czélhoz. Forradalom és rend nem fér meg együtt.»98
Még a kormány feje is csak alkura gondolt. Ez Chlopiczky József tábornok volt, ki 1794-ben szolgálta a függetlenség ügyét, aztán Napoleon seregében emelkedett és végre Konstantinnal való összetüzésének köszönte népszerűségét és dictaturáját. Konstantin nagyherczegnek – ki még akkor is büszke volt lengyel katonáira, kiket ő nevelt, mikor a muszkákat verték – közbenjárásával arra akarta bírni Miklós czárt, hogy erősítse meg az 1815-iki alkotmányt és egyesítse az országgal Oroszországhoz kapcsolt részeit. De a czár nem volt az az ember, ki forradalommal alkuba áll és megengedi, hogy fellázadt alattvalói még feltételeket szabjanak neki. A lengyelekben nemcsak lázadókat, hanem testvérgyilkosokat látott. «Nem teszem le a kardot, – mondá seregének, – míg ez a vér megboszulva nincs. A békéseknek béke, a lázadóknak, orgyilkosoknak halál.» Így gondolkodott az egész orosz nemzet. Csakhamar 150,000 orosz katona indult meg a lengyel határ ellen, Diebitsch grófnak, a balkáni győzőnek vezetése alatt.
Ausztriát és Poroszországot a közös conservativ érdek most is a czárhoz fűzte: a lengyelek csak Francziaországtól várhattak segítséget. Ott csakugyan nagy párt követelte a kormánytól a lengyelek támogatását; még Laffitte is e politikához hajlott. De Lajos Fülöp el volt határozva arra, hogy e kérdésben, mely világháború nélkül nem volt megoldható, s melyben a győzelem és a veszteség egyaránt vészessé válhatik trónjára nézve, szembeszáll a forradalommal. Az új kormány elnöke, Casimir Périer, kijelentette, hogy «rokonszenvünk a lengyeleké, de franczia vérnek csak e hazáért szabad folynia». Miklós czár nagy örömmel fogadta Lajos Fülöp ezen állásfoglalását, most már diplomatiai érintkezésbe lépett vele és kijelentette, hogy szivesen látja követéül Mortemart herczeget. Mortemart pétervári útjában több lengyellel találkozott, kiknek megmondta, hogy nincs mit remélniök Francziaországtól és legjobb, ha megbékülnek a czárral. «El van vetve a koczka – mondák – vagy mindent, vagy semmit!» «Ugy – felelt a herczeg – semmi se lesz.»99
Chlopicky.
Glowicky festménye után.
De lehetett-e már visszafordulni a forradalom útján? A lengyel vezérek tisztában voltak vállalatok nagyságával és nehézségével és nem a győzelembe való bizalom, hanem az elszántság és a resignatio szól azon manifestumból, melyben Európa népeihez fordultak. «Ha a gondviselés örök szolgaságra kárhoztatta e földet, – mondja Lelewel ez iratban – és ha ez utolsó tusában Lengyelország szabadságának el kell hullania városainak romjai, védőinek holtteste alatt, ellenségünk sivatagon fog uralkodni és minden jó lengyelt az a vigasz kisér a halálba, hogy végső küzdelmével legalább egy pillanatra megoltalmazta Európa szabadságát.» De «a népek hazája, a nagy világ» siket maradt a kiáltványnyal szemben. Magok a lengyel hazafiak is érezték, hogy csak a czár kegye fordíthatja jobbra hazájuk sorsát és mindig készek voltak az alkura. De Miklós feltétlen megadást követelt. Midőn Diebitsch megindult Varsó felé, a varsói diéta 1831 jan. 25-én kimondta a Romanov ház trónvesztését. A kétségbeesésnek, nem a reménynek volt ez a tény a kifolyása.
Skrzynecki.
Lehmann aczélmetszete után.
Néhány hét mulva már Varsó közelében táborozott Diebitsch. 1831 febr. 19-én kezdődött meg a harcz 80.000-nyi serege és a Prágát védő 30.000-nyi lengyel sereg közt. Egy hétig tartó csatározás után az oroszok kénytelenek voltak visszavonulni. A lengyel sereg, Konstantin alkotása, csakugyan megállotta a sarat és az országgyűlés Skrzynecki ezredest, kinek legtöbb része volt az ellenállás sikerében, bizta meg Chlopicky helyett a fővezérséggel. Ő sem igérhetett bajtársainak mást, mint dicső halált, martyrkoszorút, ha a babér koszorúja nem virít részökre. Ő is kész volt az alkura, de midőn Diebitsch első feltételül a trónvesztés határozatának visszavonását szabta meg, az országgyűlés elhatározta a harcz folytatását.
Pedig az most sem kecsegtetett diadallal és Skrzyneckinek néhány kisebb győzelme nem változtatott az erők arányán. Európa nem mozdult, és a forradalom még a szomszéd, régente lengyel tartományokba sem terjedhetett át. Bécsben örültek ugyan Oroszország gyengülésének, de midőn a lengyelek osztrák főherczegnek ajánlották fel országuk koronáját, elutasították őket és Metternich azt tanácsolta nekik: hódoljanak a czárnak.100 Volt mégis egy borzasztó szövetségesük: a cholera. Oroszországból áthozta a sereg és a szörnyű betegség megtizedelte Diebitsch hadait. Hanem a vérontást ez az Isten csapása sem akadályozta. Diebitsch most észak felől akart Varsóhoz férkőzni és ezért a Nareven, a Bug mellékfolyóján, készült átkelni. Skrzynecki, ki ekkor nem sok jelét adta hadvezéri tehetségének, Osztrolenkánál 40.000 emberével meg akarta állítani a majdnem kétszer olyan erős ellenséget. (1831 máj. 26.) A csatát az orosz tüzérség döntötte el; a lengyeleknek nagy, már ki nem pótolható veszteséggel vissza kellett vonulniok. Sem Diebitschnek, sem Konstantin nagyherczegnek ekkor tájban történt halála nem akasztotta meg a hadműveleteket. Az új fővezér, Paskievics, Perzsia legyőzője, tovább folytatta útját Varsó felé és átkelt a Visztulán, hogy nyugat felől támadja meg a fővárost.101
Lengyelország véres tragédiájában visszataszító vonás az a pártharcz és az a személyeskedés, mely e reménytelen küzdelem utolsó felvonását berutítja. Az osztrolenkai csata után a hazafias club vette kezébe a hatalmat. Skrzyneckinek, ki legalább bátor ember volt, le kellett mondania, kormány nem volt és Varsó utczáin a «vörösek» a demokraták, verekedtek a «fehérekkel» az aristokratákkal. Gyors változásban követték egymást a fővezérségben Krukoviczky, Malachovszky, Dembinszky és ismét Krukoviczky. A helyett, hogy az egész, még mindig tekintélyes hadi erőt a fővárosban központosították volna, ezt inkább szétfoszlatták egyes tartományok fellázítására. Mindössze a nemzetőrökkel együtt 50.000 lengyel védte Varsót 80.000 orosz ellen. Paskievics előnyomulásakor Krukoviczky megkezdte az alkudozást, de midőn az orosz csak az amnesztiát és az alkotmány biztosítását helyezte kilátásba, az országgyűlés elvetette az ajánlatot. Pedig akkor már Bem, ki Dembinszkyvel együtt a volai erősítés védelmével volt megbízva, kijelentette, hogy csak 24 óráig tarthatja magát. «Azután mind elesünk, vagy fogságba esünk.» Vola, a lengyel Rákos, szept. 6-án csakugyan orosz kézre jutott és az orosz tüzérség megkezdhette Varsó ágyuzását.
Még szeptember 8-án, mialatt az orosz bombák romba döntötték a város bástyáit is szüntelenül tartott a viszály a fővezér és az országgyűlés közt. Dicső volt a lengyelek ez utolsó küzdelme: Bem mint a tüzérség vezére ott alapította meg hírnevét és a magát feláldozó negyedik zászlóalj örök dicsőséget szerzett. De ez mind csak arra vezetett, hogy annál gyászosabb legyen a bukás. Miután a lengyel sereg nagy része a Visztula túlsó partjára menekült, Paskievics szeptember 8-án, capitulátio nélkül, rohammal bevette a várost. Lengyelország a czár lábainál feküdt.102
A lengyel emigratio. Az organikus satutum.
Miután Európa tétlenül, de a legnagyobb részvéttel nézte a lengyelek hősies és kétségbeesett küzdelmét, úgy szólva minden nemzet tűzhelyénél láthatta azon férfiakat, kiknek vitézsége csudálatot érdemelt, könnyelműsége és pártoskodása azonban csakhamar elhomályosította a lengyel dicsőség tiszta fényét. A sereg romjai Poroszországban és Galicziában letették a fegyvert. A császár és a porosz király most is amnesztiát kértek a czártól, de hiába. «A hazafiak, a mennyiben nem adott nekik nyugtot a halál, vagy Ázsia vad pusztáin nyomorognak, vagy Európában ajtóról-ajtóra zörgetnek és a szánakozóknak alamizsnáját s az érzéketlennek kemény szavait egyenlőn vérző szívvel fogadják.»103 Az emigránsokat hazátlanoknak nyilvánította, vagyonukat lefoglalta az orosz kormány.
Csak most, bukásában vált a lengyel ügy mindenütt népszerüvé. A magyar megyék nagy része feliratban kérte a királyt, használja fel hatalmát a szerencsétlen testvérnemzet visszaállítására. A német költők érzelmes versekben dicsőítettek az osztrolenkai és volai hősöket és mi többet ért, a németek, még a poroszok is, mindent megtettek a menekülők nyomorának enyhítésére. Párisban lázadás tört ki Varsó bukásának hírére és a franczia és angol parlamentben éveken át nem volt népszerűbb tárgy a lengyel szabadságnál és a muszka zsarnokságnál. Sokan mentek Svájczba, Angliába, Olaszországba, nálunk is szinte közmondásossá lett a nemesi kuriáról-kuriára bujdosó lengyel, de az emigratio főhadiszállása mégis Páris maradt. Ott tartották udvarukat a Czartoriszkyak, lesvén az alkalmat, hogy hazájukban új mozgalmat kelthessenek, ott irta Mickievicz Ádám hazafias bánattól és vallásos rajongástól telt művét A lengyel zarándokokról, ott tartotta fenn a Czartoriszkyak könyvtára és a lengyel iskola a fiatalabb nemzedékben is a hazafias traditiókat. De bárhol kelt ismét fegyverre a nemzet a szabadság nevében, önkényuralom ellen, ott találjuk a lengyeleket, mint az újkor kalandos lovagjait. Tudjuk, minő nevezetes és előkelő szerep jutott nálunk is 1848–9-ben Bemnek, Dembinszkynek, Visockynak és más lengyel vitézeknek.
Otthon Lengyelországban ezalatt Paskievics kormányzott vas kézzel és ama kimondott czéllal, hogy a nemzetet mint politikai egyéniséget egészen megsemmisíti. A lázadás és a trónfosztás által külömben is megszünt az 1815-iki alkotmány, Miklós czár az 1832. február 26-án kibocsátott, úgynevezett organikus statutumban újra rendezte az ország ügyeit. E szerint az alkotmánynyal együtt megszünt a külön lengyel sereg, az országgyűlés és a kormány is. A lengyel katonákat orosz ezredekbe osztották be. Csak a közigazgatás és az igazságszolgáltatás terén nem hozták be a muszka rendszert; különben egészen orosz lábra helyeztek minden intézményt. A varsói és vilnai egyetemeket feloszlatták; a nemzeti könyvtárt Pétervárra vitték.104 Az országos elnyomással együtt járt a folytonos confiscatio, a legjobb hazafiaknak Sziberiába küldése, minden lehető mozgalomnak vérbe fojtása. Varsó hűségét új citadella biztosította, mely, mint a czár 1835-ben megmondta, a legkisebb zendülésre kész a várost romba lőni.
Ennek a kormányzatnak, mely Alba és Caraffa emlékét idézte fel a művelt Európa közepett, kettős volt a politikai czélja. Először a lengyel nemességet, mint a nemzetiség igazi erejét és fenntartóját akarta megtörni és megsemmisíteni, abban a hiszemben, hogy a vezér nélkül maradt, műveletlen nép aztán politikailag úgy sem jő már számba. E czélból mindenütt tudatosan a jobbágyokat pártolták a földesurak ellen és arra törekedtek, hogy a nagyobb birtokok vagy a parasztok közt oszoljanak meg, vagy muszka kézre jussanak. Másodszor mindenkép gyöngíteni akarták az ellenállás azon fontos elemét, melyet az orthodox Moszkvával szemben a katholikus vallás képviselt. Különösen Litvániában, melynek Lengyelországgal való históriai kapcsolatát teljesen meg akarták szüntetni, jártak el kérlelhetetlenül a kath. papokkal és szerzetesekkel. Az uniált parasztokat erőszakkal ismét a görög-keleti egyházba kényszerítették. A hazafias papságnak helyzetét nagyon megnehezítette, hogy nemcsak a muszka üldözés ellen kellett védekeznie, hanem hogy ép onnét szólították fel a zsarnokság iránti engedelmességre, honnét méltán várhatott volna legalább erkölcsi támogatást vértanúságában. A római szent-szék ugyanis többre becsülte az orosz udvarhoz való jó viszony fentartását egy szabadságáért és vallásáért szenvedő nemzet jajkiáltásánál s a püspököket több izben is felszólította a czár jótékony szándékainak elősegítésére.
«Mindenki felhasználta Lengyelországot, senki sem szolgálta.» E szavakban foglalja össze Guizot véleményét a lengyel szabadságharcz bukásának okáról. De Európa e tétlenségének egy mindennél fontosabb oka a politikai helyzet. A belgák szomszédságában volt a franczia és az angol, – az orosz és osztrák egyenesen nem is fért hozzá. Az olasznak is szomszédja a franczia; a göröghöz pedig legalább tengeren eljuthattak a szabadságért küzdeni akarók. Lengyelországot ellenben mindenfelől a felosztásában bűnös hatalmak veszik körül. Csak Ausztriának vagy Poroszországnak határozott és elszánt szembeszállása a muszka ellen változtathatna a lengyelek sorsán.
A lengyel szabadságharcz történetéhez még két megjegyzést tüzünk.
Különös, hogy midőn Lengyelország 15 éven át alkotmányának teljes birtokában van és nemzeti alapon nevelheti seregét, midőn még igen erős benne úgy Koscziuskó küzdelmeinek, mint a napoleoni kornak dicső emléke: még sem akad annyi vitéz tábornoka és annyi hazafias politikusa közt egyetlenegy elsőrangú sem. Nem a pártoskodásban, hanem a mi azt lehetővé tette, a szellemi anarchiában a vezető egyéniség hiányában kell látnunk a bukásnak belső, nem az európai helyzettől függő okát.
Szembetünő továbbá az, hogy Lengyelország nem az elnyomás korában kelt fel e legnagyobb küzdelmére, hanem épen akkor, midőn nemzeti önállósága és biztos fejlődése jobban volt biztosítva, mint századok óta. Nagy, súlyos felelősséget vállaltak magokra azok, kik a biztos fejlődést, nemzetök megerősödését és művelését koczkára tették egy szabadságharcz kétes, sőt előreláthatólag szerencsétlen eredményeért. A teljes függetlenség álomképeért nem lett volna szabad igaz hazafinak elhagyni az alkotmányos alapot.
Ezt a politikai hibát jóvá tették vitézségökkel, meglakoltak érte szenvedésökkel. És hogy hazafi ily hibába eshetik, azt bizonyítja, hogy nem minden nép sorsát intézi a meggondolás; nagy része jut abban a képzelet játékának, a sokat mondó jelszó erejének.
Lengyelország alkotmányos szabadságának bukása vészes következésű volt a győztes orosz birodalomra nézve is. Az Nagy Péter ideje óta mindig haladó állam volt és ha még szükségesnek látszott is az absolutismus, mégis csak idő kérdésének tünt fel az alkotmányos intézményeknek befogadása. I. Sándor czár ezt egyenesen kilátásba is helyezte. De a lengyel forradalom nemcsak a czárt, hanem a muszka népet is ellenségévé tette az alkotmányos szabadságnak és így ellentétbe helyezte azt a nagy birodalmat az európai általános fejlődéssel. Hogyan is szerezhetne magának szabadságot az olyan nemzet, mely oly készséggel és annyi erőszakossággal siet egy másnak leigázására!?