1.

Miért jobboldali ez a kritika? Kezdem mindjárt egy úgynevezett kényes kérdéssel, a rendőrséggel. Ez nem részletkérdés, hanem alapvető, különösen a módszer szempontjából. És fejtegetéseinkben különben is a módszer kérdéseinek kell a homloktérben állniuk, mert hiszen egy előadás keretében lehetetlen kérdésről kérdésre végigmenni a cikk egész gazdag anyagán.

Bibó itt felveti a „pozíciók” mindenáron való megtartásának kérdését. Azt vitatja, hogy ez helyén van a döntő harc küszöbén, de helytelen egy hosszú lejáratra szóló koalícióban. A cikk írója itt szem elől téveszti a mai helyzetnek azt az alapvető problémáját, hogy a fasizmus maradványai, a fasizmus újraélesztésére irányuló kísérletek és egyáltalában a reakció elleni harc létkérdése a magyar demokrácia továbbfejlődésének, sőt csak mai alapon való megszilárdulásának is. Mert mit mutatnak Bibó kritikájával szemben az utolsó idők tapasztalatai? Mindenekelőtt azt, hogy {2-85.} a rendőrség a magyar demokrácia egyedüli szerve, mely akcióképes a demokrácia elleni összeesküvések, a demokrácia ellenségei ártalmatlanná tételében. Minden más területen botrány botrányt ér, s az ügyészség és a bíróság magatartása igen sokszor egyenesen felbátorítja az ellenforradalmárokat arra, hogy nyíltan lépjenek fel a demokrácia ellen. Gondoljunk a Bilkey-féle összeesküvésre.1 A rendőrség felgöngyölítette azt. Az ügyészség sietett a vádlottakat szabadlábra helyezni. Ha a rendőrség nem olyan ügyes és erélyes, hogy a szabadon bocsátott összeesküvőket azonnal újból letartóztassa, az összeesküvők – hála ügyészség és bíróság „szakszerű” magatartásának – nyugodtan és szabadon folytathatnák kártékony tevékenységüket.

Ugyanez a kép áll előttünk a gazdasági konszolidáció önző és alattomos ellenségeit illetően. (Feketézők, síberek, árukészlet-rejtegetők.) Ha a magyar demokrácia eddig nem volt képes a gazdasági életet igazán erélyesen megtisztítani, úgy annak oka ott keresendő, hogy egyéb szervei távolról sem állanak a rendőrség demokratikus éberségének színvonalán. Ez más szóval azt jelenti, hogy a tudatos baloldal kevesebb „pozíciót” hódított meg és tartott meg az ügyészségnél és a bíróságnál, mint a rendőrségnél. Bibó egy helyen okosan és találóan jegyzi meg a kommunista pártról, mint annak elvi érdemét, hogy semmiféle demokratikus szabályt nem enged arra kihasználni, hogy a társadalmi erőviszonyoknak a demokrácia érdekeivel ellentétes változását fedezzék vele. De ha ez így van – és csakugyan így van –, akkor mi jogon akarja Bibó dr. a kommunista párt magatartását a rendőrség kérdésében azzal diffamálni, hogy puszta és a koalíciós politikán belül célszerűtlen „pozíció”-megvédést lát annak megszervezésében?

Bibó alapvető hibája ebben a kérdésben az, hogy a rendőrség kérdését szűken, apolitikusan, szűk „szakszerűséggel” nézi. Azt mondja: „A rendőrség nem az a terület, ahol nagyméretű, haladó szellemű alkotó munka számára sok lehetőség volna. A rendőrség egy szakigazgatási ág, melynek eljárásmódjait – a demokratikusabb emberkezelés követelményétől eltekintve – nem a haladó {2-86.} szellemiség, hanem a jó szakigazgatás szükségletei és követelményei kell hogy megszabják.” Ezért követel Bibó itt is „konszolidációt”. A kérdés ilyen beállítása – eltekintve a „konszolidáció” kérdésétől, amelyre később részletesen rá fogok térni – jogászi utópia. Nagy társadalmi átalakulások, a társadalom, az állam újjászerveződése idején a rendőrség sohasem pusztán „szakigazgatási ág”, hanem a politika, a társadalmi átalakulás egyik igen fontos fegyvere. „Konszolidáció” és vele tisztán „szakszerű” rendőrség csak akkor válik lehetővé, amikor az új rendszer esküdt ellenségei annyira meg vannak már törve, hogy lemondanak a komoly ellenállásról, az új rendszer elleni aktív küzdelemről. A vak is látja, hogy az új magyar demokrácia messze van még ettől a fejlődési foktól, sőt igazi harca ellenségeivel még csak most kezdődik.

Bibó helyesen látja, hogy a régi rend képviselőinek, a magyar uraknak nincs erkölcsi joguk a rendőrség ellen panaszkodni. Azt is látja, hogy a magyar úri rend – összehasonlítva a franciával vagy az orosszal – aránylag igen olcsón úszta meg a magyar demokratikus átalakulást. De mindebből mint következtetést csak annyit von le, hogy rábeszéli a magyar úri rendet: ne akarjon visszaütni, ne igyekezzék régi pozícióit visszahódítani. Ez a rábeszélés – most már morális vonalon – ugyanolyan üres utópia, mint előbb a rendőrség puszta „szakszerűsége” volt.

Ha most már azokat a végső következtetéseket nézzük, amelyeket Bibó eddig elemzett, igen ellentmondó fejtegetéseiből levont, akkor világosan áll előttünk bírálatának jobboldali irányzata. Ha ironizálni akarnék, azt mondhatnám: szép tőle, hogy visszautasítja azt a vádat, mintha: „ami ma Magyarországon folyik, az csak az ingek színében tér el a Szálasiék uralmától.” De minden irónia nélkül jobboldalinak kell minősíteni az ilyen következtetést: „be kell ismernünk, hogy igenis össze lehet mérni a Szálasi és Sztójay előtti ellenforradalmi kormányzásnak, a bethleni és keresztes-fischeri politikának… módszereivel.” Egészen eltekintek ez állítás ténybeli tarthatatlanságától. Nézzük tisztán politikailag. Ki nyomott el, ki tartott féken kit – akkor és {2-87.} most? És ha ezzel kapcsolatban a cikk „a bizonytalanságnak és kiszolgáltatottságnak” „megalázó érzéséről” beszél, amely az érdekelteket akkor és most – egyformán – eltöltötte, akkor joggal felvethető és felvetendő a kérdés, hogy akkor azok éltek bizonytalanságban és kiszolgáltatottságban, akik Magyarországot megújítani akarták, akiknek minden törekvése arra irányult, hogy hazájukat megállítsák azon a lejtőn, amelyen az az ellenforradalmi kalandorpolitika lefelé sodorta; hogy most viszont azok élik át ezeket a „megalázó érzéseket”, akik politikailag és gazdaságilag egy új katasztrófa felé taszítják hazánkat. És itt az a véleményem, hogy mindenki, aki nem jobb felől bírálja az új magyar demokráciát, fel kell hogy vesse magában a kérdést: miért ne éljenek az ilyen emberek a bizonytalanság, a kiszolgáltatottság állapotában? Az a véleményem, hogy a magyar demokrácia számára halálos veszedelem volna, ha az ellenforradalmárok, az összeesküvők, a síberek és a spekulánsok biztonságban érezhetnék magukat – hála a magyar rendőrség Bibó követelte „szakszerűségének”.

2.

Ez a példa átvezet a módszer kérdésére. Bibó írói erénye, hogy jól ismer bizonyos elterjedt tömeghangulatokat, hogy számol és szembenéz velük. Ez kétségtelenül helyes: a tömegpszichológia ismerete nem lényegtelen része a politikai elemzésnek; de csak része. Ha valamely tömeghangulatot helyesen akarunk értékelni, akkor mindig vissza kell mennünk azokra az alapvető gazdasági és politikai tényekre, amelyek talaján az ilyen tömeghangulatok teremnek. Akkor lehet csak értelmesen felvetni a kérdést: társadalmilag jogosult-e ez a tömeghangulat, mi felel meg neki a társadalmi valóságban, hogyan viszonylik a tömegekben pszichológiailag élő célkitűzés, tárgy stb. a valóságos élet objektív tárgyaihoz? Csakis az objektív kérdések helyes megoldása után találhatjuk meg a helyes módszert arra, mit és hogyan kell tenni, hogy helyesen reagáljunk a tömeghangulatokra. Nem lehet például egy vérvádeset körül támadt tömeghisztériát helyesen megítélni, {2-88.} ha nincs objektíve megalapozott álláspontunk a vérvád tarthatatlanságát illetően. Így hát bizonyos tömeghangulatok, még ha nagyon elterjedtek is, magukban véve nem okvetlenül alapvető tények, hanem sokszor csupán azoknak eltorzult vetületei. Bibó azonban úgy számol minden tömeghangulattal, legyen annak tartalma bármennyire irreális, mint alapvető politikai ténnyel. Ennek következtében számos döntő kérdésben teljesen hamis, a valóságos élet tényeinek meg nem felelő szembeállításokhoz jut, úgy a belpolitika, mint a külpolitika területén.

Nézzük mindenekelőtt cikkének kiindulási pontját: a demokrácia „válságban van, mert félelemben él”. Bibó itt kétféle félelemről beszél, amelyeket mint teljesen egyenrangú és egyenértékű politikai tényezőket tárgyal: a proletárdiktatúrától, illetve a reakciótól való félelmet. Lehet-e azonban, ha a reális politikai elemzés síkján akarunk maradni, ezt a két „félelmet” összehasonlítani? A „legyen úgy, mint régen volt” világnézete széles, még mindig hatalmas gazdasági eszközökkel, fontos politikai és társadalmi kulcspozíciókkal rendelkező rétegek ideológiája. A demokratikus fejlődés éppen csak hogy megkezdte ezeket megingatni. Most kezd csak hozzányúlni a régi rend közigazgatási pozícióihoz; olyan pozíciókhoz, amelyeknél a radikálisan demokrata reform szükségességét Bibó maga is elismeri, még az ő „limitált forradalom” koncepciójának kereteiben is. Ha tehát ennek az alapvető ténynek helyes felismeréséből a dolgozó nép, a munkásság és a parasztság tömegeiben az a hangulat támad, amelyet Bibó, nem a legszerencsésebben, a reakciótól való „félelemnek” nevez, úgy ennek a tömeghangulatnak megvan a maga reális társadalmi oka, az ellenség, aki ellen a tömeghangulat irányul, tényleges, létező, aktív ellensége a magyar demokráciának.

Hogy áll most már a helyzet a proletárdiktatúrától való „félelmet” illetőleg? Bibó maga is tudja, hogy nincsen komoly ember, komoly tömegerő Magyarországon, amely a proletárdiktatúrát akarná. A proletárdiktatúrától való „félelem” részben ideológiája a fent elemzett reakciós rétegek védekezésének, egy olyan {2-89.} osztályvédekezésnek, amelyet Bibó maga sem tekint jogosnak, részben ugyanezeknek a rétegeknek támadásba való átmenése, suttogó stb. propagandája, mely proletárdiktatúrával ijesztgeti a politikailag nem tudatos tömegeket, hogy elhárítsa a termelés ellenőrzését, az állami, megyei és községi apparátus megtisztítását, hogy megnyirbálja vagy visszacsinálja a földreformot stb. stb.

A tömegpszichológiai módszer ilyetén elvont abszolutizálása, kizárólagossága döntő mozzanata Bibó módszerének; egyik döntő oka politikai következtetései helytelenségének. Mert ez a „félelem” a proletárdiktatúrától szerinte oka annak, hogy miért koncentrálódott minden reakciós elem a kisgazdapárt körül, miért kapta meg ezek támogatásának segítségével a kisgazdapárt a szavazatok többségét. Ebből most már Bibó azt a következtetést vonja le, hogy a kisgazdapárt – főképpen paraszti – magját, melyet a cikk nagyjából helyesen jellemez, meg kellene nyerni egy „limitált forradalom” számára. Helyes-e ez a kérdésfeltevés? Azt hisszük: nem. Nem, mert az elemzésnél elhanyagolja az objektív társadalmi helyzet döntő mozzanatát: az ország volt urai egy csatát elvesztettek (földosztás). A későbbi események azt mutatják, hogy még ezt az egy csatát sem tekintik végleg elveszettnek. (Az új paraszti birtokok telekkönyvi betáblázásának általános szabotázsa, Kerék-féle törvényjavaslat.)2 Főleg azonban ezzel az egy csatavesztéssel még nem tekintik az egész hadjáratot elveszettnek. Nem akarnak további pozíciókat, nevezetesen államhivatali, bírói, megyei stb. pozíciókat feladni. (Az „érveket” itt az úgynevezett „szakszerűség” hánytorgatása liferálja, amely szomszédság alkalmas lehetne arra, hogy Bibó dr.-t elgondolkodásra, önkritikára serkentse; annál is inkább, mert olyan politikus, mint Nagy Ferenc,3 az MKP politikai akadémiáján tartott felszólalásában nyíltan kimondta, hogy a most állásban lévő bürokrácia túlnyomó többségét ő sem tekinti igazán szakembernek.4 Az ilyen ideológiai előretörésekben, tömeghangulatoknak ilyen eszközökkel való kiváltásában évszázadok óta uralkodó, most előjogaikat féltő, tapasztalt osztályok {2-90.} stratégiája nyilvánul meg. Bibó állításával ellentétben igenis tény az, hogy ezek a rétegek betódultak a kisgazdapártba, mégpedig azért, hogy megpróbálják megismételni, ami 1919 után már egyszer sikerült nekik: megismételni Nagyatádi Szabó5 sorsát a mai kisgazdapárttal. És hogy itt nem mint kommunista állok a reakciótól való „félelem” pusztán tömegpszichológiai hatása alatt, hanem objektív tényekről beszélek, arra elsősorban maga Bibó tanít meg bennünket. Azt írja ugyanis cikkében a kisgazdapártról: „…ma kezd veszedelmesen hasonlítani a magyar történelemben oly ismerős mamut kormányzó pártokhoz, Tisza Kálmán Szabadelvű Pártjához, Tisza István Munkapártjához, Bethlen István Egységes Pártjához, Gömbös Gyula NEP-jéhez és Teleki–Kállay MÉP-jéhez.” Ha a szavaknak van értelmük, úgy ezzel a hasonlattal Bibó maga is látja a Nagyatádi-ellenes stratégia megismétlésének kísérletét és perspektíváját. Hogy ez a kísérlet megtehető, annak objektív alapjai vannak a birtokos parasztság gazdasági és társadalmi helyzetében, kapcsolataiban úgy felfelé, mint lefelé, úgy jobbra, mint balra. A kérdés az: milyen utat választ a parasztság zöme?

Ezért a Bibó által előtérbe állított „félelem a proletárdiktatúrától” csak propagandaeredmény vagy legfeljebb a politikai élet felszíne, mert hiszen éppen azok, akik ezt a tömeghangulatot létrehozni igyekeznek, a legjobban tudják, hogy a proletárdiktatúrának ma semminemű politikai aktualitása nincs. Ezt a választások idején egy kisgazdapárti újság – ha jól emlékszem a Magyar Nemzet – nyíltan be is ismerte.6 Megállapította, hogy a mai, sőt a holnapi napot illetőleg messzemenő egyetértés van a függetlenségi frontot alkotó demokratikus pártok között. Ennek ellenére felhívta a választókat arra, hogy „világnézeti” alapon szavazzanak le: magántulajdoni rend és szocializmus között kell „világnézeti” alapon választani; aktualitása ennek a kérdésnek, a lap saját bevallása szerint, még mint perspektívának sincsen.

A másik oldalon a reakció nem fantom, nem rémkép, nem valami távoli jövő „világnézet” perspektívája, hanem a mai nap fenyegető társadalmi valósága. Harc tárgya az új és a régi Magyarország {2-91.} között. Bibó sok esetben, különösen ha úr és paraszt viszonyáról van szó, helyesen látja az ellentétet, még azt is, hogy itt megegyezés, kompromisszum nem lehetséges. De mivel helytelen módszerével, a kétféle „félelem” tisztán tömegpszichológiai tárgyalásában egy nevezőre hoz teljesen heterogén szociális tartalmakat, a kép, amelyet ad, hamissá kell hogy váljék. Sőt mivel a diktatúrától való „félelem” tömegpszichológiai hatása – lásd a kisgazdapárt választási győzelmét – nagyobb, olyan benyomást kelt az olvasóban, mintha ez az objektíve teljesen irreális tendencia komolyabb társadalmi valóság lenne, mint az igazán fenyegető reakció.

Ugyanilyen hamis pszichológiai módszerrel tárgyalja Bibó az MKP úgynevezett taktikai válságát. Kiindulási pontja ez esetben az 1917–20-as évek „élménye”. A kommunisták, Bibó szerint, „nem tudnak szabadulni egy mágikus erejű dátum, 1917 bűvölete alól”. Létrejön bennük a „lélektani fixáltságnak” állapota, mely „egy bizonyos kontraszelekciót is létrehoz, mert elriasztja azokat, akik a konkrét alkotó munkát többre becsülik a hatalomra jutás központi kérdése körül forgó harci állapotnál”. Nem térünk ki arra, hogy Bibó itt megismétli azt a módszertanilag hibás koncepciót, amellyel a rendőrség tárgyalása alkalmával találkoztunk, amennyiben mereven szembeállítja a hatalomért vívott harcot a pozitív alkotó munkával. Számunkra itt az a fontos, hogy ennek az „élménynek” és „mágikus bűvöletének” segítségével milyen képet rajzol a kommunista pártról. Ennek a képnek fővonásai: százszázalékos szocializmus, a „harcos kisebbség” fölénye a „merőben szavazó többség felett”, direkt forradalmi akciók stb. Mindez semmi más, mint felületes megfigyelések felületes általánosítása, de éppen azért van benne valami, ami be nem avatottak részére meggyőzően hangzik; mert a Bibó adta képben vannak vonások, amelyek a kommunista pártok felfogásainak fejlődésében egyes szakaszokban szerepet játszottak. (Természetesen vannak az MKP-ben is egyesek, akik ezeken a fokokon megálltak.) De egészben véve ez a kép felületes pszichológiai konstrukciónak objektív jellemzéssé való felnagyítása. {2-92.} Az ilyenfajta konstrukciók az utolsó évtizedekben nagyon divatban voltak. Hogy itt csak egy magas színvonalú példára utaljak, itt van a Prohászka-féle történetfilozófia, amelyben mindenfelől összehordott, helyes és helytelen megfigyelésekből létrejön a Vándor (német) és a Bujdosó (magyar) „alakja”.7 Prohászka konstrukciója szellemesebb a Bibóénál, de azért a Bibó kommunistája éppoly kevéssé hasonlít a mai valódi kommunistákhoz, mint a Prohászka-féle Vándor a némethez, a Bujdosó a magyarhoz.

Szükséges-e ennek a konstrukciónak részletes cáfolata? Vajon nem a kommunista Lenin volt az, aki 1905-ben körömszakadtig küzdött a mensevik Trockijjal,8 hogy elismertesse e forradalom polgári demokrata jellegét? Nem ugyancsak ő vitte az új gazdasági politika segítségével keresztül – éppen a százszázalékos szocializmus hívei ellenében –, hogy a Szovjetunió a szocializmus építésének konkrét útjára lépett? Vagy végül – hogy a szociáldemokráciával való szembeállítást is tekintsük – a parlamentarizmus kérdésében Lenin 1907-től 1910-ig orosz vonalon, 1920-ban nemzetközi vonalon kierőszakolta a kommunista párt részvételét a parlamentekben, és kidolgozta azok parlamentáris taktikáját stb. stb. Az olyan konstruált lélektani sémák, mint a Bibóéi, sohasem fogják egy eleven párt politikai és világnézeti lényegét még csak meg sem közelíteni. És ha Bibó az MKP-ről ilyen karikatúrát rajzol, akkor – anélkül hogy akarná – jobboldali kritikát gyakorol: alátámasztja azt a „félelmet”, mintha az MKP – minden kijelentése, cselekedete stb. ellenére – titokban mégis a diktatúrára törne. És Bibó végigviszi ezt a torzképbe átcsapó konstrukciót, noha maga is tudja, és cikkében – bár mellesleg – kiemeli, hogy a népfront immár tíz éve központi kérdése minden kommunista párt taktikájának.

Végül – hogy befejezzük a módszertani példákat – nézzük a Bibó-féle elméletet a szélső szárnyak kikapcsolásáról. Ez is pszichológiai alapokon nyugszik. Mindenekelőtt egy pszichologikus alapú üres konstrukción, hogy ti. a „középpártok” (a szociáldemokraták, a parasztpárt) meggyengültek, „a valóságban nincsenek {2-93.} sehol”. Pedig Bibó szerint e két párt együttműködésének kellene megakadályozni a magyar politikai élet, szerinte végzetes, polarizációját. A kivezető út tehát a centrum összefogása a két szélső párt szélsőségei ellen. Ez ismét üres konstrukció, elvonatkoztatva a valóságtól, a magyarországi fejlődés reális politikai hagyományaitól. Gondoljunk a munkásegység mélyen gyökerező követelésére, amely oly szorosan összefűzi a két munkáspárt proletártömegeit: gondoljunk a szociáldemokrata párt és a régi kisgazdapárt együttműködésére a reakció idejében;9 gondoljunk végül az MKP és a parasztpárt régi időre visszamenő kooperációjára a radikális agrárátalakulás tekintetében.10 Bibó szerint a valóságban tulajdonképpen csak két párt létezik, a kisgazdapárt és a kommunista párt. Mindegyiknek van egy végső ütőkártyája: az egyik oldalon a parlamenti többség mindenre tekintet nélkül való kihasználása, a másik oldalon a direkt akció. Hogy ez a veszedelem ne fenyegessen, úgy a kommunista pártban, mint a kisgazdapártban belső tisztázódás szükséges: „…a koalíció csak úgy működhet, ha a kisgazdapárt hidegre teszi a maga jobbszárnyát, a kommunista párt pedig a maga baloldali szektásait.” Itt ismét pártpszichológiai konstrukció áll előttünk, amely eltakarja azt a valóságot, hogy a szektásoknak semmi, de semmi befolyásuk a kommunista párt vezetésére nincsen. Itt tényleg szociálpszichológiáról van szó, arról, hogy a kommunista pártnak vannak egyes, a fejlődéstől elmaradt, a régi felfogásban megcsontosodott elemei (tizenkilencesek). A kisgazdapárt jobbszárnyánál ellenben objektív társadalmi, osztálykülönbségről van szó. A pszichologizálás tehát ismét egy nevezőre hoz a valóságban teljesen heterogén elemeket. Bibó itt nem veszi tekintetbe, hogy a kommunista párt szociálisan homogén, míg a – most megnőtt – kisgazdapárt heterogén, sőt ellenkező érdekektől vezetett társadalmi rétegek egyesülése.

Ugyanilyen természetű konstrukcióval állunk szemben a külpolitika kérdésében. Bibó megint poláris ellentéteket szerkeszt. Az egyik póluson van a „tagállam”, a másikon a Habsburg-restauráció réme. „Pár évvel ezelőtt azt kérdezték: »Mit akarsz, {2-94.} Hitlert vagy Sztálint?«, most azt fogják kérdezni: »Mit akarsz, Ottót vagy Sztálint?«” Ez a két „veszedelem” Bibó elgondolásában kifejezetten mint egyenlően fenyegető áll egymással szemben: „A baloldali kisebbségi diktatúra és a szovjet »gleichschaltolás« veszedelmével szemben tehát egyenrangú veszedelemként áll ott a Habsburg-restauráció veszedelme.” Itt ismét teljesen hamis konklúziók jönnek létre azáltal, hogy Bibó – újból tömegpszichológiai alapon – heterogén, egészen ellenkező valóságértékű tényeket hoz közös nevezőre. Elismerjük, hogy Bibó egyes fejtegetéseivel egészen helyesen látja a kérdés egyes oldalait. Helyesen ismeri fel, hogy a Szovjetunió semmiféle „gleichschaltolásra” nem törekszik, hanem csak arra, hogy a környező országok „a Szovjetunió elleni támadásnak kiindulópontjai ne lehessenek”. Sőt azt is felismeri, hogy a Szovjetunió külpolitikája szempontjából értékesebb egy stabil, demokrata, szovjetbarát rendszer, mint egy a Szovjetunióval azonos, de belül ingatag alapokon nyugvó kormányzat, melynek „fennmaradása beavatkozást vagy legalábbis állandó gondot kíván”. És ugyancsak felismeri, hogy a kommunista párton belül „milyen óriási azok száma”, akik egészen őszinte hívei Magyarország teljes függetlenségének. Hol van tehát az objektív társadalmi alapja a „tagállamság” rémképének, ha azt se a Szovjetunió, se a kommunista párt nem akarja? Ezzel szemben látható, hogy a Habsburg-restaurációnak reakciós körökben annyira vannak hívei, hogy azok nézetüket a parlament vitáiban nyíltan kifejezhették. E két „félelem” egyenrangúnak tárgyalása tehát ismét helytelen, pszichologisztikus konstrukció, s tartalmában jobboldali irányzatot jelent, mert eltereli a figyelmet az egyedül aktuális reális veszedelemtől: a reakció restaurációs kísérleteitől.

Foglaljuk össze ezt a gondolatmenetünket: Bibó finoman és érzékenyen reagál bizonyos tényleg létező tömeghangulatokra. Módszertani tévedése, hogy bennük végső társadalmi tényeket lát, és ezért nivellálja azokat, amelyeknek komoly társadalmi alapjuk van, azokkal, amelyeket csak bizonyos, az igazi politikai célokat leplező nyílt vagy suttogó propaganda vált ki. Így jön {2-95.} létre nála a gyökerében hamis „polarizációs” veszély álláspontja s ebből az a teljesen helytelen követelés, hogy a „centrum” vegye át a szélső szárnyaktól a vezetést.

3.

Mindezzel eljutottunk Bibó dr. politikai koncepciójának központi kérdéseihez, tehát egy réteggel mélyebbre, mint fejtegetéseink elején: az alapvető helyzetelemzéshez és a perspektívához. Nézzük meg ezeket közelebbről. Bibónak igaza van, ha a fasizmus és a reakció viszonyában, e viszony helyes megértésében a mai helyzet egyik kulcskérdését látja. Azonban elemzése itt is nagyon ellentétes. Leírásaiban helyesen emeli ki, hogy Magyarországon, mint „ferde és kóros fejlődésű” országban számos rétege van a társadalomnak, mely bizonyos körülmények között úgyszólván belecsúszott a fasizmusba; hogy számosan voltak, főleg a régi uralkodó osztályban, akik, ha bizonyos okokból nem is léptek fel nyíltan, „potenciálisan” fasiszták voltak.

Ezzel a helyes leírással azonban gyökerében helytelen elemzések állanak szemben. Bibó egy helyen egészen általánosan fejezi ki alapfelfogását: „Európa politikai frontjai ma egészen világosan nem két részre, hanem három részre oszlanak: konzervatív tradicionalizmusra, baloldali szocializmusra és mindkettőjük torz egyvelegére: a fasizmusra.” Ennek az elemzésnek úgyszólván minden szava egynéhány félrevezető helytelenséget tartalmaz: először elmossa az összefüggést reakció (konzervatív tradicionalizmus) és fasizmus között; másodszor összefüggést interpretál bele szocializmus és fasizmus közé; harmadszor eltünteti a világból azt a tényt, hogy mindenütt vannak komoly, meggyőződéses, sőt radikális demokraták, akik a szocializmus tanait elutasítják. (Nálunk például éppen a parasztpártban és a kisgazdapárt balszárnyán – tehát éppen azokban a rétegekben, amelyeknek Bibó szerint mint „centrumnak” át kellene venni a vezetést.) Ennek a gyökerében hamis megállapításnak az a következménye, hogy Bibó az utolsó huszonöt év magyar történetét teljesen helytelen megvilágításba helyezi: „A fórumon zajló politikai {2-96.} küzdelmek 1920 és 1945 között a reakció és a fasizmus egymás közötti (aláhúzás a szerzőtől) harcai voltak.” Bibó itt ismét félrevezető felületi jelenségeket tesz meg a történelem lényegének.

A leírás tartalma tehát, hogy a magyar reakció (sőt a magyar élet egyes magában véve nem reakciós elemei is) a magyar fejlődés betegsége következtében belenőttek a fasizmusba. Az elemzés eredménye: reakció és fasizmus szöges ellentétek. Hol az igazság? Fővonalában nyilvánvalóan a Bibó-féle leírás a helyes. Kétségtelen, hogy voltak magyar reakciósok, akik – főleg mint a német orientáció ellenfelei – nem váltak kifejezetten fasisztákká. De kétségtelen az is, hogy legtöbbjük, ha választás elé került komolyan baloldali politika és fasizmus között, az utóbbit választotta. Ez az összefüggés oly nyilvánvaló, hogy Bibó figyelmét sem kerülte el, bár magát az összefüggést ismét helytelenül és félrevezetően fogalmazza: „A fasiszta – többek között – olyan dolgokat támad, amelyektől a reakció fél.” (Aláhúzás a szerzőtől.) Nyilvánvaló, hogy Bibó formulázása igen helytelen. Gondoljunk az utolsó huszonöt év igazán központi társadalmi kérdésére, a munkások és a parasztok megmozdulására. Lehet-e azt állítani, hogy Szálasi vagy Imrédy támadott, míg Bethlen vagy Gömbös „félt”? Nyilván nem. Ők éppen úgy „támadtak”, mint fasiszta utódjaik, csak más társadalmi erőviszonyok között más taktikával, más eszközökkel.

Bibó ironikusan emeli ki, hogy a dialektika kérdéseibe nem ajánlatos „kívülről” beleszólni, de azt hisszük, hogy egyáltalában nem kell „felkent papnak vagy fémjelzett írástudónak” lenni ahhoz, hogy lássuk: abból, hogy nem minden „kisnyilas” volt eredetileg reakciós, hogy nem minden reakciós fejlődött fasisztává, még távolról sem következik annak cáfolata, hogy – fővonalában – igenis a magyar reakció nőtt át a fasizmusba. Reakció és fasizmus között a valóságban, úgy a múltban, mint a jelenben, szakadatlan, néha szabad szemmel alig megkülönböztethető átmenetek vannak. Ez pedig döntő politikai kérdés volt a múltban, s az a jelenben is. Mert a hitleri háborúból való, idejekorán történő kiugrás messzemenőleg ezen hiúsult meg. Azon, hogy a {2-97.} hitlerizmus külpolitikai, de reakciós ellenzéke, még akkor is, amikor már tisztán látta a hitleri politika csődjét, jobban irtózott az egyedül lehetséges kivezető úttól, ti. belül együtt menni a Függetlenségi Fronttal,11 kifelé csatlakozni a Vörös Hadsereghez és vele együtt kiverni Hitlert, mint akár attól, hogy az örökös taktikázás, halogatás, kétszínű játék Hitler foglyaivá tegye őket, még fizikai értelemben is. Innen van az a Bibó által megállapított „pszichológiai tény”, hogy a német megszállás a reakciós emlékében egyáltalában nem úgy él, ahogy volt, mint rémuralom; innen van, hogy akkor Magyarországon alig volt komoly ellenállás, hogy a magyar vezető réteg legnagyobb része lelkiismeretesen, „szakszerűen” kiszolgálta a német megszállókat. Innen van ma, hogy bizonyos reakciós körökben nyíltan kifejezett rokonszenv nyilvánul meg még az országrontó Bárdossyakkal12 szemben is stb. stb.

Ezeket a tényeket, kétségtelen, Bibó is látja. Sőt látja Magyarország általános helyzetét is: „Valóban, Magyarország 1944-ben a fejlődési zsákutcának, az eleven tradícióitól való végleges elrugaszkodásnak és a politikai erkölcsök lezüllésének olyan mélypontjára jutott, hogy a legtisztességesebb konzervativizmussal szemben is felvethető az a kérdés: mit akar egyáltalán Magyarországon konzerválni.” De Bibó álláspontja, éppen ezekben a főkérdésekben, annyira ellentmondásos, hogy nem talál helyes kivezető utat, hogy kritikája, bár nemegyszer helyes megfigyeléseken alapszik, végső fokon ismét csak a jobboldali politikát támogatja. Bibó most is helyes megfigyelésből, helyes ténymegállapításból indul ki: az igazoló eljárás csődjéből. De honnan ez a csőd? Onnan, hogy a pozícióért elkeseredetten és ügyesen hadakozó reakció sikeresen felhasználta a maga céljaira az átalakulás nem eléggé forradalmi, az ellenfelekkel szemben túlságosan lojális legalizmusát. Bibónál itt ismét ellentmondó és magukban véve is helyt nem álló nézetekkel találkozunk. Mindenekelőtt a mai magyar helyzet számára nem ismeri el azt a társadalmi átalakulásban múlhatatlanul szükséges gyakorlatot, „hogy a jogszabályokat nem kell szorosan alkalmazni, hanem a legteljesebb {2-98.} rugalmassággal a jogszabályok mögött álló világnézet nagy, végső céljaihoz igazítani”. Nem, mert, szerinte, koalíciós rezsimben a jogszabályokat „precízen, mondhatnám túlzott lojalitással kell alkalmazni”. Azt a gondolatot, hogy a különböző világnézeti, de a koalícióban egyesült pártoknak lehetne az a közös felfogásuk, hogy a demokráciát mindenáron meg kell védeni ellenségei ellen, Bibó számításba se veszi.

A demokrácia különböző formáit Bibó egy másik helyen – a ma nálunk szokásos módon – mint keleti és nyugati formákat tárgyalja. A nyugati formáknál a hangsúly a „játékszabályok” betartásán nyugszik; a keleti forma lényege az ellenfelekkel szemben való keménység, „továbbá közelebbről meg nem határozott, széles hatáskörrel bíró demokratikus ősszerveknek” életre hívása, tömegakciók nagy szerepe. Itt mindenekelőtt arra kell felhívni a figyelmet, hogy Bibó álláspontját történelmileg helytelenül okolja meg, és azért az nem adhat a jelen részére sem megfelelő útmutatást. Bibó szerint a demokratikus forradalom nyugaton már „véglegesen lezajlott”. Ez az állítás teljes félreértése a mai európai politikai élet centrális kérdésének, az új demokrácia kérdésének. Sajnos ezt a problémát itt nem tárgyalhatom olyan részletesen, ahogy azt kellene. Csak egypár fő szempontra kell felhívnom a figyelmet. A kérdés összefügg a fasizmus keletkezésével: a régi, a formális demokrácia válságával, mely ideológiailag már az első világháború előtt megkezdődött, mely éppen a fasizmus létrejötte idején érte el csúcspontját, melynek igen nagy része van abban, hogy a fasizmusnak sikerült tömegbázisra szert tenni. Ámde a régi demokrácia válságából ugyan egyrészt a régi baloldali pártok elrothadása, másrészt fasiszta tömegpártok jöttek létre, de másrészt van itt egy tertium datur is, amit Bibó észre sem vesz: az új demokrácia felé irányuló népmozgalmak. Ezért nem véletlen, hogy ott és csak ott, ahol komoly ellenállási mozgalom volt a fasizmus ellen – mégpedig akár keleten, akár nyugaton! –, vagyis ahol nagy néptömegek harcoltak a fasizmus ellen, kerültek az új demokrácia problémái belpolitikailag is a nemzetmegújhodás előterébe. Nem véletlen, {2-99.} hogy e tekintetben a keleti Jugoszlávia és a nyugati Franciaország ma Európa legelőrehaladottabb államai; a francia belpolitikai küzdelmek csakis innen érthetők meg. Aki a mai Európa demokratikus fejlődésének típusait a közkeletű kelet–nyugati ellentétre próbálja visszavezetni, az – akarva, nem akarva – helytelen képet ad a helyzetről, és meghamisítja a fejlődés perspektíváit.

De nézzük az ellentétet magát. Bibó helyesen mondja, hogy ha a demokratikus tudat kifejlődéséről van szó, akkor „először kétségkívül harc kell, és csak azután játékszabály”. De konkrét fejtegetései éppen az ellenkező vonalon mozognak. Ezeknek centruma: a „konszolidáció” ideálja. Bibó érdeme, hogy ott is, ahol a legnyilvánvalóbban téved, őszintén mondja ki a maga véleményét. Így nagyon világosan, félreérthetetlenül beszél a konszolidációról. A következőket mondja róla: „Ezt a szót a magyar baloldal előtt a bethleni program diszkreditálta. Azonban nagyon vigyázzunk, hogy a fürdővízzel együtt a gyermeket is ki ne öntsük. Nem véletlen, hogy Bethlen ezzel a szóval a maival sokban egyező helyzetben olyan óriási sikert ért el. Az, hogy visszaélt evvel a sikerrel, és a konszolidáció révén felszabadult erőket egy feudális restauráció szekerébe fogta, az az ő perfidiája, s nem a konszolidáció hibája.” Itt is úgyszólván minden mondat a politikailag hibás elemzés egész komplexumait tartalmazza. Csak két főmozzanatra hívhatom fel a figyelmet. Először arra, hogy Bibó Bethlen helyzetét a maival „sokban egyezőnek” nevezi, holott a valóságban szöges ellentétekről van szó. Bethlen akkor lépett fel, amikor az ellenforradalmi terrornak sikerült véresen megtörnie a munkásság ellenállását, amikor a régi uralkodó osztályok a paraszti elégedetlenség hátán visszafoglalták régi pozícióikat. Bethlen konszolidációja tehát az ellenforradalom konszolidációja volt. Miben hasonlít ez a mostani helyzethez? Még formális analógia – tehát a demokratikus átalakulás konszolidációja – is akkor állana fenn, ha a baloldali pártoknak sikerült volna már teljesen megtörni a reakció ellentállási képességét. Másodszor: nevetséges arról beszélni, hogy Bethlen {2-100.} visszaélt sikerével, hogy „az ő perfídiája” okozta a konszolidáció társadalmi jellegét: a feudális restaurációt. Éppen az ellenkező az igazság. Bethlen nem „visszaélt” sikerével, hanem ez a „visszaélés” a Bethlen-féle konszolidáció társadalmi lényege: miután a tömegek, főleg a paraszttömegek segítségével minden baloldali törekvés (elsősorban a munkásságé) le volt törve vagy izolálva, Bethlen megteremthetett olyan „játékszabályokat”, amelyek a nagybirtoknak, a nagytőkének, a dzsentrinek megadták azt a „biztonságot”, amely nélkül neki élni „elviselhetetlen”; magyarán: a korlátlan uralom és kizsákmányolási szabadság biztonságát.

Erre törekszik ma is a reakció. Mint már mondottuk: újra meg akarja ismételni a Nagyatádi-esetet. (Ezt nemcsak mi, kommunisták mondjuk, a Szabad Szó hosszú cikksorozatban ismertette Nagyatádi pályafutását, hogy a parasztságot e tragédia megismétlésétől előre óvja.) Ezt nem ismeri fel Bibó, ezért nem látja a jogrend, a jogszabályokhoz való viszony kérdését helyes demokratikus megvilágításban. Sőt azáltal, hogy most állítja fel a „konszolidációt” mint ideált, azáltal, hogy konkrét elemzésében megfeledkezik saját helyes axiómájáról („először kétségkívül harc kell, és csak azután játékszabály”), azáltal, hogy konszolidációt hirdet egy demokratikus átalakulásban, mielőtt a reakció ereje teljesen meg volna törve, ismét jobboldali kritikát gyakorol.

Kétségtelen, a szélső reakción kívül, mely belső összeomlásra, külső intervencióra spekulál, nálunk senki sem kormányoz bármiféle felfordulás, anarchia irányába. Éppen a baloldali pártok, elsősorban az MKP, hangsúlyozzák a rend (tehát a jogszabályok szabályozta és korlátozta rend) fontosságát. A kérdés csak az: milyen e rendnek szociális tartalma? Hogyan jön létre ez a rend? Mennyiben új és mennyiben régi? Mennyiben szabad a fennálló jogszabályoknak korlátozni az újak létrejöttét? (Még ha azok előbb jönnének is létre a gyakorlatban, mielőtt jogilag kodifikálva volnának.) Úgy látszik, mintha ebben a kérdésben egyetértés lenne köztem és Bibó között. Hiszen már idéztem azt a mondását, {2-101.} hogy előbb harc kell, és csak azután játékszabály. De ha a valóságban harcról van szó, ha a valóságban valamely komoly lépésnek kellene megtörténnie, még ott is, ahol azt ő maga is a „limitált” forradalom területének elismeri (mint például a közszolgálat, az önkormányzat stb. ügyei), kitér az igazi kérdés elől, csakúgy, mint elvi elemzésénél, a reakció szociális lényegének megállapításánál. Sőt helyenként egyenesen félrevezető képet ad erről a harcról. Ezt mondatja pl. a kommunistákról: „Mi megpróbáltunk őszinte demokratikus politikai vonalat követni, de ha az ellenkező oldal ezzel visszaél, s a demokrácia leple alatt a reakciót csempészi vissza, akkor ütünk!” Mit jelent ez, ha csak némileg lojálisan, csak némileg baloldali szellemben értelmezzük? Világos: tömegerők mozgósítása a magyar demokrácia védelmére a reakció ellen, a magyar demokrácia továbbfejlesztésére, kiépítésére. De hogyan kommentálja a fent idézett szavakat Bibó? „Ez magyarul annyit jelent, hogy a proletárdiktatúrától való félelem a politikai félelmek ősi szabályai szerint felidézi a semmiből azt a veszedelmet, melyet falra festett.” És egy másik helyen, ahol a nagytőkés szabotázs elleni harcról, az üzemi ellenőrzésről van szó, így jellemzi a baloldali pártok akcióit: ezek „ha nem is jelentenek szocializmust a szó technikai értelmében, de kétségtelenül felkeltik a szocializmus támadó szellemű előkészítésének az atmoszféráját”. Ilyen kommentárokkal Bibó eltorzítja a mai helyzet egész képét. Nem akarja látni a koalíción belül – ha kell, a tömegek megmozdulása vagy megmozdítása segítségével – folyó harc szükségességét. Egyes helyes belátásai ellenére nem akarja látni, hogy a demokrácia továbbfejlődése csak harcban alakulhat ki, mely harc persze nem jelent polgárháborút, nem jelenti a koalíció felmondását, de a koalíción belül mégis valóságos harcot – sokszor „pozíció”-harcot – jelent az új demokrácia hívei és a reakció között.

És ennek a harcnak a formáit igen gyakran az határozza meg, hogy a reakció nemegyszer éppen a formális demokrácia „játékszabályait” igyekszik kihasználni az igazi demokratikus építés megakadályozására.

{2-102.} 4.

Ilyen ellentmondásos alapon, ellentmondásos módszerekkel létrejött fejtegetések szükségképpen ellentétes perspektívát hoznak létre. Ha Bibó hamis kiindulási pontjáról következetesen végigmenne, akkor sötét pesszimizmus lenne minden végső következtetése. Ez helyenként így is van. „Ilyen állapotban termékeny közös politikai tervekről nem lehet szó, csak nehezen kiizzadt közös jelszavakról és kommünikékről, melyeknek szavait mindkét fél eleve másként értelmezi… Az igazság az, hogy a koalíció minden eresztékében csikorog. Magyarország kormányzása egy év óta mind fokozódó mértékben lényegileg két embernek legszemélyesebb tulajdonságain múlik: Rákosi Mátyás tárgyalóképes humorán és Tildy Zoltán felelős bölcsességén. Ameddig ők meg tudnak egyezni, addig döcög a koalíció, amint kiteszik valahonnan a lábukat, alvezéreik azonnal egymás hajának esnek.” Ha ez csak így volna, tényleg a legsúlyosabb válságban lennénk. Ezt hangsúlyozza is Bibó, de lát, bár keskeny, veszélyes, de mégis járható kivezető utat. Éppen a már elemzett belpolitikai perspektívát: a középpártok vezető szerepét, a most vezető két párt szélső szárnyainak „hidegretételével”.

Ez a perspektíva a legnagyobb mértékben pesszimisztikus, mert hiszen Bibó még csak konkrét célzásokban sem képes arra rámutatni, hogy perspektívája milyen társadalmi vagy politikai erőegyensúly-változás segítségével valósulhatna meg.

Azonban ez a kellőképpen meg nem indokolt pesszimizmus hirtelen átcsap egy semmivel sem megindokolt optimizmusba. Cikke végén Bibó azt ecseteli, hogy Magyarország, feltéve, hogy megfogadja az ő politikai tanácsait, hogyan játszhatik egész Európa számára vezető politikai-ideológiai szerepet. Ez a perspektíva oly fontos és jellemző, hogy kénytelen vagyok a cikk teljes szövegét ideidézni: „Ha a demokratikus koalíció működni képes Magyarországon, akkor ez az angolszász és szovjet-orosz stílusú demokrácia szintéziseként gyakorlati mintául szolgálhat az Európa-szerte nehézségekkel küzdő demokratikus koalíciók számára. Ezáltal, bármely nagyigényűen hangzik is, Magyarország {2-103.} fontos és pozitív tényezőjévé válhatik az angolszász–szovjet-orosz viszony szerencsés alakulásának is. Hosszú távlatban pedig a demokratikus konszolidáció, a szocializmusra való átmenet és egy új, harmonikus társadalmi értékelési rendszer kiépítésének a műhelyévé kinőheti magát. A mai Európában valamely kis nemzetre vár az a szerep, mely a francia forradalmat követő reakció után Belgium szerepe volt: termékeny példát és mintát adni a világot gyötrő ellentétek feloldása számára. Amely kis nemzet erre az útra lép, a nagyhatalmi sakkjátszmák és esetleges fordulatok között vívódó, tehetetlen bábból az egész világban uralkodó feszültségek termékeny és szerencsés feloldásának eszközévé válhatik.” Ez az optimizmus éppen úgy agyaglábú bálvány, mint az előbbi pesszimizmus. A Bibó-féle magyar demokratikus „konszolidáció”, mint Európa jövendő demokratikus fejlődésének mintaképe, nemcsak mélyen helytelen, de – meggyőződésem szerint – igen veszélyes és jobb felé mutató elmélet, mert hibáinkból, gyöngeségeinkből, történeti múltunk terhes örökségéből akar erényt és mintaképet formálni. A mai Európában az új demokráciáért tusakodó Jugoszlávia és Franciaország mutatják az egyik pólust, a még mindig fasiszta terror alatt sínylődő Franco-féle Spanyolország a másik pólust. Vajon csakugyan a középen, a „konszolidáció” útján van az igazság? Nem hisszük. Ha mi „mérsékeltebbek” vagyunk (és maradunk), mint Franciaország vagy Jugoszlávia, úgy ez semmiképpen sem politikai erény, semmiképpen sem jelent útmutató példaképet más nemzetek részére. Ellenkezőleg. Ez a „konszolidáció”-vágy, amely kétségkívül nemcsak Bibó egyéni véleménye, onnan ered, hogy mi nem küzdöttünk komolyan felszabadulásunkért és a demokráciáért, mint a franciák és a jugoszlávok, hanem a Vörös Hadseregtől ajándékba kaptuk szabadságunkat és demokráciánkat. És politikailag igen befolyásos társadalmi rétegek meg akarnak állni ez ajándék színvonalán, és a formális demokrácia „játékszabályai” segítségével minél többet igyekeznek konzerválni a feudális Magyarországból. Ha ebben a helyzetben és a belőle adódó Bibó-féle „konszolidációs” perspektívákban példaképet {2-104.} látunk, és nem hibáinknak és gyengeségeinknek eddig nem likvidált maradványait, úgy – mint történelmünk folyamán nemegyszer – teljesen jogosulatlan illúziókat táplálunk.

A mai világátalakulás útiránya az új, a népi demokrácia. Példakép az, ami ebben a tekintetben tökéletesebb, fejlettebb, útmutatóbb. A mi nehézségeink demokratikus fejletlenségünkből következnek, és veszélyes – ismét: a jobboldalt erősítő – illúzió ezekben a gyengeségekben valamely jövendő fölénynek, nemzetközi vezető szerepnek csíráit, lehetőségeit látni.

Nem állott módunkban Bibó gondolatmenetét minden kérdésben követni és megcáfolni. Csak néhány fontos kérdésre mutathatunk rá, hogy módszerének lényegét, hibáit és veszélyeit, jobb felé mutató irányzatát felderítsük. Ezért kellett egyes kérdésekkel, ahol ezek a hibák a legvilágosabban ütköznek ki, részletesebben foglalkoznunk. Remélem, az a vita, melyet ez az előadás vezet be, hozzá fog járulni valamennyi kérdés alapos és a magyar demokrácia számára termékeny, továbbfejlesztő tisztázásához.

BIBÓ ISTVÁN

Tisztelt hallgatóság! Nem akarok visszaélni türelmükkel és sok időt elvonni a vitától, mert mondanivalóm lényegét már elmondtam a vita tárgyaként szereplő cikkben. Azonban kötelességem Lukács György igen alapos és tárgyilagos kritikájára néhány szóban reagálni s vele szemben tisztázni bizonyos kétes vagy félreérthető pontokat.

A cikknek egyik főtétele, hogy a magyarországi politikai helyzet központi kérdésévé a kommunista párthoz való viszony vált. E tétel igazsága megmutatkozott a cikknek magának a sorsában is: a kommunista párt, noha nem a cikk egyetlen mondanivalója, csupán azt vette ki belőle, és azt sérelmezi, ami a kommunista pártról mondódott, viszont a kommunista párt ellenfelei csupán annak örvendenek, tekintet nélkül arra, hogy őróluk mit mondtam a cikkben, hogy a kommunista pártnak végre valaki ezt vagy azt megmondta. Ugyanennek a jele az a beállítás is, hogy a cikk {2-105.} a demokrácia válságát jobbról szemléli. Így megint a kommunista párt kérdése helyettesítődik be a demokrácia kérdése helyébe. A demokráciát egészben ez a cikk semmiképpen sem a jobboldal felől taglalja, a kommunista pártot azonban, minthogy nem állhat tőle balabbra, kívülről nyilván csak jobboldalról lehet taglalni.

A rendőrség kérdésével kapcsolatban le kell szögeznem, hogy a cikk nem azt célozza, hogy Magyarországon a forradalmi átalakulás lendülete megakadjon, hanem azt javasolja, hogy húzzunk éles és világos vonalat a szükséges konszolidáció területe és a szükséges forradalmi átalakulás területe között. Ezzel kapcsolatban a cikk a rendőrséget a konszolidáció területére utalja, a kommunista párt a forradalom területére. A cikk szerint a rendőrséget nem lehet a forradalom termékeny területének tekinteni, Lukács György viszont arra utal, hogy Magyarországon nagy társadalmi átalakulás folyt le és folyik; ilyenkor természetszerűen döntő szava kell hogy legyen a rendőrségnek. Véleményen szerint nem vagyunk nagy társadalmi átalakulás pillanatában: ha ilyenről van szó, annak ezután kell megtörténnie. Bizonyos politikai erőviszonyok megváltoztak, és bizonyos felső rétegek félretolódtak, azonban a társadalom struktúrájában s a polgári és munkásosztály társadalmi erőviszonyaiban nincsen alapvető változás. A koalíciót politikai adottságnak véve, egészen forradalmi társadalmi változásokról e pillanatban nem lehet szó, viszont a másik oldalon túlzás volna a koalíciót egyszerűen úgy felfogni, mint amelyben a társadalmi osztályok stabil viszonya valósul meg, s egyszerűen azt hangoztatni, hogy a kisgazdapártban tömörült és birtokosgazda-rétegek éljenek békés harmóniában a munkásosztállyal. Igenis a koalíción belül és a koalíció ideje alatt is meg kell kezdeni az osztályhelyzetek felszámolását, ezt azonban a koalíció politikai adottságára való tekintettel nem lehet a feltétlen forradalmasítás jegyében csinálni, hanem a forradalmasításnak egy olyan technikáját kell megkeresni, amely az adott politikai helyzetben lehetséges. Ez volt a cikknek a problémája. Ebből következett, hogy a cikk a rendőrséget nem tekinti a {2-106.} forradalom területének. Mikor egyes rétegek bizonytalansági érzéséről beszéltem, akkor nyilván nem az összeesküvők, szabotálók és feketézők bizonytalanságára gondoltam, hanem azokra a polgári rétegekre és a vagyonosabb parasztságra, melyek benne vannak a demokratikus koalícióban, ennélfogva nem lehet ellenük rendőrséget csinálni.

Válaszolni szeretnék a cikk tömegpszichológiai szemléletével kapcsolatos kifogásokra. A cikknek kétségtelenül van egy tudatos pszichologisztikus beállítása, azonban mélyen megsértve kell visszautasítanom azt a vádat, hogy ennek köze volna a szellemtörténeti beállításhoz. A cikk nem eszmerendszerekkel, világnézeti izmusokkal s azok öntörvényű mozgásával foglalkozik, hanem reális pszichológiai tényekkel. Készséggel elismerem, hogy ezek a reális pszichológiai tények nem mindig párhuzamosak ugyanennyire reális osztálytársadalmi tényekkel, azonban nem az én hibám, hogy ez így van. Meg kell állapítanunk ugyanis, hogy a fasizmus megjelenésével az osztálytársadalmi szemlélet kissé zavarba jutott, s elégtelennek bizonyult. Hiába állapítjuk meg utólag, hogy a fasizmust ilyen vagy olyan társadalmi osztályok, nagytőkések vagy kispolgárok hozták létre, az igazság az, hogy a fasizmus csak bizonyos országokban vált tömegmozgalommá, amelyekben bizonyos társadalmi adottságokhoz pszichológiai momentumok, leginkább külpolitikai jellegű sérelmek járultak. Franciaországban ebben az értelemben komoly fasiszta tömegmozgalom nem volt. Hiába magyarázzuk a fasizmust a nagytőkéssel vagy a kispolgárral, ha nem tudjuk megmagyarázni, hogy miért tudtak fasizmust berendezni a német nagytőkések, és miért reagáltak rá gyönyörűen a német kispolgárok ugyanakkor, mikor ugyanez nem következett be Angliában, Hollandiában, Franciaországban, ahol ezek a rétegek legalább olyan erősek vagy még erősebbek.

Az alaptalan félelmeket analizáló pszichologisztikus szemlélet elvetésére nem érzem meggyőzőnek a vérvád példáját, mert ha valaki a vérvád reális pszichológiai tényével egyszerűen a vérvád ostobaságát szegezi szembe anélkül, hogy visszamenne a vérvád {2-107.} mögött álló társadalmi, gazdasági vagy pszichológiai háttérhez, akkor hiába állapítja meg a vád ostobaságát, ezzel a tények és következmények világában semmit sem jut előbbre.

A proletárdiktatúra és a reakció viszonyának kérdésében nem áll az, hogy a cikk kivehetően a proletárdiktatúrát tekinti a nagyobb veszélynek. A cikk kivehetően a reakciót tekinti a nagyobb veszélynek, s egy helyen kifejezetten meg is mondja, hogy a demokrácia igazi harca a reakció elleni harc. A cikk a proletárdiktatúrát nem nagyobb veszélynek, hanem nagyobb félelemnek állítja. S ez meg is áll. Végsőleg az ellentétpárt az teszi egyenrangúvá, hogy a proletárdiktatúra oldalán a félelem, a reakció oldalán a reális veszély a nagyobb. Ma azonban a reakció is lassan kezd olyan mumussá válni, amilyen a proletárdiktatúra volt az elmúlt huszonöt esztendőben, s ezzel csak a reakció veszélye súlyosbodik, mert ha egy mumus ködébe burkoljuk, és mindenféle megmozdulásban reakciós veszélyt szimatolunk, ezáltal képtelenekké válunk arra, hogy megtaláljuk azokat a valóban veszélyes pontokat, ahonnan a reakciót sarkaiból ki lehet emelni.

Az igazolás csődje tekintetében újból utalok a földbirtokreform példájára. Ahogyan a földbirtokreformot nem lehet azokra a gonosz földbirtokosokra korlátozni, akik a cselédségükkel rosszul bántak, hanem ki kell terjeszteni az áldott jó földbirtokosokra is, azonképpen a közigazgatásért való harcot sem lehet az ártó szándékú reakciós tisztviselők elleni bősz harcra korlátozni, hanem ezen túlmenően sokkal tárgyibb célokkal és tárgyibb módszerekkel lefolytatni.

Ami a reakció és a fasizmus viszonyát illeti, a kettő között van összefüggés, de nem azonosak, s nem is egyszerűen szövetségesek. Magyarországon párhuzamosan léteztek 1919 óta, amikor együttes erővel szorították ki a politikai hatalomból a harmadik tényezőt, a baloldali munkásságot. Azonban a fasizmus komponensei közül a forradalmi romantikát nem lehet kihagyni, ezt pedig nem a reakció találta ki. A fasizmus eltorzult tradicionalizmus és eltorzult forradalmiság, reakció és torz baloldal vegyüléke. A fasizmus nem is egyszerűen a polgári demokrácia válsága, {2-108.} mert mindenekelőtt azokban az országokban jelent meg, ahol csupán formai demokrácia volt, de nem valóságos.

Nyugati és keleti demokrácia között nem én tettem különbséget, hanem egyszerűen használtam ezt a kifejezést, mint közkeletű kifejezést, éspedig oly értelemben, hogy nyugati demokrácia elnevezést a valóságos polgári demokráciára értettem, ez természetszerűleg vonatkozik Angliára, Hollandiára, Franciaországra vagy az északi országokra, de nem vonatkozik a helyrajzilag ugyancsak nyugaton fekvő Spanyolországra. Éppen ezért teljességgel túlfeszített értelmezése a cikknek Lukács György részéről az, hogy a cikk két pólus között keres középutat, s e két pólus szerinte egyrészt Franciaország és Jugoszlávia, másrészt – minthogy az angolszász világ kívül esik az európai kontinensen – Franco Spanyolországa; s a cikk nem átall ennek az utóbbinak irányában „középutat” keresni. A cikk egészen világosan az angolszász demokrácia és a szovjet demokrácia között keresi a középutat, felismervén, minthogy tudomásul veszi azt a tényt, hogy Európának a kettő között fekvő területei olyan fokú összeomlást értek meg, hogy e pillanatban az európai fejlődést nem ezek a közbeeső területek, hanem a szovjet-orosz és az angolszász demokráciák együttes politikai behatása határozza meg.

A cikk sehol nem mondja, hogy a két középpárt szövetkezését óhajtja a szélső pártok ellen. A cikk csupán azt mondja, hogy a koalíció súlypontjának középpártokon kellene lennie. Annál kevésbé akarhatja a cikk a két középpártot a két szélső párt ellen összehozni, mert hiszen világosan kimondja, hogy a nagy reformpolitika jegyében összehozandó, mélyebben fundált koalíciónak is mind a négy párton kell nyugodnia.

A cikk pesszimizmusa és optimizmusa között lévő perspektívában nem látok ellentmondást. A pesszimista helyzetkép az akut bajoknak szól, melyekből a cikk látja és reméli a kilábalást; a Belgium-szerű szerep pedig nem optimizmus, hanem egész egyszerűen egy lehetőségnek a megpendítése, mely véleményem szerint igenis fennáll. Nem hiszek a történelemben százszázalékos szükségszerűségekben, hanem hiszek bizonyos nagy vonalakon {2-109.} belül több-kevesebb lehetőségben, melyet lehet elpuskázni, és lehet szerencsés vágányokra irányítani. A cikknek az volt az egyik főcélja, hogy ezt az érzést és ezt a felelősséget felkeltse.

HORVÁTH ZOLTÁN13

A cikk szerzője szerint sehol nem lévő szociáldemokrata párt szempontjából szeretnék hozzászólni, főként általánosságban. A cikkben, a fennálló tények analízisében hiányzanak bizonyos szempontok. Nem veszi figyelembe a szociális szempontokat. Két lényeges dolgot kell tisztázni: az egész magyar társadalom deklasszifikálódás ellen védekezik, másrészt fontos, hogy az egész magyar társadalom készen áll a passzív rezisztenciára. Akkor hajlandó részt venni a hatalomban, ha abból konkrét hasznot tud húzni. Ha viszont konkrét bűnhődés következik be, elemeire bomlik ez a társadalom, mint 1849 után, amikor visszavonultak kúriájukra, és mindenfajta kormányzati intézkedés ellen tiltakoztak. Hiányzik a kollektív felelősség elviselésének képessége, és képtelenek vállalni a kollektív bűnökért a felelősséget.

A demokrácia rendkívüli nehézségekbe ütközik. Aki ma minden apróságért tiltakozik, nem tiltakozott az ellen, hogy Magyarországról huszonötmilliárd aranypengő értéket hurcoljanak el.14 Aki figyeli, mi történik a világban, láthatja, hogy a fasizmus nem más, mint a nagytőkének utolsó védekezési formája, amelynek megjelenése világosan kirajzolja a frontokat. Nem szabad összetéveszteni a fasizmust azzal, amit pl. Németországban csináltak – gázkamrát, halálgyárat, internálótáborokat –, ez a német pszichéhez alkalmazott fasizmus volt. Az angol konzervatív párt választási programja a fasizmus programját tette magáévá.15 Magyarországon is 1919–1920-ban más formában jelentkezett, másként Németországban, másként Angliában. Ez azonban nem változtat a lényegen, azon, hogy a fasizmus mindenütt a nagytőkét szolgálta.

Amint az egyházban a Sátán, úgy a munkáspártok számára a tőke jelenti a rosszat. Hitler számára a zsidók. A fasizmus lényege, {2-110.} hogy szeretné az osztályharcot kiküszöbölni, és ennek érdekében hajlandó leválasztani magáról kisebb tőkésrétegeket, hogy védhesse a nagytőkének az érdekeit.

A cikk figyelmen kívül hagyja ezeket a szempontokat. Konstruktív kritika helyett destruktív kritika – nem mutat rá a megoldási módokra. A magyar demokrácia megalkotta a választójogot, és le tudta folytatni a választásokat – elsőnek Európában alkottunk egy üzemi alkotmányt16 –, ezek is döntő jelentőségű részei a magyar demokráciának.

Nehéz demokráciát csinálni olyan országban, ahol kevés a demokrata. Ugyanez áll a rendőrségre is, amelyet a szerző a konszolidáció oldalára akar állítani, de a hadsereget például a reakció oldalára kell számítani.17 Miután a hadsereg kezében megmaradt a fegyver, a rendőrségből baloldali pozíciót kell csinálni, mert különben megcsinálja a jobboldal.

A reakció nálunk nem ismer morális gátlásokat. A bethleni konszolidáció tudatosan hazug cselekményeket hajtott végre: frankhamisítást18, optánspert19 stb. A demokrácia harcosai morális cselekedeteket csinálnak, mert a nemzet érdekeit képviselik. Bennünk különben is morális gátlások vannak, és ezért gyakran hátrányba kerülünk azokkal szemben, akikben nincsenek morális gátlások.

Az a réteg, amelyik a forradalmat végrehajtotta, irtózatos nagy távolságban volt a nemzet nagy tömegétől. Ennek a konzekvenciáját próbáljuk most levonni, próbálunk olyan demokráciát építeni, amelyik nem hagyja magát agyondemokráciázni. Úgy kell a demokráciát adagolni, hogy a nép és vezető réteg között sokkal nagyobb legyen a kapcsolat.

KESZTHELYI NÁNDOR20

A tanulmány megjelenése óta újabb jelenség merült fel: a hercegprímás megnyilvánulása.21 Amikor a koalíció megkezdte működését, alapvető megegyezés volt az egyház tisztelete. Három nagy fontosságú jogszabály, a földreform, a házassági jog22, a felsőház megszüntetése23 érintette ugyan az egyházakat, de nem {2-111.} hiszem, hogy az új hadjárat valódi oka ezekben a jogszabályokban gyökeredzik, hanem bizalmatlansági légkörben, amelyről Bibó beszél. Franciaországban és Olaszországban a katolikus párt komoly partnere a munkásságnak – de ezekben az országokban a katolicizmus társadalmi struktúrája lényegesen eltér a miénktől. A Katolikus Szövetséggel,24 az Actio Catholicával,25 a KALOT-ta26 szemben a demokratikus aggály jogosult volt. Ezek a tényezők részt vettek a kisgazdapárt deformálásában. A katolicizmust nyilván nem lehet azonosítani a reakcióval. Különbséget kell tenni a reakció szűk köre és azok között, akik azért válnak reakcióssá, mert a reakciót érő támadások odakényszerítik őket. A bizonytalanság fogalma nem ugyanaz ma, mint régen. Legnagyobb mértékben tiltakozom az ellen, hogy a feketézők bizonytalanságban legyenek. Börtönbe velük! A kritika a rendőrséggel szemben jogosult – baloldalról!

RÉVAI JÓZSEF

Bibó doktor úr zokon veszi, hogy cikkének azon részletére reagálnak, amelyik a kommunista párttal foglalkozik. Az ő cikkéből, amely 45 oldal, 26 csak a kommunista párttal foglalkozik. Nehéz hozzászólni, ha ezeket a döntő részleteket nem említi az ember. A kommunista párt taktikájával szemben Bibó állást foglal. Nem hibája, hanem érdeme ez a cikknek, mert a kommunista párt igen fontos szerepet játszik a demokrácia egész mechanizmusában; mint mondani szokták, a motorja a magyar demokrácia fejlődésének, aki tehát ezt kritizálja, az okvetlenül a magyar demokrácia alapkérdéseihez is hozzászól, és állást foglal. Itt rátérek a második kérdésre, melyet Bibó nehezményez. Lukács megállapította róla, hogy jobbról kritizálja a demokráciát. Miről van szó? A cikknek egyik alapgondolata, lényeges része, hogy a középpártok: a szociáldemokrata párt és a Nemzeti Parasztpárt legyenek hordozói a demokratikus koalíciónak.

Ez a politikai tanács a szociáldemokratáknak és a Nemzeti Parasztpártnak azt jelenti, hogy: hagyd ott a balszárnyat, és állj közénk, tehát balról jobbra tolódj. Ez a jobbratolódás közeledés {2-112.} a demokrácia jobbszárnyához, vagyis elszigetelése a kommunista pártnak. Ezen törekvésen nem változtat szerzőnk jó szándéka sem, ez benne van a cikkben. A kommunista pártról torzképet ad elvi és taktikai szempontból is. Szükséges ezt a torzképet helyrebillenteni. Gyerekesen helyt nem álló, egy informálatlan embernek az állításával vetekedő a mi pártunkkal szemben az a föltevés, hogy „aki nincs vele, az ellene”. Gyerekesen naiv feltevés ez a kommunista párttal és a marxizmussal szemben. Marx nem győzte hangoztatni Lassalle-lal27 szemben, hogy mennyire nem marxista teória ez, hogy „aki nincs mellette, az ellene”. Éppen mi teszünk különbséget a kisgazdapártban reakciósok, közép- és demokratikus szárny között. Szemünkre vetik, hogy azt hangoztatjuk, hogy a magántulajdon alapján állunk, és azt mondják, hogy ezt úgysem fogja nekünk senki sem elhinni. Szerzőnk megnyugtatására kijelentem, hogy a kommunista párt szocialista párt, és a termelőeszközök köztulajdonba vételét tűzte ki célul. Ennek ellenkezőjét állítani a kommunista pártról csak naiv közhely. De mi a paraszti magántulajdon alapján állunk, de nem az olyan magántulajdon alapján, amely a paraszti magántulajdonból máról holnapra kolhozrendszert akar csinálni. Ami a kis magántulajdont illeti, a kommunista párt határozottan a magántulajdon elve alapján áll. Minden kommunista párt ezt vallja ma is.

A polarizációt Bibó dr. halálos veszedelemnek tartja a magyar társadalom számára. Itt, egy ország történetében, amíg a nagy kérdések nincsenek megoldva, amíg a harc nincsen végigküzdve, más, mint harc, mint polarizáció, nem lehetséges. Igaz, hogy ajándékba kaptuk a szabadságot, és nem volt forradalom, de igaz, hogy nem vagyunk a nagy harc kezdetén, mert a földreform nem kismiska, a nagybirtokos osztály megsemmisítése nem kis dolog. A közigazgatás keretén belül is történt valami, a csendőrség eltűnése28 is valami, az üzemi alkotmány is valami, és mindez együttvéve több, mint politikai átalakulás. Persze a társadalom átalakításáról még nincsen szó. De politikai átalakulásról sem olyan mértékben, hogy egyik társadalmi osztály uralmát felváltotta {2-113.} volna egy másik osztály uralma. De bizonyos pozíciókat az állami életben a munkások is elfoglaltak. Arról van szó, hogy ezt az átalakulást végigvigyük, és akkor ne ijedjünk meg a polarizációtól, olyan csoportosulástól, amikor az egyik oldalon azok vannak, akik az eszmét tovább akarják vinni, azokkal szemben, akik nem akarják továbbvinni.

Ha koalíció van, akkor bizonyos elemi szabályokat be kell tartani. Bizonyos szervezett tömegerők szóljanak bele a kialakult, megmerevedéssel fenyegető viszonyokba.

Olyan demokrácia még nem volt a világon, amibe a nép még nem szólt volna bele. És ha valaki azt kéri tőlünk, hogy mondjunk le a játékszabályok kedvéért a tömegek bevetéséről, ha erre szükség van, akkor lehetetlent kér tőlünk. A magyar demokrácia megmerevedése, egy helyben topogása következnék be ezzel.

A kommunista párttal szemben fennálló idegenkedés, a magyar politikai életben a meg nem értés okai kilencvenöt százalékban arra vezethetők vissza, véleményem szerint, hogy mi olyan elvet és módszert képviselünk a magyar politikai életben, amire még nem volt példa. Példáért a magyar 1849-es forradalom plebejus szárnyához kell visszamenni. Mi képviseljük a magyar politikában a nagy politikai szenvedélyt, ami nélkül nem lehet történelmi programot végrehajtani. Mi képviseljük a népre való apellálást és a népre való apellálás bátorságát.

Bibó szemünkre veti a direkt akció módszereit. Azt akarja, hogy mondjunk le a harcról. Erről nem mondunk le. Ő azt állítja, hogy ez nem jár haszonnal a koalícióra. Márpedig a koalíció nem akadálya a demokratikus fejlődésnek, és így is betartjuk a koalíció játékszabályait.

Ezt hiába követelik tőlünk, ebben a tekintetben a mi taktikánkban semmiféle ellentmondás, sőt válság sincsen. A cikkben jobbratolódási tendenciát látunk, és bizonyos nyugtalanságot fejez ki. Nyugtalanságot fejez ki azzal a veszéllyel szemben, hogy a magyar demokrácia szekere kátyúba jut. Ennek a helyzetnek szüleménye, következménye ez a cikk. Intenciója nem a legrosszabb, részben szükséges megvilágítani azt a társadalmi hátteret, {2-114.} amelyben ez a hangulat megszületett, amely a cikkben végigvonul.

A magyar demokrácia egy helyben topog. És az a helyzet, hogy a gazdasági nyomorúság okozta hangulatváltozás van, egy csomó új baj ütötte fel a fejét a régi bajokhoz, ez az egyensúlyállapot és ez az egy helyben topogás ingadozásokra vezet olyan rétegeknél is, amelyek még háromnegyed évvel ezelőtt hajlandók lettek volna a kommunista pártba belépni.

Mi a kiút ebből a helyzetből? Döntő szempont, hogy kivigyük a demokrácia szekerét a kátyúból. Ez harc kérdése, és bizonyos, hogy az értelmiség nagy része nem fog részt venni ebben a támadásban. De ha a balszárny megkezdi a támadást, akkor a kiábrándulás az értelmiségben meg fog szűnni. Az értelmiség követni fogja azt a tábort, amelyik erősebbnek fog bizonyulni.

KOCZKÁS GYULA29

A demokrácia válságából elsősorban úgy kerülhetünk ki, hogy megfelelőképpen megneveljük a tudatlan és tájékozatlan tömeget. Politikai tudatlanság, dilettantizmus orgiákat ül Magyarországon. Át kell nevelni az embereket. A természettudományok módszereivel kell rámutatni a jelenségekre. Természettudományos nevelést kell adni, márpedig a nevelés általában nálunk rosszul áll. Ha például bemegyek a Kultuszminisztériumba, és a szomorú szobákat látom, amelyek nem reprezentánsai a magyar kultúrának, és bemegyek a Honvédelmi Minisztériumba, látom a süppedő szőnyegeket a remekbe szabott szobákban, akkor az a meggyőződésem, hogy valami baj van a demokráciában.

Lehetetlenségnek tartom azt, hogy ugyanazok az emberek neveljenek ma, akik a fasizmusra is neveltek. Nevelők alatt persze nemcsak a tanítókat, hanem a papokat, jegyzőket, hivatalfőnököket is értem. Ezeknek a kilencven százalékát le kellene váltani, de nincsen emberanyag. Ezért legfontosabb feladatnak a nevelők megnevelését kell tekintenünk.

{2-115.} KARÁCSONY SÁNDOR30

Bevezetésben szeretnék utalni egy derült pillanatra, amikor Bibó dr. úr arról beszélt, hogy a kommunista párttal szemben ő nem lehet baloldali. Kérdem, hogy egyáltalában szabad-e másnak lenni, mint baloldalinak az olyan szituációban, amilyenben vagyunk vesztett háború után. Ezt a háborút a jobboldal vesztette el. Ennek következtében a jobboldal most semmire sem jogosult. A jobboldal félreérti a mai szituációt, azért, mert nem lehet olyan nagy internálótábort létesíteni, amelyikbe az egész jobboldal belefér. Kritika csak akkor hangozzék el, hogyha a kommunistákat nem tartják elég baloldalinak, vagy ha jobb felől bal felé csalogatják azokat az elemeket, amelyek bal felé csalogathatók. A kizárólagos baloldali demokrácia tábora még csekély számú, és nem foglalja magában az összes elemeit a demokráciának.

Én azt hallottam, hogy a kommunista párt megtorpant, de azt hiszem, hogy a saját baloldala felé orientálódva fogja kihúzni a kátyúból az országot. Azt tanácsolom Bibó Istvánnak, hogy mindaddig, amíg nem baloldali a kritika, addig nem lehet termékeny, legfeljebb önvizsgálásra kényszeríti a baloldalt. Van azért az egésznek valami gyakorlati jelentősége. Szimbolikus jelentőségűnek tartom, hogy a MADISZ-tól,31 az ifjúságtól kaptam a meghívót. A jobboldal és a baloldal háborúja a baloldal győzelmével végződött. Mert mi volt ez a háború? Most döntés történt. Eldőlt az, hogy vannak-e magasabb rendű és rangú emberek és népek vagy fajok, és hogy joguk van-e ezeknek a magasabb rendű népeknek az alacsonyabb rendű népekből szappant főzni. A felelet az volt, hogy nincsen joguk szappant főzni. Megindult egy folyamat, amit válságnak hívunk, de itt nem válság van. A maratoni futó egyéves korában nagyon gyengén futott, de nem mondták rá, hogy válságban van, hanem azt kellett mondani, hogy elindult a fejlődés egy állapotán. Életképes csecsemőknél, illetve demokráciáknál a gyakorlati politikának erre kellene irányulni. Mit jelent magyar viszonylatban az, hogy nekünk ki kell bontakoznunk a mi gyarmati mivoltunkból? Nagyon nehezen megy, hogy szabad népek legyünk. A baloldalt közvetlenül is meg kell szilárdítani, és akkor a demokrácia egészségesebb lesz.

{2-116.} BIBÓ ISTVÁN viszontválasza

Leginkább azzal a két felszólalással értek egyet, amelyek legjobban bíráltak: Révaiéval és Karácsonyéval. De meg kell mondanom, válaszul Karácsony professzornak, hogy manapság sok egyéves gyerek hal meg, akiből valaha maratoni futó lehetett volna. Nem is beszélve a magyar demokráciáról, amely már nem először érte meg az egyéves kort, és a maratoni távnak egy kis részét sem tudta megfutni. Nagyon lényegesnek találtam azt a megjegyzést, hogy hogyan lehet nevelő az, aki a fasizmust is nevelte. Az a demokráciára nem nevelhet, de nemcsak arra a nevelőre kell kitérni, aki úszott az árral, hanem a többire is, akik semmiféle lelki ellenállást sem tanúsítottak. Nevelés tekintetében meg kell tisztítani azoktól is a teret, akiket bűnben nem foghattunk meg. A kultúrharc kérdése, a hercegprímás esete illusztrálja, hogy a reakciótól való félelem ferde világításba került. Éppen egy marxista erősítette meg, hogy a magyar deklasszifikált társadalom legaljáig megy el a megkülönböztetési hajlam. Ez a reakciót majdnem lokalizálhatatlanná teszi. A hercegprímás meghozta a rég várt fejet, akit vezérnek tegyenek meg, de lehetséges, hogy mártíromságra pályázó egyéni akcióról van szó. Erre felfigyel az ország, az akció tudatosan halad, és így egy ilyen vezérséget elismerni nem helyes.

A kommunista párt: A cikknek az volt a témája, hogy mi az ország viszonya a kommunista párthoz. A kommunista párt hevesebben reagált erre a kritikára, mint a többi párt, mert több az aktivitás, több az egészség benne, mint a többi pártban. A kritikák sokkal megsemmisítőbbek voltak a kisgazdapártra nézve, mint a kommunista pártra, és mégis ők reagálnak hevesebben. Ez azt jelenti, hogy az állandó éberség a kommunista pártban a legerősebb. Kaptam olyan megjegyzést is, hogy az ilyen dolgokat csak suba alatt szabadna megtárgyalni, mert a reakciónak nem kell mindent tudni. Erre azt mondom, hogy a kommunista pártnak a belső dolgait nem lehet annyira titokban kezelni, hogy az ne kerülne a nyilvánosság elé, és nem viszi a dolgot se előre, se hátra, ha a túloldali elemek örülnek ennek.

{2-117.} Jobb- és baloldallal teljesen úgy áll a helyzet, ahogy Karácsony professzor úr mondta. A szó tegnapelőtti értelmében sincs létjogosultsága a jobboldalnak. A kisgazdapárt azonban a maga egészében nem tekinthető jobboldali pártnak.

Bár veszélyes tünetek vannak, de a csata elveszve nincsen, és nem is szabad elveszni hagyni. Ha én azt mondom, hogy kerüljön a súlypont balról jobbra, ezt nem lehet ebben az értelemben felfogni, mert pl. a szociáldemokrata párt baloldali párt, amely súlypontszerepet játszik, és hogyha ők maguk is baloldaliak, akkor én nem akarom a súlypontot jobboldalra helyezni.

A proletárdiktatúra veszélye irreális, a Habsburg-restauráció reális veszély? Én mind a két veszélyt irreálisnak tartom, és a félelemről beszélek. A reakció veszélye a reálisabb, de ma abban a félelemben élünk, hogy ez a két veszély fennállhat. Ismét hangsúlyozom, hogy ma nincs nagy átalakulás, nincs döntő jellegű átalakulás. Legnagyobb jelentőségű reform a földreform, de megírtam, hogy mindezek a változások ingadozók és bizonytalanok, továbbhaladásuk nincsen biztosítva.

Most a magyar demokrácia egy bizonyos zsákutcában töpreng. A nagy tömegeknek a baloldallal való együtt haladása megszűnt. A cikk célja az volt, hogy az állóharcot mozgó harccá változtassa a tömegek érdekében.

A harc és a játékszabályok kérdése. Pontosan kifejtettem a cikkemben, hogy a kommunista pártnak a koalícióban milyen pontokban kell a játékszabályokra figyelni. Az angolszász játékszabályoknak még nincsen értelme a mi demokráciánkban, itt harcra van szükség, ebben feltétlenül igazuk van a kommunistáknak. Az adott helyzetben körültekintőbb, végiggondoltabb harcra szeretném a demokrácia csatarendjét felvonultatni. A népre való apellálásról se akartam lebeszélni senkit. A nép nem olyan nagy lendülettel kel fel, tehát ne nagyon könnyen adjuk át magunkat a játékszabályoknak. Ne csak a szájunkkal harcoljunk a demokráciáért, hanem a mozdulattal, a tettel is.

{2-118.} ORTUTAY GYULA zárszava

A vita igen termékeny volt. Nem látok más feladatot a magam számára, mint összefoglalni azt. Meg kell mondanom, hogy a cikk legtöbbet használt szava a félelem szó.

Bibó István félelme a demokráciáért való félelem. Cikkében azok félelmeinek adott helyt, akik a konszolidációért rettegnek. Demokratikus konszolidációról van szó. Rámutatott konstruktív pontokra is Bibó. Egy limitált forradalmat meg lehet valósítani most is, a közigazgatás, a nevelés stb. terén, de a konszolidáció nagyon hamar elbuktatná demokráciánk ügyét. Nem akarunk olyan konszolidációt, amely a társadalmi megmerevedést és a nagytőke konszolidációját idézné elő. Ez ellen nekünk nyíltan harcba kell mennünk. A kisgazdapárt is csak balról látja szívesen a demokrácia útját.

Thomas Mann azt mondta, hogy a humanizmust nem a kiegyezés és a megelégedettség mentheti meg, hanem a harcos humanizmus. Nekünk is harcos demokráciát kell megteremtenünk.

1946