| A KOALÍCIÓ VÁLASZÚTON | TARTALOM | AZ ÁLLAMHATALMAK ELVÁLASZTÁSA EGYKOR ÉS MOST |
FEJEZETEK
Azok között a konkrét kérdések között, amelyek a koalíciós együttműködés feltételeit legújabban tovább rontották, első helyen áll a tisztviselői létszámcsökkentés ügye.2 Ez a kérdés a magyar közigazgatásnak, de egyben a magyar társadalomfejlődésnek is döntő kérdése. Van egy úgynevezett közhivatalnoki középosztály, amely egyszerre ellátója egy központi jelentőségű értelmiségi funkciónak, és ugyanakkor szellemében egyenes leszármazója egy minden értelmiségi szereptől függetlenül kialakult, merev osztályhelyzetű és merev osztályszemléletű középnemesi rétegnek. A kérdés az, hogyan lehetne a valóban értelmiségi funkciókat teljesítőkben kialakítani az úri középosztályi {2-338.} tudat helyett egy tiszta értelmiségi szereptudatot, az értelmiségi szerepre alkalmatlanokat pedig hogyan lehetne a ma fennálló közös osztálytudat sáncaiból kirekeszteni. Nyilvánvaló, hogy itt egyáltalán nemcsak tudatbeli változásokról van szó, hanem bizonyos részben az osztályfeltételek radikális megváltoztatására, vagyis magyarul a társadalmi deklasszálás tudatosan irányított akciójára is szükség van. A hangsúly természetesen nem a szénbányán vagy a nyomorba döntésen van, hanem az arra alkalmatlanoknak az úgynevezett úri hivatások teréről való tervszerű kiszorításán. Egy ilyen akció sikerének két döntő feltétele van: az egyik az, hogy már magának a szelekciónak a konkrét elvei, módszerei és szempontjai a benn maradottakban az értelmiségi szerepre való alkalmasság öntudatát alakítsák ki, a kiszelektáltakra nézve pedig a teljes vagy részleges alkalmatlanság objektív érvényű megállapítását jelentsék. A másik feltétel az, hogy az utóbbiakra nézve esedékes deklasszálási folyamatot a kormányzat a közönséges munkaközvetítésen túlmenő módon vegye gondjaiba, figyelje meg, és tegye minél egyszerűbbé, mert ezen dől el, hogy az egész folyamatból a társadalmi értékrend megtisztulása lesz-e, vagy pedig újabb fasisztatenyészet.
Körülbelül ez az, aminek történnie kellett volna. Ehelyett egészen más történt. Mindenekelőtt az egész kérdés reákerült a politikai kiéleződés ismert kaptafájára. A közigazgatási apparátusnak a demokráciával szemben való bizonytalan állásfoglalása mind fokozódó ingerültséggel töltötte el a koalíció baloldalát, mely éppen ezért a B-listát a reakció és a fasizmus elleni kérlelhetetlen harc fegyverei közé állította be. Ez annyit jelentett, hogy egyrészt komoly hittel feltették, hogy a létszámcsökkentési eljárás révén fel fogják majd fedezni azokat, akiknek szabotálása a magyar közigazgatás teljesítőképtelenségét okozza, másrészt a kérlelhetetlenség érdekében kötötték magukat a rohamtempóhoz, a fellebbezés nélküli eljáráshoz és az elbocsátandók százalékarányának eleve való meghatározásához. Minthogy pedig ilyen alapon bűnt vagy bűntelenséget, érdemet vagy érdemetlenséget, alkalmasságot vagy alkalmatlanságot komoly hitellel megállapítani {2-339.} nem lehet, az eleve megbélyegzőnek tekintett – s lényegileg annak is szánt – válogatásra a magyar bürokrácia görcsös védelmi mozdulattal válaszolt. Alkalmasok és alkalmatlanok, demokraták és reakciósok egyetlen szolidáris tömbbé kovácsolódtak, s mozgósítottak minden társadalmi, politikai és pártösszeköttetést. Természetesen mozgósításra került minden pártkapcsolat, de a dolog természete szerint a kisgazdapárt lett az egész akció legfőbb látható eszköze. A kisgazdapárt által provokált revíziós eljárás azután, ha itt-ott orvosolt is komoly sérelmeket, az egész folyamatot csak súlyosbította, s végeredményben a koalíciós huzavonáknak, az emberfejeken való alantas, százalékos osztozkodásnak még e sok osztozkodást látott koalíció életében is a legkirívóbb és legdisszonánsabb fejezetét jelentette. A létszámcsökkentés, a politikai tisztogatás és a szakszerű szelekció szempontjai teljesen összekeveredtek, s végül a tárgyi szükségességre való tekintet nélkül az egyik oldal minél nagyobb szám kitevésére, a másik oldal minél nagyobb szám megtartására összpontosította minden erejét. A bürokrácia úgy fog visszaemlékezni a B-listára, mint egy kiszámíthatatlan veszedelmekkel teli hajszára, a koalíció balszárnya pedig nemsokára rá fog jönni arra, hogy a közhivatalnoki kar a megtisztulás után „reakciósabb” lett, mint azelőtt. Reakciónak és védekezésnek ez az összekovácsolódása a közszolgálat síkján végül azt eredményezte, hogy a demokráciában nélkülözhetetlen értelmiségi szerepvállalás és a demokráciában meg nem engedhető úri osztálykizárólagosság még inkább kapcsolatban maradtak egymással, vagyis pontosan az a tisztulási folyamat odázódott el, amit egy jól meggondolt akcióval éppen a közhivatali szelekció révén lehetett volna elindítani.
A koalíció megakadásából fakadnak a magyar gazdaságpolitika belső ellentmondásai is. Ennek legkirívóbb része a közellátási helyzet alakulása. Minden jel arra mutat, hogy nem fenyeget olyan mértékű áruhiány, mely a stabilizációt veszélyeztethetné, s ami hiány itt-ott fellép, az orvosolható. Bekövetkezett azonban {2-340.} az, amit a stabilizáció tervezői is előre láttak, hogy ti. a közellátási apparátus a szükségleteket majd csak részben lesz képes kielégíteni, a fennmaradó szükségletek számára pedig kényszerűen újból ki fog alakulni egy szabad-, illetőleg feketepiac. Körülbelül ez az, ami be is következett, súlyosbítva azzal, hogy kirakatok és egyéb tünetek meglehetősen meggyőzően vetítik elénk azt a tényt, hogy a szükséges árumennyiség valahol megvan, de nem jut oda, ahová kell. Hogy ebből mennyi esik a szervezetlenségre és mennyi egyesek gonosz manipulációira, azt nehéz megállapítani, de az valószínű, hogy túl minden szervezetlenségen és túl minden manipuláción, valahol beleütközünk az egész társadalom, mind az úgynevezett hatóság, mind az úgynevezett közönség közösségi erkölcseinek az egyetemes lezüllésébe s azok egymás iránti kölcsönös és tapasztalatilag indokolt bizalmatlanságába. Az, hogy mindez bűnös egyéni manipulációkra ad lehetőséget, sokkal inkább következmény, mint ok. Nem akarom ezzel a kemény intézkedések szükségességét kétségbe vonni, azonban gazdasági téren a büntetőrendelkezéseknek csak úgy van értelmük, ha egy nagyon világos, kalkulálható és végiggondolt rendszert koronáznak be, mely világosan megszabja, hogy mit szabad és mit nem szabad, és megteremti a szabályok betartásának a feltételeit is. Annál siralmasabb nincs, mint egyénekkel szemben drákói intézkedéseket követelni ugyanakkor, mikor az egyéni visszaéléseket szükségképpen kiváltó szervezési hibák érintetlenül maradnak.
Mindez azonban csak része egy nehezebb és átfogóbb problémának: a tőke és kapitalizmus kérdésében folytatandó politika bizonytalanságának. Magyarországon ma a tőke a visszahúzódás, megriadtság és várakozás álláspontján van, amit a kommunisták ellenfelei újabban azzal magyaráznak, hogy a kommunisták gazdaságpolitikája agresszív módon tör a szocializmus erőszakos megvalósítása felé. Ez a beállítás a helyzet legteljesebb félreismerését jelenti: ami itt két év óta történik, az minden, csak nem szocializmus felé való törés. Mindenki, a kommunistákat is beleértve, tudja, hogy az adott helyzetben ezer és egy gazdasági {2-341.} és politikai okból elkerülhetetlen, hogy az ország felépítése kapitalisztikus formák között történjék. A szolidan kalkuláló kis- és nagytőke visszahúzódó, riadt és várakozó álláspontjának oka nem a kormány vagy a kommunista párt nem létező szocialista gazdaságpolitikája, hanem az általános politikai helyzetet jellemző félelmi és bizalmatlansági állapot. Ugyanazok a tényezők játszottak itt közre, mint amelyek politikai síkon a kisgazdapártot mint politikai képződményt létrehozták. A kapcsolat itt is magától adódik: a kisgazdapárt a maga kisebb birtokos elemeire való tekintettel mindenkor hivatalból kiállt a magántulajdon védelmére, és pontosan abban a fajtájú biztonságban látja a demokrácia legfőbb teljesítményét, amelyet a tőke is hiányol. Ebben a helyzetben, melyet a kapitalisztikus megoldások szükségessége és a stabil tőke visszahúzódása jellemez, egy másodosztályú, rabló, alja monopolkapitalizmus kerül előtérbe, mely a szabad vállalkozás profitlehetőségeit az igazi verseny hiányával kapcsolja egybe, amit a gazdasági fejlődés jelenlegi állapotában teljesen kiirtani ugyan nem esedékes, de megtisztítani és megrendszabályozni annál inkább. Ez a fajta kapitalizmus két ponton lép fel és „vállal feladatokat”. Egyrészt a „feketézést” és a többi hasonló, nem kockázat nélküli, de óriási hasznot kínáló műveleteket bonyolítja le. Ez a kisebbik probléma, mert ezt lehet akasztófával és börtönnel fenyegetni. Másrészt azonban ugyanez az alja kapitalizmus részt vesz a többé vagy kevésbé állami hátterű monopolkapitalizmus műveleteinek a lebonyolításában is, s ennek megfelelő védelemben részesül. Ez közelről úgy fest, hogy az állami gazdaságpolitika belföldi és külföldi akcióit a kijáróknak, fezőröknek és spekulánsoknak valóságos hada kíséri, különféle állami vagy félig állami megbízások és rangok birtokában. Mindez megerősíti az embereket abban a hitükben, hogy a gazdasági bűncselekmények csak azok számára kockázatosak, akik ezt kicsinyben és megfelelő összeköttetések nélkül művelik. Ilyen helyzetben válnak könnyen hihetővé akár igazak, akár nem – az olyanfajta hírek, melyek szerint pl. ez vagy az a külföldi delegáció jutalékot kötött ki magának a {2-342.} kötendő üzletek után. Szögezzük le, hogy ezt a fajtájú kapitalizmust alig lehet párthoz lokalizálni. Amennyire igaz az, hogy a visszahúzódó tőke igen közel áll a kisgazdapárthoz, annyira nem áll ez ennél a rablókapitalizmusnál, mert ennek minden párttal megvannak a maga kapcsolatai, s ezek között a kisgazdapárt elsősége a legkomolyabban vitatható.
Mindez mélyen és joggal irritálja a tömegeket. Ennek folytán a baloldal a maga sajtójában éles tőkésellenes hangulatot tart fenn, azonban egyáltalán nem gazdaságpolitikai, hanem inkább morálprédikátori hangszereléssel: egyesek dőzsölése és dúskálása kerül szünetlenül pellengérre. Gazdaságpolitikánk egészsége azonban nem azon múlik, hogy tőkésekkel vagy azok ellen folyik, hanem azon, hogy mennyire tud világos, minden félelemtől és kétértelműségtől mentes helyzetet teremteni. Nem lehet egy szájból hideget és meleget fújni egyugyanazon tárgyra. Hiába mondjuk azt, hogy a demokrácia élni és keresni hagyja a tisztességes kapitalistát, és akasztófával fenyegeti a rablókapitalistát; ha nem határoljuk el elég világosan a kapitalizmus és nem kapitalizmus szektorait, akkor az egyidejű keresni hagyás és akasztófával fenyegetés pontosan azt idézi elő, hogy a szolidan kalkuláló tőke megijed az akasztófától, s végleg visszavonul, a rablókapitalizmus pedig vígan keres és dőzsöl, mert hiszen éppen azért rablókapitalizmus, hogy az akasztófa árnyékában is vígan keressen és dőzsöljön. Az ilyen kapitalizmus a büntetést, a bírságot, a börtönt merőben üzleti szerencse kérdéseinek tekinti, melyeknek hatása csupán annyi, hogy a rezsiköltségeket s vele a feketepiac árait növeli. S ha az állami érdekeltségű rablókapitalizmus privilegizált helyzetét számba vesszük, akkor nyugodtak lehetünk, hogy az akasztófa végül is nem a leggonoszabb, hanem a legpechesebb feketézőt fogja utolérni.
A gazdaságpolitika terén tehát ugyanígy mellékvágányon vannak az összes kérdések, mint mindenütt másutt. Az egyik oldal erőszakos szocializmust, a másik nyakló nélküli tőkésuralmat panaszol, válójában pedig mindaz, ami van, merő függvénye a koalíció bizalmi válságának s ebből fakadó tervtelenségének. {2-343.} Nem lehet egy olyan demokratikus kormányzás nevében háborogni egyesek dőzsölésén és dúskálásán, amelynek a kormánya két év alatt egyetlenegy olyan intézkedést sem tett, mellyel lényegében túlment volna a kapitalizmus, méghozzá a legrosszabb fajta monopolkapitalizmus szervezési formáin, aminek mindez logikus következménye. Holott egyáltalán nem volna olyan lehetetlen ezeken a szervezési formákon túlmenni. Szocialisztikus megoldásokat ugyan csak világosan körülhatárolt területeken lehet bevezetni, de még ezeket is több helyen, mint eddig. Feltétlenül meg kell azonban indítani – ott, ahol erre szükség van – egy komoly és szolid államkapitalista-államszocialista bürokrácia kiépítését, aminek garnitúráját az állami gazdaságpolitika, a szolid gazdasági élet és különféle – munkás és munkaadó – érdekképviseletek szolgáltathatnák. Tudom, hogy ez nem könnyű, de alig nehezebb, mint a mai siserahaddal viaskodni. Szükség van ehhez egy közös tervre, amely végre technikus módon kielégíti a kisbirtokos, kisiparos és családi házas magántulajdon konkrét védelmi igényeit, megteremti az új szövetkezési formák megvalósulását elősegítő feltételeket, megszabja az államosítási program terjedelmét, kijelöli a szocialista megoldások területét, s ha kell, drákói eszközökkel védi meg az új szervezési formákat. Ahol azonban erre nem képes, ott ezt nyíltan be is vallja, és olyan feltételeket teremt, amelyekben a szolidan kalkuláló és megbízható tőke bátorságra kap, és elvégzi a maga ismert, tőkés játékszabályai szerint azt, amire az országnak szüksége van.
A harmadik terület, ahol teljes a koalíciós megakadás, a közoktatásügy területe. A demokratikus magyar kultúrpolitika az előtt a feladat előtt áll, hogy gyorsan, lehetőleg hónapokon belül tisztítsa meg a magyar nevelői kart az egész fasiszta-reakciós-középosztályi-trianoni-búsmagyar szemlélettől, s az ily módon demokratizált nevelői karral azonnal, de legkésőbb a legközelebbi iskolai év elején kezdje meg az új nemzedék demokratikus szellemű nevelését. A feladat természetesen rögtön az elején {2-344.} emberfelettinek bizonyul, mert kiderül, hogy először az átképzők átképzőit kell átképezni. Itt azután mindennél rikítóbb módon megnyilvánul a magyar elit katasztrofális garnitúrahiánya. Az egyik oldalon áll a középosztályi korlátoltságokkal súlyosan megterhelt, fasizmustól nem érintetlen, üres tekintélytartásra hajlamos, nemzeti sérelmekben megrekedt, szociológiailag tájékozatlan, anyagilag leromlott, de nem rosszakaratú, áldozatvállalásra kész és konkrét gyakorlattal bíró régi nevelői kar. Felette ott van egy demokratikus reformokkal próbálkozó, de a szakszerű keretek fellazításától nagyon félő tanügyi adminisztráció. A másik oldalon áll a közoktatás demokratizálásának harcos baloldali élcsapata, melynek tagjai az esetek túlnyomó többségében marxizmuson vagy pszichoanalízisen vagy esetleg ezek vulgáris válfajain nevelkedtek, a velük szemben álló emberanyag érzelmi reakcióit félreismerik, doktrinérségre erősen hajlamosak, s buzgalmuk lényegesen több riadalmat okoz, mint amennyi hívet a demokráciának szerez. A szembenállást nem túl örvendetes módon csupán az enyhíti, hogy az elvi ellentétek a gyakorlatban személyi harccá torzulnak. A koalíciós hadi helyzet természetesen itt is az, hogy az egyik oldal akkor is hivatalból védi a védekezőket, ha mégolyan jól tudja is, hogy hibátlan és hiteles reakciósokról van szó, a másik oldal pedig akkor is hivatalból támogatja a támadókat, ha mégannyira tisztában van is vele, hogy olyanokról van szó, akiknek aktivitása több visszahatást kelt, mint amennyi eredményt hoz. A védekezők szentül hiszik, hogy a nemzetet mentik a végveszedelemtől, a támadók szilárdan meg vannak győződve, hogy a reakciós-fasiszta mételyt csak ők tudják kiirtani. Ráadásul mind a két oldal megrendítő adalékokat tud az ellenfél nívótlanságáról és tudatlanságáról is. A nívóért való féltő gond azonban időnként gyanúsan összekeveredik politikai vagy személyi indulatokkal, s mindkét oldal csodálatosan közönyössé tud válni a magyar közoktatásügy nívójával szemben, ha a saját feleinek a nívótlanságát kell elnézni. A baj itt is, mint mindenütt, nem a baloldal agresszivitása vagy a reakció aknamunkája magában, hanem az az állapot, melyben {2-345.} ezek a tényezők egyugyanazon koalíción belül egymást kölcsönösen nyugtalanságban tartják, s végül, minden látszólagos harci aktivitás ellenére, teljes mozdulatlanságba merevítik. Erre azután mind a munka résztvevői, mind pedig az eredményben érdekelt politikai tényezők rátérnek a látható sikerek keresésére és sürgetésére, ami talán sehol sem olyan pusztító hatású, mint éppen ezen a területen.
Ezen az egész zsákutcán csak úgy lehetne túljutni, ha a kultusztárca kikerülne a koalíciós egyensúlyi játékokból, s akár egyéni, akár bizottsági formában olyan vezetés alá kerülne, amely a koalícióban egyesült erők teljes bizalmát tudná a háta mögött anélkül, hogy koalíciós, azaz fejetlen vezetés volna, s a koalíció napi viaskodásaira vagy alkalmi politikai akciókra tekintettel kellene lennie. A bizalomnak olyan természetűnek kellene lennie, hogy annak birtokában legalább öt-hat évre szóló nevelési programot lehessen készíteni. Mindehhez azonban másféle koalíció kellene.
A magyar demokrácia legjellegzetesebb akut kérdéseinek ez a rövid jellemzése mélyen fekvő hasonlóságokat tár fel. A kommunisták ezeknek a hasonlóságoknak a lényegét abban foglalják össze, hogy bármely nehézség okait kezdjük is vizsgálni, végül is reábukkanunk a reakciónak a kisgazdapártba s azon keresztül a koalícióba való befurakodására s ott folytatott aknamunkájára. Valóban, akár a közigazgatás, akár a gazdasági élet, akár a szellemi élet terén mutatkozó nehézségeket vizsgáljuk, mindenütt beleütközünk abba a jelenségbe, hogy – vagy a kisgazdapárt formájában, vagy valamely más, vele párhuzamos keretben – egy defenzív szellemű kapcsolat jön létre komolyan demokratikus, de konszolidációt és biztonságot kereső rétegek s a feudális-úri-nagytőkés reakció között. E folyamat lényege az, hogy a demokrácia kezdeti jelenségei, főleg a kommunista párt akciói által kiváltott visszahatás, re-akció, kapcsolatba került az eredendően retrográd reakcióval. Sokan bizonnyal helytelenítik a kiváltott {2-346.} reakciónak s az azt kiváltó tényeknek túlzott emlegetését, mert úgy vélik, ez a visszahatás a kezdő demokrácia hibái nélkül is, mélyebben fekvő okokból megtalálta volna a kapcsolatot az eredendő reakcióval. Hivatkozhatnak arra is, hogy azért, mert a Horthy-rezsim bukása után pillanatnyilag az igazi reakció rétegei is megzavarodtak, nem kell őket a „demokrácia számára megnyerhető” elemeknek tekintenünk s ezzel azok mennyiségét túlértékelnünk. Mindez valóban igaz, az ilyen optikai csalódásokkal vigyáznunk kell. De a magyar demokrácia sorsa azért mégiscsak azon dől el, hogy sikerül-e a demokratikus szempontból értékes és fejlődésképes tényezők között, minél kevesebben vannak, annál inkább, tartós együttműködést létrehozni és őket minden mástól világosan elhatárolni. Mostanáig ez nemcsak nem sikerült, de a helyzet két esztendő alatt lényegesen rosszabbodott. Ma ugyanis a legaktuálisabb elválasztóvonal nem az, mely a demokratákat a nem demokratáktól elválasztja, hanem az, mely a kommunistákat különféle demokrata és nem demokrata ellenfeleiktől elválasztja. Ez a szembenállás sokkal több bajt okoz, mint a reakció jelenléte magában itt vagy ott, mert mind a két oldalt állandó nyugtalanságban, kölcsönös idegességben és kölcsönös harci készenlétben tartja, ami, mint láttuk, az összes feladatokat kiforgatja a maguk tárgyi valóságából.
Sokan úgy vélik, hogy az ellentétek ilyetén kiéleződése az európai kontinensen szükségszerű és kívánatos, mert valójában két egymással kibékíthetetlen világnézet áll egymással szemben. Hogy melyik ez a kettő, ezt nem mindig tudják pontosan. Némelyek szerint szabadság és diktatúra, mások szerint demokrácia és szocializmus, ismét mások szerint kereszténység és marxizmus, megint mások szerint reakció és demokrácia állanak egymással szemben; fő, hogy szemben álljanak.
A politika tudománya természetesen nem tud arról, hogy akár a közép, akár a szél eleve jó vagy eleve rossz volna. Vannak történeti helyzetek, amikor arról van szó, hogy a pusztításnak és az elvadulásnak az erői integrálódnak valahol, s ellenük össze kell szedni minden erőt. Ilyenkor vagy-vagyok között kell dönteni, {2-347.} s aki nem tud dönteni, belepusztul. Vannak történelmi helyzetek, amikor egyformán helytálló ideálok részben túl éles fogalmazásuk vagy helytelen általánosításuk, részben konkrét érdekviszonylatokkal való kapcsolatuk folytán kerülnek szembe egymással. Ekkor a probléma az, hogy túljussunk a leegyszerűsített szembeállítás merevségén, és megtaláljuk mind az eszmények, mind a realitások síkján a kölcsönös kielégítés és kiegyenlítődés lehetőségét. Ilyenkor középutat kell találni, s aki erre nem képes, az pusztul bele. Világos, hogy amennyire joggal állította a világot vagy-vagy elé a hitlerizmus tagadásának vagy igenlésének a kérdése, annyira hibás a kiéleződés kultusza a mai helyzetben. Mind a két oldalról ugyan szilárd meggyőződéssel állítják be ezt a harcot a jó és a rossz harcaként, de világos, hogy mindkét oldal ideáljai végsőleg egyaránt az egyetemes európai társadalomfejlődés közös célkitűzéseiből, a szabadság, személyes boldogság, egyenlő és osztatlan emberi méltóság és az ezeket biztosító közösségi szerveződés eszmeköréből valók. A konkrét megoldások terén ki-ki találhat itt is, ott is neki nem tetsző dolgokat, érezhet módszerbeli vagy akár kultúrkörbeli idegenséget, de az egyetemes európai politikai és társadalomfejlődés végső céljaival és ideáljaival szemben való olyanfajta teljes szembefordulás, amilyen a faj és a vér mítosza, a hatalom és az alsóbbrendűeken való uralom kultusza volt, nincs egyik oldalon sem.
Különösen vészes a polarizáció, a kiéleződés propagálása Európában, az adott világhatalmi helyzetben. Az angolszász világot és a Szovjetuniót sokféle bizalmatlanság választja el, azonban mind a kettőnek éppen elég területe van a maga módszerei számára ahhoz, hogy ne keresse az összeütközést. Nincs is önmagában az összeütközésnek komoly veszedelme, csak abban az egy esetben, ha középen, Európában, kialakul egy olyan közbenső terület, amely a maga egyensúlyát nem képes megtalálni, a maga területén a kiéleződés erőinek nem tud útjában állni, s olyan belső ellentétbe keveredik, mely végül is beavatkozásra késztet nyugatról is, keletről is.
Azzal természetesen, hogy a kiéleződés elvi szükségszerűségének {2-348.} álokoskodását igyekszünk kikapcsolni, a kiéleződés ténye nem változik sem Európában, sem Magyarországon. S nem változik az sem, hogy ha a kiéleződés fokozódik, szakítás lehet belőle. Szükséges tehát megvizsgálnunk, hogy ez a szakítás, mint konkrét lehetőség, éspedig mint a magyar politikának egy konkrét lehetősége, milyen módozatokban képzelhető el, milyen problémákat vet fel, milyen alternatívák elé állít, s milyen további lehetőségeket nyit meg.
A koalíciós szakítás Magyarországon háromféle politikai alakulást eredményezhet: egy kisgazdapárti parlamenti többségi kormányzás kísérletét, a jelenlegi Baloldali Blokk parlamenti kisebbségi kormányzásának kísérletét és végül a jelenlegi nemzetgyűlés félretolásával berendezkedő baloldali kormányzás kísérletét. A három eshetőség közül nem érdemes hosszasabban foglalkozni a másodikkal, mert egy parlamenti alapon folyó baloldali kisebbségi kormányzás csakis a kisgazdapárt egy részének a hallgatólagos segítségével maradhat fenn, tehát szükségképpen csak átmeneti megoldás lehet, amely vagy a teljes koalíció helyreállításához, vagy a jelenlegi nemzetgyűlés mellőzésével berendezkedő baloldali kormányzáshoz jelent átmenetet.
Egy kisgazdapárti többségi kormányzás lehetőségeit ma egyrészt úgy képzelik el, hogy nincs más feladat, mint hogy „a tiszta és igazi demokrácia” elveinek megfelelően a többségi párt vegye át az ország kormányzását; másrészt viszont felteszik, hogy ez lehetetlen, mert az oroszok úgysem „engednék meg” egy kommunisták nélküli kormány alakulását. Mindez kissé túl egyszerű megfogalmazása a kérdésnek. Az nem vitás, hogy a Szovjetunióval való bizalmi állapot minden magyar politika alapvető követelménye. Ez azonban azt is jelenti, hogy egyaránt alapvető minden párt számára, és így ennek a jó viszonynak a közvetlen útját az összes pártok vagy megtalálták, vagy meg kell találniok. Olyannyira, hogy a kisgazdapártnál lényegesen jobboldalibb, de reálpolitikus irányzatok a legnagyobb mértékben készülnek arra, {2-349.} hogy a nem kevésbé reálpolitikus Szovjetunióval való jó viszonyt a kommunisták kikapcsolásával is tovább tudják ápolni. Az valóban sehol sincs megírva, hogy ezt a jó viszonyt csak a kommunisták révén vagy az ő közvetítésükkel lehet ápolni. Ez nincs így, és nem is szabad így lennie, mert ez elsősorban magukat a kommunistákat hozná az országon belül lehetetlen helyzetbe. Nem kevésbé súlyos tévedés volna azonban ezek után azt képzelni, hogy a Szovjetunióval való viszonyban helyes és eredményes politikát folytathatnának olyan politikai csoportosulások, melyeknek belső összetartó tényezőjük a kommunistákkal szemben való frontalakítás azon az alapon, hogy „a külpolitika, az más!” Ilyen nincsen; különösen nincsen a Szovjetunióval való viszonylatban, melynek politikája erősen társadalmi kategóriákban gondolkodik, s a Horthy-rezsimnek és más feudális-monopolkapitalista rezsimeknek a szovjetellenességét – nem ok nélkül – az ilyen kormányzatok mögött álló reakciós társadalmi erőknek tulajdonítja; nyilván inkább óhajtja tehát az ezekkel az országokkal való bizalmi állapotot komoly társadalmi változásokra, mintsem egyes reálpolitikusok politikai érzékére alapítani. Minthogy pedig ma Magyarországon az alapvető társadalmi változások szükségességét elegendő tudatossággal és elegendő erővel a kommunisták képviselik, ezért van mélyen fekvő összefüggés a szovjetbarát politika és a kommunisták részvételével folyó kormányzás szükségessége között; ez azonban olyan szükségesség, mely minden külső szemponttól függetlenül a magyar politikai és társadalmi fejlődés érdekéből is folyik. Nem volna ez sem külső, sem belső szempontból ilyen szükségesség, ha léteznének Magyarországon hatalmas politikai tényezők, amelyek a kommunistákétól eltérő ideológiával és más technikával, de ugyanakkora erővel törnének a szükséges társadalmi változások felé; ilyen tényezők azonban ma Magyarországon nincsenek, és kicsi a valószínűsége annak, hogy ha meg is nőnek, ezt a feladatot egymagukban el tudnák végezni.
Semmiképpen nem tekinthető ilyen tényezőnek a kisgazdapárt. Ez a párt, bármennyire a tiszta és szabályos demokrácia {2-350.} alapján áll is, olyan képződmény, melyet többségi párttá nem a demokrácia platformja tett, hanem a kommunistákkal szemben való védekezés platformja. Ennek során olyan szövetségeseket kapott, melyek nemcsak a kommunistákkal, hanem egyáltalán minden szükséges társadalmi változással ellenségesen állanak szemben, s amelyek számára a demokrácia merőben a formai jogbiztonságnak egy bizonyos rendszerét jelenti. Ennek következtében a kisgazdapárt politikai hegemóniája a közigazgatás terén azt jelentené, hogy a szakszerűség fedezete alatt a kisgazdapárt politikai garnitúrahiányának következményeképpen a régi úri magyar igazgatás restaurációja következnék be. De a rendészet terén is túlmenne egy ilyen kormányzat a maga kitűzött tisztességes célján, a rendészet depolitizálásán, és valójában a rendészetet ellenkező előjellel politizálná. Ebben különös erővel jelentkeznék a kisgazdapártot összehozó tényezők egyik legfontosabbika: a mindenáron való polgári biztonságkeresés. A polgári biztonságkeresés maga komoly és számottevő konszolidációs tényező, de a mindenáron való polgári biztonságkeresés maga a reakció, mert azokat jelenti, akiknek a számára a konszolidált csendőruralom többet ér a zajló demokráciánál. Ez a szellemiség hamar túltenné magát a szabályos, formális demokrácia és a szakszerű rendészet követelményein, amint ezek a követelmények nem a csendháborítók ellen, hanem azok mellett szólnak. Az a vihar, melyet pl. ilyen körökben – komoly elfajulást nem mutató – tüntetések kelteni szoktak, nagyon jellemzően mutatta meg ezeket a tendenciákat. Lehet, hogy a felháborodás a legtisztább demokratikus indulatokból fakad, de egészen más indulatokra apellál: azokra, melyek szeretnek minden mozgolódást, ami a nyugalmukat zavarja, „csírájában elfojtani”. Való igaz, hogy tüntetésekből egy demokratikus szempontból éretlen országban csúnya és antidemokratikus dolgok is származhatnak. De a tüntetéseknek csírájukban való elfojtása demokratikus szempontból legalább olyan aggályos, ha nem még aggályosabb, mint a tüntetések s mindaz, amivé a tüntetések fajulhatnak, mert nemcsak a demokratikus játékszabályok sérelmével jár, hanem {2-351.} ezenfelül még a demokráciára való megérés folyamatát is teljes bizonyossággal megakasztja. Egy kisgazdapárti kormányzás ilyen s hasonló dolgok révén könnyen a görögországihoz hasonló helyzetet3 teremtene, ha nem is polgárháborúval súlyosbítva, s ezen keresztül elvezetne a külpolitikai bonyodalmakhoz is.
A másik lehetőség, egy baloldali kisebbségi kormányzás, mint mondottuk, tartósan csak a mai nemzetgyűlés valamiféle kikapcsolásával működhetnék. Ez a kikapcsolás elindulhat teljes formai szabályossággal is, előbb-utóbb azonban szükségképpen sor kerülne olyan új választásokra, melyek során a leszűkült kormánykoalíció feltehetőleg valamiféle közös listán indulna, az ellenzéki pártok pedig azokkal a propagandabeli, közlekedési és technikai hátrányokkal, melyek rég ismert szabályok szerint az erőteljes kormánytöbbség biztosításához szükségesek. Az a kritika, amit ez a hazai közvéleményben és a külföld bizonyos részében kiváltana, feltehetőleg erősebb lenne, mint a bolgár és román választásokkal szemben érvényesített fenntartás, minthogy itt az 1945. évi választásokkal való szembeállítás is latba esnék.4 Ennélfogva is valószínű volna tehát, hogy egy ilyen kormány a jelenlegi Baloldali Blokk kereteinél szűkebb térre szorulna, s mind a szociáldemokrata párt, mind a parasztpárt csak a balszélével venne részt az új koalícióban, hogy belső szakadás árán-e vagy anélkül, az külön kérdés; a kisgazdapárt részéről természetesen csak egy kis leszakadó balszél részvétele volna elképzelhető. Mindez nem volna sem szocializmus, sem proletárdiktatúra, de kétségtelenül olyan koalíciót jelentene, melyben a kommunista párt volna a döntő erőtényező. Kérdés, hogy mindazokért a nehézségekért, melyeket mindez jelent, kárpótolna-e a harcos, aktív és közvetlen népi demokráciának az a nekilendülése, amely hasonló politikai formák mellett Jugoszláviában, Bulgáriában és Romániában – a felsorolással csökkenő mértékben – megindult.
Annak a politikai rendszernek, mely ebben a három országban kialakult, két lényeges előzménye volt, mely Magyarországon {2-352.} teljességgel hiányzik. Az egyik tényező a reakció politikai és erkölcsi súlyának a megmaradása, a másik a baloldali népi erők aktivizált volta. A konzervatív, feudális, monarchikus és katonai erők Jugoszláviában (s pl. Lengyelországban is) azzal a politikai-erkölcsi tőkével rendelkeztek, hogy a németekkel való szembenállást ők kezdték el,5 s ha csökkenő eredménnyel s helyenként kétértelmű módon is, de végig részesei maradtak ennek az ellenállásnak; Bulgáriában ezek az erők az utolsó percig távol tudták tartani az országot a Szovjetunió elleni háborúba való beavatkozástól;6 Romániában ezek az erők szervezték meg, éspedig igen sikeresen, a németek háborújából való kiugrást. Ezek a tényezők a Szovjetunió győzelme után is úgy érezték, hogy erkölcsileg helytállottak, s minden joguk megvan ahhoz, hogy politikai és társadalmi életüket ott és úgy folytassák, ahol abbahagyták. Azt, hogy a Szovjetunió mindezt nemcsak hogy nem helyesli, hanem ezeknek a retrográd politikai és társadalmi szerkezeteknek a fennmaradását a saját biztonsága szempontjából veszélyesnek ítéli, s ennek megfelelően újbóli kiépülésüket minden rendelkezésére álló erővel megakadályozza, mindezt ezekben az országokban többé-kevésbé látható fölháborodással, illetéktelen beavatkozásként és nemzeti végveszedelemként fogadták. Ez azután a kezdetben megalakult széles alapú koalíciókat hamarosan lehetetlenné tette. Nálunk a helyzet más volt. A konzervatív feudális és katonai erők, melyeket itt Horthy és rendszere képviselt, a második világháború történeti pillanataiban a lehető legkisebb hozzájárulást sem tudták produkálni a hitlerizmus elleni harchoz, s akcióik teljes és tökéletes csődjével egyben az is lehetetlenné vált, hogy a felszabadulás után megalakult antifasiszta koalícióban bármiféle komolyabb helyet igényeljenek. Ez a tény, ami a háború befejezése és a békeszerződés szempontjából Magyarország legnagyobb szerencsétlensége, Magyarország belpolitikai fejlődési lehetőségei szempontjából igen nagy jelentőségű. Nem kevesebbet jelent ez ugyanis, mint azt, hogy Magyarországon az erkölcsileg egyáltalán posszibilis politikai tényezők között a legjobboldalibbak még mindig jóval balra esnek azoktól {2-353.} a tábornokoktól és volt miniszterelnököktől, akik a fent említett országokban a kommunistákkal való szembenállás szimbólumaivá váltak. Reakció természetesen azért éppen úgy van Magyarországon is, de ha a reakció lehetséges politikai szervezeti formáit nézzük, akkor a balkáni országokban kialakult politikai rendszert Magyarországon nincs ki ellen bevezetni.
De nemcsak nincs ki ellen, de nincs is kivel.
Jugoszláviában a német invázióval szemben a nemzeti ellenállás úgyszólván az első nap elkezdődött, s a felszabadításig eltelt három esztendő alatt ebben a nemzeti szabadságharcban a kommunista pártnak az összes erőtényezőket meghaladó akcióképessége és sorainak megbonthatatlan egysége a legteljesebb mértékben kibontakozott. A közvetlen népi demokrácia szervei7 maguktól nőttek ki a legkonkrétebb szükségletekből, s egy konkrét feladatokban és teljesítményekben megedződött vezetői garnitúrát hoztak létre. A nemzet ügye, a nép ügye és a társadalmi forradalom ügye maradéktalanul egy üggyé forrottak. Több fokozattal rosszabb volt a helyzet Bulgáriában, ahol azonban még mindig megvolt annyi, hogy egy igen erőteljes és széles néprétegekre kiterjedő földalatti mozgalom várta az orosz hadsereget, mellyel szemben Bulgária nem állott háborúban. Még rosszabb volt a helyzet Romániában, ahol az átállás sikerét elsősorban az udvar és a hadsereg akcióképessége biztosították, de azért az Észak-Erdélyért folyó harc az egész harcnak megadta a Kelet-Európában oly döntő jelentőségű területi célt is. Ezekben az országokban tehát többé-kevésbé élményszerű valóságként tapasztalták meg komoly tömegek azt, hogy a társadalmi forradalom ügye egyben a nemzet ügye is. Mindez megadja a politikai előfeltételeit egy kommunista súlypontú koalíciónak.
Semmi ilyen nem történt Magyarországon. Az ellenállás itt egyesek teljesítménye volt, helyenként megrendítő és hősi teljesítménye, de nem a tömegek élménye. A társadalmi forradalom ügye Trianon óta sikeresen és mind nagyobb mértékben szembe volt állítva a nemzet ügyével, s ha világossá vált is 1944. október 15-e után széles tömegek előtt is az, hogy a nemzetet a még {2-354.} nagyobb katasztrófától azok mentették meg, akik szembefordultak a németekkel, annyira már nem tellett, hogy a nemzet ebből a szembefordulásból pozitív, lelkesítő erkölcsi, anyagi és politikai nyereséget is elkönyveljen. A kommunista párt pedig, ha hivatkozhatik is arra, hogy több egyéni ellenállást produkált bármely más csoportnál, nem mutathatta be a nemzeti közösség egészének színe előtt, hogyan tud egy nemzeti szabadságharcban első lenni. Ehelyett, anélkül hogy tehetne róla, el kellett viselnie és még ma is el kell viselnie azt a tehertételt, hogy egy vesztett háború után egy megszálló hadsereg nyomában mutatkozott be újból nyilvánosan a magyar politikai élet tényezőjeként. A sok ellentmondó előzmény és tanulság, súlyosbítva az eszmék zűrzavarával és a legkülönbözőbb szenvedések emlékével, hozta létre együttvéve azt a politikai fáradtságot és világnézeti szétesést, amiben a magyar tömegek nagyobbik része él.
Ilyen helyzetben a koalíció teljes leszűkítése az alapvető politikai erőviszonyok szempontjából mindenekelőtt azt jelentené, hogy a kiváltott visszahatásnak és az eredendő reakciónak az a kapcsolata, mely mai bajaink forrása, véglegessé válnék, vagyis még egy csomó jó demokratikus erő reakcióba vonulna. De ami ennél is súlyosabb, a kétféle reakció erőviszonya is megváltoznék. A kisgazdapárt eddigi súlypontját alkotó komolyan demokratikus centrum,8 ugyanakkor, amikor a koalícióból kiválna, egyben a saját tömegei felé is tekintélyét vesztené a kommunistákkal való sikertelen együttműködés miatt, s így a kommunistákkal szemben álló politikai erők súlypontja jobbra tolódnék el. Ez a jobbra lendülés hamarosan túlhaladna a szabadságpárton is, olyan csoportosulások felé, melyeket Eckhardt9 vagy akár esetleg Bethlen nevével lehet jellemezni. Vagyis: a konzervatív reakciónak az a politikai és erkölcsi lehetetlenülése, amit az 1944. év eseményei hoztak magukkal, éppen a koalíciónak balra való leszűkülése folytán tudna újból az erkölcsi rehabilitálódás útjára kerülni. A reakció tehát valójában nem gyengülne, hanem erősödnék.
Ezzel együtt erősödnék a reakció által kiváltott idegesség is. {2-355.} A baloldal ma is hajlik arra, hogy abból a tényből, hogy a baloldali szellemiségű demokráciával szembeni ellenséges, reakciós kritika interpellációkban, újságokban, hetilapokban és vicclapokban mind fokozódó nyíltsággal jelentkezik, a reakció erősödésének a tünetét lássa. Egy balra szűkített koalíció első dolga volna ezeket a megnyilvánulásokat a mainál erélyesebben lehetetlenné tenni, ami által az ismeretlen tényezővé váló reakció csak még erősebbnek tűnnék fel, mint eddig. Az ország egy részének bizonyos fokig ma is meglévő, de akkor nagymértékben fokozódó süket és csendes ellenségessége egy ilyen kormány akciói számára egy csomó kudarc valószínűségét tartogatná. Ennek következtében a kormányzat hamar belejutna abba a reménytelen circulusba, amelyben minden sikertelenségét szervezett aknamunkának tulajdonítja, viszont azokkal a módokkal, amelyekkel ezt megtorolni és megelőzni igyekszik, halálos bizonyossággal még sűrűbbé teszi az ellenségesség atmoszféráját és még valószínűbbé az újabb sikertelenségeket. Hozzájárulna ehhez egy összeesküvési pszichózis is, mert Magyarországon a helyüket nem találó egzisztenciák elszaporodása feltehetően az elkövetkező időben fog néhány összeesküvést kiváltani, melyeket komolyan kell majd venni rendészetileg, de annál kevésbé politikailag. A reakciótól való idegesség állapotában azonban hiányozni fog az ehhez szükséges fölény.
A közhangulat ellenzékisége szükségképpen nagyobb államhatalmi centralizációra kényszerítené a kormányzatot. Lehet, hogy formailag növelnék a közvetlen, népi szervek hatáskörét. A valóságban azonban, minthogy a leszűkült alapú koalíciónak a tömegbázisai is lényegesen leszűkülnének, ez nem jelenthetne mást, mint az állami szerveknek és a népi szerveknek egy olyan kombinációját, melyben az állami szerveket a miniszteriális centralizáció, a népi szerveket a pártcentralizáció tartaná kezében. Maga a kormányzás ezekkel az eszközökkel nem volna különösebben nehéz, hiszen az államhatalomnak való passzív engedelmesség réges-régi beidegződéseire támaszkodnék. Ezek a beidegződések azonban egyúttal reménytelenül átjárnának és {2-356.} felhígítanának minden valódi vagy vélt népi megmozdulást is, és az 1945 óta, ha hiányosan is, de mégiscsak megindult népi szervezkedésnek valójában a becsukódását vagy álképletté válását idéznék elő.
Megnehezednék az egyházakkal való politika is. Az az inger, hogy a reakció gócaival gyorsan, radikálisan végezzen, szükségképpen erőteljes egyházellenes akcióra indítaná a szűkebb alapú koalíciót. Nyomós külső és belső szempontok viszont továbbra is azt fogják kívánni, hogy ezek az akciók ne menjenek a végsőkig. Ez a helyzet közelebbről és gyakorlatilag azután azt jelentené, hogy ádáz egyházellenes harci riadók váltakoznának erőltetett barátkozással, az egyház és állam elválasztására irányuló komoly akciók váltakoznának kínos visszavonulásokkal, az egyházak és tömegeik oldalán pedig az üldöztetés hangulata váltakoznék a belső és külső hátvédek nyújtotta erő öntudatával.
Az egész kép a legnagyobb mértékben siralmas. Az objektivitás most azt követelné, hogy vázoljam egy ilyen balra szűkült koalíció előnyeit is. Ilyeneket azonban alig tudok felsorolni. Nyilván az ilyen kormányzás is elvégezne egy csomó napi feladatot. Ezek kevesebb félutas, koalíciós kompromisszummal volnának megterhelve, mint ma. Az ország hangulatának a passzív volta azonban a félutasságot valahol, hátsó ajtókon visszahozná. Egyáltalán minden előnyt, melyet a lendületbe jött tömegekre apelláló kormányzás jelenthetne, megbénítana az, hogy Magyarországon ilyen lendület nincs. Ha pedig nincs, akkor ne jusson eszünkbe politikai rendszert építeni arra, hogy úgy csinálunk, mintha volna, holott a fellelkesítésnek hiányoznak mind a szubjektív, mind az objektív feltételei. Van ellenben egy óriási kívánság megbízható, bizakodáskeltő, blöff nélküli vezetés iránt és komoly készség józan, öntevékeny, konkrét munkára. Politikai rendszerünket erre felépíteni: nem is volna olyan utolsó dolog. Attól az még lehet is, legyen is nem kevésbé úr- és kizsákmányolásellenes, haladó és baloldali.
Ott tartunk tehát, hogy a koalíció zsákutcában van ugyan, de a szakítás semmilyen irányban sem ígér megoldást. A koalíció zsákutcáján tehát a koalíció fenntartásával kell túljutnunk. Ehhez pedig meg kell szüntetnünk a zsákutca okát: a kiváltott és az eredendő reakció kapcsolatát. Ennek a kapcsolatnak a politikai formája a kisgazdapárt. Bármilyen jogos szemrehányásokat lehet másoknak is tenni e helyzet létrejöttéért, az nem változtat azon, hogy ebben a pillanatban a kisgazdapárt tisztulásának az eshetőségei egyben az egész koalíció regenerálódásának az eshetőségeit is jelentik.
A kisgazdapárt irányadó tényezői a párt számára a problémát úgy fogalmazzák meg, hogy a reakciónak a kisgazdapárton belül való térfoglalását bizonyos fokig elismerik, azonban utalnak arra, hogy igen nehéz nekik a tisztogatást akkor megcsinálniok, mikor ezt a baloldal, főleg a kommunista párt egyidejűen követeli tőlük, mégpedig igen agresszív formában; ők pedig már a saját tömegeikre való tekintettel sem kerülnének szívesen abba a látszatba, hogy az erőszaknak engednek. Úgy érzik ezenfelül, hogy a kisgazdapárt jobbszárnyának reakciós voltáról terjesztett baloldali vélemény legalábbis túlzott, és a legjobb akarattal sem képesek annyi sötét fasisztát, reakcióst és összeesküvőt találni, amennyi a baloldal szerint ott van. Végeredményben brutálisnak és igazságtalannak vélik azt az amputációt, melyet tőlük baloldalról követelnek, és attól félnek, hogy a párt tömegekben és szavazatokban lényegesen többet fog veszíteni, mint amennyi a kiléptetendő képviselők arányszáma. Úgy érzik, hogy ezzel egy olyan lejtőn indulnak el, melyen nincs megállás, mert a kommunisták folytatni fogják támadó akcióikat, és mindaddig keveselleni fogják a kiváltak számát, amíg a kisgazdapárt teljesen jelentéktelenné nem zsugorodik. Úgy állítják fel tehát a kérdést, hogy amennyiben nagyobb méretű kiléptetésre kerülne sor, úgy ennek ellentételeképpen bal felé éspedig mindenekelőtt a parasztpárt felé óhajtják a párt bázisait kiszélesíteni vagy egy pártfúzió, vagy legalábbis egy nagyon erős pártszövetség formájában, mely {2-358.} a munkásegység mintájára a parasztegység politikai megvalósulása lenne.10
Mindezek az aggodalmak és kívánságok igen érthetőek, de a kérdés lényegét nem érik el. Ha a problémát így fogalmazzák, akkor bármennyire tiltakoznak is a kényszer ellen, az egész kiléptetési akcióban van valami kényszeredett jelleg. Holott a kisgazdapárt belső tisztulásának ügyét függetleníteni kellene minden kényszertől és rábeszéléstől. Ha valaki arról panaszkodik, hogy terrorral kényszerítik arra, amit nem akar, ez nem dicső dolog, de magyarázatul elfogadható; ha azonban valaki tartósan arról panaszkodik, hogy a mások buzgó rábeszélése és helyeslése akadályozza meg, hogy azt tegye, amit akar, ez hosszú lejáratra vagy cselekedni nem akarást, vagy cselekedni nem tudást jelent. A kisgazdapárt nem azzal dokumentálja igazán a kommunista erőszaktól való függetlenségét, hogy nem tesz semmit, hanem azzal, hogy a maga belső tisztulását, bár igen alaposan, de nem a kommunista párt stílusában, hanem a saját stílusában hajtja végre. Ami közelebbről azt jelenti, hogy nem reakciós bitangok, fasiszta pribékek és sötét összeesküvők kiléptetésével igyekszik rendbe jönni, mert ilyeneket, ha nem akarja saját magát méltatlan gyalázatba borítani, legfeljebb néhányat találhat. Hanem teljesen ellenkező alapra helyezkedik, és nem a kiléptetendőket, hanem a benntartandókat kezdi összeszámolni: azokat, akik tisztában vannak az úri értékvilág felszámolásának szükségességével, és az 1945. évi átalakulásnak semmiféle kísérő jelensége nem képes őket a demokráciával szemben defenzívába szorítani vagy velük az elnyomás konszolidált formáit visszasiratni vagy őket egy merőben formálisan működő, de valójában úri vezetés alatt álló, a tömegek emberi felszabadulását nem biztosító demokráciával kibékíteni. Ezen az alapon egyszerre ki fog derülni, hogy a probléma nem az, hogy milyen kevesen, hanem az, hogy milyen sokan léptethetők ki. Ilyen módon valóban „kielégítő” végeredmény jön létre, de nem azért, mert a kommunisták kívánságainak vagy a világ balratolódásának megfelel, hanem azért, mert létrehozza a kisgazdapárt belső egyöntetűségét, {2-359.} és megfelel annak, ami a párt lényeg szerinti politikai feladata: a társadalom konszolidált és szerényen birtokló, de a feudális-úri-nagytőkés világgal határozottan szemben álló demokratikus rétegeinek a politikai megformálása. Azokat pedig, akik ilyen mértékkel mérve a kihagyandók listájára kerülnek, a kisgazdapárt ne azokkal a megbélyegző jelzőkkel bocsássa útnak, melyeket részükre a kommunisták szoktak adományozni, hanem a maga stílusának megfelelően mondja nekik a következőket: „A ti tisztességes demokratikus szándékaitokban nem óhajtunk kételkedni. Azonban úgy látjuk, hogy bizonyos kötöttségeitek és félelmeitek folytán képtelenné váltok arra, hogy Magyarország demokratizálódásának a reális és gyakorlati feltételeit meglássátok. Ennek során a súlypontot oly mértékben áthelyezitek a demokráciának – általunk is fontosnak tartott – formai játékszabályaira, hogy ezen keresztül hajlandók vagytok a magyar társadalom demokratikus átalakulásának legnagyobb veszedelmét nem az úri világ rejtett továbbélésében, hanem a kezdődő demokrácia – szerintünk is sajnálatos és leküzdendő – kilengéseiben és alig kikerülhető kezdeti nehézségeiben látni. Helyesebb tehát, ha kölcsönös megbecsülésben szétválunk, és ti építő kritikát gyakorló ellenzéki párttá vagy pártokká szervezkedve igyekeztek a demokráciát tovább szolgálni.” Ilyen stílusban lényegesen nagyobb számtól lehet tisztességes búcsút venni, mint a megbélyegzés és a nehezen konkretizálható vádak jegyében.
Ami a kisgazdapártnak azt a kívánságát illeti, hogy a jobboldalon való megkisebbedése fejében a parasztpárt irányában óhajtja pozícióját megerősíteni, ez a kívánság ebben a formában túlontúl a parlamenti számtan szellemében és a többség fenntartásának a kívánságában fogant. Ez már azért is baj, mert hiszen a jelenlegi válság egyik legfőbb okozója a kisgazdapárt irreális többsége, s a belső tisztulás egyik célja ennek a felszámolása. Hogy melyek azok a belső indokok, amelyek a parasztpárt külön létezését indokolják, arról a következőkben külön kívánok szólani. Itt elég erről annyit, hogy a kisgazdapárt kívánsága abból az aggodalomból fakadt, hogy nagyobb méretű kiléptetések után a koalíción {2-360.} belül a Baloldali Blokk részéről a majorizálás veszedelmébe fog kerülni. Ez az aggodalom érthető, ennek azonban nem a parasztpárttal való fúzió vagy külön blokk alakítása az orvossága, hanem az állandó és merev blokkok rendszerének a felszámolása. Azt, hogy a három baloldali párt, nevezzük őket röviden a három proletárpártnak, állandó blokkba tömörült, merőben a kisgazdapárt túl nagy többségének az ellensúlyozására irányuló szándék indokolta. Ha ez az irreális többség felszámolódik, akkor elég, ha a Baloldali Blokkból csak a három proletárpárt bizonyos reális érdekeinek és céljainak a közössége marad meg, amit természetesen minden akadály nélkül keresztezhet más kérdésekben a két agrárpárt érdekközössége, nem beszélve arról, hogy ismét más kérdésekben a kisgazdapárt és a szociáldemokrata párt együttese kerülhet szembe a kommunista párt és a parasztpárt együttesével és így tovább. Egy valóban és jól működő koalíción belül nem a merev blokk-képződésnek, hanem a rugalmas csoportképződésnek van csupán helye. Bizonyosra vehető, hogy a kisgazdapárt alapvető belső tisztulása esetén ez a helyzet be is fog következni. Furcsán hangzik, de azt kell mondanunk, hogy minél bátrabban mond le a kisgazdapárt a maga többségéről, annál nyugodtabb lehet a majorizálás veszedelme felől.
A magyar közéletnek azok a rétegei, amelyek hol ellenségességgel, hol bizalmatlansággal fogadják a kommunista párt akcióit, jellegzetes szubjektív módon el sem tudják képzelni, hogy a kommunisták maguk is ne pontosan ezeket a reakciókat akarnák bennük is felkelteni. Teljesen megfeledkeznek ezenközben azokról a teljesen más irányú tekintetekről és kötöttségekről, amelyek a kommunista pártnak, mint minden politikai szervezetnek az akcióit és szempontjait többé-kevésbé kényszerűen meghatározzák. Különösen három fontos ezek közül; először is a párt forradalmi és osztályharcos alapszellemiségének az ösztönző hatása, másodszor ennek következményeként a párt türelmetlen, radikális és forradalmi tömegeinek a nyomása, végül pedig a kommunista {2-361.} ideológia nemzetközi fóruma előtt való helytállás szükségessége. Egyik tényező sem teszi lehetetlenné a kommunista párt számára azt, hogy demokratikus, koalíciós, népfrontos s ezen belül is engedékeny s akár az eddiginél is sokkalta engedékenyebb politikát folytasson, feltéve, ha… bizonyítékát tudja felmutatni annak, hogy ezzel a politikával a feudális-nagypolgári-monopolkapitalista világ tényezőinek a visszaszorítását nagyobb sikerrel végezheti. A koalíciónak az a veszteglése azonban, amit a fentiekben leírtunk, amelyben a reakció és baloldal kölcsönös és fokozódó rémületben tartják egymást, s az egy helyben állás közepette mindegyik a másik térfoglalását látja, a kommunista párt számára előbb-utóbb lehetetlenné teszi, hogy ezért a helyzetért felelősséget viseljen, és arra kényszeríti, hogy bármi áron megpróbáljon ennek véget vetni. Ez a helyzet pedig a kommunisták számára kétféleképpen érhet véget: vagy úgy, hogy a kisgazdapártból valóban leválnak mindazok, akiknek eszméik, érdekeik és temperamentumuk szerint a szabadságpárt vagy a Demokrata Néppárt a megfelelő helyük, vagy úgy, hogy a kommunista párt koncentrálja minden erejét egy leszűkített alapú baloldali kormányzás létrehozására. Előbb megpróbáltam bemutatni, hogy ez az utóbbi kísérlet legfeljebb egy látszatsikerekből élő, kisebbségi érzéstől és összeesküvési pszichózistól gyötört, a meghunyászkodás ingoványos talajára és fiktív tömegmozgalmakra támaszkodó és egyrészt garnitúrahiánnyal, másrészt az opportunizmus és hataloméhség odacsődülésével küszködő keserves kormányzást jelentene. Minden ok megvan tehát arra, hogy a kisgazdapárt belső tisztulását s ennek alapján a koalíció jelenlegi szerkezetének a fennmaradását tekintse kívánatosnak. Nincs tehát semmi csodálnivaló, ha a kommunista párt ezt a legnagyobb mértékben sürgeti; nem kell azt képzelni, hogy ezzel sötét és ki nem mondott politikai céljai vannak, melyek végül is a kisgazdapárt teljes lejáratására irányulnak; minden ördögi hátsó gondolat nélkül természetszerűen és kényszerűen ez a kommunista párt politikája.
Efelől azonban a kisgazdapártot meg is kell nyugtatni. A kisgazdapárt {2-362.} belső válsága nem a kommunista párton dől el, azonban van egy pont, ahol lényegesen hozzájárulhat a tisztázódás megkönnyítéséhez: azzal, hogy megnyugtatja a kisgazdapárt centrumát afelől, hogy egy komoly tisztulás után a maga akcióinak stílusát is a szükséges mértékben meg fogja változtatni. Ha a kommunisták úgy vélik, hogy a kisgazdapárt jobbszárnyának a leválás csupán arra jó, hogy a kommunista párt akcióit az eddigi stílusban a siker nagyobb reményével lehessen tovább folytatni, akkor ebből valóban nem születhetik más meg, mint az, hogy egy fél esztendő múlva a kiváltott reakció a megmaradt kisgazdapárt újabb területeit is elborítja, s kezdődik az egész újból elölről mindaddig, amíg a kisgazdapárt mindenestül reakcióba nem szorul. Kell, hogy a reakció világos elhatárolása után a kommunista párt aktivitása is szabaduljon meg a maga nyugtalanságból fakadó és nyugtalanságot okozó elemeitől, és működjék közre egy olyan közös demokratikus akcióprogram kialakításában, mely a merőben politikai-harci beállításon túlmenve sokkalta nagyobb mértékben vet számot a feladatok tárgyi adottságaival és a megoldásra szolgáló akciók konkrét emberi, társadalmi környezetével és visszhangjával is. Amennyire elsősorban a kisgazdapárton múlik a koalíció összetételének a megújítása, úgy múlik elsősorban a kommunista párton a koalíció atmoszférájának a megjavítása.
A parasztpárt állásfoglalása a jelenlegi helyzetben számbeli erejénél nagyobb súllyal esik latba. Ezen azonban nincs sok örülnivalója, mert ez ma nem azt jelenti, hogy számbeli viszonyainál nagyobb politikai súlya van, hanem inkább csak azt, hogy nálánál nagyobb erők húzzák kétfelé is széjjel, és szeretnék birtokba venni azt az erkölcsi tőkét, amit a parasztpárt jelent. A parasztpártnak ebben a helyzetben azt kell tudnia, hogy az a kiéleződés, mely a parasztpárton belül az országos kiéleződés visszfényeképpen kialakult,11 még inkább, mint az országos feszültség, sem nem szükségszerű, sem nem egészséges. A parasztpártnak sem {2-363.} jobbra, sem balra nem szabad engednie azoknak az erőknek, amelyek a maga felszámolására késztetik. Semmi értelme nincs a kisgazdapárt és a parasztpárt egyesülésének, mert a két párt társadalmi és politikai feladata egészen más. A kisgazdapárt dolga, mint mondottuk, az, hogy a birtoklók oldaláról szervezze meg a demokrácia számára mindazokat, akikben a feudális-úri-nagytőkés világgal szemben való éber ellenállás megvan. A parasztpártot ezzel szemben két dolog jellemzi. Az egyik az, hogy proletárpárt, éspedig a legproletárabb párt, olyanokra támaszkodó párt, akiknek mértékével mérve a szervezett szakmunkások társadalma is már a birtoklók közé tartozik. Az, hogy ezek a tömegek részben már „bírtak”, részben a földreform során nyertek földet, e tekintetben alig változtat valamit, mert ezzel távolról sem kerültek a stabil birtoklásnak és kizsákmányolástól való relatív védettségnek abba az állapotába, amit a polgári állapot jelent. A másik oldalról viszont olyan tömegek ezek, amelyeknek a társadalmi feltörekvése éppen a paraszti kisbirtok intézményén keresztül a legnagyobb mértékben kapcsolatba kerül a kispolgárosodás tömegjelenségével. A parasztpártra tehát az a történeti feladat várna, hogy a legproletárabb tömegekre való beállítódás és a mindenféle, akár a birtokos–birtoktalan, akár munkaadó–munkás, akár ipar–földművelés, akár város–falu viszonylatában megjelenő kizsákmányolással való szembenállása mellett a kispolgárosodásnak egy radikális, az úri vezetéssel ki nem békülő útját építse ki. Ez a feladat, mint a világon minden igazi politikai feladat, nagy ellentmondások feszültségeit próbálja feloldani, s az teszi érdekessé, hogy végeredményben az egész közép- és kelet-európai társadalomfejlődés központi feladata. Ehhez mindenekelőtt a párt centrumának kellene a mainál sokkalta erősebben kifejlődnie, vagyis azoknak az erőknek, melyek a feladat mindkét oldalát meg tudják ragadni.
A szociáldemokrata párt helyzete analóg a parasztpártéval, azzal a különbséggel, hogy míg a parasztpártnak teljességgel forrongó társadalmi rétegek kialakulását kellene irányítani, addig a szociáldemokrata pártnak meglehetősen kialakult munkás- és kispolgári rétegek felé kell ugyanazt az egyeztető feladatot elvégeznie polgári felemelkedés és proletáröntudat között. A párt pillanatnyi helyzetét az jellemzi, hogy erőteljes, mind a jobb- és balszárnynál erősebb centruma van, ami megóvja a szétszakadási tendenciáktól.12 Mindamellett a kommunizmushoz való viszony kérdése a szociáldemokrata pártnak is központi kérdése. Amennyire nem probléma együtt haladnia a kommunistákkal a kisgazdapárt alapos megtisztításának a követelésében, annyira súlyos problémákat vetne fel a párt számára egy koalíciós szakítás lehetősége. Egy parlamenti baloldali kisebbségi kormányzás súlypontja nyilván a szociáldemokrata párton nyugodnék, viszont a jelenlegi nemzetgyűlés kikapcsolásával berendezkedő baloldali kormányzás útjainak sima vagy zökkenős volta s összes felelősségei elsősorban a szociáldemokrata pártot állítaná súlyos választások s esetleges belső hasadás lehetősége elé. A pártnak tehát mindenekfelett való érdeke, hogy ez az eshetőség ne következzék be.
De ugyanez az ország érdeke is. A fentiekben megpróbáltuk bemutatni, hogy a kormányzásnak az a kétféle lehetősége, mely egy koalíciós szakítás után egyáltalán elképzelhető, az adott helyzetben mennyire irreális. Érdemes megfigyelni, hogy míg a körülöttünk lévő országokban a széles alapú koalíciókat újból meg újból a nagyhatalmak kényszerítik, hogy ne mondjam, pofozzák össze,13 addig nálunk, amióta a kezdeti beindítás nehézségein túljutott, a koalíció a saját erejéből áll fenn. Oly sok gyalázatot kell elhordozni, s oly riasztó közeg az ország politikai fáradtsága, hogy azt csak együtt lehet elviselni. De ettől eltekintve is, könnyen elfelejtjük, hogy a sokféle belső és külső, előnyös és {2-365.} hátrányos tényező egyensúlyának eredményeként, milyen kivételes helyzetben vagyunk. Bizonyos, hogy ha a szakítás akár ilyen, akár olyan eredménnyel bekövetkeznék, hamarosan maguk a változások szerzői sírnák vissza a szép és ígéretes 1945–46. évi időket, amikor Magyarországon szabályos többsége volt a haladó demokráciának, és Sulyok Dezső14 és Nagy Vince15 jelentették az erkölcsileg még lehetséges legjobboldalibb álláspontot. A próbálkozó demokrácia történetében nemegyszer fordult elő, hogy a közösség megijedt a szabadság zajától és az ellenfelek nagyon is látható voltától, s valami álmegoldásba menekült bele, ami a problémákkal együtt a továbbhaladás lehetőségét is agyonütötte. A francia direktórium, a francia restauráció és a második francia köztársaság16 biztató kezdeti évei és válságba fordulása jellemző példák erre. Nehogy utólag jöjjünk rá, hogy egy meg nem becsült boldog állapotot hagytunk el: az el nem játszott lehetőségek állapotát. Ez azonban nemcsak biztató, hanem felelősségteljes állapot, és okunk van arra, hogy elmondjuk azt a figyelmeztetést, mely a Római Köztársaság nehezebb pillanataiban szokott elhangzani annak idején: Vigyázzanak az elöljárók, hogy kárt ne valljon az ország!
| A KOALÍCIÓ VÁLASZÚTON | TARTALOM | AZ ÁLLAMHATALMAK ELVÁLASZTÁSA EGYKOR ÉS MOST |