A BÜNTETÉS FUNKCIÓJA (3)

A büntetőjog sajátos erkölcsi jelentőségét egyetlen központi fontosságú kérdés adja meg, mely az összes többi etikai vonatkozásokat magába foglalja. Ez a kérdés a büntetés értelmének és mibenlétének a kérdése.

A büntetés értelmét fel lehet fogni apriorisztikusan, mint a jogi megismerés számára közvetlenül adott kategóriát, melyet a büntetőjog készen vesz át az etikából, s mint ilyen, közelebbről meg nem magyarázható és nem igazolható, illetve nem szorul igazolásra. Ezzel szemben áll a büntetés a posteriori felfogása, e szerint a büntetés olyan jogintézmény, amelynek értelmét társadalmi funkciója és célja adja meg.

A büntetés a priori elmélete általánosan elfogadott nézet szerint azonos a büntetésnek megtorlásként való felfogásával. A megtorlás, vagyis az elkövetett rossznak rosszal való viszonzása az a priori szemlélet szerint nem szorul igazolásra, vagy legalábbis jogon kívüli értékalapja van: a világharmónia helyreállítása, a bűnös vezeklése, az emberiség erkölcsi közmeggyőződésének érvényesülése stb. Legegyszerűbben Grotius8 fejezi ki a büntetés a priori felfogását: Crimen grave non potest non esse punibile: nem lehet, hogy súlyos bűntett ne legyen büntethető.

A büntetés a posteriori elméletei a büntetés értelmét abban a célban látják, amelynek szolgálatában áll, s ez a cél az un. célelméletek {1-171.} szerint, de általánosan elfogadott nézet szerint is, nem lehet más, mint a társadalom védelme a bűntettel szemben, vagyis további bűncselekmények megakadályozása annak a hatásnak a segítségével, amelyet a büntetés akár a bűntettesre (speciálprevenció), akár a társadalom többi tagjaira gyakorol (generálprevenció). E beállításban a büntetés nem megtorlás a bűntettel szemben, hanem a társadalom védekezése. Ennek az álláspontnak empirista-evolucionista változata azt mondja, hogy a büntetés lényeges intézménye a társadalomnak, mely a primitív korszakok megtorló jellegéből kiemelkedve, fokozatosan magasabb rendű védekező büntetéssé alakul (kriminálpolitikai iskola).9 Ezen túlmegy a pozitivista büntetőjogi iskola10 erősen materialisztikus felfogása: a büntetéshez, melyet megtorló jellegétől tökéletesen megtisztítani nem lehet, nincsen joga a társadalomnak, mert minden bűntettes beteg, és mert minden bűncselekmény társadalmi produktum. A büntetőjogot eszerint a minden megtorló, büntető és értékelő elemtől megtisztított társadalmi védekezésnek kell felváltania. E felfogás materialista végkövetkezménye magyarázza azt az első tekintetre paradoxnak látszó helyzetet, hogy a megtorlásos büntetés hívei inkább hivatkoznak a büntetés erkölcsi alapjaira, mint a nevelő, csak a szükséghez képest védekező büntetés hívei. De az egykor éles és késhegyre menő elméleti vita ezen a ponton is rég elcsendesedett már. Áthidaló álláspontok sokasága alakult ki, amelyek egyik oldalról meggyőzően mutattak rá arra, hogy csakis a megtorlásos büntetés képes azt az elrettentő hatást gyakorolni, amely éppen a megelőzésre szükséges, vagy amint azt Heller Erik11 összefogott formulája kifejezi: a megtorlási büntetés a legjobb védelmi büntetés*Heller Erik: A büntetőjogi elméletek bírálata. 1924 A másik oldalon hangsúlyozzák, hogy a preventív szándékú büntetés nem materialista és amorális, sőt ellenkezőleg, éppen ez nevezhető par excellence erkölcsi büntetésnek. Ezek a mérsékelt, kiegyenlítő álláspontok a büntetőrendszer gyakorlati reformjai terén könnyen megegyeznek egymással, s a {1-172.} büntetés mellett elősegítik a biztonsági intézkedések: javító nevelés, dologházi őrizet stb. térfoglalását is. De bármennyire is méregfogát vesztette ez a vitakérdés, és megritkultak a szélső állásfoglalások, a büntetőjogi elméletek központi alternatívája ma is ez, és ma is szinte kötelező e klasszikus szélső pólusok között először elhelyezkedni s csak ezután térni rá a büntetőjogelmélet részletkérdéseire.

A következőkben azt az utat fogjuk keresni, mely a büntetés értelméről szóló klasszikus vitakérdés teljes felszámolása felé vezet. A két szembeállított tétel mindegyikéből ki kell emelnünk azt a lényeges momentumot, mely rávilágít a büntetés funkciójára, s rá fogunk jönni, hogy e momentumok nem ellentétesek egymással.

Fenntartás nélkül elfogadandónak ítéljük a büntetés a posteriori felfogását, vagyis azt, hogy a büntetőjogi büntetés értelme nem tapasztalaton és jogon kívüli értékekből származik, hanem, mint minden jogintézmény, meghatározott funkcióval bíró társadalmi eszköz egy társadalmi cél szolgálatában. A kezdeti és platóni görög filozófiának az a kozmikus felfogása, mely szerint a büntetés a világharmóniát állítja helyre, mély gondolat és szép hasonlat, de semmit sem mond arról, hogy a büntetés mint jogintézmény hogyan hivatott a világharmónia helyreállítására. Más helyen viszont maga Platón is olyan nevelő és javító értelmezést ad a büntetésnek,12 amelyre a legszélsőbb pozitivisták is ugyanannyi joggal hivatkozhatnának. Minden kísérlet, mely a priori akarja igazolni a büntetést mint jogintézményt, jellegzetes esete a rosszul alkalmazott metafizikai igazolásnak és ezzel együtt a metafizika diszkreditálásának. A jog és minden intézménye empirikus, erkölcsi és társadalmi célok szolgálatában álló apparátus, értelmét csakis az a funkció adhatja meg, amit a társadalomban kifejt.

Ha tehát feladjuk a büntetés a priori felfogását, mi lesz az értelme a megtorlásnak? Mi az oka annak, hogy amikor végső konzekvenciákig keresztülvisszük egy puszta védekezésre beállított büntetőjog gondolatát, mindig marad valami hiányérzet, s {1-173.} az ilyen jogterületet nem tudjuk többé büntetőjognak érezni, hanem puszta közigazgatási adminisztrációnak, mely a büntetőjogot nem pótolhatja. A tiszta védekező büntetéssel szemben az emberek elsődleges reakciója mindig a Grotiusé: nem lehet, hogy súlyos bűntettek ne legyenek büntethetők. Ha feltesszük is, hogy minden gonosztevő beteg, és minden bűncselekmény társadalmi tényezők eredménye, mégis lehetetlen, hogy az egyik ember, aki ilyen és ilyen gonosztetteket követett el, ugyanolyan elbánásban részesüljön, mint a másik, aki önhibáján kívül leprába vagy elmebajba esett, s ezzel vált veszélyessé a társadalomra. Fennmarad tehát a megtorlásnak valamilyen kiirthatatlan szükségessége, s éppen ez az, amit vizsgálni kell.

A megtorlás, ha leteszünk arról, hogy a világharmóniából vezessük le, távolról sem tisztázott fogalom, melyet a büntetőjog készen vesz át az etikától, hanem ellenkezőleg, nagymértékben tapasztalati és társadalmi vonatkozású jelenség. Megtorlás alatt oly hátrányos következményt, szankciót értünk, melyet valamilyen érvényes társadalmi szabályrendszer igazol és előír. Ezzel azonban nem ragadtuk meg teljes egészében a megtorlás jellegzetes vonásait, mert hiszen a társadalmi szabályrendszerek, így a különböző nem büntető jellegű jogterületek is számtalan hátrányos jogkövetkezményt: kártérítést, bírságot, végrehajtást írnak elő, amelyek egyike sem megtorlás, és nem is büntetés. A megtorlást mindezektől határozott és félreismerhetetlen emocionális jellege különbözteti meg: a megtorlás a jogi eljárások racionalizált és intézményekbe merevített formájában is felháborodásból fakadó és felháborodástól izzó jogkövetkezmény. Ezért nem vagyunk képesek elfogadni olyan büntetési rendszert, amely pusztán célszerű védekezésre van beállítva: közönyösnek, túlságosan megértőnek érezzük a bűncselekménnyel szemben; hiányzik belőle a sértett ember, a sértett közösség felháborodásával való szolidaritás, ami minden intézményes megtorlás jellegzetes vonása.

Ha a megtorlásnak ezt a jellegzetes emocionális voltát összhangzásba akarjuk hozni azzal a megállapítással, hogy a büntetőjog {1-174.} és a büntetés társadalmi eszköz egy társadalmi cél szolgálatában, akkor azt kell kérdeznünk: milyen társadalmi cél kívánja, hogy a büntetőjog a megtorlás-büntetés formájában szolidaritást vállaljon a társadalmi közösség felháborodott tagjaival? Ez a cél nem lehet más, mint éppen ennek a felháborodásnak a szublimálása és levezetése, intézményessé, absztrakttá, objektívvé, igazságossá tétele mindama technikai eszközök: a pártatlan bíró, a tagolt és kontradiktórius eljárás,13 a fellebbvitel lehetősége és a közösség hatalmával biztosított végrehajtás segítségével, amelyek ennek a célnak a szolgálatában a jog számára ősidők óta rendelkezésre állottak. Az önbíráskodás, a magánbosszú, a lincselés jelenségeit akarja elkerülni a jog akkor, amikor a bűncselekményt a sértett helyett maga torolja meg, s ezzel a közösség tagjainak a büntetés elleni felháborodását a büntetés intézményével levezeti.

A büntetőjog történeti kialakulása a legmesszebbmenőén alátámasztja a büntetés funkciójának ilyen értelmezését. A magánbosszúnak a közösség számára való kisajátítása volt az az út, amelyen keresztül a büntetőjog kialakult. Nem a sértettek keresték először a köz védelmét a bűntettesekkel szemben, hanem a vádlottak a bosszuló rokonnal, a lincselő tömeggel szemben. Minden büntetőjogi dogmatika élén ott áll az a jogtörténeti megállapítás, amely szerint a büntetőjog oly módon jött létre, hogy a megtorlás jogát a köz fokozatosan kivette az egyes ember kezéből. De csodálatosképpen még azok is, akik tagadják, hogy a büntetés értelmét célja határozza meg, alig vonják kétségbe, hogy a büntetés célja nem más, mint a társadalom védelme a bűntettel szemben, a bűncselekmények lehető csökkentése. Ma már kétségtelen célja ez is, de nem ez a büntetőjog eredeti funkciója. Kétségtelen, hogy oly helyzetben, amikor a civilizált emberiség tekintélyes része az életviszonyok tekintélyes területén elszokott az önbíráskodástól, a büntetőjog legalább annyira védi a társadalmat a bűntettesek ellen, mint a bűncselekménnyel megvádoltakat a társadalom közvetlen felháborodása ellen. Semmi szokatlan nincs azon, hogy valamely társadalmi intézmény, {1-175.} amilyen a büntetőjog is, egy bizonyos társadalmi funkció betöltésére, végzésére alakul ki, és amikor kialakult intézményrendszerré nőtt, akkor egy más társadalmi feladat szolgálatába állítódik. Hogy a büntetőjognak vannak oly területei, melyek ma már pusztán a társadalom védelmét szolgálják, azt világosan mutatja a kihágási bűncselekmények14 kialakulása. A társadalom itt a legkülönbözőbb gyakorlati célok érdekében használja fel azt a szabályozó és elrettentő apparátust, amelyet a büntetőjog jelent. Semmi kétség, hogy a szabálytalanul közlekedő gyalogost sújtó pénzbírság nem a meglincselés veszedelmét hárítja el a megbüntetett felől. De a büntetőjog nagyobb és jellegzetesebb részét ma is az a funkció tölti ki, amely a társadalomnak megtorlást követő felháborodását szublimálja, s ez a terület világosan elválik a pusztán védekező jellegű büntetőjogtól. Hogy tehát a megtorló büntetést lehet-e védekező büntetéssel helyettesíteni, ez a kérdés nem azon dől el, vajon helyes-e vagy nem helyes a fegyházakat kórházakká átalakítani, hanem azon, hogy a társadalomnak felháborodásra, haragra és önbíráskodásra való készsége megszűnt-e oly mértékben, hogy a megtorló büntetést mint levezetést nélkülözheti. Ahogyan az alkoholtilalom megvalósíthatóságát sem az szabja meg, hogy a szeszes italok károsak-e az emberre vagy hasznosak, hanem az, hogy megfelelően lecsökkenthető-e valamely adott társadalom narkotikumszükséglete. A büntetésrendszer megtorló jellegét csak ott és annyira lehet csökkenteni, ahol és amennyire a társadalomnak felháborodásra és megtorlásra való készsége csökkent. Kétségtelen, hogy amint a történelem folyamán a társadalom fölháborodási készsége elmebetegekkel és varázslattal gyanúsítottakkal szemben a minimumra tudott csökkenni, a társadalom megértési készsége a mai bűncselekmények óriási területén is nagyfokú növekedésre képes. Teljesen azonban csak oly társadalom nélkülözhetné a büntetőjogot, amelyből a mások cselekedeteivel szemben való felháborodás indulata mindenestül hiányoznék.

Ebben a megvilágításban mélyebb és az emberi jogok ideológiáján túlmenő értelmet nyer a felvilágosodás büntetőjog-elmelétének {1-176.} az a tétele, hogy a büntetőjog lényeges funkciója a bűntettes, illetve a vádlott védelme. Miután fölismertük, hogy a büntetőjogban szükségszerű a megtorlásnak bizonyos mennyisége, érvényesnek kell elismernünk azt a követelményt is, hogy ez a megtorlás szublimált, levezetett, racionalizált fölháborodás legyen, ne pedig teljes és nyers fölháborodás. Jogosult tehát a bizalmatlanság a jogrendszer olyan alakulásával szemben, melynél az államhatalom – esetleg nagy erejű tömegmozgalmakra támaszkodva – a büntetőjog megtorlásos jellegével kapcsolatos érzelmeket maga igyekszik felkelteni és a közösség felháborodásra való készségét a kezében levő eszközökkel növelni. A felháborodásra való nevelés lényeges része az erkölcsi nevelésnek és a nemzetnevelésnek, de erre nem alkalmas eszköz a büntetőjog. A megtorlásra vezető indulatnak az államhatalom részéről történő erősítése nem a büntetőjog sajátos funkcióját emeli ki, és jogos a gyanú, hogy időleges államcélok kíméletlen keresztülvitelére szolgál. A túlhangsúlyozott megtorlási büntetés mögött rendszerint nagymértékben pozitivista és materialista célbüntetés rejtőzik.

Ezek után megállapíthatjuk, hogy miben áll az a különleges erkölcsi színezet, mely a büntetőjogot a többi jogterülettől elválasztja. Az a felháborodás, melyet a büntetőjog intézményessé tesz és levezet, mindig egy valóságos vagy vélt erkölcsi Rosszal, bűntettel szemben való felháborodás. Ahol az erkölcsi felháborodás a büntetőjog híján önhatalmú megtorlást és bosszút váltana ki, ott lép fel a büntetőjog, hogy az erkölcsi Rossznak e nem kevésbé rossz következményeit csökkentse. Ebben különbözik más olyan jogterületektől, melyek szintén az önbíráskodás veszedelmének a csökkentésére szolgálnak, de kevésbé emocionális jellegű és a közösség erkölcsi érzületét kevésbé érintő helyzetekben.