{3-196.} V. FEJEZET •
KISMEGYERENDSZER HARMINC-NEGYVEN KISMEGYÉVEL
A részleges felsőfokú központok ésszerű területrendezési elhelyezésére irányuló sikertelen kísérletek során két ízben bukkantunk a keletkező területi egységek olyan figyelemreméltó méretbeli szabályosságára, melyet a jelek szerint az egész országra is alkalmazni lehet – feltéve, ha elszakadunk a Településhálózat-fejlesztési Koncepció városkategóriáitól, és találunk olyan szerkezeti felépítést, melyben ilyen nagyságrendű egységeknek értelme és haszna van. Először akkor, amikor kiderült, hogy a nagymegyéken belül a részleges felsőfokú központok körül létesíthető 11 (vagy 9) félmegye mind aránylag egyforma, 100–250 000 lakos közötti méretet mutat fel. Másodszor akkor, mikor a részleges felsőfokú központoknak a teljes értékű felsőfokú központokkal való megközelítő egyenlősítése után kialakuló 24-es rendszerről kiderült, hogy e rendszerben nagyfokú méretbeli kiegyenlítődés következik be a részleges központok vonzásterületei és a teljes értékű központoknak ezáltal megkisebbedett vonzásterületei között; úgyannyira, hogy a 24 megye közül 18 volt a 150–400 000 lakos közötti (vagyis a részleges felsőfokú központok előírt vonzásterületének megfelelő), s csak 6 megye maradt 400 000 lakoson felüli. Az utóbbi méretet a következőkben a „középkismegye”, az előbbit a „kismegye” elnevezéssel fogjuk illetni, a kettőt együtt pedig a „kismegye” két típusaként emlegetni. Mint azt már említettük, az ilyen egységekből akkor érdemes országos hálózatot létrehozni s reájuk országos rendszert alapozni, ha ennek eredményeképpen módunkban van a járásokat megszüntetni s ezáltal a hivatalok számát jelentősen csökkenteni. Ebből a célból pedig a részleges felsőfokú központokra alapozott 24-es megyeszámot lényegesen meg kell szaporítani: középkismegyék esetében kb. 30-ra, a szoros értelemben vett {3-197.} kismegyék esetén kb. 40-re. Az országos területi beosztásnak ezt a két lehetséges kismegyei változatát kell a következőkben területi és szervezeti szempontból mérlegre tennünk.
A területi mérlegelésnél ahhoz, hogy a részleges felsőfokú központok körül megalakítható középkismegyéken vagy kismegyéken túl az egész országot – vagyis a fennmaradó túl nagy megyéket – hasonló méretű egységekre bonthassuk, két irányban kell elindulnunk. Egyrészt meg kell néznünk – elsősorban a fennmaradó nagymegyéknél –, hogy hol vannak olyan területek, melyek földrajzi, városközponti és esetleg történeti mérlegelés alapján megfelelő méretű önálló egységekként leválaszthatók. Ilyen területekként fogunk találni régi kisméretű megyéket vagy a határ által elvágott régi megyék részeit vagy jelenlegi megyéknek elütő gazdasági vagy tájjelleggel vagy történeti különállással bíró részeit. A másik oldalon, ha székhelyül alkalmas városokat keresünk, azt a várossort kell szemügyre vennünk, mely – a részleges központok közül kimaradt, bár 30 000-en felüli Cegléddel és Ózddal együtt – a 20–30 000 lakos közötti városokból tevődik össze: Gyöngyös, Szentes, Makó, Hajdúböszörmény, Orosháza, Pápa, Vác, Kiskunfélegyháza, Kazincbarcika, Komló, Jászberény, Mosonmagyaróvár, Gyula (a sorban itt következő Szekszárd eddig is részleges felsőfokú központ volt), Karcag, Esztergom, Törökszentmiklós, Hajdúszoboszló, Kiskunhalas, Nagykőrös, Gödöllő, Hatvan, Tata. Ezek közül Tatát kizárja Tatabánya közelsége, Mosonmagyaróvárt Győr közelsége, Komlót Pécs közelsége, Kiskunfélegyházát Kecskemét közelsége, Orosházát Hódmezővásárhely és Békéscsaba közelsége, Gyulát Békéscsaba közelsége, a hajdúvárosokat Debrecen közelsége, Törökszentmiklóst Szolnok közelsége, Nagykőröst Kecskemét közelsége, Gödöllőt Budapest közelsége. A fennmaradókat kell székhelyekként mérlegelnünk. Mondanunk sem kell, hogy a két válogatás csak néhány esetben vezet azonos eredményekre: hiszen ott, ahol a kismegyéül alkalmas területek középpontjában székhelyül alkalmas kész város fekszik, rendszerint a Településhálózat-fejlesztési Koncepció is sietett a megfelelő részleges felsőfokú központot kijelölni.
{3-198.} Mindennek alapján először megpróbálunk új középkismegyéket felvázolni. A legkönnyebb a dolgunk azoknál, melyekhez egyaránt eljutunk, akár az alkalmas területből, akár az alkalmas székhelyből indulunk ki, mert mindkettő magától értetődően adva van: Pest megye keleti, kevésbé főváros környéki jellegű része számára Cegléd, Szolnok megye keleti, nagykunsági része számára Karcag, Borsod-Abaúj-Zemplén északi (részben egykori gömöri) része számára Ózd vagy Kazincbarcika (a 30 000-en felüli Ózddal szemben inkább Kazincbarcika mellett szól lendületes fejlődése és előnyös forgalmi fekvése, melynél fogva mind a Sajó völgye, mind a Bódva völgye számára székhelyül szolgálhat). Olyan kismegyéül alkalmas területek, melyek központját még ezután kell igazi székhellyé fejleszteni: az abaúj-zempléni vidék, amelynek vagy a régibb város és régi megyeszékhely Sátoraljaújhely, vagy a jobb fekvésű újdonsült város, Sárospatak lehet a székhelye; a régi Szatmár megye területe, melynek székhelye adva van az újdonsült város és azelőtti megyeszékhely Mátészalka képében, s ehhez hozzákívánkozik a Nyírbátori és Vásárosnaményi járás is; a régi Bihar megye területe, melynek székhelye adva van a városi rang felé haladó és már volt megyeszékhely Berettyóújfalu képében; ennek vonzásterülete minden jel szerint alatta marad az 150 000-nek, de mégis besorolandó volna a kisközépmegyék közé vidékének aránylagos egysége, Debrecennel való rossz közelekedése és a nagy Hajdú megye csökkentésének szükségessége folytán. Olyan jelentős városokként, melyek számára a fentiek szerint nem adódik feltétlen szükségességgel középkismegyei vonzásterület, de azt fejlettségük folytán igényelhetik, s az részükre némi igyekezettel kihasítható, elsősorban a sor élén álló Gyöngyös, Szentes és Makó jönnek számításba: Gyöngyös részére megfelelő méretben kihasítható Heves nyugati része, mely esetben a lényegesen kisebb Hatvan kikapcsolódik a jelöltek közül; ha Szentest leválasztjuk Hódmezővásárhelytől – melynek így csak Orosháza és vidéke marad – és a Szentesi járáson kívül hozzácsatoljuk Csongrád városát és a Kunszentmártoni járást, akkor két jó formájú közép-kismegyét {3-199.} kapunk, bár Szentes kismegyéje alatta marad a 150 000 lakosnak. Makó számára pedig helyre lehet állítani a régi Csanád megyét, bár ezáltal mind Szeged, mind Békéscsaba középkismegyéje lényegesen megkisebbedik. Végül külön mérlegelhető egy sokszor felvetődött terv, a Balatont körben övező Balaton megye alakítása, mely két problémát is felvet: az egyik az, hogy székhelye a városilag jelentékenyebb Keszthely vagy a forgalmilag jobban fekvő Siófok legyen-e, a másik az, hogy egy ilyen megye egy esetleges országos kerületi beosztásnál hova kerüljön, amire az alábbiakban még visszatérünk. Ily módon 9 (Balaton megyével együtt 10) új középkismegye alakulhat, vagyis – ha ezt a számot a részleges felsőfokú központok nyomán kialakítható 24-es megyeszámhoz hozzáadjuk – országosan 33–34 lenne a középkismegyék száma. Ezek közül Pest megye és esetleg Pécs megye volna 400 000 fölött és 4 középkismegye valamivel 150 000 alatt, a többi a részleges felsőfokú központok számára előírt 150–400 000 közötti lakosságszámmal rendelkezne, de ezek közül is csak Békéscsaba, Debrecen, Kecskemét, Miskolc, Nyíregyháza és Szolnok középkismegyéi haladnák meg a 300 000-et, valamint Veszprém és Kaposvár kismegyéi abban az esetben, ha Balaton megye nem alakul. A kismegyerendszer nagyobb (a részleges felsőfokú központok vonzásterületeinek megfelelő) egységekkel dolgozó első változata tehát egy igen arányos és kiegyenlített országos beosztást tenne lehetővé (l. a 4/I. sz. térképet).
A kismegyerendszernek kisebb egységekkel dolgozó másik változata azzal, hogy az alsó nagysághatárt 100 000 lakosra szállítja le, szorosabb értelemben vett „kismegyék” alakítását teszi lehetővé, és a 100–300 000 lakosságszámok körül hoz létre még nagyobb statisztikai tömörülést. Az alább tárgyalandó további kismegyeegységek felvázolásánál addig mentünk lefelé, amíg olyan egységekhez nem értünk, melyek esetleg szintén meghaladják a 100 000-et, de már lényegében egyetlen központból és környékéből állanak: ezek ugyanis már nem kismegyék, hanem nagyjárások. Ezen az alapon végighaladva az országon mind {3-200.} egységes és alkalmas terület, mind pedig székhely tekintetében adva vannak: Veszprém megye kisalföldi része és székhelye, Pápa, ahová csatlakozhat a Celldömölki járás is, amivel Szombathely középkismegyéje is a nagyobb kiegyenlítődés felé halad; Baja középkismegye Duna-Tisza közi (kiskunsági) jellegű része a Kiskunhalasi és Kiskőrösi járásokkal és a székhely Kiskunhalassal; a tatabányai középkismegyéből a régi Esztergom megye és Esztergom városa; Szolnok megyéből a Jászság és székhelye, Jászberény; Borsod északi részén az ózd-kazincbarcikai középkismegyéről leválasztható régi gömöri vidék és székhelye, Ózd. Megfelelő területtel és kifejleszthető székhelyjelölttel rendelkező területekként számba jön még a középső Körös-vidék Mezőtúrral, amelyhez Túrkeve, Szarvas és járása és Dévaványa volna csatolható; számba jön Nógrád megye nyugati fele, mely azonban elég kis terület, és székhelye, Balassagyarmat megyeszékhelyi múltja ellenére sem jelentős központ; itt azonban szó lehetne egy Balassagyarmat vidékét is magában foglaló váci kismegyéről, melynek a székhelyként teljes értékű Vác lehetne a központja, bár kissé túl közel van Budapesthez. Szó lehet végül itt már nemcsak egy Balaton megyéről, hanem külön egy északi, keszthelyi kismegyéről és egy déli, siófoki kismegyéről, mindkettő 100 000 körüli lakossal, amivel egyben Veszprém és Kaposvár kismegyéjének méretei is megfelelően csökkennének. A felsoroltak közül Ózd, Balassagyarmat és Esztergom kismegyéi, mint egyetlen jelentős város környékei kissé közel vannak ahhoz, hogy már inkább nagyjárásoknak s így kismegyéül nem nagyon alkalmasnak tekintsük őket. Mindent összevéve a kismegyék száma valahol 38–42 között lenne, a lakossági határok – természetesen itt is Pest s esetleg Pécs kivételével – 100 000–400 000 közé kerülnek, de 300 000-en felül már csak négy kismegye: Debrecen, Miskolc, Nyíregyháza és Pécs marad, továbbá 8 kismegye lakossága lesz 100 000 körüli. Az átlagos méret tehát határozottan az alá a lakosságszám alá kerül, amelyben a Településhálózat-fejlesztési Koncepció a részleges felsőfokú központok vonzáskörzeteit előírta (l. a 4/II. sz. térképet).
{3-201.} Mindkét változat lényegében a Településhálózat-fejlesztési Koncepció egész városkategorizálásának a teljes átrendezését kívánná meg: éspedig oly értelemben, hogy a felsőfokú központoknak elég volna két kategória: az eddigi kiemelt felsőfokú központok alkotnák az egyiket, az eddigi közönséges felsőfokú központok pedig a másikat, melyekhez hozzájöhetne Tatabánya, Eger, Dunaújváros, Hódmezővásárhely, Sopron és Veszprém. A többi részleges felsőfokú központok a fentiekben felvázolt kismegyeszékhelyekkel együtt vagy a „kiemelt középfokú központ” kategóriáját alkothatnák (ha megmaradna a jelenlegi közönséges és részleges középfokú központok közötti különbség), vagy egyszerűen ezek lennének a közönséges „középfokú központ”-ok (ha a székhelynek ki nem jelölt középfokú központok a részleges középfokúakkal egyesülnének a „részleges középfokú központok” csoportjában).
További területi probléma, hogyan lehet a középkismegyéket vagy kismegyéket az országos kerületek rendszerében elhelyezni, amennyiben ilyenek létrejönnek. Bár ezek a problémák elvben az országos kerületi beosztás kérdésének körébe tartoznak, célszerűbb őket itt tárgyalni, mikor már ismerjük a középkismegyék és kismegyék feltételezhető körvonalait és változatait. A kismegyeszékhelyeknek a számba jövő országos kerületi székhelyektől való optimális megközelíthetősége többnyire magától értetődően meghatározza az egyes kismegyék kerületi hovatartozását. A legtöbb probléma a budapesti kerület és a vidéki kerületek közötti döntésnél adódik, mert azonos légvonalbeli távolság esetén is igen gyakran Budapesttel jobb az egyes megyeszékhelyek közlekedése, viszont a budapesti hovatartozás mellett túl sok esetben való döntés együttvéve a budapesti kerület aránytalan túlterheléséhez vezethet. Odáig ugyan nem célszerű elmenni, mint a Tervhivatal beosztása, mely a budapesti régió megkönnyebbítése céljából oda csak Pest megyét osztja be; de azért határesetekben indokolt lehet Budapest tehermentesítése érdekében a vidéki kerületet részesíteni előnyben, s ennek elősegítésére a szükséges közlekedési javításokat is érdemes szorgalmazni. {3-202.} Ezen az alapon osztható be pl. Veszprém kismegyéje a győri kerülethez, Kecskemét kismegyéje pedig a szegedihez. Viszont az esetleges Balaton megyét már csak azért is a – közlekedésileg is jól megközelíthető – budapesti kerülethez kell csatolni, mert különben szinte lehetetlen az északi partra illetékes győri kerület és a déli partra illetékes pécsi kerület között dönteni. Persze ha külön alakul egy észak-balatoni kismegye Keszthely székhellyel és egy dél-balatoni Siófok székhellyel, akkor ezek a fenti meggondolások alapján simán Győrhöz, illetve Pécshez kerülhetnek. Viszont Mezőtúrnál, mely szinte egyforma távolságra fekszik Budapesttől, Debrecentől és Szegedtől, az utóbbi kettővel való nagyon rossz közlekedés miatt mégis inkább Budapest mellett indokolt dönteni. Gyöngyös és Salgótarján esetében a mérleg nyelve nagyon egyenlően áll Budapest és Miskolc között: Salgótarján középkismegyéjét feltétlenül Budapesthez kell csatolni az odatartozó és Budapesthez egészen közel eső Balassagyarmat és vidéke miatt; ha ellenben a kismegyerendszerben Balassagyarmat leválik, úgy Salgótarján kerülhet Miskolchoz is. Az egyetlen jelentősebb kerületi hovatartozási probléma, melyben a budapesti kerület nincs érdekelve, a bajai középkismegye, illetőleg kismegye beosztása vagy Szegedhez vagy Pécshez: Baját és vidékét, mint Duna-Tisza közi területet általában Szegedhez szokták szánni, bár ezt a Duna mellett elnyúló területet csaknem annyi szál fűzi a Duna túlsó partjához, mint a Duna-Tisza közéhez. Egy önálló bajai középkismegyét a Duna melléki rész inkább Pécshez, a kiskunhalasi rész inkább Szeged felé húzna, itt tehát vagy erre, vagy arra elkerülhetetlen bizonyos fokú hovatartozási célszerűtlenség. Ha viszont alakul külön kiskunhalasi kismegye, akkor a megkisebbedett bajai kismegye simán a pécsi kerülethez csatolható.
Ami a kismegyéknek az országos kerületekhez való beosztásánál adódó hovatartozási célszerűtlenségeket illeti, ezek, bár nem túl nagy számban, de szükségszerűen az országos kerületi szintre tolódnak annak következtében, hogy a kismegyerendszerekben a középkismegye, illetőleg a kismegye a súlyponti egység. Így pl. {3-203.} itt is előáll az, hogy Komárom és járása a tatabányai kismegyéhez tartozván, azzal együtt mennek a budapesti kerülethez, noha önmagukban nézve inkább Győrhöz volnának közelebb; ha Mezőtúr kismegyéje Budapesthez kerül, vele megy Szarvas és vidéke is, mely önmagában Szegedhez közelebb esne stb.
A kismegyerendszer két – „középkismegyei” és szorosan vett kismegyei – változatának (és a nekik megfelelő térképeknek) lakosságadatait az alábbi táblázat tartalmazza, míg a kismegyéken alapuló országos kerületi beosztás lakosságadatait az 1. sz. táblázat IV. oszlopa s az annak megfelelő térkép mutatja.
4. sz. táblázat *
{3-207.} Ami a középkismegye-rendszer két változatának, a középkismegye-rendszernek és a szorosan vett kismegyerendszernek a szervezeti összefüggéseit illeti, már az előző fejezetben s e fejezet elején utaltunk a leglényegesebb dologra: ilyen nagyságrendű egységek alakításának akkor van értelme, ha ennek révén elérhető a járások megszüntetése. Ennek híján ugyanis két, ilyen méretben aránylag közel álló egység, mint a kismegye és a járás számára egymás mellett értelmes funkciót találni nem tudunk, viszont a hivatalok számát feleslegesen szaporítjuk. Ha ellenben a járások feleslegessé válnak, akkor a hivatalok számában egy minden egyéb rendszert túlszárnyaló radikális megtakarítást tudunk elérni: 15–20 megye és 90–100 járás összesen kb. 100–200 közbülső közigazgatási hatósága és hivatala helyett 30–40 kismegyét s mellettük legfeljebb még 6 országos kerületet kell számításba vennünk, s a hivatalok száma még így is 50 alatt marad. Természetesen a hivatalok számában való megtakarítás nem egyedül döntő, de mindenesetre nem lényegtelen szempont.
A járások megszűnésének azonban egyéb, ennél fontosabb következményei is vannak. Az egyik szükségszerű következmény, hogy a járás megszűnik általános első fokú közigazgatási hatóság lenni, s ennek az amúgy is túlságosan magasra emelt hatáskörnek túlnyomó része szükségképpen leszáll a községekhez. Ez régi követelése a községek önkormányzati és politikai nagykorúsítását sürgető szakembereknek, s az apró községeknek legújabban közös tanácsú községcsoportokba való egyesítése megszünteti a községek nagykorúsításának eddig fennállt egyik lényeges akadályát, a komoly önkormányzati és igazgatási életre képtelen törpeközségek önállóságát.*
A községek területrendezési problematikáját nem kívánjuk gondolatmenetünkbe belevonni, s itt csupán felvetjük azt a gondolatot, hogy abban az esetben, ha a járás nagyobb egységnek, a kismegyének ad helyet, akkor felmerülhet az a gondolat is, {3-208.} hogy indokolt volna a községekkel kapcsolatban is a legalsó szintet egy, az eddigieknél nagyobb méretű községcsoportosuláshoz rögzíteni. Gondolok egy, a legkisebb járásnál is kisebb, de a mai községcsoportosulásoknál nagyobb – francia közigazgatási terminológiával szólva kanton jellegű –, kb. 10 000-es lakosságszámú községegyüttesre, ami egyrészt jellegzetes mérete egy sor magyar alföldi óriásközségnek, másrészt talán a lehetséges felső határa a ma erőteljesen folyó községszervezeti összefogásnak, különösen a nagyközségek vonatkozasában. Mindez természetesen csakis egy kismegyerendszerben volna indokolt, s ez is, mint az egész kismegyerendszer, a Településhálózat-fejlesztési Koncepció települési hierarchiájának meglehetősen nagyfokú átrendezését kívánná meg.
Természetesen a járások megszűnése esetén a járástól a kismegyéhez megy fel a járásnak a községek felett gyakorolt mindennemű felügyeleti hatásköre, s ugyanakkor az eddigi megyétől az új kismegyéhez megy le a másodfokú vagy felügyeleti hatáskör túlnyomó része vagy egésze is. Ez utóbbi aszerint, hogy alakulnak-e országos kerületek, mert ha igen, akkor azok bizonyos eddigi megyei hatásköröket szintén magukhoz vonnak.
Nem könnyű kérdés a kismegyék területére került, eddig a járásokkal egyenrangú városok helyzete. Természetesen ezek, mint eddig, továbbra is első fokú hatóságok maradnak, ahogyan a többi községek is azzá válnak. Kérdés, elég lesz-e a városoknak az, ami a községek számára rangemelkedés, hiszen a városok eddig a lényegesen nagyobb megye felügyeleti hatáskörét sem mindig szívesen viselték el, hogy viselik hát majd el a kisebb megyékét! Különösen az eddigi megyei jogú városok, melyek nemrégiben és különösen nem szívesen kerültek a megye felügyeleti hatásköre alá, fognak végképp szembefordulni a kismegyékkel, teljes joggal abból kiindulva, hogy az ő igazgatási apparátusuk lényegesen fejlettebb amazokénál; nehezen lesz tehát elkerülhető a volt megyei jogú városoknak s néhány más nagyobb városnak, esetleg a Településhálózat-fejlesztési Koncepció szerinti felsőfokú központok nagyobb részének a kismegyékkel szemben való önállósítása.
{3-209.} Ami az önkormányzat kérdését illeti, feltehető, hogy a kismegye megörökli a jelenlegi megye önkormányzatát, ami haladás lesz a jelenlegi helyzethez képest, mert ma az emberekkel túlnyomó részben közvetlenül nem az önkormányzattal rendelkező megye érintkezik, hanem a megye által a községek fölé delegált és önkormányzattal nem rendelkező járás. (Feltűnő, hogy éppen pár éve szűnt meg a járások önkormányzata,8 s ezzel helyreállt az úri-nemesi megye konstrukciója, mely magasan az egyes ember felett trónolt, s a lakossággal szemben való hatalomgyakorlásra egy önkormányzattal nem rendelkező és önkormányzat által alig ellenőrzött kirendeltséget, a járást s az annak élén álló főszolgabírót delegálta.) A kismegyerendszerrel ez a fonák helyzet megszűnnék, s az önkormányzat ezáltal közelebb kerülne a néphez. Minthogy azonban a kismegyék nagyobb egységek egy járásnál és annak központjánál – ami az igazi népi önkormányzat legalkalmasabb kerete –, többé-kevésbé a kismegyerendszereket is fenyegeti az a veszedelem, hogy önkormányzatukban nagyobb súly esik egy szűkebb vezető csoport közéleti igényeire, mint a széles tömegekéire.
Kérdés, hogy a kismegyerendszer változatai mennyiben kívánják meg az országos kerületi rendszer felállítását. Önmagában ez nem következik pusztán abból a tényből, hogy a megyék száma kb. kétszeresére emelkedik, mert egy központi hatalom számára végeredményben nem jelent sokkal több nehézséget 30–40 közvetlenül következő egység eladminisztrálása, mint 15–20-é. Ismeretes a közigazgatás-elméletnek az a tétele, hogy egy főnök öt-hat beosztottjának a munkáját tudja hatékonyan ellenőrizni, s ennek a tételnek bizonyos érvényességet szoktak tulajdonítani akkor is, ha nem személyek személyeket, hanem hivatalok hivatalokat vagy hatóságok hatóságokat ellenőriznek. Ennek az értelmezésnek van némi igazsága, azonban bizonyos hozzátétellel, mely a tétel igazságát attól teszi függővé, hogy milyen típusú, milyen közösségi feltételek között folyó ellenőrzést tekintenek követelménynek. Az ötös-hatos áttételi szám akkor érvényes, ha nagyon aktív, nagyon hatékony, nagyon modern és {3-210.} egyben komolyan elvi alapon álló ellenőrzésről van szó. Ott azonban, ahol többé-kevésbé hagyományos vagy statikus kormányzás folyik, nemkülönben ott, ahol a felsőbb és alsóbb szervek között nagyon erős a társadalmi, osztály-, szakmai, képzettségi vagy világnézeti egyöntetűség, ott egy központ néhány általános direktívával aránylag nagyon sok közvetlenül alája beosztott alsóbb szervet is irányítani tud. A modern polgári Franciaország központi igazgatása kb. egy évszázadon keresztül a maga aránylag statikus kormányzásával és homogén hivatalnok-polgári vezető rétegével a párizsi minisztériumokból 80–90 département-t is igazgatott, s igazgat – bár fokozódó nehézségekkel – ma is; legújabban egyrészt a nagyméretű modern tervezés, másrészt a társadalmi és világnézeti ellentétek kiélesedése folytán már nagyon csikorog az egész gépezet, s igen nagy erővel jelentkezik a közbülső regionális igazgatási szint létrehozásának a szükségessége. Hasonlóképpen a régi Magyarországon is a központi igazgatás szervei 50–70 egységet – a megyéket – ellenőriztek közvetlenül, s az igazgatás aránylagos egységét biztosítani tudta annak hagyományszerű és statikus volta, valamint az úri-nemesi vezetés homogenitása. A modernebb közbülső szervezési szintek szükségessége itt is akkor vetődött fel, mikor az úri-nemesi vezetés kizárólagossága megingott, s az igazgatásnak mindinkább feladatává vált a nagyméretű modern tervezés is.
Ha ebből a szempontból nézzük a kismegyerendszer változatait, akkor Magyarország mai helyzetében, a nagyméretű modern tervezés szükségessége mellett azt kell mondanunk, hogy a kismegyerendszer mind középkismegyei (30-as), főleg pedig szorosan vett kismegyei (40-es) változatában nagymértékben kívánja az országos kerületek felállítását, éspedig minél dinamikusabb országvezetést kívánunk, annál inkább; azt nem mondhatjuk, hogy a kismegyerendszer kerületi egységek nélkül működőképtelen volna, csupán egy sokkal statikusabb országvezetés szükségleteinek felelne meg.
Ha végül azt a kérdést tesszük fel, hogy a kismegyerendszeren nyugvó területi igazgatásnak melyek a társadalmi és közösségi {3-211.} jellemzői, akkor – az önkormányzatról már mondottakon felül – fel kell hívnunk a figyelmet arra a feltűnő következményre, hogy a kismegyerendszer egészében egy feszesebb, a központi hatalom által erőteljesebben kézben tartható igazgatási típust képvisel. Ez a következmény elsőre nem látszik olyan magától értetődőnek, hiszen a kisebb, a központtól távolabb eső egységek a lazább igazgatási kapcsolat valószínűségét sugallják. Valójában a helyzet éppen fordított: az anyagilag gyengébb és hatáskörileg kisebb hatáskörű kismegyei egység feltehetően erősebben függene a központtól, mint a jelentékeny területtel és eszközökkel bíró nagyobb megye: s az a tény, hogy a járás mint közbülső egység kikapcsolódik, azt is jelenti, hogy a központi hatalom kevesebb áttétellel tud a községekig elható akaratérvényesítést kifejteni. Ez a helyzet nem változik akkor sem, ha létrejönnek az országos kerületi egységek, amivel a közigazgatás újból négyszintessé válik, mint eddig. Az országos kerület ugyanis, mint azt már a II. fejezetben megállapítottuk, elsősorban nem helyi erők eredőjeként, hanem a központi igazgatás decentralizációjaként jelenik meg, mint egy erősen szakszerű, technokratikus felügyeleti igazgatás helye, amivel az országos igazgatásnak a kismegyei és községi igazgatásra való behatása csak még intenzívebbé válik.
Összefoglalóan tehát azt mondhatjuk, hogy az országos kerületek nélküli kismegyei területi igazgatási rendszer egy aránylag olcsó, mégis nagymértékben hatékony, a központi hatalomnak erős túlsúlyt biztosító, de főleg egyöntetűségre törekvő és folytonosságot őrző kormányzás számára alkalmas keret. Viszont az országos kerületekkel kombinált kismegyerendszer a központi hatalom számára ugyancsak nagy befolyást jelentő, de egyben aktív, mozgékony és erőteljesen tervező, technokratikus kormányzat számára alkalmas keret. Intenzív és eleven helyi önkormányzat számára sem egyik, sem másik változat nem kínálkozik különösebben: a középkismegye vagy kismegye, ha kap is önkormányzatot, s az közelebb is lesz a néphez, mint a megyéé, végül mégis inkább egy felülről való kormányzás eszköze, mintsem a helyi erők erőteljes közvélemény-alkotásának és önigazgatásának a színhelye lenne.