{3-257.} VII. FEJEZET •
A HARMINCKILENC RÉSZLEGES KÖZÉPFOKÚ KÖZPONT ÉS A VELÜK KAPCSOLATOS PROBLÉMÁK

a) A RÉSZLEGES KÖZÉPFOKÚ KÖZPONTOKRA ALAPOZHATÓ EGYSÉGEK MÉRETEI, ELHATÁROLÁSA, SZÁMA ÉS JELLEGE

Ha a részleges középfokú központ kategóriájának megfelelő vonzásterületek méreteinek problémáját meg akarjuk közelíteni, itt is, csakúgy, mint a felsőfokú központoknál, előzetes kérdésként fel kell vetnünk, vajon azt az előírást, mely szerint a részleges központok a teljes értékű központok által ellátott funkciókat csak részben látják el, milyen hangsúllyal kell érteni: a funkciók nagyobb részét látják-e el, vagy csupán azok egy töredékét; az előző esetben egyben azt is feltételezhetjük, hogy az így létrejövő egységek a teljes értékű központok vonzáskörzeteivel megközelítően egyenrangúan, szintén súlyponti egységekként alakulnak ki, míg a második esetben, a csupán a funkciók töredékét ellátó részleges központok inkább csak a teljes értékű központok vonzáskörzetein belül elhelyezkedő, nem súlyponti jellegű alközpontok {3-258.} szerepét töltik be. A részleges felsőfokú központoknál e kérdéssel kapcsolatban furcsa ellentmondásokra bukkantunk: egyrészt a Koncepció által előírt vonzáskörzet-méretek érintkező jellege (150–400 000 lakos a részleges központok vonzáskörzeteire, 400–600 000 lakos a teljes értékűekére) a vonzáskörzetek egymásmellettiségére, megközelítő egyenrangúságára utalt, azonban az ország tényleges területéből ilyen méretek alapján egymás mellett nem fértek ki; másrészt a ténylegesen kijövő vonzáskörzetek méretei feltűnő egyöntetűséget (150 000 lakos körüli nagyságot) mutattak, ugyanakkor a jegyzék részleges központjai feltűnő egyenetlenséggel helyezkedtek el az ország területén; ez a helyzet valamiféle további központkijelöléseket látszott kívánni, hogy azok kisebb vonzáskörzetei aztán célszerűen elférjenek egymás mellett, s mindez végül is elvezetett a kismegyerendszerek rejtett lehetőségének a felismeréséhez.

A részleges középfokú központoknál ugyane kérdésekben sok tekintetben más, de nem kevésbé ellentmondó eredményekre jutunk. Mindenekelőtt feltűnő, hogy – a kétféle felsőfokú központ érintkező vonzáskörzet-előírásaival ellentétben – itt egészen éles ugrás van a rendes középfokú központok vonzáskörzeteinek igen tág, 50–120 000 lakost kívánó méretelőírásai és a részleges középfokú központok igen szűk és jóval kisebb, 20–25 000 lakost kívánó méretelőírásai között. Ez a jelentős különbség azt sugallaná, hogy a kétféle egység között lényeges minőségi különbség is van, s ezért indokoltabb a részleges központokat merőben másodlagos jelentőségű alközpontokként elképzelni.

Megingunk azonban ebben a következtetésünkben, ha nem az előírásos méreteket, hanem a tényleges méreteket vesszük szemügyre. Ha ugyanis a részleges középfokú központok köré az optimális megközelíthetőség elve alapján felvázoljuk a vonzáskörzeteket – eltekintve egyelőre azoktól a hovatartozási bizonytalanságoktól, melyek annak eldöntésén múlnak, hogy a részleges központok vonzáskörzetei súlyponti egységek-e vagy sem –, akkor kiderül, hogy a részleges központok tényleges vonzáskörzetei {3-259.} többségükben lényegesen nagyobbak az előírásos méreteknél, s így sokkal közelebb esnek a rendes központok méreteihez. A 39 részleges központ vonzáskörzeteinek több mint fele fölötte van s nagyobbrészt jelentősen fölötte van az előírásos 25 000-es felső határnak, sőt megközelíti s néhány esetben meghaladja a rendes középfokú központok vonzáskörzeteinek alsó mérethatárául megszabott 50 000-es lakosságszámot is; még ha el is tekintünk közülük azoktól, melyeket többek között éppen ezért is rendes középfokú központtá való átminősítésre javasoltunk. Ugyanakkor a másik oldalon, csekélyebb számban bár – az összes központok kb. egynegyede erejéig –, de vannak olyan vonzáskörzetek is, melyek viszont alatta maradnak az előírásos 20 000-es alsó határnak is; ezek zöme nincs messze a 20 000-től, néhány azonban még a 15 000-et sem éri el. Végeredményben tehát az előírásos méreteknek megfelelő 20–25 000-es lakosságszám között lévő vonzáskörzetek feltűnő kisebbségben vannak: az összeseknek kb. csak egyötödét teszik ki. Összehasonlításul: a részleges felsőfokú központok köré felvázolható vonzáskörzetek kettő kivételével mind az előírásos 150–400 000-es mérethatárok közé estek!

Ugyanígy problémával állunk szemben, ha a részleges középfokú központoknak az országban való területi eloszlását vizsgáljuk. Területrendezési szempontból egy ilyen kategóriának kétféle jelentősége lehet: ha azt tételezzük fel, hogy a szükségletek nagyobb részét kiegyenlítő, a rendes központokkal megközelítőleg egyenrangú központokról és vonzáskörzetekről van szó, akkor területrendezési szempontból az kívánatos, hogy a központok összessége országosan egyenletes hálózatot alkosson; ha viszont azt tételezzük fel, hogy a szükségletek kisebb részét ellátó, alárendeltebb jelentőségű alközpontokról van szó, akkor területrendezési szempontból az a cél, hogy egyes egyenetlen alakú rendes vonzáskörzeteknek a központtól távolabb eső, de önmagukban nem eléggé nagyméretű részei kapjanak ilyen alközpontokat. Ténylegesen azonban alig van jele annak, hogy e két – egymással rokon – területrendezési szempont közül bármelyik {3-260.} is döntő szerepet vitt volna. Különben alig történhetett volna olyan feltűnő kihagyás, mint a Bódva-völgy teljesen gazdátlanul hagyása. Csupán néhány esetben van okunk feltételezni, hogy az említett szempontok egyáltalán szóba jöttek: pl. valószínű, hogy Fonyód kijelölésében a Siófok-Nagykanizsa közötti túl nagy távolság; Kistelek kijelölésében a Szeged-Kiskunfélegyháza közötti túl nagy távolság vagy Pásztó kijelölésében a Hatvan-Salgótarján közötti túl nagy távolság esetleg közrejátszott. Egészben azonban minden jel szerint az esetek többségében, itt is, mint a felsőfokú központoknál, döntő szempont a központoknak önmagukban való értékelése volt, ami nagyon jelentős és fontos szempont, csak éppen a területi felosztás szemszögéből nézve nem elegendő magában. Így a kijelölt részleges központok zöme olyan, méreteinél, gazdasági fejlettségénél, központi múltjánál vagy jelenénél fogva szerepet igénylő hely, mely valamely okból, többnyire egy nála erősebb rendes központ közelben léte miatt nem lehetett rendes központtá. Ez a „visszautasítottak” együttese tehát nemhogy azért lett részleges központ, mert környékük túl távol esett a legközelebbi számba jövő rendes központtól, hanem ellenkezőleg, azért lehetett csak részleges központ, mert túlságosan közel esett ahhoz. Néhány esetben pedig jövőbeli fejlődési lehetőségek lehettek a kijelölés indokai, pl. Abádszalók esetében a kiskörei vízlépcső közelléte, Tiszavasvári esetében a tiszalöki vízlépcső közelléte.

Mindezt összevéve úgy fogalmazhatjuk meg, hogy a részleges középfokú központ kategóriájánál mind méretek, mind területi funkciók tekintetében vegyes összetételű együttessel állunk szemben. Ez, valamint az, hogy a részleges központok jó harmada járásszékhely, és ezeknek legalább fele megszüntetésre feltehetően nem szánt járásszékhely, arra enged következtetni, hogy a Koncepció elgondolása szerint a részleges központok a funkcióellátásnak nem szükségképpen egyforma szintjét képviselik, hanem, ahogyan egyesek ellátják közülük az igazgatási (járási) funkciókat, mások nem, ugyanúgy az egyéb szakigazgatási, szolgáltatási és ellátási funkciókat is esetenként eltérő elosztásban {3-261.} teljesíthetik. Ebben önmagában semmi lehetetlen nincs: semmi akadálya annak, hogy a különböző funkciók területi elrendezésénél a rendes központokat minden – igazgatási, szolgáltatási, ellátási – funkció kötelezően igénybe vegye, ezzel szemben a részleges központok közül szabadon s egymástól eltérő módon válogassanak: a lényeges csupán az, hogy minden részleges központ számára meg legyen adva, hogy az általa el nem látott funkciók tekintetében mely rendes központ alá kap beosztást, s az így kialakított vonzáskörzetek skatulyaszerűen egymásba beilleszthetők legyenek.

Ezzel azonban megszaporodnak a területi elhatárolás gondjai. Mert a funkciók elosztása, mint arra a részleges felsőfokú központok kapcsán már rámutattunk, lehet részleges központonként változó s időben is nagyobb nehézség nélkül változtatható; ezzel szemben a rendes és részleges középfokú központok számára kijelölt vonzáskörzetek országos területi rendszerének, ha nem is egyszer s mindenkorra, de legalábbis egyszer s hosszú időre meghatározottnak kell lennie. Márpedig a különböző szintű elhatárolásokból adódó hovatartozási célszerűtlenségek kezelésénél a döntő szempont az, hogy melyek a súlyponti szintek: zavar támad tehát, ha a részleges központok szintjén belül egyes, több funkciót ellátó központok inkább a magasabb, súlyponti szinthez állnak közel, más, kevés funkciót ellátó központok viszont vitán kívül nem súlypontiak. Egyes elhatárolási problémáknál némileg figyelemmel lehet lenni egy-egy részleges központ eltérő súlyára, de általános érvénnyel nem lehet ezeket súlypontiakra és nem súlypontiakra osztani, mert ezzel két részre bontanánk az egész kategóriát; s akkor már egyszerűbb a súlypontiakat felemelni a rendes központok szintjére – nem véletlen tehát, hogy néhány esetben valóban tettünk is ilyen javaslatokat. Ha pedig ilyen módon zömmel és lényegében nem súlypontinak tekintjük a részlegesek kategóriáját, akkor ezek közül egyes kevésbé szerencsés fekvésűek vonzásterületei lényegesen megkisebbednek, mert nem tarthatják meg önmagában való természetes vonzásterületüknek azt a részét, mely a rendes {3-262.} központok szintjén nem az adott részleges központ fölé rendelt rendes központhoz, hanem valamely más szomszédos rendes központhoz gravitál: néhány esetre a következő pontban rá fogunk mutatni.

Ezek után nem csodálkozhatunk azon, hogy a kijelölt 39 részleges központ vegyes összetételű együttesében a szükségszerűek aránya távolról sem olyan nagy, mint a rendes középfokú központok 64-es jegyzékében, s a módosítási és szaporítási lehetőségek is sokkal tágabbak. Ha egy kicsit is körülnézünk, akár az olyan, a legközelebbi rendes központtól távolabb eső s a 20 000 lakost elérő területek között, melyek szívesen vennének egy alközpontot, akár az olyan hovatartozási célszerűtlenségek között, melyeket egy alközpont beiktatása enyhítene, akár az olyan 8–12 000-nyi lakosságú helységek között, melyek köré egy 20 000-es vonzáskörzet kirajzolható, akkor a 39 részleges középfokú központnak akár a jó negyedét is kicserélhetnénk, vagy azok számát akár jó felével is feljebb rúgtathatnánk.

Ilyen körülmények között a középfokú központoknak a részleges központokat is magában foglaló, méretben és funkcióban igen vegyes összetételű összjegyzéke kevésbé fog jellegzetes számot kiadni, mint a középfokú központi funkciót ellátó központok 88-as összjegyzéke. Ha ehhez a részleges központok 39-es számát hozzáadjuk, 127-et kapunk, amiről legfeljebb annyit mondhatunk, hogy a járások száma az ötvenes években egy ideig e szám körül időzött. Ha pedig feltételezzük a részleges központok számának előbb említett másfélszeres megszaporítását, akkor ezzel az összes vonzáskörzetek száma kb. 150-re emelkedne, amiről legfeljebb azt mondhatnánk, hogy e szám a hagyományos kisméretű magyar járásoknak a múlt század közepétől e század közepéig, tehát csaknem egy évszázadig érvényben volt, de ma már túlhaladott számának felel meg.

Ezek mögött a többé-kevésbé túlhaladott számok és a nekik megfelelő átlagméretek mögött azonban nem rejlik egy olyan rejtett felosztási lehetőség, amilyent a részleges felsőfokú központok vonzáskörzeteinek 150 000-es mérete és a 30–40-re való {3-263.} felszaporítása mögött a „kismegye” lehetséges egységében feltaláltunk. A fenti „kisjárási” méretekre nem lehet épkézláb közigazgatási területi konstrukciót alapozni, akár a régi magyar járások 30 000–40 000-es átlagméretét, akár a részleges középfokú központok vonzáskörzeteinek előírásos 20 000–25 000-es méretét vesszük is alapul. Rejtett felosztási lehetőségről csak a járásnál alacsonyabb szinttel kapcsolatban beszélhetnénk, abban az esetben, ha a magyar közigazgatási területrendezés igényt támasztana az átlagos nagyközségnél nagyobb, de a járásnál kisebb községösszefogó egységre, mely kb. a francia közigazgatás „kanton”-jának felelne meg, s nem kisjárási, hanem annál kisebb, kb. 10 000-es egységeket jelentene. Ilyen szükséglet jelentkezése, mint arra már ott utaltunk, legfeljebb az V. fejezetben felvázolt valamelyik kismegyerendszerben volna elképzelhető, melynek a járások megszüntetése folytán indokolt volna a legalsó hatékony egység méreteinek a növelésére törekednie, bár ez nem volna feltétlen szükségszerűség. Egy ilyen konstrukció azonban, csakúgy, mint a kismegyerendszerek maguk, a Koncepció egész rendszerének a módosítását kívánná.

b) A RÉSZLEGES KÖZÉPFOKÚ KÖZPONTOK KONKRÉT MÉRETBELI, ELHATÁROLÁSI ÉS MINŐSÍTÉSI PROBLÉMÁI

A rendes középfokú központokról szóló előző, VI. fejezet h) pontjában már összefoglaltuk azokat az eseteket, melyekben méretbeli vagy elhatárolási okokból egyes rendes központokat (Csongrádot és Mórt, továbbá feltételesen Hajdúnánást és esetlegesen Tatát és Várpalotát) részleges központokká való átminősítésre, egyes részleges központokat pedig (Kapuvárt, továbbá Fehérgyarmatot és Vásárosnaményt, feltételesen Kunszentmártont és Szarvast és esetlegesen Békést, Hajdúböszörményt és Törökszentmiklóst) rendes központokká való átminősítésre lehetne javasolni. Itt elég lesz azokra az esetekre kitérnünk, amelyek szorosan a részleges központok jegyzékének problémái: azok az {3-264.} esetek ezek, amikor részleges központok megszüntetése, illetőleg eddig a központok jegyzékében nem szereplő helységeknek a részleges központok közé való besorolása látszik indokoltnak.

Részleges központok megszüntetésénél elsősorban azokat lehet mérlegelni, melyek vonzáskörzetei túl kis méretűek: mint mondottuk, a részleges központok egynegyedének vonzásterületei alatta maradnak a Koncepció által előírt 20 000-es minimális méretnek. Hozzá kell azonban tennünk, hogy ezek nagyobb része nincs nagyon messze a 20 000-es lakosságszámtól, s a részleges középfokú központok kategóriája, mint láttuk s látni fogjuk, lefelé teljesen nyitott: a szaporítás lehetősége éppen úgy fennáll, mint a csökkentésé, ha egyszer nincs elvi akadálya annak, hogy létezzenek a központi funkciónak csak töredékét ellátó részleges központok is. Mégis célszerű lesz ezeket a kis vonzáskörzetű központokat röviden áttekinteni: Balmazújváros, Dunaföldvár, Gyoma-Endrőd, Kisbér, Kőszeg, Szentgotthárd, Szécsény, Túrkeve, Tiszavasvári, Vasvár, Zalaszentgrót, Záhony; közülük Dunaföldvár, Túrkeve és Vasvár vonzáskörzetei a legkisebbek, még 15 000 lakoson is alul maradók. A leminősítés ellen szól Dunaföldvár, Gyoma-Endrőd és Kisbér kitűnő közlekedési helyzete és Tiszavasvárinak a tiszalöki vízműben rejlő, Balmazújvárosnak bolygóvárosi minőségben való fejlődési lehetősége, továbbá Szentgotthárdnak Körmendtől való nagy távolsága és egységes, kerek körzete. Ugyancsak a leminősítés ellen szól Kőszeg és Túrkeve városi mivolta, ami már önmagánál fogva is részleges központokká teszi őket, mely jellegüket csak akkor veszthetnék el, ha városi rangjukat is elvesztenék.

Dunaföldvár, Szécsény, Vasvár és Zalaszentgrót eseteiben az előző, a) pontban már jellemzett elég nehézkes elhatárolási problémák és ebből adódó hovatartozási célszerűtlenségek okozzák s egyben fokozzák is a vonzáskörzet méreteinek kicsinységét. Így az egészében Paks alá beosztandó Dunaföldvár vonzásába eső Fejér megyei falvak nem kerülhetnek oda, mert a rendes központok szintjén Dunaújvároshoz húznak, a Duna túlpartján lévő falvak pedig azért maradnak le, mert a rendes központok síkján {3-265.} Kunszentmiklóshoz tartoznak; ugyanígy az egészében Balassagyarmat alá beosztandó Szécsény vonzáskörzetének egyes részei átmennek Salgótarjánhoz, az egészében Szombathely alá beosztandó Vasvár vonzásterületének egyes részei átmennek Körmendhez és Zalaegerszeghez, az egészében Zalaegerszeg alá beosztandó Zalaszentgrót vonzásterületének egyes részei átmennek Keszthelyhez. Ezért csökken e részleges központok amúgy sem nagy vonzáskörzete az előírásos méret alá is. Lényegileg ugyanaz a probléma ez, ami fennáll Kapuvárnál is, csak ott a központ városiassága és saját lehetséges vonzáskörzetének méretei a rendes központok közé való átsorolást indokolták. Ezzel szemben a fentebb felsorolt négy központ vonzásterületei még maximális kiterjedés mellett is messze alatta maradnak annak, hogy a rendes központ rangjára való emelés szóba jöhessen. Maga a központ is egyedül a kitűnő közlekedési helyzetű és a 10 000-et megközelítő belterületi lakossággal rendelkező Dunaföldvár esetében van annyira jelentős, ami részleges központként való fenntartását minden további nélkül indokolja. Végül nem túl nagy Záhony központértéke sem, mely határ menti fekvése miatt vonzás-”kör”-éből csak egy aránylag kis „körcikk”-nek lehet a központja, miközben e terület számára megfelelő távolságban alkalmas központokul ott vannak Kisvárda és Vásárosnamény.

Minden szempontot összevéve tehát területi okokból Szécsény, Vasvár, Zalaszentgrót és Záhony esetében látszik indokoltnak a részleges központok közül való törlés lehetőségének a felvetése. Természetesen ezt is csak akkor, ha nem kerül sor a részleges központok számának jelentékeny emelésére, mert egy nagyobb mezőnybe nehézség nélkül belefér ez a négy központ is.

A következőkben számba vesszük a részleges központok közé való felminősítés néhány lehetséges esetét is. Először is összefoglaljuk azokat az eseteket, mikor az előző fejezet különböző pontjaiban bizonyos méretbeli aránytalanságok, elhatárolási nehézségek, valamint központ nélküli területek ellátása érdekében vetettük fel új részleges központok kijelölését. Így a c) pontban {3-266.} Nyíregyháza vonzáskörzetének aránytalan nagy méretei miatt vetettük fel Nagykálló, valamint Gávavencsellő részleges központokká való minősítését – az utóbbit egy körülötte lévő központ nélküli részterület érdekében is. Elhatárolási okokból tettünk hasonló javaslatot az előző fejezet d) pontjában néhány olyan helyre vonatkozóan, ahol a megyeelhatárolási és járáselhatárolási szempontok ütközése miatt adódnak hovatartozási célszerűtlenségek, melyeket enyhíteni kell. Így Hevesnek a megyehatáron és a Jászság történeti határán keresztül érvényesülő vonzását csökkentheti Jászapáti részleges központtá minősítése; Leninvárosnak a folyó- és megyehatáron át érvényesülő vonzását csökkentheti Polgárnak részleges központtá minősítése; Tiszafürednek a folyó- és megyehatáron át érvényesülő vonzását csökkentheti az egyébként közlekedési szempontból is jó helyzetű és járásszékhely Füzesabonynak részleges központtá való minősítése; végül Dunaföldvárnak a folyó- és megyehatáron át érvényesülő vonzását csökkentheti Soltnak részleges központtá való minősítése. A vonzóerők ütközését vizsgáltuk akkor, mikor egyrészt felvetettük Békésnek és Hajdúböszörménynek rendes középfokú központokká való átminősítését, másrészt felvetettük azt a kétséget is, hogy vajon ezek lehetnek-e központjai olyan magukban is jelentős, némi vonzáskörrel is rendelkező és egy-egy nagy vonzású felsőfokú központtal is jól kapcsolódó helyeknek, mint a Békéscsabával közvetlen vasúti összeköttetéssel bíró Mezőberény, illetőleg a Debrecennel közvetlen vasúti összeköttetésel bíró Hajdúhadház, s vajon nem volna-e indokoltabb az utóbbi kettőt is részleges központok rangjára emelni, az előző kettőt pedig csupán részleges központként meghagyni. Végül egyes vidékek központnélkülisége miatt vetettük fel az f) pontban a Bódva völgye számára Szendrő körül egy részleges (vagy rendes) középfokú központ kijelölését, valamint részleges központok kijelölését Nyíregyházától északra Gávavencsellőn, Hajdú-Bihar és Békés határ menti vidékei számára Komádiban, Egertől északnyugatra Recsken és az Ipoly mentének központ nélküli részei számára Vámosmikola táján; végül javasoltuk a g) {3-267.} pontban Martonvásár vagy Baracska táján egy Budapest vidéki központ kijelölését.

Ezeken túlmenően is megállapíthatunk annyit, hogy a részleges középfokú központok számának további emelésére is van lehetőség, ha egyszer nincs elvi akadálya annak, hogy létezzenek központok, melyek a központi funkciónak csak aránylag kis részét, esetleg csak töredékét látják el. Ha figyelembe vesszük, hogy a részleges központok számára szóló lakosság-előírás a Koncepció szerint 8–15 000, vonzáskörzeteik számára pedig 20–25 000, akkor nyilvánvaló, hogy szerte az országban elég sok helyen találhatunk olyan helységeket és összefüggő területeket, amelyeknél vagy egyik, vagy másik, vagy mindkét követelmény megléte és egyéb kísérő körülményekben rejlő indokok alapján további részleges központok kijelölését fel lehet vetni. Hogy elinduljunk-e és meddig menjünk a részleges központok ilyen értelmű szaporítása irányában, azt egyrészt az dönti el, hogy a különböző középfokú igazgatási, ellátási és szolgáltatási funkciók között vannak-e olyanok, melyek túlságos költség nélkül aránylag sok kisebb egységben láthatók el a legcélszerűbben; másrészt az, hogy a részleges középfokú központok szaporítása mikor ér egy olyan pontra, ahol az egész kategória teljességgel heterogénné válik. Erre fogunk kitérni a d) fejezetben.

c) A RÉSZLEGES KÖZÉPFOKÚ KÖZPONTOK KÖZIGAZGATÁSI PROBLÉMÁI

A fentiekben már eljutottunk arra az eredményre, hogy a részleges középfokú központoknak igazgatási, szolgáltatási és ellátási funkciókkal való felruházottsága nem szükségképpen egyforma, s elgondolható olyan elrendezés, melyben egyes központok aránylag több, mások aránylag kevesebb funkciót látnak el. Ilyen körülmények között válik lehetségessé az is, hogy a részleges központok igazgatási funkciói terén is eltérések legyenek, vagyis hogy közülük egyesek járásszékhelyek legyenek, illetőleg {3-268.} maradjanak, mások pedig nem. Ugyanígy lehetnek egyes részleges központok olyan városok, melyek alá környező községek vannak beosztva, de megint csak nem szükségszerű, hogy egy részleges központi rangú város vonzáskörzetének községei igazgatásilag is hozzá osztódjanak be. Ilyen körülmények között nincs szükségessége annak sem, hogy feltételezzünk egy olyan közigazgatási ellátottsági formát, mely a részleges központ szintjének egyértelműen megfelel. Hogy miben állhatna egy ilyen forma, az kézenfekvő: ha a rendes középfokú központnak a járási igazgatási egység felel meg, akkor egy részleges központ igazgatási megfelelője egy járási közigazgatási kirendeltség volna. Ez – tekintettel a járási első fokú és ügyfelekkel foglalkozó hatáskörére – valóban lehetséges és hasznos igazgatási forma, aminek felállítására bármely részleges központban sor kerülhet, de nem szükségképpen, hanem csak akkor, ha erre szükséglet merül fel. Ezek szerint a részleges középfokú központok egyaránt lehetnek járásszékhelyek, járási kirendeltségi székhelyek, beosztott falvakkal rendelkező városok vagy egyszerű városok. Arra a további – s immár nem merőben igazgatási – problémára, hogy megmaradhatnak-e olyan részleges középfokú központok, melyek nem hivatottak arra, hogy várossá fejlődjenek, alább még visszatérünk.

A fentiekből az következik, hogy a részleges középfokú központokat nem kell a közigazgatási beosztással abból a célból egyeztetnünk, hogy a kettő egymásnak megfeleljen, amint azt a rendes középfokú központoknál megtettük. Itt csupán áttekintjük a részleges központok jegyzékét, jelenlegi közigazgatási ellátottságuk s annak kézenfekvően adódó változtatási lehetőségei szempontjából. A részleges központok 39-es jegyzékében mindenekelőtt benne van 11 olyan járásszékhely, mely nem lett rendes középfokú központ, közöttük 1 város. Ezek közül többen szerepelnek azok között, melyeket rendes központtá való felminősítésre javasoltunk: feltételesen Szarvas (város), Kunszentmárton, esetlegesen Fehérgyarmat és Vásárosnamény. Bicskéről és Dabasról a Budapest vidéki központok között szóltunk. {3-269.} A fennmaradó öt közül Celldömölköt és Barcsot jó közlekedési helyzete, Pásztót hiányt betöltő fekvése a járásszékhelyként való megmaradásra kvalifikálják, ezzel szemben Zalaszentgrót és Szécsény járásuk kicsinysége és megfelelő rendes központok aránylagos közelsége miatt akkor is megszűnhetnek járásszékhelyek lenni, ha megmaradnak részleges központoknak; ha azonban ez utóbbi minőségük megszűnik, ahogyan azt az előző pontban felvetettük, akkor járásuk egyidejű megszűnése is szükségszerű, hiszen egy járási apparátus megléte szükségszerűen fenntartaná legalább a részleges központi jelleget.

Helyet foglal továbbá a részleges központok között 15 egykori járásszékhely, közöttük 6 város. Ezek közül Kapuvárt (város) rendes középfokú központtá való átminősítésre javasoltuk, ami magával hozza járásának helyreállítását is. A többiek közül Bácsalmás, Fonyód, Sümeg, Szentgotthárd és Zirc számba jönnek járási kirendeltségek székhelyeiül, míg az aránylag nagy határú és kevés községet vonzó Dunaföldvár, Gyoma-Endrőd és Tiszaföldvár számára inkább a várossá fejlődés útja áll nyitva: s mind ezek, mind a már most városi rangú részleges központok számára, melyek nem járásszékhelyek, de van járásnál kisebb méretű környékük, mint Balatonfüred, Békés, Kőszeg és Törökszentmiklós esetében, a környező vagy belőlük kiszakadó községeknek a város alá való beosztása a megfelelő forma; ha viszont sok a községek száma, mint Sárospatak esetében, akkor itt is célszerűnek látszik egy járási kirendeltség. Vasvár esetében azonban, melynek amúgy is felvetettük a részleges központok közül való törlését, csekély vonzáskörzete miatt a járási kirendeltség sem látszik indokoltnak.

A városok száma a részleges központok között 14, melyekből hetet már a jelenlegi vagy volt járásszékhelyek között megemlítettünk; a többiek közül Komló az eddig Sásdon lévő járásszékhely várományosa; Hajdúböszörmény, Hajdúszoboszló, Kisújszállás és Nagykőrös esetében pedig a környező, nem túl nagy számú falvak alájuk való beosztása látszik célszerűnek, ami Oroszlány esetében legújabban meg is történt; Túrkeve esetében {3-270.} viszont egyelőre nincs beosztásra szóba jövő környező község, de egyes tanyarészek önállósulása esetén utóbb még lehet.

Végül 6 olyan részleges központ van, melynél nincsen sem járási, sem városi jellegű közigazgatási előzmény: Abádszalók, Balmazújváros, Kisbér, Kistelek, Tiszavasvári, Záhony. Ezek közül Balmazújvárosnak, Tiszavasvárinak s esetleg Abádszalóknak is a várossá fejlődés a távlata, melynek során a környező községek hozzájuk való beosztására is sor kerülhet; Kisbér és Kistelek esetében elképzelhető egy járási kirendeltség; Záhony vonzáskörzetének méretei azonban erre sem adnak sok alapot, ezért is vetettük fel részleges központi minőségének esetleges megszüntetését is.

d) A RÉSZLEGES KÖZÉPFOKÚ KÖZPONTOK ÉS A VÁROSI JELLEG

Le kell azonban szögeznünk, hogy mindazok a fentiekben felvetett gondolatok vagy javaslatok, melyek a részleges középfokú központok jegyzékének az esetleges bővítésére vagy szűkítésére irányultak, lényegükben másodrendű jelentőségűek a mellett az egész kategória számára sokkal döntőbb kérdés mellett, hogy szükségszerű velejárója-e a részleges középfokú központi mivoltnak a várossá fejlődés távlata, ami nem csupán igazgatási kérdés, hanem az egész kategória nem egységes jellegének kérdése, melyről fentebb már szólottunk. A Településhálózat-fejlesztési Koncepció szövege nem ad támpontot számunkra annak feltételezésére, hogy készítői e kérdést felvetették és eldöntötték-e: a szövegben a részleges középfokú központok számára megadott 8–15 000-es lakosságszám éppen azt a határterületet foglalja el, ahol egyaránt találhatunk olyan településeket, melyek vitán kívül városok, s olyanokat, melyek egyáltalán nem azok. Ha feltételezzük – amire a Koncepció szövege módot ad –, hogy egyes részleges középfokú központok kiterjedtebb középfokú funkciókat is ellátnak, mások csupán egészen részszerű funkciókat, {3-271.} akkor ebből logikusan következik, hogy a kiterjedt funkciókat ellátó központoknál, ha még nem városok, feltétlenül fel fog lépni a várossá alakulás jogos igénye – hiszen a városi lét nem más, mint központfunkciók bizonyos összetorlódása. Ez természetesen nem zárja ki, hogy ezek a központok bizonyos – nem túlnyomó – igazgatási, szolgáltatási és ellátási szempontokból továbbra is egy másik, rendes középfokú központhoz maradjanak beosztva, vagyis ahhoz viszonyítva részleges középfokú központok maradjanak. Ha azonban ilyen körülmények között maradnak olyan más, csupán egyes vagy csekély számú középfokú funkciókat ellátó központok, melyek ennek folytán nem várományosai a városi rangnak, akkor nem lehet nem észrevennünk, hogy a középfokú központok együttesében a városi rang vagy városi távlat megléte vagy meg nem léte sokkal döntőbb választóvonallá válik, mint a rendes és részleges középfokú központok közötti választóvonal. Ezzel ez az utóbbi megkülönböztetés másodlagossá s egyben a részleges középfokú központ kategóriája végleg heterogénná válik. Szükség van tehát arra, hogy ezt a kategóriát a városi mivolt szempontjából újból végiggondoljuk, s ennek eredményeképpen esetleg két további csoportra bontsuk.

Ebben az esetben viszont fontos együttes kategóriává válik a kiterjedt (akár összes, akár nem összes) középfokú funkciókat ellátó vagyis városi jellegű központ kategóriája. Ezzel egyben jelentőséggel bíró számmá válik ezek országos össz-száma, a magyar városok leendő száma, mely megmondja, hány önkormányzó „polisz”-ra fog oszlani az ország. Ezt akkor kapjuk meg, ha a rendes középfokú központok (és e funkciót ellátó nagyobb központok) együttes számához hozzáadjuk a városi jelleggel vagy városi távlattal rendelkező, vagyis kiterjedt középfokú funkciókat ellátó részleges középfokú központok számát. Feltételezésünk szerint ez a szám 110–115 között fog mozogni.

Összefoglalóan azt állapíthatjuk meg tehát, hogy a részleges felsőfokú központok mellett a részleges középfokú központok kategóriája is olyan, melynek egészében való újramérlegelése szükségesnek látszik.