4. A szerződéses nemzetközi jog szankciói

Mielőtt azt a döntő fordulatot vázolnánk, mely a Nemzetek Szövetségének megalakulásával a szankciók kérdésében beállott, vizsgálat tárgyává kell tennünk egyes szerződések, különösen a Párizs környéki békeszerződések szankcióit, melyek a szankciók kérdésében beállott változás átmeneti pontját képezik.

Az egyetemes nemzetközi szokásjog szankcióinak fejletlenségével kapcsolatos jogfejlődési és jogpolitikai kérdések középpontjában a represszáliák kérdése áll. Egy hatékonyabb nemzetközi jogrendben ugyanis a jóvátételi kötelezettség szorosabban kapcsolódnék a hatékony represszáliához, másfelől a háború a represszáliákhoz hasonló tulajdonságokat venne fel. A nemzetközi szokásjog represszáliáinak pedig két alapvető hiányuk van: nincsenek tartalmilag konkretizálva, mert sem előfeltételeik, sem alkalmazásuk nincs meghatározva, és nem válnak el a jogsértésektől, mert {4-29.} a nekik való ellenállás, az ellenrepresszália megengedett. Vizsgálnunk kell tehát, hogy a szerződésekben lefektetett nemzetközi jog mennyiben korrigálta az egyetemes nemzetközi szokásjog hiányait.

A szoros értelemben vett represszáliákra vonatkozólag két alig említett, a múlt század elejéről való szerződés tartalmaz rendelkezést.*Holland 133. Holtzendorff IV, 96. A szerződések Szardínia és Tunisz (1816), valamint Orosz- és Törökország között jöttek létre (1829). Bármilyen csekély fejlődést jelentsenek, mégis jellemző, hogy az európai államközösség első nagyobb szabású békeszervező időszakában (1814–1829) keletkeztek. Ezek kimondják, hogy az egyik fél részéről való jogsértés esetén a másik fél represszáliákkal élhet; e rendelkezés értelmében az ilyen represszália jogszerűségéhez kétség nem férvén, vele szemben az ellenrepresszália nem megengedett. Természetesen ennek az időben izolált és deklaratív jellegű rendelkezésnek jogfejlődési értéke igen csekély.

Sokkal nagyobb jelentőségük van azoknak az előzetes biztosítékoknak, amelyek nemzetközi szerződések hatékonyságának fokozása céljából régtől fogva szokásosak voltak. Közülük egyesek elavultak (eskü, túszok, elzálogosítás), mások a modern nemzetközi jogban fejlődtek ki (jövedelmek lekötése, területmegszállás, garanciaszerződés). Az előzetes biztosítékok annyiban jelentenek szankciókat, amennyiben jogsértést követő jogkövetkezményeket tartalmaznak. Az egyetemes nemzetközi jog szankciói közül a represszáliákhoz állanak legközelebb, de nem nevezhetők represszáliáknak, mert előfeltételeik, tartalmuk és végrehajtásuk szabályozott, és mindkét fél közreműködésével lesznek hatékonnyá.

Az előzetes biztosítékokat mint szankciókat, amennyiben valóban hatékonyak, a jogi helyzetek nagyfokú egyenlőtlensége és a kölcsönösség hiánya jellemzik. Oly szerződésekben szoktak szerepelni, melyeket nagyhatalmak kötnek általuk legyőzött vagy hegemóniájuk alá, illetve érdekkörükbe tartozó {4-30.} államokkal. Csak kis vagy legyőzött államok fogadják el túl hatalmas államokkal szemben jövedelmeik lekötését vagy területeik megszállását szankcióként.

Jelentős nóvumot hoztak a szankciók kérdésében a Párizs környéki békeszerződések jóvátételi rendelkezéseinek szankciói, melyeket a versailles-i békeszerződés VIII. része II. függelékének 17. és 18. §-ai, a saint-germaini békeszerződés VIII. része II. függelékének 17. és 18. §-ai, a trianoni békeszerződés VIII. része II. függelékének 17. és 18. §-ai tartalmaznak. Ezek megállapítják, hogy milyen jogsértések, illetve nemteljesítések esetén következnek be a szankciók. Meghatározzák, hogy a nemteljesítés fennforgását milyen külön szerv állapítja meg: a Jóvátételi Bizottság. Végül taxatíve felsorolják az alkalmazható szankciókat. Ezek: elhárító intézkedések (actes de prohibition, pl. belső vám), gazdasági és pénzügyi represszáliák és általában „más ilyen intézkedések” (telles autres mesures), melyeket a kormányok szükségeseknek fognak találni, s amelyeket Németország (Ausztria, Magyarország) nem fog ellenséges cselekedeteknek tekinteni.

Ha ezeket a szankciókat a szankciók eddig tárgyalt rendszerében el akarjuk helyezni, akkor azok – az előzetes biztosítékokkal kapcsolatban általunk tett fenntartásokkal – a represszália kategóriájába illenek bele. Első látásra is világos, hogy ez már valami más, mint a háború előtti nemzetközi jog körülhatárolatlan, a jogsértéstől alig elválasztható represszáliarendszere, s nagy lépést jelent a represszáliarendszer konkretizálása útján. A szankciók meghatározása és végrehajtása itt már külön szerv, éspedig nemzetközi jogi jellegű szerv hatáskörébe tartozik. Nem szabad azonban a Jóvátételi Bizottság nemzetközi jogszervi mivoltát félreértenünk: a jóvátételi Bizottság több állam szerve, nemzetközi szerv, de nem a nemzetközi jogközösség szerve. Igaz, hogy a Szövetségi és Társult Főhatalmak (a jóvátételi Bizottság kizárólag az ő képviselőikből alakult) egy ideig elhatározó szerepet játszottak a nemzetközi jogalkotásban, ez a szerepük {4-31.} azonban a békeszerződések után – amely időre a jóvátételi Bizottság működése esik – teljesen megszűnt.

A békeszerződések szankciórendszerében lényegesebb fejlődést jelent a szankciók taxatív felsorolása, azonban ennek értékét lerontja a felsorolás utolsó kitétele: „és más ilyen intézkedések, melyeket az érdekelt kormányok szükségeseknek fognak találni”.*A francia szöveg ezenfelül grammatikailag is kétértelműen van fogalmazva („telles autres mesures”). A francia kormány az angol kormánnyal ellentétben úgy értelmezte az utolsó kifejezést, hogy: „más olyan intézkedések, melyeket a kormányok szükségeseknek fognak látni.” Erre alapították azután a Ruhr-vidék megszállását, mely nem tekinthető az elhárító intézkedésekkel, a pénzügyi és gazdasági represszáliákkal egyjellegű („más ilyen”) intézkedésnek, ellenben kétségtelenül „olyan” intézkedés, melyet egyes érdekelt kormányok szükségeseknek találtak. Ezt a formulát akár „etcetera-klauzulának” is elnevezhetnénk: ez az a kátyú, amelyben oly sok nemzetközi jogszabály világossága, határozottsága és jogfejlődési értéke megfeneklik. De ha az érem másik oldalát nézzük, ez az a híd, mely az ellentétes álláspontok hézagait betölti, és nagyon sok nemzetközi jogszabály létre sem jöhetne ilyen kompromisszum nélkül.

A szankciók taxatív felsorolása igen jelentős abból a szempontból, hogy ezáltal válik a represszália először írottjogi intézménnyé; itt nyer először megállapítást, hogy egy meghatározott jogi kötelezettség megsértésekor milyen tartalmú szankciók kerülnek alkalmazásra. A békeszerződések szankciói ebben a vonatkozásban jutnak közelebb a világháború utáni szankcióproblémához, ahol szintén egy meghatározott jogsértés: a háború esetére megállapítandó meghatározott szankció kérdése áll a középpontban.

A békeszerződések szankcióinál azonban a legjelentősebb elvi változás nem a nemzetközi végrehajtó szerv, nem a taxatív felsorolás, nem a szankciók szerződésbe foglalása, hanem az a hozzátétel, mely szerint „mindezeket az intézkedéseket Németország (Ausztria, Magyarország) nem fogja ellenséges cselekedeteknek tekinteni”. Az általános nemzetközi jog {4-32.} azon elve, mely szerint minden represszália jogszerűen viszonozható represszáliával, itt áttörést szenved.*Éppen ezért elfogadhatatlan Wille érvelése (163), mely a békeszerződés e speciális rendelkezésével szemben a represszália viszonozhatóságának általános nemzetközi jogi elvére hivatkozik. Ennél még általánosabb jogi elv az, mely szerint „lex specialis derogat generali”! Az ebben a tételben megnyilvánuló törekvés igyekszik a szankciót minél inkább jogérvényesítéssé tenni, s így hozni közelebb az állami jog szankcióihoz, melyek sokkal élesebben elválnak a velük azonos cselekvési tartalommal bíró jogsértésektől. (Gyilkosság–kivégzés.)

Ha az előzetes biztosítékokat és a békeszerződések szankcióit az egyetemes nemzetközi jog szempontjából nézzük és felvetjük a kérdést: remélhető-e, hogy minden állam egymással szemben ilyen, szerződésileg leszögezett, konkrétan felsorolt és ellenrepresszáliát kizáró szankciókat vállaljon magára, akkor rá kell jönnünk, hogy ilyen szankciók elvállalása csakis a Szövetséges és Társult Főhatalmak és a legyőzött Központi Hatalmak abnormisan egyenlőtlen helyzetében volt keresztülvihető. A versailles-i békeszerződés szankciói azok között a szankciók között, melyek hatékonyságuk ellenére is megőrizték jogérvényesítés jellegüket, eddig a leghatékonyabbak voltak, azonban a szankciókat tartalmazó szerződés a kölcsönösségnek még a nemzetközi jogban is példátlanul álló hiánya mellett jött létre. Effajta szankciók a nemzetközi jogban csakis ilyen speciális, nem kölcsönös helyzetekben jöhetnek létre és maradhatnak hatékonyak, tehát mindenkor csak részleges jogot képeznek és fognak képezni. Egyes államok szerződésileg ráruházhatják az ellenük irányuló szankciók megállapítását és végrehajtását más, meghatározott hatalmasabb államra: az államoknak többsége azonban legfeljebb valamilyen államösszesség részére lesz hajlandó ilyen meghatalmazást adni.

Az előzetes biztosítékok és a békeszerződések szankciói ezek szerint kétségtelenül hatékony szankciók és egyben {4-33.} jogérvényesítés jellegűek. A háború előtti nemzetközi jogra megformulázott tételünk tehát nem áll a békeszerződések szankcióira. Érvényes ellenben a következő formában: a nemzetközi jog szankciói minél hatékonyabbak, annál inkább egyoldalú és partikuláris jogot képeznek. Hatékonyságuk legmagasabb fokát egyetlen szerződéscsoportban érik el: a Párizs környéki békeszerződésekben, melyeket egyoldalú jogi helyzetek abnormis sokasága jellemez.