2. A szankciók helye a nemzetközi jogban | TARTALOM | 4. A szerződéses nemzetközi jog szankciói |
FEJEZETEK
A nemzetközi jog szankciórendszerének alapépítményét ma is a világháború előtti, főleg szokásjogilag kialakult jogállapot képezi, melyre az új nemzetközi jogszabályok rárakódtak anélkül, hogy azt érvénytelenné vagy nélkülözhetővé tudták volna tenni.
A nemzetközi jog szankcióinak rendszeres tartalmi felosztása csaknem lehetetlen. A szokásos felosztásoknak legnagyobb hibája, hogy bennük a nemzetközi jog fennálló intézményei teljesen összekeverednek jogpolitikai követelményekkel. További nehézség az, hogy minden tartalmi felosztás természetszerűleg a szankció módjából, eszközeiből indul ki, viszont a nemzetközi jogra éppen az oly szankciók jellemzők, melyek tartalmilag konkretizálva nincsenek, illetve a konkrét lehetőségek végtelen sorát foglalják magukban (represszáliák, háború). A szokásos tartalmi felosztások tehát (egyházi, erkölcsi, polgári, büntető, gazdasági, katonai szankciók) részben tökéletlenek, mert tételesjogi és jogpolitikai szempontok keverednek bennük, részben céltalanok, mert ilyen módon a nemzetközi jogi szankciók rendszerét soha le nem zárhatjuk, sem át nem tekinthetjük.* Még nagyobb {4-14.} nehézségek elé kerülünk, ha a szankciók helyét a nemzetközi jog összefüggő rendszerében keressük. A hagyományos rendszerekben teljesen szétszórva találjuk azokat a jogintézményeket, melyeket szankciókként foghatunk fel. Az államoknak jogsértésekért való jogi felelősségével kapcsolatban szokták tárgyalni a jogsértések jogi következményeképpen beálló jóvátételi kötelezettséget s ennek különböző fajait „jogsértés-következmények”,* ritkábban „szankciók”* címén. A szankciók másik fontos csoportját a nemzetközi viszályok különböző elintézési módjaival kapcsolatban találjuk meg. A békés és kevésbé békés elintézési módok a hagyományos rendszerezésben egy összefüggő, folyton súlyosbodó sort képeznek (egyezkedés, diplomáciai jószolgálatok és közvetítés, nemzetközi bizottság, döntőbíráskodás, retorzió, represszáliák, intervenció, háború),* melyben szankció jellegű jogkövetkezmények a nemzetközi jog és nemzetközi politika egyéb intézményeivel vegyesen foglalnak helyet. Végül a „nemzetközi szerződések” fejezete alatt találjuk a nemzetközi jog részleges, szerződésekben kialakult szankcióit, különösen az előzetes biztosítékokat a garancia szerződéssel kapcsolatban.* Csak ritkán találkozunk azzal a törekvéssel, mely a nemzetközi jog különféle szankcióit egymással is összekapcsolni igyekszik.* Pedig minden eltérésük mellett is meg lehet találni a közöttük fennálló lényegbeli hasonlóságot. Ha a szankció jogintézmény, éspedig hátrányos jogkövetkezményt tartalmazó jogintézmény, akkor ez a hátrányos jogkövetkezmény nem lehet más, mint a jogsértést elkövető jogi kötelességeinek hátrányos növekedése {4-15.} és ezzel párhuzamosan más jogalanyok vele szemben való jogainak ugyancsak reá hátrányos megnövekedése. Az állami jogban általában jogoknak és kötelezettségeknek ez a szankción keresztül való hátrányos növekedése természetszerűleg párhuzamos egymással. A nemzetközi jogban viszont megállapíthatjuk, hogy ez a párhuzamosság igen gyakran teljesen felbomlik, vagy legalábbis egészen aránytalanul alakul. A nemzetközi jog szankcióinak egyik részénél a hangsúly sokkal inkább a kötelezettségek hátrányos növekedésén van, s a szemben álló jogosultságok igen kis mértékben konkretizáltak. Ilyen jellegűek a különböző jóvátételi kötelezettségek mint szankciók. A nemzetközi jogi szankciók másik csoportjánál viszont a jogsértés elkövetőjét érő hátrányos jogkövetkezmény elsősorban a sértett jogosultságainak és jogi lehetőségeinek növekedése által valósul meg. Ilyenek a megengedett önsegély esetei: a represszália és a háború. Az előzetes biztosítékok különböző fajait nem az egyetemes nemzetközi jog, hanem a részleges, szerződésen alapuló nemzetközi jog fejezete alatt fogjuk tárgyalni.
A jóvátételi kötelezettség a nemzetközi jogsértést elsődlegesen követő szankció. A legtöbb esetben, csak ha ezt is áttöri a jogsértő állam, akkor kerül sor a sértett állam részéről erőszakos jogérvényesítési módokra. A jóvátételi kötelezettség többféleképpen valósulhat meg.
Abban az esetben, ha a jogsértés természete olyan, hogy az előbbeni állapot visszaállítható, akkor elsősorban az előbbeni állapot visszaállításának kötelezettsége jön tekintetbe.*
Kártérítés kötelezettsége akkor áll be, ha a jogsértés anyagilag felmérhető károsodással járt. Kelsen helyesen mutat rá arra, hogy a kár megállapítására vonatkozólag azért találunk {4-16.} az egyes szerzőknél annyi különböző álláspontot, mert tulajdonképpen erre vonatkozólag nincsen egyetemes nemzetközi jogszabály.* A legfőbb vitakérdés az, hogy a „lucrum cessans” és a „közvetett kár” tekintetbe veendő-e. Az a vélemény tekinthető uralkodónak, mely szerint a lucrum cessans számba veendő, de a közvetett kár nem.*
Az eszmei, erkölcsi kártérítés kötelezettsége a nemzetközi jog területén nem szerepel oly terjedelemben, mint a magánjogban. Legfeljebb egyes alattvalókat ért eszmei kár megtérítésénél jön számba az ilyen kötelezettség.* Államokat ért eszmei károk helyrehozatalára az elégtételadás kötelezettsége szolgál.* Valamely minimális összeg erkölcsi kártérítésként való megítélése voltaképpen ugyancsak egyik formája az elégtételadásnak.
Az elégtételadás kötelezettsége oly jogsértéseknél merül fel, melyek nem vagyoni értékűek. Az elégtételadás egyes módozatai fontosságuk sorrendjében: a sajnálkozás kifejezése, a bocsánatkérés, az ígéret hasonló jogsértések meg nem ismétlődésére, a vétkes állampolgárok vagy államszervek megbüntetése, pénzösszeg fizetése, mely, mint fentebb említettük, többnyire kis összegű és inkább az erkölcsi károkozás elismerése. Végül az ünnepélyes elégtételadás különböző fokú katonai és diplomáciai módjai. Az enyhébb módozatokat rendesen a sértő állam ajánlja fel, a súlyosabbakat rendesen a sértett követeli ki.
A jóvátételi kötelezettségekre vonatkozó ismeretes szabályok {4-17.} inkább általános logikai és gyakorlati követelmények, mint tételesjogi jogszabályok. Pl.: a jóvátétel nagysága és módja függ a vétkesség fokozatától, az okozott kár nagyságától, a jogsértő tényező kiemelkedő voltától etc. E felsorolásokból rendesen kihagyják a döntő momentumot; ugyanis a jóvátétel módja de nem a jóvátételi kötelezettség maga függ a két állam megegyezésétől.* A sértett fél jóvátételt követel, a sértő fél bizonyos fokú jóvátételre hajlandó, s a két fél megegyezésének eredménye a jóvátétel módja és mértéke.
Fel kell vetnünk a kérdést, hogy mennyiben szankciók a jóvátételi kötelezettség fentebb felsorolt fajai? Ezeknek lényege ugyanis az, hogy valamely jogsértés következményeképpen mint új vagy kiterjedtebb jogi kötelezettségek jelennek meg, melyeknek teljesítője, így a szankció végrehajtója, maga a sértő állam. Ez utóbbi tekintetben különböznek a nemzetközi jog összes további szankcióitól, melyeknek végrehajtója a sértett állam. Kérdés, hogy megmaradunk-e a felvett szankciófogalom határai között, amikor új vagy kiterjedtebb jogi kötelezettségek beállását más jogszabályok szankciójául elfogadjuk? Kétségtelen, hogy ebben önmagában semmi elfogadhatatlan nincsen, csupán beidegzett állami jogi fogalmaink teszik szokatlanná. Minden szankció végeredményben nem más, mint jogsértést követő jogi helyzet, és a szankció lényegéből nem következik, hogy az feltétlenül mások által végrehajtott erőszak-alkalmazást tartalmazzon. Nem az a fontos, hogy az egymást biztosító jogszabályok sorában utolsóul erőszakot elrendelő jogszabály álljon, hanem az, hogy a legutolsó jogszabály akár erőszakos szankcióval, akár anélkül feltétlenül érvényesülő szabály legyen. Ha valamely nemzetközi jogszabály erőszakot alkalmazó szankció nélkül is érvényesül, akkor nincs akadálya annak sem az állami, sem a nemzetközi jogban , hogy az {4-18.} ilyen szabályt, illetve az általa létrehozott jogi helyzetet más jogszabály szankciójául elfogadjuk; pl. ha bizonyos jogsértések esetén egy állam sem kerülheti el, hogy a döntőbírósági ítéletet végrehajtsa, vagy hogy sajnálkozásának kifejezést adjon, akkor a jóvátétel kötelezettsége teljes mértékben a sértett jogszabály szankciójának tekinthető. Ténykérdés, hogy a jóvátételi kötelezettség hány esetben lép fel ilyen kikerülhetetlenül: a nemzetközi gyakorlat azt mutatja, hogy igen gyakran lép fel hatékony szankcióként, azonban ugyancsak gyakran eredménytelenül.
A jóvátételi kötelezettség tehát akadály nélkül helyet foglalhat a nemzetközi jog szankcióinak rendszerében. A szankciók egyéb fajaitól megkülönböztető tulajdonságai abban foglalhatók össze, hogy a jóvátételi kötelezettség mindig egy előzetes jogsértést tételez fel, s mint e feltétel jogi következménye áll be, tehát tisztán jogintézmény. Az is kétségtelen, hogy a szankciók közül a jóvátétel fenti formái azok, melyek a helyes jog bármely szempontból felállítható követelményeit leginkább kielégítik. Az államok közötti döntőbíráskodás változatos formái főleg az ilyen kérdésekkel kapcsolatban fejlődtek ki. Viszont kétségtelen tény, hogy hatékonyságuk csekély és érvényesülésük gyakran válik bizonytalanná.*
A szankciók következő csoportját az „a megengedett önsegély esetei” elnevezés alatt foglalhatjuk össze. Ezek a világháború előtti nemzetközi jog tipikus szankciói, és közös jellemzőjük, hogy a sértettől indulnak ki, a sértett jogainak kiterjedését jelentik, tartalmilag nincsenek konkretizálva, s alkalmazásuk nem kétoldalú megegyezéstől, hanem a sértett elhatározásától függ. Megkülönböztetünk béke idején lehetséges és háborús szankciókat. Az előbbieket represszáliák neve alatt foglalhatnánk össze; ha azonban tekintetbe vesszük, hogy vannak háborús represszáliák is, akkor legcélszerűbbnek látszik mindazt represszáliának tekinteni, ami nem esik a szorosan vett háború fogalma alá.*
A represszáliák különböző megjelenési formái: a retorzió, a szoros értelemben vett represszáliák, végül egyes, tartalmilag konkretizált, differenciálódott represszáliák. (Hajózár, békés tengerzár.)
A retorzió formailag jogszerű, de nem méltányos cselekedetnek visszatorlása hasonlóképpen formailag jogszerű, de nem méltányos cselekedettel. Ebben az értelemben nem egészen felel meg a szankcióról adott általános definíciónak, mert nem jogsértésen alapul, azonban figyelembe kell vennünk, hogy tisztán formai jogszerűségről van szó, s a szóban forgó formailag jogszerű cselekedet mindig ellenkezik a nemzetközi jogi „bona fides”-szel. Épp ezért nem elég a retorziót mint érdeksértést követő érdeksértést* vagy mint a nemzetközi udvariassági szabályok megsértésének szankcióját meghatározni,* mert ily módon nevezhető ugyan retorziónak, de még nem jogi szankció. A retorzió egyéb tekintetben is a megengedett önsegély eseteit tartalmazó {4-20.} szankciók jellegzetes vonásait viseli magán, s a represszália enyhébb fajának tekinthető. Pozitív tartalma már talionális jellegénél fogva sem lehet meghatározva. Főleg gazdasági jellegű szabályozások súlyosbítása és privilégiumok megvonása szerepelnek retorzióként.* Teljesen a sértett állam dönti el, hogy alkalmaz-e retorziót, s hogy retorzióképpen ugyanolyan, hasonló vagy tetszés szerinti más eljárással él-e.
A represszália jogsértő cselekménynek oly cselekménnyel való viszonzása, mely maga is jogsértés tényálladékát képezi. A nemzetközi jog legtipikusabb szankciója és összes szankcióinak őse. Tartalmilag éppúgy nincs meghatározva, mint a retorzió: bizonyos gyakoribb esetek (állampolgárok kiutasítása, vagyonuk elkobzása, kereskedelmi, diplomáciai érintkezés megszakítása, terület megszállása, sőt katonai akciók* stb.) megállapíthatók, de minden erre vonatkozó felsorolás szükségképpen tökéletlen, mert nincs oly nemzetközi jogsértő cselekmény, mely bizonyos feltételek mellett represszáliaképpen ne szerepelhetne. A represszáliák módja, határaik és szabályaik tételesjogilag alig vannak szabályozva: alkalmazásuk és milyenségük a sértett állam elhatározásától függ. A represszáliák végrehajtásánál mindenesetre fennáll a nemzetközi jog általános elveinek korlátja. Kezd általánossá lenni a jogsértés és represszália arányosságának elve,* de találkozunk még az ellenkező állásponttal is.* Különbséget szoktak tenni pozitív (cselekvésben álló) és negatív (mulasztásban álló) represszáliák között,* de ez a különbségtétel {4-21.} jelentőség nélküli.* Különbséget tehetünk békében és háborúban alkalmazott represszáliák között. E megkülönböztetés ellentmondásnak látszik, hiszen a háború maga is általános és minden vonatkozásra kiterjedő represszáliának tekinthető. Mivel azonban a háborúnak is kialakultak a jogszabályai, ezeknek megsértése vonhat maga után külön háborús represszáliákat, melyek természetesen a békés represszáliáktól tartalmilag eltérnek.
A represszália meghatározásához hozzáteendő legfontosabb momentum az, hogy a represszáliaként alkalmazott jogsértő cselekmény ezáltal megszűnik jogellenes lenni, és átminősül jogalkalmazássá, jogérvényesítéssé. Az állami jogban is vannak oly cselekmények, melyek bizonyos körülmények között jogsértések, bizonyos körülmények között szankciók, azonban az állami jogban gyilkosság és kivégzés, személyes szabadság veszélyeztetése és szabadságvesztéssel járó büntetés végrehajtása tartalmukban és tényálladékukban határozottan elkülönülnek egymástól. Igaz, hogy jogsértés és represszália között is megvan ez a tényálladéki különbség: a represszália feltétele mindig egy előzetes jogsértés. Ezzel a megállapítással azonban represszália és jogsértés éles elhatárolása nem történt meg,* ami világosan kitűnik abból a helyzetből, hogy a represszália eltűrése nem kötelesség,* s represszáliára lehet jogszerűen ellenrepresszáliával felelni.* A represszáliával megtámadott állam jogszerű {4-22.} megítélése szerint tehát a represszália egyben jogsértés is, mert hiszen előfeltételül szolgálhat egy újabb represszáliának.*
A represszália két speciális és tartalmilag is szabályozott esetének tekinthető a hajózár* (embargó) és a békés tengerzár* (blokád). Bizonyos kiemelkedést jelentenek a retorzió és represszália „talionális” alapelveivel szemben, és a háború utáni tökéletesebb, tartalmilag is szabályozott szankciók első megjelenéseinek tekinthetők.
A hajózár a sértő állam hajóinak zár alá vételét jelenti a sértett állam kikötőiben. Speciális kifejlődése annak tulajdonítható, hogy egyrészt végrehajtása aránylag nem nehéz, viszont érzékenyen érinti a semlegesek érdekeit, s ez a körülmény tette szükségessé részletes szabályozását.
A békés tengerzár valamely állam tengerpartjának az elzárása. Általában háborús rendszabály, de a 19. század vége óta szerepelt békében is mint beavatkozás vagy represszália. Szabályai a háborúéhoz közelednek. A nemzetközi irodalomban, de a nemzetközi szokásjogban is elfogadott szabály szerint fő kellékei, hogy kinyilvánított, bejelentett és hatékony legyen, és ne érintse a semlegesek hajóit. A lefoglalt hajók rakománya a tengerzár megszűntével visszaadandó.* {4-23.} Vita tárgya, hogy a békés tengerzár beavatkozás-e vagy represszália?* A vita teljesen meddő, mert a két fogalom nem ellentétes: a békés tengerzár oly intézkedés, mely természeténél fogva beavatkozás; amennyiben represszáliaképpen szerepel, a jogos beavatkozás körébe esik.*
A represszáliákkal kapcsolatban néha külön sorolják fel a beavatkozást* és a diplomáciai viszony megszakítását* mint szankciókat. Valójában mindkét eljárás a represszáliák körébe esik. (A beavatkozás annyiban, amennyiben egyáltalán jogsértés következménye.)
A nemzetközi szankciók leghatékonyabbika az „ultima ratio regum”: a háború. A háború államok közötti fegyveres küzdelemmel* együtt járó, elvben korlátlan érdeksértés,* mellyel kapcsolatban a nemzetközi jogszabályok nagy részének hatálya felfüggesztetik. A háború tehát nem jelent új vagy más jogrendet: a háború jogának szabályai, tilalmai a béke jogában éppúgy érvényesek, illetve még inkább, csupán a béke jogának egyes szabályai vesztik el hatályukat háború idején. Minthogy végeredményben a represszália különböző fajai is ugyanezt jelentik a jogszabályok kisebb körére, kétségtelen, hogy represszália és háború között a különbség fokozati. Azonban az eddigi nemzetközi gyakorlat figyelembevételével megállapítható, hogy háborúról általában ott lehet kétségtelenül beszélni, ahol a fegyveres küzdelem megindításával együtt a diplomáciai kapcsolat is megszakad.* Ez azonban nem annyira kritériuma, mint inkább egyik objektíve könnyen megállapítható tünete a háborúnak.
A háborúval kapcsolatban fellépnek elsősorban az ellenrepresszália {4-24.} összes problémái, mivel a háború háborúval éppúgy jogszerűen viszonozható, mint a represszália represszáliával. A további problémák forrása az, hogy az egyetemes nemzetközi jog szerint nemcsak háborút lehet háborúval viszonozni, hanem az államokat megilleti a „ius belli” (ius ad bellum), a háborúindítás joga (eltekintve a Nemzetek Szövetségének Egyezségokmánya és a Kellogg-paktum által vállalt részleges nemzetközi jogi kötelezettségektől), függetlenül attól, hogy történt-e jogsértés a másik fél részéről.* Vannak definíciók, melyek hangsúlyozzák, hogy a háború jogérvényesítés,* e meghatározások alapján azonban nem lehetne háborúnak tekinteni a nem jogsértésen, hanem korlátlan ius bellin alapuló háborút, amely pedig mégiscsak az. A szankciók sorában a háború tényleg csak mint jogérvényesítés foglalhat helyet, ebből azonban nem következik, hogy minden háború jogérvényesítés.* A háborúnak minden {4-25.} esetben van valami joginak minősülő alapja, és számos esetben jelenik meg jogérvényesítésként, szankcióként. Azonban a háború a legritkábban csak jogérvényesítés, csak szankció, viszont igen gyakran egyáltalán nem az!
A korlátlan ius belli elve következtében a nemzetközi jogban a háború vagy szankció, azaz egy jogsértés következménye vagy egyszerű megengedett cselekmény, mely meghatározott formasághoz van kötve. Hogy mikor mi, az teljesen ingadozó.* Oly háború, mely pusztán jogsértés alapján indul meg, igen ritka. Gyakran történik hivatkozás megelőző jogsértésekre olyankor, mikor a háború valódi oka politikai, gazdasági, hatalmi célkitűzésekben rejlik. Azonban leggyakrabban egyszerre történik hivatkozás jogsértésekre és politikai célkitűzésekre mint a háborúindítás alapjaira.* Számunkra ebben a vonatkozásban nem az a lényeges, hogy a háborúindítás történhet politikai okokból is, vagy a valódi okok elhallgatásával is, mert a „ius belli” következtében a háborúindítás oka jogilag nem minősül. A szankciók rendszerezése szempontjából az a fontos, hogy a háború, sem mint jogintézmény, sem mint konkrét esemény jogilag nem minősül egységesen: részben szankció, részben nem az. Hogy egy cselekmény, amely megfelelő körülmények között szankcióként szerepel, egyben minden különösebb nehézség nélkül bármely jogalany számára megengedett is legyen, ez az állapot jogilag ugyan nem lehetetlenség, de az állami jogban teljesen ismeretlen és jogpolitikailag elvetendő. Látni fogjuk, hogy a világháború utáni nemzetközi jogpolitika célja valóban az volt, hogy a védelmi háborútól eltekintve a háborúindításnak egyetlen jogszerű formája maradjon fenn: a tiszta szankcióháború, mely semmi egyéb, csak {4-26.} szankció, éspedig a leghatékonyabb szankció. A jelenlegi tényleges helyzet szerint azonban a háború akkor a leghatékonyabb, mikor legkevésbé jogérvényesítés, mikor leginkább jogon kívüli okokon alapuló erőszak-alkalmazást képvisel. Éppen ezért igen gyakran találkozunk olyan állásponttal, mely a háborút nem tekinti szankciónak.* Azonban a szankcióháborúnak a világháború után létrejött intézménye világosan mutatja, hogy a háború is lehet szankció. Tulajdonképpen tehát minden háború annyira szankció, amennyire a tiszta szankcióháborúhoz közeledik.
A nemzetközi jog szankcióinak rendszerében a jóvátételi kötelezettségek meglehetősen élesen elválnak a megengedett önsegélyt tartalmazó cselekményektől. A kétféle szankció közötti hézag szinte áthidalhatatlannak látszik. Éppen ezért felmerültek oly nézetek, melyek vagy az egyik, vagy a másik szankciócsoportot tekintik a nemzetközi jog valódi szankciójának. Az egyik rendszerezés értelmében a jóvátételi kötelezettségek a nemzetközi jog egyedüli és igazi szankciói, s a megengedett önsegély jogérvényesítési eszközei csupán azt célozzák, hogy az igazi szankció általuk nyerjen megállapítást és segítségükkel érvényesüljön. (Vö.: Oppenheim I, 298300, Schuman 12.) A másik konstrukció szerint épp ellenkezőleg, a megengedett önsegély jogérvényesítési eszközei az egyedüli és valódi szankciók, s a jóvátételi kötelezettségek csupán azt célozzák, hogy a szankciók alkalmazására ne kerüljön sor: a háború után megállapított jóvátétel pedig már kívül esik a szankciókon, mert új jogalkotás eredménye. Ezt az álláspontot képviseli Hans Kelsen (vö.: 25. jegyzet).
{4-27.} Mindkét felfogás tetszetős, mert zártnak és egységesnek látszik, azonban éppen ebben áll gyengeségük, mert a nemzetközi jog szankcióira az jellemző, hogy rendszerük nem zárt és nem egységes. Mind a két konstrukció tulajdonképpen ugyanazt célozza: elméletileg helyreállítani a nemzetközi jog szankcióinak rendszerében jogok és kötelességek egységét, összefüggését és kölcsönösségét. Ezt az elméleti törekvést azonban a tételesjog nem igazolja. A nemzetközi jogban vannak helyzetek, ahol a jóvátételi kötelezettség az egyetlen és esetleg tökéletesen hatékony szankció (vö.: 13. és 25. jegyzet), s az egyetemes nemzetközi jogban nincs oly jogszabály, mely bizonyos esetekre garantálná a represszália és a háború megjelenését. Máskor viszont a jóvátételi kötelezettség teljes kikapcsolásával azonnal represszália és háború következik.
Valójában a nemzetközi jogi szankció két faja között az ellentét nem átmenet nélkül való. A legsúlyosabb és leghatékonyabb kártérítési kötelezettségek az előzetes biztosítékadással kapcsolatban állanak elő (l. 4. fejezet), amely már a represszáliához áll közel. Ha a nemzetközi jog szankcióit ebben az értelemben egymás mellé sorakoztatjuk, akkor oly sort kapunk, melyet a hatékonyság növekedése s a jogérvényesítési jelleg csökkenése jellemez. Legkezdetén találjuk a jóvátételi kötelezettséget tartalmazó szankciókat, melyek mindig jogérvényesítést jelentenek, tiszta jogintézmény jellegüket az is kiemeli, hogy módjukat és mértéküket a két érdekelt fél egyező akarata, tehát a „nemzetközi jogalkotó” akarata szabja meg; a megengedett önsegély esetei már a sértettnek egyoldalú cselekményei: a represszália ugyan még jogérvényesítés jellegű, de ugyanakkor tulajdonképpen nem más, mint a jogi felelősségtől mentesült jogellenes cselekmény, mely a puszta jogsértésektől élesen el nem határolható; végül eljutunk a háborúhoz, mely hasonló jellegű, mint a represszália, de sokkal ritkábban szankció, azaz jogérvényesítés, s a közönséges megengedett cselekményekkel is összefolyik, viszont amennyiben szankció a leghatékonyabb.
{4-28.} A nemzetközi jog szankciórendszerének jellegzetességét abban foglalhatjuk össze, hogy a nemzetközi jog szankciói minél hatékonyabbak, annál inkább elveszítik jogérvényesítés jellegüket; minél inkább érvényesülő jogszabályok, annál inkább keverednek jogon kívüli (hatalmi, politikai) motívumokkal. Hatékonyságuk legnagyobb fokát a háborúban érik el, melyről konkrét esetben igen nehéz eldönteni, hogy egyáltalán szankció-e.
A világháborút követő békeszerződések, majd a Nemzetek Szövetségének alapokmánya s egyes ezt továbbépítő szerződések jelentős nóvumokat hoztak a részleges nemzetközi jog szankcióinak rendszerébe. Az egyetemes nemzetközi jogban azonban ma is a fentiekben vázolt jogállapot van érvényben, s a részleges nemzetközi jognak is ez képezi az alapépítményét.
2. A szankciók helye a nemzetközi jogban | TARTALOM | 4. A szerződéses nemzetközi jog szankciói |