| IDEGEN ÁLLAMOK PERELHETŐSÉGE ÉS AZ ELLENÜK VEZETHETŐ VÉGREHAJTÁSI CSELEKMÉNYEK A SVÁJCI JOGBAN | TARTALOM | II. Idegen államok perjogi helyzetére vonatkozó svájci jogszabályok ismertetése |
FEJEZETEK
Az idegen államok perelhetősége és végrehajthatósága oly kérdései a nemzetközi magánjognak, helyesebben a nemzetközi perjognak, melyek az államok közjogi és nemzetközi jogi alanyiságának újabb kori fejlődésével vannak kapcsolatban. Az állami szuverenitásnak a középkorból eredő s az újkorban kialakult fogalmához hozzátartozik, hogy a „szuverén”, aki alatt kezdetben az uralkodó személyeket, később az államot értették, nem lehet alávetve más hatalomnak sem politikai, sem közigazgatási, sem igazságszolgáltatási tekintetben. Ezen alapul a nemzetközi jognak az a ma is érvényes, de különbözőképpen értelmezett és megszorított tétele, hogy szuverén személyek, idegen államok és képviselőik egyéb privilégiumaik között mentesek idegen államok bírói joghatóságától is.
Már az ókor is ismerte a követek sérthetetlenségének tanát, de ennek jogi feltételei csak az újkor folyamán jegecesedtek ki, abban az arányban, amint az európai nemzetek egymás közötti érintkezése állandóvá és rendezetté vált. Már II. Szolimánnak az alexandriai francia konzullal kötött szerződésében is kifejezésre jut a diplomáciai képviselők sérthetetlenségének egyik következménye: az idegen állam bírói joghatóságától való mentesség.*
A diplomáciai kiküldöttek exterritorialitásának kialakulását jóval megelőzően, már a középkorban felvetődött az a kérdés, hogy külföldi uralkodónak milyen a jogi helyzete más államok bíróságai előtt. Erre vonatkozólag általánosan elismert volt a kánonjogi tétel, mely az uralkodók mentességét {4-56.} állapította meg más, egyenrangú uralkodók igazságszolgáltatási hatásköre alól: „quum non habeat imperium par in parem”*. A 16. és 17. században – Stuart Mária esetével kapcsolatban – heves irodalmi vita is folyt akörül, hogy szuverén államfő állítható-e idegen bíróság elé, a hangsúly azonban elsősorban a büntető hatáskör kérdésén volt. Bynkershoek* az uralkodóknak és képviselőiknek idegen állam bírói hatáskörétől való teljes mentességét állapította meg, erősen hangsúlyozva azonban, hogy ez a mentesség nem vonatkozik az idegen uralkodó belföldi vagyonára.* Felfogása hosszú ideig általánosan elfogadott volt. A francia alkotmányozó nemzetgyűlés 1789. dec. 11-én külön törvényben mondta ki a diplomáciai képviselők igazságszolgáltatási mentességét,* amit nemsokára követ az Egyesült Államok is.*
Igaz, hogy a 18. századnak elismert jogelve volt, hogy „princeps in alterius territorio privatus”,* azonban ezt csupán úgy értelmezték, hogy a szuverén saját területén kívül közhatalmi aktusokat nem végezhet. Nem vonták le azonban a tétel másik konzekvenciáját: ha az uralkodó külföldön nem szuverén, úgy az igazságszolgáltatási mentesség sem illeti meg.
A szuverenitáson alapuló igazságszolgáltatási mentesség kérdésében a 19. század elején két olyan jogi jelenség tűnt fel, mely lényegesen megváltoztatta az idegen szuverén belföldi bíróságok előtti helyzetét.
Az egyik jelenség a szuverén jogi személy alanyában beállott változás. A 19. század elejéig a joggyakorlat esetei csaknem {4-57.} kizárólag uralkodó személyek ellen indított kereseten alapultak, ekkor egyszerre megszaporodnak és túlsúlyra jutnak az idegen állam mint jogi személy, illetve mint államkincstár ellen indított perek. Ebben az időben ugyanis minden európai államban véglegessé válik az államkincstárnak s az uralkodó magánvagyonának egymástól való elválasztása.
A másik jelenség az idegen szuverének ellen indított keresetek között a magánjogi jellegűek hirtelen megnövekedése. Ez a jelenség párhuzamos az előbb említett változással: az állam mint jogi személy ellen ugyanis büntetőkereset, az európai jogrendszerek többségében uralkodó jogi felfogás értelmében, nem indítható. Az idegen államok ellen indított magánjogi keresetek megnövekedése ezenfelül kapcsolatos még az államok önálló gazdasági tevékenységének a megindulásával is.
Amidőn tehát az idegen államok mint jogi személyek ellen indított magánjogi perek száma megnövekedett, a különböző országok bíróságai előtt felmerült a kérdés, hogy milyen analógiák alkalmasak az államok igazságszolgáltatási mentességének vagy perelhetőségének az eldöntésére.
Az első jogterület, ahová analógiáért nyúlni lehetett, a diplomáciai képviselőket megillető igazságszolgáltatási mentség, az exterritorialitás volt. Ennek értelmében az államokat éppúgy, mint a diplomáciai képviselőket, teljes igazságszolgáltatási mentesség illeti meg.* A második analógiaforrás az idegen uralkodó jogi helyzete lehetett, ami szintén az idegen állam igazságszolgáltatási mentességét és perelhetőségének a kizárását jelentette.
Ezekkel szemben áll a harmadik analógialehetőség, mely az idegen állam perjogi helyzetét egyszerűen a külföldi állampolgár helyzete alapján állapítja meg.* Ez pedig bizonyos keretek között az idegen állam perelhetőségét jelenti.
{4-58.} Végül a negyedik analógialehetőség az idegen állam perelhetőségére nézve az államkincstár, a fiskus jogi helyzete. Ennek az analógiának az alapján a különböző államok joga az idegen államok perelhetőségét aszerint ismerte el, hogy saját belső, állami perjoga és közjoga az államkincstár rendes bírói úton való perlését megengedi-e vagy sem. Igenlő esetben ugyanis természetszerűen hajlik a bírói gyakorlat arra, hogy az idegen államot se juttassa kiváltságosabb helyzetbe, mint saját államát.*
A négy analógialehetőség közül az első kettő vált inkább elfogadottá, és így a múlt század közepe óta mind az irodalomban, mind a bíróságok gyakorlatában általánossá lett az a tétel, hogy az idegen államot a belföldi igazságszolgáltatás alól teljes mentesség illeti meg. Hasonlóan általános érvénnyel és ugyanezen általános szabály kialakulásával párhuzamosan alakul ki az államok igazságszolgáltatási mentessége alól két kivétel: az egyik az idegen államok ingatlan vagyonának az esete, mely – akárcsak az exterritorialitást élvező diplomáciai képviselők ingatlan vagyona – a hazai igazságszolgáltatás alá tartozik; a másik eset, midőn az idegen állam magát a hazai igazságszolgáltatásnak önként aláveti.
Mialatt azonban az államok igazságszolgáltatási mentességének s az említett két kivételnek a tana az általános érvény igényével kialakult, megjelennek az irodalomban és a bírói gyakorlatban az első ellentmondó hangok is. Egy belga bírói döntés 1857-ben idegen állam által indított viszontkereset során az idegen államot kötelezte kártérítésre. Ugyancsak belga bírói döntés utal arra (1879-ben), hogy az idegen államoknak a szuverenitáson alapuló (jure imperii) és a magánjogi tevékenységen alapuló (jure gestionis) aktusai között különbség van, s az idegen államok feltétlen igazságszolgáltatási mentessége csupán az első esetre vonatkozik. Hasonló {4-59.} utalást tartalmaz egy angol ítélet 1871-ből; a nápolyi semmítőszék pedig 1886-ban meghozza a maga nevezetes és sokaktól kritizált ítéletét,* mely szerint az idegen állam, ha magánvállalkozásba kezd,* a belföldi igazságszolgáltatás alá vethető.
Ugyanebben az idő tájban, 1880-ban jelenik meg Laurent könyve, mely határozottan állást foglal az idegen államok teljes igazságszolgáltatási mentességével szemben, és éles különbséget tevén az államok közhatalmi és magánjogi aktusai között, a mentességet az előbbiekre szorítja.*
A világháborúig terjedő időben az idegen államok perelhetőségét valló gyakorlat csak Olaszországban és Belgiumban alakult ki, ezzel szemben Németország, Franciaország, Anglia és Észak-Amerika s az államok többsége, közöttük Magyarország is, határozottan kitartottak az idegen államok korlátolt igazságszolgáltatási mentessége mellett.
Az Institute of International Law hamburgi ülésszakán, 1891. szeptember 11-én nemzetközi egyezménytervezetet fogadott el az idegen államok igazságszolgáltatási mentességének és perelhetőségének rendezése tárgyában.* Ennek értelmében az idegen államok igazságszolgáltatási mentessége a szuverenitásból fakadó közhatalmi aktusoknál, valamint a közaláírással kibocsátott államadósságoknál fenntartandó; ezzel szemben az idegen államok perelhetőségének fenntartását, illetve bevezetését a következő esetekben tartja kívánatosnak:
a) dologi és birtokperekben (forum rei sitae);
b) ha az idegen állam belföldi állampolgár örököseként vagy hagyományosaként lép fel (forum hereditatis);
{4-60.} c) ha az idegen állam belföldön kereskedelmi üzemet vagy vasutat tart fenn;
d) ha az idegen állam a belföldi bíróság hatáskörét elismeri, akár kifejezett elismerő aktussal, akár azáltal, hogy maga indít a belföldi bíróságok előtt keresetet;
e) ha az idegen állam az alapul szolgáló magánjogi szerződésben ismeri el vagy köti ki a belföldi bíróság hatáskörét (forum contractus);
f) ha az idegen államot belföldön okozott kár miatt kártérítésért fogják perbe.
A világháború alatt és után az államok gazdasági és kereskedelmi tevékenysége s ezzel kapcsolatban az ellenük indított magánjogi és végrehajtási keresetek száma ugrásszerűen megnövekedett. Különös helyzetet foglalt el ezen a téren Szovjet-Oroszország, melyben az állam, lévén az egyedül jogosított kereskedő, a külföldi kereskedőkkel támadt jogviták elintézésére kénytelen volt a külföldi bíróságok illetékességét elismerni. Az államok mentességéhez eddig szigorúan ragaszkodó francia bíróság ily kifejezett elismerés híján is kimondotta Szovjet-Oroszország perelhetőségét, tekintettel annak különleges viszonyaira. Az államok perelhetőségét valló olasz-belga tan többek közt Svájcban és Ausztriában is utat tört magának, s ugyanekkor az irodalomban is mindinkább erősödnek azok a hangok, melyek az idegen államok igazságszolgáltatási mentességét magánjogi ügyletekre nem találják alkalmazhatónak.
1926-ban Brüsszelben nemzetközi egyezmény jött létre az államtulajdonban lévő hajók kiváltságaira vonatkozó szabályok egységesítése tárgyában, ez az egyezmény azonban nem nyert ratifikálást.*
A Nemzetek Szövetsége által 1927-ben a nemzetközi jog fokozatos kodifikálására kiküldött szakértői bizottság az egyezményes szabályozásra megérett nemzetközi jogi kérdések {4-61.} közé felvette a belföldi bíróságoknak idegen államokkal szemben való hatáskörének kérdését is.
Az idegen államok mentességének vagy perelhetőségének kérdésében azonban nemzetközi egyezmény mostanáig nem jött létre, s az mindeddig úgy a tudományban, mint a bírói gyakorlatban a nemzetközi jog nyitott kérdései közé tartozik.
Az idegen államok igazságszolgáltatási mentességének és perelhetőségének kérdésével kapcsolatban a jogi problémák bonszú sora vetődik fel, melyekre a jogtudomány és a különböző államok bírói gyakorlata helyenként igen ellentétes döntésekkel válaszol.
Az első kérdés, hogy mely alanyai a nemzetközi jognak azok, amelyekkel szemben a mentesség kérdése egyáltalán felvethető. Kétségtelenül megillet ez a mentesség minden szuverén és független államot. Ugyancsak megilleti ez a mentesség a perszonálunióban s az államszövetségben álló államokat is; így Magyarországot a világháború előtt, s az angol birodalom tagállamait is.* Problematikus ezzel szemben a szövetséges államok tagállamainak a mentessége. E kérdés a gyakorlatban főleg egyes dél-amerikai szövetséges államok tagállamaival kapcsolatban merült fel, s e téren egységes bírói gyakorlat nincsen. A francia bíróság megtagadta,* a belga és az amerikai bíróság viszont megadta az ilyen tagállamoknak az igazságszolgáltatási mentességet.* Külön kérdés a protektorátus alatt álló államok igazságszolgáltatási mentessége is, mely a bírói gyakorlat túlnyomó {4-62.} többségében megállapítást nyert,* bár az angol Admiralitás Főbíróságának egy 1871-i ítélete például Egyiptom mentességét nem állapította meg.* Belga bíróságok viszont több ízben megállapították a rövid életű és az önálló állami lét minden reális kellékét nélkülöző Kongó állam mentességét is.* Sikerrel lépett fel hasonló mentesség igényével a Nemzetek Szövetsége is a genfi bíróságok előtt, amint a svájci joggyakorlat ismertetésénél látni fogjuk. Egy osztrák bírói ítélet ellenben megtagadta a szuverén Máltai Lovagrend mentességének a megállapítását,* s ugyancsak megtagadták francia, német és holland bíróságok az idegen államokhoz tartozó városok és községek mentességének a megállapítását is.* Ezzel szemben idegen államok kezelésében levő vállalatoknak és idegen államok autonóm kereskedelmi üzemeinek, így vasúti, hajózási és kereskedelmi társaságoknak a mentessége – bár nem kivétel nélkül – szintén megállapíttatott.* Megilleti az igazságszolgáltatási mentesség idegen államok vagy területek el nem ismert, „de facto” működő kormányait is,* valamint háború idején az ellenséges államokat.*
További, központi jelentőségű kérdés az idegen állam igazságszolgáltatási mentességének a jogalapja. Néhány régebbi ítéletben* az az álláspont jut kifejezésre, hogy az idegen államok mentességének tulajdonképpeni alapja a belföldi bíróságok hatáskörének teljes hiánya.* Ennek logikus következményeként {4-63.} a nevezett döntések értelmében az idegen államok magukat belföldi bíróságnak még önként sem vethetik alá.* Ez az álláspont elavult, mert kétségtelen nemzetközi jogi szabály, hogy idegen államok belföldi bíróság illetékességének magukat önként alávethetik. Annál inkább nem lehetnek a belföldi bíróságok teljesen illetéktelenek idegen államokkal szemben, mert általánosan elismert szabály, hogy ha a belföldi bíróság idegen állammal szemben tévesen állapítja meg és lépi túl hatáskörét, ítélete mindazonáltal nem semmis.*
A legáltalánosabban elfogadott álláspont szerint az idegen államok perelhetőségének hiánya egy speciális mentességből következik, melyet azonban nem szükséges sem a végrehajtó és bírói hatalom elválasztásából, sem a nemzetközi exterritorialitásból levezetni,* hanem helyesebb „sui generis”, a nemzetközi jogban gyökeredző mentességnek tekinteni. Ezt az álláspontot elsősorban amaz államok bírói gyakorlata fogadta el, melyeknek joga a nemzetközi jog szabályait kifejezetten és hangsúlyozottan az államon belüli jog részének tekinti (Anglia, Németország, Svájc).
Kevés azoknak az országoknak a száma, melyek az idegen államok igazságszolgáltatási mentességét külön törvényes rendelkezésekkel szabályozták. Külön törvényes rendelkezés mondja ki Hollandiában, hogy „a bíró hatáskörét és a bírósági határozatok és jogerős végzések végrehajthatóságát a nemzetközi jog elismert kivételei korlátozzák”.* Ugyancsak törvény mondja ki Szovjet-Oroszországban idegen államok igazságszolgáltatási mentességét.* Argentínában viszont az ellenkező szabály nyert törvényes szentesítést: {4-64.} magánjogi kódexe szerint ugyanis az idegen államokat a „jogi személy” jogállása illeti meg, az utóbbiak azonban magánjogilag perelhetők.*
Az idegen államok igazságszolgáltatási mentessége alól általánosan elismerten csak két kivétel áll fenn.
Az egyik kivétel az idegen államokkal szemben indított belföldi dologi, elsősorban ingatlan tulajdonra vonatkozó keresetek tekintetében áll fenn, melyekre nézve a „forum rei sitae” érvényes, akár diplomáciai képviselőkről, akár idegen uralkodókról, akár államokról van szó.* Nem érinti azonban ez a kivétel a követségi épületek sérthetetlenségét.*
A másik általánosan elismert kivétel, mikor az idegen állam lemond igazságszolgáltatási mentességéről, és a belföldi bíróság hatáskörét elismeri.
A belföldi bíróságok hatáskörének elismerése külföldi állam részéről történhetik nemzetközi szerződés által. Meghatározott esetekre vonatkozólag (vasúti, kereskedelmi stb. vállalkozásokból fakadó perekre) számos ilyen nemzetközi egyezmény áll fenn.* Történhetik azonban ez az alávetés olyan magánjogi szerződésben is, melyet valamely állam idegen állampolgárral köt,* noha az irodalomban olyan elvi állásponttal is találkozunk, mely csupán a nemzetközi szerződéseket tekinti hatályosaknak, a magánjogiakat nem,* amely álláspont azonban a tételes nemzetközi joggal nem egyezik.
{4-65.} Az idegen bíróság hatáskörének elismerése azonban nem szorítható a kifejezett elismerés eseteire, hanem megtörténhetik hallgatólagosan is, viszont kétségtelen, hogy a hallgatólagos elismerés határait nagyon nehéz megállapítani. Valóban éppen a hallgatólagos elismerés esetei képezik azt az emeltyűt, melynél fogva az idegen államok igazságszolgáltatási mentessége sarkaiból kifordítható, megszorítható s általános szabályból kivétellé korlátozható.
A hallgatólagos alávetésnek legáltalánosabb esete az, midőn az idegen állam maga indít keresetet belföldi bíróság előtt.* Az idegen államok felperessége azonban sokágú és komplikált problémákat vet felszínre. Az első kérdés, hogy amikor idegen állam magánjogi kereset indításával a belföldi bíróság hatáskörét hallgatólagosan elfogadja, evvel vajon elfogadta-e ugyanazt a hatáskört az alperes által esetleg ellene indítandó viszontkereset tekintetében is.* Német és holland döntések szerint az elismerés a viszontkeresetre nem terjed ki,* az angol bíróságok gyakorlata szerint a hallgatólagos elismeréssel kiterjed a viszontkeresetre is, de csupán annyiban, amennyiben a viszontkereset tárgya a kereset tárgyával azonos,* belga és magyar döntések pedig az idegen állammal szemben való viszontkereset lehetőségét korlátozás nélkül engedik meg.*
A másik kérdés az, hogy belföldi bíróságok előtt keresetet indító idegen állam kötelezhető-e pervesztés esetén perköltség fizetésére, viszontszolgáltatástól függő pernyerés esetén pedig a viszontszolgáltatás teljesítésére. Az államok bírói gyakorlata mindkét esetben igennel felel.*
A hallgatólagos elismerés kérdésében döntő jelentőségű az a probléma, hogy vajon hallgatólagos alávetésnek tekinthető-e idegen államokkal való szerződéskötés, kereskedelmi vállalkozásokba való belebocsátkozás, valamint idegen területen ügynökségek létesítése.* Ez a kérdés már átvezet ahhoz a különbségtételhez, mely az idegen államok közhatalmi és magánjogi aktusai között von határt, s mint ilyen, az idegen államok mentességének vagy perelhetőségének központi kérdése.
Van olyan álláspont, mely szerint az idegen állam perbe vonható minden oly aktusa alapján, mely nem közhatalmi (jure imperii), hanem magánjellegű (jure gestionis), idegen állam bírósága előtt. E felfogás szerint a kétféle állami aktus közötti különbségtétel egyáltalán nem nehéz; „jure gestionis” történt minden állami aktus, amit magánember is megtehet.* Ennek értelmében az idegen állam, amikor egy külföldivel magánjogi szerződést köt, már ezzel is hallgatólagosan alávetette magát az illető külföldi államának jogrendje alá.*
Az államok feltétlen igazságszolgáltatási mentességét hirdető álláspont szerint a nemzetközi jogban nem lehet közhatalmi és magánaktusok között oly módon, mint az államon belüli jogban, különbséget tenni, s a nemzetközi jog szempontjából az idegen állam minden aktusához kapcsolódik valami közhatalmi jelleg,* s minden magánember, aki idegen állammal szerződést köt, ezzel az idegen állam impériumának bizonyos fokig aláveti magát.*
{4-67.} Az államok igazságszolgáltatási perelhetőségét egyeztetően értelmező álláspont szerint az idegen államok csupán oly jogviszonyból kifolyóan perelhetők, mely jogviszony az államok valamilyen belföldi tevékenységén alapul, pl. ügynökségek, kereskedelmi képviseletek, fizetési helyek létesítésén. Itt tehát a területhez kapcsolt, állandó jellegű magángazdasági kapcsolat az, melyben a hallgatólagos elismerés megnyilvánul. Sőt Gabba az ingatlan tulajdonból fakadó keresetek perelhetőségét is ilyen hallgatólagos elismerésre alapozza.* Egy svájci döntés viszont azt hangsúlyozza, hogy a hatáskör alapja nem a hallgatólagos alávetésben rejlő akarati elem, hanem az, hogy egy állam területén csakis az illető állam jogrendje értelmében történhetnek jogügyletek.*
Külön kérdés végül az idegen államokkal szemben vezethető végrehajtási cselekmények kérdése.
Több állam belső joga értelmében a végrehajtó hatalom előzetes engedélyétől függenek az ilyen, idegen államok ellen vezethető végrehajtási cselekmények.* Az olasz bíróságok gyakorlata idegen államokkal szemben megengedi a végrehajtási cselekmények lehetőségét, ennek megfelelően azonban az idegen államok perelhetőségét oly esetekre szorítja, midőn a kereset tárgya az idegen államnak valamilyen belföldi tevékenységével kapcsolatos. Ezzel szemben a belga bíróságok gyakorlata idegen államok perelhetőségét a végrehajthatóságtól függetlenül teszi lehetővé, s különös súlyt helyez arra, hogy az idegen államok perelhetőségének önmagában is megvan a maga erkölcsi hatása, s ezért nem helyes azt a végrehajthatóságtól függővé tenni.*
{4-68.} Amely ország joga az idegen államok perelhetőségét nem engedi meg, az eo ipso kizárja az ellenük vezethető végrehajtási cselekményeket is.
A magyar bírói gyakorlat a legszigorúbban és a legkonzervatívabban tartja magát az idegen államok teljes igazságszolgáltatási mentességének a tanához. Magyar bíróságok előtt azonban összesen két ilyen eset merült fel, ezek közül is az első nem idegen állammal, hanem idegen uralkodó személlyel kapcsolatban.
Az első eset egy a Lippe-Schaumburgi fejedelem ellen indított ügyvédi költségper volt, melyben a pécsi törvényszék annak alapján állapította meg a hatáskörét, hogy a perelt ügyvédi költség egy Magyarországon fekvő ingatlan ügyeinek az intézésével volt kapcsolatos. A M. Kir. Kúria Semmítőszéki Osztálya 1875. okt. 6-án hozott határozatában* – miután megállapítja, hogy a kereset személyes és nem dologi jellegű – kimondja, hogy „azon vélelem, miszerint az uralkodó belenyugvó nyilvános kijelentése nem létében személyét érdeklő peres ügyeknek eldöntését más államok hatóságaira kívánta volna ruházni, a nemzetközi jog elveivel ellenkezik”. Ennek alapján az alsóbíróságot az ügyben illetéktelennek mondotta ki és annak határozatát megsemmisítette.
A másik esetben a török államkincstár ellen indíttatott kereset áruszállítással kapcsolatos szerződésszegésből kifolyólag a budapesti kir. törvényszéknél, mely azt hivatalból visszautasította. A budapesti kir. Ítélőtábla mint felfolyamodási bíróság 1916. aug. 1-én P. IV. 5081. sz. alatt hozott végzésével ezt az ítéletet helybenhagyta* és kimondta, hogy:
{4-69.} „A külföldi államokat és államfőket nemcsak közjogi jellegű államhatalmi cselekményekből kifolyólag, hanem – bizonyos kivételektől eltekintve – még szorosan vett magánjogi ügyletekből kifolyólag sem lehet a belföldi bíróság joghatósága alá vonni. Ily kivételek: az önkéntes alávetés esete, a belföldi ingatlanok és hagyatékok tekintetében keletkezett perek, a külföldi állam vagy államfő által a belföldi bíróságnál indított perben emelt viszontkereset és – habár ez sem áll vitán kívül – a külföldi állam vasúti, hajózási és hasonló forgalmi vállalataiból származó perek.”
Hangsúlyozza még a végzés indoklása, hogy az idegen állam nem vonható a külföldi államok polgáraira vonatkozó szabályok hatálya alá; továbbá, hogy a polgári perrendtartás e tárgyban azért nem rendelkezik, mert az, hogy „egyik állam a másik állam joghatóságának mennyiben lehet alávetve, nem az egyes államokon belül alkotott egyoldalú eljárási szabályoknak, hanem csak a nemzetközi jognak tárgyát képezheti”.*
Ez utóbbi határozatból elég határozott állásfoglalás olvasható ki az idegen államok perelhetőségére vonatkozóan. Ennek értelmében általános szabály az idegen állam igazságszolgáltatási mentessége, még magánjogi keresetek esetén is. A mentesség alól való kivételek között azonban az önkéntes alávetés és a „forum rei sitae” szokványos kivételein kívül szerepel a „forum hereditatis” és a viszontkereset esete is.
A német bíróságok a legszigorúbban tartják magukat az idegen államok teljes igazságszolgáltatási mentességének elvéhez. Már a 18. század végén kimondta a porosz Allgemeine Gerichtsordnung, majd a porosz államtanács, hogy idegen fejedelmekkel szemben való végrehajtási cselekményekhez a kormányhatalom jóváhagyása szükséges.* A német {4-70.} Reichsgericht álláspontja szerint német bíróságok idegen államokkal szemben hatáskörrel nem bírnak.* Ezzel némileg ellentétben van a bajor Legfelsőbb Törvényszéknek – a német gyakorlatban egyedülálló – az a döntése, mely megállapította az idegen állam perelhetőségét oly esetben, midőn egy eredetileg belföldiek között létrejött jogviszonyban az egyik belföldi helyét az idegen állam foglalta el.* A birodalmi gyűlés egy törvényjavaslatot is tárgyalt, mely hivatva lett volna az idegen államok teljes igazságszolgáltatási mentességét törvénybe iktatni, ebből azonban nem lett törvény.* A német bíróságok azonban az államok mentességét továbbra is a legszigorúbban értelmezték. A Reichsgericht ugyan megállapította az idegen állam perelhetőségét ellene indított viszontkereset esetén, midőn a keresetet maga az idegen állam indította; azonban a keresetbeadásban megnyilvánult hallgatólagos alávetést a végrehajtásra ki nem terjedőnek mondta ki (Hollfeld-eset);* továbbá a háború alatt az ellenséges államokat is igazságszolgáltatásilag mentesnek nyilvánította* valamint Szovjet-Oroszországot* és Belgiumot is,* holott ez utóbbi e téren a nemzetközi jogi viszonosságot nem biztosítja.
Az osztrák bíróságok gyakorlata a háború előtt az idegen államok feltétlen mentességének álláspontját vallotta. A Legfőbb ítélőszék ezt 1887-ben éppen Magyarországgal szemben állapította meg. A német gyakorlatnál viszont kezdettől {4-71.} fogva rugalmasabb volt az osztrák bíróságoké. Az osztrák Legfelsőbb Ítélőszék már 1863-ban kimondotta, hogy az osztrák bíróság az idegen állam ellen indított viszontkereset tekintetében hatáskörrel bír. 1918-tól kezdve pedig az osztrák bírói gyakorlat is átvette az idegen államok közhatalmi és magánjogi aktusai között való különbségtételt, és a belföldi bíróság hatáskörét a magánjogi aktusokon alapuló jogviszonyokra nézve megállapítja.*
Az államok perelhetőségének kérdésében a francia Semmítőszék hozta 1849-ben európai viszonylatban is az egyik legrégibb elvi jelentőségű ítéletet, mely szerint idegen állam sem közhatalmi, sem magánjogi cselekményei alapján a hazai igazságszolgáltatás alá nem vonható.* Az ítélet indoklásában a hangsúly az államok nemzetközi jogi szuverenitásán, függetlenségén, a marasztaló ítélet végrehajthatatlanságán volt, továbbá azon, hogy idegen állam nem kezelhető a külföldi állampolgár analógiájára.
A francia joggyakorlat ez ítéletet követően is megmaradt az idegen állam feltétlen igazságszolgáltatási mentességének tana mellett, s ezt alkalmazta többek között a háború folyamán Belgiummal szemben is, mely pedig e téren – mint látni fogjuk – a viszonosságot nem biztosította.*
Említésre méltó, hogy a háború alatt külön francia–angol egyezmény jött létre, melynek értelmében a francia területen angol hadsereg által esetleg okozott károkért a francia bíróságok előtt a francia állam ellen lehet fordulni, s az ily módon megítélt s a francia állam által kifizetett összegeket a francia állam a háború után számította fel az angol kormánynak.* {4-72.} A francia jog tehát inkább ezt a komplikált utat választotta, mintsem hogy szakítson az államok mentességének tanával.
A háború óta azonban a francia bíróságok gyakorlata ingadozóvá lett.* Az alsóbíróságok több ízben megállapították idegen államok perelhetőségét, döntéseiket azonban a Semmítőszék hatályon kívül helyezte. Azonban a Semmítőszék maga is áttörte az államok teljes mentességének elvét egy speciális esetben: Szovjet-Oroszországgal szemben. A szovjet kereskedelmi képviseletek által vállalt jogviszonyok alapján a legfőbb francia bíróság is megállapította a Szovjetköztársaság perelhetőségét, tekintettel az ott fennálló kereskedelmi monopóliumra és különleges gazdaságjogi viszonyokra.*
Az olasz bíróságok gyakorlata a nápolyi Semmítőszék 1886. évi nevezetes döntésével került új irányba. Ebben a bíróság megállapította, hogy az államok nemzetközi jogi szuverenitásának kétségtelen jogelve mellett sem lehet államot pusztán politikai jelenségnek tekinteni, hanem különbséget kell tenni közhatalmi és magánjogi cselekvősége között, mely utóbbi esetre a nemzetközi szuverenitás és az igazságszolgáltatási mentesség nem vonatkozik.* Az ítélet tárgyát képező jogviszony magánjogi jellegére nézve a nápolyi bíróság pusztán a létesítő aktus külső formáját (szerződés), bármely magánember által való létesíthetőségét és nem tartalmát vette irányadónak.* Ez azóta jellemzője maradt az olasz gyakorlatnak.*
{4-73.} Az olasz gyakorlat kialakulása az olasz állami jog fejlődésében gyökerezik.* Ugyanis az olasz jog az olasz egység megalakulásakor szakított a bírói és végrehajtói hatalom szigorú elválasztásának francia eredetű elvével – melynek értelmében addig az egyes olasz államok rendes bíróságok előtt nem voltak perelhetők –, s megengedte az olasz állam perlését a rendes olasz bíróságok előtt. Az olasz állam mentességének megszűntét logikusan követte az idegen államok perelhetősége is.
Az idegen állam magánjogi cselekvőségének határait az olasz bírói gyakorlat igen tágan szabja meg, és magánjogi aktusnak tekinti a hadiszállítási szerződéseket is.* Ezzel szemben megköveteli, hogy az idegen állam magánjogi cselekvősége az olasz állam területével kapcsolatot mutasson fel.* Azáltal, hogy az olasz gyakorlat az idegen államok perelhetőségét az olasz állam területéhez kapcsolt tevékenységhez köti, egyben a végrehajthatóságot is a perelhetőség legtöbb esetében lehetővé teszi,* mert az idegen állam ügynöksége, lerakata, fizetési helye stb. ennek alapjául szolgálhat. 1926 óta azonban királyi rendelet értelmében idegen állam ellen foganatosítandó végrehajtás igazságügy-miniszteri engedélytől függ.*
A belga bírói gyakorlat ugyancsak az idegen állam perelhetősége mellett foglalt állást. A gyakorlat kiindulópontja itt is, mint az olasz bírói gyakorlat esetében, a belga belső államjognak oly irányú fejlődése, mely – a hatalmak szigorú elválasztásának francia tanával szemben való reakcióként – a belga állam perelhetőségét a belföldi bíróságok előtt is {4-74.} mindinkább megengedi.* 1857-ben a belga Semmítőszék már ítéletet hoz idegen állam ellen viszontkereset alapján.* Az idegen államok perelhetőségének elismerése különösen szükségessé vált Belgium számára Kongó állammal kapcsolatban, melynek szuverén államként való kezelése Belgium politikai érdeke volt, viszont nem lehetett elzárkózni a mindenestől Belgiumból kormányzott Kongó állam és Belgiumban székelő kormánya magánjogi és kereskedelmi tevékenységből fakadó keresetek perelhetőségének elismerése elől.* Így alakult ki 1903* óta a belga bíróságok gyakorlata, melynek alapja – mint az olasz bíróságoké – az, hogy az idegen államok magánjogi cselekvőségükből fakadó jogviszonyaik alapján perelhetők, közhatalmi aktusaik alapján viszont nem. Az államok közhatalmi és magánjogi tevékenysége közötti különbséget a belga gyakorlat is igen tágan fogalmazza.* Így a belga gyakorlat is magánjogi tevékenységnek tekinti az államok hadiszállítási szerződéseit.*
Az államok perelhetőségét a belga jog széles körben és a belga államterülettel való kapcsolatra tekintet nélkül állapítja meg, nem véve figyelembe azt, hogy a hozott ítélet belföldön végrehajtható-e vagy sem.*
Az angol jog szigorúan tartja magát az államok igazságszolgáltatási mentességének elvéhez,* s ettől az angol jogrendszernek precedensekre épített volta miatt nem is igen van módjában eltérni. Régebben ugyan tartalmaztak angol bírói ítéletek oly utalást, melyből az idegen államok perelhetőségére {4-75.} lehet következtetni,* azonban hamar kialakult az államok teljes igazságszolgáltatási mentességét valló gyakorlat; így pl. egy 1893-i angol bírói határozat kimondja, hogy az idegen állam részéről a hallgatólagos alávetést vélelmezni nem lehet.* Természetszerűen megállapítják az angol bíróságok hatáskörüket abban az esetben, ha az idegen állam maga a felperes, a vele szemben való viszontkeresetre azonban csupán annyiban tekintik magukat hatáskörrel bírónak, amennyiben kereset és viszontkereset tárgya azonos.*
Idegen állam által indított kereset esetén az angol és amerikai bírói gyakorlat viszont kötelezi az illető államot az angolszász perjog értelmében a „cautio judicatum solvi” megfizetésére.*
Az észak-amerikai bírói gyakorlat az angolhoz hasonlóan az idegen államok perjogi mentességének elvéhez ragaszkodik.*
| IDEGEN ÁLLAMOK PERELHETŐSÉGE ÉS AZ ELLENÜK VEZETHETŐ VÉGREHAJTÁSI CSELEKMÉNYEK A SVÁJCI JOGBAN | TARTALOM | II. Idegen államok perjogi helyzetére vonatkozó svájci jogszabályok ismertetése |