A NEMZETKÖZI ÁLLAMKÖZÖSSÉG BÉNULTSÁGA TERÜLETI VITÁK ELINTÉZÉSÉBEN
Egy nemrégiben megjelent könyvben elemezni próbáltam, hogy mik a fogyatékosságai a nemzetközi, elsősorban területi és államalakulási viták elintézésének a nemzetközi államközösség jelen állapotában, s hogyan vált ez az államközösség ezekben a kérdésekben gyakorlatilag szinte tehetetlenné. Rámutattam arra, hogy a világkormány közeli megvalósítására, mint az ilyen nemzetközi viták megoldására, komolyan számítani nem lehet, hogy a nemzetállamokra és egymást legyűrni nem tudó nagyhatalmakra tagolt nemzetközi államközösség hosszú időre még a valóság döntő tényezője lesz, így a béke kérdését ebben a keretben kell megoldani. Jelenleg azonban a független államok közössége és annak határozó szerve, a Biztonsági Tanács, képtelen megbirkózni {4-686.} a mindinkább elburjánzó, hosszadalmasan elakadozó és sokszor évtizedekig tartó provizóriumokba torkolló területi és államalakulási vitákkal. Feltűnő, hogy a nemzetközi államközösség régi szerve, a nagyhatalmak koncertje, a maga primitív szervezetével, igenis képes volt ezekkel a kérdésekkel dűlőre jutni, az akkor uralkodó monarchikus legitimitás alapján. Pedig területi és államalakulási kérdések elintézésére csak néhány egészen egyszerű intézménye volt: a nemzetközi tárgyalás, a nemzetközi szerződés és a nemzetközi elismerés. A legitim monarchiák világában ezek képesek voltak a vitákat elintézni és valódi legitimitás forrásaivá válni, mert az uralkodók a feudális jog világában rendelkezhettek alattvalóik lojalitásával, s azt szerződéssel átruházhatták másra. Az alattvalók pedig egészen a 18. század végéig engedelmeskedtek is ennek; egészen addig, amíg a forradalmi demokratizmusnak és a népek önrendelkezési jogának a megjelenésével fel nem merült az az igény, hogy az államok létezésének és területi állományának jogosságát a népek akarata és nemzeti hovatartozása határozza meg. Jelenleg a területi kérdésekben folytatott nemzetközi gyakorlat elégtelensége abból a tényből fakad, hogy az érvényes nemzetközi jog fenntartja a régi monarchikus nemzetközi jog alapvető intézményeit, de az azok mögött egykor létezett közmeggyőződés már sehol sincsen. Így hát alapvető ellentmondásban élünk: mindenki elismeri, hogy a ma is érvényes régi nemzetközi jog szerint államok és területek sorsa felett nemzetközi szerződéssel rendelkezni lehet a lakosság megkérdezése nélkül, de senki el nem ismeri a kormányoknak azt a képességét, hogy szerződéssel bármiféle terület lakosságának a lojalitását egy másik országra át lehetne irányítani. S nincs ilyen hatása a biztonsági tanácsi határozatnak sem, mely végül is nem más, mint a nagyhatalmak kompromisszuma.