{4-687.} NÉPSZAVAZÁS ÉS NEMZETKÖZI POLITIKAI DÖNTŐBÍRÁSKODÁS

A másik oldalon, a nemzetek elhatárolásának ma elvileg általában elfogadott alapelve, a nemzetek önrendelkezésének joga, képes legitimitást és lojalitást létrehozni, de ugyanakkor semmiféle intézményesedéssel, szabályozott alkalmazási eljárással nem rendelkezik. Az önrendelkezési jognak megfelelő intézmény a népszavazás volna, ez azonban egy nagyon kényes műszer, könnyen manipulálható, könnyen meghamisítható; s még akkor is, ha technikailag becsületesen folytatják is le, a valóságos akarat teljességgel téves irányba terelhető a kérdések különféle feltevésével, a megkérdezendő területi egységek kijelölésével és az eredmények értelmezésével. Ennek elhárításához egy további intézményre volna szükség, valamiféle pártatlan (ma teljességgel hiányzó) nemzetközi politikai döntőbíráskodásra, mely a területi elhatárolás és államalakulás érvényes alapvető elveit alkalmazná, elsősorban a népek önrendelkezési jogát. Csak egy ilyen eljárás tudná szilárdan kialakítani a népszavazások és más határozatok hitelét, és létrehozni – népszavazással vagy anélkül – azt a közmeggyőződésre és tudatos lojalitásra alapozódó legitimitást, melyet szerződések nem képesek létrehozni.

Rámutattam arra is, hogy ilyenféle viták kielégítő elintézése csak akkor remélhető, ha egyrészt az Egyesült Nemzetekben egyesült biztonsági tanácsi hatalmak egymás közötti együttműködése és közös elintéző akciókra való készsége megnövekszik; másrészt az önrendelkezés jogának alkalmazása a szó komoly értelmében eljárássá válik oly módon, hogy kialakul egy politikai vitákat intéző döntőbíráskodás, mely határozataihoz elnyeri a nagyhatalmak együttesének támogatását. Arról persze ma még szó sem lehet, hogy területi és államalakulási kérdésekben az államok általában elfogadjanak valamiféle kötelező döntőbíráskodást; ehhez mindig valamiféle kedvező politikai konstelláció és erőviszony szükséges, s ennek létrehozásában van döntő szerepe a nagyhatalmak {4-688.} akaratának, értve akarat alatt mind a saját ügyekben való engedés készségét, mind a közös fellépésre, adott esetben nyomás kifejtésére való készséget. A lényeg az, hogy a politikai döntőbíráskodás mint megoldás „divatba jöjjön”, tekintélyt szerezzen, megoldásként való hasznossága és helyessége, pártatlanságának lehetősége és értéke a nemzetközi politikai köztudat részévé váljon.

E két tényező között a nagyhatalmak saját akciója, különösen biztonsági tanácsi határozat formájában, maga is megoldhatja a problémákat akkor, ha az államok és területi állományuk legitimitása, érvényes létezése komoly vitára nem ad okot. Ezzel szemben akkor, ha az államok és területi állományuk legitimitása maga is vitatott, rendkívül fontos volna, hogy az érvényes megoldás felől ne a nagyhatalmi erő határozzon, ahogyan efelől a mai nemzetközi jog szerint határozhat, hanem pártatlan politikai döntőbíráskodás.