AZ ÉSZAK-ÍRORSZÁGI RENDEZÉSHEZ SZÜKSÉGES ELV, ERŐ ÉS ELJÁRÁS

Ha tehát a fentiek szerint egy konkrét nemzetközi vitában a kielégítő megoldás lehetőségeit mérlegelni próbáljuk, három dolgot kell számba vennünk. Először azt az elvet, amelyik az elintézésnek hitelt, erkölcsi igazolást, szavahihetőséget, közmeggyőződési támasztékot, legitimitást ad: általában ez van adva az önrendelkezési elvben. Másodszor azt az erőt, amelyik ebben a vitában az elintézés, az elv alapján történő döntés keresztülvitele számára tényleges hatalmi erőt biztosít: ilyenként említettük a nagyhatalmak közös fellépését. Harmadszor kell egy eljárás, amelyik az elv érvényesítésére egy szabályosan megformulázott határozatot hoz létre: éspedig olyan eljárás, amely nem merő függvénye a határozat keresztülvitelére kész erő akaratának: ilyen elsősorban a pártatlan politikai döntőbíráskodás, de lehet egyszerűbb esetekben, amikor az elv alkalmazása különösebb problémákat {4-689.} nem okoz, s az államok és határaik legitimitása nem vitás, az Egyesült Nemzetek biztonsági tanácsi eljárása is.

Ezek után vetjük fel azt a kérdést, hogy egy pártatlan döntőbíróság feltehetően mit venne tekintetbe, mit állapítana meg, és mit javasolna az észak-írországi vita eldöntésére. Lássuk, hogy egy ilyen határozat előfeltételei, az elv, az erő és az eljárás, hogy állnak az észak-írországi vita esetében.

Az alkalmazandó elv kérdésében először azt kell tisztázni, hogy nem állunk-e szemben ama kivételes határesetek egyikével, amikor az önrendelkezési elv alkalmazására minden további nélkül nem kerülhet sor a terület egészen gyér, nem állandó vagy megváltozott lakossága, merőben katonai vagy merőben közlekedési használata miatt. Nyilván nem ilyen esetről van szó: egy sűrűn lakott, kiterjedt emberi termelőtevékenység színhelyét képező, több mint három évszázad óta azonos lakosságú területről van szó, ahol a lakosság önrendelkezési jogának vitássá tételére ok nincs.

Ami egy döntőbírósági határozatot keresztülvinni képes erőt illeti, Észak-Írország esetében speciális helyzet áll fenn, mert itt az érvényesítő erőnek nem kell szükségszerűen nemzetközinek, többhatalminak lennie. Ugyanis a vita színhelyét jelentő területen lévő államhatalom, az Egyesült Királyság, pontosabban a westminsteri parlament, mely a terület felett belső állami jog szerint végső fokon rendelkezni hivatott, egyben, ha nem is teljesen érdektelen, az ügytől mégis egy bizonyos távolságban van, és adott esetben egy pártatlan döntőbírósági határozatot mind provokálni, mind elfogadni, mind keresztülvinni képes. Itt főleg annak van jelentősége, hogy Nagy-Britannia, mint azt egy sor példa bizonyítja, egy olyan politikailag magas fokban érett ország, mely adott esetben, ha nem is lelkesen, de képes olyan engedményekre és olyan politikai folyamatok vagy jogi eljárások elindítására, melyek végsőleg területek átengedéséhez vagy feladásához vezethetnek. Erre külön nyomás nélkül a {4-690.} legtöbb ország, főleg amelyek nem szoktak nemzetközi felelősségeket viselni, aligha képes.

Ez elvezet a következő problémához, az ügyben lehetséges eljárás kérdéséhez. Nagy hiba volna, ha az ügyben a szálakat kézben tartó Egyesült Királyság ahhoz az eljáráshoz folyamodna, hogy maga veszi át a döntőbíró szerepét, vagy hatalmi szóval megpróbál keresztülvinni bármilyen helyesnek látszó megoldást. Hiszen éppen a fennálló területi helyzetnek a legitimitása vált kétségessé, s ennek létrehozására aligha alkalmas annak a politikai erőnek a működése, amely a jelenlegi áldatlan helyzetet több mint egy fél évszázaddal ezelőtt előidézte. Viszont egy politikai döntőbíróságot módjában van az Egyesült Királyságnak életre hívni olyan hozzá közel álló brit nemzetközösségi vagy más angolul beszélő országok kebeléből, melyek lakossága részben az ügyben szemben álló felek egyikéhez, részben a másikához áll közelebb. Gondolok elsősorban a területileg is legközelebb álló domíniumra, Kanadára, ahonnan kitelnének mind protestáns, mind katolikus döntőbírák; ugyanilyen módon felhasználható lenne az Egyesült Államok közélete is, amelyben angol szimpátiák éppen úgy élnek, mint ír szimpátiák. Hogy a döntőbíróság összeállítása miképp történjék, arra megfelelő precedensek vagy állandó bíróság nem létében túl határozottat mondani alig lehet. Csupán tapogatózva vetek fel egy olyan eljárást, melynek során akár az Egyesült Királyság valamely szerve, akár valamely politikatudományi fórum kijelöl több protestáns, illetőleg katolikus kanadai, illetve amerikai személyt; ezek közül választana egyet-egyet az észak-írországi protestánsok, illetve katolikusok valamilyen politikai szervezete; ez a két személy választana egy elnököt, s esetleg hárman további két ülnököt annak érdekében, hogy az elnök ne legyen két, valamennyire előre elkötelezett személy között lényegében egyszemélyes döntőbíró.