{4-713.} I.

1963. március 27-én történt szabadulásom óta folyó életemet nagyfokú visszavonultság jellemezte. Először az Országos Fordítási és Fordításhitelesítési Irodánál kértem és kaptam alkalmi munkákat. Pár hét múlva volt kelet-európai intézeti munkatársamtól, Dányi Dezsőtől, aki ekkor a Központi Statisztikai Hivatal könyvtárigazgatója volt, arról értesültem, hogy ott volna számomra lehetőség könyvtárosi elhelyezkedésre. Ekkor Erdei Ferenc és Ortutay Gyula barátaim segítségével és Kállai Gyula intézkedésére május 20-a körül egy 2500 Ft fizetésű könyvtári tudományos munkatárs című könyvtári kinevezést kaptam. Utóbb francia és német felsőfokú nyelvvizsgával fizetésem valamivel 3000 Ft fölé emelkedett, és ebben a státusban voltam egészen 1971 novemberében történt nyugdíjazásomig, mivel vezetőbb állást, akárcsak osztályvezetést is, büntetett előéletem miatt nem kaphattam. A könyvtár jó és kollegiális együttes volt, az emberek szerettek engem, és én is szerettem őket. Azt hiszem, elmondhatom, hogy a 8 év alatt egyetlenegy lényeges konfliktusom ott nem volt. A könyvbeszerzési részleg dolgait intéztem, amit a könyvtárakban csúnya magyar szóval szerzeményezési munkának neveznek: egy munkatárssal dolgoztam vezetői cím nélkül, és bár nem voltam szakmabeli statisztikus, azt hiszem, egészen jól belejöttem. Könyvtárosi működésem alatt rengeteg könyvtáron belüli és könyvtárközi próbálkozás történt arra, hogy modernebb, magasabb szintű szervezés formájában történjék ez a könyvbeszerzés, kevesebb üresjárattal és a könyvtárak közötti felesleges többszörös beszerzés kikapcsolásával. Ezekben részt vettem, tudatában voltam annak, hogy ehhez sokkal jobban {4-714.} szervezett, számítógépekkel alátámasztott országos központi apparátusra lenne szükség, ami egyáltalán nem tudott létrejönni, s így a sok tárgyalásból sok eredmény nem született. Ahogy az nálunk szokott lenni, az ügy mögött nem volt igazi érvényes elhatározás, csak éppen létrehoztak egy bizonyos jogszabálytömeget, ez szült egy sor értekezletet és néhány mázsa papirost; néhány részletintézkedéssel megszaporították néhány ember papirosmunkáját, aztán a dolog mindinkább lelanyhult, s végül minden maradt a régiben.

Az a tapasztalatom, hogy ha nincs pénz, lehetőség és emberanyag egészen átgondolt és átfogó racionalizálására, akkor ennél többet ér az adott eszközökkel folyó értelmes és szerényebb racionalizált „naturalista” személyes munka. Én a könyvbeszerzést csakúgy, mint minden szervezési tevékenységemet, így csináltam, ehhez képest, azt hiszem, egészen jól.

Itt említem meg főnökömnek egy ezzel kapcsolatos megjegyzését. Őszintén megmondta nekem, hogy csalódást okoztam neki, nem könyvtárosi munkámmal, hanem azért, mert azt várta tőlem, hogy ama rengeteg irodalmi anyag révén, ami a kezembe kerül és amibe módom volt beleolvasni, érdeklődésre gyulladok az addigra már rendkívül szélesen kiterjedt modern nemzetközi szervezéstudomány szépségei iránt, és ebben a tudományban valami jelentőset igyekszem produkálni. Nekem azonban, annak ellenére, hogy magukat a műveket érdeklődéssel forgattam, és ugyanebben a tárgykörben nagyon sokat fordítottam és lektoráltam is az OFFI részére, a magam szakmáit erre a szakmára fölváltani nem jutott eszembe. Pedig ez egyik útja lett volna valamiféle hivatalos munkakörbe való visszamászásom számára, hiszen azóta ezt a témakört akadémiai bizottságok és jelentős testületek mozgatják, és azt hiszem, ebben a politikailag nem rázós szakmában nem lett volna különösebb akadálya, hogy hasznossá tegyem magamat, és hasznossá tegyem ezt a magam számára. De az ugyanúgy nem ment, mint ahogyan {4-715.} 1947-ben nem tudtam a politikaelméletről valami ártatlan szakmára, pl. a felkínált munkajogra áttérni, hogy egyetemi tanár maradhassak. Különösen idegenkedtem minden olyan, akár tudomány, akár technika formájában megjelenő dologtól, amelynek lényege a célmegvalósítás elméletének és eszközeinek taglalása, tekintet nélkül a célra magára. A legelőkelőbb ezek között a tudásanyagok között a hadtudomány ősi tudománya. De van ilyen jellege a modern szervezéstudománynak, a kibernetikának, s bizonyos értelemben még az olyan hasznos statisztikának és könyvtártudománynak is. Ezeket, ahogy éppen kellett, igyekeztem elsajátítani, sőt büszkén emlékszem vissza arra, hogy kínos kényszerhelyzetben magam fedeztem fel vagy használtam fel ilyen szervezéstudományi technikákat. De semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy ilyen tudományoknak magukban való művelését akár tudományos célnak, akár életcélnak tekintsem, s az e tudományokra rátelepedett rengeteg üresjárat és álmunka mindig is irritált, pláne honi viszonyok között.

Könyvtárosságom első időszakát, négy esztendőt, a teljes buzgalom jellemezte: nemcsak a fent említett munkát végeztem, hanem ráadásmunkában elvállaltam egy igen nagy nemzetközi statisztikai és közigazgatási anyagot, kb. 3–5000 kötetet tartalmazó pinceraktár rendbe hozását, amelyet határidőre kellett kiürítenünk, méghozzá 7–10 alkalmi, főleg fiatal segítséggel, akik úgyszólván semmihez sem értettek, és a munkát is elég bohém módon fogták föl. Helyettük én voltam az, aki az egészet szenvedéllyel csináltam, és a könyvcipeléstől a körözendő jegyzékek szerkesztéséig minden lényeges vagy szükséges munkát magam csináltam. Volt úgy, hogy késő délutánig folytatott túlmunka után, még sötét este újból visszamentem a bezárt pincébe, az ablakon át bemásztam, valami rendeznivalót sorba raktam, valamit a holnapi munkához megnéztem, előkészítettem. Volt, hogy szinte motollaszerű kézmozdulatokkal szortíroztam nagy könyvrakásokat úgy, hogy egyszerre 5-6 ember rakta {4-716.} elém a rendezetlen és vitte szét a rendezett anyagot, s büszke voltam rá, hogy én, aki minden könyvet kézbe vettem és megemeltem, később fáradtam el, mint ők, akik ugyanazt, ugyanarra a mennyiségre vonatkozóan 5-6-an csinálták. Mindig szívesen és játékosan csináltam minden olyan munkát, aminek lényege egy kaotikus anyag rendezetté tétele. Itt is alkalmaztam – most már tudatosan – a „szükséges legrövidebb út”-nak a nemzetközi szervezéstudományban ismeretes ama módszerét, amelyet az 1945. évi választás megszervezésénél ösztönösen követtem, de egyébként szervezési munkám itt is naturalista és személyes jellegű volt. Az innen nyert anyagot részben betagoltuk a könyvtárba, részben csereanyagként köröztük, részben pedig külföldi társkönyvtáraknak, intézeteknek adtuk el, amivel száz-százhúszezer forintnyi devizát szereztünk az államnak. A pincét 1966 nyarán kiürítve átadtuk, a határidőt pontosan betartva, sőt egy nappal megelőzve. Rá egy háromnegyed évre, 1967 áprilisában kaptam az első, egyelőre és szerencsére utolsó infarktusomat. Ebben ez a pincerendezés volt az egyik tényező, a másik pedig az öt és fél év, amit ültem. Utána az akkori szokás szerint 6 hétig teljesen mozdulatlanul feküdtem, tizenegy hónapig táppénzen voltam. 1968-ban mentem vissza a könyvtárba. A hátralevő három év folyamán viszont azt mutattam be, hogy hogyan lehet teljesen könnyedén és minden túlbuzgalom nélkül a rám rótt munkát rendesen elvégezni. A könyvbeszerzés természetesen ugyanúgy nagyobb zökkenő nélkül ment, akár az első időben, de semmilyen ráadást nem vállaltam, és főleg a hivatalos órákat kezeltem meglehetősen lazán. Erre az elején az a jogcímem volt, hogy orvosi előírás szerint fokozatosan kellett rátérnem az intenzívebb munkára. De én ezt oly fokozatosan csináltam, hogy végül elöljáróim kicsit nyugtalanok lettek, hogy az én, a munkát jól elvégző, de a hivatali időket nem nagyon tisztelő erkölcseim rossz hatással lesznek vagy kifogás alá kerülnek. Így 1971-ben, mikor betöltöttem 60-ik évemet, felvetették a {4-717.} nyugdíjazásomat, amit én elsőre meghökkenve, majd fokozódó készséggel s végül örömmel fogadtam. A nyugdíjat az idevonatkozó szabályok szerint kaptam meg, kb. 2500 Ft összegben: az akkor érvényes szabályok szerint az államellenes cselekményért elítéltek elvesztik nyugdíjukat, ha az ítélet így rendelkezik, és megtartják, ha az ítélet nem rendelkezik így.

Ezzel kapcsolatban el kell mondanom, hogy nyugdíjazásom után évekkel, valamikor tán 1975-ben vagy 1976-ban egy nyugdíjszabály keretében egy pár soros paragrafus lépett hatályba, amely a jövőben nyugdíjazás alá kerülő, államellenes cselekmények miatt elítélteket rövid rendelkezéssel gyakorlatilag, noha az ítélet nem rendelkezett így, a nyugdíjuk túlnyomó részétől megfosztotta azzal, hogy egy olyan bizottság elé utalta a nyugdíjuk ügyét, amely ezt a nyugdíjat az esetek 90%-ában azután a minimálisra vagy törvényes nyugdíjuk kis hányadára csökkentette. Ez igen sok rabtársamat érintette annál az egyszerű ténynél fogva, hogy későbbi időpontban kerültek nyugdíjazás alá. Még visszatetszőbb lett az a hamarosan kialakult gyakorlat, hogy a bizottság beszélgetést kezdett a szóban lévő nyugdíjassal, hogyan ítéli meg saját egykori, 1956. évi cselekedeteit és az 56-os eseményeket egyáltalán, ezek között is pl. a Köztársaság téri vérengzést. Aki aztán nem tagadta meg saját cselekedeteit vagy 56-ot, vagy a Köztársaság téri vérengzés kiragadott megítélése helyett a vérengzések összmérlegét próbálta szóba hozni, az aztán nézhetett a nyugdíja után.

Az érintettek egyike, Donáth Ferenc barátom, a hatalom részeseivel való régi kapcsolatait felhasználva, ezt a méltánytalanságot néhány, igen magas szinten illetékesnek előadta. Ennek során kifejtette, hogy itt nem egyszerűen egy többeket érintő hátrányos intézkedésről van szó, hanem egy alapvető jogelv sérelmeiről (akkor még nem vált az emberi jogok kérdése ennyire presztízskérdéssé a szocialista világban), hogy ti. egy embert nem lehet egy cselekedetért kétszer {4-718.} megbüntetni. Ez az utólagos nyugdíjelvonás pedig, amit a büntetésük nem mondott ki, nem más, mint újbóli, méghozzá rendkívül súlyos büntetés. A felkeresett illetékesek kétféleképpen reagáltak, éspedig egyidejűen. Az egyik reagálás az volt, hogy a szöveg értelmével és tényleges alkalmazásával nyilvánvaló ellentétben határozottan és minden elvi vita elől kitérve azt állították, hogy a rendelkezés nem ezt mondja, hanem valami szűkebbet: csak a fasisztákra, csak háborús bűnösökre stb. vonatkozik, holott addigra már több 56-osra alkalmazták. A második reagálásuk pedig az volt, hogy biztosították a szóban levő felszólalót, hogy ügyében egyéni intézkedésként intézkedni fognak nyugdíja sima megállapítása tárgyában. Hiába hangoztatta az illető, hogy ő az elvi kérdést szeretné tisztázva tudni, és nemcsak a saját nyugdíját biztosítani. Azóta ő megkapta a nyugdíját, éspedig bizottsági tárgyalás nélkül, több ismert volt kommunista szintén megkapta, kivéve azokat, akik a bizottság előtt nem viselkedtek jól. De egy sor kevésbé ismert és náluknál sokkalta kisebb cselekményekben elmarasztalt ember e rendelkezés alapján a teljes nyomorban tengődik, vagy 60-70 éves fejjel elkezdhette az öreg fejjel való új munkavállalás nehéz útját.