I. | TARTALOM | III. |
Számomra a nyugdíjba menetel lehetővé tette, hogy komolyan kezdjek saját munkáimmal foglalkozni. Már valamikor 1964-ben elkezdtem gondolkozni régi témámon, a világban forrongó területi vitás kérdések objektív eldöntési eljárásán és megoldási lehetőségén. Az első konkrét kérdés, amivel kapcsolatban ezt kidolgozni kezdtem, a ciprusi kérdés volt, majd 1967-től kezdve a közel-keleti izraeliarab válság. Az infarktusom után, az 196768-as egyévi kényszerű táppénzes állomány ideje alatt kezdtem el formába önteni az egészet. Majd a nyugdíjban mindinkább kiszélesedett a téma. {4-719.} Mikor a kérdéseket elemezni kezdtem, kiderült, hogy előbb az alapelveket kell tisztázni, mert hiszen én ezeket a kérdéseket úgy próbáltam földolgozni, mintha egy politikai szemmel néző, de teljesen tárgyilagos döntőbíráskodás foglalna ezekben állást. Ehhez azonban tisztázni kellett, hogy érdemes-e egy ilyen előfeltevés alapján egyáltalán foglalkozni ezekkel a kérdésekkel, van-e ennek egyáltalán realitása. Így alakult egy mind nagyobbra dagadó bevezetés, amely lassanként önálló gondolatmenetté növekedett.
Ennek lényege az volt, hogy a 17. század közepétől a francia forradalomig Európa politikai és területi állományának aránylagos stabilitása azon nyugodott, hogy az államok területi vitáit ugyan háborúval döntötték el, de a háború felfogása és lefolyása párbajszerű volt, melyet kicsi hivatásos hadseregek a civil lakosság aránylagos kímélete mellett folytattak. Sokan, főleg katonák, ezt most visszatekintve komikus dologként említik: a későbbi, napóleoni, mindinkább megsemmisítő hadviselés hívei hányszor kifigurázták az olyan játékos háborút, ahol a franciák a csata előtt megkérdezik az angolokat, óhajtanak-e először lőni, vagy pl. egy döntő csatában három ember esik el. Csak most, Coventry, Drezda és Hirosima után tudjuk, micsoda civilizált formája volt ez a háborúnak, s e mellett a humánus háborús technika mellett humánus volt a háborút befejező technika is, mely azon alapult, hogy a vesztes fél engedett a vitás kérdésben, a győztes pedig nem tört az ellenfél megsemmisítésére vagy követeléseinek felcsigázására. Minthogy pedig a királyok egyszerű szerződéssel átruházhatták egymásra területeiket, ez Európában még a 18. században is nagyon elevenen élő feudális felfogás segítségével azt is jelentette, hogy egyben a területükön lakó alattvalóik lojalitását a szerződéssel átruházhatták a másik uralkodóra, s ez tette a területváltozásokat befejezettekké. A 1718. században a két háborút is provokált Szilézia kérdését kivéve egyetlenegy területi változást nem próbáltak visszacsinálni. A francia forradalom folytán {4-720.} azonban lehetetlenné vált az a gondolat, hogy a királyok rendelkezzenek alattvalóik lojalitásával, s ugyanekkor megjelent a népek önrendelkezési joga, nem ezen a néven bár, de az emberi jogok logikus részeként. Nem véletlen, hogy a francia forradalom kísérletezett először, bár nem pártatlanul, a népszavazásos területátcsatolásokkal. Azóta azonban a nemzetközi jog a teljes befejezetlenség állapotában van, mert a formális nemzetközi jog szerint továbbra is lehet területet átcsatolni államok közötti szerződéssel, azonban általános közmeggyőződés szerint senki komolyan nem képzeli, hogy bármiféle király, diktátor vagy miniszterelnök rendelkezhetik az alattvalók lojalitásával, s azt másra átruházhatja. Van tehát egy deklarált alapelve a nemzetközi jognak: a népek önrendelkezési joga, mely tökéletesen a levegőben lóg, mert a keresztülvitelére nem szolgál semmiféle intézményes technika, ahogyan a szerződés szolgálta a monarchikus nemzetközi jogot. Hivatkoznak rá, de egy olyan jogi alapelv, aminek nincs eljárási technikája, annyi, mint a semmi. Amíg egy olyan jogi eljárási technika nem alakul ki, amely meggyőzően a népek önrendelkezési jogának alkalmazásaként jelenik meg, addig a vitás területi kérdések a végtelenségig szaporodnak, megoldást nem kapnak, hatalmi erővel megoldani ezeket a legritkább és csak nagyon szerencsés esetben lehet, úgyhogy az ilyen vitás kérdések száma már ma noha túlnyomó részben kis államok között zajlanak elég ahhoz, hogy világkonfliktusra is elegendő anyagot szolgáltassanak. Az új eljárási technika nem lehet magában a népszavazás, mert ehhez valakinek azt is meg kell mondania, hogy a népszavazásban milyen kérdést kell feltenni, azt milyen területre vonatkoztatni, a lehetséges eredményeket hogyan kell értelmezni stb. Ezt nem végezheti más, mint egy pártatlan nemzetközi politikai döntőbíráskodás. Ez néhányszor már felvetődött, de soha meg nem valósult, szemben a létező nemzetközi bírói intézményekkel, mert hiszen azok csupán a fennálló nemzetközi jogot alkalmazzák, nem pedig {4-721.} az önrendelkezési jogot mint politikai elvet, s a rajta alapuló gyakorlati elveket (nemzeti elv, etnikai elv stb.). Egy ilyen bíróság ma még kötelező nem lehet, de a nagyhatalmak és az ENSZ segítségével megfelelő politikai konstelláció esetén működésbe hozható. Csak egy ilyen szerv működése képes a területi és államalakulási, függetlenedési viták eldöntését a legitimitás, a közmeggyőződés erejével ellátni, és a döntés számára azt a fokozatos stabilitást létrehozni, ami a nemzetközi államközösséget képes mind a megmerevedéstől, mind az anarchiától megóvni. Kifejtettem ezenkívül a területi és államalakulási vitákban hangoztatni szokott különféle elvek: történeti elv, nemzeti elv, nemzetiségi elv, néprajzi elv összefüggését az önrendelkezési elvvel mint végső alapelvvel, továbbá a hangoztatni szokott stratégiai, földrajzi, gazdasági szempontoknak az önrendelkezési elvvel való szembeállását s így teljes érvénytelenségét.
Körülbelül mindezek alapján kezdtem kidolgozni a ciprusi kérdésre és az izraeliarab vitára vonatkozó nézeteimet, mikor felvetődött az a kérdés, hogyan lehetne ezt a művet publikálni.
I. | TARTALOM | III. |