II.

Számomra a nyugdíjba menetel lehetővé tette, hogy komolyan kezdjek saját munkáimmal foglalkozni. Már valamikor 1964-ben elkezdtem gondolkozni régi témámon, a világban forrongó területi vitás kérdések objektív eldöntési eljárásán és megoldási lehetőségén. Az első konkrét kérdés, amivel kapcsolatban ezt kidolgozni kezdtem, a ciprusi kérdés volt, majd 1967-től kezdve a közel-keleti izraeli–arab válság. Az infarktusom után, az 1967–68-as egyévi kényszerű táppénzes állomány ideje alatt kezdtem el formába önteni az egészet. Majd a nyugdíjban mindinkább kiszélesedett a téma. {4-719.} Mikor a kérdéseket elemezni kezdtem, kiderült, hogy előbb az alapelveket kell tisztázni, mert hiszen én ezeket a kérdéseket úgy próbáltam földolgozni, mintha egy politikai szemmel néző, de teljesen tárgyilagos döntőbíráskodás foglalna ezekben állást. Ehhez azonban tisztázni kellett, hogy érdemes-e egy ilyen előfeltevés alapján egyáltalán foglalkozni ezekkel a kérdésekkel, van-e ennek egyáltalán realitása. Így alakult egy mind nagyobbra dagadó bevezetés, amely lassanként önálló gondolatmenetté növekedett.

Ennek lényege az volt, hogy a 17. század közepétől a francia forradalomig Európa politikai és területi állományának aránylagos stabilitása azon nyugodott, hogy az államok területi vitáit ugyan háborúval döntötték el, de a háború felfogása és lefolyása párbajszerű volt, melyet kicsi hivatásos hadseregek a civil lakosság aránylagos kímélete mellett folytattak. Sokan, főleg katonák, ezt most visszatekintve komikus dologként említik: a későbbi, napóleoni, mindinkább megsemmisítő hadviselés hívei hányszor kifigurázták az olyan játékos háborút, ahol a franciák a csata előtt megkérdezik az angolokat, óhajtanak-e először lőni, vagy pl. egy döntő csatában három ember esik el. Csak most, Coventry, Drezda és Hirosima után tudjuk, micsoda civilizált formája volt ez a háborúnak, s e mellett a humánus háborús technika mellett humánus volt a háborút befejező technika is, mely azon alapult, hogy a vesztes fél engedett a vitás kérdésben, a győztes pedig nem tört az ellenfél megsemmisítésére vagy követeléseinek felcsigázására. Minthogy pedig a királyok egyszerű szerződéssel átruházhatták egymásra területeiket, ez Európában még a 18. században is nagyon elevenen élő feudális felfogás segítségével azt is jelentette, hogy egyben a területükön lakó alattvalóik lojalitását a szerződéssel átruházhatták a másik uralkodóra, s ez tette a területváltozásokat befejezettekké. A 17–18. században – a két háborút is provokált Szilézia kérdését kivéve – egyetlenegy területi változást nem próbáltak visszacsinálni. A francia forradalom folytán {4-720.} azonban lehetetlenné vált az a gondolat, hogy a királyok rendelkezzenek alattvalóik lojalitásával, s ugyanekkor megjelent a népek önrendelkezési joga, nem ezen a néven bár, de az emberi jogok logikus részeként. Nem véletlen, hogy a francia forradalom kísérletezett először, bár nem pártatlanul, a népszavazásos területátcsatolásokkal. Azóta azonban a nemzetközi jog a teljes befejezetlenség állapotában van, mert a formális nemzetközi jog szerint továbbra is lehet területet átcsatolni államok közötti szerződéssel, azonban általános közmeggyőződés szerint senki komolyan nem képzeli, hogy bármiféle király, diktátor vagy miniszterelnök rendelkezhetik az alattvalók lojalitásával, s azt másra átruházhatja. Van tehát egy deklarált alapelve a nemzetközi jognak: a népek önrendelkezési joga, mely tökéletesen a levegőben lóg, mert a keresztülvitelére nem szolgál semmiféle intézményes technika, ahogyan a szerződés szolgálta a monarchikus nemzetközi jogot. Hivatkoznak rá, de egy olyan jogi alapelv, aminek nincs eljárási technikája, annyi, mint a semmi. Amíg egy olyan jogi eljárási technika nem alakul ki, amely meggyőzően a népek önrendelkezési jogának alkalmazásaként jelenik meg, addig a vitás területi kérdések a végtelenségig szaporodnak, megoldást nem kapnak, hatalmi erővel megoldani ezeket a legritkább és csak nagyon szerencsés esetben lehet, úgyhogy az ilyen vitás kérdések száma már ma – noha túlnyomó részben kis államok között zajlanak – elég ahhoz, hogy világkonfliktusra is elegendő anyagot szolgáltassanak. Az új eljárási technika nem lehet magában a népszavazás, mert ehhez valakinek azt is meg kell mondania, hogy a népszavazásban milyen kérdést kell feltenni, azt milyen területre vonatkoztatni, a lehetséges eredményeket hogyan kell értelmezni stb. Ezt nem végezheti más, mint egy pártatlan nemzetközi politikai döntőbíráskodás. Ez néhányszor már felvetődött, de soha meg nem valósult, szemben a létező nemzetközi bírói intézményekkel, mert hiszen azok csupán a fennálló nemzetközi jogot alkalmazzák, nem pedig {4-721.} az önrendelkezési jogot mint politikai elvet, s a rajta alapuló gyakorlati elveket (nemzeti elv, etnikai elv stb.). Egy ilyen bíróság ma még kötelező nem lehet, de a nagyhatalmak és az ENSZ segítségével megfelelő politikai konstelláció esetén működésbe hozható. Csak egy ilyen szerv működése képes a területi és államalakulási, függetlenedési viták eldöntését a legitimitás, a közmeggyőződés erejével ellátni, és a döntés számára azt a fokozatos stabilitást létrehozni, ami a nemzetközi államközösséget képes mind a megmerevedéstől, mind az anarchiától megóvni. Kifejtettem ezenkívül a területi és államalakulási vitákban hangoztatni szokott különféle elvek: történeti elv, nemzeti elv, nemzetiségi elv, néprajzi elv összefüggését az önrendelkezési elvvel mint végső alapelvvel, továbbá a hangoztatni szokott stratégiai, földrajzi, gazdasági szempontoknak az önrendelkezési elvvel való szembeállását s így teljes érvénytelenségét.

Körülbelül mindezek alapján kezdtem kidolgozni a ciprusi kérdésre és az izraeli–arab vitára vonatkozó nézeteimet, mikor felvetődött az a kérdés, hogyan lehetne ezt a művet publikálni.