III.

Mindenekelőtt számot vetettem azzal, hogy ennek a műnek a magyarországi megjelentetése gyakorlatilag kilátástalannak tekinthető, nem azért, mintha tartalma veszélyes vagy rendszerellenes volna, mert egyáltalán nem az; csak éppen idegenül helyezkedik el abban a politikai szemléletben, mely az önrendelkezési jogot csak gyarmati ország és gyarmatosító viszonylatában veti fel, de amúgy bármiféle nemzetközi területi vitát csak aszerint bírál el, hogy a szemben álló felek pillanatnyi kormányai melyik politikai táborhoz tartoznak: aszerint lesz a birtokló fél vagy területi épségét joggal őrző anyaország, vagy gonosz elnyomó, az elszakadni akaró fél vagy szakadár, vagy szabadságharcos. Ebben a szemléletben {4-722.} egy pártatlan szerv döntésének nem sok helye akad. Egy ilyen nem marxista (nem antimarxista csak a-marxista) mű honi megjelentetéséhez semmi reményt nem fűzhettem. Angliai megjelentetésre gondoltam tehát, mert ott volt néhány olyan barátom, akinek a segítségére számíthattam, s akik az emigráció legértelmesebb és politikailag legnívósabb szárnyához tartoztak. Utánaérdeklődtem a kijuttatás formai szabályainak valamikor még a 60-as évek vége felé. A már akkor fennálló devizaszabályok szerint Magyarországról műtárgyak és más muzeális értékek mellett kéziratot sem lehet küldeni a Nemzeti Bank és a Szerzői jogvédő Hivatal engedélye nélkül. Első olvasásra egy mellékgondolat nélküli elme csak arra gondolhat, hogy műtárgyak és egyéb nemzeti értékek között Zrínyi Miklós, vagy Arany János, vagy Bolyai János, vagy József Attila egyedülálló és pótolhatatlan kéziratai azok, amelyeket nem lehet a Magyar Nemzeti Bank engedélye nélkül külföldre vinni. De már akkor köztudomású volt, hogy a magyar rendőrségnek és ügyészségnek legalábbis egy része ezt nem így értelmezi, hanem bármilyen, akárhány példányban is létező, nem egyszeri és nem pótolhatatlan kéziratra is vonatkoztatják; és azt óhajtják, hogy azt külföldre küldés előtt a Nemzeti Bankon keresztül – mely igazában nem fontos ebben az ügyben – a Szerzői jogvédő Hivatal nézze meg magának. Vagyis a devizajogszabályok között egy cenzúrajogszabályt kívántak felfedezni és felhasználni. Mindez azonban egyáltalán nem volt olyan egészen határozottan kimondva. A Nemzeti Bank néhány jogásza, akikkel akkor beszéltem, ebben a kérdésben nem látszottak egészen egyértelműnek, és azt hangsúlyozták, hogy a Nemzeti Bankot lényegében a kéziratért befolyó deviza hazajuttatása érdekli. S mindenki tudott s azóta is tud arról, hogy tudósok sokasága küldi ki cikkeit és könyveit a Szerzői Jogvédő Hivatalra való minden tekintet nélkül közvetlenül külföldi kiadóknak és külföldi folyóiratoknak, majd, ha jár értük deviza, azt bejelentik a Nemzeti Banknak, mely ezzel {4-723.} tökéletesen megelégszik. Csak éppen ezek a cikkek, ezek a könyvek matematikai, természettudományi munkák voltak, s így tartalmuk eleve az államhatalmat, a rendőrséget és az ügyészséget nem érdekelhette különösebben. Nyilvánvaló ebben a megkülönböztetésben a cenzúraszempont: a jogszabályban van egy rendelkezés s benne egy fogalom, a „kézirat”, melynek értelme és értelmezése aszerint változik, hogy a szóban lévő mű témája és tartalma cenzúrázás szempontjából érdekes-e vagy sem, noha a szabály maga semmi ilyen különbséget kézirat és kézirat között nem tesz. Ennek megfelelően közölték velem, most már nem a Nemzeti Bank, hanem a Szerzői jogvédő Hivatal jogászai, hogy az ügyészség jogosan emelhet vádat bárki ellen, aki ilyen értelemben vett kéziratot külföldre juttat, senki tehát ez ellen biztosítva nem érezheti magát; ténylegesen azonban az ügyészség igen kevés esetben – a természettudósok esetében sohasem – emelt ilyen ügyekben vádat, s bármit mondott is a szabály, ténylegesen akkor tette ezt, ha a mű tartalmában is bűncselekményt gyanított, nemcsak a kijuttatásában.

Adva van tehát egy hivatalos álláspont, mely szerint nálunk nincs cenzúra: ez gyakorlatilag úgy néz ki, hogy most belföldi vonatkozásban az állami könyvkiadás túlsúlya az állam ellenőrzési lehetőségét külön cenzúra nélkül is biztosítja; külföldi vonatkozásban pedig van egy szabály, mely formailag devizaszabály, lényege szerint cenzúraszabály, de ténylegesen kevés embert érint, s alkalmazására csak igen feltűnő esetben kerül sor. E szabály igazi címzettjei azok a művek, amelyek Magyarország hivatalos politikai rendszerével s annak elméleti alapjaival kapcsolatban vannak, azt érintik és ahhoz szabálytalanul viszonyulnak: s az én művem, még ha nem is irányul a rendszer ellen, részben az én személyem miatt, részben a témának a nemzetközi politikát súroló jellege miatt ebbe a kategóriába tartozik.

Úgy láttam tehát, hogy ha arra várok, hogy e probléma megnyugtatóan tisztázódjék, csak művem megjelenését {4-724.} odázom el, így hát 1970–71-ben saját szakállamra és elhatározásomból Révai András londoni jó barátom részére kiküldtem tehát a kéziratot Londonba, hogy legalább a fordítás induljon el. Ha hívságos módon azt képzeltem, hogy elég Londonban egy kézirattal megjelennem, a kiadók kapkodni fognak érette, akkor alaposan csalódhattam, mert négy évbe tellett, míg 1974-ben kiadó akadt, s további két évbe, míg a fordítás befejeződött. Egy nagyon szimpatikusnak látszó, érzésem szerint a Munkáspárt baloldalához közel álló, de úgy látom, a tárgykörben eléggé új és nem túl bevezetett Harvester nevű kiadó vállalkozott a kiadásra. 1975-ben közölték, hogy művem 1976-ban meg fog jelenni, sajnálatos módon lemaradt belőle végül is mind a két konkrét elemzés, amiből elindult; egyrészt, mert újabb események miatt kissé át kellett volna írni őket, másrészt talán a londoniak fáztak kissé ezektől.

Ezenközt itthon a kéziratok külföldre juttatásának kérdése kiéleződött. Konkrét ügyek kapcsán hangsúlyt kapott a kijuttatás tilalmas volta. Az ismeretes konkrét ügyekben mindenesetre olyan szociológiai és szociográfiai munkákról volt szó, melyek tartalmilag különböző kérdéseket kisebb vagy nagyobb mértékben a hivatalos állásponttól eltérően kezeltek, de nem tisztázódott az alapvető elvi kérdés, hogy a tartalom-e a döntő, vagy már maga a kijuttatás. Utóbb azonban kialakult egy olyan hivatalos álláspont, amely igyekezett ezeknek az ügyeknek nem túl nagy fontosságot tulajdonítani.

Azokban a napokban, amikor ez a kérdés itthon a legkiélezettebb állapotban volt, néhány jó barátom, aki szerette volna elkerülni, hogy egy teljesen ártalmatlan mű miatt feleslegesen konfliktusokba keveredjem, nagy buzgalommal rábeszélt, hogy próbáljuk meg a szabályos kijuttatás útját, mely nem is olyan kilátástalan, ahogyan azt képzelem. Elfogadtam érvelésüket, hiszen valóban nem volt bennem semmiféle hajlam a konfliktus keresésére. Megkérdeztem a Szerzői {4-725.} Jogvédő Hivatal jogászát, aki nagyon kedvesen közölte velem, hogy a külföldi megjelentetésnek komoly akadálya nincs, nem kell más, mint az Akadémia illetékes tényezőinek az engedélye.

Megkérdeztem az Akadémia legilletékesebb tényezőjét, Szabó Imre jogász-szociológus alelnököt, aki egyben nekem régi kollégám és jóemberem volt. Ő ugyancsak nagyon kedvesen vállalta a mű elolvasását, megállapította annak teljes ártalmatlanságát, de közölte, hogy ők nem engedélyező fórum, ez nem az ő feladatuk, hanem a Szerzői Jogvédő Hivatalé, mert nekik ehhez olyan apparátust kellene felállítaniuk, ami mellett egyéb munkájukat nem tudnák végezni. Annyit mondhatnak, hogy tartalmilag nincs kifogásuk a mű ellen. A Szerzői jogvédő Hivatal viszont ragaszkodott ahhoz, hogy az Akadémia engedélyt adjon. Amit előre láttam, bekövetkezett: megkezdődtek a hatásköri problémák, s kicsinek látszott annak a valószínűsége, hogy van, aki elvállalja ezért a felelősséget, s egyben neki is áll, hogy az összes, felelősséget egymagában vállalni nem akaró szerven keresztülhajtja az ügyet, s megvédi az elfektetés ellen. Úgy éreztem, ha akarom, hogy megjelenjék a könyv, a felelősséget mégiscsak magamnak kell vállalnom. Így hát megküldtem Harvesteréknek az Imprimaturt. Ezt a tényt nagyon nyílt indokolással bejelentettem a Szerzői Jogvédő Hivatalban azzal a kéréssel, hogy az ő szokásos eljárásukat lefolytatva adjanak hivatalos áldást az ügyre, amire ők elsőre hajlandónak látszottak. Ezután elmentem magasabb illetékesekhez is, akik eljárásomat rendkívül sötéten ítélték meg, sejteni engedték, hogyha idejében fordulok hozzájuk, nem sajnálták volna a művet elolvasni, és elintézték volna a szabályos kiküldést. (Nekem erre a megtisztelő lehetőségre az a tiszteletlen gondolatom támadt, hogy ez hasonlatos ahhoz a Puskint ért kitüntetéshez, hogy maga Pál cár vállalta műveinek cenzúrázását – Isten tudja, miért, én ennek éppen úgy nem örültem, mint annak idején feltehetőleg Puskin sem.) Így azonban biztosítottak {4-726.} engem, hogy ebből a műből a külföldi magyar emigráció és a külföldi antikommunista erők óriási antikommunista propagandát fognak csinálni, és ennek az összes konzekvenciáit nekem kell viselnem. Én tudtam, hogy nem lesz belőle antikommunista propaganda, meg is írtam mindazoknak, akiknek megírhattam, hogy ilyet ne is csináljanak belőle. Nem is volt semmi ilyen hatása, annak ellenére, hogy az 1976 közepén megjelent könyv előszavába szándékom ellenére belekerültek ilyen életrajzi utalások. Nem is volt nagy visszhangja, ami visszhangja volt, az mind rendkívül szimpatikusan nyilatkozott rólam, amit elnélkülöztem volna, és rendkívül kismértékben látta a témáknak azt a jelentőségét, amit én láttam. Úgy is mondhatnám, hogy a könyvnek az a visszhangja lett, amire számítottam, és kevesebb lett annál, amit titkon reméltem. Az itthoni hivatalos konzekvencia végül is az lett, hogy a kiadó által előlegként megküldött fontösszeget, 50 fontot a Nemzeti Bank sértődötten visszaküldte Londonba, mint előre nem engedélyezett s így általa nem továbbítható szerzői díjat. Ezáltal jön napvilágra az egész jogszabálykomplexum, a devizajogszabályba öltöztetett cenzúraszabály egész ellentmondása. Egy napon, ha kötekedni lesz kedvem, megkérdezhetem a Nemzeti Bankot, hogy forintkiajánlást követek-e el, ha ezt a tulajdonomat képező jelentéktelen londoni fontösszeget valamely kinn járó rokonom vagy ismerősöm rendelkezésére bocsátom, hiszen ezt az összeget én megpróbáltam „beajánlani”, s nem én, hanem a Nemzeti Bank „ajánlotta ki”.

Nem sokkal ezek után a huzavonák után, még a könyv megjelenése előtt, kaptam első agyérgörcsömet, mely egyelőre súlyosabb következmények nélkül maradt.