{4-727.} IV.

Közben itthon megjelent pár jelentéktelenebb művem. Először 1973-ban írtam a Valóságba egy hatoldalas cikket a tanyakérdésről, amiben Erdei Ferencnek erre vonatkozó gondolatait próbáltam feleleveníteni, 1975-ben az Állam- és Jogtudományi Intézet megbízásából írtam egy összefoglaló művet az 1971-ben létrejött településfejlesztési hálózat és bármilyen lehetséges közigazgatási területrendezés összefüggéséről. Ezt egyben alkalmul használtam fel, hogy újból propagandát csináljak Erdei Ferenc városkörzetekre alapozott közigazgatási területrendezési elgondolásának. Ez teljesen zárt anyagként jelent meg az intézet kiadásában, s arra van hivatva, hogy valamilyen vita jöjjön létre körülötte, de erre eddig még, 1978-ig még nem került sor. Végül 1977-ben az Országgyűlési Könyvtár részére összeállítottam egy bibliográfiát, amelyik az Állam- és Jogtudományi Intézet részére végzett reformkori bibliográfiai munka egy részéből nőtt ki: a 18. század végén és a reformkor elején zajlott rendszeres országgyűlési munkálatok kiadványait tartalmazta. Elég teljesre sikerült ez a bibliográfia, talán túl sok fáradságot is fektettem bele, de talán akad nyolc-tíz fiatal disszertáló történész és egy-két öreg tudós, aki hasznát veszi.

A tanyakérdésről írt előbb említett cikknek a megjelenését valaki hivatalosan úgy kommentálta, hogy most már az utolsó hallgató író is megszólalt. Valójában nekem eszem ágában sem volt sem tüntetésből hallgatni, sem a tüntetést abbahagyva, mint hallgató író megszólalni. Egyszerűen azért hallgattam, mert nem nagyon volt meg a feltétele annak, hogy belső szükségletem szerint publikáljak. Ezt a három munkát nem tekinthettem megszólalásnak, ezek éppen érdekeltek vagy elvállaltam őket, szívesen is csináltam őket, de ettől még nem éreztem azt, hogy nekem Magyarországon szívem szerint publikációs lehetőségem van.

Hogy ez még aránylag egyszerűbb esetekben sincs így, azt {4-728.} illusztrálja a Németh Lászlóról tervezett megemlékezésem sorsa. 1977-ben Illyés Gyula a rádió számára egy sorozatot szerkesztett Németh Lászlóról szóló megemlékezésekből, és nagy súlyt fektetett arra, hogy ennek keretében én is „megszólaljak” a rádióban. Én kételkedtem az ügy sikerében, de nem akartam, hogy Illyés Gyula azt érezze, az én vonakodásomon hiúsult ez meg. Megírtam tehát a megemlékezést, témául választva Németh Lászlónak Szekfű Gyulával folytatott életre szóló vitáját a magyar történelemnek Habsburg és német szájíz szerinti szekfűi átfogalmazásáról, mely vita végül Németh Lászlónak Szekfű Gyula című kegyetlen pamfletjében érte el csúcspontját. Bármennyire személyes ellenszenvet árul is el ebben Németh László, s bármennyire vitatható is a személyes üldöztetés, melyet magával szemben Szekfű Gyulának tulajdonít, mégis az a jellemzés, amit Szekfű történeti koncepciójáról és ugyanakkor a mindenkori hatalomhoz óvatosan igazodó alapmagatartásról ad, véleményem szerint teljesen helytálló.

Ebben az értelemben írtam meg a megemlékezést. Hamarosan visszakaptam azzal, hogy kissé hosszú, és vannak részek, ahol csak Szekfű Gyulával foglalkozom, nem Németh Lászlóval. Kissé bosszankodva nekiültem és megrövidítettem: nem azért bosszankodtam, mintha a megjegyzés nem lett volna helytálló, sőt az írás nyert a rövidítésen, hanem azért, mert nem tudtam szabadulni attól a gondolattól, hogy hiába dolgozom, mert az ügy végül is el fog akadni. Közben úgy látszott, hogy mindenféle magasabb jóváhagyás megvan, s már a beolvasást is kezdték kitűzni, mikor hirtelen megérkezett egy rövid, mondhatnám sértő írás a rádió irodalmi osztályától. Közölték, hogy illetékes történészekkel konzultálták az írást, akik megállapították, hogy az nagymértékben szubjektív Szekfű Gyulával szemben, és a valóságnak meg nem felelő állításokat tartalmaz. Az utóbbi kitétel különösen goromba volt, mert hiszen az írás nem tényállításokat, hanem értékítéleteket tartalmazott, melyekben vitán {4-729.} kívül azonosítottam magam Németh László értékítéleteivel. Az ügy hátterét ma sem ismerem: lehet, hogy Szekfű Gyula csontkeze nyúlt ki sírjából egy mérges tanítványon keresztül, aki nem akarta tűrni a halott mester leértékelését, de valószínű, hogy ugyanakkor a rádió valamelyik intézője jobbnak látta megelőzni a megszólaltatásom nyomán esetleg feltámadó kifogást vagy vitát, s ezen a közvetett úton elejét venni minden problémának. Az írás meggyőződésem szerint nem volt rossz.

Itthoni helyzetem további adaléka az, hogy még 1974-ben a genfi nemzetközi főiskola, amelynek 40 évvel ezelőtt a hallgatója voltam, három hónapos ösztöndíjas vendégtanári meghívást küldött nekem, méghozzá oly kellemes feltételek mellett, hogy nem is köteleztek volna előadásra, csak kedvem szerint való tanulmányokra. Engem nagyon fellelkesített a dolog, szívesen körüljártam volna ifjúságom forgolódásainak színhelyein, s élveztem volna a kitűnő genfi államtudományi könyvtárt. Az útlevél-lehetőségek felől egy a kulturális ügyekben magas szinten illetékeshez fordultam, aki teljes mértékben biztatást adott az útlevélkérelem beadására: én ebben segítség kilátásba helyezést is véltem látni, bár ilyenféle ígéret nem hangzott el. Annál kellemetlenebb volt a meglepetésem, mikor útlevélkérelmemre rendkívül éles elutasítást kaptam az illetékes első fokú belügyi hatóságtól. Eszerint útlevelet nem kaphatok, először mert a tanulmányúthoz az illetékes felsőbb szerv engedélyét nem szereztem meg, másodszor mert kiutazásom az ország biztonságát sérti, harmadszor pedig azért, mert büntető ítélet hatálya alatt állok. Hogy erre adjak-e be fellebezést, arra is kaptam némi, bár sokkal határozatlanabb biztatást. Beadtam a fellebbezést, kifejtvén, hogy semmiféle tanulmányi engedélyre nincs szükségem, hiszen nyugdíjas vagyok és semmiféle intézet keretébe nem tartozom; azt a biztonsági érdeket, amit az én kiutazásom sértene, elképzelni sem tudom, de ezt megcáfolni nem vagyok képes, mert ehhez semmi közelebbi {4-730.} indoklást nem fűztek. Nem kevésbé hiábavalóan vitáztam a harmadik indokkal, mondván, hogy szabadságvesztésem amnesztiával megszűnt és jogvesztési határidőm letelt, tehát nem állok büntető ítélet hatálya alatt, csupán büntetett előéletű vagyok, ami nem ugyanaz. Mindez nem változtat az útlevélhatóságnak azon a gyakorlatán, hogy általában a büntetett előélet alóli felmentést, az ún. jogi rehabilitációt tekinti az útlevél feltételének, eltekintve attól, hogy ha jónak látja, megadhatja az útlevelet a feltétel híján is, mint ahogy megtagadhatja a feltétel megléte esetén is valamilyen általános klauzula alapján. Érvelésemre megjött a másodfokú elutasítás, mely az előző indokokat hatályon kívül helyezve azzal a gyakorlatilag megcáfolhatatlan indokkal utasította el az útlevélkérelmemet, hogy kiutazásom közérdeket sért. További fellebbezési lehetőségem nem volt, és azt, hogy utazásom miért sért közérdeket, éppen úgy nem tudhattam meg, mint azt, hogy miért sért biztonsági érdeket.

Egészségem jelentősen romlott 1976 óta: vérnyomáspanaszaimhoz veseelégtelenség járult.

Legújabban, tizenöt év eltelvén amnesztiám elnyerése óta, beadtam az ilyenkor esedékes rutinszerű kérelmet büntetett előéletem törlése érdekében. A kérelemhez támogatást nem kértem, de kértek helyettem mások, olyan jóakaróim, akiknek nagyon szívükön feküdt, hogy békességben éljek a hatalommal, amellyel, Isten látja lelkemet, semmi kedvem nem volt és nincs értelmetlenül kötekedni. A kérelmet a Legfelsőbb Bíróság teljesítette. Hogy ezek után kapok-e útlevelet, az a jövő titka: ha igen, és élek, talán még eljutok Erdélybe, Krakkóba, a Tátrába, s talán még Londonba és Görögországba is.