III. AZ EREDMÉNYEK

TARTALOM

2. NYELV, FORMA ÉS MŰVÉSZI TERV KIBONTAKOZÁSA 1750 ÉS 1900 KÖZÖTT

1. NÉPIES MŰZENE ÉS ROMANTIKUS MAGYARSÁG: KÖZÍZLÉS ÉS KÖZTUDAT

FEJEZETEK

A magyar zene világjelentőségét nem lehet többé
leszorítani a zeneművészet mezejéről…
(Ábrányi 1864)

…valóban nincs még magyar zeneművészet…
(Seprődi 1906)

VALAMELY KORSZAK ZENÉJÉNEK s főként zenekultúrájának társadalmi érvényességét, hitelét és hatását: győzelmét vagy vereségét legbiztosabban azon mérhetjük, hogy mennyire sikerült behatolnia a nem-muzsikus kortársak életébe és szellemi látókörébe. Számításba kell vennünk, igaz, hogy ez a nem-muzsikus közönség milyen társadalmi és műveltségi viszonyok között él, szegény-e vagy gazdag, szellemi foglalkozású-e vagy testi munkát végez, vidéki-e vagy fővárosi, tehát bizonyos erőfeszítésébe kerül-e az általános műveltség idevágó elemeinek megszerzése, vagy úgyszólván kényszerítik rá a viszonyai, mintegy ölébe hullatván a mindennapi élet, a társadalmi szórakozás pillanatnyilag divatos lim-lomját és piperecikkeit, köztük és általuk esetleg olyasvalamit is, ami a napi divat s a pillanatnyi szórakozás igényein felül áll, vagy azokon túlmutat. Elméletileg s elvi megállapítások számára mégis egybevonhatjuk a különböző eshetőségeket és „közönség” címén nagyjában egységes, minden társadalmi és kulturális réteget magában foglaló embertömeget képzelünk el, „népszerű”-nek pedig azt a szellemi terméket nevezzük, melyet ez a tömeg rövidebb vagy hosszabb időre, túlnyomórészében kritika nélkül magáévá tesz, elfogad, elismer. Ha ilyen szempontból vizsgáljuk a XIX. század magyar zenei műveltségét, szinte példátlanul álló, vagy legalább is a nyugati kultúrák elmúlt évszázadainak távoli analógiáit idéző jelenség bontakozik ki előttünk: a magyar romantika népies zeneműveltsége. Mondottuk, mindez csak a szórakoztató zené tilleti, mindez csak tánc és nóta, mely mélyebb zenei kultúrát nem jelent s nem igényel; de nem zene-e mégis s nem az aktuáli sigények, a mindennap, az élőszó és élőhagyomány – nem az élet kísérő-muzsikája-e magyar földön? „Uralkodó műfaja – írja róla Kodály Zoltán – az egyszólamú strófás dal; főképp hallomás útján terjed, mindenki tud egy csomó dalt, bár sohasem látta írva vagy nyomtatva, többnyire megjelentek ugyan, de nem szokás kótáról énekelni őket; a szerző nevét senki sem tartja számon, ha tudták is: elfelejtik.”257-1 Egyik – és számunkra itt legfőbb – jellemzője ennek a kultúrának, hogy termékeit valóban mindenki ismeri, mindenki részese, élvezője, terjesztője, hogy mindenkihez szól s a maga személyes, származás- és műveltségbeli különbségek ezen a ponton elenyésznek – s az ilymódon támadt sajátos egység kétségtelenül egyik formája és alapja a „romantikus egység”-nek. „Volt-e, van-e igazi magyar ember, akinek {258.} ne lett volna, vagy nem volna nótája?” – kérdi Szénfy Gusztáv;258-2 amire elmondhatjuk, hogy a XIX. században ilyen magyar kétségkívül nagyon kevés volt, talán nem is volt. És ez a nótakedvelés – itt most kifejezetten nemnépdalokra gondolunk – valóban egyesíti bizonyos fokig a különböző társadalmi osztályokat a népszerű melódiák kultuszában. Kezdjük a parasztságon: még a huszadik században megindult népdalgyűjtés is több Szentirmay-dalt, egy-két Szénfy- és Simonffy-szerzeményt,258-3 egy Erkel-dallamot258-4 s különféle népszínmű-emlékeket talált a falusi nép között, többé vagy kevésbbé elváltozott alakban; már Mátray Gábor feljegyzi egyhelyütt, hogy Egressy Béninek Tompa szövegére komponált népszerű dalát, a „Télen-nyáron pusztán az én lakásom” kezdetűt „három jó kedvű ’s egymást átkarolt magyar paraszt ember által 1849-ki július ’20-kán délesti órákban Pesten az Úri-utczán minden tartózkodás nélkül hangosan dúdoltatni hallottuk”;258-5 Simonffynak pedig ismételten írják a jóbarátai (ő maga is felemlíti egyszer-kétszer), hogy dalait a nép már többfelé énekli258-6 stb. S ez nem is csodálatos, ha meggondoljuk, hogy a terjesztésnek többféle eszköze van, cigánybandától és dalárdától a Vahot-féle „dalidók”-ig, Nyizsnyay és Frank népszerű hangversenyeitől vidéki úriházak sűrű muzsikálásaiig. Mióta pedig még „ama kézi orgonácskákból” is, „mellyeket a’ szegény házalók udvarainkban hangoztatnak, nagyon kezdenek a magyar nóták zengeni” (Honművész 1833. I. 14.): azóta ennek a muzsikának terjedését felmérni vagy ellenőrizni valóban nem lehet többé. A középosztály és a nemesség nótakedvelése, cigánykultusza annyira ismert, hogy adatokkal nem is igen szükséges igazolnunk; ha másra nem, gondoljunk Szénfy értelmében a kedvenc dal, „az én nótám” divatjára, melyet Deák Ferenctől és Tisza Kálmántól Jókai Mórig, Mikszáth Kálmánig és Rákosi Jenőig nyomon követhetünk, azokra a megvesztegető, érzelmes és búsongó melódiákra, melyek nagy vidéki mulatozások során nem egyszer napestig vagy hajnalig szólnak a cigányok vonóján. Gondoljunk azokra a duhaj, úri búsulásokra, ahol borospalackok és tükrök csörömpölése, bankóragasztás és „bőgőtemetés” közepette mindig a cigányzenének, egy-két rogyásig húzott nótának kell túlharsognia pusztuló uradalmak és széthulló családok halálharangját, árverések dobszavát és pisztolyok dörrenését; s az életnek és halálnak ezt a sajátosan magyar úri kísérőzenéjét már a negyvenes években is csak úgy tudjuk „egész lélekből tisztán, nemesen lebúsulva szívünkhöz szólani engedni”,258-7 ha cigány játssza…

Van azonban épp a középosztály nótaismeretére vonatkozóan egy nagyérdekű, mert lajstromos feljegyzésünk, egy nótalistánk, mely eléggé határozott képét adja a XIX. század derekán élő magyar értelmiség zeneismeretének. Barsi József bicskei plébános az abszolutizmus alatti raboskodásáról írt emlékezéseiben258-8 – emlékezetére támaszkodva ugyan, de nyilván eléggé megbízhatóan – összeállítja azoknak a „népdal”-oknak jegyzékét, melyeket ő és fogolytársai: papok, ügyvédek, katonák, tisztviselők, mérnökök, iparosok, színészek, hírlapírók, 1849 nyarán a laibachi várban időtöltésül énekelni szoktak. 76 vagy 77 daluk közt alig egynéhány igazi népdalt találunk, viszont 9 vagy 10 megállapíthatólag Egressyé – csak az egy „Talpra magyar”-ról lehet vitás, hogy az ő dallamával énekelték-e, de erről is több mint valószínű –, amit ismét e dalköltő rendkívüli népszerűsége mellett szól. (Az operazenét {259.} Ruzitska „Béla futásá”-nak, Doppler „Benyovszky”-jának és Auber „Porticii némá”-jának egy-egy népszerű száma képviseli a magyar rabok repertoárján, a külföldi dalirodalmat Schubert „Erlkönig”-je, Raimund és Müller „So leb’ denn wohl”-ja és Schiller Haramiáinak „In freies Leben führen wir” kezdetű híres kórusa.) Később, 1853-ban megküldik nekik Olmützbe a Füredi–Bognár-fél népdalgyűjtemény első, vagy első két füzetét, melynek alapján a foglyok dalárdát is alakítanak.259-9 Színházi és énekkari zene tehát szintén nem ismeretlen előttük; amiben azonban mindig és mindenekfelett találkoznak, az a magyar nóta, a népszerű dal, melyben az élet bármiféle viszontagságai közepette szabadon kiönthetik szívüket: hogy népdalnak tudják, népdalnak nevezik, az még szabadabbá és közvetlenebbé teszi viszonyukat ehhez a zenéhez. De akármennyit tudnak a század közepén Olmützben, Pesten vagy Debrecenben, bajosan közelíthetik meg Jókai Mórt, aki újabb összeállítása szerint,259-10 körülbelül ötödfélszáz dalt ismer és idéz, sőt egyrészüket még hetvenöt éves korában, 1900 táján is kész elénekelni. Ha ehhez hozzávesszük azt a sok operarészletet (főként Rossini, Bellini és Donizetti műveit), táncdarabot, egyházi szerezményt stb., melyeket műveiben elszórtan szerepeltet, Jókai „népdalénekesi” zeneműveltsége mindenképpen impozánsnak fog feltűnni előttünk, annak ellenére, hogy saját vallomása szerint nem ért zenéhez, – aminthogy „nálunk zenéhez érteni nem liberális dolog” – s így némi túlzással azzal is eldicsekedhetik, hogy „nem tudja, mi különbség van Rácz Pali és Sarasate között”.259-11

Pedig, hogy a magyar intelligencia átlagos zenei érdeklődése milyen óriási utat tett meg rövid félszázad alatt Jókai koráig, azt legjobban ismét csak egy nótalistával illusztrálhatjuk. Ha a Barsi-közölte jegyzék a század közepének népszerű dalvilágát állítja elénk a középosztály akkori zeneműveltségének tükrében, ha Jókai népszerű darabjainak hosszú listája a század második felében hirtelen megbővült zenei érdeklődés jelképe lehet: az a rövid jegyzék viszont, melyet Kazinczy Ferenc állított össze 1800 táján a maga kedvelt énekeiről,259-12 a népies magyar műdal kivirágzását megelőző évtizedek magyar nemesi zeneműveltségét képviseli. Harminchat számból áll ez a lajstrom, anyagának mintegy harmada német dal és ária (kettő Mozart „Varázsfuvolá”-jából való), körülbelül a fele magyar darabokat sejtet (kettő-három verbunkos-kompozíció címének látszik, kettő népdal, a többi alighanem műdal-féle), egyik száma szlovák dal, a többi bizonytalan. A kedvelt zenedarabok jegyzékének tehát éppen csak a felére esik magyar anyag, a többi idegen; hol marad ez a lajstrom a Barsi- vagy Jókai-féle mögött! A három dokumentumot s velük a három korszakot nemcsak egy fél vagy teljes évszázad, hanem szinte egy egész világ választja el egymástól; és ez a világ, ez az elválasztóvonal épp a XIX. század szinte máról-holnapra kivirágzó magyar népies műzenéje. Amellett, Jókai féltréfás, félig komoly megrovása ellenére, nem mondhatjuk, hogy a magyar költő vagy államférfi ez alatt az évszázad alatt értetlenül áll a zenével szemben: ha talán nem is „érti” a szakember tájékozottságával, többnyire bizonyos ösztönös kapcsolatot talál vele. Gondoljunk Széchenyire, akit megkap Bihari játéka, Deákra, aki (Mikszáth Kálmán szerint) „szinte átszellemülve tudta élvezni” Tóth Vilmos (a későbbi belügyminiszter) zongorázását „és gyönyörűen csengő hangját”,259-13 vagy Kossuthra, aki öregkorában {260.} Turinban (állítólag) elhárítja ugyan a cigányzenészek ünneplését, de Debrecenben még szívesen húzatja a nótáját Boka Károllyal, sőt diákéveiben fuvolázni tanul s 1844-iki töredékes önéletrajza szerint, később is „kedves régi barát szózata gyanánt hatnak lelkére” a fuvola „melankólikus lágy hangjai”, gondoljunk Berzsenyire, akit a „magyar-nóta” és Bihari zenéje a rajongásig lelkesít, Csokonaira és Kölcseyre, akik Lavotta muzsikáját szeretik, Jósika Miklósra, aki a bécsi kongresszusról feledhetetlen élményül viszi magával Catalani énekének emlékét, – Kisfaludy Sándorra, Fáy Andrásra, Eötvös Józsefre és Arany Jánosra, akik maguk is komponálnak, s épp Aranyra, a magyar dallamformák jelentőségének legnagyobb felismerőjére;260-14 Justh Zsigmondra, akinek naplóján260-15 szinte alaphangként vonul végig az úri cigányozás hangulata; gondoljunk Vörösmarty Liszt-ódájára, Reviczky Wagner-búcsúztatójára s különös kontraszként az ifjú Ady Endre Dankó-versére… Talán csak az egy Petőfi kivétel, s épp Petőfi, a legtöbbször megzenésített dalok és a legtöbb megzenésített dalszöveg költője, Rózsavölgyi elsiratója, akit ifjúkori zenetanulmányaitól Liszt Ferenc és Szendrey Júlia zongorajátékáig nyilván a hangszer hangja is éppúgy végigkísért életén, akár a népdalé. Szénfy ugyan azt írja róla, hogy Meyerbeer „Ördög Róbert”-jét vele együtt „soha sem mulasztotta el megnézni s hallgatni”,260-16 – de itt alighanem Jókai az igazság, aki szerint Petőfinek „semmi érzéke nem volt a dalhoz, az operát úgy gyűlölte hogy soha egy dalmű előadásán nem volt”,260-17 s kétségkívül szükségtelennek érezte, hogy színházak nézőterén vagy rivaldáján szerezzen zenei benyomásokat.

De amit Petőfi éppúgy tudhatott, mint Szénfy Gusztáv és bizonyosan jobban, mint Bajza József: az énekes színpadnak rendkívüli szerep jutott a magyar népies dalkultúra terjesztésében. Emlékezzünk a Nemzeti Színház negyvenes évekbeli népszínműveinek általános és mély hatására, melynek csak harminc-negyven év múlva, a népszínmű másodvirágzása idején támad folytatása, de akkor már a Népszínház révén, Blaha Lujza és Tamássy József sikereinek jegyében. Ez az a tavaszmódra kivirágzó dalkultúra, mely elsőnek emeli szárnyaira a „daltalan” Petőfi költeményeit Egressy, Szénfy és mások melódiáival. És – amit Petőfi éppily jól tudhatott – nem véletlen, hogy 1848 tavasza a pesti Nemzeti Színházban nemcsak a Gaal Józseftől már régebben megrótt „zenekórság” lázhullámát, nemcsak Meyerbeer és Flotow rajongóinak, a Kuthy Lajosoknak és Lauka Gusztávoknak260-18 mérkőzését hozta meg, hanem éppen Egressy és Erkel forradalmi népszerűségét, megkoronázva Petőfi glóriájával. Eötvös József írja, hogy a Petőfi-dalok megjelenésekor „alig múlt el néhány hét s a dalokhoz zene készült, s a költő már a népnek ajkáról hallá szavait”. Figyeljük meg Egressy Gábor egykorú híradásában,260-19 hogy itt, 1848 március 15-ének estéjén nem zenekedvelőkről, operai közönségről, színházlátogató éeneks ifjúságról van szó, hanem a tömegekről, ismeretlen, alaktalan hallgatóságról, utcáról besereglett sokaságról, – valóban magáról a népről; hiszen ez a „Bánk bán” híres ingyen-előadása Pest város népe számára! A Nemzeti Színházban ezen az estén „megkérdeztetvén a nép, mit kíván? azt nyilvánítá: miszerint Hunyadi Lászlóból, „Meghalt a cselszővő” szövegű énekrész,260-20 a Hymnusz, Hattyúdal, Szózat s más kedvenc darabok játszassanak; {261.} aztán Petőfi Nemzeti dala általam elszavaltassék, s végül a kar által eldaloltassék; zenéjét Egressy Béni akkorra már elkészítvén.” Erkel és Egressy hazafias zenéjét még sokáig elkíséri e a mámor; szerepük, tömeg-népszerűségük e korban valósággal a negyvenes évek Verdiéjére emlékeztet, a harmincöt esztendős Verdire, akinek operabemutatói ugyanebben az időben hazafias tüntetések színhelyeivé válnak Olaszországban. S ez a tömegmozgató elragadtatás persze nemcsak az ő zenéjének osztályrésze e korban (Hunyadi-induló, Klapka-induló: Egressy „Komáromi utóhangja”, melyhez utóbb Thaly Kálmán fűzte hozzá a „Fel, fel vitézek” kezdetű szöveget, stb.), hanem más hazafias muzsikának is, mely a sokaságra hatni képes: a Kossuth-nótának, melynek dallama valószínűleg a napoleoni háború napjai óta járt szájról-szájra különböző szövegekkel s talán csak a szabadságharc vége felé nyerte el végleges alakját,261-21 a különböző kortesdaloknak, melyeknek műfaját később Simonffy és Mosonyi és szívesen gazdagítják, s mindenekfelett a Rákóczi-indulónak, mely – Erkel és Liszt propagandája nyomán – 1840 táján már színházakban, katonai zenekarokon is sűrűn felhangzik, mellyek 1846-ban Berlioz részegíti meg a pestieket, 1848 táján még Szerdahelyi esetlen szövegével is népszerűvé válik, az elnyomatás korszakának vége felé pedig a Filharmónia (1859), majd Reményi Ede (1860 jan.) keltenek bátor felújításával viharos demonstrációkat… De épp a Rákóczi-induló figyelmeztet rá, hogy felsorolásunkban önkéntelenül átléptünk a népszerű zenének egy másik területére.

Mert mindaz, amiről itt szóltunk, elsősorban dal- s legfeljebb daljátékzene, mely ilyenmódon százféle csatornán át szivárog a legszélesebbkörű közönség ismeretkörébe, otthonába és személyes birtokába; hanem mögötte ott van egy már régebbi s talán még népszerűbb, még általánosabb zene-réteg, a verbunkos-zenéé, mely már jóval előbb s még intenzívebben behatolt a magyar nagyközönség napi életébe és műveltségébe. Bihari, Lavotta, a hallgató-nóták, a Rákóczi-induló, a „régi magyar”-ok, a „kesergők” kiirthatatlanul benne élnek a köztudatban s ami új jön, annak erre a régi rétegrek ell felépülnie. Egyrészét kuruc időkből származtatják, egyrészéről még tudják az öregek, hogy az ő nemzedékük hozta a világra; de a verbunkosonak ez a természetes valósága s egyúttal szellemi légköre mindenképp átható, eleven bizonyosság mrad s uralkodik a korszak magyarságának zenei műveltségében. Emlékezzünk Csokonai, Berzsenyi, Kisfaludy Sándor, Czuczor Gergely verbunkosrajongására; Kazinczy éneklajstromán is ott láttuk egyes elmosódott nyomait, a Barsi-féle jegyzékben legalább „Béla futása” képviselte (ennek a daljátéknak ugyanis csak verbunkos-stílusú számai váltak népszerűekké), s ha Jókai dal-idézeteinek hatalmas jegyzékére gondolunk, eszünkbe kell, hogy jusson Jókainak néhány megragadó verbunkos-leírása is. (Itt-ott szövegestűl említi a verbunk-dallamokat; a „Rab Ráby”-ban például a „Piros bársony süvegem”, a „Névtelen vár”-ban a „Sárga csizmás Miska”, a „Kis királyok”-ban az „Ősapáink nótája”, azaz valószínűleg az „Attila, Lehel, Árpád” kezdetű verbunkos-dal szerepel, a „Száz ember verbunkos”-t a „Névtelen vár”-ban, Biharit, Lavotátt a „Magyar nábob”-ban, „Kis királyok”-ban idézi, stb.) Emellett a verbunkos-táncot és zenét, mint láttuk, már a XIX. század első évtizedeiben ott találják, vagy ott vélik találni „az együgyü falusiak társaságába {262.} és a magyar kortsmákon”262-22 is, – és valóban, kézzelfogható adatok szólnak róla, hogy a verbunkos-tánc divatja, egészen máig mutatkozó hatással, eljutott a falusi nép közé.262-23

Magyar dal és verbunkos, tehát énekes és hangszeres jellegű népies zenetermés: ez az a döntő jelentőségű szerzemény vagy örökség, mely a magyar köztudatban névtelen, személytelen, általános és szinte az öntudatlanságig ösztönös tulajdonná, érinthetetlenül egységes zeneanyaggű szövődik, egy egész társadalom vérévé, szívdobbanásává, levegőjévé, valóságos organikus természetévé s ezen a réven egy teljes zenekultúra alapszövetévé.262-24 Mert tudnunk kell, hogy mindazt, amit ez a társadalom elfogad és magáévá tesz, személytelen, névtelen minőségében sajátítja el s épp azáltal teszi meggondolás és megkülönböztetés nélkül, teljes mértékben magáévá, hogy jóformán már az átvétel pillanatában elfelejtette eredetét, forrását, szerzője nevét; az átvett anyag ettől a perctől kezdve „népdal”, azaz gazdátlan, azaz övé és mindenkié, – hogyan tudná különben saját érzeleminek kifejezésére felhasználni? Innen a „nótaperek” sokasága,262-25 innen a népies műdal szinte példátlanul szívós és intenzív meggyökerezése. Akinek a „Csak egy kislány” a kedvenc nótája, nem tudja, hogy Szentirmay Elemérért, azaz Németh Jánosért lelkesedik; aki a „Jaj de magas” hangjai mellett mulat, nem tudja, hogy Simonffy Kálmánnak bámulója; aki a „Fekete szem éjszakájá”-t húzatja vidéki kisasszonyok ablaka alatt, valószínűleg megütődnék Kraloványszky Mór neve hallatára s a „Kerekes András” balladájának hívei bizonyára öntudatlanul áldoznak Jeitteles Ignác emlékének; még aki a „Jaj de nagyon régen volt és soká lesz” dallamával nevelkedik fel, sem igen tudja, hogy Bihari János szelleme kíséri. Tegyük hozzá, hogy mindezek a melódiák valóban jobbakká csiszolódnak a „használat” során; a múlt század minden dalszerzőjének műveire áll ez, egészen az első világháború idejéig, melyen túl az igazi népzene, úgy látszik, már csak szórványosan „dolgoz fel” műzenei szerzeményeket. A névvesztésnek, a gazdátlanná-válásnak ebben a légkörében a produkció arányai is teljesen elmosódnak: a kevés könnyen soknak tűnik és viszont. Bihari Jánosnak, az ország legnépszerűbb verbunkos-szerzőjének mindössze nyolcvan-egynéhány hiteles művét sikerült megállapítani262-26 s Lavotta János oeuvre-je (régi méltatóinak becslése szerint) mintegy felével haladhatja meg az övét; Szentirmay, akit népszerűsége alapján nem helyeznének fölébe Simonffynak, Dankó mellett a korszak legtermékenyebb dalszerzője: csak a nyolcvanas évek végéig, ötvenkét éves koráig, állítólag 400 dalt írt (nagyrészt szövegestűl),262-27 míg Simonffy egész életében aligha többet másfél- vagy kétszáznál. Dankó műveinek számát négyszáznál többre becsülik, viszont Egressy, Szénfy, Szerdahelyi és ifjabb kortársaik daltermése kétségtelenül alatta marad Simonffyénak is; Nyizsnyaynak például mindössze alig hetven dala ismeretes. És mindebben kétségtelenül sok a variáns: a legtermékenyebb dalszerző dallaminvencióját sem szabad mozarti vagy schuberti arányúnak képzelnünk, a tervszerű alakítás is sokszor épp azoknak sikerül, akiknek ösztönös leleménye szegényesebb. Talán nem túlozzuk el s nem becsüljük alá a múlt század népies zenetermését, ha a dalok számát 1800–2000-re, a népszerű verbunkos-darabok és indulók számát 500-ra, a csárdások számát 1000-re becsüljük, a teljes népies dal- és táncprodukciót {263.} tehát mintegy 3500 szerezményben határozzuk meg; ötezren – nézetünk szerint – mindenesetre alul marad. De akárhogyan áll a dolog: ez a néhányezer dallam, épp azzal, hogy névtelenné, minden egyéniségtől függetlenné s ezáltal minden egyéniség számára „felölthetővé” válik,263-28 elborítja a zenélő és zeneismerő magyarság egész láthatárát s lesz a köztudatban egyetlen lehetséges magyar zenévé, a magyar zenévé, melyen túl más nincs, nem volt s nem is lehet. Magyar nóta nem terem, csak ami Egressy és Simonffyéra (vagyis, minthogy ezek a nevek néhány évtized múltán nem nagyon ismertek, sőt dalaikkal kapcsolatban jóformán kezdettől fogva ismeretlenek: a „régi, az igazi” magyar nótára) hasonlit, magyar tánc-zene csak az lehet, ami Bihari, Svastics, Pecsenyánszky szellemében készült. A kettő végeredményben egy és oszthatatlan; így szövődik össze köztudat és gyakorlat vetélőjében tánc és dal egyetlen szövetté, a korszak „népzené”-jévé, a XIX. század magyar romantikus zenéjének alapjává, anyagává és hátterévé; ez az a magyar zene, melynek lehetőségeiről és jövőjéről a romantikus programban szó van. És a század magyar zenéjének nyelvi kialakulása félreismerhetetlenül éppen azzal a széleskörű befogadással záródik le, melyet a magyar társadalom rétegeiben a zenével kapcsolatban láthattunk: mert mindig az ilyen befogadáson áll, hogyan él egy nemzet zenéje a valóságban és a köztudatban, az ilyen befogadáson dől el valamely kezdemény irány- vagy ötletszerűség, a stílus stílusvolta, a kifejezés s vele a tartalom sorsa és jövendője.

Épp ezért ideje most, hogy mielőtt búcsút veszünk a magyar romantika zenéjétől, megpróbáljuk történeti szemmel számot adni róla: milyen elemekből alakult, hogyan szövődött ez a zenei szövet, mit tetőzött be a XIX. századi magyar társadalom a maga befogadó állásfoglalásával, – melyek tehát azok a vonások, melyek a stílus győzelmes érvényesülése nyomán valósággal öntudatlan, elemi magyar sajátosságokká lettek a XIX. század zenéjében?

III. AZ EREDMÉNYEK

TARTALOM

2. NYELV, FORMA ÉS MŰVÉSZI TERV KIBONTAKOZÁSA 1750 ÉS 1900 KÖZÖTT