| 2. MAGYAR SZÍNÉSZET PEST-BUDÁN (1790–1796) | TARTALOM | 4. A KÉTKÖZPONTÚ SZÍNHÁZI FEJLŐDÉS EREDMÉNYEINEK EGYSÉGESÜLÉSE, A VÁNDORSZÍNÉSZET KIALAKULÁSA (1796–1809) |
Az erdélyi fejlődés – amint azt az előzmények áttekintésénél és a fordítói programról szólva is tapasztaltuk – csaknem párhuzamosan haladt a magyarországival, de különbségei sem elhanyagolhatók: Határozottabban érvényesült a kollégiumok diákszínjátszásának hatása, s mivel ezek protestáns felekezetűek voltak (Nagyenyeden, Kolozsvárott), korlátozás nélkül, hagyományfolytonosságra építve érték meg a hivatásos színészet kezdetét; alapítógárdát, majd utánpótlást jelentve a kolozsvári társulatnak. Fejér János és István, valamint Verestói Mihály, a kolozsvári református kollégium neveltje; itt tanult korábban Kótsi Patkó János. Nagyenyed küldte Koncz Józsefet, Sáska Jánost és a hajdani „cantus praeses”-t, Jancsó Pált.
A gubernium Nagyszebenből Kolozsvárra költözése (1789), gr. Bánffy György főkormányzói kinevezése (1787) és tartós berendezkedése főtéri palotájában a városba koncentrálta az erdélyi magyar arisztokráciát, amelynek kulturális tevékenysége színjátszói és zenei műkedvelése állandósult, s párhuzamossá vált a hivatásos színészettel. Ez az évtizedekre kialakuló gyakorlat nemcsak a pártolás lehetőségeit befolyásolta, hanem jelentős ízléstörténeti mozzanattá emelkedett. Így ajándékozott 1795-ben gr. Mikes János a hálapénz-adományon kívül „25 symphoniát és egyéb hasznos musikálét” a kolozsvári társulatnak; 1803-ban pedig gr. Bánffy Dénes és József engedték át kolozsvári háziszínházuk díszleteit Kótsi Patkó Jánosnak, a marosvásárhelyi játékszín javára. Jellemzőnek tekinthetjük a Magyar Hírmondó 1793. május 10-én közölt, Kolozsvárról április 28-án keltezett tudósítását arról, hogy a gubernátor névnapját három egymást követő estén ünnepelték: előbb gr. Teleki Lajos adatott énekesjátékot olaszul, másnap a „szokott játszótársaság” (azaz a magyar társulat) egy háromfelvonásos vígjátékot, végül harmadnap a gubernium fiatal tisztviselői hatan játszottak el két egyfelvonásost.
Fontos mozzanat továbbá, hogy Kolozsvárott először csak 1788-ban játszott német társulat, Franz Divald együttese a város egyetlen ilyen helyiségében, gr. Rhédei Mihályné palotájának emeleti nagytermében. Kialakult színházi intézmény- és szokásrendszer nem támogatta a zömmel magyarajkú népesség lakta városban a német színészetet. Ugyanakkor Kolozsvár kisváros: 1790-ben (Pest-Buda 50–52000 fős lélekszámával szemben) lakossága mindössze 10660 fő.
{85.} Erdélyben is az 1790-es nemesi ellenállás külsőségei kőzött, a Kolozsvárott összeülő országgyűléstől várva fogalmazódott meg a magyar nyelvű színjátszás igénye. Az 1790. december 12. és 1791. augusztus 9. közötti diéta még nem foglalkozott ugyan a színüggyel, ám a magyar nyelv kérdésével központi helyen, ismerve Aranka György 1791. január 2-i beadványát, majd ugyancsak tőle (1791. július 20-ról) „A magyar nyelvnek mivelésére felállítandó társaságnak rajzolatját”, amely szerint „A Magyar Nemzeti Színház felállítása a társaság teendői között első helyen említendő. Ennélfogva az elsősorban szem előtt tartandó legyen.”* A következő országgyűlés (1792. augusztus 20.–október 19.) előtt – a magyarországi játszás hatására is – megélénkült a színházalapítók tevékenysége. Bécsből jövet, Pesten átutaztában vette magához 1792. július 21-én – a rendekhez továbbítandó – br. Naláczi József, Hunyad vármegyei főispán Kelemen László tervezetét egy erdélyi színtársulat felállításáról. Ennek lényegét csak közvetett forrásokból, az azt bírálók megjegyzéseiből ismerjük: Kelemen – 29 044 forint működési költséggel – a téli játszóhellyel ez idő tájt még nem rendelkező pesti társulat 20 tagjának Kolozsvárra átvitelét javasolta. A marosvásárhelyi illetőségű Soós Márton orvostanhallgató (1790. évi alapító tag, fordító Pesten) ezt nem látta megvalósíthatónak: július 23-i, Arankának küldött és a pesti tárgyalásokról tudósító levelében erdélyi tagokból javasolja a társulat felállítását, amely a Rhédei-házban, a németek bevett játszóhelyén működhetne. A pest-budai tapasztalatok alapján, egy magyarul tudó német színigazgató vagy 4 gyakorlott pesti színész, esetleg – gr. Ráday Pál mintájára – egy fiatal erdélyi arisztokrata vállalhatná magára a kezdők betanítását és az igazgatást is. Két hónap alatt az együttes produkcióképes lehet. Utóbb, augusztus 26-i levelében Soós személyi javaslatot is tett: Őri Fülöp István, Sehy Ferenc és Rózsa Márton meghívását ajánlva. Kolozsvári színész ekkor csak Őri Fülöpből lett, utoljára 1792. szeptember 26-án szerepelt neve – hiányos színlap-adataink szerint – Pest-Budán, és Kolozsvárott már a legkorábbi ismert színlapon is olvasható (1793. január 30.). Az első (sajnos, elveszett) beszámolólevele már 1793 januárjában megérkezett Pestre, Soós Márton barátjához. A Soós–Aranka levelezés egyik utalása szerint 1792 szeptemberében Kelemen László is járt volna Kolozsvárott; ottani tevékenységének, esetleges tárgyalásainak nincs nyoma. (Mindenesetre feltűnő, hogy szeptember 17-én, az általa fordított Merész Károly c. szomorújáték színlapján hiába keressük szereplőként nevét.) Apokrif naplója szerint ő készítette elő színésztársa áttelepülését. A szintén Pestről érkezett Járdos Annamária 1793. május 22-én szerepelt először színlapon.
1792. október 1-jén került a kolozsvári országgyűlés 22. ülése elé a „magyar nézőjáték előadására egyesült nemes ifjak társulatá”-nak kérvénye, hogy „számunkra Erdélyben bárhol előadásokat tartani engedély adassék”.*
Az erdélyi országgyűlés október 2-án adta ki a nagyfejedelemség egész területére szóló játékengedélyt, miután megkapta Bánffy gubernátor egyetértő állásfoglalását, {86.} aki csupán morális cenzúrát kötött ki feltételül: „... mindenkor előre megvizsgált játékokat adjanak elé ...”* A guberniumhoz is egyidejűleg folyamodott alapító tagok a következők voltak: Fejér János (1793 áprilisáig a társaság „elöljárója” is), Fejér István, Sáska János, Koncz József, Jancsó Pál, Verestói Mihály, illetve Fejér Rozália (1795-től Kótsiné), Kis Terézia, Keszeg Terézia. A két utóbbit (két másik, be nem vált színésznő-jelölttel) Fejér István szerződtette Magyarországról. Kótsi Patkó János szerződtetése – töredékesen fennmaradt „Egyezés”-e szerint – 1792. október 24-én történt.
A legutóbbi évekig tisztázatlan volt, tudományos közmegegyezésen alapult 1892 óta az első kolozsvári hivatásos előadás időpontja: 1792. november 11. 1982-ben Enyedi Sándor – új forrás alapján – tisztázta a tényleges dátumot: 1792. december 17. A Magyar Kurír december 20-ra jelezte a második előadást; színlapok 1793. január 30. utánról maradtak fenn. (A már reformkori forrásban is szereplő november 11. alkalmasint az első tervezett és bizonnyal többször módosított időpont lehetett, amint az Pest-Budán is történt mind 1790-ben, mind 1792-ben). Nyitódarabnak viszont a rendelkezésre álló valamennyi forrás egy Titkos ellenkezés, vagy Köleséri c. drámát jelöl meg; a cím alapján magyarított érzékenyjátékot feltételezhetünk, amellyel azonban a játékszíni könyvtárlistákon éppúgy nem találkozunk, mint későbbi színlapokon. Ezért az utókor elismerő gesztusa csupán az az állítás is, miszerint Kótsi Patkó János mondta volna ki az első szót a Rhédei-ház egy esztendőre ingyen játszóhelyül átengedett színpadán.
Annak ellenére, hogy az erdélyi országgyűlés sikeresen próbálkozott meg a „felülről megalapítás” módozatával, az ottani magyar színészet sem kerülhette meg egyrészt az alkalmi előadásokra történő társulatszervezést a folyamatos játszás feltételrendszerétől elválasztó minőségi ugrás intézményesítési nehézségeit, másrészt – az arisztokrácia jelenléte ellenére – a pártolás nehézségeit. Az országgyűlés támogatása nemcsak elvi maradt: már az induláskor, 1792-ben rendelkeztek 770 forint adománnyal, amelynek listája élén maga a gubernátor állt 400 rhénesforintjával. (Gr. Bánffy egyébként feleségével, gr. Palm Josefával és környezetével a december 17-i nyitóelőadáson is részt vett.) Az 1792. október 19-én berekesztett országgyűlésen a társulat – megfelelő művészeti és pénzügyi jártasság, vezetés nélkül – mindinkább napi jövedelmeire maradt, miután az egyszeri adományokat az alapkészletek (könyvtár, díszlet- és jelmeztár) kialakítása emésztette fel. A páholyok és zártszékek nélküli Rhédei-ház befogadóképességét nem ismerjük, helyárai kezdetben azonosak voltak a budai Reischl-házéval: a három helyosztályon 40, 20 és 10 kr. 1793. január 1-jétől azonban leszállították őket, 20, 17 és 10 krajcárra. Ekkorra a társaság adósságai 463 forintra gyűltek. A nemességüket büszkén hangoztató, nagyjából azonos képzettségű és nem vagyontalan, az ügyre pénzüket is fordító színészek között érthetően a „köztársasági” társulatszervezési forma alakult ki, Fejér János mint „primus inter pares” lett elöljárójuk és képviselőjük. Lemondása, 1793 áprilisa után külső tőke bevonásával nagyobb befagadóképességű {87.} deszkaszínházat akartak építeni, megelőzve az ősztől esedékes helyiségbérleti díjat. E törekvések kudarca után – a gubernium közvetítésével – 1793. szeptember 15-től a színtársulat a Kótsi család magánvállalkozásaként működött tovább. Id. Kótsi József, akinek ekkor már kisebbik, hasonnevű fia is színjátszó volt, kifizette a rosszul gazdálkodó Fejér János adósságát, megvásárolta Divald német színigazgató hátrahagyott díszleteit, kibérelte Pataki Sámuel új főtéri házának emeleti nagytermét, abban 1100 forintért páholyokat alakítottak ki, színpadot és nézőteret rendezett be, 6000 forint költséggel gyarapította a jelmeztárat, s a Cserei Farkas guberniumi titkár, kijelölt felügyelőjük által kezdeményezett (elveszett) működési szabályzat alapján új szerződést kötöttek a tagokkal. A társulat igazgatója Kótsi Patkó János lett.
A Kótsi család – érthető módon – befektetésének megtérülése érdekében igyekezett Kolozsvár minél több szórakozási lehetőségét megszerezni: 1793 végén legalább két előadásra spanyol kötéltáncosokat szerződtettek (ilyen mutatványok már korábban is voltak Kolozsvárott), majd 1794-ben sikerült – elődje, Franz Divald mintájára – megszervezni és 1806-ig a társulatnál megtartani az álarcosbálok rendezési jogát 310 forinton. (Éppen a korábbi helyiség-adományozó, gr. Rhédei Mihályné ellenében.) Ez utóbbiak jelentősége Kolozsvárott igen jelentős: a farsang minden vasár- és ünnepnapján tartott bálok az erdélyi arisztokrácia társadalmi szereplésének fórumaként nemcsak fontos bevételi forrást jelentettek, de jelmezeik többször a színházi ruhatárat is gyarapították, ajándékozás keretében. Kótsi emellett gyakorta vetett ki pénzbírságot tagjaira, s mikor 1794 tavaszán – a birtokára távozó közönség megfogyatkozásával – jövedelmei gyorsan csökkentek, fizetésüket is visszatartotta. A társulat hajdani elöljárója, Fejér János megpróbált fellépni Kótsi ellen, ám helyzete sokban Kelemenére emlékeztetett: komikusi sikerei ellenére színészként is az igazgató mögé szorult. 1794-ben öccsével együtt meg is vált a társulattól, húguk azonban – Kótsi feleségeként! – a társulat tagja maradt. Kótsi másik számbajöhető színészvetélytársával, Őri Fülöppel is szembekerült. „A közönségnek legnagyobb szeretetét megnyert játékost” előbb elbocsájtotta, utóbb szerepeket vont meg tőle,* Őri Fülöp ekkor Marosvásárhelyre ment és ott a Nyelvmívelő Társaságnak 1794. május 27-én „plánumot” nyújtott be egy ottani társulat szervezésére és színház létrehozására, a Társaság égisze alatt.
A kolozsvári együttes széthullását csak társadalmi beavatkozással sikerült megakadályozni. 1794. május 17-én a színházpártolók egy, később még említendő csoportja anonym memorandummal fordult a Nyelvmívelő Társasághoz, hogy azt Arankáék a gubernátornak juttassák el. (A túlbonyolított eljárás arra utalhat, hogy a névtelenség mögé rejtőzők a guberniumi írók-fordítók-műkedvelők köréből kerülhettek ki.) A beadvány mindenesetre elérte célját: a gubernium július 4-én három „theátrális biztost” rendelt ki gr. Teleki Lajos tanácsos, gr. Teleki Domokos és Cserey Farkas titkárok személyében.
{88.} Az erdélyi színészet – bár az 1794–1795-ös országos aszály és éhínség hatását megérezte – ezáltal megérte az újabb, 1794. november 12. és 1795. április 2. között tanácskozó országgyűlést. Az első estén a 12 tagú társulat a Pest-Budáról már színházkedvelőként ismert br. Barco Vince altábornagy, királyi biztos tiszteletére Johann Friedrich Cronegk Codrus, vagy szép dolog a hazáért meghatni c. szomorújátékát adta elő, br. Wesselényi Miklós fordításában; november 13-án pedig – a követek tiszteletére – Voltaire tragédiáját, a Tancrédet, Péczeli József magyar szövegével. A kolozsvári országgyűlés 1795. március 20-án, 55. ülésén foglalkozott a színüggyel. Előbb 548 forint 30 krajcár maradványt juttattak a társulatnak abból az összegből, amelyet Natorp Ferenc Wilhelm ajánlott még 1792-ben Gyarmathi Sámuel magyar grammatikájának kiadására. (Érdemeiért a diéta indigenatussal jutalmazta.) Majd br. Wesselényi Miklós javaslatára az állandósítás tervét vették tárgyalás alá (1795. március 28., 61. ülés), Fekete Ferenc munkáját, amelyet az Kelemen 1792-es elképzelésével vitatkozva fogalmazott még. A terv 10 fő „elsőbb actorok” és 4 fő „második rendbéliek” szerződtetésével (havi 20, illetve 10 forint gázsival), továbbá havi 120 forint előadási költséggel számolt, az együttesen 4320 forint kiadás. A tervezett bevétel – havi 8 előadással és havi 300 forint tiszta játékjövedelemmel számolva – 3600 forint évente. A hiány (720 forint) 12 000 forint tőkepénz 6%-os évi kamatából fedezhető. Ehhez járult – egyszeri kiadásként – 8000 forint egy, 4–500 néző befogadására alkalmas, a városfalakra támaszkodó színház építésére, díszlet- és jelmeztárának felszerelésére. Számolva végül évi 600 forintot a díszlettár folyamatos fejlesztésére, írók és színészek jutalmazására (10 000 forint tőke évi 6%-os kamata), az adakozásból egybegyűjtendő tőke tehát 30 000 forint, Fekete Ferenc terve szerint. (Az azonnal megindított gyűjtés során egyszeri adományként 1636 forintot, évenkénti megajánlásként pedig 429 forintot jegyeztek.)
A tervezet elfogadásával egyidőben megtörtént a „theátrális directió” kiküldése, br. Wesselényi Miklós, ifj. gr. Bethlen Farkas és Fekete Ferenc személyében, melléjük a gubernium gr. Teleki Lajost és Fekete Ferencet delegálta. A társulat az új játékszíni rendtartás aláírásával 1795. április 14-én névleges országos felügyelet alá került. Gr. Teleki Lajos, aki 1795 és 1797 között a bizottság elnöke volt, valamint Wesselényi megvásároltak Kótsiéktól a felszerelést is. Akárcsak Pest-Budán, Kolozsvárott is lépések történtek a szakosodott igazgatás bevezetése felé, a bizottság Kótsit csak művészeti vezetőnek hagyta meg a társulat élén, de igazgatót maga nevezett ki, a gubernium tisztviselői karából: Boér Sándort, Deáki Filep Sámuelt (1795-ben), Kanyó Lászlót (1795 és 1797 között). Minthogy azonban a bizottság tagjai nem közvetlenül foglalkoztak a színüggyel, a guberniumból jött igazgatók sem hivatásszerűen és szakértelemmel tették dolgukat, a tényleges irányítás – ismételt konfliktusok után – továbbra is Kótsi kezében maradt.
Fennmaradván egy rövidebb időszakról (1795. április 16.–szeptember 27.) Deáki Filep Sámuel igazgatói számadása, vizsgálható a névleges országos felügyelet, a társadalmi pártolás és az önfenntartás összefonódó kérdése – szembesítve a valóságot Fekete Ferenc országgyűlési tervével. A dokumentált időszakban a társulat 58 {89.} előadást tartott, ez megfelelt az előzetes elképzeléseknek, de a 3–400 forint várt jövedelem helyett csaknem félév alatt mindössze 577 forint 17 krajcárt könyvelhettek az előadások tiszta bevételéből, hat bálrendezésből és a páholybérletekből. Összes bevételeik 2753 forint 48 krajcárra rúgtak, és ezzel 2827 forint 49 krajcár kiadás állt szemben. Az adományok és kölcsönök a bevételek 58,2%-át tették ki. Az előbbiek máris elmaradtak az országgyűlésen megajánlott összegektől, noha Wesselényi előrehozta három évvel későbbre ígért ezer forintját. A 17 tagú társulatnak (7 férfi, 4 nő, 5 főnyi technikai személyzet) 306 forint 50 krajcár gázsihátraléka volt.
„1797-ben egészen elenyészvén a theatrum az adósságok miatt, garderobot, dekoratiókat, mindeneket újra megvásárlottam. Anterpriest vettem magamra; az actorokat megfogadtam s conventionáltam...” – Wesselényi Miklós egy évtizeddel később így foglalta össze a történeteket.* Az erdélyi magyar színészet tehát nem jutott a feloszlás sorsára, gyakorlatilag Wesselényi magánvállalkozásként folytatta tevékenységét, miután a báró 5000 forintnyi adósságot és terhet fizetett ki, s 1809-ben bekövetkezett haláláig további 20 000 forintot költött a színészetre. A helyzet ellentmondásai tünet-értékűek: a társulat munkája felvilágosodott terminológiájú játékszíni szabályzat alapján folyt, szakosodott igazgatással („director”; segítésére rendelt, voltaképpen ügyelői feladatokat ellátó „regisseur” vagy „adjunctus”; „perceptor” a pénztár kezelésére) – valamennyi társulati tisztségviselő azonban kizárólagos joggal a vállalkozó-tulajdonostól vagy annak gyakori távollétében (mintha csak egy távoleső birtokrész igazgatásáról lenne szó) megbízottjától függvén. A vállalkozás azonban nem értendő a szó kapitalista értelmében: nem nyereségelvű kulturális akcióról, hanem bújtatott mecenatúráról van szó. Az arisztokrata vezetés – Wesselényi megbízottja a főrangú br. Bánffy József volt – biztosította a színügy megfelelő társadalmi súlyát, befogadottságát, ami a páholybérletekben, ajándékokban tükröződött is; ugyanakkor Wesselényi egy feudális magánszínház uraként bánt színészeivel.
A kolozsvári színtársulat 1797-ig csupán egy ízben mozdult ki a városból: 1795 szeptemberében Tordán vendégszerepeltek, gr. Teleki Domokos főispán beiktatása alkalmából. (Teleki 1794-ben egyike volt a gubernium kirendelte rendcsinálóknak; Tordán pedig – mint korábban említettük – a nagyenyedi kollégium hazatérő diákjai formáltak játékszíni hagyományt.) A 18. század utolsó éveiben nyilvánvalóvá lett, hogy a magyar színjátszást „csupán egy helyen fenntartani nem lehet ...”;* új korszak kezdődött színháztörténetünkben, a szükségszerű decentralizációé, a vándorszínészet gyakorlatának kialakulása révén.
Az erdélyi sajátosságok – az intézménytörténethez hasonlóan – a műsorpolitikában is markánsan megfigyelhetők, noha a kolozsvári játékrenden ugyanaz a négy színjátéktípus különíthető el, mint Pest-Budán: a szomorújáték, az érzékenyjáték, a vígjáték és az énekesjáték. Az irodalmi szempontot Boér Sándor és guberniumi {90.} köre, a fordítói mozgalom kolozsvári csoportja képviselte, ami a felszínen Boér és Kótsi személyes ellentéteként jelentkezett. Boérékat tarthatjuk a korábban említett, 1794. május 17-i beadvány szerzőinek, akik kísérletet tettek arra, hogy megszervezzék és Kótsi ellenében meg is tartsák az igazgatást. Ennek érdekében a memorandumban a pénzügyi érdekeltség megszüntetését javasolták, és a feladatát pusztán ügyszeretetből ellátó igazgatónak lehet – véleményűk szerint – megfelelő középkorú híján „egy olyan csakugyan megért elméjű ifjat” is állítani.* A kétféle szemlélet ellentéte akkor jelentkezett a legélesebben (1795. április –június), amikor Boér volt a társulatnak az országgyűlési bizottság által kinevezett igazgatója.
Gr. Bethlen Elek már 1793. március 17-i levelében jelezte Arankának, hogy a társulat 40–50 darabból álló könyvtárát nem találja sem mennyiségi, sem minőségi vonatkozásban elegendőnek („Máris olyanokra szorultak, hagy magam szégyenlettem”*), Boérral kb. 80 német játékdarabot hozattak, s öten szövetkeztek Kolozsvárt lefordításukra. Egyúttal sürgeti Marosvásárhelyt is a fordítók megszervezését. A guberniumhoz kötődő és színészi műkedvelői ambíciókkal színezett tevékenység gyors és látványos műsorforrást szolgáltatott. A fordítói munkát összehangolni igyekvő sajtó ismételten hírt adhatott munkába vett szövegekről: 1793. május 9-i tudósításában 23 ilyenről adott hírt a Magyar Hírmondó, június 25-én közölte az Erdélyi Játékos Gyűjtemény kiadóinak, Boér Sándornak és Bartsai Lászlónak hirdetését (amelyben végül 11 dráma jelent meg a tervezett 24 helyett, kettejük tollából) és szeptember 10-én kiderült, hagy Marosvásárhelyt is folyt ilyen irányú munka. Aranka György ottani Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társasága már első, 1793. december 3-i ülésén elhatározta drámarecenziók készítését, a fordítói kedv élesztése céljából; felvetette továbbá a játszott és a színpadi siker hatására sajtó alá kerülő szövegek nyelvi ellenőrzésének gondolatát.
Boér már 1793-ban Az óbester, vagyis a hívség jutalma c. Marmontel-dramatizálásában (a IV. felvonás 6. jelenetében) az óbester legényének, egy általa a cselekménybe illesztett talpraesett, humorral teli figurának a szájába adta a kolozsvári színházi viszonyok bírálatát. A játékrendről ezeket mondatta hősével: „... válogatott játékokat ritkán ád, amelyeket ád is, hol toldván, hal rövidítvén, eldarabolja, és csaknem egészen semmivé teszi – némelykor szánt szándékkal is – elrontja”.* Mintha Boért illusztrálná a Bétsi Magyar Merkurius 1794. január 24-i híradása, amely szerint a január 6-i, egy főrangú pártoló kérésére rendezett Romeo és Júlia-előadáson Fejér István nagy sikerrel játszott egy részeget, ami csakis Pietrónak, Romeo szolgájának megnövelt vagy túljátszott szerepével képzelhető el. Boér és Kótsi fennmaradt fordításai és dramatizálásai ugyanakkor azt bizonyítják, hogy az irodalmi és a színházi szempont kolozsvári ütközése legmarkánsabb képviselőikben sem világnézeti alapon történik: mindketten a felvilágosodás színpadi terjesztésének {91.} hívei voltak; a követendő módszerek, így a műsorarányok kérdésében tért el véleményűk erőteljesen egymástól.
Az arisztokrata pártolókban megtestesülő magasabb műveltségszint Erdély műsorát irodalmibb értékűnek, egyben klasszicizálóbbnak mutatja a magyarországinál. A műsorról teljességgel hiányzik a magyarított, áltörténeti szomorújáték, helyükre valódi fordítások kerülnek. Saden Inez de Castrója itt Horváth József átültetésében került színpadra (1794. március 25.), és nem Dugonics András Bátori Máriájának magyarított formájában. Friedrich Justin Bertuch Elfride, vagyis a szépség áldozatja c. szomorújátékát Boér lefordítatta és megjelentette az Erdélyi Játékos Gyűjtemény I. szakaszának 4. darabjaként (színpadi bemutatója 1799-ben volt Debrecenben), s nem dolgozta át Kún Lászlóvá, mint Dugonics; saját Negyedik László c. „nemzeti szomorújátékát” viszont történetírókból (Antonio Bonfiniből és Franciscus Carolus Palmából) dramatizálta (1793. március 3.). 1794-ben és 1795-ben többször is játszották a 18. századi polgári szomorújáték iskolateremtő darabját, George Lillo Bárnwell, vagy a londoni kereskedő c. művét, Dodaki József fordításában. A klasszicizáló tragédiák közül a franciás Johann Christoph Gottsched A haldokló Catóval szerepelt (1793. augusztus 4.); Voltaire pedig három darabbal: a Pest-Budán is játszott Alzir mellett (1794. április 5.) a Zairral (bem. 1794. október elején) és a Tancréddel is (1794. november 13.). Shakespeare szintén hamarabb és több darabbal volt műsoron: a Hamletet (1793. november 23.) csakhamar követte a Romeo és Júlia (1793. december 30.) – itt a magyarországi fordításokat, Kazinczyét és Kún-Szobáét használták –, s ezeket 1794. március 24-én az Othello követte, Boér Sándor átültetésében. Egy előadást ért meg a Haramiák 1794. március 23-án (Tolvajok címen, Bartsai László fordításában), alkalmasint egyikeként azon daraboknak, amelyeket – a viszálykodó társulati tagok véleménye szerint – Kótsi nem láttamoztatott a cenzúrával. Más címen és így feltehetően más fordításban játszották az Ármány és szerelmet is (Pest-Budán Szövevény és szerelem, 1795. március 13.; Kolozsvárott Fortély és szeretet, 1796. február 20.). A két játékszíni központot szemléletesen jellemző különbségekre utal az Essex-téma kétféle fordítása és játszása. Magyarországon Banks tragédiáját – Dyk német közvetítésével – Osváld Zsigmond fordította (bem. 1793. szeptember 4.), Erdélyben másik német változatot ültetett át Seelmann Károly (1796. március 24.). A nemesi-rendi ellenállás idején, 1785-ben keletkezett Osváld-szövegben a gróf a királynői pofonra fegyvert ránt, sőt városszerte szervezkedni kezd a zsarnokság ellen. Az erdélyi Essex inkább a királyok áldozata, aki vállalt sorsaként szinte maga keresi a halált. Annak a katarzis-igénynek szellemében, amely természetesen nem küszöbölhette ki az érzékenyjátéki elemek benyomulását a szomorújátékba, de a nézőre tett élmény összetett (és így fokozattan erkölcsnevelő) hatását igyekezett megőrizni, amint azt Boér meg is fogalmazta Az óbester már idézett jelenetében: „Ezekben némely ártatlan megölettetik, melynek látására őtet sajnáljuk, a gyilkost pedig gyűlöljük és kárhoztatjuk.”* A klasszicizáló szomorújáték iránti {92.} erdélyi igény megtestesítője és egyben művelője maga Wesselényi is, aki Cronegk Codrusát (Kolozsvár, 1794. november 12.) és Heinrich Joseph von Collin Regulusát (Marosvásárhely, 1804. július 29.) fordította a hazaszeretet antik példázataiként, és ezt a drámamodellt követhette Attila, a hunnusok királya c. elveszett és a Hyppárchus és Hyppiás c. eredeti szomorújátékaiban (a két utóbbi bemutatója a zsibói kastélyban volt, 1798-ban). Kótsi nemcsak Hamletet és Othellót, Tancrédet és az Alzir férfi főszerepét, Essexet, Ferdinándot az Ármány és szerelemben, az Inez de Castro Don Pedro hercegét játszotta el, de Codrust, Attilát, Regulust és alkalmasint a Hyppárchus és Hyppiás egyik címszerepét is. Itt leljük magyarázatát, hogy Wesselényi az irodalmi és színházi szempont ütköztekor, illetve a társulaton belüli viszályokban mindig Kótsi mellett foglalt állást, megtartotta őt direktori állásában, s így Kótsi ízlése, törekvései formálták gyakorlatilag tizenöt éven át (1793 és 1808 között) a kolozsvári színtársulat műsorát.
1792 januárjában Benkő József református lelkész még csak szűkebb, műveltebb közönség számára látta élvezhetőnek Aranka György Fenouillot-fordítását, megköszönve a gubernátornénak ajánlott Újmódi gonosztévő c. „nagy érzékenyjáték” megküldését: „... a tudósabb olvasók értenek; de a községbéliek az ilyen színű dolgokhoz nemzetünkben még nem szoktanak ...”* 1793 decemberében, 2. ülésén a Marosvásárhelyt működő Erdélyi Nyelvmívelő Társaság viszont már köszönettel nyugtázta gr. Teleki Sámuel ígéretét, hogy ha Magyarországra utazik ki, Kotzebue-darabokat küld majd fordításra. Az érzékenyjáték – mind hatalmi-hivatali, mind magánéleti tematikájával – gyorsulóan teret nyert Erdélyben is. A magyarországi sikerek már 1793-ban színpadra kerültek Kolozsvárott (Az Ozmondok, A szerencsétlen alkancellár, illetve Embergyűlölés és megbánás, A szerelem gyermeke, A nemes hazugság); hozzájuk társultak az Erdélyben fordított, ott nyomtatásban megjelent, de előbb Pest-Budán játszott érzékenyjátékok, mint például Gebler-Seelmann A miniszter, Martin Engelbrecht–Seelmann Vajler és Aloysia c. darabja. Végül kiegészítették a színjátéktípust a kolozsvári színtársulat részére készített fordítások, dramatizálások, sőt eredeti kísérletek is. Az első csoport darabjaiban zömmel magyarított szövegek érkeztek, míg az erdélyi átültetések csak részben (a nevek egyik hányadában) vagy egyáltalán nem élnek a magyarítás gyakorlatával.
Az érzékenyjáték terén nincs számottevő különbség az irodalmi és a színházi szempont képviselői között, sőt forrásaik is közösek. Jean-François Marmontel adta a történetet nemcsak Fenouillot kétszer is (Aranka és br. Wesselényi Zsuzsanna által) lefordított darabjához, az Újmódi gonosztévőhöz; de érzelmes novellagyűjteménye, az Erkölcsi mesék Báróczi Sándor fordításában Boérnek és Kótsinak egyaránt kínált témát a dramatizáláshoz; az előbbinek Az óbester c. érzékenyjátékhoz, az utóbbinak A havasi juhászleány c. énekesjátékhoz. A fordítások ugyanakkor a sietős mennyiségi munka jegyeit viselik magukon. Az eredeti érzékenyjáték kísérlete pedig, Boér Sándortól az alkalmi darabnak, a gubernátorné névnapjára {93.} 1793-ban készített és a guberniumi ifjak által eljátszott, A nemes jóltevő címet viselő egyfelvonásos szinte az érzékenyjáték paródiájának tűnik, annyira fokozza a színjátéktípus dramaturgiai modorosságait, sokszor látott figuráit. A falusi birtokost, akit minden elképzelhető csapás ért; felesége meghalt, lányát elcsábították, egyik fia az ellenséghez pártolt, a másik fiút adósságaiért megzsarolják – nem csoda, ha végigsírja jeleneteit, és a nyílt színen megőrül; de láttuk már a végül megjavuló fiúkat éppúgy, mint a jólelkű szolgákat vagy a jótékonykodó, mindenkit megajándékozó hajdani bukott lányt.
Az érzékenyjáték megítélése nem különbözik a két országrész gyakorlatában. Az Erdélyi Játékos Gyűjtemény előszavában (1793. augusztus 1.) Boér és Bartsai ezt a színjátéktípust állította a színházellenes nézetekkel folytatott vita középpontjába: „Nem tud-é a magyar szépen beszélleni? elégtelen-é érzékeny lenni? erre pedig ez a kettő legszükségesebb.”* S nemcsak a célok, az eszmei források és hivatkozások is közösek: ugyanazt a szöveget idézik a művészet fontosságáról, mint Verseghy Aiszkhülosz-fordítása, A lebilincsezett Prométheus előszavában (Buda 1792). Hasonlót tapasztalunk a párhuzamosan készült fordítások egybevetésekor: nem világnézeti vagy színjátékelméleti-esztétikai megfontolások, hanem gyakorlati motívumok indokolják a különbséget. A magyarítás Erdélyben mindig csekélyebb mértékű. Kotzebue Der Papagoy c. érzékenyjátékában a hősnő Pesten (A papagáj, 1794. március 28.) „Széplaki Amália, özvegy”, Kolozsvárott (A pápelli madár, 1795. május 16.) „Amália, gazdag angol özvegy”; Szigeti Menyhért „elszegényedett, öreg kereskedő” itt és Richard, „öreg, volt kereskedő” ott. A kolozsvári együttes kisebb létszámú lévén, a pest-budai nyitódarab, az Igazházi mindössze nyolc szereplővel került színre 1796. február 24-én. Ugyanez a szempont motiválta Boér Sándort, amikor „az erdélyi játszószínhez alkalmaztatta” A formenterai remete c. Kotzebue-énekesjátékot: „Ezen darabból a sok énekek, a nagy spanyol és török sokaság, s nehéz játszószíni készületek kimaradtanak.” Kétfelvonásos érzékenyjáték jött így létre, Szelima három és Pedrillo egy dalával – szemben Verseghy teljes, háromfelvonásos fordításával. (Bemutatója Kolozsvárott 1793. május 20-án, Pest-Budán 1793. október 28-án volt.) Erdélyben az érzékenyjáték részaránya még jelentősebb, mint Magyarországon. 1793-ban, a kolozsvári színészet első teljes évében – a jelenleg ismert műsoradatok szerint – 20 érzékenyjátéki előadás mutatható ki, 10 vígjátéki és 5 szomorújátéki ellenében. Hogy ez már a játékszíni igények hatása, mutatják az Erdélyi Játékos Gyűjtemény kötetei, amelyekben az irodalmi szempont még kiegyensúlyozott műsorarányokat tervezett: 4 szomorújáték, 4 érzékenyjáték és 3 vígjáték szövegét közölték. Az érzékenyjáték jelenlétét növelte, hogy Kolozsvárt nem tettek kísérletet az iskoladrámák vígjátéki felhasználására (Metastasio Artaxersese is érzékenyjátékként került műsorra, 1793. február 28.). Ebbe az irányba hatottak külső tényezők is: a hivatásosok előadásai közé ékelődő műkedvelői produkciók és a gubernátori pár, valamint a főrangú mecénások ünnepei {94.} alkalmával rendezett előadások, amelyek tematikája szintén érzékenyjátéki volt. A színjátéktípus tehát az erdélyi színészetben is domináns szerepet töltött be.
A vígjáték terén némileg más a helyzet: ebben a színjátéktípusban ugyanis az irodalmias szemlélet is megengedte a magyarítás gyakorlatát. Így nemcsak a Pest-Budáról átvett darabok, de az Erdélyi Játékos Gyűjtemény előszavában megígért bécsi sikerek átültetései is többször kerülnek magyar környezetbe, mint például Dyk–Bartsai László A jártas-költes vőlegény c. egyfelvonásosa – amelyben az irodalomtörténet A kérők mintáját fedezte fel – vagy Schröder–Boér Ki légyen ő? c. vígjátéka. Ezekben folytatódik az ismétlődő majdnem-típusok felvonultatása: br. Meződi, a birtokán élő nemes, br. Mélyvölgyi, a külföldieskedő, Ófalvi kapitány és Könyves őrnagy, az érzékeny és ezért szerelmükért harcolni nem képes szerelmesek az előbbiben; az anyagias br. Zászlósi, az ingyenélő Szemődi és – erős érzékenyjátéki hatással – a minden viszontagságok között tisztességét és kedélyét megőrző Sára az utóbbiban. A magyarítás gyakorlata vagy hiánya azonban akár egyazon fordítók életművét tekintve sem következetes, a magyarítások részaránya Erdélyben e színjátéktípusban is jóval csekélyebb, mint Magyarországon. A párhuzamosan fordított és játszott vígjátékok közül kettőre hivatkozunk. Goldoni La finta ammalata c. vígjátéka német közvetítéssel került Magyarországra. A pest-budai változat (A tettetett beteg, Reischl-ház, 1792. május 14.), Kelemen László magyarítása elfedi a német közvetítő szövegváltozatot; a kolozsvári azonban (A tettetett beteg kisasszony, 1795. november 29., Seelmann Károly fordításában) neveiben is utal Joseph Laudes vígjátékára. Kotzebue vígjátékának (Bruder Moritz, der Sonderling) erdélyi változata Horváth József átültetésében – A különös természetű Móric, 1793. május 21. – csak egy-két névben magyarított, szemben a magyarországi változattal, az Ország András c. Ungváry-átdolgozással. Ugyanakkor ismét érvényesült technikai szempont: két női szerepet összevontak és ennek megfelelő dramaturgiai változtatást hajtottak végre a zárójelenetekben. A magyarítás hiánya teszi felismerhetővé A jószívű zsidó c. 2 felvonásos vígjátékban (1796. május 5.) Lessing Die Juden c. darabját, amelynek eddig csak 1803. évi felbukkanásáról tudtunk a játékszíni könyvtárban.
A magyarítás kérdésében a guberniumi író-fordító csoport véleménye egyébként közel állott Kazinczyéhoz, aki – 1803–4. évi levelezésében – egyéni határvonalat húzott: megengedte a magyarítást vígjátékban (maga is Rigó Sámsonná alakította Molière Botcsinálta doktorát), a szabadabb átültetést megengedte például Metastasio esetében, „de a Lessing és Goethe s a Marmontel fordítójának illő a Hamlet tanácsát követni, hogy auktora szavához semmit ne adjon a magáéból”.*
Az énekesjáték iránti igényt a pártolást vezető és szervező arisztokrácia magasabb zenei műveltsége fokozta. E téren a műkedvelés a hivatásos színészet előtt járt: 1793. április 23-án, a főkormányzó névnapjának előestéjén „Gróf Teleki Lajos úr ada egy muzsikával elegy énekesjátékot, melyben szép kisasszonyai olaszul {95.} gyönyörűségesen énekeltek.”* Noha a társulat névsorában szerződtetett zenészekkel nem találkozunk, Kolozsvárt is szokásban volt a bevezető és a felvonásközi zene szokása (megtudjuk Az óbester c. Boér-érzékenyjáték dialógusából) és a prózai darabok betétezése. A különös természetű Móric 1793. május 21-i előadásán például „Fejér Rozália kisasszony énekelt, és oly szépen, hogy a bécsi fül is csiklandott volna hallásán”.*
Az énekesjáték Erdélyben – a műsorarányoknak megfelelően – nem vígjátéki, hanem jobbára érzékenyjátéki librettóra épült. Közülük a legnagyobb előadásszámot és sikert az Inkle és Járikó, avagy az aranyidő c. háromfelvonásos énekesjáték (Karl van Eckartshausen–Kótsi Patkó János) érte el, amelyet 1797. március 5-i színlapja szerint „Sokaknak kívánságokra most harmincegyedikszer” adtak elő. A hazai német színészet kedvelt műsordarabját az 1780-as évekből egyfelvonásos tragédiának ismetjük, de előfordult „indianisches Ballet”-változatban is. (Forrása – Császár Elemér kutatásaiból tudjuk – Christian Fürchtegott Gellert Fabeln und Erzählungen c., 1746–48. évi gyűjteményében; magyar fordítása Kónyi Jánostól: Pécs 1776.) Kolozsvárott előbb érzékenyjátéki változata bukkant fel a műsoron (Záir és Angulto, vagy hát azért az aranyért adál el?, 1793. május 7.). Kótsi szabad librettó-átdolgozása sikerrel összegezte a felvilágosodott eszmetartalmat és a színpadi szórakoztatás hatáselemeit. Járikó, a megejtett és terhesen rabszolgának eladott inka lány és vak apja képviselik a szentimentális elemet. A bennszülöttek erkölcsi fölénye a gyarmatosítók felett (Don Gonzalvo, spanyol admirális; Inkle, angol kereskedő; Sztelay, rabszolgakereskedő) annyira egyértelmű, hogy az admirális fia és Inkle szolgája végül a természetes életet választja, bár Járikó sorsát nem tudják megváltoztatni. Öt színésznek volt szólisztikus énekszerepe, továbbá valamennyi szereplő énekelt az együttesekben, a zenekar (egy viharjelenetben és a fináléban) önálló, hangulatfestő szerephez jutott. A látványosságot a háttérben mozgó hajódíszlet, a vihar nyíltszíni ábrázolása, a hajótörés pirotechnikával is megerősített megjelenítése képviselte az opera seria pótlására hivatott énekesjátékban.
A színjátéktípus erdélyi darabjainak zöme (amennyiben ez a kotta- és szövegkönyv-anyag pusztulása után, elsősorban színlap-adatokból és sajtóutalásokból megállapítható) a „pásztori énekesjátékhoz” tartozott, azaz a rokokóból a szentimentálisba hajló pásztoridillt színezte át a természetes élet dicséretének közkeletű mondandójával. Salomon Gessnet Evander és Alcimnája (1795. március 23.) képviselte a magasabb irodalmi értéket – bár nem Kazinczy fordításában játszották –, de megelőzte az ismeretlen szerzőtől származó Lindor és Isméne, vagy a tündérasszony (1794. szeptember 19.), és követte a szintén csak címéről és színlapjáról ismert Aniska az udvarnál, a lombard herceghez került parasztlány története (1796. február 28.). Kótsi e fejlődésvonalba tartozó Marmontel-dramatizálásában (A havasi juhászleány, bem. Debrecen, 1799. április 24.) szerencsésen enyhítette a {96.} francia novellaelőkép sorvadoztató szentimentalizmusát, mégpedig a rokokó-pásztori vonások erősítésével: az érzelmük miatt a természetbe menekülő főrangú álpásztorok mellett valódiakat is felléptet (az öreg Filémon Marmontelnél csak szövegutalás, Ajda és Thirsis boldog szerelme pedig hatásos ellenpont), s Adelhaid Kótsinál őszinte érzelmekkel, valamint anyja áldásával indul házasságba, míg a francia forrásban halott mátkája iránti változatlan vonzalmával. A dalszövegek – akár az Inkle és Járikóban – eredetiek, a zárókar a 18. század utolsó évében mintegy összegezi a „juhász élet” dicséretében a természetes jogegyenlőség színpadi ábrázolását: „Emlékeztet amazokra/ A zöldelő tavaszokra;/ Amelyben még a természet/ Szent jussa el nem enyészett./ A rang még el volt felejtve/ S a lélek sem volt megkötve./ Itt szabad mind Dél, mind Észak,/ Mert itt alszik az erőszak.”*
A korai kolozsvári színészet játszóhelyeiről, a Rhédei- és a Pataki-ház nagyterméről nincsenek közvetlen forrásaink. A közvetett adatok szerint színpaduk nem különbözött lényegesen a pest-budai szükségszínházak (a Reischl-ház és a Rondella) szcenikai lehetőségeitől. A Hamlet második kolozsvári előadásáról ránk maradt színlap (1794. január 27-ről) alapján őt színpadkép játszott: „A király palotájának a grádics-allya”, „a királyné szobája”, „az Oldenholm (=Polonius) szobája”, „a templom kerülete (temető)”, „egy játszószínné változtatott palota.” A Schröder–Kazinczy-változat előírta tíz színhely közül öt szobabelső volt, ebből négyszer a királyné szobája. A III–V. felvonás végig egyetlen díszletben játszódott, az I. és a VI. felvonás egy, a II. két színváltozást igényelt. Az előadáshoz, amely kb. két és fél óra játékidőt kívánt, négy kulisszapár is elegendő volt. Őri Fülöp István egy alkalommal, két estén – és saját költségén – egy szcenikai látványosságot tervezett (1793. november 16–17.), A megtébolyodott ritter c. dráma, valamint A különös tükör c. egyfelvonásos előadásával. A színhelyek szokásosak (szobabelsők, kert, természeti táj, vár, sírbolt, barlang), a rendkívüliséget az épített és behelyezett díszletelemek nagy száma jelentette: a kertben szobrok, filagória, forrás, a barlangban kincsek voltak láthatók stb. A Magyar Hírmondó egy névtelen, de az irodalmi szempontot képviselő (feltehetően Boértól származó) cikke a szokott szcenikai szegényességet, a típusdíszletek és -jelmezek alkalmazását is felrótta – mint az íróval vagy fordítóval szemben tanúsított színházvezetői személyeskedést: „márpedig mi lehetne nevetségesebb és botránkoztatóbb, mint Néró császárt német köntösben, az idegenországi uralkodókat pedig magyar felakasztott vitézi kötéssel látni? Hát még a változások! már ezek ha rosszak, a csömörig ingerlik a nézőket, midőn látják, hogy a tömlöcnek egy része erdő, az erdőnek egy része palota s. a. t.–”*
A kolozsvári magyar színtársulat csekélyebb létszáma (9–12 fő között változott) gyakran vezetett – mint említettük – szövegösszevonásokhoz; egy színész előadásonként több szerep eljátszására is kényszerült; nagyszámú „idegent”, azaz műkedvelőt, {97.} alkalmi közremüködőt foglalkoztattak. Így lépett a kolozsvári színpadra 1793 tavaszán néhány előadásra Bolyai Farkas is, a református kollégium diákja (1793. május 7-i és 9-i szereplését színlap adatolja). A szükségmegoldás a szerepköri elkülönülés ellen hatott: Fejér István szolgabírót és levélhordót (A gyermekhez való szeretetnek ereje, 1793. március 5.), Keszeg Terézia fiatal lányt és zsémbes ángyit (A különös természetű Móric, 1793. május 21.), Kótsi Patkó János polgárt és szolgát alakított egyazon előadáson (A becsületes ambíció, 1795. december 20.). Mindazonáltal az 1797. évi színházi szabályzat már Kolozsvárott is a színészek „classificatio”-járól beszél. Az alapító tagok közül Fejér János és Konca József elsősorban vígjátéki sikereket aratott. Az utóbbi játszotta a színjátéktípus öreg polgárait és nemesurait (a későbbi „kedélyes apa” szerepkörét), a szomorú- és érzékenyjátékokban pedig az uralkodókat és idősebb főrangúakat, így a Hamlet Oldenholmnak hívott Poloniusát, a Fortély és szeretet (az Ármány és szerelem) Miller zenészét és Igazházit is. A fiatal női főszerepeket kezdetben Fejér Rozália alakította, eljátszotta – többek között – Euláliát az Embergyűlölés és megbánásban, A haldokló Cato Marciáját, a Záir és Angulto inka lánykáját. Járdos Annamária Kolozsvárra érkezése után a szerepkör átkerült az ő kezébe (Ophélia, Alojzia–Lujza a Fortély és szeretetben); Fejér Rozália – már mint Kótsiné – birtokba vette viszont az énekesjátékok női főszerepeit. „Az első magyar komikus”-nak (Gyulai Pál) tisztelt Jancsó Pál szerepköre nem különült el gyorsan és automatikusan: népi epizódokat, komikus karakterfigurákat éppúgy alakított, mint intrikust, például a Fortély és szeretet Kalbját. Még képlékenyebb Sáska János foglalkoztatása: külföldieskedőt és fejedelmet egyaránt játszott, de ő volt a Hamlet Laertese és az Embergyűlölés Ferenc szolgája is. A szomorú- és érzékenyjátékok hőseit, hősszerelmeseit Őri Fülöp István, illetve Kótsi Patkó János játszotta. „Őri úrral együtt az érzékeny játszásáról az Újmódi gonosztévőben hallgatóinak könnyhullatásai bizonyságok” – írta Kótsiról gr. Bethlen Elek, 1793 márciusában.* Az említett érzékenyjátékban Őri Fülöp Lisimont, a gályarabságra ítélt protestáns lelkészt, Kótsi pedig fiát, az apja helyett önként raboskodó Andrást alakította. Az Embergyűlölésben és folytatásaiban a múltja elől menekülő Mainau bárót Őri Fülöp, a nemes lelkű és az udvari élettől megcsömörlött ifjú Horstot Kótsi játszotta; a Hamletben a címszereplő Kótsi mellett a Király szerepe jutott Őri Fülöpnek. A Romeo és Júliában viszont ő volt a férfi főszereplő. (Az 1794. évi elbocsájtás után szerepköre Kótsira szállt, miután csak 1797-ben, tehát már a Wesselényi-korszakban tért vissza rövid időre.) Kótsi első életrajzírója, Csokonai Vitéz József súgó 1830-ban e korai évekből az említetteken kívül még a Generál Slenszheim és a Gróf Valtron címszerepét, tehát két katonai környezetben játszódó érzékenyjátékot tartott érdemesnek a megemlítésre (1794. június, illetve 1794. május előtt). Az 1794. évi memorandum szerint éppen ez utóbbi szerep volt az Erisz almája a két vezető színész között.
Kótsi Patkó János színészi és művészeti vezetői tevékenységének jellemzése {98.} átvezet a játékstílus kérdéséhez. Az irodalmi szempont képviselőinek, a Boér Sándor nevével jelezhető guberniumi kör ismételt rosszallásainak köszönhetően forrásanyagunk (bár erősebb kritika alá vonandó) bőségesebb, mint Pest-Budán. A társulat egységes, a síró-éneklő iskolát mutató stílusát egy 1794-es magánlevél rögzítette, amely az országgyűlés tiszteletére játszott két klasszicista tragédia prózában fordított szövegének előadásáról szól: „Legnagyobb hiba mind asszonyában, mind férfiában, egyet sem vévén ki, hogy magokat oly beszédre szoktatták, mint amilyennel élnek a gyermekek, mikor rigmust mondanak.”* (Kiemelés tőlem – K. F.) A viszonylag egységes képzettségű kolozsvári együttesben a stílus kapcsolódása a kollégiumi szónokképzéshez még egyértelműbb, mint Magyarországon. Az óbester c. érzékenyjátékban Boér tételesen felsorolja hibáikat. A szövegtudás gyarlóságához (a gyakori bemutatók következménye) rögtönzés járult, meg hogy „mások soha tisztán és nagyon nem beszéllenek” – ami a nyelvművelés alapvető feladata ellen hat. Rögzíti és kárhoztatja a textustól elszakadt, nem szövegmagyarázó gesztusok elszaporodását, a színészi eszközök hatásmechanizmusának szükségszerű szélsőségeit a hivatásosság első éveiben: „Némely, mihelyt indulatot kell mutatni, legottan úgy kiált, hogy majd megsüketednek a nézők, vagy hánja-veti magát, hogy majd leszökik a játszóhelyről...”* Boér további kifogásai a kezdő színészek szakmai gyermekbetegségeire utalnak: ilyen az egyénítés fogyatékossága és felületessége (hideg szerelmes, mindössze görbe háttal jellemzett öreg, a szomorújáték és a vígjáték azonos eszköztára), a színészi önfegyelem és az együttesjáték hiánya (előre elnevetett élc, pontatlan színrelépés). A személyes ellentét a művészeti vezetés kérdéseiben a legélesebb. Az irodalmi szempont szerint hiba a darabok meghúzása is; valóságalapja lehetett viszont a kényszerszereposztás, a szcenikai szegényesség kifogásainak. A Magyar Hírmondó már idézett, 1794. december 2-i névtelen cikke szélsőséges példát is megörökített a hatáskeltésre: a vadászat érzékenyjátéki ábrázolásakor kopókat és nyulakat eresztettek a színpadra. De dívott a pirotechnika alkalmazása is: a Bétsi Magyar Merkurius 1794. december 23-i számában közölt tudósítás szerint egy meg nem nevezett dráma viharjelenetében kisebb tűz ütött ki a színházban. Az irodalmi és a színházi szempont vitájáról kívülállóként, érvényesen nyilatkozott Mártonfi József püspök, az előadások állandó látogatója, páholybérlő, aki a „nagy nemzeti buzgóság” kritikátlan és a minőség elvét nem érvényesítő gyakorlatában látta mindkét álláspont alapgondját; „... elhiszik magokat mind az aktorok, mind az ifjú fordítók, s nem látják hibáikat.”*
Kétségtelen, hogy a kolozsvári színtársulat megalakulásakor gyakorlott színész közöttük nem akadt (a Budáról érkezett Őri Fülöp és Járdos Annamária is csupán néhány hónapos gyakorlattal rendelkezett), Kótsi is kezdetben ösztönös tehetségének és határozott, katonás fellépésének köszönhette tekintélyét (Boér légvárépítéssel {99.} és „kevélységgel” egy időben vádalja őt), míg műveltségét önképzéssel, a napi gyakorlat során szerezte. „Director”-ként az 1797. évi színházi szabályzat ugyanis az ő állandósult feladatává tette a színészek szakmai képzését, mégpedig „a legjobb könyvek szerint”. A drámák és előadások értékelését Wesselényi írásban is bekérte. A társulaton belüli viszályok tapasztalatait általánosította az a passzus, amely a „director”-nak büntetés terhe mellett írta elő a kollegiális, segítő hangvételt, megtiltva az indulatos Kótsinak a verés és a szidalmazás alkalmazását... Csokonai Vitéz József Kótsi képzéséből egyetlen mozzanatot emelt ki: „Ő tanította, és fejtette ki azon kényes pontját a deklamációnak, mely ellen leginkább vét a színjátszó, hogy a periódus mindenkor alárendelve légyen az akcentusnak... „* Eszerint Kótsi a síró-éneklő iskola ellen lépett volna fel, amit 1794. évi forrásunk éppenséggel nem igazol. Valószínűleg az idősebb, érett, lehiggadt, a társulathoz 1820-ban rövid időre visszatérő Kótsi képe vetül itt vissza az időben, mint ahogyan Csokonai Vitéz általában is a „nemes, igaz, szemérmes és csendes” (= klasszikus) művész portréját rajzolta meg. És ha a síró-éneklő iskolán belül feltételezünk is egy klasszicizálóbb erdélyi előadói változatot, az 1790-es évek Kótsijáról azt a képet fogadhatjuk el hitelesnek, amelyet egy 1798. évi magánlevél rögzít az erdélyi felvilágosodásnak erről az ellentmondásaiban is jelentős színész-alakjáról abban az élethelyzetben, amikor először foglalkozott átmenetileg a visszavonulás gondolatával: „... philosophice, olvas szüntelen; mindent ki akar alunni tüzes szívéből, etc., aluszik – álmodik – reménység nélkül, fájlalja az erdélyi világosodást.”*
| 2. MAGYAR SZÍNÉSZET PEST-BUDÁN (1790–1796) | TARTALOM | 4. A KÉTKÖZPONTÚ SZÍNHÁZI FEJLŐDÉS EREDMÉNYEINEK EGYSÉGESÜLÉSE, A VÁNDORSZÍNÉSZET KIALAKULÁSA (1796–1809) |