{417.} 4. A NEMZETISÉGEK SZÍNJÁTSZÁSA

1848–49 megváltoztatta a magyarországi nemzetiségi kultúrák helyzetét is. Már a harcok során is látható volt az együttküzdés és az érdekellentétek egyidejűsége. Kölcsönhatások hálózata fonta be nemcsak a politikai törekvéseket, melyekben egyre erősebben szólalt meg a nemzettudat, illetve nemzetiségi tudat hangja, de a kulturális, és benne a színházi életet is. A szabadságharc leverése és az abszolutizmus papírforma szerint a német színjátszás megerősödését jelentette volna. Mégsem ez következett be, hanem inkább az egyre gyorsuló hanyatlás. Történt pedig ez elsősorban abban a városban, amelyről Arany János még 1861-ben is azt írhatta, hogy „Az utcán por, bűz, német szó, piszok”.*Vojtina ars poétikája. In: Arany János összes művei I. S. a. r. VOINOVICH GÉZA. Bp. 1951. 307. Budán két színházban is német együttes játszott: telente a Várszínházban, nyaranta az Ofner Tagestheaterben, a Krisztinavárosban. Pesten zaklatottabb helyzetben volt a német társulat. Miután a magyar Nemzeti Színházban befejezték már ismertetett kényszerű vendégszereplésüket, 1849. november 15-től a pesti Vigadó helyreállított épületében kezdtek el játszani, nem sok sikerrel. 1851 nyarát a Városligetben lévő Nyári Színházban vészelték át, majd 1852. május 1-jén foglalták el a Neumarkt-platzon (Újvásártér, ma Engels tér) azt a szintén ideiglenesnek szánt, fából készült színházat, amelyet Pollack Mihály tervezett, s amelyet „szükségszínháznak” (Nottheater) tartottak. Más azonban nem lévén, ez az épület 1858-tól a Deutsches Stadttheater Pest nevet vette fel.

Hiába volt azonban több játékhelye a német nyelvű együtteseknek és tehetséges igazgatójuk Theodor Witte személyében, a kor mégsem kedvezett nekik. A passzív ellenállás éveiben magyar nyelvű látogatóikat elveszítették. A nyelvet jól tudó felsőbb körök az immár könnyen megközelíthető Bécsben sokkal jobb előadásokat láthattak. Az Erkel Ferenc vezette magyar operaegyüttes pedig szintén felette állt Witte társulatának. Ezért számára csak két lehetőség maradt: szórakoztatóipari termékekkel látni el a németajkú lakosságot, illetve neves, közkedvelt művészeket hívni meg vendégségbe. Ezért játszott itt nyaranta Johann Nestroy, a kiváló komikus és drámaíró, a pesti születésű Burgtheater-színész Adolf Sonnenthal, a Devrient-család nagy tehetségű férfiszínészei (Karl, Emil, és Friedrich), Ludwig {418.} Dessoir, azután a szintén pesti származású német művész, Ludwig Barnay. Witte utóda, a pest-budai német színjátszással ugyancsak több éve kapcsolatot tartó Georg von Gundy az Otfenbach-operettekkel ismertette meg az itteni közönséget, már 1859-től kezdve. Amikor 1860-ban Karl Alsdorf vette át a német színházak bérletét, sőt a Városliget elején közel ezer személyes épületet emelt Thalia Theater néven (amelyet 300 gázláng világított meg, s akusztikája operaelőadásokat is lehetővé tett), kedvezőtlen időpontban fogott nagy vállalkozásához. Hiszen ekkor dúltak a legélesebb harcok az Októberi Diploma, majd a Februári pátens körül, s a magyarság politikai önállósága kivívásának első kísérletei is ekkor indultak az ismét összehívott országgyűlés keretében.

1861 és 1867 között egyébként bizonyos kettősség jellemezte a pest-budai színházi életet. A német anyanyelvű magyarországi középrétegeket helyi érdekeik a magyar többséghez vonzották, s így nem volt ritka, hogy a függetlenség körüli csatározásokban, mint például a már ismertetett 1863-as nemzeti színházi petíció ügyében ők is támogatták a magyar ügyet. Ilyen kettősségre utalt Buda város polgári választmányának 1865. júliusi döntése, amely azzal a feltétellel adta bérbe színházait Szigeti Imrének, hogy a Népszínházban magyar, a Nyári Színkörben német, a Várszínházban pedig célszerűen váltogatott nyelvű előadásokat tartson. Amikor 1865 decemberében Ferenc József hazánkba látogatott, a Várszínházban a Nemzeti Színház együttese, illetve a budai német színház személyzete egyazon ünnepi előadáson szerepelt. Az uralkodó is nagyjából egy időben adott támogatást a magyar Nemzeti Színháznak és a pesti német színháznak, amelyet az utóbbi – hátrányban levőnek tudván magát – operái fejlesztésére és jeles vendégek meghívására fordított. A már említetteken kívül két remek tragikus színész, Bogumil Dawison és Ludwig Dessoir, azután Josefine Gallmeyer, a vígjáték népszerű művésznője, Charlotte Wolter, a klasszikus-patetikus stílust magas színvonalon képviselő tragika, Marie Geistinger, aki egyformán sikeres volt vezető operett- és drámai szerepekben, és szinte minden évben Lilla von Bulyovszky felléptét is hirdette a német színház. Amikor Moritz Lehmann, a hírneves díszletfestő 1865-ben Pest-Budára szerződött, nemcsak a németeknek, de a magyar Nemzeti Színháznak is rendszeresen készített mutatós, bár igen drága díszleteket.

Érthető, hogy vidéken, például Pozsonyban, főleg 1863–65 között a lakosság inkább a német előadásokat látogatta. Érdekes módon azonban Szegeden 1852 és 1855 között meglehetős rendszerességgel tudott játszani Lederer Lipót német együttese; és még 1865 és 67 között is szinte nagyobb sikert aratott egy német operett-társulat Szegeden, mint a közben ott rendszeresen működő magyar színtársulatok. Temesvárott a községtanács azzal a feltétellel adta bérbe Szabó József igazgatónak a színházat, ha német dal- és drámatársaságot szervez, de magyar nyelvű előadások rendezését is vállalja. Győrött viszont a német színjátszás egyre határozottabban engedett teret a magyar nyelvűnek.

A kiegyezés utáni hivatalos álláspont, Deák Ferenc véleménye, az volt, hogy Magyarországon egyetlen politikai nemzet létezik, az egységes, oszthatatlan magyar nemzet, melynek minden polgár, bármilyen nemzetiséghez tartozzék is, egyenjogú {419.} tagja. Ezzel tulajdonképpen egy már jelenlévő tendenciát fogalmazott meg. Legfeljebb annyiban kell árnyalnunk a képet, hogy fel kell ismernünk a német nyelvű színészet lassú, de feltartóztathatatlan térvesztését, illetve az egyéb nemzetiségi törekvések lassú felerősödését.

A német színjátszás kétségtelenül visszaszorult. Buda város tanácsának 1870-ben kelt 60. sz. rendelete megtiltotta, hogy színházaiban németül játsszanak; a krisztinavárosi épületnek pedig a Budai Színkör nevet adta. Ugyancsak 1870-ben, egy április 9-i Don Carlos-előadással zárta be végleg kapuit a pesti Német Városi Színház, amelyet még azon a nyáron lebontottak. Igaz viszont, hogy Georg Gundy néhány hónappal korábban, mintegy a stafétabotot átvéve, 1869. december 21-én új német színházat nyitott a Gyapjú (a mai Báthori) utcában. Egy év múlva pedig a mai Operaház telkén emeltek egy kis épületet, amely Fürst Theater néven, rövid ideig működött.

Egyre határozottabb lépésekkel bontakozott ki a szerb és a horvát színjátszás, tudatosan használva föl a haladottabb magyar színészet eredményeit. A szabadságharc után Pancsován újítják fel a már 1844 óta működő műkedvelő szerb társulat munkáját Nikola Djurković vezetésével. (Több más között Kisfaludy Károly Irénéjének átdolgozott változata is szerepelt műsorokon.) Lehet, hogy ők járnak 1850 táján Zomborban, Szabadkán és Törökbecsén. Nyilván az ő hatásukra folyamodtak a zombori szerb ifjúság tagjai a város vezetőségéhez, hogy állandó színházat létesíthessenek; az engedélyt azonban nem kapták meg. A nagycsanádi műkedvelő együttes magjára támaszkodva Jovan Kneŀević hivatásos vándorszíntársulatot alapított, s később közülük került ki az újvidéki Szerb Nemzeti Színház törzsgárdája. Újvidéken 1859-ben még Pázmán Mihály magyar együttese tart három hónapon keresztül sikeres előadásokat. Talán az ő jelenlétük is hozzájárult ahhoz, hogy az újvidéki Srbski Dnevnik (Szerb Napló) 95. számában Jovan Djordjević cikket írt a hivatásos szerb nemzeti színház szükségességéről. A szervezést a Szerb Olvasókör vállalta magára; 1861. március 15-én már gyűjtési felhívást tettek közzé, július 16-án pedig már meg is alapították az együttest. Július 23-án tartották nyitó előadásukat, amelynek keretében Laza Lazarević Prijatelji (Barátok), illetve Kövér Lajos Férjelv és női csel c. darabját vitték színre. Ezután széles körű vendégjátékra indultak az egész környéken: Zombor, Szabadka, Óbecse, Szenttamás, Nagykikinda, Temesvár, Fehértemplom, Versec, Pancsova, Mitrovica, Karlóca, Zimony és Vukovár esett működésük körébe. Műsorukon rendszeressé vált a magyar népszínmű; 1862-ben Szigligeti Szökött katonáját, egy év múlva Szigeti Csizmadia mint kísértet c. vígjátékát adták elő, természetesen szerb fordításban-átdolgozásban. Színvonaluk emelkedésének bizonyítéka, hogy 1864-ben, Shakespeare születésének 300 éves évfordulójára nagy sikerű ciklust rendeztek, A szerb nemzeti színjátszás történetében kiemelkedő jelentőségű lett az újvidéki Szerb Nemzeti Színház vendégjátéka Belgrádban 1867. szeptember 12. és 1868. január 18. között, amelynek közvetlen következményeként alakult meg, ismét csak Djordjević vezetésével az első állandó jellegű hivatásos szerb színház.

{420.} Voltak magyar kapcsolatai az indulóban lévő horvát színjátszásnak is. 1860. július 12-től augusztus 27-ig Zágrábban játszott Reszler István 60 tagú társulata. Harmincnégy előadást tartott, amelyben tíz nagyoperát mutatott be a Rigolettótól a Hunyadi Lászlóig és nyolc drámai művet, népszínműveken kívül Hegedűsnek Bíbor és gyász c. tragédiáját, illetve Obernyik Brankovics Györgyét. Néhány hónapra rá, 1861-ben a Horvát Szábor meghozta azt a törvényt, amelynek értelmében nemzeti intézménnyé minősítette a színházat, és állandó szubvenciót biztosított a számára. Önálló létének első évadjában, részben talán Reszlerék hatására. 1861. december 14-én az Obernyik-tragédiát vitte színre Djurad Brankovič címmel. 1862. március 15-én Szigligeti Szökött katonája ment (Vojnicki bjegunac); Rad Stratimirović fordítását Újvidékről hozták át. Az 1863–64-es szezonban négy magyar mű is szerepelt a színház műsorán: a már ismert Kövér Lajos-vígjáték, Szigeti József két darabja, valamint Szigligeti Zsidó c. népszínműve. A horvát operát szintén Zágrábban az az Ivan Zayć alapította meg, akinek néhány műve 1861-től kezdve a Budai Népszínházban és a Budai Nyári Színházban is színre került, így A boissyi boszorkány Latabár Endre fordításában, és más, kisebb jelentőségű művei. A magyar színi kultúrával tartott kapcsolatot Varasd is, ahol korszakunk végén, 1873-ban épült fel horvát színház.

Az erdélyi román nyelvű színházi kultúra kibontakozásának első lépése Kolozsvárt történt, ahol 1861-ben megalakult az ASTRA (Asociatiunea transilvana pentru literatură română şi cultura poporului român), amely azt a célt tűzte többek között maga elé, hogy az eddigi műkedvelő-előadásokat a hivatásos román színészet váltsa fel. Első gyakorlati lépésként 1864-ben a kolozsvári katolikus gimnázium keretében „drámai szekciót” szerveztek, amely azután „transzilvániai vándor-társulat”-tá fejlődött. Ugyanebben az évben látogatott Erdélybe először hivatásos román színtársulat az 1858-ban egyesített önálló román állam területéről, Fani Tardini-Vlădicescu vezetésével; brassói vendégjátékukat egy év múlva megismételték. 1868-ban a híres színész, Mihail Pascaly együttese első ízben járt Erdélyben: Brassót, Szebent, Lugost, Temesvárt, Aradot, Oravicát keresték fel. Műsorukon Dimitrie Bolintineanu, Matei Millo, Pantazi Ghica és Iosif Vulcan darabjai szerepeltek. Egy Aradon 1868. július 16-án megjelentetett háromnyelvű (magyar–román–német) kiadványukban a közönség pártfogásáért esedeztek és hatestés bérletet hirdettek; a páholybérletért 25 pengőforintot, a zártszékekért 5 pengőforintot kértek. A fejlődés második jelentős állomása volt, amikor öt román művész egy bizottság nevében 1870. március 21-én Pesten kiáltványt tett közzé román nemzeti színház megalapítása tárgyában. Ehhez a hatóság hozzájárulását kérték; szükségesnek tartották, hogy az Erdélyen kívüli román tartományokkal kapcsolatokat építsenek ki, és hasznosítani kívánták a jelentős – a parasztság, a céhek és diákok körében kibontakozott – műkedvelő mozgalmak eredményeit. A kiáltványt Vincentiu Babeş, Iosif Hadod, Petre Mihályi, Alessandri Mocioni és a drámaíróként ismert Iosif Vulcan írta alá. A román színház megteremtésére szervezett egyesület alapszabályait a magyar kormány 1871-ben erősítette meg. Más kezdeményezésről is tudunk: Szatmáron Alexandru Ferentiu, aki egyike volt a {421.} román nyelvű műkedvelő színjátszás legelső szorgalmazóinak, lelkesen üdvözölte azt a társaságot, amely a román nemzeti színház felépítéséhez szükséges pénzalap előteremtésére alakult, és gyűjtést indított ennek támogatására.

Ez idő tájt érlelődtek be a szlovák nyelvű próbálkozások is. Az előzmények a század első harmadára nyúltak vissza. Liptószentmiklóson Gaspar Fejérpataky-Belopotocký szervezésében 1830. augusztus 22-én diákszínjátszók adták elő Ján Chalupka Kocoúrkovo (Kandúrfálva) c. vígjátékát. Ez a társulat 1843-ig működött, és 1839-ben Pesten is vendégszerepelt. Az iskolai produkciókban még továbbéltek a bibliai témák – József Egyiptomban, Szent Jób élete stb. –, de később már cseh szerzők művei, pl. Václáv Kliment Klicpera, Jozef Kajetán Tyl darabjai, és az elnyűhetetlen Kotzebue szlovák változatai is műsoron voltak, sőt Körner és Zschokke darabjai sem hiányozhattak. Az 1848-as szabadságharc bukása után a cenzúra természetesen a szlovák nemzetiségi törekvéseket is sújtotta. Az újabb próbálkozások a Tatran nevű körből indultak ki, ahol a Prágában zeneiskolát végzett, sokoldalú Karol Ruppeldt irányította a művészi munkát. Olyan elméleti munkák is segítettek, mint Mikuláš Dohnánynak Lőcsén már 1845-ben megírt tanulmánya, a Slovo o dramate slovakom (Néhány szó a szlovák drámáról), amely azonban a Sokol-mozgalom égisze alatt csak 1861-ben jelenhetett meg. Közben Ludovit Stúr „iskolájának” tagjai, jórészt pozsonyi diákok sokfelé játszottak a szlovákok lakta területeken: Turócszentmártonban, Szobotistyén, Mijaván, Szenicen és Zólyombrézón is. Jelentősen járult hozzá a szlovák kultúra önállósodásához Jan Palárik is, aki 1860-ban hosszabb cikket írt Dolezitost dramatickej literatúry u nás (A drámairodalom fontossága nálunk) címmel, amelyben a nemzeti társadalom és a drámairodalom fejlődésének szoros összefüggésére mutatott rá. Ezt a célt kívánta szolgálni vígjátékaival is (Inkognito, Drotár), illetve tragédiájával, a Dimitrij Samozvaneccel (Az önjelölt Dimitrij). Egyébként a 1870-es évek végéig élénk műkedvelő tevékenység folyt Eperjesen, Körmöcbányán, Nagyszombaton, Alsókubinban, Tiszolcon. 1868-ban a Pesten letelepedett szlovák kisiparosok és munkások, főként liptóiak és szepesiek Szlovák Dalkör (Slovenský spevokol) névvel egyesületet alakítottak, amely színpadi előadásokat is tartott. A Felvidéken a hivatásos színjátszást a magyar vándorszínészet képviselte; a hivatásos szlovák színjátszás megindulásához azonban akkor még hiányoztak a politikai-társadalmi feltételek.