{440.} 6. ZÁRSZÓ

Kötetünkben az adatok sokaságából színművészetünk fejlődésének fő vonalai bontakozhattak ki. Világossá válhatott, hogy a hivatásosság gyökerei évszázadok mélyébe nyúlnak. A magyar színészet története fényesen bizonyítja, hogy a hivatásosság kialakulása elképzelhetetlen a „hivatás”, az „elhivatottság” tudata nélkül. Lehet, hogy ennek a foglalkozásnak a korai művelői túlbecsülték magukat, amikor vállalkozásaik lobogójára az erkölcs, a nemzeti nyelv és a nemzeti lét jelszavait tűzték. Lehet, hogy a felvilágosodás európai lendületét megérezve nem annyira kezdeményezők, mint inkább egy általános korparancsnak engedelmeskedő, elmaradni nem akaró társadalom akaratából megszólaló vállalkozók voltak. De egyre erősebben fonódtak bele a nemzet életébe, váltak politikai és művelődési létének szerves részévé, nemzeti értékké.

A társadalmi háttér változásai, a közönségbázis szélesedése nyomán egyre átfogóbbá vált a honi színházi élet szervezete. A 19. század első felének sokszor anarchisztikusnak tűnő társulati mozgásai, melyek egyre sűrűbben hálózták be az ország területét, lassan, de egyre tudatosabban alakították ki a gazdaságilag is megfelelő színikerületi szerkezetet, amely azután az 1870-es évekre állapodott meg, több mint fél évszázadra biztosítva az országos színjátszás kereteit. A kerületek középpontjába a gyarapodó számú állandó kőszínházak kerültek. A földrajzi szerkezetet az évadok felosztásának gyakorlattal igazolt hagyománya egészítette ki.

A fejlődés évtizedei során a magyar színházművészet tartalma is erőteljesen és egyre tudatosabban változott meg. A műsorok, mint láttuk, műsorrétegekből állottak össze; ezek a rétegek részben egymásra épültek, részben véglegesen felváltották egymást. A kulcskérdés azonban mindvégig az maradt: lesz-e, mikor és milyen mértékben eredeti magyar dráma, születnek-e olyan művek, amelyek nemcsak nyelvükben magyarok – ezt az igényt egy ideig a „magyarítások” is kielégítették –, hanem amelyek egyszerre részei és alkotói a nemzettudatnak, és irodalmi értékeik mellett a színpadi vonzás követelményeinek is eleget tudnak tenni. Nem kevésbé fontos volt az is, hogy eközben az európai szellemmel is kapcsolatban tudjanak maradni. Bizonyos aszinkronitás e tekintetben mind az elmélet, mind a dramaturgiai gyakorlat, illetve a műsoralkotás terén és egész vizsgált korszakunkban végigkísérte színházi életünket.

{441.} A hivatásosság felé vezető úton egyre fontosabbá vált a mesterségbeli tudás. Társulataink életében is egyre sürgetőbben merült fel a szakmai művelődés igénye. Ez a felismerés vezetett végül a színiiskola (egykorú nevén: a Színi Tanoda) megszervezéséhez. Az első tanévek végzősei korszakunk utolsó éveiben már bekapcsolódhattak az ország színi életébe.

A sokeszközű színház minden elemét fejleszteni kellett a hivatásosság megerősödésével. Hamar rá kellett döbbenni, hogy már nem lehet megelégelni az ügyes kulisszamázoló színészek munkájával. Az 1860-as években egy Lehmann Mórnak már megéri, hogy a magyar fővárosban nyisson műhelyt.

Az 1873-as esztendő nem zár teljesen egy történelmi folyamatot, és nem is indít el valami korszakosan újat a magyar színházak életében. Hiszen mindössze nyolc évtizedre tekinthetett vissza a hazai hivatásos színművészet. Mégis volt mit felmutatnia és átadnia: működőképes, sőt versenyképes szervezetet, rendszeresen jelentkező eredeti dráma- és operairodalmat, három sikeres színésznemzedéket, értékes színházvezetői gárdát a nagyobb városokban és jó néhány vidéki kerületben. Olyan közönséget teremtett magának, amely a nehezebb időkben is hűséges maradt hozzá, mint ahogy a színészet is hű maradt a nemzet ügyéhez. Nyugodt öntudattal vallhatta, a nagy egészet tekintve, azt, amit Jókai Mór az 1861-es országgyűlésnek a Nemzeti Színházról szólva így fogalmazott meg: „... nem csupán közmulatságok helye – a hazai mívelődés, a magyar nyelv, irodalom és művészet menedéke az”.*Idézi PKJNSz II:282.