Horváth E.: Arianizmus

TARTALOM

Bárány A.: Feudalizmus

A konstantini fordulat sok új feladat elé állította az egyházat, melyek megoldása nem csekély akadályba ütközött. Ezekkel a kérdésekkel elsősorban az egyes egyházi közösségeket vezető püspököknek kellett szembenézniük, akiknek sorából hamarosan kiemelkedtek a birodalom dioikésziszeinek főpapjai. Egészen különleges szerep jutott a császárváros, Konstantinápoly püspökének, nem csoda hát, hogy személyének kiválasztása gyakran állította nehéz helyzet elé nemcsak a klérust, de a császári adminisztrációt is.

A IV-V. század fordulójának kimagasló alakja Ióannés Chrysostomos (Aranyszájú Szent János, 344/54-407).^[1] A keresztény ókor egyik leghíresebb szónoka, akinek irodalmi hagyatéka vetekedik Órigenészével és Szent Ágostonéval, püspökként számos bonyodalmat kavart, melyek végül is száműzetéséhez vezettek. A nép benne látta megtestesülni az ideális püspököt, a császári udvarban ellene intrikálók azonban épp az ellenkezőjét igyekeztek rábizonyítani. A kontroverziák központjában álló főpap így jó alkalmat nyújt rá, hogy megvizsgálhassuk: milyennek képzelte az ókeresztény "aranykor" az eszményi főpapot, s vajon mennyire volt ez az eszmény megvalósítható?

Amikor 397-ben a méltán híres antiochiai rétorra esett a császári udvar választása, hogy betöltsék vele a Nektarios patriarcha halála után megüresedett konstantinápolyi püspöki széket, János semmiképp sem akart kötélnek állni. Ennek okáról később sem nyilatkozott. Kérdés, valóban világos fogalma volt-e róla, milyen szerepet is szántak neki, vagy csak gyanította, hogy nem tud majd megfelelni az udvar elvárásainak; esetleg annyira vonzódott korábbi szerzetesi életformájához, hogy ez jelentett számára lelki akadályt a fővárosi püspöki szék elfogadásában? Mindezeket legfeljebb csak gyaníthatjuk. Antiochiai működése idején mindennapos kapcsolatban volt a keleti metropolisz püspökeivel, ezért méltán alkothatott fogalmat róla, milyennek kell lennie a Szentírás követelményeinek megfelelő püspöknek. Példaképként lebegtek szeme előtt az üldözések alatt vértanúságot szenvedett, a hitvallásban megedzett püspökök, illetve az általa ismert főpap-egyéniségek. A kronológiailag első "Péter székében" ült Ignatiosról, Eustathiosról és Melétiosról mondott panégüriszeiben olyan kép rajzolódik ki, amelyben egységes egésszé ötvöződnek a bibliai alkotóelemek anélkül, hogy rendszerezni akarná őket.^[2]

A püspök pásztor (poimén), aki akkor sem hagyja el nyáját, ha testben távol is van tőlük, mint például Eustathios, akit az ariánusok elűztek.^[3] Pásztori feladata abban áll, hogy tetteivel az episkopé normáját testesítse meg.^[4] "Az életszentség archetipikus ikonját nyújtja."^[5] Tanítói minőségében (didaskalos) nemcsak kifejti, hanem tettekre is váltja az apostolok tanítását.^[6] Akik követik, látva feddhetetlen életmódját, példát vehetnek róla, hogyan alakítsák saját életüket.^[7] A püspök tehát kormányos (kybernétés), aki biztos kézzel irányítja az egyház hajóját.^[8] A hívek számára ő az életvezetés és irányítás (oikonomein kai kybernan) élő, szilárd és biztonságos mércéje.^[9] Ennélfogva elsősorban önmagát kell helyesen kormányoznia, hogy miután beismerte és megbánta vétkeit, többé ne vágyjon arra, amit erényes tetteivel elutasított magától.^[10] Úgy tűnik, hogy Chrysostomosnál a püspök feladatát legsajátosabban a vezető, az irányító, a kormányzó, az intéző (oikonomos)^[11] fogalma fejezi ki, akinek legfőbb ereje szigorú erkölcsében rejlik.^[12] Tanítói tekintélye tiszta és józan erkölcsösségén alapul, aminek birtokában önzetlen gondoskodással és szeretettel fordul mindenki felé.^[13] Újabb színekkel gazdagítják ezt a képet a bölcs orvos^[14] és a földműves^[15] hasonlatai. Életrajzírója, a kortárs Palladios úgy festi le Jánost, mint akit már korábban, antiochiai szónokként is ékesítettek ezek a vonások: kitűnt szigorú, egyenes jellemével (akribeia), kiegyensúlyozott magatartásával (sóphrosyné) táplálta a hívekben az erkölcsösséget, tanításával (didaskalia) megvilágosította őket, lelki szomjukat a Szent Lélek csörgedező vizével csillapította.^[16] (Az egyházkormányzás természetesen presbiter-korában nem tartozhatott János képességei közé.) Valószínű, hogy Palladios már azt az általános hagiográfiai modellt igyekezett alkalmazni, amely hősében kezdettől fogva igyekszik kimutatni majdani érett korának vonásait, ez azonban nem jelenti azt, hogy szépíteni akarta volna a történelmi igazságot.

Chrysostomos dicsőítő beszédeiből azt is kiolvashatjuk, hogy amiket az általa magasztalt püspökök erényéül hozott fel, azokat Konstantinápolyban önmagára is alkalmazta követelményként, mégpedig igencsak szigorúan. Vajon ugyanilyen szempontok vezették a császári udvart is, amikor más jelöltekkel szemben mellette döntöttek? A dokumentumok arról tanúskodnak, hogy Eutropios eunuchot és körét sokkal inkább evilági és gyakorlatias szempontok vezették, semmint magasztos, teológiai jellegű megfontolások. Olyan embert kerestek, aki be tudta tölteni a közéletben neki szánt szerepet, kiváló szónokot (hiszen a közszereplés elsősorban a rétori tehetség csillogtatásából állt, az elődök pedig ezen a téren nem jeleskedtek!), akinek igazhitűsége megfellebbezhetetlen (az arianizmusnak még koránt sincs vége, a császári udvar pedig már elkötelezte magát az ortodoxia mellett!), erkölcsei kifogástalanok (mert terjed a korrupció), s főképp nem lekötelezettje a nagyhatalmú alexandriai érseknek, aki mindenáron irányítani akarja a császárváros egyházi életét. Nazianzoszi Szent Gergely lemondatása után Nektarios^[17] illetve Arsakios^[18] megválasztása azt mutatja, hogy gyakran a jó hírnév meg a békés, csendes természet többet nyomott a latban a főváros főpapjának megválasztásánál, mint a szónoki kvalitások. Forrásaink alapján nem dönthető el, vajon mennyire rendelkezett részletes információkkal a császári udvar János pályafutásának minden részletéről, de aligha erőltették volna megválasztását, ha tudták volna, hogy inkább indulatos, mint visszafogott természetű, aki egyenessége miatt nem törődik azzal, mi történik majd vele, amikor nyíltan és őszintén, bárkinek a szemébe mondja a véleményét, függetlenül attól, milyen magas hivatalt is tölt be az illető.^[19] Egyáltalán nem valószínű, hogy erős kezű egyházfejedelemről álmodoztak volna, aki majd keményen szembeszáll a Nektarios idején lábra kapott visszaélésekkel.^[20]

És vajon mit gondolt a nép az új püspökről? Bizony aligha válaszolhatnánk erre a kérdésre, ha csak a közvetlen adatokat vennénk figyelembe. A széles tömegek sokkal egyszerűbb követelményeket támasztottak főpapjukkal szemben: nekik elég volt, ha egy jó szónokot hallgathattak s élvezhették jótékonykodását. Ebbeli reményükben nem is csalódtak. És milyen reményeket táplált vele szemben szűkebb környezete, vagyis a klérusa meg patriarchai tartományának hierarchiája, nem is szólva a vagyonos és befolyásos rétegekről? Minthogy ezzel a kérdéssel kapcsolatban nem rendelkezünk pozitív dokumentumokkal, kénytelenek vagyunk a negatívakhoz fordulni, nevezetesen azokhoz a vádakhoz, melyeket a 403-ban tartott, ún. "Tölgyes zsinaton" hoztak fel ellene. Ezeknek a vádaknak megalapozottságát vagy éppenséggel légből kapott voltát nem akarjuk most eldönteni, csupán abból a szempontból érdekelnek bennünket, hogy kétségkívül elárulják, milyen követelményekkel lépett fel ez a szűkebb kör Chrysostomosszal szemben. Maga a szent sosem tagadta, hogy az ellene felhozott vádaknak van vagy lehet valós alapjuk, azt azonban kikérte magának, hogy olyan bizottság ítélkezzék fölötte, akik eleve elfogultak vele szemben, s ezért el sem tudta képzelni, hogy bármit is ne ellene, hanem a javára magyarázzanak.^[21] (A jegyzőkönyvben említett vádak közül néhány igencsak homályos, mivel semmilyen más forrásból nem ismerjük a bennük érintett személyeket illetve eseményeket, így azokról semmilyen biztos véleményt nem nyilváníthatunk.) A püspökről a vádak alapján kirajzolódó negatív kép segítségével szeretnénk egy másik oldalról megközelíteni a felvetett kérdést, hogy ti. milyennek képzelte, várta kora az ideális főpásztort.

Ha a zsinati résztvevők megítélése alapján állítjuk súlyossági sorrendbe a vádakat, akkor arra megállapításra juthatunk, hogy leggyakrabban két vétket hánytak a szemére: kemény és agresszív magatartását, valamint azt, hogy megszegte a liturgikus előírásokat.

Vegyük először szemügyre az első csoportot. Ellenfelei szerint a szerzetes-püspök szikár, száraz viselkedése arról tanúskodik, hogy nem együtt érző pásztora a nyájának. Erről többek között olyan tettei árulkodnak, mint hogy elkergette János nevű diakónusát, szidalmazott, megütött és vasra veretett egy ugyancsak János nevű szerzetest. Nem gondoskodott az általa börtönbe vetett személyekről, s haláluk után nem adta meg nekik a végtisztességet. (Ez aligha képzelhető el.) Száműzetésbe küldette Porphyrios és Benerios papokat. A Szent Apostolok templomában pofon ütötte Memnont, erőszakot alkalmazott a püspökökkel szemben, és kidobatta őket a palotájából anélkül, hogy egy fillért is adott volna nekik. Kegyetlensége abban is megmutatkozott, hogy becstelen, aljas, léha és semmirekellő alakoknak nevezett egyes klerikusokat, s megrágalmazta az idős Epiphanios salamisi püspököt, hogy az ördög ösztökélésére bolyong ide-oda. (Epiphanios nagy buzgalommal, de annál kevesebb bölcsességgel avatkozott bele a császárváros egyházi ügyeibe, ráadásul - tudtán kívül - Theophilos alexandriai patriarcha érdekeit képviselte, és amikor János először udvariasan távozásra szólította fel, rá se hederített. Ez aztán felbőszítette a konstantinápolyi főpapot.) Egyszer azzal vádolt meg három diakónust, hogy ellopták a csuklyáját, és szidalmazta Akakios patriarchát meg Benerios papot. Heves érzelmi kitörései és meggondolatlan őszintesége arra a következtetésre vezettek, hogy hiába várják tőle, hogy feddhetetlen jellemű, kiegyensúlyozott vezető legyen.

Amikor ilyen öntörvényű személyiségként állították be, logikusan vethették szemére, hogy sorozatosan megszegte az egyházi kánonokat. Megválasztatta efezusi püspöknek Antoninost, bár rábizonyult, hogy sírgyalázó volt. Klerikusi tisztre választatott meg olyan rabszolgákat, akik nem is az övéi voltak, sőt még föl sem voltak szabadítva, és mindezen felül még vád alatt is álltak a rabszolgapiacon. Pappá szentelte diakónusát, Sarapiónt, bár nem mentették fel a vád alól. Simóniás ügyekben egyszerre volt vádló, tanú és bíró. Chrysostomos ellenfelei szerint tehát a püspöknek olyan bírónak kell lennie, aki egyszerre tesz eleget az egyházi és a világi törvényeknek, és hivatalánál fogva a kánonoknak nem csak a szellemét, hanem a betűjét is tiszteletben kell tartania. A törvény betartásánál azonosulnia kell a klérus véleményével, ellenkező esetben törvényszegéssel vádolható. Világos, hogy János feltétlen igazságérzete nem sokat törődött sem a társadalmi konvenciókkal és korlátokkal, sem a klérus egyoldalú kánon-értelmezésével, s adott esetben maga sem érezte, mennyire súlyos következményekkel járhat egy-egy nagylelkű vagy statáriálisan igazságosztó intézkedése.

A püspök közéleti szereplése során szoros kapcsolatba került az uralkodó osztályok tagjaival, akik jótékony vagy liturgikus célból gazdag adományokkal halmozták el az egyházat. Ugyanakkor gyakran találkozott a fővárosban látogatóban levő, az udvarnál különféle ügyeiket intéző püspökökkel, akik szívesen vették volna, hogy nem is egy alkalommal vendégül lássa, esetleg meg is ajándékozza őket. János ezzel szemben egyedül szokott étkezni, ami annak a gyanúnak adott tápot, hogy ínyenc és falánk, és sajnálja püspöktársaitól meg az előkelőktől a finom falatokat. Sikkasztással is meggyanúsították: hogy tömegestől adja el a szent kincstár kegytárgyait, meg azt a csomó márványt, amelyet még Nektarios patriarcha gyűjtött össze, hogy a Szent Anastasia templomot ékesítse vele. Senki sem tudta, hová folynak el az egyházi bevételek, ugyanakkor állítólag erőszakkal rátette a kezét mások letéteire. Ezek szerint a püspök intézői (oikonomos) feladatkörének inkább abban kellene megnyilvánulnia, hogy pompásan díszíti mindazt, ami csak a liturgiával kapcsolatos, semmint hogy a szeretetszolgálat ügyeiben merüljön el. (Chrysostomosnak már Antiochiában különös gondja volt a szegények gondozására, s ez csak fokozódott, amikor püspökként megfelelő forrásokhoz tudott hozzájutni, amit szociális célokra fordíthatott, még ha az adományozóknak nem is ez volt az eredeti céljuk.)

A zsinat úgy ítélte, hogy a püspök istentiszteleti szerepe legalább olyan fontos, mint az, hogy megfontoltan és szelíden viselkedjék. Az igazi lelkipásztorra szerintük ez a magatartás a legjellemzőbb, s megítélésük szerint ennek János a legkisebb tanújelét sem adta. Felrótták neki, hogy megszegte a liturgikus előírásokat, és egyáltalán nem viselkedett méltóságteljesen, amikor templomba ment. Belépéskor nem imádkozott, a püspöki trónon vetkőzött és öltözött, és egy falat kenyeret evett áldozás után, nehogy az eucharisztiának egyetlen morzsája is a szájában maradjon. Volt olyan, hogy nem oltárnál szentelt diakónust és papot, sőt egyszerre négy püspököt is felszentelt. Előfordult, hogy a szentelésnél nem volt jelen más, mint a felszentelendő, tehát mintegy "titokban" végezte, mégpedig a klérus akarata ellenére. Memnonnak adott egy hatalmas pofont a liturgia alatt, aztán megáldoztatta, bár annak még csorgott a vér a szájából. Olyan különös dolgokat mondott a templomban, mint például: "Szeretetre és őrületre vágyom!", és így bíztatta a bűnösöket: "Ha elbuksz, megint tarts bűnbánatot, s valahányszor elbuksz, gyere hozzám, én majd meggyógyítalak!"

Ezek a vádak természetesen nem merítik ki mindazokat az elvárásokat, amelyeket a püspökkel szemben támasztottak, de jól mutatják, milyen véleménnyel volt Jánosról a főpapság és a klérus egy része, akik bizonyos alapvető dolgokat hiányoltak nála. Mindenesetre érdekes, hogy a zsinat 12 ülése során a felhozott több mint negyven vádpont közül csak hetet emeltek ki mint olyat, amit részletesebben is ki akartak fejteni. Ezek azokkal az eseményekkel voltak kapcsolatban, amikor Chrysostomos durván bánt valakivel vagy szidta (vélhetőleg az érintett személyek így akartak elégtételt kapni az őket ért sérelmekért). Viselkedésének ez a negatív oldala jobban kidomborodott tehát, mint az a szempont, hogy briliáns szónokként védelmezte az orthodoxiát. Igazhitűségét annak ellenére sem merték kétségbe vonni, hogy Theophilos alexandriai patriarcha órigenizmussal vádolta meg (ami doktrinálisan nem volt igaz, csupán védelmet nyújtott néhány egyiptomi órigenista szerzetesnek, akik Theophilos elől Konstantinápolyba menekültek). Az uralkodó körök szemében azonban pusztán az orthodoxia nem helyettesítheti egy püspök esetében az orthopraxist, a helyes magatartást, aminek az egyházkormányzat stílusában is kifejezésre kell jutnia.

János pere végeredményben arról tanúskodik, hogy két eltérő vélemény ütközött össze az orthopraxissal kapcsolatban, amelyek a sóphrosyné (mértékletesség, kiegyensúlyozottság) erényének különböző értelmezésén alapulnak. Vajon Aranyszájú Szent János eleget tudott-e tenni a vele szemben támasztott elvárásoknak? A válasz attól függ, hogy képes volt-e gyakorolni a sóphrosynében ötvöződő erényeket. János maga is úgy vélte, hogy ezt az erényt csak úgy lehet gyakorolni, ha valaki uralkodik gondolatai felett és megfékezi gőgjét, büszkeségét.^[22] Mivel azonban egy elvilágiasodásra hajlamos környezetben kellett védelmeznie az orthodoxiát, nem elégedhetett meg annak pusztán tartalmi kifejtésével, hanem az igazságot konkrét formába kellett öntenie, és a felebaráti szeretet gyakorlásához gyakran félre kellett tennie a máskor könnyen használható, szelídebb eszközöket. A főváros népe és közvetlen munkatársai megértették és helyeselték ezt, szembeszálltak a Tölgyes zsinat határozataival, s ha nem is tudták megakadályozni püspökük száműzését, kitartó hűségükkel elérték, hogy hamarosan rehabilitálják a "felebaráti szeretet hitvallóját".

An examination of the trial of the Archbishop of Constantinople John Chrysostom in 403 A.D. raises the question: what are the characteristics of the ideal bishop? The good pastor has to embody the absolute norm of moral behavior. An excessive severity and liturgical freedom were the accusations against the renowned preacher and founder of social charity. The ruling elites and a part of the clergy simply could not accept the seemingly extravagant form of his orthopraxis, which nevertheless came to be justified through his popularity and canonization by the church.

Jegyzetek

^[1] Bővebben lásd Quasten, J.: Initiation aux Pères de l'Église. Paris, 1963. v. III, 595-675. p.; Drobner, H.: Lehrbuch der Patrologie. Freiburg-Basel-Wien, 1994. 274-282. p.

^[2] Vö. Guinot, J.-N.: L'apport des panégyriques de Jean Chrysostome à une définition de l'évque modèle. In: Vescovi e pastori in epoca teodosiana. (Studia Ephemeridis Augustinianum, 58) Roma, 1997. vol. II. 395-422. p.

^[3] De S. Meletio Antiocheno 2, PG 50,517B; In S. Eustathium 4, PG 50, 604D

^[4] In S. Ignatium martyrem 1, PG 50,588A

^[5] De S. Meletio Antiocheno 3, PG 50,518B

^[6] In S. Eustathium 4, PG 50, 604D; In S. Ignatium martyrem 1, PG 50,588B

^[7] Hom. in epist. I ad Timotheum 10,1, PG 62,547D-548B

^[8] In S. Eustathium 3, PG 50,602B; De S. Meletio Antiocheno 2, PG 50,517B

^[9] De S. Meletio Antiocheno 3, PG 50,518B

^[10] Hom. in epist. I ad Timotheum 10,1, PG 62,547D

^[11] De S. Meletio Antiocheno 3, PG 50,518B; In S. Ignatium martyrem 2-3, PG 50,588C-590D

^[12] In S. Ignatium martyrem 1, PG 50,588B

^[13] Hom. in epist. I ad Timotheum 10,1, PG 62,548D

^[14] In S. Eustathium 3, PG 50,602A

^[15] De S. Meletio Antiocheno 2, PG 50,517B

^[16] Dialogus de vita S. Ioannis Chrysostomi 5, PG 47,19A

^[17] Szókratész: Egyháztörténet. V,8, PG 67,577B. (Ford. Baán I.) Bp., 1984, (Ókeresztény írók, 9.) (továbbiakban: Szókratész) 333. p.

^[18] Szókratész VI,19, PG 67,724A. Baán 406. p.

^[19] Szókratész VI,3, PG 67,669AB. Baán 377. p.

^[20] Szókratész VI,4, PG 67, 669B-672A; Baán 377. p.

^[21] A zsinat kivonatos jegyzőkönyvét Phótios Bibliothéké-je őrizte meg számunkra. Henry, R. (ed.): Bibliothéque. Paris, 1959. vol. 1, cod. 59, 52-57. p. A továbbiakban ennek alapján tárgyaljuk Chrysostomos perét.

^[22] Quod frequenter 5, PG 63,469C

Horváth E.: Arianizmus

TARTALOM

Bárány A.: Feudalizmus