Baán I.: Chrysostomos | TARTALOM | Süttő Sz.: Datum, actum |
Bárány Attila
Munkám témája egyetlen kifejezéssel
foglalható össze: az angol "bastard feudalism"
intézményéről kívánok szólni.
Ahogyan a címben is jeleztem, nem elsősorban magát a
társadalmi jelenséget szeretném bemutatni a maga
teljességében, amire egy tanulmány keretei nem
adnának lehetőséget, hanem az objektív,
tényszerű történeti valóság
köré fonódó szubjektív,
történetírói vélemények
rendszerét is. Az elkorcsosult feudalizmus tárgya ugyanis egyike
az angol történelem azon kritikus pontjainak, amelyek
megítélésében olyan óriási
viták vannak, hogy joggal állítható más,
olyan szenvedélyesen vitatott csomópontok mellé, mint a
római kontinuitás, a normann hódítás, vagy a
Tudor-abszolutizmus kérdése. Úgy is fogalmazhatnék,
a témánál sokkal érdekesebb ma már a
historiográfiájának áttekintése a
század elejétől, a különféle
ellentétek összevetése. Nem lehet egyszerűen az
elkorcsosult feudalizmusról írni, még az alapjainak
bemutatása céljával sem, mert nehéz elkerülni,
hogy ezzel egy véleménybe helyezkedjünk be, s azt visszaadva
beszéljünk róla. Ezért a historiográfia
médiumán keresztül szeretném láttatni, az
"elkorcsosultság" mit foglalt magában, mit jelentett az angol
későközépkori feudális
társadalomszerkezetben.
A téma természetesen elsősorban a
társadalomtörténeten belül is a
nemességtörténet részeként
értelmezhető, mottóként talán az
állhatna, hogy "a régi arisztokrácia sem volt már a
régi", ami kiválóan érzékeltetheti fő
gondolatmenetemet. Az elkorcsosult feudalizmus a
középkori-későközépkori angol nemesi
társadalomhoz szorosan kapcsolódó jelenség,
új fejlemény, amely nélkül nem lehet teljes
képet kialakítani sem a társadalmi rendszerről, sem
a politikai-katonai hatalomról, sem pedig a nagybirtokosságnak a
királyi hatalomhoz fűződő viszonyáról.
Az "elkorcsosult feudalizmus" kialakulása nem szoros értelemben
vett társadalomtörténeti, hanem jogi jelenség, a
feudalizmus jogi rendszerét érinti. Az a kérdés is
vitatott, hogy mikor, már a XII. században-e, vagy csak
közvetlenül a százéves háború hadi
igényeit kiszolgálva, a XIV. század közepén
indult-e meg az a folyamat, amelyet a szakirodalom a feudalizmus
"elkorcsosulásának", "romlásának", a
hűbéri viszonyrendszer
"materializálódásának",
"korrumpálódásának" nevez.[1] A "bastard feudalism" névvel illetett
új szisztéma a hűbérúr-hűbéres
viszony átalakulását érinti.
A "bastard feudalism" elnevezést maguk a történészek
alkották a múlt értelmezésére, nem
történeti fogalom, s ahogyan maga III. Richárd sem
tudta, hogy ő a fehér rózsáért harcolva esik
el Bosworthnál, úgy maguk a kortársak sem voltak
tisztában azzal, hogy ők a korrupt és romlott elkorcsosult
feudalizmus korát élik: a fogalom a múlt század
vége előtt nem létezett. Noha a kifejezés
lényegében egy kapcsolatrendszert jelöl a nagybirtokos
és a társadalom alsóbb rétegei között,
akik ellátták a szükséges munkaerővel, a
történészek mítosszá tették.
Az elkorcsosult feudalizmus, azaz a címke amivel a
történészek azt a köteléket illették,
amely a későközépkori csatlósokat,
retainer-eket a nagybirtokosokhoz kötötte,
lehetővé tette, hogy a bárók hatást
gyakoroljanak a politikai hatalomra. Enélkül a
későközépkor arisztokráciája nem lett
volna képes uralni a lokalitásokat, a megyei
végrehajtást és igazságszolgáltatást,
nem tudott volna a háborúkban harcolni s szerepet vállalni
a nagy ívű dinasztikus politikában, Anglia nagyhatalmi
ábrándjaiban Crécynél és
Agincourtnál. Az elkorcsosult feudalizmus lényegi
fontossággal bír a politikában, mind helyi, mind
országos szinten, a hadszervezetben, a közigazgatásban
és az igazságszolgáltatásban. Nélküle a
XIV-XV. századi Anglia nem érthető meg.
Ezenkívül a "bastard feudalism" hosszabb távon is
óriási hatással bírt: azzal, hogy a
szolgálatért való földadomány helyett a
pénzbeli juttatást hívta életre, nagyban
hozzájárult a társadalmi mobilitás
növekedéséhez, amely a kora-újkori világ
felé való átmenet egyik fő
mozgatórugójává lett.
Az elkorcsosult feudalizmus nem szerencsés kifejezés. Ha
lehántjuk róla a pejoratív árnyalatokat,
egyszerűen a főurak, köznemesek és parasztok
kölcsönös kapcsolatrendszerét jelenti.
Meggyorsította a társadalom már korábban megindult
mobilizálódását. Ez az új
típusú feudális forma betetőzte azt a folyamatot,
amely 1066-ban megindult és elválasztotta az angol feudalizmust a
kontinentálistól. Angliában a társadalmi
státusok egyre inkább elmozdulhattak egymás mentén,
megszűnőben volt a feudalizmus zárt, a mobilitást
gátló viszonyrendszere. Az elkorcsosult feudalizmus az egyik
olyan tényező, amelynek köszönhető, hogy az
angol társadalomban nem alakultak ki olyan éles
választóvonalak, mint Európa más részein.[2]
Az elkorcsosult feudalizmussal kiteljesedett a sajátságosan angol
jellegzetességek tekintélyes sora. Az angol nemes katonai
szolgálatát pénzen megválthatta II. Henrik
óta (scutagium). Az auxilium a XIII. századra
már anakronizmussá válik. A XIII. századra egy
bizonyos meghatározott vagyoni szinthez, évi 20, majd 40 font
jövedelemhez kötötték a lovagi státust.
Korábban a király a lovag katonai szolgálatának
fejében adományozott feltételes, nem
öröklődő birtokot a lovagnak (knight's
fee) és az ilyen birtokkal rendelkezők alkották az
uralkodó osztály alsóbb rétegét, a
lovagságot (knighthood).[3] A
királlyal szembeni kötelezettséget írásba is
foglalták: az 1166-os Cartae Baronum-ban
összeírták a hűbéres hány
nehézlovas kiállítására köteles
földbirtoka után.[4] Ez a rendszer
azonban néhány évszázad alatt sorvadásnak
indult, és a régi lovagság helyébe azok
léptek, akiket vagyoni helyzetük kvalifikált arra, hogy a
lovagi osztályhoz tartozzon. Egy bizonyos vagyoni állapot
fölött a társadalom minden tagja, tekintet nélkül
származására, nemesnek tekinthette magát.
Az angol hűbéri struktúra igen laza volt, úgy is
akarta szervezni a király, hogy ne is hasonlítson a
kontinentális hűbéri láncra. 1086-ban I. Vilmos
a salisbury-i esküben minden nemest megesketett a koronára.
Egy olyan rendszer kialakításán munkálkodott, ahol
minden nemes kizárólagosan az uralkodó
hűbérese, neki tartozik servitium debitum-mal. Ha ez az
ideál nem is valósult meg, akkor sem igaz, hogy a
hűbériség maradéktalanul kifejlődött.
Ellenkezőleg, I. Edward uralkodásának idejére
(1272-1307) a hűbéri rendszer elsődlegesen jogi
jellegű viszonyrendszerré vált, gyakorlati
jelentőségét elvesztette; már nem
kívánt meg közeli személyes kapcsolatot úr
és hűbéres között. Egy új rendszer kezdett
kifejlődni a régi feudális szisztéma mellett, amely
elsősorban a régi hiányosságaiból
táplálkozott.
Itt kell azonban rátérnünk a historiográfiára,
hiszen az elkorcsosult feudalizmus "lapjait" tekintve ismertetnünk kell az
egymással ellentétes álláspontokat. Az az
alapértelmezés, amely máig is használható,
K. B. McFarlane-től származik, s a mai definíciók
kiindulópontjául szolgál: "A társadalmi
fontosságot ... már nem a feudális
szisztémán belüli státusz biztosította, hanem
attól függött, hogy hány 'klienset' volt képes a
'pártfogó' magához kötni. A pénz az ún.
anyagi nexus révén átvette a feudális
kötelék helyét. A katonai szolgálat már nem
csupán a hűbéri intézményen alapult, hanem
eladható áruvá vált, s az úr és
csatlósa önkéntesen lépett szerződésbe
s egyezett meg áruba bocsátásáról."[5]
Az előbbi álláspont szerint az elkorcsosult feudalizmus
legfőbb újítása az volt, hogy a király
és a nagybirtokosok speciális írott
szerződéseket (indenture,
"hűség-szolgálati szerződés", s
formája az ún. letter patent,
pátens-oklevél) kötöttek követőikkel
(retainer, "csatlós") - bizonyos szolgáltatások,
főleg fizetett katonai szolgálat fejében.[6] A szerződés vagy meghatározott
időtartamra (egy hadjárat idejére, egy évre), vagy
élethossziglanra szólt. A vállalt
kötelezettségekért a szerződő retainer
jogosult volt bizonyos juttatásokra, amelyekben a felek megegyeztek a
szerződésben.[7] A rendszer nem
kötődött közvetlenül földbirtokhoz: az
élethosszig szerződő lovag megkaphatta egy-egy
manor jövedelmének egy részét, vagy
meghatározott pénzösszeget. A szerződés a
hadjárat idejére meghatározott összegű zsoldot
foglalt magában (a katonai hierarchiában elfoglalt hely
alapján).[8] Ezen kívül
III. Edward (1327-1377) alatt válik általánossá a
főúri libéria (livery: címer és
színek viselése a hadiruházaton), ezzel is
kifejezésre juttatva a lordhoz való hűséget
és kötöttséget. Ellentétben azonban a
régi hűbéri rendszerrel ez az új
indenture-rendszer nem volt öröklődő!
Sőt, kezdetben több példa található a nem
élethossziglani, csak bizonyos időre, egy évre, vagy
egyetlen hadjárat idejére kötött
szerződésekre.[9] A
történeti irodalom egyik iskolája az
indenture-rendszer kialakulását az I. Edward
uralkodásától szaporodó skót és
walesi háborúk, majd a százéves
háború által teremtett szükségletekre vezeti
vissza. A királyi hatalomnak szüksége volt hadseregre:
nemeseire a hagyományos alapokon már nem
számíthatott. A nemesség inkább fizette a
scutagium-ot, minthogy hadba vonuljon. Természetesen azonban
jó pénzért hajlandó volt elkísérni a
királyt a hadjáratokra. A királyi kincstár ebben az
időszakban még nem tudott egy nagyszabású,
külországi hadjáratokra alkalmas zsoldos hadsereget
finanszírozni. A megoldást az 1270-es évektől
I. Edward hozta gyakorlatba: ahelyett, hogy erőltette volna
zsoldosok toborzását, arra próbálta
rábírni a nagybirtokosokat, hogy saját
famíliájukkal együtt álljanak a királyi
hadseregbe. A király szerződött lordjaival, hogy ha
meghatározott számú kontingenssel szolgálják
a hadjáratok idején, ennek fejében meghatározott
pénzösszeget fizet. A megfelelő számú
fegyveres előteremtése céljából a
főurak is e példát követve kötöttek
szerződéseket a lovagokkal.[10] A
rendszer a XIV. század közepére már oly
mértékben kifejlődött, hogy a francia
háborúkban III. Edward szinte kizárólag
szerződéses (indentured) kapitányok csapataira
támaszkodott. A százéves háború
csatáiban az angol haderő döntő részét
csatlósaikkal szerződő kapitányok alkották,
akik a királlyal szerződve vállaltak "munkát". Sok
hadjáratban nem is létezett királyi vezetésű
sereg, a feladatot önálló szerződéses
kapitányok retinue-jai oldották meg.[11] A százéves háború angol
sikereiben a retainer-eknek tagadhatatlanul nagy szerepe volt, a
hadszervezetben forradalmi változást hozott.[12]
A hűbéri rendszer eltűnt. Felváltotta egy
egyénre szabott, nagyobb mozgáslehetőséget
biztosító, nem öröklődő, de nagyobb
hűséget, másfajta személyes viszonyt
megkövetelő kapcsolatrendszer. Kölcsönösségi
alapokon épült fel, de egyfajta kliensi - patronálási
viszonyt feltételezett. A különböző iskolák
megítélésének kritikus pontja az, hogy lehet-e az
elkorcsosult feudalizmust pusztán az
indenture-szerződéseken keresztül értelmezni,
csupán a katonai jellegű szolgálat
materializálódását tekintve az új rend
alapjának. Ellenkező vélemények szerint a "bastard"
feudalizmus sokkal többet jelent, egy bővebb
értelmezés alapján magában foglalja nemcsak a
csatatéren szolgáló zsoldosokat, hanem a "nem-harcos"
retainer-eket is, ezeknek tulajdonítva nagyobb
jelentőséget, akik a nagybirtokos fizetett
"ügynökeiként" megszerzik az igazgatási és
igazságszolgáltatási szervezet helyi
pozícióit. A központi hatalom rendszerébe
"informálisan" furakodnak be, megkaparintják a helyi,
területi hatalmat, s ún. "affinitást",
befolyási körzetet építenek ki uruk
számára. Ezen bővebb interpretáció szerint
az elkorcsosult feudalizmus körébe tartozik az alkalmi
juttatást (fee) elfogadó udvari informátor, vagy a
lord csataménjeit kezelő, ugyancsak fizetett
béres-lovász is. Az elkorcsosult feudalizmus tehát a
hadviselés, a helyi igazgatás és
igazságszolgáltatás egyfajta mechanizmusa.
Lényegében az előbbiekbe való beavatkozás, a
helyi kormányzat akadályoztatásának, a parlament
és a bírói munka befolyásolásának az
eszköze.[13]
A fogalom 1885-ben született, a kor
történetírásának nagytekintélyű
viktoriánus atyja, Charles Plummer tollából:
"III. Edward uralkodása ... egy pszeudo-lovagkor volt, amely ...
nem tudta eltüntetni azt a ... degeneráltságot, ... amely
megélte az elkorcsosult feudalizmusnak a kezdetét, amely az
úrnak a hűbéresével való egyszerű
kapcsolata helyében a nagyurat csatlósok hordájával
vette körül, akik libériáját viselték
és csatáit vívták, a szó legszorosabb
értelmében a bíróságokon és
máshol, 'addicti jurare in verba magistri'; amíg az
úr támogatta őket vitás ügyeikben, és
az általuk elkövetett bűnökben lehetetlenné tette
felelősségre vonásukat. Ez a fekély, a Lancasterek
uralkodása alatt érte el tetőpontját."[14]
Plummer teljességgel elítélte a feudalizmus
"elfajulását". Úgy vélte, Anglia
történetében minden rossz, a Rózsák
Háborújának testvérharca is,
egyértelműen az elfajulásból ered, s ez
okolható mindenért. Világos, hogy az a Plummer, aki a
viktoriánus Oxford kényelmes biztonságából
szemlélte a középkort, az elkorcsosult feudalizmus
fogalmával elsősorban a romlást, a hanyatlást
akarta kifejezni azzal, hogy egy "degenerált, korrupt" korról van
szó. Kenneth Bruce McFarlane szerint, aki 1945-ben először
próbálta megtörni a Plummer-álláspont
uralmát, a későközépkor nemesi
társadalmának alapvető strukturális tartalma
megváltozott. A hűbéri kötöttség úr
és vazallusa között elhalványult és elvesztette
jelentőségét. A jelenséget nem valamiféle
modifikált feudális típusként kell tekinteni, hanem
egy lényegileg különböző rendszerként,
aminek legfeljebb a felszínen vannak hasonló jegyei.[15]
A Plummer-féle viktoriánus generáció
számára a feudalizmus kötelékei határozottak
és világosak voltak, a feudalizmus klasszikus modellje szerint
képzelték el a középkori társadalmat és
államot, a hűbérbirtokot centrális
jelentőségűnek vélték, s nem tudtak mit
kezdeni azzal, amikor a feudális katonai és
igazságszolgáltatási szisztéma helyébe egy
olyan rendszer lépett, amely sokkal önzőbb és
önkényesebb volt. Észlelték azt, hogy
megváltozik a feudalizmus jellege, de ragaszkodtak a
struktúrájához, nem hitték el, hogy a
hűbériség egyszerűen felbomolhat. Plummer és
kortársai normanisták voltak, azaz azon iskola tagjai, akik
úgy hitték, az angol feudalizmust teljes egészében
Hódító Vilmos vezette be, a kvóta-rendszerrel
(knight's fee) alapozva meg az uralkodó hűbéri
szolgálatát, ezért a földhöz szorosan
kötődő katonai szolgálatot tartották
döntőnek. A szűk feudalizmus-interpretáció
elég sokáig tartotta magát Angliában,
egészen a 20-as évek végéig, amikor Sir Frank
Stenton Ford előadásaiban egy bővebb körű
értelmezést tett közzé, ami nagyban
elősegítette az elkorcsosult feudalizmus képének
modernizálását is. Ez az
igazságszolgáltatásnak és a helyi-megyei
igazgatásnak a nagybirtokos uralma alá
kerülését és a király kezéből az
immunitással kikerült s a bárói bírói
székek kezébe került döntési jogát is
magában foglaló nézet.[16]
Lényegében II. Henrik bírói reformja, a
királyi bíróságok kiépítése s
az immunitások visszavonása volt az, amely megtörve a
bárói bírói fórumok uralmát a
shire-ökben, megszabadította a hűbéreseket a
senior-i jogi fennhatóságtól. Ezzel
párhuzamosan, az 1180-1230 közötti évtizedekben a
vazallusi szolgáltatások is formálissá
váltak. Az a kevés számú hűbéres, aki
alvazallusként, de csak másodlagos servitium debitum-mal
szolgálta urát, megváltotta szolgálatait, s
gyakorlatilag kötöttségektől mentes birtokkal
rendelkezett.[17] A XV. század
végére a feudalizmus csak egy formálisan intakt
állapotban létezett, s nem volt társadalmi súlya.
Bárhogyan szerették is volna Plummerék úgy
látni, hogy egy meglévő, stabilan működő
és a társadalomban döntő szerepet
játszó intézmény "fajult el", tért el
klasszikus fejlődési irányvonalától, nem
lehet szó csakis elkorcsosulásról, mert ez egy
önálló jelenség, s quintesszenciája, a
szolgálatért, a katonáskodásért
járó fizetség, az indenture egy új rendet
feltételezett: egyáltalán nem lehet csak a
hűbériség hanyatlásából eredeztetni.
A fentebbi gondolatokat McFarlane munkássága tette
publikussá, aki átlépett a sokáig
egyeduralkodó viktoriánus állásponton, A
viktoriánusok ugyanis annak az alkotmánytörténeti
iskolának voltak tagjai, amelyet alapítója, Stubbs
püspök neve fémjelez.[18] Az
ún. "Whig"- interpretáció apostolai minden
történeti jelenséget és intézményt
annak függvényében vizsgáltak, mennyiben
járult hozzá az alkotmányosság
fejlődéséhez, azaz azt tekintették egyedül
pozitívnak, ami a polgári demokrácia felé mutatott.
Az elkorcsosult feudalizmus nem a természetes fejlődést
vitte előre. Ezért a Whig-történetírás
nagy alakjai - Helen Cam, A.E. Prince, H.G. Richardson - akik egészen a
XX. század közepéig uralták a történeti
köztudatot, minden negatívumért a "bastard" feudalizmust
tették felelőssé.[19]
Úgy gondolták, azért nem fejlődhetett a
központi hatalom, mert a központosítás
kerékkötőiként éppen a bárók
jártak elöl, az elkorcsosult viszonyokat eszközül
használva maguk pénzelték a "kóborló"
hűbéreseket, maguk erősítették az
anarchiát s csatlósaikkal együtt
garázdálkodtak.[20]
Szerintük a "feudalizmus törvénytelenül fogant fattya"
társadalomellenes volt. Lehetővé tette a
bírák, esküdtek, békebírák és
sheriff-ek megvesztegetését, a királyi
adminisztráció működésének
akadályoztatását. Így jöhettek létre
vidéken a bárói "affinitások" a XV.
században. Az uralkodót a haladással
azonosították, a nagybirtokosokat pedig a reakcióval.
Stubbs révén az álláspont évtizedeken
át tartotta magát. Egyes követői ugyan
más-más elemet emeltek ki - Prince az elkorcsosult feudalizmuson
magát az indenture-rendszert értette, megvetve az
alapját McFarlane reformjának, bár ő csak
hadseregszervezési módszerként látta; Richardson a
parlamenti választások manipulálását tette a
középpontba; Cam pedig az igazságszolgáltatási
rendszer korrumpálódását tekintette
elsődlegesen meghatározónak - a rendszer
mibenlétét tekintve nem tértek el az
általános frazeológiától. "A bennünk
élő gonoszként" ábrázolták, a Whig
gondolat puritán hagyományait folytatva.
A megítélés az 1940-es, 50-es évekig
változatlan maradt. Amiben McFarlane újított, az az volt,
hogy az elkorcsosulás szerepét a
polgárháború hadi gépezetében, a parlamenti
választások manipulálásában és a
fizetett magánháztartások kialakulásában
nem lényegi elemeknek tekintette, hanem melléktermékeknek,
amelyek a központi hatalom gyengébb
működésének voltak köszönhetőek.
Semmi illegitim nem volt az elkorcsosult feudalizmusban, igaz, fel lehetett
használni törvénytelen célokra. Nem igaz, hogy a
későközépkorban nem működött a
központi hatalom: a kormány feladata volt, hogy fenntartsa a rendet
és letörje a magánháborúkat. Nem
okolható mindenért a "bastard" feudalizmus, mivel az
erőskezű királyok, mint V. Henrik, megtették e
feladatokat, a gyengék, mint VI. Henrik, pedig nem voltak erre
képesek. Maga a központi hatalom volt a mérleg nyelve: a
korona időnkénti, de nem általános
tendenciaként jelentkező gyengesége volt az, ami a
'rosszak' okozója volt, nem pedig az elkorcsosult feudalizmus
belső, létét meghatározó
'gonoszsága', "malignus" szelleme.[21]
McFarlane szakított a hagyományos
történetírás oxfordi iskolájával.
Szerinte a középkori politika nem egy anakronisztikus küzdelem
azok között, akik az alkotmányos fejlődés
mellett vagy ellene voltak. Valós emberek politizáltak, nem pedig
fékevesztett kiskirály-rablólovagok.
Álláspontja középpontjában az
indenture-szerződés állott, s
egyértelműen katonai megalapozottságúnak
érezte a jelenséget. Attól az eseménytől
számította, amikor I. Edward 1277-ben, a walesi
háborúi folytatásához kénytelen volt
igénybe venni a nemesség fizetett szolgálatát,
ő volt az első, aki nem-külföldi zsoldosokat
alkalmazott, s az arisztokratákkal szerződésekben
állapodott meg.[22] A legkorábbi
forrást, amely a nagybirtokosok és lovagok által
kötött alszerződésről tanúskodik,
már 1287-ből ismerjük.[23]
McFarlane egyébként a klasszikus változatnak azt
tekintette, mikor alkalmilag, egy-egy hadjárat tartamára
szerződtek a nagybirtokosok a háztartásukon
kívül álló, független
középnemesekkel, nem saját, volt vagy még
formálisan hozzájuk kötődő vazallusaikkal,
háztartásbeli lovagjaikkal.[24]
Miért volt erre szükség? Miért nem tudta
betölteni szerepét a hűbéri szolgálat, illetve
annak pénzzel való megváltása, amely az
Anjou-királyok alatt még kitűnően
működött? Az ok a "lovagi osztály
válságában" keresendő.[25] Angliában ugyanis a nemesség,
legalábbis az alsóbb rétege, a lovagság
(knighthood) meglepő módon nem jelentett igazi
vonzóerőt a társadalom számára, mivel
jelentős anyagi ráfordítással járt. 1241-ben
III. Henrik a 20 font vagy afeletti évi jövedelemmel
bíró birtokosokat kötelezte a knight's fee
szolgáltatásra, vagyis egy nehézlovas
páncélos kiállításának
költségeire. A scutagium-ot viszont ez a réteg csak
nehezen tudta fizetni.[26] Így
rákényszerült volna a személyes
hadbavonulásra, ami nem volt vágyainak netovábbja, amikor
nem volt kiváló a kapcsolat az uralkodó és a
nemesség között, emlékezzünk csak, éppen a
Magna Charta és a Montfort Parlament viszályai kellős
közepén vagyunk. Egyszóval a 20 fontnyi, vagy annál
magasabb jövedelmű birtokkal rendelkező, nem-lovagi
rangú középbirtokosok, az esquire-ök is
inkább eltitkolták igazi jövedelmüket, nehogy
csatába kelljen vonulniuk. Nem akartak lovagok lenni, a cím nem
jelentett számukra vonzerőt, így a XIII. század
folyamán rohamosan csökkent az anglo-normann katonai bázist
alkotó lovagság száma, s az ország katonai
potenciálja, annak ellenére, hogy a törvény
szavával próbálták a birtokosokat a reális
vagyonuk bevallására kényszeríteni, súlyos
pénzbüntetés terhe mellett, az 1270-es, 80-as évekre
veszélybe került. Ráadásul Edward herceg "rossz
emléke" még élénken élt az angol
nemesség tudatában, hiszen trónralépése
előtt, 1265-ben éppen ő, az akkori herceg verte le
Montfort parlamenti hadait, s szabott gátat a nemesség rendi
szerveződésének. Amikor tehát
háborúba hívta nemességét az 1270-es
években, a walesi fejedelemségek
meghódítására, csak lassan csordogált a
hűbéri kötelességüket teljesíteni
"kívánók" sora. Maga Edward is tisztában volt
mindezzel, hiszen nem is erőltette a hűbéri
szolgálatra összehívandó sereg
felállítását, más eszközökhöz
folyamodott. Harcoltak ugyan hűbéri szolgálatukat
teljesítő kontingensek, de számuk elenyésző
volt. Visszalépni a személyes servitium debitum-hoz s
eltörölni a pajzspénzt már képtelenség
lett volna, a régi feudális hűbéri
szolgálatra alapozott hadsereg már évtizedek óta
nem állt fel. Egyetlen kiút maradt: a szerződéses
zsoldosság. Maguk a bárók is hajlottak erre:
szerződnek a királlyal, s abból a pénzből
retainer-eket fogadnak. Jellemző példa, hogy
I. Edward uralkodása után már mindössze csak
kétszer, csakis a legnagyobb ínség idején
hívták össze a hűbéri hadsereget, akkor is
csaknem eredménytelenül, mert jóformán csak a gyenge
harcértékű, kötelezően kiállított
megyei és városi kontingensek szedett-vedett, paraszti
többségű csapatai jöttek el.[27] Anglia egy évszázad alatt teljes
mértékben "rászokott" a szerződéses
zsoldos-kompániákra. McFarlane és követői az
elkorcsosult feudalizmust kizárólag a háború
intézményében betöltött szerepe alapján
ragadják meg, amit persze a későbbi iskolák
vitatnak. Mégis, munkássága
vízválasztónak tekinthető, s keretet ad a
következő generációk kutatásainak.
McFarlane úgy gondolta, hogy az alkalmi, egy-egy hadjáratra
szóló (pro tempore) szerződések
megelőzték az élettartamra vonatkozókat (pro
vita). Az élettartamra szóló
szerződések, úgy vélte, csak a
polgárháborús időszakban szaporodtak meg.
Későbbi munkáiban nézeteinek
revíziójára kényszerült.[28] A Lancaster hercegek kíséretét
vizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy már a
XIV. század elején nagy számban alkalmaztak
élethossziglan szerződött csatlósokat, s a
szerződéseket békeidőre is
kötötték.[29] Egy
másik korábbi álláspontját is
revideálja McFarlane: úgy ítélte meg, hogy a
szerződés elsődleges indoka és szempontja a
király hadseregébe való katonaállítás
volt, ezért vélte korábbinak az alkalmi
szerződéseket. Később úgy látta, hogy
önnön céljaikat sokkal többre tartották a
nagybirtokosok, a királyi hadjáratba hívó
felszólítás korántsem képezte az egyetlen
motivációs erőt: a lordnak igenis szüksége
volt a csatlósára: egy központi magra az udvarában, a
birtokközpont alkalmazottai között, az ún.
meinie-ben.[30] Miért volt
szüksége a lordnak békeidőben is
retainer-ekre? Egyszerűen azért, mert a hatalmat
kifelé akarta propagálni, s ehhez adni kellett a
látszatra: az ilyen csatornákon keresztül épült
ki az affinitás. Vessünk egy pillantást azokra a
forrásokra, amelyek arról tudósítanak, mekkora
pompával, mekkora kirakat-kísérettel vonultak a lordok a
parlamentbe, és megértjük az informális politikai
súly jelentőségét. Az 1450-es években York
hercege részben azzal vált a közvélemény
szemében a stabilitás
megtestesítőjévé, hogy folyamatosan több
száz csatlósa kísérte Westminsterben.[31]
A XIV. század végén terjedt el a pro vita
alkalmazás. Nem volt kifizetődő alkalmi zsoldosokat
fogadni. II. Richárdnak az arisztokrata hatalom
növekedése elleni intézkedései, az ún.
libéria-ellenes törvények tiltani
próbálták a magánhadseregek
felállítását és törvényen
kívül helyezték a retainer-ek
szerződtetését, kivéve, ha élethossziglan
szerződött, s az udvar, a meinie
összeírásaiban szerepelt, a fizetési listákon,
a "Kalendars"-ban. Ugyancsak hoztak törvényeket a
maintenance (a csatlós 'eltartása', teljes
ellátása a nagybirtokos udvarában,
háztartásában illetve jogi védelemben
részesítése) korlátozására. Ezzel
csak a bárói rablóportyákat akarták
meggátolni, de csak közelebb hozták a csatlósokat
és uraikat. Ugyanezt erősítette az a rendelkezés
is, hogy retainer csak esquire lehetett, tőle
lefelé a ranglétrán - paraszti bérlők,
yeoman-ok katonáskodó zsoldos fiai - nem köthettek
indenture-öket. A királyi hatalom meg akarta ugyan
előzni a magánhadseregek kialakulását, de csak azt
érte el, hogy szorosabbá vált a kapocs, s a
háztartásbeli állandó lét
hatására egyre inkább összegyúródott a
retainer-ek katonáskodó társasága, akik
egyre több nem-fegyveres megbízatást teljesítettek,
illetve a birtokigazgatás és szervezés alkalmazottai, pl.
a steward, a kancellár stb., összeforrottak és
így egy nagy, a báró iránti lojalitáson
alapuló közösséget alkottak.[32] A csatlósi szolgálat,
különösen a biztos évjáradékot
jelentő életre szóló, a gentry tagjai
szemében egyre inkább követendő karrierré
vált: a XV-XVI. században már versengnek a
helyekért, s ha egy retainer nem kielégítően
teszi a dolgát, megszüntethető a szerződése, s
más lép a helyébe. Ez magukat a csatlósokat is
motiválta s egyre szorosabban kötötte egymáshoz urat
és szolgálattevőjét. Azzal, hogy
értékessé váltak a bárókhoz
fűződő kapcsolatok, a gentry természetesen
megpróbálkozott a rég elhomályosult rokoni
kapcsolatok felelevenítésével, s még a
legtávolabbi rokonsági fokot is felhasználták,
így a régen felbomlott
szomszédsági-nemzetségi szervezetek bizonyos
mértékben újraéledtek. Ezzel
lehetőség nyílott egy-egy terület felett a politikai
döntéshozó hatalom megszerzésére.
Bázist építhetett ki a birtokos azzal, hogy
csatlósait bejuttatta a bírói és igazgatási
helyi szerveibe. Ezután már, amikor készen állott a
politikai befolyási körzet, csak néhány birtokot
kellett szerezni, vásárlás, vagy
zálog-váltók vétele útján. Ez a
közvetett affinitás sokszor bizonyult kitűnő
végvárnak, amikor a polgárháború
idején valamilyen helyre volt szükség, ahová vissza
lehetett vonulni, amint York hercege is a walesi határvidéken
fekvő, March grófsági területeire menekül.[33]
Az affinitás kiépítésének másik
módja, a királyi hivatalnokok megvesztegetése nagy
méreteket öltött már a XIV. században, s
azután szinte természetessé vált, hogy alkalmi
retainer-ként, noha már semmi közük sem volt a
katonai szolgálathoz, a központi állami szervek
tisztségviselői is elfogadjanak "hálapénzeket",
sőt, ez a kapcsolat rendszeressé is válhatott.[34] Egyes vélemények szerint a
hálapénz elfogadása, illetve egy rendszeres "kliensi"
kapcsolat (clientage) a királyi tisztviselők és a
nagybirtokosok között már a XIII. században
kialakult.[35] McFarlane vitába
szállt a viktoriánus hagyományt képviselő
Helen Cammel, aki szerint a "korrupt és romlott paraziták" nemesi
társadalma messze állt attól az erkölcsi
tisztelettel, lojalitással és hittel átitatott
szenior-vazallusi viszonytól, amely a hűbériséget
jellemezte.[36] McFarlane nem fogadta el ezt a
"boszorkányüldöző" teóriát: úgy
gondolta, nem igaz, hogy a koraközépkorban ne lettek volna
magánháborúk, amelyeket "puhább"
eszközökkel vívtak volna, s felvetette, a
hűbérura ellen feud-ban álló vazallus
esküje mivel ér erkölcsileg többet, mint az a
szerződés, amelyben a nagybirtokos a királyi
bíróság hatálya elől megvédelmezi
retainer-jét, akár az esküdtszék
megvesztegetésével is, mert szüksége van katonai
szolgálataira? A későközépkori
korrupció nem kezelhető csak bűnbakként, s nem lehet
a megelőző korokat patyolattisztaságú aranykornak
láttatni. A koraközépkor is hozott anarchikus
időszakokat, s a későközépkori elkorcsosult
feudalizmus sem azt jelentette, hogy bárki bármennyiért
eladta urát és nemesek vezette rablóbandák
garázdálkodtak. Nem lehet ma már hitelt adni Stubbsnak,
aki szerint a XII. század végének arisztokratái
már csak "dicső elődök degenerált fiai".[37] III. Edward korára a
konfliktusokat sokkal kifinomultabban oldották meg, a
szerződéses zsoldosokat nem arra használták, hogy a
szomszédos nemesúr falvait égettessék fel
velük. Sokkal gyakrabban a nyílt színen,
bíróság előtt rendezték a vitás
ügyeket, nem pedig puszta erőszakkal. Nem volt szükség
a törvény megszegésére, vérontásra,
csak arra, hogy bizonyos eszközökkel - például
saját embereiknek az állami igazgatás
pozícióiba való beültetésével - a maguk
javára alakítsák a törvény szavát.
McFarlane be akarja bizonyítani, hogy még a legsúlyosabb
anarchia idején, II. Edward és VI. Henrik alatt sem
fordult elő gyakran, hogy fegyverrel szegüljenek szembe a
király szavával. Ehelyett példák sora
támasztja alá, hogy mennyivel jobban kedvelték vagy a
nyílt megvesztegetést - Lord Lovel egy birtokperbe keveredve a
Northamptonshire-i sheriffnek 7 fontot, az alseriffnek 40 shillinget adott, s
az esküdtek között további 40-et osztott szét -,
vagy pedig finoman értesítették az esküdtszék
tagjait a vádlottnak a vidék hatalmasságaihoz, esetleg a
királyhoz fűződő szoros viszonyáról,
ami az ítélet meghozatalában sokat nyomott a latban.[38] Nem mindig volt egyébként
ilyen óriási mértékű a korrupció, csak
a történészek szerettek egyszerűsíteni,
például az 1450-es évek zűrzavaros viszonyait az
egész korra vetítve. McFarlane, Stubbs követőivel
szemben állítja, hogy a társadalmat
kétpólusúként kell szemlélni, s a
nemességet csakis a királyi hatalommal szembenálló
erőként elképzelni. Nem bűnös osztály az
arisztokrácia. Nem a központi hatalmat akarták a
bárók megkaparintani, még a király elleni
főúri lázadók, például az 1380-as
években az ún. Appelláns Lordok sem az
államhatalmat akarták megdönteni, hanem a király
személye, II. Richárd vagy rossz kormányzata, "gonosz
tanácsadói" ellen szóltak. A bárókat nem
antagonisztikus ellentét állította szembe a központi
hatalommal, sőt, nekik sem volt érdekükben a gyenge hatalom.
Nem szabad kiragadott példák alapján
megítélni a lordokat és negatív
következtetéseket levonni s azt
általánosítani, hanem igenis létezik egy
kiegyensúlyozott, mérsékelt politikát
folytató széles központi mag, amely nem hajlott
szélsőséges megnyilvánulásokra. Nem
megdönteni akarták a királyt, hanem a bennük
élő korporális tudatnak köszönhetően
együttesen kötelességüknek érezték, hogy
kijavítsák a sokszor csapongó, gyenge,
befolyásolható királyi hatalom hibáit.
Kiegyenlítő szerepet töltött be az
arisztokrácia, s ha kellett, a királyt a primus inter
pares szelleméből eredő ősi
tanácsadói jogukkal kényszerítették, hogy a
nép javára változtasson politikáján. A
"főgonoszt", a retaining-et nem lehet csupán
kiskirályság építése eszközeként
szemlélni.[39]
A McFarlane-tanítványok közül Christine Carpenter
és Charles Ross, mesterükhöz hasonlóan úgy
látják, hogy az elkorcsosult feudalizmus alapját a
rendkívüli retainer-ek alkotják, akik nem uruk
háztartásában élnek, csak időlegesen,
pusztán anyagilag kötődnek hozzá,
néhány hadjárat idejére.[40] McFarlane az indentured retinue
modelljének John of Gaunt, Lancaster hercegéét tekintette.
Tanítványai rájöttek arra, hogy az egyes
családok birtokadminisztrációjának adatanyaga arra
utal, a retinue tagjai még John of Gaunt-é esetében
sem csupán alkalmilag szerződöttek voltak, hanem egyre
inkább összefonódtak azokkal, akik a
birtokigazgatásban, jövedelem-összeírásban
vállaltak nem-fegyveres szolgálatot. A McFarlane-iskola azt
találta, az ilyen hivatali szolgálattevők is
évjáradékot kaptak.[41]
Egyre több forrást fedeztek fel, amelyek a helyi kormányzat
és bíráskodás hivatalnokai részére,
bárók által fizetett
évjáradékokról tanúskodnak. Már a
XIII. században kaptak királyi bírák
kegydíjat nagybirtokosoktól, s így az ő
szájuk íze szerint hajlott a kezük, amint ezt Maddicott
bizonyította, sőt, már maintenance-re is van
példa 1259-ből![42]
McFarlane követői ezeket az ún. "klientúra"
körébe tartozó kapcsolatokat is ugyanúgy az
elkorcsosult feudalizmus részeként tekintették.
Rájöttek, hogy már jóval a vizsgált korszak
előtt, a hagyományos hűbéri viszonyok mellett, azzal
párhuzamosan léteztek kliensi kapcsolatok, amelyben hivatali
pozícióban ülő lovagok, például
békebírák, elfogadtak bizonyos összegeket,
fee-t, báróktól, olykor már
évjáradékot is, amiért az érdekeit
képviselték hivatalaikban. Egy olyan újfajta
hűségrendszer bontakozott ki, amely a katonai
szerződésen értelmezett elkorcsosult feudalizmus
születése előtt is jelen volt. Így ki kellett
kiszélesíteni mind az idő-intervallumot, mind az
értelmezés körét. Ez a munka ma is folyik. A mai,
különféle irányultságú és
metodológiájú iskolákat leginkább azon
intervallumok alapján lehet megkülönböztetni, amire az
elkorcsosult feudalizmusban koncentrálnak. A jelenség
központi szerepét legtöbben a XIV-XV. században
látják, mások szerint viszont igazi
jelentősége 1300 előtt volt, sőt, egyesek szerint
pedig a Tudor- és Stuart-korban!
McFarlane az elkorcsosult feudalizmus kibontakozását
I. Edward walesi és skót háborúi, illetve a
százéves háború szükségleteire vezette
vissza. Az általa legkorábbinak tekintett
indenture-szerződéstől, 1277-től
számította a jelenséget. Terminus ante
quem-ként 1270-et még elfogadott, amikor Edward egy keresztes
sereget tervezett felállítani s ahhoz írásos
kontraktusokat is kötött.[43] Lloyd
kimutatta, a sereg gerincét szerződéses alapon
toborozták. A gyakorlatban a walesi harcokban
próbálták ki a rendszert.[44] A szerződéses, döntő
részben retinue-kból álló sereg 1333-ban a
skótok ellen Halidon Hill-nél harcolt először.[45]
Munkássága végén McFarlane úgy látta,
a csatlósokkal kötött szerződés, a
retaining már a XIV. század előtt komoly
méreteket ölthetett, sőt, a maintenance is,
békeidőben is elterjedt.[46] Az
az iskola, amely korábbra teszi az elkorcsosult feudalizmus
kezdetét, úgy érvel, hogy az indenture-öket
megelőzte egy sor hasonló jellegű szerződés
és magára az indenture-re is van példa 1270
előtt. Analógiákat lehet találni az ún.
fief-rente vagy örökletes évjáradék, amit
már a normann királyok adtak nemeseiknek,
szolgálatért, vagy egyszerűen a homagium fejében nem
földet kaptak, hanem pénzösszeget, állandó,
örökölhető járadékot. Ez a fajta rendszer
már a XII. század elején megjelent a kontinensen is,
Németalföldön. Scott Waugh szerint a jelenség
széles körben elterjedt már a 1220-as évektől
kezdődően, s a század közepén gyakorlat volt
az év- vagy életjáradék-szerződés
kötése a király és bárói
között, katonai célokra is.[47] Lyons szerint maga a fief-rente képezte a
szerződések alapját, sőt a háztartás
szerződésesekkel való megnövelését
jelentette.[48] Maddicott fedezte fel azt is,
hogy a XIII. században már többen ún.
"kegydíjat" (pension), a szolgálat végén
kapott életjáradékot nyertek az uralkodótól.
A normann királyok 1070-től alkalmaztak külföldi
zsoldosokat, s az újabb kutatások a szerződéses
hazai zsoldosok toborzásának kezdetét a XII. század
közepére helyezik.[49] Waugh
mellett más kutatók is, például Prestwich,
már a XIII. század második feléből
találtak írásos szerződéseket.[50] Munkásságának
végén McFarlane is egyetértett azzal, hogy a
gyökereket I. Edward előtt kell keresni, mert nem az
motiválta a nagybirtokosokat, hogy a királyi seregbe adjanak
embereket, hanem saját maguk szükségletei, abból a
célból, hogy famíliát szervezzenek, s ebben az
új formákat éppen ők kezdték el
alkalmazni.[51] Prestwich szerint már a
XII. században léteztek, igaz kivételes esetekben
óriási létszámú szerződéses
csatlós-seregek: Roger de Quincy, Winchester earl-jének 315
lovagja volt háztartásában, közülük pedig
már csak kevesen voltak a gróf vazallusai. A többség
évjáradékot - a források szerint legtöbben 100
shillinget - kaptak, jó néhányan pedig
élethossziglan szerződtek és kegydíjat kaptak.[52] Roger de Quincy famíliája nem
volt azonban kifejlett retinue, Prestwich a feudális
jellegű entourage (a ceremoniális alkalmakra az urat
elkísérők csoportja) kifejezést használja. A
strukturális elemek azonban már a XII. század
közepén adottak voltak, igaz, nagy számban még csak a
vagyonosabb mágnások alkalmaztak csatlósokat. Prestwich
óva int attól, hogy már a XIII. században
túlzott jelentőséget tulajdonítsunk a
retainer-eknek a királyi hadseregben, erre a
Százéves Háborúig várni kell.[53]
A háztartás lovagjai képezték a fizetett
szolgálattevők magvát, akik az alkalmi vagy évi
járadék mellé "díszruhát" (robe) is
kaptak.[54] Az udvari lovagok
intézményét a nemesség később
példaértékűnek tekintette.[55] A háztartásbéli lovagok
körét alkalmiakkal töltötték fel, amikor
szükség volt rá. A fizetett katonai szolgálat
teljesen elterjedt a XII-XIII. században.[56] A királyi hatalom I. Henriktől
(1100-1135) már a pajzspénz előtt járadékkal
honorált szolgálatra is támaszkodott.[57] Néhányan tagadják, hogy új
rendszer lenne a retaining, s azt gondolják, a királyok
csak egy hagyományos, I. Henrik, sőt I. Vilmos
óta élő szisztémát "melegítenek fel":
a háztartás kiterjesztését. I. Edward
hadszervezetében csak a korábbi anglo-normann
hagyományokat alkalmazták a gyakorlatban: a familia regis
újra központi szerepet kapott.[58]
A viktoriánus történetírás is észlelte,
hogy a lovagok bizonyos hányada nem "szubinfeudálódik",
nem lesz alvazallussá (enfeoffment), ennek ellenére a
nagybirtokos háztartásában él, ún.
bárói udvari lovagként. Azok a nagybirtokosok alkalmaztak
ilyen "független", nem-vazallus lovagokat, akik nagyobb hadi
kompániára vágytak, mint ami vazallusaik servitium
debitum-ával kiállítható.[59] Az alkalmi szerződésesekből
hamarosan udvari, háztartásbéli lovagok váltak, s a
servitium debitum hanyatlása idején a
kíséret egyre nagyobb részét adják,
már az indenture-ök megjelenése előtt. Az
új iskola képviselői azt állítják,
hogy nem a király által nagybirtokosaival kötött
szerződések hatására terjedt el a retaining
a nagybirtokosok és a vidéki gentry tagjai
között, akik mintegy alszerződőkként
szerveződtek a báró alá, hanem már
létezett az a walesi háborúk előtt is, s nem
I. Edward hozta gyakorlatba. Új nevet is ad az egyik
nemesség-történész, Bean az ún.
retainer előtti udvari lovag-csatlósnak:
"bachelor"-ként, külön kategóriába
helyezi.[60] A bárók egy
része hagyományos kíséretét "bérelt"
lovagokkal, bachelor-okkal tölti fel, akik alkalmi, vagy évi
fee-t és robe-ot kaptak. Már erre a
meglévő alapra épült I. Edward
katonakiállítási rendszere, s így nem is jelentett
a hadszervezetben cezúra értékű
változást. Sőt, Bean illetve Waugh is arra az
álláspontra helyezkedik, hogy nem elsősorban katonai
feladatot látott el a bachelor, hanem adminisztratív
szolgálatot. Erre a már meglévő, nem
elsődlegesen fegyveres szolgálati rendszerre támaszkodott
a báró, amikor I. Edward a segítségét
kérte.[61] Újabb nézetek
szerint pedig nem is kizárólag a királyi
háztartás lovagjai adták azt a modellt, amelyre a
szerződéses zsoldosság épült. A
szerződésesek megjelenésében annak is szerepe van,
hogy már a XII-XIII. század során szerepeltek fizetett
zsoldosok a nagybirtokosi kontingensekben is, s a bárói udvari
lovagság fejlődése nem csak a királyiakét
másolta, hanem azokkal párhuzamosan jutottak el a
szerződésességig. A bárók nemcsak
kívülről hoztak embereket alkalmi szolgálatra, hanem
a hűbéri szolgálaton kívül is igénybe
vették néha vazallusaikat is, esetenként
pénzért vagy egyes kötelezettségek
(várőrség, a báró családtagjai
kísérete) elhagyása fejében. Sőt, arra is
volt példa, hogy egy hűbéres, a már
meglévő vazallusi birtoka mellett újabb földet
kapjon, rendkívüli szolgálat fizetségeként,
amit már nem lehet egyértelműen vazallusi birtoknak
tekinteni. Tehát nem teljesen új emberekből
verbuválódik a bárói retinue.[62]
Ma tehát konszenzus van abban a tekintetben, hogy az elkorcsosult
feudalizmus az eddig feltételezettnél korábban kezdett
kifejlődni. A tárgyban tartott legutóbbi
vitaülésen (1991 Past and Present) és az
utolsó konferencián (1993 Durhami Egyetem) a nagy
előd követői ebben meg tudtak egyezni. Úgy
gondolják, hogy az új már sokkal korábban
megjelent: a szerződéses háztartási lovagok
fizetése nagyon régre visszavezethető gyakorlat. Ennek
egyik oka, hogy nem is nagyon lehetett a hagyományos rend szerinti
értelemben új vazallusokat szerezni, nem lehetett alvazallusi
szerződéseket kötni, hiszen nem volt rendelkezésre
álló föld, legfeljebb csak Észak-Angliában.
David Crouch szerint a hűbéri kötelék pusztán
időleges, rövid ideig életképes állapot volt
és a szubinfeudalizálódás csak ott volt
lehetséges, ahol volt redisztribúcióra alkalmas
föld.[63] A nagybirtokos kénytelen
volt majorsági területein életfogytiglani használati
jogokat adományozni háztartási lovagjainak, akik nemcsak
katonai, hanem más, adminisztratív, gazdasági,
birtokigazgatási színtereken is teljesítették
szolgálatukat. Már 1300 előtt vannak
birtok-adminisztrációt végző,
évjáradékban részesülő
szolgálattevők. Egyes vélemények szerint, ahogyan
Bean és Waugh nézeteiben láttuk, nem a katonai
szolgálat képezi a szerződéses zsoldosság
magvát, hanem éppen a békeidőbeli szolgálat
adja a mintát, amit adaptálnak a hadszíntéren, s
teszi a király, I. Edward is.[64]
McFarlane tanítványai között a szisztéma
megragadásában egyáltalán nincs
egyetértés. P.R. Coss meglehetősen radikális
elméletében - ami részben indukálta is az
említett vitákat - egy régi-új
elítélő álláspontot alakít ki.
Neo-marxista megközelítésben bírálja az
elkorcsosult feudalizmust. Azt állítja, hogy az elkorcsosult
feudalizmus a feudális termelési mód egy
fázisát testesíti meg. Érvelése
középpontjában sem a szerződés, sem a
háztartás megújult szerepe nem áll, hanem a jogrend
korrumpálódása.[65]
Néhányan, például David Carpenter ugyan annyiban
csatlakoznak hozzá, hogy az igazságszolgáltatás
korrumpálódása eredményezte, hogy a
megyékben a középkor végén gyakorlatilag a
mágnások kaparintották kezükbe a hatalmat, a
központi hatalom pedig kiszorult a lokalitásokból. Coss
szerint a feudalizmus "elfajulásának" kezdetét
egyáltalán nem a fizetett elemek megjelenése okozta, hanem
a báróknak az Anjou-királyok jogi reformjaival szembeni
reakciója.[66] Véleménye
szerint nem szabad a retaining mögött az arisztokrata hatalom
kiépítésének egyoldalú,
öncélú indítékát látni, ez csak
az arisztokrácia válaszlépése volt a királyi
bíróságok jogkörének kiterjesztése
ellen. A vidéki középnemesség és a
királyi hatalom közeledett egymáshoz, a megyei
igazságszolgáltatás új hivatalainak
pozícióiban szerepet kapott a lovagság, s erre a
"partnerségre" adott reakció volt a lordok növekvő
befolyása, akár a megvesztegetések ténye is.[67] A bárók a királyi
autoritás felélesztésével szemben ott tudtak az
új rendszer ellen tenni, ahol csak lehetett, s leginkább a helyi
középnemesség befolyásuk alá
vonásával tették. Ennek céljából
születtek a fizetett szolgálatról szóló
szerződések és nem fordítva![68] Mintha magát Plummert és Camet
hallanánk, ahogyan Coss a "bastard" feudalizmus
meghatározó eleméről beszél, mint a hatalom
önkényes kisajátításáról, a
közhatalom és közbíráskodás
kontrolljáról. Coss véleménye a kortárs
történészek körében óriási
vitát váltott ki, rendkívül sokan a neo-marxista
definíciót elfogadhatatlannak minősítették.
Egyedül David Carpenter az, aki az elkorcsosulás
kiindulópontjának a helyi igazgatási-bírói
pozíciók betöltésének
befolyásolását tekinti, de ő sem tartja Coss
marxista ideologizálását követendőnek,
csupán úgy látja, hogy maguk a Plantagenetek voltak azok,
akik a helyi gentry hivatalokba való juttatásával
teremtettek lehetőséget a báróknak, hogy
vonzáskörükbe vonhassák őket.[69] Crouch arról az alapról tagadja Coss
nézeteit, hogy maga a retaining és a
szerződéses fizetett állományúak mind a
hadszíntéren, mind a birtokigazgatásban már sokkal
a II. Henrik-féle reformok előtt megjelentek, tehát
az elkorcsosulást nem lehet ez által indukáltnak
bélyegezni. Crouch, mint az "anti-feudális", az angliai
feudalizmus tényét tagadó iskola egyik híve,
kijelenti, ahogy láttuk, hogy a hűbéresség nem
más, mint a katonatoborzás rövidéletű
eszköze, nem volt a társadalmi-politikai rendszert
meghatározó szerepköre.[70]
Már az 1140-es években van lord, aki fizetett retinue-ja
segítségével tört dominanciára.[71]
Az az iskola, amely leginkább McFarlane-t követi, s az 1300
és 1500 közötti időszakot tekinti az elfajulás
korának - például Bean, Hicks és Bellamy - abban
azonban megegyezik, hogy az idő túlhaladott McFarlane
retaining-centrikus álláspontján, s az egész
rendszert nem lehet pusztán a tenuriális kapcsolatok
pénzbeliekké cserélődésében
megragadni. Közülük Bellamy és Storey semmi esetre sem
helyezik marxista kontextusba a jelenséget, de a jogrend
romlását és az ún. arisztokrata
bűnözést vélik kiindulási alapnak.[72]
McFarlane John of Gaunt-féle retinue-elemzésének
mintájára megindulnak a szisztematikus vizsgálatok,
III. Richárd uralkodásának egyik legnagyobb
birtokosa, William, Lord Hastings famíliája jelenti az
újabb "etalont".[73] Mint a
Hastings-munka szerzője, Dunham, a
későközépkori feudalizmus-kutatók is
elsősorban a hadi indentured retainer-ekre koncentrálnak.
Azokra az alkalmankénti rendkívüli csatlósokra vagy
más, állandó hivatal nélküli
évjáradékosokra helyezik a fő hangsúlyt,
akiknek csak bizonyos ügyekben veszik igénybe
segítségüket. Ezek akár olyan nemesi
származású "ügyvédek" is lehetnek, akik a lord
jogi tanácsadóiként működnek közre. A
nagyszámú hadi szolgálatú csatlósokkal
rendelkező retinue-kat kivételesnek tartják,
ahogyan a Gaunt- és a Hastings-famíliát is. Az
indenture-szerződések
újrafeldolgozását Bean végezte el, aki
megpróbálta a feudalizmus elfajulása és a
szerződési rendszer közötti döntőnek
titulált összefüggést újramagyarázni.[74] Bean arra a következtetésre
jutott, hogy a ténylegesen írásos
szerződéseket kötő nemesek köre
eltörpül a háztartás más, informálisan,
papírra nem vetett feltételekkel szolgáló tagjai
mellett, pedig ezek az "alkalmazottak" évjáradékot,
eltartást, sőt, libériát is viselnek, annak
ellenére, hogy a szó szoros értelmében nem
indentured retainer-ek.[75] A
háztartási szolgálattevőkkel való
família-építés volt a később
kialakuló, intézményes, indenture-rel is
megalapozott viszonyrendszer alapja. Az írásos dokumentumok
megjelenése nem döntő, vele párhuzamosan alakul ki a
"libériás" "eltartottak" köre. Ez a
háztartásbeli lojalitás, a famíliához
tartozás lesz a magva az indentured retinue-knak is,
sőt, az igazán katonai szolgálatra szerződött
csatlósok nem is kaptak a háztartásban
szállást, a már a háztartásban
élő, libériás bárói udvari lovagok
sokkal magasabb elismerésben részesültek. Bean szerint a
bárók többsége nem is kötött nagy
számban hadi szerződéseket, a békeidőbeli
szolgálatokat pedig állandó háztartási
lovagjaikkal végeztették. Tehát nem a hadi
szolgálók köre terjedt át a békeidőben
szolgálókra, s szívta fel azt. A nagy retinue-k
csak egyes hadjáratokra, szigorúan alkalmilag álltak
össze. Legfeljebb csak polgárháborús időkben
tartottak nagy hadi retinue-kat, a közbülső
időkben a magánhadsereg a háztartás volt, tagjai
kaptak évjáradékot, de nem pusztán zsoldosok
voltak, s ők viselhették a libériát. A leggazdagabb
lordok számára is óriási összegeket
emésztett fel a rendkívüli, szerződéses
retainer-ek felvétele. 1460-ban York hercege is nehezen állta
magánhadserege költségeit.[76]
A nagy északi bárók, a Neville-ek és a Percy-k is
saját jövedelmeik mellett a kormányhivatalnokként (a
Határvidék bánja - Warden of the Marches) kezelt
állami forrásokat is megcsapolták seregük
felállításához. A központi hatalmat semmibe
vevő, a közigazgatást és
bíráskodást megkaparintó, az érdekeit
fegyverrel is megvédő "bűnös", rendbontó
arisztokrata képe - különösen a bárók
anyagi erejéről folytatott legutóbbi kutatások
fényében - irreálisnak tűnik.[77] Már Bean előtt is voltak, utolsó
éveiben maga McFarlane is, akik úgy látták, hogy a
rendkívüli retainer-ek foglalkoztatása nem volt nagy
volumenű.[78] A retaining nem
magyarázza, hogy a báróknak túlméretezett,
kiskirályi hatalmuk lett volna. Még John of Gaunt sem tudott
annyi zsoldost szerezni, ahányat akart, még ő sem - az
európai mércével mérve is dúsgazdag,
Kasztília trónjára pályázó
mágnás sem - volt képes, hogy fegyveres tömegek
felfogadásával tartományuraságot
építsen ki.[79] A
háború sokba került, egy-egy apróbb terület
feletti befolyási övezet kiépítése is
óriási befektetést igényelt. A legújabb
generáció a háztartási
összeírásokat kutatja (household accounts).[80] A Simon Walker által
újra-felfedezett Lancaster-, s más bárói
retinue-kban is megfigyelhető azonban, hogy a XV.
században már az illegálisan szervezett,
indenture-nélküli alkalmi emberek a legális,
háztartási szolgálatba áramlanak, ennek
ellenére nem érik el a háztartási
évjáradékosok arányát. Walker szerint az
igazi változást az alkalmi, indenture-rel is
szerződő csatlósok jelentették. Más
kortárs kutatók is hajlanak arra, hogy McFarlane-hez hűen
az indenture-rel kötött köteléket tekintsék
lényegi elemnek. Christine Carpenter ugyan nem katonai
szempontból, hanem hűbéri-feudális jogi aspektusban
vizsgálja a szerződés mibenlétét, de a
jelenség egyéb összetevőin belül magát a
szerződést, a jogi kapcsolatot tekinti
meghatározónak.[81] Walker
szerint Lancaster hercege természetesen hasznát vehette
retinue-jának a helyi politikában is, jelentős
befolyást gyakorolhatott, mégsem ez motiválta. Az
affinitás kiépítése nem központi
fontosságú a bárók szemében. Ezért
nem is tehetők felelőssé a
későközépkor "ördögi"
romlásáért és pusztulásáért.
Walker e kérdésben azokhoz csatlakozik, akik a
válság kialakulásának okát a gentry
politikai szerepre törésében, új
"ébredésében" látják.[82]
A gentry kutatói is hallatják szavukat a
kérdéskörben. A legújabb vélemények -
Nigel Saul és Colin Richmond megyei-középnemesség
kutatásai - szerint maga a csatlós-szerződést
kötő illetve az évjáradékban
részesülő libériások köre a gentry
összességének arányában meglehetősen
kisszámú. Nem minden gentleman törekedett arra, hogy
egy nagybirtokos fizetett szolgálatába álljon: nem
mindenki lett retainer![83] A
gentry politikai függetlenségének
álláspontján állnak a legnevesebb
gentry-kutatók is, s Saul és Richmond nyomán
úgy vélik, a nagybirtokosság messze volt attól,
hogy kiskirályszerű tartományi hatalmat birtokoljon. A
báró nem ura, sokkal inkább tagja volt a megyei nemesi
közösségnek. A lokalitásokban nagyon ritkán volt
egyetlen domináns, a megyét saját befolyási
övezeteként megszervező mágnás, sőt,
olyan sem, aki egy adott megyében a földek döntő
többségét birtokolta volna, ahogyan azt a birtokszervezettel
foglalkozó történészek
megállapítják.[84]
Még III. Richárd idején sem alakultak ki
óriásbirtokok, a megye nem volt magánháború
sújtotta övezet. A királyi hatalom gyengülése
idején nem bárói hatalmi dominancia, hanem inkább
hatalmi vákuum alakult ki egy-egy Londontól távolabb
fekvő shire-ben.[85] A XIV.
században is volt olyan megye (pl. Gloucestershire), ahol
egyáltalában nem nyert teret a retaining, egy
báró sem emelkedett az erős köznemesi vezetés
fölé! A csatlósok alkalmazása nem egész
Angliát átfogó jelenség.[86]
A Rózsák Háborújának
anarchiájáért semmi esetre sem csupán az
arisztokrácia tehető felelőssé. Egyes
vélemények szerint a gentry növekvő hatalom-
és szereplési vágya okolható a
zűrzavarért, mert az arisztokrácia teljesen
elveszítette a középnemesi retainer-jei feletti
hatalmát, akik képesek voltak korlátozni
autoritását. Coss szerint újra kell
értékelni, hogy milyen mértékben
befolyásolta az alsóház munkáját az
arisztokrácia: úgy véli, a helyi
közösségek igenis határozott politikát
folytattak, nem engedték magukat "befolyásolni". A Commons
zömét a helyi hatalomban szerepet játszó
középbirtokosok adták.[87]
Egy másik iskola, néhány Tudor- és Stuart-korral
foglalkozó szakember, sőt, medievisták is, mint Michael
Hicks is, megpróbálja a jelenség
időintervallumának határát egészen a XVII.
század közepéig kitolni. Még a
legmérsékeltebb kutatók is sem "hiszik el", hogy a
Tudor-abszolutizmus első "hajtása", VII. Henrik
Csillagkamarája volt az, ami gátat szabott a maintenace
és livery terjedésének.[88] Egyre több bizonyítékot
találnak arra nézve, hogy a Rózsák
Háborújával nem szűnt meg az elkorcsosult
feudalizmus viszonyrendszere.[89] Egy
területen tovább tudott élni a jelenség
VII. Henrik tiltó rendelkezései ellenére:
északon. A ritkán lakott, a királyi hatalomtól
messze fekvő, külön kormányzat alá
tartozó Northumberlandban és Westmorlandban a Neville és
Percy család Anglia más területeihez képest
egészen más szerepet játszott, a társadalom
"természetes vezetőjeként" rendszerezte és
irányította a megyék életét, s így
töretlen tekintélynek örvendett. Hatalmuk nem törik meg
1485 után, sőt, a jó oldalra állva - éppen a
bosworthi csata hevében áll át a Percy család feje
VII. Henrikhez - növelik is befolyásukat, s kibújnak az
évjáradékot tiltó törvények
hatálya alól. Nagy létszámú
háztartást tartanak fenn, arra az addigiaknál sokkal
nagyobb szerepet testálnak. Itt megvalósult az elkorcsosult
feudalizmus a maga klasszikus értelmezése szerint: a
háztartás retainer-jei szinte teljes
mértékben felszívták a helyi
középnemességet, s így maguk a bárói
"alkalmazottak" töltötték be a megyei
pozíciókat. Itt a gentry nem törhetett politikai
szerepre, kifejlődött egyfajta tradicionális
szolgálati erkölcs, amelyben gentry dinasztiák
generációkon keresztül tartották
kötelességüknek a famíliák
szolgálatát. Archaikusabb változat
formálódott ki tehát, s olyan ereje volt ennek a
klasszikus hűbériségből sokkal többet
megtartó kapcsolatrendszernek, amely még a XVI-XVII.
században is fenn tudott maradni. Más kutatók azt is
bizonyították, hogy ez a fajta "bárói
dinasztiákhoz kötődő nemesi társadalom"
(lineage society) más nagybirtokosok családjainál
is megfigyelhető: Derby, Worcester és Shrewsbury earl-jei
háztartásában is továbbél a retaining
gyakorlata, együtt a maintenance-szal és
livery-vel.[90] Ezeken a
periférikus nyugati, illetve hegyvidéki területeken -
ahogyan a történészek megkülönböztetnek
Tudor-kori "highland" és "peripheral" nemességet -
is a klasszikus típusú elkorcsosult feudalizmus tudott teret
nyerni.[91] Bernard a feudális
hűbérúri birtokok és vazallusi kapcsolatok egyfajta
újjáéledéséről beszél, s
véleménye szerint a korai Tudor-korban az új
dinasztiához hű bárói családok egy-egy
megyében domináns szerepre törhettek.[92] Helen Miller, a VIII. Henrik-korabeli
nemesség szakavatott kutatója is nagy kiterjedésű
családi befolyási övezetek
kiépülésről ír.[93] Egyes területeken az új, nagyhatalmú
bárók azt is meg merik tenni, hogy a
bérlőiktől követeljenek fegyveres
támogatást, azaz paraszti katonai erőre is
építenek![94] Amíg James
kijelentéseit kezdetben nagy felháborodás
kísérte, ma már elfogadott, hogy a megújult
elkorcsosult feudalizmus megtalálható volt Anglia központi,
déli-keleti területein is, és a XVI. században ott is
dominánssá válik! Megmaradtak az
évjáradékok is, az alkalmi zsoldosok felfogadása
is, annak dacára, hogy maguk a szerződések eltűntek
- hiszen illegális volt a retaining! Sőt, a
hűbéri formák formális
újjászületésének is tanúi lehetünk
- néha földet is kapott a retainer - így
valamiféle archaizálódás megy végbe. Az
elkorcsosult feudalizmus ezen kései jelensége kikerült a
királyi hatalom ellenőrzése alól. Mi több,
híveiknek a Tudorok speciális engedélyeket is adtak a
szerződéses zsoldosok felfogadására. Még
Erzsébet hadserege is a kezdetekben indentured
retinue-kból állott fel! Tovább folyt a
királyi hivatalok megvesztegetése is. A Tudorok nem
akarták eltörölni az elkorcsosult feudalizmus
viszonyrendszerét, keretekbe szorították és
lefölözték a hasznát. Az elkorcsosult feudalizmus nem a
mágnás rabló-lovagok megyei uralmát
segítette elő, hanem a hatalom stabilitása
fenntartását. Az affinitás nem azt jelenti, hogy egy
báró a megyében, akár magánhadserege
súlyával, akár az esküdtek, vagy
békebírák megvesztegetésével
kisajátította a hatalmat, hanem ez magának a
királyi hatalomnak a megszilárdításához
járult hozzá. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy
még a Tudor-abszolutizmus idején is él a rendszer, mivel
az új dinasztia is elismerte hasznosságát. Fel kell itt
idéznünk a XVI. századi gentry növekvő
politikai becsvágyát.[95] A
század végén már nem a lordoktól kell
félnie a királynak, hanem a gentry
"akcióegységétől", így
ellenőrző szelepként hasznos volt a bárói
affinitás.
Elfogadhatjuk-e hogy az elkorcsosult feudalizmus nem jelentett új
korszakot Anglia történetében?[96] Vagy az angliai feudális rendszer egyik
formája, amely párhuzamosan bomló hűbéri
struktúrákkal alakult ki, s mellékterméke, nem
pedig végterméke a társadalmi berendezkedésnek? A
válasz az angol történetíróknak lenne a
feladata. Azonban amíg abban a tekintetben is szemben állnak a
történetírók, hogy az elkorcsosult feudalizmus
jelentette-e az anarchiát, avagy a politikai rendszer gyengesége
s a fejlődés visszásságai adtak-e okot az
anarchiára, nagyon nehéz lenne bármilyen konszenzusra
gondolni. A vitáknak azért is van óriási
jelentősége, mivel a "bastard" feudalizmus szorosan
összefügg a Rózsák Háborújával, s
a historiográfiája pedig a polgárháború
megítélésével. Az elkorcsosult feudalizmusban sokan
a Rózsák Háborújának kiváltó
okát látják. A történetírói
munkákban azért is nyer olyan kiemelt szerepet, mert
társadalmi-politikai szisztémaként a középkori
feudális rendszer egészét érintő, azt
megrengető intézményként szerepel, s így
tárul a kontinentális történészek szeme
elé.
The article explores the institution of bastard feudalism, one of the major
defining factors of late medieval English society. Although originating in an
earlier era, the phenomenon of bastard feudalism is alleged to have resulted in
a system of "degeneration" within "natural" feudal relationships between vassal
and lord. The basic constituents of the institution, which included indenture
and indentured retainers, gradually developed and expanded from very early
varieties of retaining to the later remnants of household affinity.
Starting with the late nineteenth-century Victorian Whig interpretations and
continuing to the latest analyses of the 1990s, the historiography of the
problem is examined in detail. Naturally the works of K. B. McFarlane, one of
the forefathers of our current understanding of English feudalism, are given
particular attention. An understanding of the arguments over bastard feudalism
is important because the nature of feudal relationships in late medieval
England have been the focus of considerable debate among English historians.
This debate touches on such significant issues as the responsibility of the
aristocracy for the disorders of the Wars of the Roses and the recurrent waves
of radicalism that have animated English historical writing.
The recent interpretations, or "schools" have emphasized that the new
relationship between lords and their retainers, or bastard feudalism, started
far earlier than historians have traditionally allowed. Furthermore, bastard
feudalism was far more complex than the traditional historiography would permit
and included not just negative consequences but also a number of positive
aspects. This contrast sharply with the previous interpretations that have
emphasized bastard feudalism as the source of instability and abuse. Thus, the
late medieval changes in feudal relationships were not the only causes of
anarchy and the decline of the political system. Instead of being a means for
barons to establish their own oligarchies, bastard feudalism served as a
vehicle for the promotion of the central power in the localities. In addition
the new feudal relationships helped to advance social mobility, which became
one of the distinguishing characteristics of the early modern world.
Bastard feudalism did much to naturalize the social mechanics of a new social
ethos, the operation of modern social ties. The hierarchical contacts of tenure
were not perverted by indenture contracts but the old ties were allowed to
survive in a new garment.
Jegyzetek
[1] Fortescue, Sir John: The Governance of
England. London,1885. Előszó: Charles Plummer.
(továbbiakban: Plummer, 1885.) 15-16. p.
[2] Engel Pál: Utószó.
Ad: Gillingham, John: A Rózsák Háborúja. Bp., 1985.
(továbbiakban: Gillingham, 1985.) 311-312. p.
[3] Prestwich, Michael: The Three Edwards.
War and State in England, 1272-1377. London, 1980. (továbbiakban:
Prestwich, 1980.) 138. p.
[4] Hicks, Michael: Bastard Feudalism.
Harlow, 1995. (The Medieval World Series.) (továbbiakban: Hicks, 1995.)
14. p.
[5] Cambridge Medieval History. Cambridge,
1936. Vol. VIII. 382. (Vonatkozó szócikk).
[6] Coss, P. R.: "Bastard Feudalism Revised"
In: Past and Present, 1989. (továbbiakban: Coss, 1989.) 27. p.
[7] McFarlane, Kenneth Bruce: "Bastard
Feudalism" In: Bulletin of the Institute of Historical Research, 1945. 161-180.
p. (továbbiakban: McFarlane, 1945.), 164. p.; ill. Ormrod, W. M.: The
Reign of Edward III: Crown and Political Society in England 1327-1377. New
Haven and London, 1990. 151-152. p.
[8] Királyi rendelet rögzíti
a katonatípusok zsoldját (napidíját): gyalogos: 2,
vagy 3 penny/nap; íjász: 6 penny/nap; nem lovagi rangú
nehézlovag (man-at-arms): 12 penny/nap; lovagi rangú
nehézlovas (knight bachelor man-at-arms): 2 shilling, azaz 24 penny/nap;
főnemesi rangú nehézlovas (knight banneret man-at-arms): 4
shilling/nap.
[9] McFarlane, 1945. 165. p. ill. Prestwich,
1980. 144. p.
[10] McFarlane, 1945. 163. p.
[11] 1341-ben Sir Walter Manny 300
retainer-rel, 16 lovaggal, 84 esquire-rel és 200 lovas
íjásszal szolgált. Ld.: Jones, Michael: "Edward III's
captains in Brittany" In: Ormrod, W.M. (ed.), England in the 14th Century. 107.
p.
[12] Hewitt, H. J.: The Organization of War
under Edward III, 1338-62. Manchester, 1962. 80. p.
[13] Hicks, 1995. 2. p.
[14] Plummer, 1885. 15-16. p.
[15] McFarlane, 1945. 162. p.
[16] Stenton, F. M.: First Century of
English Feudalism. Oxford, 1932.
[17] McFarlane, 1945. 162-163. p.
[18] Stubbs, William: The Constitutional
History of England. Vols I-III. Oxford, 1878.
[19] Prince, A. E.: "The indenture system
under Edward III" In: Edwards, J.G. - Galbraith, V.H. - Jacob, E.f. (eds.):
Historical essays in honour of James Tait. Manchester, 1933. 283-297. p.;
Richardson, H. G.: "John of Gaunt and the parliamentary representation of
Lancashire" In: Bulletin of John Rylands Library, 1938. 175-222. p.; Cam, Helen
Maud: "The decline and fall of of English Feudalism" In: History, new ser.
1940-41. (továbiakban: Cam, 1940-41.)
[20] Hicks, 1995. 15-16. p.
[21] McFarlane, 1945. 162-166ff.,
178-180ff.; ill. passim.
[22] Morris, J. E.: The Welsh Wars of
Edward I. London, 1901 . 68-69. p.
[23] Lewis, N. B.: "An early indenture of
military service, 27 July 1287" In: Bulletin of the Institute of Historical
Research, 1935. 85-89. p.
[24] Hicks, 1995. 17-18. p., ill.
McFarlane, 1945. 168ff.; passim.
[25] Coss, P. R.: The Knight in Medieval
England, 1000-1400. Stroud, 1993.
[26] Prestwich, 1980. 64-65. p.
[27] A II. Edwardot lemondató
Mortimer-felkelés után, 1327-ben; a franciaországi
vereségek és a francia betörések alatt, 1385-ben.
Lewis, N.B.: The summons of the English feudal levy: 5 April 1327. In:
Sandquist, T.A - Powicke, M.R. (eds.): Essays in Medieval History Presented to
Bertie Wilkinson. Toronto, 1969. 236-249. p.; Lewis, N.B.: The last medieval
summons of the English feudal levy, 13 June 1385. In: English Historical
Review, LXXIII (1958) 1-26. p.
[28] McFarlane, K.B.: The Nobility of Later
Medieval England. Oxford, 1973. (továbbiakban: McFarlane, 1973.)
102-103. p.
[29] Már az 1310-es években
kötött indenture-for-life-okat Thomas, Lancaster earlje, 55
retainer-je közül többen is így szerződtek.
Baldwin, J.F.: "The Household Administration of Henry Lacy and Thomas of
Lancaster." In: English Historical Review, XLII (1927) 192ff; 198-99ff.;
Maddicott, J.R.: Thomas of Lancaster, 1307-1322. Oxford, 1970. 27-28.; 40-41.;
60-63ff. John of Gaunt, Lancaster hercege retinue-ja, a kor legnagyobb
affinitása, 200 állandó, élethossziglan
szerződött lovagot tartalmazott. Somerville, R.: History of the
Duchy of Lancaster. Oxford, 1953. Vols. I-II. I. 130-131. p.
[30] McFarlane, 1945. 166-67. p.
[31] Gillingham, 1985. 98-99., 122-123.
p.
[32] McFarlane, 1973. 106-107. p.
[33] Innen kel át
Írországba. Ross, Charles D.: The Wars of the Roses. A Concise
History. London, 1976. (továbbiakban: Ross, 1976.) 37. p.
[34] McFarlane, 1973. 108., 115-116.
p.
[35] Prestwich, 1980. 145. p.
[36] Cam, 1940-41. 225. p.
[37] Prestwich, Michael: English Politics
in the Thirteenth Century. Basingstoke and London, 1990. (továbbiakban:
Prestwich, 1990.)
[38] McFarlane, 1973. 117. p.
[39] 1955-ben már eljutott ehhez a
véleményhez, ekkor tartotta újabb
előadássorozatát "Livery and Maintenance" címen.
Cooper, J. P.: Előszó. Ad: McFarlane, 1973. XXIX. p.
[40] Carpenter, M. C.: Locality and Polity.
Cambridge, 1992. (továbbiakban: Carpenter, 1992.); ill.
Carpenter, M. C.: "The Beauchamp affinity: a study of bastard feudalism at
work." In: English Historical Review, XCV (1980) 514-532. p.
(továbbiakban: Carpenter, 1980.); ill. ld.: Ross, 1976.; Chrimes,
S.B. - Ross, C. D. - Griffiths, R. A. (eds.): Fifteenth-century England,
1399-1509. Manchester, 1972. (továbbiakban: Chrimes-Ross-Griffiths,
1972.)
[41] Ilyenek voltak a Percy, a Stafford, a
Beauchamp, a Mowbray, a Holland, a Courtenay, a Talbot családok; ill.
York, Norfolk, Bedford, Clarence hercegi családai. Hicks, 1995. 19.
p.
[42] Maddicott, J. R.: "Law and lordship:
royal justices as retainers in thirteenth- and fourteenth-century England." In:
Past and Present, supplement (melléklet) 4. sz. (1978).
[43] Prestwich, 1980. 63. p. Az 1270-es
szerződésre ld. még: Richardson, H.G. - Sayles, G.O.:
The Governance of England from the Conquest to the Magna Charta. Edinburgh,
1963. 464-465. p.
[44] Lloyd, Simon D.: "The Lord Edward's
crusade, 1270-72: Its setting and significance." In: Gillingham, J. - Holt,
J.C. (eds.): War and Government in the Middle Ages: Essays in Honour of J.O.
Prestwich. Woodbridge,1984. 120-133. p.
[45] Prestwich, 1980. 67. p.
[46] McFarlane, K.B.: "An indenture of
agreement between two English knights for mutual aid and counsel in peace and
war." In: Bulletin of the Institute of Historical Research, 1965. 201-208.
p.
[47] Waugh, Scott: "Tenure to contract:
lordship and clientage in thirteenth-century England." In: English Historical
Review, CI (1986) 811-839. p. (továbbiakban: Waugh, 1986.), küln.
819-820. p.
[48] Lyon, B. D.: From Fief to Indenture.
Cambridge Mass., 1957. I. Fej.
[49] Crouch, David: William Marshal. Court,
Career and Chivalry in the Angevin Empire, c.1147-1219. London, 1990.
IX.,157-168. p.; Coss, P. R. - Carpenter, D. - Crouch, D.: "Debate: Bastard
Feudalism Revised." In: Past and Present, CXXXI (1991) (továbbiakban:
Coss-Carpenter-Crouch, 1991.) 2.; Hozzászólás:
177-189. p.; ill. Brown, R. A.: The Normans and the Norman Conquest.
London, 1985.
[50] Már 1203-ban van példa
indenture-re, William de Weston szerződött William de Hommet-tel,
hogy csatlósa és háztartása tagja legyen.
Már anyagi járadékról is szó esik egy
1220-as indenture-ben: Henry de Bucuinte 4 márka
évjáradékkal szerződik Gilbert de Heyndonnal. Az
utóbbi eset kitűnő példát szolgáltat a
vazallusi kapcsolatok felbomlására: a retainer-ré
szerződő korábban Heyndon bárója
hűbérese volt. Prestwich, i.m. (1990), 37. p.
[51] Coss, 1989. 31. p.
[52] Prestwich, 1990. 34-35. p.; ld
még: Simpson, G. G.: "The familia of Roger de Quincy, earl of
Winchester and Constable of Scotland." In: Stringer, K. J. (ed.): Essays on the
Nobility of Medieval Scotland. Edinburgh, 1985. Hasonló
kivételes háztartással rendelkezett Roger Bigod, Norfolk
earl-je. Prestwich, 1980. 145. p.
[53] Prestwich, M.: War, Politics and
Finance under Edward I. London, 1972. II. fej.
[54] A legkorábbi forrás
díszruha adományozásáról 1273-ból
való. Prestwich, 1980. 144. p.
[55] A háztartás
szerepére: Given-Wilson, Charles: The royal household and the king's
affinity. Service, politics and finance in England, 1360-1413. New Haven and
London, 1986. I. fej.: a korai századok udvari lovagsága.
[56] Prestwich, J.O.: "War and finance in
the Anglo-Norman state." In: Transactions of the Royal Historical Society 5th
ser. IV (1955).; Prestwich, J.O.: "Military household of the Anglo-Norman
kings." In: English Historical Review, XCVI (1981) 2-35. p.
[57] Chibnall, Marjorie: "Mercenaries and
the familia regis under Henry I." In: History, LXII (1977).
[58] Coss, 1989. 33. p.
[59] Round, J.H.: Feudal England. London,
1909. 270. p.
[60] Bean, J.M.W.: "Bachelor and retainer."
In: Medievalia et Humanistica new ser., III (1972) 117-131. p.
[61] Waugh, 1986. 837. p.
[62] Hicks, 1995. 23-24. p.
[63] "Debate." In: Coss-Carpenter-Crouch,
1991. 165-203., 170. p.
[64] Ld.: Waugh, 1986. 824. p.
[65] Hicks, 1995. 24. p.
[66] Coss, 1989. 41-50. p.
[67] Coss, 1989. 41-44.; 48-49. p.
[68] Coss, 1989. 51-52. p.; ill.
Coss, P.R.: Lordship, Knighthood and Locality. Cambridge, 1991.
[69] "Debate." In: Coss-Carpenter-Crouch,
1991. 2. Hozzászólás: 178-189. p.
[70] Crouch, D.: The Image of the
Aristocracy in Britain, 1100-1300. London, 1992. passim. ill. I.fej.; ill.
ld.: "Debate." In: Coss-Carpenter-Crouch, 1991. 1.
Hozzászólás, 165-177. p.
[71] Roger, Hereford earl-je. "Debate." In:
Coss-Carpenter-Crouch, 1991. 1. Hozzászólás, 173.
p.
[72] Bellamy, J. G.: Crime and Public Order
in the later Middle Ages. London, 1973.; ill. Bellamy, J. G.: Bastard
Feudalism and the Law. London, 1989. ill. Storey, R. L. The End of the
House of Lancaster. London, 1966.
[73] Dunham, W. H.: "Lord Hastings'
indentured retainers, 1461-83." In: Transactions of the Connecticut Academy of
Arts and Sciences, XXXIX (1955) 1-175. p.
[74] Bean, J.M.W.: From Lord to Patron.
Lordship in Late Medieval England. Manchester, 1989. (továbbiakban:
Bean, 1989.)
[75] Bean, 1989. 30-33., 46-48., 115.
p.
[76] Bean, 1989. 172., 173-175. p.
[77] Dyer, Christopher: Standards of Living
in the Later Middle Ages. Social Change in England c. 1200-1520. Cambridge
Medieval Textbooks. Cambridge, 1989.
[78] Pugh, T. B.: "The Magnates, Knights
and Gentry." In: Chrimes-Ross-Griffiths, 1972.; ill. McFarlane, 1973.
104. p.
[79] Hicks, 1995. 30. p.
[80] Walker, Simon: The Lancastrian
Affinity, 1361-1399. Oxford, 1990. (továbbiakban: Walker, 1990.)
[81] Carpenter, 1980.; Carpenter,
1992.
[82] Walker, 1990. 9-10.; 255-260.
p.
[83] Richmond, Colin: "Landlord and
Tenant." In: Kermode, J. (ed.): Enterprise and Individuals in Fifteenth-Century
England. Stroud, 1991.; ill. Saul, Nigel: Knights and Esquires: The
Gloucestershire Gentry in the Fourteenth Century. Oxford, 1981.
(továbbiakban: Saul, 1981.)
[84] Holmes, G.A.: The estates of higher
nobility in 14th-century England. Cambridge, 1957.
[85] Hicks, M.: Richard III and his Rivals.
London, 1991. I. Fej.; 10-34. p. Ld. még: Given-Wilson, Charles:
The English Nobility in the Late Middle Ages: the 14th-century political
community. London, 1987. 70-79. p.; ill. Mertes, Kate: The English Noble
Household 1250-1600. Oxford, 1988. 183-194. p.
[86] Saul, 1981. 4. Fej.
[87] Coss, 1989. 57. p. Szemben
áll vele: McFarlane, K.B.: "Parliament and bastard feudalism" In:
England in the Fifteenth Century. Collected Essays. London, 1981.
[88] Loades, D. M.: Politics and the Nation
1450-1660. London, 1974. 293-295., 297. p.; ill. Lander, J. R.: Conflict
and Stability in Fifteenth Century England. London, 1969. 180-181. p.
[89] Bernard, George: The Power of the
Early Tudor N obility. Brighton, 1985. 3-4. p.
[90] Smith, R. B.: Land and Politics in the
England of Henry VIII. Oxford, 1970. 139. p. ill. Coward, Barry: The
Stanleys, Lords Stanley and Earls of Derby 1385-1672. Chetham Soc. 3rd. ser.
XXX, 1983.
[91] James, M. E.: Society, Politics and
Culture. London, 1986. 2-3. p.
[92] Bernard, G. (ed.): The Tudor Nobility.
Manchester, 1992.
[93] Miller, Helen: Henry VIII and the
English Nobility. Oxford, 1986. 35. p.
[94] Cooper, J. P.: Land, Men and Beliefs.
London, 1983. 91-93. p.
[95] Keen, Maurice: English Society in the
Later Middle Ages, 1348-1500. London, 1990. 211-212. p.
[96] Coss, 1989. 39. p.
Baán I.: Chrysostomos | TARTALOM | Süttő Sz.: Datum, actum |