Baán I.: Chrysostomos TARTALOM Süttő Sz.: Datum, actum

Az "elkorcsosult feudalizmus" fogalma,
megítélése és hagyománya az angol történetírásban

Bárány Attila


Munkám témája egyetlen kifejezéssel foglalható össze: az angol "bastard feudalism" intézményéről kívánok szólni. Ahogyan a címben is jeleztem, nem elsősorban magát a társadalmi jelenséget szeretném bemutatni a maga teljességében, amire egy tanulmány keretei nem adnának lehetőséget, hanem az objektív, tényszerű történeti valóság köré fonódó szubjektív, történetírói vélemények rendszerét is. Az elkorcsosult feudalizmus tárgya ugyanis egyike az angol történelem azon kritikus pontjainak, amelyek megítélésében olyan óriási viták vannak, hogy joggal állítható más, olyan szenvedélyesen vitatott csomópontok mellé, mint a római kontinuitás, a normann hódítás, vagy a Tudor-abszolutizmus kérdése. Úgy is fogalmazhatnék, a témánál sokkal érdekesebb ma már a historiográfiájának áttekintése a század elejétől, a különféle ellentétek összevetése. Nem lehet egyszerűen az elkorcsosult feudalizmusról írni, még az alapjainak bemutatása céljával sem, mert nehéz elkerülni, hogy ezzel egy véleménybe helyezkedjünk be, s azt visszaadva beszéljünk róla. Ezért a historiográfia médiumán keresztül szeretném láttatni, az "elkorcsosultság" mit foglalt magában, mit jelentett az angol későközépkori feudális társadalomszerkezetben.

A téma természetesen elsősorban a társadalomtörténeten belül is a nemességtörténet részeként értelmezhető, mottóként talán az állhatna, hogy "a régi arisztokrácia sem volt már a régi", ami kiválóan érzékeltetheti fő gondolatmenetemet. Az elkorcsosult feudalizmus a középkori-későközépkori angol nemesi társadalomhoz szorosan kapcsolódó jelenség, új fejlemény, amely nélkül nem lehet teljes képet kialakítani sem a társadalmi rendszerről, sem a politikai-katonai hatalomról, sem pedig a nagybirtokosságnak a királyi hatalomhoz fűződő viszonyáról. Az "elkorcsosult feudalizmus" kialakulása nem szoros értelemben vett társadalomtörténeti, hanem jogi jelenség, a feudalizmus jogi rendszerét érinti. Az a kérdés is vitatott, hogy mikor, már a XII. században-e, vagy csak közvetlenül a százéves háború hadi igényeit kiszolgálva, a XIV. század közepén indult-e meg az a folyamat, amelyet a szakirodalom a feudalizmus "elkorcsosulásának", "romlásának", a hűbéri viszonyrendszer "materializálódásának", "korrumpálódásának" nevez.[1] A "bastard feudalism" névvel illetett új szisztéma a hűbérúr-hűbéres viszony átalakulását érinti.

A "bastard feudalism" elnevezést maguk a történészek alkották a múlt értelmezésére, nem történeti fogalom, s ahogyan maga III. Richárd sem tudta, hogy ő a fehér rózsáért harcolva esik el Bosworthnál, úgy maguk a kortársak sem voltak tisztában azzal, hogy ők a korrupt és romlott elkorcsosult feudalizmus korát élik: a fogalom a múlt század vége előtt nem létezett. Noha a kifejezés lényegében egy kapcsolatrendszert jelöl a nagybirtokos és a társadalom alsóbb rétegei között, akik ellátták a szükséges munkaerővel, a történészek mítosszá tették.

Az elkorcsosult feudalizmus, azaz a címke amivel a történészek azt a köteléket illették, amely a későközépkori csatlósokat, retainer-eket a nagybirtokosokhoz kötötte, lehetővé tette, hogy a bárók hatást gyakoroljanak a politikai hatalomra. Enélkül a későközépkor arisztokráciája nem lett volna képes uralni a lokalitásokat, a megyei végrehajtást és igazságszolgáltatást, nem tudott volna a háborúkban harcolni s szerepet vállalni a nagy ívű dinasztikus politikában, Anglia nagyhatalmi ábrándjaiban Crécynél és Agincourtnál. Az elkorcsosult feudalizmus lényegi fontossággal bír a politikában, mind helyi, mind országos szinten, a hadszervezetben, a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban. Nélküle a XIV-XV. századi Anglia nem érthető meg. Ezenkívül a "bastard feudalism" hosszabb távon is óriási hatással bírt: azzal, hogy a szolgálatért való földadomány helyett a pénzbeli juttatást hívta életre, nagyban hozzájárult a társadalmi mobilitás növekedéséhez, amely a kora-újkori világ felé való átmenet egyik fő mozgatórugójává lett.

Az elkorcsosult feudalizmus nem szerencsés kifejezés. Ha lehántjuk róla a pejoratív árnyalatokat, egyszerűen a főurak, köznemesek és parasztok kölcsönös kapcsolatrendszerét jelenti. Meggyorsította a társadalom már korábban megindult mobilizálódását. Ez az új típusú feudális forma betetőzte azt a folyamatot, amely 1066-ban megindult és elválasztotta az angol feudalizmust a kontinentálistól. Angliában a társadalmi státusok egyre inkább elmozdulhattak egymás mentén, megszűnőben volt a feudalizmus zárt, a mobilitást gátló viszonyrendszere. Az elkorcsosult feudalizmus az egyik olyan tényező, amelynek köszönhető, hogy az angol társadalomban nem alakultak ki olyan éles választóvonalak, mint Európa más részein.[2]

Az elkorcsosult feudalizmussal kiteljesedett a sajátságosan angol jellegzetességek tekintélyes sora. Az angol nemes katonai szolgálatát pénzen megválthatta II. Henrik óta (scutagium). Az auxilium a XIII. századra már anakronizmussá válik. A XIII. századra egy bizonyos meghatározott vagyoni szinthez, évi 20, majd 40 font jövedelemhez kötötték a lovagi státust. Korábban a király a lovag katonai szolgálatának fejében adományozott feltételes, nem öröklődő birtokot a lovagnak (knight's fee) és az ilyen birtokkal rendelkezők alkották az uralkodó osztály alsóbb rétegét, a lovagságot (knighthood).[3] A királlyal szembeni kötelezettséget írásba is foglalták: az 1166-os Cartae Baronum-ban összeírták a hűbéres hány nehézlovas kiállítására köteles földbirtoka után.[4] Ez a rendszer azonban néhány évszázad alatt sorvadásnak indult, és a régi lovagság helyébe azok léptek, akiket vagyoni helyzetük kvalifikált arra, hogy a lovagi osztályhoz tartozzon. Egy bizonyos vagyoni állapot fölött a társadalom minden tagja, tekintet nélkül származására, nemesnek tekinthette magát.

Az angol hűbéri struktúra igen laza volt, úgy is akarta szervezni a király, hogy ne is hasonlítson a kontinentális hűbéri láncra. 1086-ban I. Vilmos a salisbury-i esküben minden nemest megesketett a koronára. Egy olyan rendszer kialakításán munkálkodott, ahol minden nemes kizárólagosan az uralkodó hűbérese, neki tartozik servitium debitum-mal. Ha ez az ideál nem is valósult meg, akkor sem igaz, hogy a hűbériség maradéktalanul kifejlődött. Ellenkezőleg, I. Edward uralkodásának idejére (1272-1307) a hűbéri rendszer elsődlegesen jogi jellegű viszonyrendszerré vált, gyakorlati jelentőségét elvesztette; már nem kívánt meg közeli személyes kapcsolatot úr és hűbéres között. Egy új rendszer kezdett kifejlődni a régi feudális szisztéma mellett, amely elsősorban a régi hiányosságaiból táplálkozott.

Itt kell azonban rátérnünk a historiográfiára, hiszen az elkorcsosult feudalizmus "lapjait" tekintve ismertetnünk kell az egymással ellentétes álláspontokat. Az az alapértelmezés, amely máig is használható, K. B. McFarlane-től származik, s a mai definíciók kiindulópontjául szolgál: "A társadalmi fontosságot ... már nem a feudális szisztémán belüli státusz biztosította, hanem attól függött, hogy hány 'klienset' volt képes a 'pártfogó' magához kötni. A pénz az ún. anyagi nexus révén átvette a feudális kötelék helyét. A katonai szolgálat már nem csupán a hűbéri intézményen alapult, hanem eladható áruvá vált, s az úr és csatlósa önkéntesen lépett szerződésbe s egyezett meg áruba bocsátásáról."[5]

Az előbbi álláspont szerint az elkorcsosult feudalizmus legfőbb újítása az volt, hogy a király és a nagybirtokosok speciális írott szerződéseket (indenture, "hűség-szolgálati szerződés", s formája az ún. letter patent, pátens-oklevél) kötöttek követőikkel (retainer, "csatlós") - bizonyos szolgáltatások, főleg fizetett katonai szolgálat fejében.[6] A szerződés vagy meghatározott időtartamra (egy hadjárat idejére, egy évre), vagy élethossziglanra szólt. A vállalt kötelezettségekért a szerződő retainer jogosult volt bizonyos juttatásokra, amelyekben a felek megegyeztek a szerződésben.[7] A rendszer nem kötődött közvetlenül földbirtokhoz: az élethosszig szerződő lovag megkaphatta egy-egy manor jövedelmének egy részét, vagy meghatározott pénzösszeget. A szerződés a hadjárat idejére meghatározott összegű zsoldot foglalt magában (a katonai hierarchiában elfoglalt hely alapján).[8] Ezen kívül III. Edward (1327-1377) alatt válik általánossá a főúri libéria (livery: címer és színek viselése a hadiruházaton), ezzel is kifejezésre juttatva a lordhoz való hűséget és kötöttséget. Ellentétben azonban a régi hűbéri rendszerrel ez az új indenture-rendszer nem volt öröklődő! Sőt, kezdetben több példa található a nem élethossziglani, csak bizonyos időre, egy évre, vagy egyetlen hadjárat idejére kötött szerződésekre.[9] A történeti irodalom egyik iskolája az indenture-rendszer kialakulását az I. Edward uralkodásától szaporodó skót és walesi háborúk, majd a százéves háború által teremtett szükségletekre vezeti vissza. A királyi hatalomnak szüksége volt hadseregre: nemeseire a hagyományos alapokon már nem számíthatott. A nemesség inkább fizette a scutagium-ot, minthogy hadba vonuljon. Természetesen azonban jó pénzért hajlandó volt elkísérni a királyt a hadjáratokra. A királyi kincstár ebben az időszakban még nem tudott egy nagyszabású, külországi hadjáratokra alkalmas zsoldos hadsereget finanszírozni. A megoldást az 1270-es évektől I. Edward hozta gyakorlatba: ahelyett, hogy erőltette volna zsoldosok toborzását, arra próbálta rábírni a nagybirtokosokat, hogy saját famíliájukkal együtt álljanak a királyi hadseregbe. A király szerződött lordjaival, hogy ha meghatározott számú kontingenssel szolgálják a hadjáratok idején, ennek fejében meghatározott pénzösszeget fizet. A megfelelő számú fegyveres előteremtése céljából a főurak is e példát követve kötöttek szerződéseket a lovagokkal.[10] A rendszer a XIV. század közepére már oly mértékben kifejlődött, hogy a francia háborúkban III. Edward szinte kizárólag szerződéses (indentured) kapitányok csapataira támaszkodott. A százéves háború csatáiban az angol haderő döntő részét csatlósaikkal szerződő kapitányok alkották, akik a királlyal szerződve vállaltak "munkát". Sok hadjáratban nem is létezett királyi vezetésű sereg, a feladatot önálló szerződéses kapitányok retinue-jai oldották meg.[11] A százéves háború angol sikereiben a retainer-eknek tagadhatatlanul nagy szerepe volt, a hadszervezetben forradalmi változást hozott.[12]

A hűbéri rendszer eltűnt. Felváltotta egy egyénre szabott, nagyobb mozgáslehetőséget biztosító, nem öröklődő, de nagyobb hűséget, másfajta személyes viszonyt megkövetelő kapcsolatrendszer. Kölcsönösségi alapokon épült fel, de egyfajta kliensi - patronálási viszonyt feltételezett. A különböző iskolák megítélésének kritikus pontja az, hogy lehet-e az elkorcsosult feudalizmust pusztán az indenture-szerződéseken keresztül értelmezni, csupán a katonai jellegű szolgálat materializálódását tekintve az új rend alapjának. Ellenkező vélemények szerint a "bastard" feudalizmus sokkal többet jelent, egy bővebb értelmezés alapján magában foglalja nemcsak a csatatéren szolgáló zsoldosokat, hanem a "nem-harcos" retainer-eket is, ezeknek tulajdonítva nagyobb jelentőséget, akik a nagybirtokos fizetett "ügynökeiként" megszerzik az igazgatási és igazságszolgáltatási szervezet helyi pozícióit. A központi hatalom rendszerébe "informálisan" furakodnak be, megkaparintják a helyi, területi hatalmat, s ún. "affinitást", befolyási körzetet építenek ki uruk számára. Ezen bővebb interpretáció szerint az elkorcsosult feudalizmus körébe tartozik az alkalmi juttatást (fee) elfogadó udvari informátor, vagy a lord csataménjeit kezelő, ugyancsak fizetett béres-lovász is. Az elkorcsosult feudalizmus tehát a hadviselés, a helyi igazgatás és igazságszolgáltatás egyfajta mechanizmusa. Lényegében az előbbiekbe való beavatkozás, a helyi kormányzat akadályoztatásának, a parlament és a bírói munka befolyásolásának az eszköze.[13]

A fogalom 1885-ben született, a kor történetírásának nagytekintélyű viktoriánus atyja, Charles Plummer tollából: "III. Edward uralkodása ... egy pszeudo-lovagkor volt, amely ... nem tudta eltüntetni azt a ... degeneráltságot, ... amely megélte az elkorcsosult feudalizmusnak a kezdetét, amely az úrnak a hűbéresével való egyszerű kapcsolata helyében a nagyurat csatlósok hordájával vette körül, akik libériáját viselték és csatáit vívták, a szó legszorosabb értelmében a bíróságokon és máshol, 'addicti jurare in verba magistri'; amíg az úr támogatta őket vitás ügyeikben, és az általuk elkövetett bűnökben lehetetlenné tette felelősségre vonásukat. Ez a fekély, a Lancasterek uralkodása alatt érte el tetőpontját."[14]

Plummer teljességgel elítélte a feudalizmus "elfajulását". Úgy vélte, Anglia történetében minden rossz, a Rózsák Háborújának testvérharca is, egyértelműen az elfajulásból ered, s ez okolható mindenért. Világos, hogy az a Plummer, aki a viktoriánus Oxford kényelmes biztonságából szemlélte a középkort, az elkorcsosult feudalizmus fogalmával elsősorban a romlást, a hanyatlást akarta kifejezni azzal, hogy egy "degenerált, korrupt" korról van szó. Kenneth Bruce McFarlane szerint, aki 1945-ben először próbálta megtörni a Plummer-álláspont uralmát, a későközépkor nemesi társadalmának alapvető strukturális tartalma megváltozott. A hűbéri kötöttség úr és vazallusa között elhalványult és elvesztette jelentőségét. A jelenséget nem valamiféle modifikált feudális típusként kell tekinteni, hanem egy lényegileg különböző rendszerként, aminek legfeljebb a felszínen vannak hasonló jegyei.[15]

A Plummer-féle viktoriánus generáció számára a feudalizmus kötelékei határozottak és világosak voltak, a feudalizmus klasszikus modellje szerint képzelték el a középkori társadalmat és államot, a hűbérbirtokot centrális jelentőségűnek vélték, s nem tudtak mit kezdeni azzal, amikor a feudális katonai és igazságszolgáltatási szisztéma helyébe egy olyan rendszer lépett, amely sokkal önzőbb és önkényesebb volt. Észlelték azt, hogy megváltozik a feudalizmus jellege, de ragaszkodtak a struktúrájához, nem hitték el, hogy a hűbériség egyszerűen felbomolhat. Plummer és kortársai normanisták voltak, azaz azon iskola tagjai, akik úgy hitték, az angol feudalizmust teljes egészében Hódító Vilmos vezette be, a kvóta-rendszerrel (knight's fee) alapozva meg az uralkodó hűbéri szolgálatát, ezért a földhöz szorosan kötődő katonai szolgálatot tartották döntőnek. A szűk feudalizmus-interpretáció elég sokáig tartotta magát Angliában, egészen a 20-as évek végéig, amikor Sir Frank Stenton Ford előadásaiban egy bővebb körű értelmezést tett közzé, ami nagyban elősegítette az elkorcsosult feudalizmus képének modernizálását is. Ez az igazságszolgáltatásnak és a helyi-megyei igazgatásnak a nagybirtokos uralma alá kerülését és a király kezéből az immunitással kikerült s a bárói bírói székek kezébe került döntési jogát is magában foglaló nézet.[16]

Lényegében II. Henrik bírói reformja, a királyi bíróságok kiépítése s az immunitások visszavonása volt az, amely megtörve a bárói bírói fórumok uralmát a shire-ökben, megszabadította a hűbéreseket a senior-i jogi fennhatóságtól. Ezzel párhuzamosan, az 1180-1230 közötti évtizedekben a vazallusi szolgáltatások is formálissá váltak. Az a kevés számú hűbéres, aki alvazallusként, de csak másodlagos servitium debitum-mal szolgálta urát, megváltotta szolgálatait, s gyakorlatilag kötöttségektől mentes birtokkal rendelkezett.[17] A XV. század végére a feudalizmus csak egy formálisan intakt állapotban létezett, s nem volt társadalmi súlya. Bárhogyan szerették is volna Plummerék úgy látni, hogy egy meglévő, stabilan működő és a társadalomban döntő szerepet játszó intézmény "fajult el", tért el klasszikus fejlődési irányvonalától, nem lehet szó csakis elkorcsosulásról, mert ez egy önálló jelenség, s quintesszenciája, a szolgálatért, a katonáskodásért járó fizetség, az indenture egy új rendet feltételezett: egyáltalán nem lehet csak a hűbériség hanyatlásából eredeztetni.

A fentebbi gondolatokat McFarlane munkássága tette publikussá, aki átlépett a sokáig egyeduralkodó viktoriánus állásponton, A viktoriánusok ugyanis annak az alkotmánytörténeti iskolának voltak tagjai, amelyet alapítója, Stubbs püspök neve fémjelez.[18] Az ún. "Whig"- interpretáció apostolai minden történeti jelenséget és intézményt annak függvényében vizsgáltak, mennyiben járult hozzá az alkotmányosság fejlődéséhez, azaz azt tekintették egyedül pozitívnak, ami a polgári demokrácia felé mutatott. Az elkorcsosult feudalizmus nem a természetes fejlődést vitte előre. Ezért a Whig-történetírás nagy alakjai - Helen Cam, A.E. Prince, H.G. Richardson - akik egészen a XX. század közepéig uralták a történeti köztudatot, minden negatívumért a "bastard" feudalizmust tették felelőssé.[19] Úgy gondolták, azért nem fejlődhetett a központi hatalom, mert a központosítás kerékkötőiként éppen a bárók jártak elöl, az elkorcsosult viszonyokat eszközül használva maguk pénzelték a "kóborló" hűbéreseket, maguk erősítették az anarchiát s csatlósaikkal együtt garázdálkodtak.[20] Szerintük a "feudalizmus törvénytelenül fogant fattya" társadalomellenes volt. Lehetővé tette a bírák, esküdtek, békebírák és sheriff-ek megvesztegetését, a királyi adminisztráció működésének akadályoztatását. Így jöhettek létre vidéken a bárói "affinitások" a XV. században. Az uralkodót a haladással azonosították, a nagybirtokosokat pedig a reakcióval. Stubbs révén az álláspont évtizedeken át tartotta magát. Egyes követői ugyan más-más elemet emeltek ki - Prince az elkorcsosult feudalizmuson magát az indenture-rendszert értette, megvetve az alapját McFarlane reformjának, bár ő csak hadseregszervezési módszerként látta; Richardson a parlamenti választások manipulálását tette a középpontba; Cam pedig az igazságszolgáltatási rendszer korrumpálódását tekintette elsődlegesen meghatározónak - a rendszer mibenlétét tekintve nem tértek el az általános frazeológiától. "A bennünk élő gonoszként" ábrázolták, a Whig gondolat puritán hagyományait folytatva.

A megítélés az 1940-es, 50-es évekig változatlan maradt. Amiben McFarlane újított, az az volt, hogy az elkorcsosulás szerepét a polgárháború hadi gépezetében, a parlamenti választások manipulálásában és a fizetett magánháztartások kialakulásában nem lényegi elemeknek tekintette, hanem melléktermékeknek, amelyek a központi hatalom gyengébb működésének voltak köszönhetőek. Semmi illegitim nem volt az elkorcsosult feudalizmusban, igaz, fel lehetett használni törvénytelen célokra. Nem igaz, hogy a későközépkorban nem működött a központi hatalom: a kormány feladata volt, hogy fenntartsa a rendet és letörje a magánháborúkat. Nem okolható mindenért a "bastard" feudalizmus, mivel az erőskezű királyok, mint V. Henrik, megtették e feladatokat, a gyengék, mint VI. Henrik, pedig nem voltak erre képesek. Maga a központi hatalom volt a mérleg nyelve: a korona időnkénti, de nem általános tendenciaként jelentkező gyengesége volt az, ami a 'rosszak' okozója volt, nem pedig az elkorcsosult feudalizmus belső, létét meghatározó 'gonoszsága', "malignus" szelleme.[21]

McFarlane szakított a hagyományos történetírás oxfordi iskolájával. Szerinte a középkori politika nem egy anakronisztikus küzdelem azok között, akik az alkotmányos fejlődés mellett vagy ellene voltak. Valós emberek politizáltak, nem pedig fékevesztett kiskirály-rablólovagok. Álláspontja középpontjában az indenture-szerződés állott, s egyértelműen katonai megalapozottságúnak érezte a jelenséget. Attól az eseménytől számította, amikor I. Edward 1277-ben, a walesi háborúi folytatásához kénytelen volt igénybe venni a nemesség fizetett szolgálatát, ő volt az első, aki nem-külföldi zsoldosokat alkalmazott, s az arisztokratákkal szerződésekben állapodott meg.[22] A legkorábbi forrást, amely a nagybirtokosok és lovagok által kötött alszerződésről tanúskodik, már 1287-ből ismerjük.[23] McFarlane egyébként a klasszikus változatnak azt tekintette, mikor alkalmilag, egy-egy hadjárat tartamára szerződtek a nagybirtokosok a háztartásukon kívül álló, független középnemesekkel, nem saját, volt vagy még formálisan hozzájuk kötődő vazallusaikkal, háztartásbeli lovagjaikkal.[24]

Miért volt erre szükség? Miért nem tudta betölteni szerepét a hűbéri szolgálat, illetve annak pénzzel való megváltása, amely az Anjou-királyok alatt még kitűnően működött? Az ok a "lovagi osztály válságában" keresendő.[25] Angliában ugyanis a nemesség, legalábbis az alsóbb rétege, a lovagság (knighthood) meglepő módon nem jelentett igazi vonzóerőt a társadalom számára, mivel jelentős anyagi ráfordítással járt. 1241-ben III. Henrik a 20 font vagy afeletti évi jövedelemmel bíró birtokosokat kötelezte a knight's fee szolgáltatásra, vagyis egy nehézlovas páncélos kiállításának költségeire. A scutagium-ot viszont ez a réteg csak nehezen tudta fizetni.[26] Így rákényszerült volna a személyes hadbavonulásra, ami nem volt vágyainak netovábbja, amikor nem volt kiváló a kapcsolat az uralkodó és a nemesség között, emlékezzünk csak, éppen a Magna Charta és a Montfort Parlament viszályai kellős közepén vagyunk. Egyszóval a 20 fontnyi, vagy annál magasabb jövedelmű birtokkal rendelkező, nem-lovagi rangú középbirtokosok, az esquire-ök is inkább eltitkolták igazi jövedelmüket, nehogy csatába kelljen vonulniuk. Nem akartak lovagok lenni, a cím nem jelentett számukra vonzerőt, így a XIII. század folyamán rohamosan csökkent az anglo-normann katonai bázist alkotó lovagság száma, s az ország katonai potenciálja, annak ellenére, hogy a törvény szavával próbálták a birtokosokat a reális vagyonuk bevallására kényszeríteni, súlyos pénzbüntetés terhe mellett, az 1270-es, 80-as évekre veszélybe került. Ráadásul Edward herceg "rossz emléke" még élénken élt az angol nemesség tudatában, hiszen trónralépése előtt, 1265-ben éppen ő, az akkori herceg verte le Montfort parlamenti hadait, s szabott gátat a nemesség rendi szerveződésének. Amikor tehát háborúba hívta nemességét az 1270-es években, a walesi fejedelemségek meghódítására, csak lassan csordogált a hűbéri kötelességüket teljesíteni "kívánók" sora. Maga Edward is tisztában volt mindezzel, hiszen nem is erőltette a hűbéri szolgálatra összehívandó sereg felállítását, más eszközökhöz folyamodott. Harcoltak ugyan hűbéri szolgálatukat teljesítő kontingensek, de számuk elenyésző volt. Visszalépni a személyes servitium debitum-hoz s eltörölni a pajzspénzt már képtelenség lett volna, a régi feudális hűbéri szolgálatra alapozott hadsereg már évtizedek óta nem állt fel. Egyetlen kiút maradt: a szerződéses zsoldosság. Maguk a bárók is hajlottak erre: szerződnek a királlyal, s abból a pénzből retainer-eket fogadnak. Jellemző példa, hogy I. Edward uralkodása után már mindössze csak kétszer, csakis a legnagyobb ínség idején hívták össze a hűbéri hadsereget, akkor is csaknem eredménytelenül, mert jóformán csak a gyenge harcértékű, kötelezően kiállított megyei és városi kontingensek szedett-vedett, paraszti többségű csapatai jöttek el.[27] Anglia egy évszázad alatt teljes mértékben "rászokott" a szerződéses zsoldos-kompániákra. McFarlane és követői az elkorcsosult feudalizmust kizárólag a háború intézményében betöltött szerepe alapján ragadják meg, amit persze a későbbi iskolák vitatnak. Mégis, munkássága vízválasztónak tekinthető, s keretet ad a következő generációk kutatásainak.

McFarlane úgy gondolta, hogy az alkalmi, egy-egy hadjáratra szóló (pro tempore) szerződések megelőzték az élettartamra vonatkozókat (pro vita). Az élettartamra szóló szerződések, úgy vélte, csak a polgárháborús időszakban szaporodtak meg. Későbbi munkáiban nézeteinek revíziójára kényszerült.[28] A Lancaster hercegek kíséretét vizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy már a XIV. század elején nagy számban alkalmaztak élethossziglan szerződött csatlósokat, s a szerződéseket békeidőre is kötötték.[29] Egy másik korábbi álláspontját is revideálja McFarlane: úgy ítélte meg, hogy a szerződés elsődleges indoka és szempontja a király hadseregébe való katonaállítás volt, ezért vélte korábbinak az alkalmi szerződéseket. Később úgy látta, hogy önnön céljaikat sokkal többre tartották a nagybirtokosok, a királyi hadjáratba hívó felszólítás korántsem képezte az egyetlen motivációs erőt: a lordnak igenis szüksége volt a csatlósára: egy központi magra az udvarában, a birtokközpont alkalmazottai között, az ún. meinie-ben.[30] Miért volt szüksége a lordnak békeidőben is retainer-ekre? Egyszerűen azért, mert a hatalmat kifelé akarta propagálni, s ehhez adni kellett a látszatra: az ilyen csatornákon keresztül épült ki az affinitás. Vessünk egy pillantást azokra a forrásokra, amelyek arról tudósítanak, mekkora pompával, mekkora kirakat-kísérettel vonultak a lordok a parlamentbe, és megértjük az informális politikai súly jelentőségét. Az 1450-es években York hercege részben azzal vált a közvélemény szemében a stabilitás megtestesítőjévé, hogy folyamatosan több száz csatlósa kísérte Westminsterben.[31]

A XIV. század végén terjedt el a pro vita alkalmazás. Nem volt kifizetődő alkalmi zsoldosokat fogadni. II. Richárdnak az arisztokrata hatalom növekedése elleni intézkedései, az ún. libéria-ellenes törvények tiltani próbálták a magánhadseregek felállítását és törvényen kívül helyezték a retainer-ek szerződtetését, kivéve, ha élethossziglan szerződött, s az udvar, a meinie összeírásaiban szerepelt, a fizetési listákon, a "Kalendars"-ban. Ugyancsak hoztak törvényeket a maintenance (a csatlós 'eltartása', teljes ellátása a nagybirtokos udvarában, háztartásában illetve jogi védelemben részesítése) korlátozására. Ezzel csak a bárói rablóportyákat akarták meggátolni, de csak közelebb hozták a csatlósokat és uraikat. Ugyanezt erősítette az a rendelkezés is, hogy retainer csak esquire lehetett, tőle lefelé a ranglétrán - paraszti bérlők, yeoman-ok katonáskodó zsoldos fiai - nem köthettek indenture-öket. A királyi hatalom meg akarta ugyan előzni a magánhadseregek kialakulását, de csak azt érte el, hogy szorosabbá vált a kapocs, s a háztartásbeli állandó lét hatására egyre inkább összegyúródott a retainer-ek katonáskodó társasága, akik egyre több nem-fegyveres megbízatást teljesítettek, illetve a birtokigazgatás és szervezés alkalmazottai, pl. a steward, a kancellár stb., összeforrottak és így egy nagy, a báró iránti lojalitáson alapuló közösséget alkottak.[32] A csatlósi szolgálat, különösen a biztos évjáradékot jelentő életre szóló, a gentry tagjai szemében egyre inkább követendő karrierré vált: a XV-XVI. században már versengnek a helyekért, s ha egy retainer nem kielégítően teszi a dolgát, megszüntethető a szerződése, s más lép a helyébe. Ez magukat a csatlósokat is motiválta s egyre szorosabban kötötte egymáshoz urat és szolgálattevőjét. Azzal, hogy értékessé váltak a bárókhoz fűződő kapcsolatok, a gentry természetesen megpróbálkozott a rég elhomályosult rokoni kapcsolatok felelevenítésével, s még a legtávolabbi rokonsági fokot is felhasználták, így a régen felbomlott szomszédsági-nemzetségi szervezetek bizonyos mértékben újraéledtek. Ezzel lehetőség nyílott egy-egy terület felett a politikai döntéshozó hatalom megszerzésére. Bázist építhetett ki a birtokos azzal, hogy csatlósait bejuttatta a bírói és igazgatási helyi szerveibe. Ezután már, amikor készen állott a politikai befolyási körzet, csak néhány birtokot kellett szerezni, vásárlás, vagy zálog-váltók vétele útján. Ez a közvetett affinitás sokszor bizonyult kitűnő végvárnak, amikor a polgárháború idején valamilyen helyre volt szükség, ahová vissza lehetett vonulni, amint York hercege is a walesi határvidéken fekvő, March grófsági területeire menekül.[33]

Az affinitás kiépítésének másik módja, a királyi hivatalnokok megvesztegetése nagy méreteket öltött már a XIV. században, s azután szinte természetessé vált, hogy alkalmi retainer-ként, noha már semmi közük sem volt a katonai szolgálathoz, a központi állami szervek tisztségviselői is elfogadjanak "hálapénzeket", sőt, ez a kapcsolat rendszeressé is válhatott.[34] Egyes vélemények szerint a hálapénz elfogadása, illetve egy rendszeres "kliensi" kapcsolat (clientage) a királyi tisztviselők és a nagybirtokosok között már a XIII. században kialakult.[35] McFarlane vitába szállt a viktoriánus hagyományt képviselő Helen Cammel, aki szerint a "korrupt és romlott paraziták" nemesi társadalma messze állt attól az erkölcsi tisztelettel, lojalitással és hittel átitatott szenior-vazallusi viszonytól, amely a hűbériséget jellemezte.[36] McFarlane nem fogadta el ezt a "boszorkányüldöző" teóriát: úgy gondolta, nem igaz, hogy a koraközépkorban ne lettek volna magánháborúk, amelyeket "puhább" eszközökkel vívtak volna, s felvetette, a hűbérura ellen feud-ban álló vazallus esküje mivel ér erkölcsileg többet, mint az a szerződés, amelyben a nagybirtokos a királyi bíróság hatálya elől megvédelmezi retainer-jét, akár az esküdtszék megvesztegetésével is, mert szüksége van katonai szolgálataira? A későközépkori korrupció nem kezelhető csak bűnbakként, s nem lehet a megelőző korokat patyolattisztaságú aranykornak láttatni. A koraközépkor is hozott anarchikus időszakokat, s a későközépkori elkorcsosult feudalizmus sem azt jelentette, hogy bárki bármennyiért eladta urát és nemesek vezette rablóbandák garázdálkodtak. Nem lehet ma már hitelt adni Stubbsnak, aki szerint a XII. század végének arisztokratái már csak "dicső elődök degenerált fiai".[37] III. Edward korára a konfliktusokat sokkal kifinomultabban oldották meg, a szerződéses zsoldosokat nem arra használták, hogy a szomszédos nemesúr falvait égettessék fel velük. Sokkal gyakrabban a nyílt színen, bíróság előtt rendezték a vitás ügyeket, nem pedig puszta erőszakkal. Nem volt szükség a törvény megszegésére, vérontásra, csak arra, hogy bizonyos eszközökkel - például saját embereiknek az állami igazgatás pozícióiba való beültetésével - a maguk javára alakítsák a törvény szavát. McFarlane be akarja bizonyítani, hogy még a legsúlyosabb anarchia idején, II. Edward és VI. Henrik alatt sem fordult elő gyakran, hogy fegyverrel szegüljenek szembe a király szavával. Ehelyett példák sora támasztja alá, hogy mennyivel jobban kedvelték vagy a nyílt megvesztegetést - Lord Lovel egy birtokperbe keveredve a Northamptonshire-i sheriffnek 7 fontot, az alseriffnek 40 shillinget adott, s az esküdtek között további 40-et osztott szét -, vagy pedig finoman értesítették az esküdtszék tagjait a vádlottnak a vidék hatalmasságaihoz, esetleg a királyhoz fűződő szoros viszonyáról, ami az ítélet meghozatalában sokat nyomott a latban.[38] Nem mindig volt egyébként ilyen óriási mértékű a korrupció, csak a történészek szerettek egyszerűsíteni, például az 1450-es évek zűrzavaros viszonyait az egész korra vetítve. McFarlane, Stubbs követőivel szemben állítja, hogy a társadalmat kétpólusúként kell szemlélni, s a nemességet csakis a királyi hatalommal szembenálló erőként elképzelni. Nem bűnös osztály az arisztokrácia. Nem a központi hatalmat akarták a bárók megkaparintani, még a király elleni főúri lázadók, például az 1380-as években az ún. Appelláns Lordok sem az államhatalmat akarták megdönteni, hanem a király személye, II. Richárd vagy rossz kormányzata, "gonosz tanácsadói" ellen szóltak. A bárókat nem antagonisztikus ellentét állította szembe a központi hatalommal, sőt, nekik sem volt érdekükben a gyenge hatalom. Nem szabad kiragadott példák alapján megítélni a lordokat és negatív következtetéseket levonni s azt általánosítani, hanem igenis létezik egy kiegyensúlyozott, mérsékelt politikát folytató széles központi mag, amely nem hajlott szélsőséges megnyilvánulásokra. Nem megdönteni akarták a királyt, hanem a bennük élő korporális tudatnak köszönhetően együttesen kötelességüknek érezték, hogy kijavítsák a sokszor csapongó, gyenge, befolyásolható királyi hatalom hibáit. Kiegyenlítő szerepet töltött be az arisztokrácia, s ha kellett, a királyt a primus inter pares szelleméből eredő ősi tanácsadói jogukkal kényszerítették, hogy a nép javára változtasson politikáján. A "főgonoszt", a retaining-et nem lehet csupán kiskirályság építése eszközeként szemlélni.[39]

A McFarlane-tanítványok közül Christine Carpenter és Charles Ross, mesterükhöz hasonlóan úgy látják, hogy az elkorcsosult feudalizmus alapját a rendkívüli retainer-ek alkotják, akik nem uruk háztartásában élnek, csak időlegesen, pusztán anyagilag kötődnek hozzá, néhány hadjárat idejére.[40] McFarlane az indentured retinue modelljének John of Gaunt, Lancaster hercegéét tekintette. Tanítványai rájöttek arra, hogy az egyes családok birtokadminisztrációjának adatanyaga arra utal, a retinue tagjai még John of Gaunt-é esetében sem csupán alkalmilag szerződöttek voltak, hanem egyre inkább összefonódtak azokkal, akik a birtokigazgatásban, jövedelem-összeírásban vállaltak nem-fegyveres szolgálatot. A McFarlane-iskola azt találta, az ilyen hivatali szolgálattevők is évjáradékot kaptak.[41] Egyre több forrást fedeztek fel, amelyek a helyi kormányzat és bíráskodás hivatalnokai részére, bárók által fizetett évjáradékokról tanúskodnak. Már a XIII. században kaptak királyi bírák kegydíjat nagybirtokosoktól, s így az ő szájuk íze szerint hajlott a kezük, amint ezt Maddicott bizonyította, sőt, már maintenance-re is van példa 1259-ből![42]

McFarlane követői ezeket az ún. "klientúra" körébe tartozó kapcsolatokat is ugyanúgy az elkorcsosult feudalizmus részeként tekintették. Rájöttek, hogy már jóval a vizsgált korszak előtt, a hagyományos hűbéri viszonyok mellett, azzal párhuzamosan léteztek kliensi kapcsolatok, amelyben hivatali pozícióban ülő lovagok, például békebírák, elfogadtak bizonyos összegeket, fee-t, báróktól, olykor már évjáradékot is, amiért az érdekeit képviselték hivatalaikban. Egy olyan újfajta hűségrendszer bontakozott ki, amely a katonai szerződésen értelmezett elkorcsosult feudalizmus születése előtt is jelen volt. Így ki kellett kiszélesíteni mind az idő-intervallumot, mind az értelmezés körét. Ez a munka ma is folyik. A mai, különféle irányultságú és metodológiájú iskolákat leginkább azon intervallumok alapján lehet megkülönböztetni, amire az elkorcsosult feudalizmusban koncentrálnak. A jelenség központi szerepét legtöbben a XIV-XV. században látják, mások szerint viszont igazi jelentősége 1300 előtt volt, sőt, egyesek szerint pedig a Tudor- és Stuart-korban!

McFarlane az elkorcsosult feudalizmus kibontakozását I. Edward walesi és skót háborúi, illetve a százéves háború szükségleteire vezette vissza. Az általa legkorábbinak tekintett indenture-szerződéstől, 1277-től számította a jelenséget. Terminus ante quem-ként 1270-et még elfogadott, amikor Edward egy keresztes sereget tervezett felállítani s ahhoz írásos kontraktusokat is kötött.[43] Lloyd kimutatta, a sereg gerincét szerződéses alapon toborozták. A gyakorlatban a walesi harcokban próbálták ki a rendszert.[44] A szerződéses, döntő részben retinue-kból álló sereg 1333-ban a skótok ellen Halidon Hill-nél harcolt először.[45]

Munkássága végén McFarlane úgy látta, a csatlósokkal kötött szerződés, a retaining már a XIV. század előtt komoly méreteket ölthetett, sőt, a maintenance is, békeidőben is elterjedt.[46] Az az iskola, amely korábbra teszi az elkorcsosult feudalizmus kezdetét, úgy érvel, hogy az indenture-öket megelőzte egy sor hasonló jellegű szerződés és magára az indenture-re is van példa 1270 előtt. Analógiákat lehet találni az ún. fief-rente vagy örökletes évjáradék, amit már a normann királyok adtak nemeseiknek, szolgálatért, vagy egyszerűen a homagium fejében nem földet kaptak, hanem pénzösszeget, állandó, örökölhető járadékot. Ez a fajta rendszer már a XII. század elején megjelent a kontinensen is, Németalföldön. Scott Waugh szerint a jelenség széles körben elterjedt már a 1220-as évektől kezdődően, s a század közepén gyakorlat volt az év- vagy életjáradék-szerződés kötése a király és bárói között, katonai célokra is.[47] Lyons szerint maga a fief-rente képezte a szerződések alapját, sőt a háztartás szerződésesekkel való megnövelését jelentette.[48] Maddicott fedezte fel azt is, hogy a XIII. században már többen ún. "kegydíjat" (pension), a szolgálat végén kapott életjáradékot nyertek az uralkodótól. A normann királyok 1070-től alkalmaztak külföldi zsoldosokat, s az újabb kutatások a szerződéses hazai zsoldosok toborzásának kezdetét a XII. század közepére helyezik.[49] Waugh mellett más kutatók is, például Prestwich, már a XIII. század második feléből találtak írásos szerződéseket.[50] Munkásságának végén McFarlane is egyetértett azzal, hogy a gyökereket I. Edward előtt kell keresni, mert nem az motiválta a nagybirtokosokat, hogy a királyi seregbe adjanak embereket, hanem saját maguk szükségletei, abból a célból, hogy famíliát szervezzenek, s ebben az új formákat éppen ők kezdték el alkalmazni.[51] Prestwich szerint már a XII. században léteztek, igaz kivételes esetekben óriási létszámú szerződéses csatlós-seregek: Roger de Quincy, Winchester earl-jének 315 lovagja volt háztartásában, közülük pedig már csak kevesen voltak a gróf vazallusai. A többség évjáradékot - a források szerint legtöbben 100 shillinget - kaptak, jó néhányan pedig élethossziglan szerződtek és kegydíjat kaptak.[52] Roger de Quincy famíliája nem volt azonban kifejlett retinue, Prestwich a feudális jellegű entourage (a ceremoniális alkalmakra az urat elkísérők csoportja) kifejezést használja. A strukturális elemek azonban már a XII. század közepén adottak voltak, igaz, nagy számban még csak a vagyonosabb mágnások alkalmaztak csatlósokat. Prestwich óva int attól, hogy már a XIII. században túlzott jelentőséget tulajdonítsunk a retainer-eknek a királyi hadseregben, erre a Százéves Háborúig várni kell.[53]

A háztartás lovagjai képezték a fizetett szolgálattevők magvát, akik az alkalmi vagy évi járadék mellé "díszruhát" (robe) is kaptak.[54] Az udvari lovagok intézményét a nemesség később példaértékűnek tekintette.[55] A háztartásbéli lovagok körét alkalmiakkal töltötték fel, amikor szükség volt rá. A fizetett katonai szolgálat teljesen elterjedt a XII-XIII. században.[56] A királyi hatalom I. Henriktől (1100-1135) már a pajzspénz előtt járadékkal honorált szolgálatra is támaszkodott.[57] Néhányan tagadják, hogy új rendszer lenne a retaining, s azt gondolják, a királyok csak egy hagyományos, I. Henrik, sőt I. Vilmos óta élő szisztémát "melegítenek fel": a háztartás kiterjesztését. I. Edward hadszervezetében csak a korábbi anglo-normann hagyományokat alkalmazták a gyakorlatban: a familia regis újra központi szerepet kapott.[58]

A viktoriánus történetírás is észlelte, hogy a lovagok bizonyos hányada nem "szubinfeudálódik", nem lesz alvazallussá (enfeoffment), ennek ellenére a nagybirtokos háztartásában él, ún. bárói udvari lovagként. Azok a nagybirtokosok alkalmaztak ilyen "független", nem-vazallus lovagokat, akik nagyobb hadi kompániára vágytak, mint ami vazallusaik servitium debitum-ával kiállítható.[59] Az alkalmi szerződésesekből hamarosan udvari, háztartásbéli lovagok váltak, s a servitium debitum hanyatlása idején a kíséret egyre nagyobb részét adják, már az indenture-ök megjelenése előtt. Az új iskola képviselői azt állítják, hogy nem a király által nagybirtokosaival kötött szerződések hatására terjedt el a retaining a nagybirtokosok és a vidéki gentry tagjai között, akik mintegy alszerződőkként szerveződtek a báró alá, hanem már létezett az a walesi háborúk előtt is, s nem I. Edward hozta gyakorlatba. Új nevet is ad az egyik nemesség-történész, Bean az ún. retainer előtti udvari lovag-csatlósnak: "bachelor"-ként, külön kategóriába helyezi.[60] A bárók egy része hagyományos kíséretét "bérelt" lovagokkal, bachelor-okkal tölti fel, akik alkalmi, vagy évi fee-t és robe-ot kaptak. Már erre a meglévő alapra épült I. Edward katonakiállítási rendszere, s így nem is jelentett a hadszervezetben cezúra értékű változást. Sőt, Bean illetve Waugh is arra az álláspontra helyezkedik, hogy nem elsősorban katonai feladatot látott el a bachelor, hanem adminisztratív szolgálatot. Erre a már meglévő, nem elsődlegesen fegyveres szolgálati rendszerre támaszkodott a báró, amikor I. Edward a segítségét kérte.[61] Újabb nézetek szerint pedig nem is kizárólag a királyi háztartás lovagjai adták azt a modellt, amelyre a szerződéses zsoldosság épült. A szerződésesek megjelenésében annak is szerepe van, hogy már a XII-XIII. század során szerepeltek fizetett zsoldosok a nagybirtokosi kontingensekben is, s a bárói udvari lovagság fejlődése nem csak a királyiakét másolta, hanem azokkal párhuzamosan jutottak el a szerződésességig. A bárók nemcsak kívülről hoztak embereket alkalmi szolgálatra, hanem a hűbéri szolgálaton kívül is igénybe vették néha vazallusaikat is, esetenként pénzért vagy egyes kötelezettségek (várőrség, a báró családtagjai kísérete) elhagyása fejében. Sőt, arra is volt példa, hogy egy hűbéres, a már meglévő vazallusi birtoka mellett újabb földet kapjon, rendkívüli szolgálat fizetségeként, amit már nem lehet egyértelműen vazallusi birtoknak tekinteni. Tehát nem teljesen új emberekből verbuválódik a bárói retinue.[62]

Ma tehát konszenzus van abban a tekintetben, hogy az elkorcsosult feudalizmus az eddig feltételezettnél korábban kezdett kifejlődni. A tárgyban tartott legutóbbi vitaülésen (1991 Past and Present) és az utolsó konferencián (1993 Durhami Egyetem) a nagy előd követői ebben meg tudtak egyezni. Úgy gondolják, hogy az új már sokkal korábban megjelent: a szerződéses háztartási lovagok fizetése nagyon régre visszavezethető gyakorlat. Ennek egyik oka, hogy nem is nagyon lehetett a hagyományos rend szerinti értelemben új vazallusokat szerezni, nem lehetett alvazallusi szerződéseket kötni, hiszen nem volt rendelkezésre álló föld, legfeljebb csak Észak-Angliában. David Crouch szerint a hűbéri kötelék pusztán időleges, rövid ideig életképes állapot volt és a szubinfeudalizálódás csak ott volt lehetséges, ahol volt redisztribúcióra alkalmas föld.[63] A nagybirtokos kénytelen volt majorsági területein életfogytiglani használati jogokat adományozni háztartási lovagjainak, akik nemcsak katonai, hanem más, adminisztratív, gazdasági, birtokigazgatási színtereken is teljesítették szolgálatukat. Már 1300 előtt vannak birtok-adminisztrációt végző, évjáradékban részesülő szolgálattevők. Egyes vélemények szerint, ahogyan Bean és Waugh nézeteiben láttuk, nem a katonai szolgálat képezi a szerződéses zsoldosság magvát, hanem éppen a békeidőbeli szolgálat adja a mintát, amit adaptálnak a hadszíntéren, s teszi a király, I. Edward is.[64]

McFarlane tanítványai között a szisztéma megragadásában egyáltalán nincs egyetértés. P.R. Coss meglehetősen radikális elméletében - ami részben indukálta is az említett vitákat - egy régi-új elítélő álláspontot alakít ki. Neo-marxista megközelítésben bírálja az elkorcsosult feudalizmust. Azt állítja, hogy az elkorcsosult feudalizmus a feudális termelési mód egy fázisát testesíti meg. Érvelése középpontjában sem a szerződés, sem a háztartás megújult szerepe nem áll, hanem a jogrend korrumpálódása.[65] Néhányan, például David Carpenter ugyan annyiban csatlakoznak hozzá, hogy az igazságszolgáltatás korrumpálódása eredményezte, hogy a megyékben a középkor végén gyakorlatilag a mágnások kaparintották kezükbe a hatalmat, a központi hatalom pedig kiszorult a lokalitásokból. Coss szerint a feudalizmus "elfajulásának" kezdetét egyáltalán nem a fizetett elemek megjelenése okozta, hanem a báróknak az Anjou-királyok jogi reformjaival szembeni reakciója.[66] Véleménye szerint nem szabad a retaining mögött az arisztokrata hatalom kiépítésének egyoldalú, öncélú indítékát látni, ez csak az arisztokrácia válaszlépése volt a királyi bíróságok jogkörének kiterjesztése ellen. A vidéki középnemesség és a királyi hatalom közeledett egymáshoz, a megyei igazságszolgáltatás új hivatalainak pozícióiban szerepet kapott a lovagság, s erre a "partnerségre" adott reakció volt a lordok növekvő befolyása, akár a megvesztegetések ténye is.[67] A bárók a királyi autoritás felélesztésével szemben ott tudtak az új rendszer ellen tenni, ahol csak lehetett, s leginkább a helyi középnemesség befolyásuk alá vonásával tették. Ennek céljából születtek a fizetett szolgálatról szóló szerződések és nem fordítva![68] Mintha magát Plummert és Camet hallanánk, ahogyan Coss a "bastard" feudalizmus meghatározó eleméről beszél, mint a hatalom önkényes kisajátításáról, a közhatalom és közbíráskodás kontrolljáról. Coss véleménye a kortárs történészek körében óriási vitát váltott ki, rendkívül sokan a neo-marxista definíciót elfogadhatatlannak minősítették. Egyedül David Carpenter az, aki az elkorcsosulás kiindulópontjának a helyi igazgatási-bírói pozíciók betöltésének befolyásolását tekinti, de ő sem tartja Coss marxista ideologizálását követendőnek, csupán úgy látja, hogy maguk a Plantagenetek voltak azok, akik a helyi gentry hivatalokba való juttatásával teremtettek lehetőséget a báróknak, hogy vonzáskörükbe vonhassák őket.[69] Crouch arról az alapról tagadja Coss nézeteit, hogy maga a retaining és a szerződéses fizetett állományúak mind a hadszíntéren, mind a birtokigazgatásban már sokkal a II. Henrik-féle reformok előtt megjelentek, tehát az elkorcsosulást nem lehet ez által indukáltnak bélyegezni. Crouch, mint az "anti-feudális", az angliai feudalizmus tényét tagadó iskola egyik híve, kijelenti, ahogy láttuk, hogy a hűbéresség nem más, mint a katonatoborzás rövidéletű eszköze, nem volt a társadalmi-politikai rendszert meghatározó szerepköre.[70] Már az 1140-es években van lord, aki fizetett retinue-ja segítségével tört dominanciára.[71]

Az az iskola, amely leginkább McFarlane-t követi, s az 1300 és 1500 közötti időszakot tekinti az elfajulás korának - például Bean, Hicks és Bellamy - abban azonban megegyezik, hogy az idő túlhaladott McFarlane retaining-centrikus álláspontján, s az egész rendszert nem lehet pusztán a tenuriális kapcsolatok pénzbeliekké cserélődésében megragadni. Közülük Bellamy és Storey semmi esetre sem helyezik marxista kontextusba a jelenséget, de a jogrend romlását és az ún. arisztokrata bűnözést vélik kiindulási alapnak.[72]

McFarlane John of Gaunt-féle retinue-elemzésének mintájára megindulnak a szisztematikus vizsgálatok, III. Richárd uralkodásának egyik legnagyobb birtokosa, William, Lord Hastings famíliája jelenti az újabb "etalont".[73] Mint a Hastings-munka szerzője, Dunham, a későközépkori feudalizmus-kutatók is elsősorban a hadi indentured retainer-ekre koncentrálnak. Azokra az alkalmankénti rendkívüli csatlósokra vagy más, állandó hivatal nélküli évjáradékosokra helyezik a fő hangsúlyt, akiknek csak bizonyos ügyekben veszik igénybe segítségüket. Ezek akár olyan nemesi származású "ügyvédek" is lehetnek, akik a lord jogi tanácsadóiként működnek közre. A nagyszámú hadi szolgálatú csatlósokkal rendelkező retinue-kat kivételesnek tartják, ahogyan a Gaunt- és a Hastings-famíliát is. Az indenture-szerződések újrafeldolgozását Bean végezte el, aki megpróbálta a feudalizmus elfajulása és a szerződési rendszer közötti döntőnek titulált összefüggést újramagyarázni.[74] Bean arra a következtetésre jutott, hogy a ténylegesen írásos szerződéseket kötő nemesek köre eltörpül a háztartás más, informálisan, papírra nem vetett feltételekkel szolgáló tagjai mellett, pedig ezek az "alkalmazottak" évjáradékot, eltartást, sőt, libériát is viselnek, annak ellenére, hogy a szó szoros értelmében nem indentured retainer-ek.[75] A háztartási szolgálattevőkkel való família-építés volt a később kialakuló, intézményes, indenture-rel is megalapozott viszonyrendszer alapja. Az írásos dokumentumok megjelenése nem döntő, vele párhuzamosan alakul ki a "libériás" "eltartottak" köre. Ez a háztartásbeli lojalitás, a famíliához tartozás lesz a magva az indentured retinue-knak is, sőt, az igazán katonai szolgálatra szerződött csatlósok nem is kaptak a háztartásban szállást, a már a háztartásban élő, libériás bárói udvari lovagok sokkal magasabb elismerésben részesültek. Bean szerint a bárók többsége nem is kötött nagy számban hadi szerződéseket, a békeidőbeli szolgálatokat pedig állandó háztartási lovagjaikkal végeztették. Tehát nem a hadi szolgálók köre terjedt át a békeidőben szolgálókra, s szívta fel azt. A nagy retinue-k csak egyes hadjáratokra, szigorúan alkalmilag álltak össze. Legfeljebb csak polgárháborús időkben tartottak nagy hadi retinue-kat, a közbülső időkben a magánhadsereg a háztartás volt, tagjai kaptak évjáradékot, de nem pusztán zsoldosok voltak, s ők viselhették a libériát. A leggazdagabb lordok számára is óriási összegeket emésztett fel a rendkívüli, szerződéses retainer-ek felvétele. 1460-ban York hercege is nehezen állta magánhadserege költségeit.[76]

A nagy északi bárók, a Neville-ek és a Percy-k is saját jövedelmeik mellett a kormányhivatalnokként (a Határvidék bánja - Warden of the Marches) kezelt állami forrásokat is megcsapolták seregük felállításához. A központi hatalmat semmibe vevő, a közigazgatást és bíráskodást megkaparintó, az érdekeit fegyverrel is megvédő "bűnös", rendbontó arisztokrata képe - különösen a bárók anyagi erejéről folytatott legutóbbi kutatások fényében - irreálisnak tűnik.[77] Már Bean előtt is voltak, utolsó éveiben maga McFarlane is, akik úgy látták, hogy a rendkívüli retainer-ek foglalkoztatása nem volt nagy volumenű.[78] A retaining nem magyarázza, hogy a báróknak túlméretezett, kiskirályi hatalmuk lett volna. Még John of Gaunt sem tudott annyi zsoldost szerezni, ahányat akart, még ő sem - az európai mércével mérve is dúsgazdag, Kasztília trónjára pályázó mágnás sem - volt képes, hogy fegyveres tömegek felfogadásával tartományuraságot építsen ki.[79] A háború sokba került, egy-egy apróbb terület feletti befolyási övezet kiépítése is óriási befektetést igényelt. A legújabb generáció a háztartási összeírásokat kutatja (household accounts).[80] A Simon Walker által újra-felfedezett Lancaster-, s más bárói retinue-kban is megfigyelhető azonban, hogy a XV. században már az illegálisan szervezett, indenture-nélküli alkalmi emberek a legális, háztartási szolgálatba áramlanak, ennek ellenére nem érik el a háztartási évjáradékosok arányát. Walker szerint az igazi változást az alkalmi, indenture-rel is szerződő csatlósok jelentették. Más kortárs kutatók is hajlanak arra, hogy McFarlane-hez hűen az indenture-rel kötött köteléket tekintsék lényegi elemnek. Christine Carpenter ugyan nem katonai szempontból, hanem hűbéri-feudális jogi aspektusban vizsgálja a szerződés mibenlétét, de a jelenség egyéb összetevőin belül magát a szerződést, a jogi kapcsolatot tekinti meghatározónak.[81] Walker szerint Lancaster hercege természetesen hasznát vehette retinue-jának a helyi politikában is, jelentős befolyást gyakorolhatott, mégsem ez motiválta. Az affinitás kiépítése nem központi fontosságú a bárók szemében. Ezért nem is tehetők felelőssé a későközépkor "ördögi" romlásáért és pusztulásáért. Walker e kérdésben azokhoz csatlakozik, akik a válság kialakulásának okát a gentry politikai szerepre törésében, új "ébredésében" látják.[82]

A gentry kutatói is hallatják szavukat a kérdéskörben. A legújabb vélemények - Nigel Saul és Colin Richmond megyei-középnemesség kutatásai - szerint maga a csatlós-szerződést kötő illetve az évjáradékban részesülő libériások köre a gentry összességének arányában meglehetősen kisszámú. Nem minden gentleman törekedett arra, hogy egy nagybirtokos fizetett szolgálatába álljon: nem mindenki lett retainer![83] A gentry politikai függetlenségének álláspontján állnak a legnevesebb gentry-kutatók is, s Saul és Richmond nyomán úgy vélik, a nagybirtokosság messze volt attól, hogy kiskirályszerű tartományi hatalmat birtokoljon. A báró nem ura, sokkal inkább tagja volt a megyei nemesi közösségnek. A lokalitásokban nagyon ritkán volt egyetlen domináns, a megyét saját befolyási övezeteként megszervező mágnás, sőt, olyan sem, aki egy adott megyében a földek döntő többségét birtokolta volna, ahogyan azt a birtokszervezettel foglalkozó történészek megállapítják.[84] Még III. Richárd idején sem alakultak ki óriásbirtokok, a megye nem volt magánháború sújtotta övezet. A királyi hatalom gyengülése idején nem bárói hatalmi dominancia, hanem inkább hatalmi vákuum alakult ki egy-egy Londontól távolabb fekvő shire-ben.[85] A XIV. században is volt olyan megye (pl. Gloucestershire), ahol egyáltalában nem nyert teret a retaining, egy báró sem emelkedett az erős köznemesi vezetés fölé! A csatlósok alkalmazása nem egész Angliát átfogó jelenség.[86]

A Rózsák Háborújának anarchiájáért semmi esetre sem csupán az arisztokrácia tehető felelőssé. Egyes vélemények szerint a gentry növekvő hatalom- és szereplési vágya okolható a zűrzavarért, mert az arisztokrácia teljesen elveszítette a középnemesi retainer-jei feletti hatalmát, akik képesek voltak korlátozni autoritását. Coss szerint újra kell értékelni, hogy milyen mértékben befolyásolta az alsóház munkáját az arisztokrácia: úgy véli, a helyi közösségek igenis határozott politikát folytattak, nem engedték magukat "befolyásolni". A Commons zömét a helyi hatalomban szerepet játszó középbirtokosok adták.[87]

Egy másik iskola, néhány Tudor- és Stuart-korral foglalkozó szakember, sőt, medievisták is, mint Michael Hicks is, megpróbálja a jelenség időintervallumának határát egészen a XVII. század közepéig kitolni. Még a legmérsékeltebb kutatók is sem "hiszik el", hogy a Tudor-abszolutizmus első "hajtása", VII. Henrik Csillagkamarája volt az, ami gátat szabott a maintenace és livery terjedésének.[88] Egyre több bizonyítékot találnak arra nézve, hogy a Rózsák Háborújával nem szűnt meg az elkorcsosult feudalizmus viszonyrendszere.[89] Egy területen tovább tudott élni a jelenség VII. Henrik tiltó rendelkezései ellenére: északon. A ritkán lakott, a királyi hatalomtól messze fekvő, külön kormányzat alá tartozó Northumberlandban és Westmorlandban a Neville és Percy család Anglia más területeihez képest egészen más szerepet játszott, a társadalom "természetes vezetőjeként" rendszerezte és irányította a megyék életét, s így töretlen tekintélynek örvendett. Hatalmuk nem törik meg 1485 után, sőt, a jó oldalra állva - éppen a bosworthi csata hevében áll át a Percy család feje VII. Henrikhez - növelik is befolyásukat, s kibújnak az évjáradékot tiltó törvények hatálya alól. Nagy létszámú háztartást tartanak fenn, arra az addigiaknál sokkal nagyobb szerepet testálnak. Itt megvalósult az elkorcsosult feudalizmus a maga klasszikus értelmezése szerint: a háztartás retainer-jei szinte teljes mértékben felszívták a helyi középnemességet, s így maguk a bárói "alkalmazottak" töltötték be a megyei pozíciókat. Itt a gentry nem törhetett politikai szerepre, kifejlődött egyfajta tradicionális szolgálati erkölcs, amelyben gentry dinasztiák generációkon keresztül tartották kötelességüknek a famíliák szolgálatát. Archaikusabb változat formálódott ki tehát, s olyan ereje volt ennek a klasszikus hűbériségből sokkal többet megtartó kapcsolatrendszernek, amely még a XVI-XVII. században is fenn tudott maradni. Más kutatók azt is bizonyították, hogy ez a fajta "bárói dinasztiákhoz kötődő nemesi társadalom" (lineage society) más nagybirtokosok családjainál is megfigyelhető: Derby, Worcester és Shrewsbury earl-jei háztartásában is továbbél a retaining gyakorlata, együtt a maintenance-szal és livery-vel.[90] Ezeken a periférikus nyugati, illetve hegyvidéki területeken - ahogyan a történészek megkülönböztetnek Tudor-kori "highland" és "peripheral" nemességet - is a klasszikus típusú elkorcsosult feudalizmus tudott teret nyerni.[91] Bernard a feudális hűbérúri birtokok és vazallusi kapcsolatok egyfajta újjáéledéséről beszél, s véleménye szerint a korai Tudor-korban az új dinasztiához hű bárói családok egy-egy megyében domináns szerepre törhettek.[92] Helen Miller, a VIII. Henrik-korabeli nemesség szakavatott kutatója is nagy kiterjedésű családi befolyási övezetek kiépülésről ír.[93] Egyes területeken az új, nagyhatalmú bárók azt is meg merik tenni, hogy a bérlőiktől követeljenek fegyveres támogatást, azaz paraszti katonai erőre is építenek![94] Amíg James kijelentéseit kezdetben nagy felháborodás kísérte, ma már elfogadott, hogy a megújult elkorcsosult feudalizmus megtalálható volt Anglia központi, déli-keleti területein is, és a XVI. században ott is dominánssá válik! Megmaradtak az évjáradékok is, az alkalmi zsoldosok felfogadása is, annak dacára, hogy maguk a szerződések eltűntek - hiszen illegális volt a retaining! Sőt, a hűbéri formák formális újjászületésének is tanúi lehetünk - néha földet is kapott a retainer - így valamiféle archaizálódás megy végbe. Az elkorcsosult feudalizmus ezen kései jelensége kikerült a királyi hatalom ellenőrzése alól. Mi több, híveiknek a Tudorok speciális engedélyeket is adtak a szerződéses zsoldosok felfogadására. Még Erzsébet hadserege is a kezdetekben indentured retinue-kból állott fel! Tovább folyt a királyi hivatalok megvesztegetése is. A Tudorok nem akarták eltörölni az elkorcsosult feudalizmus viszonyrendszerét, keretekbe szorították és lefölözték a hasznát. Az elkorcsosult feudalizmus nem a mágnás rabló-lovagok megyei uralmát segítette elő, hanem a hatalom stabilitása fenntartását. Az affinitás nem azt jelenti, hogy egy báró a megyében, akár magánhadserege súlyával, akár az esküdtek, vagy békebírák megvesztegetésével kisajátította a hatalmat, hanem ez magának a királyi hatalomnak a megszilárdításához járult hozzá. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy még a Tudor-abszolutizmus idején is él a rendszer, mivel az új dinasztia is elismerte hasznosságát. Fel kell itt idéznünk a XVI. századi gentry növekvő politikai becsvágyát.[95] A század végén már nem a lordoktól kell félnie a királynak, hanem a gentry "akcióegységétől", így ellenőrző szelepként hasznos volt a bárói affinitás.

Elfogadhatjuk-e hogy az elkorcsosult feudalizmus nem jelentett új korszakot Anglia történetében?[96] Vagy az angliai feudális rendszer egyik formája, amely párhuzamosan bomló hűbéri struktúrákkal alakult ki, s mellékterméke, nem pedig végterméke a társadalmi berendezkedésnek? A válasz az angol történetíróknak lenne a feladata. Azonban amíg abban a tekintetben is szemben állnak a történetírók, hogy az elkorcsosult feudalizmus jelentette-e az anarchiát, avagy a politikai rendszer gyengesége s a fejlődés visszásságai adtak-e okot az anarchiára, nagyon nehéz lenne bármilyen konszenzusra gondolni. A vitáknak azért is van óriási jelentősége, mivel a "bastard" feudalizmus szorosan összefügg a Rózsák Háborújával, s a historiográfiája pedig a polgárháború megítélésével. Az elkorcsosult feudalizmusban sokan a Rózsák Háborújának kiváltó okát látják. A történetírói munkákban azért is nyer olyan kiemelt szerepet, mert társadalmi-politikai szisztémaként a középkori feudális rendszer egészét érintő, azt megrengető intézményként szerepel, s így tárul a kontinentális történészek szeme elé.

Bastard Feudalism: Its Concept, Views and Tradition in English Historiography

-- Summary --


The article explores the institution of bastard feudalism, one of the major defining factors of late medieval English society. Although originating in an earlier era, the phenomenon of bastard feudalism is alleged to have resulted in a system of "degeneration" within "natural" feudal relationships between vassal and lord. The basic constituents of the institution, which included indenture and indentured retainers, gradually developed and expanded from very early varieties of retaining to the later remnants of household affinity.

Starting with the late nineteenth-century Victorian Whig interpretations and continuing to the latest analyses of the 1990s, the historiography of the problem is examined in detail. Naturally the works of K. B. McFarlane, one of the forefathers of our current understanding of English feudalism, are given particular attention. An understanding of the arguments over bastard feudalism is important because the nature of feudal relationships in late medieval England have been the focus of considerable debate among English historians. This debate touches on such significant issues as the responsibility of the aristocracy for the disorders of the Wars of the Roses and the recurrent waves of radicalism that have animated English historical writing.

The recent interpretations, or "schools" have emphasized that the new relationship between lords and their retainers, or bastard feudalism, started far earlier than historians have traditionally allowed. Furthermore, bastard feudalism was far more complex than the traditional historiography would permit and included not just negative consequences but also a number of positive aspects. This contrast sharply with the previous interpretations that have emphasized bastard feudalism as the source of instability and abuse. Thus, the late medieval changes in feudal relationships were not the only causes of anarchy and the decline of the political system. Instead of being a means for barons to establish their own oligarchies, bastard feudalism served as a vehicle for the promotion of the central power in the localities. In addition the new feudal relationships helped to advance social mobility, which became one of the distinguishing characteristics of the early modern world.

Bastard feudalism did much to naturalize the social mechanics of a new social ethos, the operation of modern social ties. The hierarchical contacts of tenure were not perverted by indenture contracts but the old ties were allowed to survive in a new garment.


Jegyzetek

[1] Fortescue, Sir John: The Governance of England. London,1885. Előszó: Charles Plummer. (továbbiakban: Plummer, 1885.) 15-16. p.

[2] Engel Pál: Utószó. Ad: Gillingham, John: A Rózsák Háborúja. Bp., 1985. (továbbiakban: Gillingham, 1985.) 311-312. p.

[3] Prestwich, Michael: The Three Edwards. War and State in England, 1272-1377. London, 1980. (továbbiakban: Prestwich, 1980.) 138. p.

[4] Hicks, Michael: Bastard Feudalism. Harlow, 1995. (The Medieval World Series.) (továbbiakban: Hicks, 1995.) 14. p.

[5] Cambridge Medieval History. Cambridge, 1936. Vol. VIII. 382. (Vonatkozó szócikk).

[6] Coss, P. R.: "Bastard Feudalism Revised" In: Past and Present, 1989. (továbbiakban: Coss, 1989.) 27. p.

[7] McFarlane, Kenneth Bruce: "Bastard Feudalism" In: Bulletin of the Institute of Historical Research, 1945. 161-180. p. (továbbiakban: McFarlane, 1945.), 164. p.; ill. Ormrod, W. M.: The Reign of Edward III: Crown and Political Society in England 1327-1377. New Haven and London, 1990. 151-152. p.

[8] Királyi rendelet rögzíti a katonatípusok zsoldját (napidíját): gyalogos: 2, vagy 3 penny/nap; íjász: 6 penny/nap; nem lovagi rangú nehézlovag (man-at-arms): 12 penny/nap; lovagi rangú nehézlovas (knight bachelor man-at-arms): 2 shilling, azaz 24 penny/nap; főnemesi rangú nehézlovas (knight banneret man-at-arms): 4 shilling/nap.

[9] McFarlane, 1945. 165. p. ill. Prestwich, 1980. 144. p.

[10] McFarlane, 1945. 163. p.

[11] 1341-ben Sir Walter Manny 300 retainer-rel, 16 lovaggal, 84 esquire-rel és 200 lovas íjásszal szolgált. Ld.: Jones, Michael: "Edward III's captains in Brittany" In: Ormrod, W.M. (ed.), England in the 14th Century. 107. p.

[12] Hewitt, H. J.: The Organization of War under Edward III, 1338-62. Manchester, 1962. 80. p.

[13] Hicks, 1995. 2. p.

[14] Plummer, 1885. 15-16. p.

[15] McFarlane, 1945. 162. p.

[16] Stenton, F. M.: First Century of English Feudalism. Oxford, 1932.

[17] McFarlane, 1945. 162-163. p.

[18] Stubbs, William: The Constitutional History of England. Vols I-III. Oxford, 1878.

[19] Prince, A. E.: "The indenture system under Edward III" In: Edwards, J.G. - Galbraith, V.H. - Jacob, E.f. (eds.): Historical essays in honour of James Tait. Manchester, 1933. 283-297. p.; Richardson, H. G.: "John of Gaunt and the parliamentary representation of Lancashire" In: Bulletin of John Rylands Library, 1938. 175-222. p.; Cam, Helen Maud: "The decline and fall of of English Feudalism" In: History, new ser. 1940-41. (továbiakban: Cam, 1940-41.)

[20] Hicks, 1995. 15-16. p.

[21] McFarlane, 1945. 162-166ff., 178-180ff.; ill. passim.

[22] Morris, J. E.: The Welsh Wars of Edward I. London, 1901 . 68-69. p.

[23] Lewis, N. B.: "An early indenture of military service, 27 July 1287" In: Bulletin of the Institute of Historical Research, 1935. 85-89. p.

[24] Hicks, 1995. 17-18. p., ill. McFarlane, 1945. 168ff.; passim.

[25] Coss, P. R.: The Knight in Medieval England, 1000-1400. Stroud, 1993.

[26] Prestwich, 1980. 64-65. p.

[27] A II. Edwardot lemondató Mortimer-felkelés után, 1327-ben; a franciaországi vereségek és a francia betörések alatt, 1385-ben. Lewis, N.B.: The summons of the English feudal levy: 5 April 1327. In: Sandquist, T.A - Powicke, M.R. (eds.): Essays in Medieval History Presented to Bertie Wilkinson. Toronto, 1969. 236-249. p.; Lewis, N.B.: The last medieval summons of the English feudal levy, 13 June 1385. In: English Historical Review, LXXIII (1958) 1-26. p.

[28] McFarlane, K.B.: The Nobility of Later Medieval England. Oxford, 1973. (továbbiakban: McFarlane, 1973.) 102-103. p.

[29] Már az 1310-es években kötött indenture-for-life-okat Thomas, Lancaster earlje, 55 retainer-je közül többen is így szerződtek. Baldwin, J.F.: "The Household Administration of Henry Lacy and Thomas of Lancaster." In: English Historical Review, XLII (1927) 192ff; 198-99ff.; Maddicott, J.R.: Thomas of Lancaster, 1307-1322. Oxford, 1970. 27-28.; 40-41.; 60-63ff. John of Gaunt, Lancaster hercege retinue-ja, a kor legnagyobb affinitása, 200 állandó, élethossziglan szerződött lovagot tartalmazott. Somerville, R.: History of the Duchy of Lancaster. Oxford, 1953. Vols. I-II. I. 130-131. p.

[30] McFarlane, 1945. 166-67. p.

[31] Gillingham, 1985. 98-99., 122-123. p.

[32] McFarlane, 1973. 106-107. p.

[33] Innen kel át Írországba. Ross, Charles D.: The Wars of the Roses. A Concise History. London, 1976. (továbbiakban: Ross, 1976.) 37. p.

[34] McFarlane, 1973. 108., 115-116. p.

[35] Prestwich, 1980. 145. p.

[36] Cam, 1940-41. 225. p.

[37] Prestwich, Michael: English Politics in the Thirteenth Century. Basingstoke and London, 1990. (továbbiakban: Prestwich, 1990.)

[38] McFarlane, 1973. 117. p.

[39] 1955-ben már eljutott ehhez a véleményhez, ekkor tartotta újabb előadássorozatát "Livery and Maintenance" címen. Cooper, J. P.: Előszó. Ad: McFarlane, 1973. XXIX. p.

[40] Carpenter, M. C.: Locality and Polity. Cambridge, 1992. (továbbiakban: Carpenter, 1992.); ill. Carpenter, M. C.: "The Beauchamp affinity: a study of bastard feudalism at work." In: English Historical Review, XCV (1980) 514-532. p. (továbbiakban: Carpenter, 1980.); ill. ld.: Ross, 1976.; Chrimes, S.B. - Ross, C. D. - Griffiths, R. A. (eds.): Fifteenth-century England, 1399-1509. Manchester, 1972. (továbbiakban: Chrimes-Ross-Griffiths, 1972.)

[41] Ilyenek voltak a Percy, a Stafford, a Beauchamp, a Mowbray, a Holland, a Courtenay, a Talbot családok; ill. York, Norfolk, Bedford, Clarence hercegi családai. Hicks, 1995. 19. p.

[42] Maddicott, J. R.: "Law and lordship: royal justices as retainers in thirteenth- and fourteenth-century England." In: Past and Present, supplement (melléklet) 4. sz. (1978).

[43] Prestwich, 1980. 63. p. Az 1270-es szerződésre ld. még: Richardson, H.G. - Sayles, G.O.: The Governance of England from the Conquest to the Magna Charta. Edinburgh, 1963. 464-465. p.

[44] Lloyd, Simon D.: "The Lord Edward's crusade, 1270-72: Its setting and significance." In: Gillingham, J. - Holt, J.C. (eds.): War and Government in the Middle Ages: Essays in Honour of J.O. Prestwich. Woodbridge,1984. 120-133. p.

[45] Prestwich, 1980. 67. p.

[46] McFarlane, K.B.: "An indenture of agreement between two English knights for mutual aid and counsel in peace and war." In: Bulletin of the Institute of Historical Research, 1965. 201-208. p.

[47] Waugh, Scott: "Tenure to contract: lordship and clientage in thirteenth-century England." In: English Historical Review, CI (1986) 811-839. p. (továbbiakban: Waugh, 1986.), küln. 819-820. p.

[48] Lyon, B. D.: From Fief to Indenture. Cambridge Mass., 1957. I. Fej.

[49] Crouch, David: William Marshal. Court, Career and Chivalry in the Angevin Empire, c.1147-1219. London, 1990. IX.,157-168. p.; Coss, P. R. - Carpenter, D. - Crouch, D.: "Debate: Bastard Feudalism Revised." In: Past and Present, CXXXI (1991) (továbbiakban: Coss-Carpenter-Crouch, 1991.) 2.; Hozzászólás: 177-189. p.; ill. Brown, R. A.: The Normans and the Norman Conquest. London, 1985.

[50] Már 1203-ban van példa indenture-re, William de Weston szerződött William de Hommet-tel, hogy csatlósa és háztartása tagja legyen. Már anyagi járadékról is szó esik egy 1220-as indenture-ben: Henry de Bucuinte 4 márka évjáradékkal szerződik Gilbert de Heyndonnal. Az utóbbi eset kitűnő példát szolgáltat a vazallusi kapcsolatok felbomlására: a retainer-ré szerződő korábban Heyndon bárója hűbérese volt. Prestwich, i.m. (1990), 37. p.

[51] Coss, 1989. 31. p.

[52] Prestwich, 1990. 34-35. p.; ld még: Simpson, G. G.: "The familia of Roger de Quincy, earl of Winchester and Constable of Scotland." In: Stringer, K. J. (ed.): Essays on the Nobility of Medieval Scotland. Edinburgh, 1985. Hasonló kivételes háztartással rendelkezett Roger Bigod, Norfolk earl-je. Prestwich, 1980. 145. p.

[53] Prestwich, M.: War, Politics and Finance under Edward I. London, 1972. II. fej.

[54] A legkorábbi forrás díszruha adományozásáról 1273-ból való. Prestwich, 1980. 144. p.

[55] A háztartás szerepére: Given-Wilson, Charles: The royal household and the king's affinity. Service, politics and finance in England, 1360-1413. New Haven and London, 1986. I. fej.: a korai századok udvari lovagsága.

[56] Prestwich, J.O.: "War and finance in the Anglo-Norman state." In: Transactions of the Royal Historical Society 5th ser. IV (1955).; Prestwich, J.O.: "Military household of the Anglo-Norman kings." In: English Historical Review, XCVI (1981) 2-35. p.

[57] Chibnall, Marjorie: "Mercenaries and the familia regis under Henry I." In: History, LXII (1977).

[58] Coss, 1989. 33. p.

[59] Round, J.H.: Feudal England. London, 1909. 270. p.

[60] Bean, J.M.W.: "Bachelor and retainer." In: Medievalia et Humanistica new ser., III (1972) 117-131. p.

[61] Waugh, 1986. 837. p.

[62] Hicks, 1995. 23-24. p.

[63] "Debate." In: Coss-Carpenter-Crouch, 1991. 165-203., 170. p.

[64] Ld.: Waugh, 1986. 824. p.

[65] Hicks, 1995. 24. p.

[66] Coss, 1989. 41-50. p.

[67] Coss, 1989. 41-44.; 48-49. p.

[68] Coss, 1989. 51-52. p.; ill. Coss, P.R.: Lordship, Knighthood and Locality. Cambridge, 1991.

[69] "Debate." In: Coss-Carpenter-Crouch, 1991. 2. Hozzászólás: 178-189. p.

[70] Crouch, D.: The Image of the Aristocracy in Britain, 1100-1300. London, 1992. passim. ill. I.fej.; ill. ld.: "Debate." In: Coss-Carpenter-Crouch, 1991. 1. Hozzászólás, 165-177. p.

[71] Roger, Hereford earl-je. "Debate." In: Coss-Carpenter-Crouch, 1991. 1. Hozzászólás, 173. p.

[72] Bellamy, J. G.: Crime and Public Order in the later Middle Ages. London, 1973.; ill. Bellamy, J. G.: Bastard Feudalism and the Law. London, 1989. ill. Storey, R. L. The End of the House of Lancaster. London, 1966.

[73] Dunham, W. H.: "Lord Hastings' indentured retainers, 1461-83." In: Transactions of the Connecticut Academy of Arts and Sciences, XXXIX (1955) 1-175. p.

[74] Bean, J.M.W.: From Lord to Patron. Lordship in Late Medieval England. Manchester, 1989. (továbbiakban: Bean, 1989.)

[75] Bean, 1989. 30-33., 46-48., 115. p.

[76] Bean, 1989. 172., 173-175. p.

[77] Dyer, Christopher: Standards of Living in the Later Middle Ages. Social Change in England c. 1200-1520. Cambridge Medieval Textbooks. Cambridge, 1989.

[78] Pugh, T. B.: "The Magnates, Knights and Gentry." In: Chrimes-Ross-Griffiths, 1972.; ill. McFarlane, 1973. 104. p.

[79] Hicks, 1995. 30. p.

[80] Walker, Simon: The Lancastrian Affinity, 1361-1399. Oxford, 1990. (továbbiakban: Walker, 1990.)

[81] Carpenter, 1980.; Carpenter, 1992.

[82] Walker, 1990. 9-10.; 255-260. p.

[83] Richmond, Colin: "Landlord and Tenant." In: Kermode, J. (ed.): Enterprise and Individuals in Fifteenth-Century England. Stroud, 1991.; ill. Saul, Nigel: Knights and Esquires: The Gloucestershire Gentry in the Fourteenth Century. Oxford, 1981. (továbbiakban: Saul, 1981.)

[84] Holmes, G.A.: The estates of higher nobility in 14th-century England. Cambridge, 1957.

[85] Hicks, M.: Richard III and his Rivals. London, 1991. I. Fej.; 10-34. p. Ld. még: Given-Wilson, Charles: The English Nobility in the Late Middle Ages: the 14th-century political community. London, 1987. 70-79. p.; ill. Mertes, Kate: The English Noble Household 1250-1600. Oxford, 1988. 183-194. p.

[86] Saul, 1981. 4. Fej.

[87] Coss, 1989. 57. p. Szemben áll vele: McFarlane, K.B.: "Parliament and bastard feudalism" In: England in the Fifteenth Century. Collected Essays. London, 1981.

[88] Loades, D. M.: Politics and the Nation 1450-1660. London, 1974. 293-295., 297. p.; ill. Lander, J. R.: Conflict and Stability in Fifteenth Century England. London, 1969. 180-181. p.

[89] Bernard, George: The Power of the Early Tudor N obility. Brighton, 1985. 3-4. p.

[90] Smith, R. B.: Land and Politics in the England of Henry VIII. Oxford, 1970. 139. p. ill. Coward, Barry: The Stanleys, Lords Stanley and Earls of Derby 1385-1672. Chetham Soc. 3rd. ser. XXX, 1983.

[91] James, M. E.: Society, Politics and Culture. London, 1986. 2-3. p.

[92] Bernard, G. (ed.): The Tudor Nobility. Manchester, 1992.

[93] Miller, Helen: Henry VIII and the English Nobility. Oxford, 1986. 35. p.

[94] Cooper, J. P.: Land, Men and Beliefs. London, 1983. 91-93. p.

[95] Keen, Maurice: English Society in the Later Middle Ages, 1348-1500. London, 1990. 211-212. p.

[96] Coss, 1989. 39. p.

Baán I.: Chrysostomos TARTALOM Süttő Sz.: Datum, actum